Category: Utazás

Mert szívni kell
2018.08.08; szerda

Mármint szivart, persze.

Fura, hogyan alakulnak át a hétköznapjaink. Még előttem van, milyen volt amikor megjelent Magyarországon a Ryanair. Választóvonal volt számomra. Addig úgy utaztunk, hogy először célokat kerestünk, majd odajutási módokat. A Ryan olyan árakkal rúgta be az ajtót, hogy abban a hónapban négy fővárosba is kiugrottunk a családdal. Gyakorlatilag minden hétvégén. Oda mentünk, ahová éppen olcsó volt a jegy.
De már ez is a múltté. Egy-két éve már bevásárolni ugrok át 1000 kilométerrel arrébb. Mert ott jobb a paradicsom. Olcsóbb a parmezán. Lehet szivart kapni.

Nemrég voltam Belgiumban, konkrétan Gentben. Szivarért. Pontosabban felmérni a terepet, milyenek az árak, milyenek a szivarok. Valami működött is, de aztán beledolgoztam az egészet a csodálatos Excel táblázatomba és kijött, hogy az összes költséget figyelembe véve nem is annyira jó üzlet. A szivarok minőségéhez képest magas az ár, mind Szlovákia, mind Olaszország kedvezőbb. Gent megmarad kirándulóhelynek. (Mert Nej már bejelentkezett, naná.)

Szóval Olaszország. Három napom továbbra sincs kirándulni, ráadásul a nyári szezonban teljesen bevadulnak a délolasz repülőjegyek árai. Viszont ott van Milánó. Még sosem voltam arrafelé. Valahogy taszított az utazás bonyolultsága. Hogy az egyik fapados Malpensára visz, a másik Bergamóba, Milánó mindkettőtől messze van, drága is, ráadásul ha napon belül akarok fordulni, akkor az egyikkel kell mennem, a másikkal jönnöm és akkor még az elszállt árakról nem is beszéltem.
De azért elkezdtem utánanézni. Bergamo önmagában is szimpatikus volt, kár, hogy a Ryan egész nyárra vastagon nyomta meg a ceruzát. Nem találtam 40e forint alatti fordulót. Nézzük akkor a Wizzairt. Hát, ez sem olcsó, de valahogy elrontották, mert találtam egy 20e forintos fordulót. Szezonon kívül ez is drága, de mit csináljak, most fogytak el a szivarok. Másfelől meg, ha úgy nézem, hogy a háromnapos délolasz fordulóhoz kell két nap szállás is, még ezzel az árral is jó lesz.
A következő lépés: bemenjek Milánóba? Ne feledjük, bevásárló út, nem turistáskodás. A busz- illetve vonatjegy itt is drága. Oké, akkor megnézem Malpensát. Aha. Nincs olyan. A repülőtér kint van a pusztában és nincs semmi a közelében. A Malpensa, az a neve. Olyan, mint ha azt mondanám, hogy megnézem a Ferihegy nevű települést.
Nem adtam fel. Utazási fórumok. Ott találtam, hogy van a közelben egy formás kisváros, Gallarate. Negyedóra busszal, 1.5 euró. A mérete pont jó, gyalogosan is bejárható. Megnéztem, vannak dohányboltok és van egy hatalmas Esselunga is. A kedvenc olasz boltunk. Tökéletes.

A szokásos hajnali kelés, a gép reggel hatkor indul. Tömeg. Ugye, a reggeli hullám. De fél kilenckor már a kinti buszmegállóban voltam, kilenckor pedig a gallarate-i vasútállomásnál. (Ott tett le a busz.) Előttem az egész nap. Az utolsó busz hatkor megy vissza az 1-es terminálra, hétkor a 2-esre. Valójában mindegy, ingyenes busz jár a két terminál között, a repülőgép meg 22.20-kor indul vissza, szóval tényleg időmilliomos vagyok.

Nem is rohantam. Az állomás trafikjában vettem némi szivart, az épülettel szembeni park szélén pedig volt egy – elméletileg – török kebabos hely, mely valójában tipikus olasz reggeliző/kávézó helyként működött.

A kollégák még csak most kapcsolják be álmosan a gépeiket a munkahelyen. Én meg már egy autentikus olasz presszóban iszom az autentikus méregerős kávét és szívom az autentikus toszkán szivart. Az élet szép.

A szivarkávé után klotyi. Jobb híján nézzük meg azt a vasútállomást. Trükkös. Eléggé el van dugva, az ajtaja meg masszívan zárva. Inverz szabadulószoba. Egy méterre az ajtótól találtam egy dobozt, melyre olaszul kiírták, miszerint a tisztaság és a higiénia fenntartása végett a vécé fizetős, dobjunk bele az automatába 50 centet és akkor nyílik az ajtó. Kipróbáltam. A rohadék semmilyen más pénzérmét nem fogadott el, csak az 50 centest. Vicces. Vissza a trafikba. Váltottak.
Végre bejutottam. Egyből otthon éreztem magam. Én ilyen szutykos, koszvadt budit utoljára a borsodborzasztói késdobálókban láttam. Az egyik vécén nem volt ülőke. A másikon volt, de annak meg nem lehetett zárni az ajtaját. A padlón gyanús tócsák. A vizet nem lehetett lehúzni. A fal szarral bekenve. Úgy belegondoltam, mi lenne itt, ha még nem is foglalkoznának a higiéniával?

Kijöttem. Minden rendben. Teljesen fel vagyok készülve az egész napos gyaloglásra. Még a pokoli melegre is.
Az első szivarbolt az állomással szemben. Bementem. Leesett az állam. Nem a klasszikus olasz tabaccheria, hanem kifejezetten szivarbolt. Azaz van humidorszekrény és vannak minőségi karib szivarok. Már majdnem vettem is belőlük, amikor megláttam a sarokban a páramérőt. 55%-ot mutatott. Hoppá. Itt nem értenek hozzá. Azok pedig ott a szekrényben már döglöttek.
Béke poraikra. Vagy hamujukra.
Külön vicces volt, hogy a Toscano szivarok szintén humidorban voltak. Tök feleslegesen.
Sajnos az általam keresettből (Toscano Garibaldi) csak 4 doboz volt.
Nem tetszett. A vasútállomáson csak hármat találtam. A városban összesen 4 dohányboltot találtam a Google Maps segítségével. Ebből már megvolt kettő. A 40 dobozból viszont csak 7 van.
Később még jobban nem tetszett. Megvolt mind a négy bolt, de csak 15 doboz szivar lézengett a hátizsákomban. Mi van itt? Nem divat készletezni a boltokban? Dél-Olaszországban max 5 bolt és már készen is voltam.

Ekkor jártam az Esselunga környékén, bementem. Egyrészt klímás (nagyon rámfért), másrészt gondoljunk a család többi tagjára is. Fájó szívvel elsiettem a borospult előtt, repülőgépen nem lehet folyadékot hazavinni. (Bezzeg délen, amikor ott is alszom, ez az első pult.) Sajtok. Grana Padano valami elképesztő akcióban. 10€/kg körül már jó vételnek számít, erre itt 7,5 euróért adták. Nem terveztem ennyit, de gyorsan bedobtam három kilót. Erős vagyok, bírom cipelni egész nap. (Hogy hányszor átkoztam el magam később emiatt.) Aztán ebéd magamnak. Sajt. Valami zacskózott pogácsaszerűség. Vanilliás croissant. Kerestem hideg sört, de az olaszoknál ez valami idióta fétis – olyan, mint az angoloknál a külön hideg-, külön melegvizes vízcsap – szóval errefelé nincs hűtött ital az üzletekben. Semmilyen. Miért is lenne? Hiszen nyáron rendszerint akkora hőség van, hogy megolvad az aszfalt. Ki a fenének kellene ilyenkor hideg ital? Bejártam az egész piszok nagy üzletet, aztán annyira összezavarodtam, hogy végül langyos sört sem vettem.

A zsákom egyből észlelhető súlyú lett. Hmm. Keressünk egy parkot, legalább az ebéddel könnyítsek rajta.

Egy ilyen beszerző körút egyáltalán nem egy könnyed sétamenet. Különösen egy idegen városban, ahol először fel kell térképezni mindent, majd utána lehet csak vásárolgatni. A nap ezerrel süt, árnyék hol van, hol nincs. Az ember meg csak megy, leginkább megérzések alapján. Nem véletlen, hogy egyedül járok. Ez másoknak szenvedés, nekem élvezet. Megismerni az ismeretlent, rácsodálkozni egy váratlan szökőkútra, lelkendezni, ha találtam egy trafikot, bőven kárpótol a fizikai megterhelésért.

Most viszont elhagyott a megérzésem. Elmentek valahová a szerencsémmel együtt. Nem találtam se parkot, se padot. Végül az állomás túloldalán, a sínek mögött(!) találtam egy szimpatikus vasúti töltést. Fák biztosították az árnyékot és volt egy romos, sehová sem vezető lépcső, amelyre le tudtam ülni. Romantika. Az is kell néha.
Megebédeltünk. Én a sajtomat ettem csokis buktával, a szúnyogok meg a váratlan lakomájukat.
Aki figyelt, emlékezhet, hogy csokis buktát nem vettem. Nos, az a pogácsaszerűség nem pogácsa volt. Hanem csokis bukta. Parmezánnal kifejezetten pikáns volt.
Eredetileg még pöfékelni is akartam – vettem tesztelésre ismeretlen márkákat is – de a szúnyogok lebeszéltek róla. Meg jólesett volna egy hideg sör. Átmentem egy aluljárón a sínek alatt és már a vasútállomás előtti presszónál is voltam. Ahol a napot kezdtem.
Kávé. Sör. Szivar. Árnyék.
Lehet, hogy gyári hibás vagyok, de én az ilyen helyeken érzem otthonosan magam. Periféria, koszos presszó, lepukkant alakok. Feka menekültek, pénzt tarhálók, mindenféle kétes egzisztenciák. Viszont minden őszinte. Ha a pultosnak rossz kedve van, akkor megteheti, hogy mogorva. Ha a vendégnek csak egy kávéra való pénze van, akkor egy kávé mellett üldögél egy órát, nem nézik ki. Senki nem játssza meg magát, sem a pultos, sem a vendég.
Újraterveztem. Rákerestem a Google Maps-ben hol van még tabaccheria. Nem is rossz. A belvárost már kifosztottam, de két kilométeres körzetben, a félig már külvárosban még van néhány. Oké. Lesz ebből még valami.
De egyelőre csak üldögéltem. Jó volt. Ebben a városban ez volt az umbertózás.
Annyira jól éreztem magam, hogy még egy kósza novellaötlet is eszembe villant. Az utóbbi fél évben annyi mindennel volt tele a fejem, hogy messze elkerültek az idióta ötletek. Erre most előbújt egy. Gyorsan le is jegyeztem.

Aztán elindultam. Jó egy kilométer múlva belefutottam egy parkba. Tele árnyékos padokkal. Oké. Most már ezt is tudom. Nem csak én: a legtöbb padnál mindenféle gyanús alakok táplálkoztak, zacskóból, táskából.

Heroikus menet volt. A külvárosokban még csak nem is ismerik azt a fogalmat, hogy árnyék. Szikráztak a fehér falak, szikrázott az útburkolat. Naná, hogy nem hoztam semmilyen fejfedőt. Hullámzott a levegő, olvadt az aszfalt.
És el voltam átkozva. Ha egy boltban találtam három dobozzal, az már sikernek számított. Két olyan bolt is volt, ahol egy darabot sem tartottak.
Úgy, de úgy vártam, hogy amikor azt mondom, hogy ‘all of them’, akkor az eladó csodálkozva visszakérdez, hogy mind a negyvenet? Persze ilyesmiről szó sem volt.
Én pedig csak mentem, mentem, egyre kiljebb. A kilencedik boltnál fordultam vissza. Ekkor jártam 36 doboznál. Ez már vállalható mennyiség. Ha ennyi, akkor ennyi.
Másik úton jöttem be. Aholis belefutottam egy nem jelzett dohányboltba. Bementem. Láttam, hogy csak három doboz van a vitrinben. Optimistán négyet kértem. A nő bólintott, hátrament és kihozott egy bontatlan tízes csomagot.
Padlón koppant az állam. Hát, bakker, te hol voltál eddig? Illetve, miafene, én hol voltam eddig? Tízes csomagot utoljára Bariban láttam. Igaz, ott mindenhol ilyenek voltak a raktárban.
A nő nem is értette, miért kacarászom hisztérikusan.
Kijöttem. A szerencsesorozatom folytatódott, nem messze találtam egy Lidl-t, hideg sört ugyan ők sem tartottak, de jól esett a szobahőmérsékletű is. Kiültem egy ipari rámpa szélére, az árnyékba, rápöffentettem, megbontottam a sört, lógattam a lábamat.
Ez is meglett.

Délután kettőre járt. Minden, amiért jöttem, be lett zsákolva.
Akkor most már nézzük meg a várost is.

Nagy elvárásaim nem voltak. A fórumokból már tudtam, hogy nem egy romantikus, zegzugos városkáról van szó. Tiszta, rendezett, pofás. Ezek voltak a jelzői. Én is csak ezt tudom mondani. Maximum 500 méter átmérőjű óváros, egy meglepően oda nem illő hatalmas katedrálissal. Két, párhuzamos sétálóutca, üzletekkel, közöttük néhány szűkebb átkötés. A sikátorok magánházak bejáratai. Az épületek szépek, jól kidolgozottak. Pont olyan hely, ahol nagyon jó lehet élni.
Csak éppen kifejezetten unalmas.

Makett a sétálóutcán.

A város legizgalmasabb része. Főtér, sétálóutca, katedrális, kistemplom.

A katedrális.

A kistemplom.

Kis utca.

Sikátorvégi ház.

Érdekesebb házak.

Érted már, hogy miért jött be nekem annyira az a mondén török kebabos a vasútállomás mellett?
Hogy mást ne mondjak, volt mellette egy koszos, lepukkadt közért. Ilyen kirakattal.

Ukrán vodkák. A kedvenceink. Magyarországon hivatalosan nem beszerezhetők. (Egyedül a Nemiroff Classic kapható, rendelésre valami italnagykerben.) Itt meg boltban van. Milánó mellett.

Ja, nem mondtam. Nyilván a városnézés után megint kimentem az állomás mellé megpihenni.
Kávé. Sör. Szivar.
Sportóra.
Mostanában azzal szórakoztatom magamat, hogy állandóan powerbankot hordok magamnál és töltögetem az órámat. Ugyanis kontaktos a drága. Azaz hiába dugom rá a töltőre, nem tölt. Csak úgy lehet tölteni, hogy mellette ülök és amikor látom, hogy eltűnik a töltésjelző, vagy gyanúsan régóta ugyanazt mutatja, akkor megrázom, megrángatom, asztalhoz vágom és egyéb finom módon próbálom neki jelezni, hogy akár töltődhetne is. Lélekben már lemondtam róla, csak éppen nincs időm rá, hogy visszavigyem a boltba.

Érdekesség. Ma ugye egész nap, szikrázó napsütésben, egy egyre nehezebb, végül 8 kiló körüli hátizsákkal jártam a várost. Konkrétan 13 kilométert gyalogoltam a fenti körülmények között.
Mit saccolsz, mennyi kalóriát adott rá az óra?
Nullát.
Pontosabban adott rá 900 kalóriát… és le is vont ugyanennyit RMR-re. Azaz szerinte ha egyszerűen csak élek, olyan átlagos, hétköznapi módon, akkor ennyi idő alatt, ilyen alacsony pulzussal, mint amit (félre)mért, igazából nem csináltam semmit.
Aztán este, már a repülőtéren váratlanul észretért és korrigálta magát.

Nos, ott jártam, hogy ültem a presszóban, elégedetten a világgal. Előttem egy üres kávéspohár, egy üveg sör és egy füstölgő szivar.
Meg egy biciklitolvaj.
Egy fekete srác odament a pályaudvar előtti bringatárolóhoz és nekiállt nyerget keresni a saját bringájához. Végül talált egy jól kinézőt és rudastól kikapta. Kiszedte a sajátját is és megpróbálta helyette berakni a másikat. Nem ment be. A pacák legalább negyedóráig kinlódott, mire feladta. Végül visszaszerelt mindent és morogva továbbállt. Hogy már lopni sem lehet rendesen.
Ja és ennyit a gyorszáras nyergek előnyeiről.

Még át akartam sétálni az állomás vécéjére, de megláttam, hogy éppen indul egy busz Malpensára. Gyors kalkuláció: negyedóra múlva légkondis terminálban lehetek, kulturált vécével. Igaz, drágább, mint ez a presszó, de ekkor már rotyogott az agyam, nagyon vonzónak tűnt a légkondi. Gyorsan leintettem a buszt és fél ötkor már a repülőtéren voltam.
Az alagsorban találtam egy mini Carefour-t, hideg(!) sörrel. Vettem is egyet, kimentem a terminál elé és kerestem egy árnyékos helyet. Búcsúszivarnak.
Ekkor kaptam egy sajnálkozó sms-t a Wizzairtől, miszerint bocs haver, másfél órával később indul a géped, van ez így. Azaz hét óra várakozás a terminálon. Remek.

Baromira ráértem. Szerencsére a repülőtér is baromira nagy, bebarangoltam. Tetszett. Különösen a moziterem, a szobrokkal és a vízpermetezéssel.
Aztán odabent még alaposan átnéztem a duty free kinálatát. Belgiumban is milyen jól jött.
Nos, miután tövig legyalogoltam a városban a lábamat a 40 doboz szivarért, itt, a duty free-ben kazlakban álltak. Olyan 60-70 doboz volt kiszórva, csak a Garibaldiból. 5.20 helyett 4.90-ért.
Ügyes vagy, József.
Csak a biztonság kedvéért bedobtam egy csíkkal.
Elvette a pénztáros. Hogy Budapestre nem lehet. Kiírva nem volt, Belgiumból a helyi, géppel gyártott szivarokat lehetett. A fene sem érti. 50 méterrel arrébb, az ujságosnál annyit vehettem, amennyit akartam, persze az utcai áron. Értem én, hogy ez a duty, csak hát akkor mit keres a cucc a duty free-ben? Pontosabban azt nem értem, hogy miért pont a dohányt vették ki Európán belül a vámmentesként forgalmazható termékek közül? Alkoholt miért lehet?
Na mindegy, bosszúból vettem egy üveg Taliskert.

Kerestem egy eldugott sarkot. Letelepedtem. Hét óra. Úgy, hogy ha mászkálni akarok, akkor az összes cuccal tudok csak mászkálni. Nem akartam.
Töltögettem az órámat.
Olvasgattam.
Rohadt lassan telt az idő. Tízkor zártak a boltok. Gyorsan ittam még egy sört, de ekkor már körbemosott a takinéni.

Aztán a boarding… na, az viccesre sikerült. A Wizzair két óránként küldözgette az sms-t. Hogy sajnálja. Hogy ég a bőr a képéről. Hogy többet ilyet soha. Csak most az egyszer bocsássunk meg. Az ember már azt hihette, hogy a cég képes valami emberarcút is mutatni… csakhogy jött a beszállítás. Valami kövér olasz nő kipattant a várakozók közé és nekiállt bunkózni. A Wizzair legújabb, ocsmányul mocskos zsarolókampányának megfelelően elkezdte felcetlizni a kézipoggyászokat. Amikor már éjfél körül úgyis csak egy szikra kellett, hogy az utasok robbanjanak.
Robbantak.
A maradék két nő a pultnál egyszerűen nem bírta kezelni a helyzetet, képtelenek voltak szétválogatni a priority utasokat a nem priority utasoktól, így egyszerre lódult meg mindenki, mielőtt még a kövér picsa felcimkézhette volna a csomagokat.
Hangulatos volt.

Fél kettőkor keveredtem ki Ferihegyen az épületből. Éjfél helyett. Barna érezhetően akkor ébredt fel, amikor rátelefonáltam. (Sajnálom, az alku az alku.) Otthon még kiültem a teraszra. Úgysem bírtam volna egyből elaludni. Fél négykor terítette rám Morpheus a leplét.
Reggel fél kilencre jött a riasztószerelő.

Előkészületek

A görög nyaralás után vettem észre, hogy kezdenek fogyni a szivarok. Az őszi toszkán akcióban hazahozott készletből már csak jó egy hónapra elegendő anyag maradt.
Azaz menni kellene megint Dél-Olaszországba.

Csakhogy… valami nagyon hülye heteket élek meg. A laza tavasz után a nyár vad erővel kapott el, legalább annyira, mint Pataki Attilát az a bizonyos furcsa érzés. Úgy, hogy az egyik nagy munkám kútba esett, úgy, hogy lemondtunk egy egyhetes betervezett nyaralást, még úgy is csak rohangálok júniusban, mint pók a falon és nincs egy szabad órám sem.
Dél-Olaszországba viszont mind a Ryan, mind a Wizz kétnaponta repül, azaz ha kimegyek hétfő délben, akkor szerda délben tudok hazajönni. Ez három nap. Mondtam már, hogy óráim sincsenek, nemhogy három napom?

Ez bizony gond.

Erre találtam ki, hogy keressünk másik csatornákat. A Németalföldön híresen jó száraz, gépi szivarokat gyártanak, derítsük fel a terepet.

Tudom, megigértem, hogy nem bonyolódok bele, de ennyit muszáj elmondanom. Szóval szivarból az igazi, az a kézzel sodrott darab. (Nem, a kubai nők által combjuk között sodort szivar csak városi legenda.) Értelemszerűen ezek a szivarok meglehetősen drágák. De nekem nem ezekkel van bajom. Drága szivart tudok venni Párkányban is, vagy félévente megrizikózok egy csomagot. Amivel állandóan küzdök, azok az olcsó hétköznapi, leginkább gépi szivarok. Ilyen pörgős időszakban elmegy belőlük napi 3-4 is, de normál időszakban is megvan a 2 szál. Kiszámolhatod, hogy ezekhez a maximálisan behozható 200(*) szál mellett 3-4 havonta fordulnom kell.
Ilyen tempóban egyáltalán nem mindegy, hány napot visz el a beszerzés, illetve mennyi járulékos költség rakódik rá. Például ugye a két nap szállás.
Ellenben Charleroi-t mintha nekem találták volna ki. Hajnalban megy egy gép, éjszaka jön vissza egy másik. A jegy nevetségesen olcsó. Ha meg már kint vagyok, akkor csak feltalálom magamat.

(*) Igen, korábban írtam rosszul. Megnéztem a rendeletet és az EU-ból 200 szivart lehet behozni vámmentesen, repülőgépen 430€ értékhatárig.

Egyik este, meló közbeni pihenésként ránéztem a Wizzair oldalára. Csak úgy próbaképpen beütöttem egy dátumot, hogy lássam, mi mennyi. Aztán kiadta, hogy 8500 forintból oda-vissza megfordulok. Gondolkodás nélkül megvettem a jegyeket. Kint meg majd csak lesz valahogy.

Másnap, meló közbeni pihenésként megnéztem a várost, meg utána is olvastam. Nem örültem. A város kicsi és jellegtelen. Ami nem lenne akkora baj, de végtelenül mohó. A busz a repülőtérről a belvárosba 5€, azaz oda-vissza 10. Mindez jó eséllyel a semmiért. Brüsszel? Hiszen hivatalosan mégis csak annak a repülőteréről beszélünk. Nos, oda 14,2€ egy út, oda-vissza 28,4. Ezen azért megütköztem. Most, hogy a forint a béka segge alatt utászkodik, a brüsszeli kaland 10e forint körül jönne ki. Eléggé aránytalan. Ráadásul Brüsszel sem egy nagy durranás. Oké, főváros, de inkább átlagos, mint magával ragadó.
Viszont a Flibco ad máshová is jegyet. Például Bruges-be és Gent-be. Az utóbbiba egészen jó áron (már úgy értem, hogy relatíve, Brüsszelhez képest), konkrétan 15,6€ egy jegy. Nem variáltam tovább, megvettem. (Csak szólok, hogy ha túltesszük magunkat azon, hogy 20€ körül van egy buszjegy, akkor már mehetünk Bruges-be, vagy akár Luxemburgba is. De ezeknél már annyi időt elvisz a buszozás, hogy érdemes ott aludni egy éjszakát.)

Harmadnap, meló közbeni pihenésképpen, megnéztem, hogy mit is csináltam. Hivatalos szivarbolt csak egy volt a neten a városból, volt még egy dohánybolt… és más semmi. Az Arany Oldalak ugyan hozott egy csomó találatot, de a Streetview-val ránézve kiderült, hogy mindegyik valami kicsi élelmiszerbolt, a kassza mögött néhány doboz cigivel.
Fejvakarás. Aztán úgy voltam, hogy majd lesz valahogy. Hat órát tudok csavarogni a városban, csak belebotlok valamibe. Ha nem, akkor meg kirándultam egy jót.

Gent
2018.06.20; szerda

Kései fekvés, durván korai kelés. Még úgy is, hogy Nej feláldozta magát és kivitt hajnalban a repülőtérre.
Ahol meglepő tömeg fogadott. Ritkán szoktam hajnalban utazni, nem tudtam, hogy ilyen sok gép indul, gyakorlatilag egyszerre. Vécére menni esélytelen volt, 20-30 méteres sorok álltak az ajtó előtt.
Aztán egy szájhúzós-mosolygós konfliktus. A helyzet az, hogy jelenleg nincs normális nadrágom. Amíg nem érem el a megcélzott súlyt, addig nem akarok pénzt kidobni ideiglenes ruhákra.
Csakhogy a biztonsági ellenőrzésnél le kellett vennem az övet.
Hmm. Akkor majd zsebrevágom a kezemet.
– Legyen kedves, vegye ki a kezét a zsebéből! – szólt rám az őr.
– De akkor leesik a nadrágom!
– Kiveszi a kezét, gyorsan átrohan és még a levegőben elkapja? – oldotta meg a helyzetet a közeg.
És így is történt.

A Wizzair a legújabb fapados divat szerint igyekszik olyan szemét lenni, amennyira csak megengedheti magának. Azaz nagyon. Mind a két jegyem B ülésre szólt. Ez még nem is zavart annyira, a poggyász jobban. De készültem: sokzsebes cargo nadrágot vettem fel és nagyon minimálisan pakoltam. Ha szemétkedtek volna, akkor mindent kipakolok a zsebeimbe, az üres zsákot meg begyűröm az ingem alá. (Ez egy ilyen picike, 10 literes Decathlon hátizsák, nagyon kicsire összehajtható.)

Kifelé nem volt semmi gond. A buszmegállót is egyből megtaláltam. A busz időben indult. 10.45-kor már Gentben voltam.

Útközben még dobtam egy levelet Nejnek. Hogy mennyire fura világban élünk. Reggel még a megszokott reggelimet ettem, átfutva a leveleimet, fél tízkor meg már azt látom a busz ablakából kitekintve, hogy jobbra leágazó Waterloo felé.

Indulás előtt alaposan áttanulmányoztam a város térképét. Nem túl bonyolult, akár térkép nélkül is lehet boldogulni. A szivarbolt és a dohánybolt koordinátáit betettem a Google Maps-be, minden más ment templomtornyok alapján.

Először a dohánybolt esett útba. Zárva.

Nem messze volt a kubai szivarbolt. Ettől egy kicsit fáztam, nekem ez túl elegáns, túl drága bolt volt. De a neten megnéztem a választékot és árulnak olcsó gépi szivarokat is.
Bementem. Elmondtam, mit szeretnék. Értetlen pillantások. Aztán az egyik csaj a fejére csapott. Előszedtek egy létrát. Majd valamelyik pókhálós felső szekrényből előhalásztak két doboz szivart. Mondtam, hogy nem pont ezekre gondoltam. Mondták, hogy nincs más. Oké, megvettem. 26€.
Már az utcán utánaszámolva rájöttem, hogy ez bizony rossz üzlet volt. Ennyiért a kézzel sodrott szivarok alsó kategóriájából is tudok vásárolni, márpedig ez ég és föld különbség. A rossz kedvem csak tovább fokozódott, amikor le akartam tesztelni az egyiket és a megbontott dobozban az összes szivar darabokra volt törve.
Nos, ennyit erről az elegáns szivar szaküzletről.

Trafikot nem találtam, de az egyik ajándékboltban volt dohány részleg is. Megnéztem. Leforrázva jöttem ki. Szinte ugyanazok a gagyi cuccok, mint nálunk is.

Oké. Belgium kilőve. Szivarbeszerzésre nem használható.
Akkor most már nézzük meg a várost. Csavarogjunk gondatlanul.

A város szép. Ez tény. A katedrálisoknál éreztem egy finom egyensúlyt a lelki béke, az Istent megmutatni való szándék és a gazdagság finom jelzése között. Nem hivalkodó, de azért van benne szufla.

Ezt az izét meg magyarázza el nekem valaki. Katolikus templomban egyszerűen semmi keresnivalója sincs egy őslény csontvázának. Egymást ütő dolgok.

Viszont a városban nem tudtam elengedni magamat. Mint minden turistákkal sűrűn megvert helyen, úgy itt is rámentek a turisták megkopasztására. Az ilyen helyeken meg nem érzem jól magamat. Leülni nem lehetett (minden pad valami kávézóhoz, étteremhez tartozott), bolt meg nem volt. Végül valami Müller jellegű helyen vettem előrecsomagolt szendvicset meg valami műzliszeletet és zéró kólát.

Némi mászkálás után találtam egy eldugott helyet az egyik csatorna mellett, na ott volt egy üres pad. Itt kajáltam, olyan káeurópai módra. Nem, ne mondd azt, hogy eltúlzom a dolgokat, ezen a partszakaszon tényleg csak hasonló népek ültek. A mellettem lévő padon két srácból csak úgy dőlt a ‘kurwa’ kifejezés, tuti lengyelek lehettek. A másik oldalon meg egy magyar pár ebédelt valamit zacskóból.
Itt vettem észre, hogy az egyik doboz szivar selejt és itt le tele a hócipőm az egésszel.

Továbbsétáltam a vár felé.

És itt, ezen a téren, történtek változások. Például kisütött a nap. A meteorológia azt mondta, hogy egész nap 25-27 fokos meleg lesz. Hát, nem. Hosszúnadrágban, rövidujjú ingben fáztam. Borult volt az ég és hideg szél fújt. De itt, ezen a téren megváltozott minden. A szél ugyan bolond módra fújt, de immár meleget, a nap meg úgy elszégyellte magát, hogy nem is bújt el estig.

Kedvem támadt meginni egy sört. És a sarkon pont volt egy Beer Corner.

Vettem valami protein műzlit, egy sört… és csak ekkor vettem észre, hogy van dohányrészleg is. Alaposan átnéztem a választékot. Gagyi.

Azt hiszem, ezt illik letisztáznom. Gépi szivarban én szeretem a korai Dannemann szivarokat (a Moods-ot nem), a Vasco Da Gama-t, a Villigert, a Balmoralt… és nagyjából ennyit. Minden más – számomra – gagyi. Mert ismeretlen, és rosszak a tapasztalataim.

A biztonság kedvéért megkérdeztem a pacákot, aki visszakérdezett.
– Miért nem próbálod ki a Cortes-t? Mindenféle méretben kapható belga szivar.
Tényleg, miért nem? Az ára rendben volt, vettem is három különböző méretben. Aztán kiültem a Szajna-partra Leie partjára és sör mellett elpöfékeltem az egyiket.

Nem volt rossz. Igaz, annyira jó sem, faék egyszerűségű, dohányízű szivar. De az ára tényleg rendben van, meg egyébként is, gépi szivartól nem lehet sokat elvárni. Visszamentem sörért, majd elpöfékeltem még egyet. Ez is megfelelt. Innentől nem vacakoltam, megint visszamentem és felvásároltam a készletet. Ízre ott van a fentebb felsoroltak között, árban meg jócskán alattuk, mivel ez helyi, a többi meg import.

Kiléptem a boltból a hangulatos térre. A tűző naptól megszédültem egy kicsit, a ténytől meg még jobban: teljesítve a terv. Vettem egy hátizsáknyi szivart. Nem azt, amit akartam, de ezek is jók.

Akkor most már nincs más dolgom, mint csavarogni és élvezni a várost.

Vedd észre, ezelőtt egy órával ugyanezt mondtam, de lehangoltan. Most viszont határozottan optimistán. Micsoda különbség.

Innentől meglehetősen egyszerű stratégiát követtem. Mentem egy kört a városban.

Majd amikor visszajutottam ismét a Graslei-re, leültem a hobók, egyetemisták és egyéb kétes egzisztenciák közé, ittam egy sört, elpöfékeltem egy újabb szivart, majd mentem még egy kört. Határozottan jól éreztem magamat.

Ja, hogy mi is az a Graslei? A Leie folyónak a rakpartja, ahol ma már leginkább csak a turisták behajózása folyik. De felettébb hangulatos, még így is.

A közelben van a Szent Mihály katedrális és a Szent Mihály híd is. Itt is jól el lehet üldögélni.

Apró megjegyzés: a Szent Mihály híd alatt van egy hatalmas bringatároló, melyhez tartozik egy publikus és ingyenes vécé is. A hozzám hasonló nomád városnézők számára fontos lehet.

Végül eljött az idő, el kellett gondolkodnom a visszautazáson. A mobiltelefonom, számomra érthetetlen módon piszkosul lemerült. (Valószínűleg az egész nap bekapcsolt gps, meg a több órányi könyvolvasás szívta le.) Nem engedhettem meg, hogy estére ne maradjon benne szufla, hiszen Nejt még hívnom kell Ferihegyről. Csak hát, innen két óra az út busszal, a repülőtéren 2,5 óra várakozás, majd két óra repülőút… sok. Kell valami olvasnivaló.
Körbejártam a könyvesboltokat. Egy ilyen multikulti városban biztosan lesznek angol nyelvű könyvek is.
Az elsőben csak tinédzserregények voltak.
A másodikban meg krimik.
Többet már nem találtam.
Az idő közben telt, kisétáltam a pályaudvarra. (Innen indult a Flibco busz vissza Charleroi-ba.) Most jobban volt időm, szétnéztem. A Relay boltban vettem még újabb, másfajta Cortes szivarokat. Az épület előtt volt egy hatalmas szökőkút, meg egy tér. Kiültem, előszedtem a zsákomból egy jeges kávét, megittam. Szivarral, naná. Tesztelni kell.
Ücsörögtem. És megállapítottam, hogy egy vasútállomás környezetét ki lehet hangulatosan is alakítani. Nem csak olyan vadkeleti módon, ahogy nálunk kinéznek.

De már végképp lejárt az időm, kisétáltam a buszmegállóhoz. A busz pontosan jött, a repülőtérre is pontosan érkezett.
Nekem pedig volt 2,5 órám. Nem kevés.

Először is megvacsoráztam. Leírva egyszerű. De már azzal is rengeteg idő ment el, hogy széket találjak. Charleroi meglehetősen spártai egyszerűségű repülőtér.
Előtte boltban vettem valami izgalmasnak tűnő belga házisajtot és valami sajtos rudat. Na meg sört. Ennyi volt a vacsi.
Saccold meg, mennyi kalória volt benne?
1485.
Nem tudom, neked ez a szám mit mond, én lehidaltam tőle. Egy 10 dekás sajt, 12,5 deka sajtos rúd, egy sör. Még csak el sem telít. De több, mint Nej egész napi adagja.

Nagyon sok konteó kering a világban mindenféle dolgokról. Én Occam borotvája elvén vallom, hogy nem kell összeesküvéseket szimatolnunk, ha sokkal egyszerűbb magyarázatok is adódnak.
Ezért nem mondom, hogy létezik egy titokzatos háttérszervezet, mely hízlalással akarja elpusztítani az emberiség jelentős résztét. Inkább azt mondom, hogy az élelmiszereket gyártók gyakorlatilag nem foglalkoznak azzal, hogy amit csinálnak, az egészséges is legyen. Nem célfüggvény.
Hogy egy pizza 1800 kalória? Ennyire egy átlagembernek egész nap nincs szüksége. Egy hamburger 800? Egy tábla 80%-os, azaz kifejezetten diétás keserűcsoki 600, mert cukor ugyan tényleg kevés van benne, de tele van tömve zsírral? Sorolhatnám a példákat a végtelenségig. És senkit nem érdekel. Sem a gyártókat, sem a fogyasztókat.
Amíg nem kezded el figyelni, monitorozni ezeket a dolgokat, elképzelésed sem lesz, mitől hízol olyan makacsul, olyan reménytelenül. Mert az élelmiszeripar ma gyakorlatilag csupa kalóriabombákat gyárt: kicsi térfogatban hatalmas mennyiségű energiát.

Elnézést a kitérőért. Ott jártam, hogy bent vagyok a repülőtéri terminálban. Időm, mint a tenger. Sétáltam. Hoppá, egy könyvesbolt. Bementem. És voltak jó angol nyelvű könyvek. Csak mind akkora volt, hogy nem tudtam berakni a – Wizzair miatt kicsi – zsákomba a szivarok mellé. Ciki.

Aztán vettem egy nagy levegőt és átmentem a szekuritin. Odabent megint sok időm volt, sétáltam. Duty Free. Nézzünk be. Mi a helyzet a szivarokal.

Valami általam érthetetlen módon, ha az EU-ból utazol az EU-ba, akkor a Duty Free boltokban nem vásárolhatsz szivart.

Itt is így volt. Egy ideig. Aztán volt egy pult, ahol azt írták, hogy ezek azok a szivarok, melyeket lehet EU-n belül is vinni.
Ha azt mondom, hogy sóbálvánnyá dermedtem, még finom voltam.
Ott volt az összes szivarfajta, melyekért jöttem. Mindenféle Vasco Da Gama szivarok. Ár/érték arányban nagyon jók. Volt Guantanamera is, mely kubai szivarként eléggé az alja, de olcsó kubai gépi szivarként verhetetlen. És mindezek pofátlanul, piszkosul olcsón. Olcsóbban, mint ahogy a szivarboltban adták azokat a szarokat, olcsóbban, mint ahogy a sörboltban az ismeretlen helyi márkát megkaptam.
Még csak nem is foglalkoztam azzal, hogy beleférnek-e a táskámba. Ész nélkül söpörtem le a polcokat. Hivatalosan itt adnak egy szatyrot és azt az engedélyezett csomagon felül ingyen felengedik a gépre. Én pedig szórtam az anyagot, vastagon. Hiszen ezért jöttem.

Azért vedd észre a helyzet furcsaságát. A legjobb minőséget, a legolcsóbb áron a Charleroi terminál üzletében kaptam meg. Azaz elég lenne idáig kijönni (8500 forint) valahogy elcseszni az időt a repülőtéren, aztán visszafelé a Duty Free-ben megvenni a szivarokat és már utazni is haza.

Fura világban élünk.

(Persze benne van a kockázat. Ha visszafelé átmegyek a szekuritin, aztán a Duty Free-ben éppen üres a polc… akkor rácsesztem. Nagyon.)

Na mindegy, ott voltam a repülőtéren egy pukkadásig megpakolt hátizsákkal meg egy vastagon megrakott szatyorral. Kicsit aggódtam, de a Wizzair-nél senki nem piszkált senkit a poggyászokkal.

Utána pedig egyszerűen csak hazaérkeztem. Rengeteg megbeszélnivalóm lett volna Nejjel, de mindketten kábultan dőltünk be az ágyba. És ez is lesz most, a fene tudja meddig.

Link:
– Az összes fénykép

Áttelepülés a Meteorákhoz
2018.06.01; péntek

Lusta reggel. Valamikor déltájban indul a kompunk vissza Lefkádára, bőven ráérünk 10-11 között elindulni. Utoljára ugráltunk egyet a teraszon, bőséges reggeli, aztán irány Fiskardo. A hegyi utakon itt-ott még megálltunk fényképezni. Az úton lófráló kecskéket, birkákat már ismerősként üdvözöltük.

– Errefelé jó lehet kecskének lenni – jelentette ki Nej.
– Hát, nem biztos – vonta meg a vállát Barna – Olyan hegyeket kellene minden nap megmásznod, mint amilyenek tegnap voltak.
– Aztán jönnek mindenféle idegenek és megeszik a gyerekedet – tettem hozzá.

Jócskán korán érkeztünk. Beálltunk a kompra váró sorba, és volt egy csomó időnk sétálgatni. Egészen jópofa a falu. Nem nagy, szemmel láthatóan a komp élteti, de a kikötő környékét sikerült hangulatos sétányokkal, üzletekkel teletömni.

Beültünk egy kávéra.

Aztán komp. És felhők.

Úgy terveztem az utat, hogy nem egyből megyünk haza, hanem teszünk egy nem túl nagy kitérőt a Meteórákhoz. A sziklák mellett Kalampaka városka terül el, ennek a szélén, gyakorlatilag már a városon kívül, de a sziklákkal szemben foglaltam szállást. Túl sokat nem vacakoltam vele, egy éjszakáról van szó, bárhol elalszunk.

Az útvonal két dimenzióban.

Délután hatkor érkeztünk meg. Percre pontosan akkor, amikorra jeleztem az érkezésünket. Ez fontos. Letettem a kocsit a parkolóban, kezemben a papírokkal besétáltam. A recepciós pult mögött egy istentelenül vén, kövér, fogatlan banya álldogállt.
– Kalimera!
– Kalimera!
– We have a booking here.
– Őőőőő??!

Az öregasszony a görögön kívül semmilyen nyelven nem beszélt. Odaadtam neki a papírokat. Jelbeszéddel jelezte, hogy nem tud olvasni.
Huh, hosszú napunk lesz.
Mondott valamit görögül, én meg igyekeztem elmutogatni, hogy négyen vagyunk és van egy foglalt szobánk. Végül leemelt egy kulcsot, kijött a pult mögül és elsétáltunk a folyosón. Benyitott egy szobába. Ott volt a négy ágy.
– Thank you! – reagáltam le – This will be fine!
Erre megcsóválta a fejét és bezárta a szobát. Majd visszamentünk a recepcióhoz. Megint nekiállt görögül karattyolni. Finoman szólva sem értettem a dolgot. Mutogattam, hogy adja már ide azt a kulcsot, az a szoba teljesen rendben volt.
Erre adott egy másik kulcsot és az emelet felé mutogatott. Intettem, hogy jöjjön velem. Visszaintett, hogy a lábai már nem bírják az emeletet. Oké, felmentem.
Azt hittem, hogy felrobbanok. A kulcs, melyet kaptam, olyan ódivatú, nagyfejű kulcs volt. A lépcsö egy kis előtérben végződött, két ajtó nyílott belőle. Mind a kettőn új tipusú, tollas kulcsos zár.
Visszamentem. Markánsan észrevehetően basztam oda a kulcsot a pultra.
– Nem jó! – kiáltottam rá – Te idióta vén csoroszlya, ez a kulcs nem jó fönt semmire!
Erre levette az előző kulcsot. Megint elsétáltunk a lenti szobáig. Kinyitotta.
– Igen, ez jó. Kérjük!
Megint becsukta az ajtót, visszamentünk a recepcióhoz és ideadta a másik kulcsot és mutogatott az emeletre.
Azt hittem, felrobbanok. Végül fel is robbantam.
– Baszd meg ezt a kurva kócerájt! – vágtam a fejéhez – Keresünk szállást máshol!
Ekkor jött be Nej. Egyből levette, hogy csak egy hajszál választ el attól, hogy egy széket felragadva aprítani kezdjem a bútort. Intett, hogy nyugodjak le, majd odament a banyához.
Amivel a legjobban fel lehet dühíteni, az az, amikor leintenek, hogy nyugodjak meg. Ekkor már ordítottam.
– Mit akarsz attól a síkhülye banyától?
– Nyugi, majd én beszélek vele.
– Na, azt megnézem.
Végigjátszották ugyanazokat a köröket. A banya mosolyogva közölte vele, hogy minden tekintetben teljesen inkompetens, majd elvitte a lenti szobába. Nyilván neki sem adta oda a kulcsot. Én pedig hangosan kommenteltem közben, hogy mi fog történni. Nej még felrohant az emeletre a kulcsokkal, de ő is leforrázva jött vissza.
– Te, mi van itt? – kérdezte végül zavartan.
– Szerinted én jókedvemben ordítozok?

Végül elindultunk kifelé. Keresünk máshol szállást. Ezt meg úgy lehúzzuk a Booking-on, amennyire csak lehet. Különösen, ha ránkterhelik a szállásdíjat.

Nyílt a bejárati ajtó és belépett egy korombéli, 140 centi magas, 140 kilós, borzasztóan kövér és meglehetősen mogorva hapsi. Koszos melegítő alsóban, kinyúlt, foltos pólóban.
– Do you have any problem?
Á! Végre valaki beszél angolul.
Kiderült, hogy ő a tulaj. Amikor mutattam a papírokat, csak legyintett. Igen, tud rólunk, várt is, de el kellett mennie valahová. Leakasztotta az emeleti kulcsokat és intett, hogy kövessük. Majd az emeleti kilépőben kulcs nélkül kinyitotta az egyik ajtót, mely mögött kitárult egy folyosó. Egy olyan folyosó, amelyből csupa olyan ajtók nyíltak, melyekhez régi tipusú kulcsok kellettek.
– Oh, fuck you! – bukott ki a számon.
A mogorva faszi rámnézett, majd mormogott valamit. Akár elnézéskérés is lehetett.

Innentől már ment minden. Megkaptuk a szobánkat. Felcuccoltunk. Hűtőszekrény nincs. Klíma van, de a távkapcsolót nem kaptuk meg. Wifi elméletileg van, de egy papír figyelmeztetett, hogy ezen a környéken borzasztóan gyér a hálózat, ne is erőlködjünk. Viszont volt terasz, méghozzá gyönyörű panorámával: pont ráláttunk a Meteórák szikláira.

Ott bal oldalt látszik is az egyik kolostor.

Nagyjából tisztában vagyok magammal. Tudom, hogy nagyon könnyen dühbe gurulok. Viszont azt is tudom, hogy dühöngés közben is működik az agyam, észlelem, amit mások mondanak, látom magam kívülről is, azaz képes vagyok észrevenni, ha a másik racionálisan cselekedett, miközben én azért dühöngtem, mert azt hittem, hogy nem.
Miután leraktuk a cuccainkat és a tájat néztük a teraszról, összeállt fejemben a kép. A banya azért nem adta ide a lenti szobát, mert szeretett volna örömet okozni nekünk az emeleti, panorámás szobával. Csakhogy nem tudott feljönni a lépcsőn, hogy kinyissa az ajtót és elvezessen minket a szobáig. Mivel nem beszélt semmilyen nyelven, így azt sem tudta elmondani, hogy nyomjam már le azt a kilincset, mert az előtéri ajtó úgy egyébként nyitva van.
Azaz mindenki jót akart… csak éppen szerencsétlenül alakultak a dolgok.

Ahogy lepakoltunk, rögtön mentünk is vissza a kocsihoz. Eredetileg úgy terveztük, hogy korán érkezünk és még ma délután be is járunk legalább egy monostort. Ezt lazán keresztülhúzta a kompmenetrend: azzal, hogy csak délben volt komp Lefkádára, esélytelenné vált, hogy 17.00 előtt ideérjünk, addigra meg bezárnak a kolostorok.
Így végül az maradt, hogy ma délután autóval megkerüljük a sziklákat, megállunk a kilátási pontoknál, fényképezünk, mint az állat. Holnap pedig kora reggel megnézünk egy monostort, majd utána teperünk haza.

A Meteórákról túl sokat nem akarok írni. Klasszikus szerzetesrend élt fent a szemben lévő hegyekben. Csakhogy állandóan zargatták őket mindenféle rablók. Végül annyira tele lett a hócipőjük, hogy elkezdtek szemezni a szemben lévő sziklákkal. És valahogy, kínkeservesen, lassan, de megvetették a lábukat a sziklák tetején. Ezek a monostorok már megközelíthetetlenekké váltak a nem kívánatos személyek számára.
Az orthodox egyház világában a Meteórák végtelenül szent helyek, jelentőségük az Athos félsziget jelentőségével vetekszik. Turistákat ugyan beengednek, de tisztában kell lennünk azzal, hogy hová megyünk be.

A körbeautózás után visszaértünk a szállásra. A boltban vettünk hideg bort, valami vacsoracucc egyébként is volt nálunk és ugyan akkora habzsidőzsi nem lett belőle, mint a korábbi szálláshelyeken, de jóllaktunk. Barna valamiért lement, majd azzal a hírrel jött vissza, hogy a szállásadó hapi vár minket egy ouzóra.

És itt kezdődött a második, sokkal bizarrabb felvonás.

Lesétáltunk. Az épület hallja teljesen üres volt, eltekintve a banyától, aki az egyik kanapén hanyattfeküdve, kezeit-lábait szétdobva horkolt. Kisétáltunk a teraszra. A tulaj ott beszélgetett egy párral.

Mint kiderült, ez a hely meglehetősen ismert a nyugati turisták között. A tulaj ugyanis szabadon engedi, hogy a parkolójában lakóautósok telepedjenek le. Sőt, nem csak engedi, de ingyen ad nekik víz-, illetve áramcsatlakozást is. Aztán persze nyilván keres rajtuk, amikor az illetők nála vacsoráznak, nála italoznak.

Intettünk neki. Felállt, behúzott minket a bárpulthoz. Közben barátságosan motyogott. Hogy mennyire szereti a magyarokat. Hogy a felesége magyar. Hogy mennyire szeret konkrétan minket, Nejt és engem. Kitöltött három vizespohárnyi ouzót (vízzel hígítva), aztán kiültünk egy oldalsó teraszra. Elmondta ugyanezt még egyszer, de már bővebb lére eresztve. Hogy a felesége hajdúszoboszlói. (Nej elpirult.) Aztán hosszan sorolta a magyar városokat. Hogy melyik milyen. Valószínűleg nem kamuzott, mert ennyi mindent nem lehet bemagolni.
Aztán váratlan mozdulattal átölelt mindkettőnket és a keblére húzott. Jó, méretes férficsöcsök. Ugyan ellenkeztünk, de végtelenül lenyugtató hangnemben folyamatosan csillapított. Hogy ő mennyire szereti a magyarokat. Hogy ő mennyire örül annak, hogy itt vagyunk. Hogy ő mennyire szeret minket.
És közben simogatta a bucinkat.
Hangtalanul röhögtem. Egyszerűen annyira bizarr volt az egész, hogy elengedtem magam és hagytam, hogy sodródjak. Mi fog ebből az egészből kisülni?
A pacák időnként elengedett minket, ekkor beszélgettünk. Tényleg ismerhette a magyarokat, mert nem győzte szidni a románokat, meg Orbán Viktort. (Az utóbbiért engedélyeztem neki egy plusz simogatást.) Majd időnként szétterült az arcán a gyertekideapucihoz mosoly, megint a keblére vont minket, mi pedig kitekert törzzsel, a pacák hónalja alatt egymásra nézve, gátlástalanul röhögtünk Nejjel.

Tényleg fogalmam sincs, hová fajult volna a dolog, de egyszercsak megjelent a korábban cserbenhagyott pár. Akikkel a tulaj előtte beszélgetett. Odaültek hozzánk, dumálgattunk. Holland lakóautósok voltak. Reklamálták, hogy ők nem kaptak ouzót, de nem tudták, hogy az csak a csöcsörészéshez jár. Ettől függetlenül jól elmerültünk az európai politikában, ugye három, markánsan különböző vélemény ütközött össze szinte minden témában. Sokáig beszélgettünk. Aztán egyszer kihasználtuk, hogy a tulaj elment vécére, elbúcsúztunk a hollandoktól és felmentünk a szobánkba.

– Na, milyen volt? – érdeklődött Barna.
– Ne tudd meg – sóhajtottam.
– Egy életreszóló élményről maradtál le – vigyorgott Nej.
– Téged is annyira szorított? – kérdeztem rá.
– Ja. És ne tudd meg, hogy kereste az utat befelé a pólóm ujjában.
– Az jó. Megnyugodtam. Már attól féltem, hogy rám vadászik.

Meteorák és haza
2018.06.02; szombat

Az előző este fényében nem akartuk túl sokáig húzni az időt. Aztán mégis úgy sikerült. Korán keltünk, sehol nem volt semmi mozgás. Kimentünk a parkolóba és ott a placcon, a sziklák tövében nyomtunk egy kettlebell gyakorlatsort. Végtelenül hangulatos volt. Utána fent zuhany, porszívózós reggeli. Azaz meg kellett ennünk minden felbontott cuccot. Közben láttuk, hogy a tulaj elment valahová motorral, gyorsan ki is használtuk a lehetőséget. Lecuccoltunk, rámosolyogtam a pultnál a banyára, majd beültünk a kocsiba és padlógáz.

Úgy éreztem magamat, mint a Psycho-ban a csaj és a hapsi, amikor sikerült elmenekülniük.

9.15-kor érkeztünk a megcélzott Great Meteoron kolostorhoz. 9-kor nyitott. Parkolóhely már közel-távol nem volt, mindent elfoglaltak a turistabuszok.
Nem győztem elnyomni egy mosolyt. Ezek a szerencsétlen szerzetesek azért építkeztek ennyire lehetetlen helyekre, hogy elvonuljanak a világtól. Erre a világ, pont azért, mert ilyen lehetetlen helyekre építkeztek, ezerrel benyomul közéjük. Csodálkozni. Hogy ide is lehet építkezni.

Egy vékonyka hágón lehet megközelíteni a sziklába vájt főkaput.
– Úgy látom, idáig simán fel lehetett jönni lentről – néztem le a hágóról.
– Akkor már csak a bejáratot kellett kivésni.
– Na meg egy várszerű kolostort felépíteni.
– Óh, az nem lehetett probléma. Elég, ha van Youtube.

Körbejártuk, körbeszaglásztuk. Szép volt, de attól tartok, pont a lényeg nem jött át: a kolostori csend, a béke, az emberek teljes hiánya. Annyi turista volt, mint a II. Ukrán Front.

Utána viszont már hosszú menet haza.

A navigáció azért még rúgott belénk egyet. A Here WeGo-ba beleraktam a makedón RT benzinkút koordinátáit, ki is tartott odáig. Majd amikor beütöttem a szatymazi benzinkút koordinátáit, közölte, hogy offline módban nem tervez. Keressek netet. Elvileg a benzinkútnál volt wifi, de amikor rákérdeztem, akkor csak szánakozó pillantásokat kaptam. Gondoltam, egy percre roamingolok a 3-as zónában, de olyan csomagunk van – nekem is, Nejnek is – hogy nem engedte meg. Pont azon a szakaszon, ahol nem sima sztráda van, hanem valami kanyargós út.
Vedd észre, hogy ha Görögországban, ahol még volt roaming, volt net, egyben megterveztetem az utat, akkor végig tudunk jönni vele. Így, hogy darabokra tördeltem, gyakorlatilag elvesztünk. A szerb-magyar határig jöttünk térképpel, de navigáció nélkül.

Az orthodox pünkösd után (vagy lehet, hogy minden szombat este?) nagyon durva dugó volt Röszkénél. Nyilván lehet sorolni a körülményeket… de nekem úgy tűnt, hogy magyar oldalon valami óriási beleszarás hízlalja a tömeget. A szerbeknél nyitva volt vagy öt kapu, kábé 20 perc után átjöttünk. A magyar oldalon csak három kapu volt nyitva, óriási tömeg torlódott fel. Aztán mit csináltak közben? Bezárták a harmadik kaput. A hatalmas torlódás ellenére. Maradt kettő. Ráadásul rossz sorba álltunk. Valami túlbuzgó fiatal kölyök minden csomagtartót kinyittatott a sorunkban. Nem csinált utána semmit, igazából bele sem nézett, csak kiszállíttatta a sofőrt és kinyittatta a csomagtartót. A másik sorban semmi ilyesmi nem volt, az haladt is gyorsan.
Másfél órát várakoztunk.
Rohadjon meg az összes köcsög, beleszarós határőr.
Nem, ne mondja nekem senki, hogy Schengen. Tessék legalább annyi kaput nyitni, mint a szerbeknél. És látszatvizsgálatokkal ne tartsák fel a sort.

Nos, ennyi. Éjfél körül érkeztünk haza. Még felmásoltam minden anyagot a szerverekre (ott vannak jó helyen), aztán hosszú, mély alvás. Vasárnap elrendeztem a fényképeket, de a blog megírása már eltolódott a bizonytalan végtelenbe.

Hasznos linkek:

• Fényképalbum az összes képpel
• Lefkada
• Kefalónia

Végül Cobranco videói. Nem tagadom, az ő bringás kirándulása adta az ötletet, hogy bejárjuk ezt a szigetvilágot.

1. Lagúnák Között
2. Földön-Vízen-Levegőben
3. Erőpróba Kefalónián
4. Rejtelmek Szigete
5. Furcsaságok Szigete
6. Ellentétek Szigete
7. Ezerarcú Szigetvilág
8. Zöldellő Mennyország
9. Meteórák