Category: Grafika

New Yorker

Tudja valaki, mi történt a New Yorker-rel? Mert ilyen rajz közlését soha nem néztem ki belőlük.

Kicsit kapcsolódva a korábbi íráshoz. Az öncenzúra, a PC egyáltalán nem friss dolog, megvan már régóta. Valamikor 2005 táján rendeltem az Amazonról egy albumot, benne a New Yorkerben addig megjelent összes karikatúrával. Nem volt rossz, de azért annyira jó sem. (És nem csak azért, mert elég sok bennfentes – értsd New Yorki – poén volt köztük.) Aztán pár évvel később egy seattle-i könyvesboltban kezembe akadt két album. Az volt a címük, hogy Ami a New Yorkerből Kimaradt I-II. Naná, megvettem. És végigszórakoztam. Sokkal jobb volt, mint a hivatalos.

De. Még a kimaradt rajzok között sem volt olyan, sőt, elképzelni sem bírtam, hogy egyáltalán valaki beküld egy olyan rajzot, ahol a hozzá tartozó szövegben olyan kitétel szerepel, miszerint ‘ezt csak úgy kihúztam a seggemből’.
Az már csak hab a tortán, hogy a rajz emellett vicces is. A mai túlsértődős világban ez szokott a leghamarabb elveszni.

Akár vicces is lehetne

De nem az.

Wiley Miller 2005-ös karikatúraalbumát lapozgattam. (Non Sequitur’s Sunday Color Treasury.) Sorra mutatja be az egyes minisorozatainak szereplőit. Az egyik bemutató indul így.

“During the turbulent times of the late ’90s, when minor issues and behaviors were being pumped up as impeachable offenses, I often thought I must be living in a parallel universe in which logic and reasoning did not exist. Our entire society seemed to be getting more and more polarized as divisive politics and browbeating opposition into submission rather finding common ground become the order of the day. It was silly time, so I came up with a silly way to look at it with Lost Leonard”

Itt található részlet a könyvből. Külön felhívnám a figyelmet a rajzon szereplő “Dark ages of Earth… the 21st century…” kitételre.

A 90-es évek vége. Túltolt sérdődöttségek. Megosztó politika. Vajon mit mondana _ma_ Wiley?

Válogatás

Valamikor nagyon-nagyon régen, amikor ez a blog még erősen karikatúracentrikus blog volt, rendszeresen raktam ki rajzokat. Csak úgy. Mert tetszettek.
Nem tervezem, hogy rendszer lesz belőle, de most szembejött velem 3 grafika és úgy gondoltam, jól néznének ki egymás mellett.

~oOo~

~oOo~

~oOo~

Don Martin

“Is it funny? That’s the only test I know when it comes to cartooning,” he said. “Not whether it’s sick, or whether it’s going to ruin people’s values or morals. You only have to ask a simple question: Is it funny?”

“Vicces ez? Az egyedüli teszt, ha megrajzolom. Nem érdekel, hogy ízléstelen-e, hogy megzavarja-e az emberek értékrendszerét, morálját. Egyedül ez az egy kérdés létezik: vicces ez?”

Don Martin

Finoman szólva sem mai idézet. A cikk – amely valójában egy nekrológ a frissen elhunyt karikaturista emlékére – 2000-ben íródott. Azóta eltelt 20 év. Don Martin ma már nem rajzolhatná meg ezeket a rajzokat. A Nagy Zabálást manapság nem rendezhetnék meg. A Brian Életét sem. Az Elfújta A Szélt most tiltották be.

Egy kicsit rajzolgattam.

Legyen egy koordinátarendszer. X tengelyen az van – százalékos formában – hogy hány ember tartja az alkotást humorosnak vagy érdekesnek. Az Y tengelyen az van – százalékos formában – hogy hány ember tartja sértőnek. (Pontosabban, hogy az alkotó mit saccol, mennyien fognak megsértődni.)

Először felrajzoltam magamat. Anno az volt a maximális elvárásom, hogy jó lenne, ha a rajzaim minden második embernek tetszenének. Ez 50%. (Szerintem messze nem értem el.) Abban biztos voltam, hogy lesznek sértődések, de szerettem volna, ha 30%-nál nem lett volna több sértődött ember. (Na, ezt viszont igen.)

Ez volt a pálya, amelyen én játszottam.

Ez pedig az, amelyiken Don Martin. Látható, hogy ő bevállalósabb volt, gyakorlatilag nem érdekelte, még ha az olvasók 90%-a is megsértődik. Mindent megengedett, hogy a fun factort feltolja. Ezért is – na meg a tehetsége, tudása miatt is – nála olyan 70% körüli volt a szórakoztatási arány.

Mi van ma? Ez.

Nagyon elkeserítő irányba megy a világ. Az állandó és olcsó internet, a szociális média óriási térnyerése lehetővé tette a frusztrált idiótáknak, hogy ráébredjenek, ők vannak többen. Frusztrált idióták eddig is voltak, de most egyesültek. Ráébredtek arra, hogy akármennyire indokolatlanul is, de bármi ellen képesek gyűlöletháborút indítani. Persze, mondhatnám, hogy mit érdekli ez a művelt embereket, de messze nem erről van szó. Egy műalkotás forgalmazója, aki beleölt egy csomó pénzt, értelemszerűen hasznot szeretne látni, vagy legalábbis nullszaldót. Márpedig egy látszólag apró figyelmetlenség, amelyikbe az őrjöngő szociális média bele tud kötni, simán bedöntheti az alkotás megtérülését. Ezt nem merik megkockáztatni. És beindul az öncenzúra. Nem lehet az alkotásban erős poén, sőt, nem lehet benne semmi, amin akár csak egyetlen Karen is megsértődhetne. Márpedig egyre többen kifejezetten vadásznak arra, hogy megsértődhessenek. Mert akkor érzik, hogy léteznek. Milyen lesz ezek után az alkotás? Hát, olyan. Újraforgatott filmek nőkkel. Újraforgatott filmek feketékkel. Újraforgatott rajzfilmek állatokkal.

Jelzem, ez nem egy teljeskörű elemzés akart lenni. A jelenség ennél sokkal-sokkal komplikáltabb. Semmiképpen nem akartam belekeverni az írásba sem a BLM-t (persze véleményem van róla), sem a hatósági brutalitásokat, sem a csőcselék választombolását… sem az USÁ-ban, sem Hong Kongban. (Akinek egy kicsit mélyebb elemzés kell, itt találhat.)

Egyszerűen csak azt vettem észre, hogy rohamosan pusztul a humor.
És sajnos már a mémekből is. Mert nem csak az öncenzúra, a letérdelés a vérengző mimóza tömegek előtt működik, hanem az egyre nyomasztóbb rosszkedv is.