[A kvantum miatt]

Napjaink gondolkodó embere előbb-utóbb belefut a kvantum tudományokba. Egy kellően nyitott elme nem is borulhat anélkül sötétbe, hogy ne próbált volna meg legalább egyszer elmélyedni ebben a világban.
Kezdődött rögtön a középiskolával: a jó öreg kvantumszámokkal. Melyek közül az első három még úgy-ahogy érthető volt, de amikor azt kezdték firtatni, hogy most akkor balról-jobbra vagy jobbról-balra forog az a nyomorult elektron, sok kortársam agya dobta le a szíjat. Aztán ha jobban belesüppedt az ember, találkozott a Heisenberg relációval, melyből megtudhatta, hogy semmi sem biztos – mely tudást alapként felhasználva rögtön felépítettek egy iszonyúan bonyolult és érthetetlen felépítményt és a borzalmasan hangzó pszi-függvények névre keresztelték. (Mely kifejezés a mai ezoterikus világban egy kicsit el is kurvult.) Végül megjelent Schrödinger a macskájával és kijelentette, hogy hiaba görcsöltök, macskajancsik, még csak meg sem tudjuk mérni azt, amiről ez az egesz tudomány szól.
A józan elme ezen a ponton vágta sarokba a kvantumfizika könyvet. Mégiscsak Einsteinnek volt igaza, amikor irtózott tőle.
A fenti frázis azon józan gondolkodóknak szól, akik már túl vannak ezen a szellemi kalandon.
Jelentései: 1. Fingom sincs. 2. A tököm tudja.
Csak éppen sokkal tudományosabban hangzik.