Page 3 of 1117

RSD szoros emberfogásban

Folytatódik a márciusi tesztsorozat. A váltó még mindig nem bírta a hegyeket, így továbbra is sík vidéken. Ezúttal a Ráckevei-Soroksári-Dunát pécéztem ki magamnak. Elméletileg Budapesttől Ráckevéig – és még jóval tovább – megy nemzetközi kerékpárút a szárazföldön, de eddig egy-két kósza próbálkozás után feladtam. Nem országúti bringának való terep. Csakhogy most gravel van a popsim alatt, az meg pont ezt a terepet szereti. És ha már vadulok az egyik oldalon, miért ne tenném a másik oldalon is? Azaz a szigeten jöttem vissza, olyan szorosan a vízpartra tapadva, amennyire csak tudtam.
(Később ez a túra lett az alapja az Ultimate Csepel Track írásnak.)

K1

Aztán bekeményítettem és levittem egy K1-es kajakot az RSD-re.
Hát, Árpád… ez valami egészen más műfaj. Ha a portyánál arra panaszkodtam, hogy nem túl nagy az ugrás, a K1-nél pont fordítva. Ez már csillagugrás. Beleültem. Aztán röhögtem. Ugye nem gondolja senki, hogy én ezzel evezni fogok? Aztán üldögéltem benne. Sokat. Próbáltam megszokni. Először a kezeimmel tartottam magam, pofozgattam a vizet. Később átváltottam a lapátra. Aztán megpróbáltam evezni, bár ez inkább kavicslapátolás volt. Viszont ment előre is és hátra is. Aztán megpróbáltam nagy lendülettel megindulni, ugye a sebesség stabilizál. Na, ekkor álltam bele néhányszor fejjel a sóderbe. Nagyon vicces volt, mert amikor kimásztam a kajak alól, láttam, hogy az egész strand, mind a húsz ember, aki ott üldögélt a domboldalon, mind vette mobiltelefonnal a produkciót. Viszont délutánra megvolt a sikerélmény, borulás nélkül mentem kábé 20 métert. Ránézésre nem túl sok, de a legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy az első próbálkozásnál eljutok ilyen messzire.

Következő nap jött egy hidegfront, zápor, zivatar, armageddon. Kihagytam. Szerdán pedig Nej is lejött velem. Az armageddonból már csak a szélvihar maradt, de az rendesen: 25-45 km/h közötti széllel. Lecuccoltunk mindent Szigetszentmártonba. (A többi RSD strand állandóan tömve volt, én meg nagyon messze vagyok attól, hogy kanyarodjak is ezzel a jószággal.) Bedobtam a kajakot a vízbe és kezdtem volna megmutatni Nejnek, hogyan kell beszállni, amikor ütemes masszív nyögést hallottunk közeledni a víz felől. Hamarosan ki is bukott a nád mögül egy sárkányhajó. Nyolc kölyök ült rajta, meg két felnőtt. Hogy a nagyokat utánozva, viccből nyögtek, vagy tényleg ennyire kihajtották őket, nem tudom. De elég szánalmas volt. Aztán kifutottak a partra, a strand közepén. Ezzel ketté is osztották a strandot. Az én kajakozásom meg is lett lőve, mert a parttal párhuzamosan szoktam fel-alá grasszálni. Majd a talicskányi aprókölyök nekiállt strandolni. Becsületükre legyen mondva, mentek volna beljebb is, a bólyáig, de a felnőtt nem engedte őket. Ott ugráltak abban a négy méteres sávban, ahol egyedül kajakozni tudtam volna. Rajtuk kívül nem volt senki a strandon. (Direkt azért mentünk korán.) Ha azt mondom, hogy felrobbantam, akkor még finom voltam. Többször kiabáltam ki, látszólag Nejnek, valójában olyan hangerővel, hogy a szörnyetegek is meghallják, na meg a felnőtt kisérők is, és nem finomkodtam, bátran használtam úgynevezett csúnya szavakat is. Nem ért semmit. A csapat megölte a strandot, legalábbis kajakgyakorlási szempontból.
Cseréltünk. Nej ült be. Ő nagyon helytakarékos. Egy leckével le van maradva, még ott jár, hogy minimális letámaszkodással tudjon egyenesen ülni a kajakban. Szép nagyokat borulgatott. Nem olyan sóderlefejelőseket, mint én, de ezek is elég látványosak voltak. Aztán elmentünk inni egy sört.

Mire visszatértünk, meghallottuk a bűvös szót: ebéd! Azaz a kis csapat elvonul valahová ebédelni. Végre eljött az én időm. Gyűrtem, gyaláztam a kajakot, na meg persze az is gyűrt, gyalázott engemet. De a 25 méternyi szakasz többször is megvolt. Legnagyobb sikernek viszont mindenképpen azt tartom, hogy kezdem magam otthonosan érezni a kajakban. A második nap, de már nyoma sincs annak, hogy no way, ezt a kajakot nem lehet megülni. De. Meg lehet. Piszok sok idő, de egyszer elkapom.

A végére persze minden elromlott. Ebéd után jöttek strandolók és nem tudom, miért, de csupa olyan köcsög jött, aki megállt a térdig érő vízben. Beszélgetni. Ezzel megint megölték azt a sávot, ahol tudtam volna gyakorolni. Kipróbáltam, tudok-e kanyarodni. Majdnem! Többször is sikerült befordulnom a víz felé, igaz, időnként leért a lapát a kavicsig, de akkor is. Túl sokra mondjuk nem mentem vele, befelé életveszélyes volt elindulni. Egyszer sikerült kifejezetten mélyen bemennem (vov!), aztán amikor beborultam, a viharos szél alákapott a kajaknak, jó ötven métert kellett gyorsúszásban sprinteltem, mire utolértem. Maradt a partközel. Ahol éppen családok tereferéltek. Aztán kikötött egy miniyacht a Kövér családdal, mert enni akartak egy gofrit a büfében, utána kikötött egy kenus csapat, én pedig feladtam. Összecsomagoltunk, jöttünk haza.

Nos, összességében jó lesz. Érzem, hogy napról napra biztosabb vagyok. Már csak a nyomorult körülmények lehetnének jobbak. Nyáron, strandon esélyem sincs, valahogy a hely vonzza a süket, elmebeteg idiótákat. Szomorú, de a nyáron kívül meg nem nagyon lehet gyakorolni, hiszen mind a két nap több időt töltöttem a vízben, mint szárazon. És akkor most legalább tíz napig viharos északi szelet mond a meteorológia, az se frankó. Hazafelé a délegyházi tavak felé jöttünk, hát… tarajos, magas hullámok szánkáztak a tavakban. Jó, tudom, nem szabad türelmetlenkedni, de akkor is. Mindent akarok és azonnal.

Somogyország 04/04

Deseda-tó kajakkal
2022.06.26; vasárnap

Mielőtt bármibe belekezdenék, leírom, szerintem hogyan működik a szintugrás.

  1. Fejcsóválva nézem a másik ember produkcióját. Ez nem lehet igaz. Ez az alak elmebeteg.
  2. Megvizsgálom a saját eszközeimet. Hogyan lehet ezekből ilyesmit kihozni? Sehogy.
  3. Talán, ha ezt lecserélem valami kisebbre, könnyebbre. Ezeket meg el lehet hagyni, nem annyira fontosak.
  4. És a kondim? Fasorban. Erősebben kellene edzenem. Abból nem lehet baj.
  5. Toljuk meg egy kicsit a távot, lássuk, mi történik?
  6. Huh, ezt nagyon megtoltam. Meghalok.
  7. Nem is volt ez olyan sok. Próbáljuk meg még egyszer.
  8. Alakul ez. Karcsúsítsuk a felszerelést.
  9. Mi lenne, ha lecserélném az eszközt? Valami masszívabbra, valami gyorsabbra.
  10. Azannya. Ez kényelmetlen. Ez instabil. Akarom én ezt? Komfortzóna, hol vagy?
  11. Nyomjunk egy próbakört.
  12. Ez még vacak volt, de már látszik, hol kell változtatni.
  13. Igen, megvan! Ez már szuper kör volt.
  14. Elkapom, hogy a hátam mögött összesúgnak: – Ez az alak elmebeteg!
  15. Mosoly.

Messziről kezdem. Engem kifejezetten zavar, ha úgy érzem, nem uralom a kajakomat. Ez úgy jelenik meg, hogy parázok a nagy hullámokban. Persze, ez nyilván lehet pszichés is, de valahol tökmindegy: a kiút úgyis az, hogy sokat kell gyakorolni, magabiztossá kell válni. Csakhogy – Gödel bácsival analóg módon – úgy gondolom, hogy egy adott rendszeren belül nem lehet tmegtanulni tökéletesen uralni egy kajakot. Ahhoz ki kell lépni a rendszerből. A Kodiakban akkor lettem magabiztos, amikor az eggyel instabilabb MP7-et kezdtem gyűrni. Logikus, hogy ha az MP7-ben szeretnék magabiztos lenni, akkor tovább kell lépnem. Jó kérdés, hogy hová?
Ezért örültem annak, amit Péter mondott: a csónakházban magunk leszünk, bátran vihetünk ki a vízre portya hajókat is. A portya ugyanis _lehet_ a következő lépés.

Pro

  • Általánosan elterjedt, hogy a mindenféle tengeri kajakok és a K1 között a portya az átmenet.

Kontra

  • Az MP7 kajak tervezőjétől kaptam egy diagramot. Abból azt lehet kiolvasni, hogy 110 kilogram terhelésnél a kajak stabilitása portya kategóriájúvá csökken. Én 108 kiló voltam, amikor vettem a kajakot.
  • Kabai szerint a Mistral (az MPxx kajakok utódja) és a Spirit51, azaz a kipróbálandó portya stabilitási indexe megegyezik.

Ezekből azt lehet kiolvasni, hogy nekem logikus következő lépés lenne egy portya, de lehet, hogy az MP kajakommal már meg is kaptam. Ha igen, akkor… hjaj… a K1 irányába kellene lépnem. Ha nem, akkor viszont kisebb ugrás jön, egy portya.
Ezeket fogjuk a tónál letesztelni.

Aztán nem teljesen így történt. Az egyik Spiritnek elromlott a kormánya, a másikat megkapta Nej, volt még egy Pörnyeszi portya, de azt Péter nyúlta le, mondván, hogy nagyon alattomos fajta. Nekem meg maradt a magammal cipelt MP7. Cifrázta a helyzetet, hogy ezen a napon horgászverseny volt, melyhez lezárták a tó felső részét. Azaz eleve nem nagy elánnal indultunk neki, maximum négy kilométernyi evezés jöhetett szóba. Nejt beszállítottuk, Péter beszállt és elviharzottak. Mindketten feltételezték, hogy én már be tudok szállni a saját kajakomba.
Hát, nem. Ez egy úgynevezett kriptonit stég volt. Én nem a hagyományos módon szoktam beszállni stégről. Hogy is tudnék a hagyományos módon beszállni, soha nem jártam edzésre, magamtól tanultam meg mindent, aztán ilyen lett. Szóval a lényeg, hogy én beledugom mind a két lábamat és egy gyors mozdulattal belehuppanok. Működik. Kivéve akkor, amikor annyira alacsony a stég, hogy a kajak beülőjének teteje jóval magasabban van a stégnél. Ekkor át kellene dobnom a beülő felett a seggemet, csakhogy ilyenkor már nem működik a belecsusszanás, ehelyett a kajak kisodródik a stégtől és jön a beborulás. Persze még így is meg lehetne oldani, ha lenne valami, bármi apró kis kapaszkodó a stégen, nem kell sok, elég, ha két deszka közé be tudom egy picit dugni az ujjamat, de ez egy öntött műanyag stég volt, mindenféle kapaszkodási lehetőség nélkül. Kriptonit. Kétszer-háromszor megpróbáltam, a kajak mindig besodródott. Többször nem tudtam, mert jöttek kajakbérlők, tele lett a stég mászkáló, magyarázó, kajakozást oktató emberekkel. Én meg nem akartam az orruk előtt bénázni, arról nem is beszélve, hogy elég erősen mozgott a stég.
Na ebből lettek érdekes beszélgetések.
– Józsi, miért nem jössz be? – ordított ki Péter párszáz méterről.
– Nézem a tájat! – ordítottam vissza.
– Micsoda?
– Nagyon szép a táj! Gyönyörködöm benne!
– Tényleg, miért nem indulsz el? – érdeklődött a kajakokat bérbeadó hapsi.
– Megvárom, amíg visszajönnek.
– Aha. Vissza fognak?
– Igen.
Péter már tekert is vissza.
– Józsi, ne szopass már! Szállj be és menjünk! – ordította.
– Még egy kicsit üldőgélek!
– Már visszajöttek. Miért nem szállsz be? – kérdezte a hapsi.
– Jó itt üldögélni.
Végül eltűnt mindenki a stégről, Péter is közel jött, fel tudtam vázolni kilométeres ordibálások nélkül a helyzetet, megfogta a kajakomat és beültem.

  • Egy kicsit olyan volt a szituáció, mint a 80-as években óvszert venni. Akkor csak a gyógyszertárban lehetett kapni és szépen el kellett magyarázni a gyógyszerészhölgynek, lehetőleg suttogva, hogy extra minit szeretnék, lila tarajokkal, őszibarack ízesítéssel. Aki ezek után átkiabált a várakozó vevők feje fölött, hogy van-e éppen a raktáron extramini, lila tarajos, őszibarack ízű koton?
  • Aztán menetközben kiderült, hogy a horgászok nem zárták – nem zárhatták – le a tavat, azaz ha a keleti parthoz közel evezünk, akkor szavuk sem lehet. Így viszont már előttünk az egész tó, és ha szabad, akkor nehogy már ne nézzük meg az egészet. A teljes kör 15 kilométer, olyan 2,5 óra. Nem kentük be magunkat nap ellen, nem vettünk kesztyűt. Hiszen csak 4 kilométert evezünk. Mondanom sem kell, szarrá égett a combom és feltörte az evező az ujjaimat. Nejnél dettó, de ő ezeket alig észlelte, mert a portyával küzdött. Persze ezek tipikus kajakos kényelmetlenségek, elég sűrűn bele szoktunk futni. Most sem hagytuk, hogy elrontsa az élményt. A tó ugyanis szép. Elég sok helyen kinyúl az erdő a vízpartig, itt érdemes bokorszinten centizgetni. (A horgászversennyel szemben tilos volt horgászni, azaz nem lehett pecás a fák között.) Ott voltak a fahidak, a vízről is jól néztek ki. A kajakos versenypályán Péter oktatgatta Nejt, hogyan lehet portyával száguldani. Szóval jól elvoltunk. De azért annyira nem, hogy lemenjünk a tó teljesen érdektelen alsó részéig, különösen ilyen körülmények között.
    Kikötöttünk.
    Gond nélkül. Kifelé nekem már nem gond az alacsony stég, Nejnek meg segítettünk.
    Kajakmosás, pakolás.
    – Te, Péter – morfondíroztam – Kipróbálnám én is ezt a portyát.
    – Vigyed.

    Vittem. Rátettem a vízre, egy kicsit nézegettem, majd mielőtt bárki odajött volna segíteni, beleültem. Nejnek kigúvadt a szeme. Kettőnk közül neki jobb az egyensúlyérzéke, ráadásul ő az evezősklubban folyamatosan reszelgeti. Péter is csak indult volna segíteni, de lefagyott. Ellöktem magam a stégtől. Álltam a vízben.
    – Evezzél! Akkor lesz stabil! – kiabált Péter.
    – Egyelőre csak próbálom megérezni a stabilitását!
    – Ha állsz, akkor úgy fogod megérezni, hogy beborulsz!
    Csaptam néhányat előre. Nem tetszett. Piszkosul instabil. Most komolyan, ezzel menjek be a tó belsejébe? Visszatolattam.
    – Baszki… miket csinálsz? – értetlenkedett Nej.
    – Igazából nem tudom, mit csináljak. Helyezkedek.
    – Nem úgy! Én egész idő alatt úgy be voltam szarva, hogy nem mertem abbahagyni az evezést, hátra meg véletlenül sem próbáltam.
    – Ja, ez? Nincs ebben semmi.
    Majd nekiindultam. És valahogy egyszer csak bekattant. Elkezdtem érezni a kajakot. Kanyarodtam. A pöcköt nem értem el rendesen, de élezéssel, széles csapásokkal meg tudtam fordulni. Nej szótlanul nézett. Majd visszaeveztem és kiszálltam a kajakból, még azelőtt, hogy bárki odaért volna megfogni.
    – Egészen jó kis kajak ez – morogtam.

    De valójában össze voltam zavarodva. Először is, a Kabaiék menjenek a fenébe. Méghogy egyforma a Spirit51 és a Mistral stabilitása! Maximum egy olimpiai versenyző számára, akinek mindkét kajak egyformán unalmasan stabil. Másfelől viszont annyira nagyon-nagy, mondhatni klasszis szintű különbség tényleg nincs közöttük. Ha most vennék egy ilyen portyát, akkor kábé két-három hónap után belaknám. Jó, persze, ez sem lenne rossz. Biztosabban ülnék az MP7-ben és lenne egy még gyorsabb kajakom. Versenyezni meg úgysem akarok.
    De.
    Ismerem magam. Amíg van hová fejlődni, addig izgatni fog a dolog. Azaz előbb-utóbb K1 lesz belőle. Annyira meg nem állok jól sem anyagilag, sem hellyel, hogy most vegyek egy portyát, majd jövőre egy K1-et.
    Nehéz döntés. Meglátjuk.

    Innentől már nem variáltunk, mármint a Desedánál. Elpakoltuk a csónakházi kajakokat, felraktam a kocsira a sajátomat, és indultunk. Akartunk kajálni, de a tó körül kitört az eXtremeMan113 Kaposvár verseny, később pedig az eXtremeManQ30 Kaposvár Quadrathlon Világkupa futam, illetve az eXtremeMan25.75 Kaposvár Sprint Triatlon verseny, a lényeg, hogy a büfésor melletti parkolónak még csak a közelében sem tudtunk leparkolni, meg nyilván az összes büfé előtt tömeg lehetett. Így elautóztunk Toponárba, beültünk egy ordas kocsmába, ittunk valamit, beszélgettünk, érzékeny búcsú, aztán hajts. Az M7 éppen kezdett beállni, de még hazaértünk. Ledobtam Dunaharasztiban a kajakot, elmentem tankolni (ugye az a fránya 50 literes limit, ekkora autóban azért szopóka), itthon még elpakoltunk mindent, kész, hulla.
    De már bebújtunk Klíma Anyuci ölébe, nagy baj nem lehet.

    Somogyország 03/04

    Deseda bringával
    2022.06.25; szombat

    Akkorát aludtunk, hogy még a holdról is látszott. Meleg volt az este, de egy Ironman-nek meg se kottyant, még ha be is csúszott elalvás előtt négy sör. Pálinkát szerencsére nem vittünk.

    Gyorsan összepakoltunk. A törölközőket nem kellett szárítani, mert mindketten úgy gondolkodtunk, hogy ha úgyis ugyanabban a ruhában tekerünk haza az ötezer fokos melegben, akkor tök felesleges zuhanyozni. Az ágyneműt meg úgyis kimossák. Remélem.
    Gyors reggeli, gyakorlatilag a tegnapi maradék felzabálása. Hely ugye nincs a bringában.

    Az első produkció a viadukt. Írhattam volna azt is, hogy a nulladik, hiszen ha végignéztünk a falu főutcáján, már kilométerekről ez a hídmonstrum uralta a látképet.

    A drónt nem küldtem fel. Erős volt a szél, erős volt a forgalom, meg fogalmam sem volt, hogy egyáltalán lehet-e.
    Daráltuk a távolságot.
    A mai terep úgy nézett ki, hogy dombra fel, dombról le. Végig.

    Ezt a kombinációt Hófehérkének neveztem el. Először a gonosz boszorkányt másztuk meg, majd Hófehérkét, végül a hét törpét. Látszódik, hogy a legdurvább játékos a Hófehérke, meredeken fel az egekbe, majd rögtön lefelé. Valahol a lefelé közepén helyezkedik el Igal. Azaz ha Igalon túl vagyunk, akkor túl vagyunk minden nehézségen. Igal or burst.
    Nem volt könnyű. Igazából már a boszi is meglepett egy gyenge 11%-os emelkedővel. Ehhez képest Hófehérke jámborul odatálalt nekünk egy 6%-os emelkedőt. Ennyi? Puha vagy, Jenő. Ja. Aztán a végén jött három darab jó hosszú 11%-os kaptató. Na itt már kezdte lefeszegetni a pulzusom a sportórámat a csuklómról.

    De nézd meg ezt a látványt. Ha belenagyítasz (katt a képre), akkor láthatod a távolban homályosan a Balaton északi partját, sőt, magát a tavat is. Meg persze a déli partot is. Balra emelkedik ki a tájból a fonyódi TwinPeaks.
    Onnan, lentről indultunk. Onnan másztunk fel ide.
    A lefelé oldal viszont egyértelműen csalódást keltett. Jól megengedtem a bringát és gurultam is… 35 km/h sebeséggel. Ennyivel az ajtónk előtti lépcsőről is le tudok gurulni. Jó persze, sokáig tartott… de felfelé 11% volt. Ember, itt van a Somogy-Tolnai-dombság legmagasabb pontja.
    Maga a város viszont érdekes. Bizonyos értelemben hasonlít Veszprémre: egyik városban sincs egy darab egyenes út sem. Itt is csak le, meg fel, meg le, meg fel.

    Azt terveztük, hogy itt ebédelünk, mely ebéd egy határozott, hideg sörből állt volna, a többit meg majd meglátjuk. Aha. Egy koszvadt, egy asztalos kocsmát láttunk az egész faluban. (Tudom, város, de 1300 fős, ennél még a volt bakonyi falunkban is többen laknak.) Végül beléptünk egy boltba, vettünk hideg sört, leültünk a templom előtti parkban, ettünk proteincsokit… és ez volt az ebéd.

    Ez pedig itt a Szent Nyúl. Valaki úgy gondolta, milyen jó ötlet lenne a templom előtti szentek szobrai közé betenni a Húsvéti Nyúl ordenáré szobrát. Nem vagyok vallásos, de ha az lennék, ez a nyúl már égne.

    Innentől jött a hét törpe. Azaz hol felkaptattunk, hol legurultunk. Egyenes út alig volt. Meleg annál inkább.
    Tulajdonképpen nem voltunk már messze Péteréktől. Ha egyenesen oda mentünk volna. De előtte akartunk menni egy kört a Deseda-tó körül. Egyfelől kiváncsiak voltunk, másfelől idén a tó körüli kerékpárút lett az Év Kerékpárútja, és bár a magam részéről az ilyesmit marhaságnak tartom, de valószínűleg lesz az útnak valami egyedi hangulata. Harmadrészt meg holnap ide jövünk ki kajakozni, nem is akármilyen ladikokkal, nyilván érdekeltek a vízreszállási körülmények.

    Röviden: jó. Hosszabban is. Ellentétben a korábbi nyertesekkel, ez a 15 kilométeres út tényleg megérdemelte a címet. Van benne minden. Kemping, strand, büfésor, látogatóközpont, evezősklub bérelhető kajakokkal, romantikus fahidak, pihenőállomások, lebegő stégek napozáshoz, vízbemászáshoz, horgász parcellák, közvetlen vízparti utak, illetve erdei ösvények. Az arborétum hídja éppen elfáradt, de volt mellette rengeteg erdő sétálni. (Azt azért érdemes megjegyezni, hogy a víz tisztasága nem első osztályú. Ez inkább horgásztó, mint fürdésre való. Példaképpen itt van egy tavalyi közlemény. Idén valamivel jobb a helyzet, legalábbis eddig.)

    A kör után már tényleg hamar megérkeztünk. A nagy melegre való tekintettel előbújtak a sörök, a sörökre való tekintettel a pálinkák, mindkettőre való tekintettel meg a sütögetendő kolbászok. Ironman. Késő estig beszélgetés, ágybaájulás.

    Powered by Wikiloc

    Somogyország 02/04

    Kőröshegy
    2022.06.24; péntek

    Érdekes reggelünk volt.
    – Te Józsi, be vagyunk zárva – újságolta Péter.
    – Nyilván. Ki kell nyitni az ajtót.
    – Pont ez a baj. Nincs meg a kulcsom. Valószínűleg kint hagytam a garázsban.
    – Várjál…
    – Igen. Kukac amikor elment reggel, bezárta az ajtót.
    – Kivülről.
    – Aha.
    – Izgi.
    – Már hívtam egy kollégámat, hogy ugorjon el hozzá és hozza haza a kulcsát.
    – Hmm. Az ablakon ki tudunk mászni.
    – És?
    – Meg vissza is tudunk mászni.
    – Unalom ellen tökéletes.

    Végül megreggeliztünk. Ittunk egy sört. Mert abból baj nem lehet.
    Aztán megérkezett a felmentő sereg. Indulhattunk.

  • Ja, utólag kiderült, hogy a kulcs Péter másik nadrágjának a zsebében volt.
    Bent a lakásban.
  • A mai túra elég sokáig a tavalyi túra útvonalát követte. A fonyódi úton elmentünk Lengyeltótiig, jobbkanyar, egy térképen alig látható úton Gyugy, Szőlősgyörök, Balatonboglár, onnan araszolás a Balaton partján, végül Földvárnál visszafordultunk Kőröshegynek és ott is aludtunk. A parton nem is kerestem szállást, teljesen bevadultak a szállásadók. Mondjuk, arrébb is. Még itt, távol a víztől is durvák voltak az árak, de ami még meglepőbb volt, nem találtam szabad szállást. Minden tele volt. Egy, csak egy szálláson volt hely, nyilván nem véletlenül. Én is húztam a számat, de nem volt más. Foglaltam. (Ja, hogy miért Kőröshegy? Azért, mert holnap errefelé megyünk vissza Kaposvár felé.)

    Maga az út meglepetés volt. Emlékeim szerint nagyon megszenvedtem vele, de most ilyesmiről szó sem volt. Igaz, tavaly viharos szembeszéllel harcoltam, most viszont erős hátszél tolt minket. Nem elhanyagolható különbség. Délelőtt 11-kor már a lellei mólónál üldögéltünk a Kedvesemben. Akkor nyitott.
    – Étlapot hozhatok? – érdeklődött a pincérlány.
    – Igen, kérnénk.
    – Viszont konyha csak délben lesz.
    – Hoppá! – kaptam fel a fejemet – Gabó, az még 50 perc. Megvárjuk?
    – Jaj, elnézést! – helyesbített a leányzó – Rosszul mondtam, már fél tizenkettőkor is van konyha.
    – Az jó. Akkor kérnénk étlapot.

    Mindent a vendégért.

    Laza csorgás jött a part mellett. Nej fejére csak azért nem olvadt rá a sisak, mert otthon felejtette.

    Nem is nagyon cifráztuk, mentünk, mint a gép. Fél háromkor már a szálláson voltunk.

    Akkor pár szó a szállásról. Élményvölgy Gyermek- és Ifjúsági Tábor. Akárhogy is nézem – habár lélekben még fiatalok vagyunk – de ebbe a táborba sehogyan sem férünk bele. A leírás alapján az egész olyan, mint egy… úttörőtábor. Fürdő, vécé közös, valahol a folyosón. Még abban sem voltam biztos, hogy a szobánkban csak mi leszünk. És hogy fogunk kinézni a sok aprókölyök között? Viszont nem volt más. Égen-földön, sehol sem.
    Aztán a valóság teljesen más volt. Úgy értem, a mosdó tényleg külön volt a folyosón, de nem volt kínos a szituáció. Tudták, hogy mi nem iskolai csapat vagyunk, hanem a szallas.hu-n keresztül jöttünk, a vendéglátók maximálisan kedvesek voltak.
    – Majd kérnék egy személyi igazolványt, mert le kell fénymásolnom.
    – Hoppá. A másik táskámban maradt.
    – Nem baj. Jó lesz a jogosítvány is.
    – Ugyanabban az igazolványtárcában laknak.
    – Ajjaj.
    – Gabi, van nálad személyi?
    – Igen.
    – Ideadnád?
    – Izé… most jut eszembe, lejárt. Bevonták.
    – Akkor? – pislogott a szállásadó hölgy.
    – Van jogosítványom.
    – Tényleg? Mármint fizikailag is? Itt?
    – Igen, tessék.
    – Huh.

    Elindultam a szobánkba.
    – A kulcs benne van az ajtóban? – kérdeztem indulás előtt.
    – Igen.
    Nem volt benne, igaz, bezárva sem volt az ajtó. Lesétáltam.
    – Nincs benne a kulcs. De nyitva volt.
    – Ja, igen. Nem jó a zár.
    – Hát, akkor tényleg felesleges a kulcs.

    Ha esetleg úgy nézne ki, hogy ekézem a szállást, szó sincs róla. Habár tényleg ifjúsági tábor jellege volt, de nagyon igényesen alakították ki. Remek közösségi terek voltak, hatalmas terasz, hatalmas belső étkező, volt teakonyha a vendégeknek, de volt nagy konyha is, lehetett kérni reggelit/vacsorát, emellett nagy, ápolt udvar vette körül az épületet, volt rajta kosárlabdapálya, pingpongasztal.

    A folyosón találtunk közös hűtőszekrényt, a teakonyhában voltak tányérok, evőeszközök, ami azt jelentette, hogy vastagabban is bevásárolhattunk a boltban. El is rontottuk. Még mindig élnek a trekkinges reflexek, azaz inkább vegyünk többet, legfeljebb elvisszük magunkkal. Na, most ez nem működött, sem az outin, sem a gravelen nem volt hely pakolni. Ez el is döntötte, hogy este átmegyünk-e ebédelni a szemközti étterembe. Nem megyünk át. Ettünk májkrémes kenyeret kockasajttal. Mint kisgyerek korunkban. Stilszerűen. Aztán ittunk rá sört.
    Késő délutánra klasszikus csapdahelyzet alakult ki. Hamar megérkeztünk, kajáltunk, ittunk egy-két sört, elteltünk vele. Jó. És akkor most mi van? Az árnyékos teraszon jó volt ücsörögni, mindenhol máshol perzselt a nap. Nem volt kedvünk se magas dombokat mászni, se pluszban bringázgatni. A magas dombokra. A sört már nem kívántuk. Jó lett volna aludni egy nagyot, de a tetőtéri szobánk ablaka nyugatra nézett, a napocska éppen azt égette szénné. Ötezer fok volt odabent. Jobb híján üldögéltünk a teraszon, hol beszélgettünk, hol nyomkodtuk a mobiltelcsinket. Alig vártuk, hogy a nap bebukjon a fák mögé. Végül megtörtént. Persze a szoba nem hűlt le egyből. Félrehúztam a sötétítőt, hagy járjon a levegő. Bedőltem az ágyba.
    – Hogyan fogunk ebben a melegben, világosban elaludni? – kérdeztem Nejtől.
    Nem jött válasz. Elaludt.
    Még nézegettem egy ideig a plafont, aztán meglepetésemre én is elaludtam.

    Powered by Wikiloc