Mazuria #01/09

Előzmények

Huh. Nem lesz könnyű.
Vágjunk bele.

Lengyelország. Kajakkal.
Volt már ilyen. Meg is írtam. Videó is készült róla.

Megjegyzem, Attila videója sokkal jobb lett, jobban visszaadja a túra szépségét és a megpróbáltatásait. Naná, hogy az utóbbiból volt több.

Nem akarom túl sokáig ragozni, álljon itt a korábbi írás befejező mondata:

Végül egy személyes üzenet. F99 kommentelte valamikor régen, hogy roppantul kíváncsi, milyen lehet az a túra, amelyre azt mondom, hogy na, ez aztán tényleg szar volt. Fisher, örülhetsz.

Aztán 2020 elején beszélgettünk a 2016-os túra egyik résztvevőjével, Justinnal.
– Képzeld, Justin, megint kedvem támadt egy lengyel túrához!
– Mert te egy reménytelen idióta vagy.
– Már miért?
– Megint szopni akarsz a járhatatlan terepen, a szar időben, ezer kilométerre a lakásodtól? Gyere Görögországba. Ugyanannyi a távolság, de az élmény… hát, nagyon más.

A szarvasi kajaktúrán meg is beszéltük néhányan, hogy legyen meg mindkettő: először Lengyelország, majd augusztusban Görögország. Persze ha COVID19 őméltósága is úgy gondolja.
Nem úgy gondolta. A lengyel irányba elhárultak az akadályok, Szlovákia zöld, Lengyelország zöld, menjünk. Igaz, van egy csomó értelmezhetetlen adminisztráció (8 órán belül el kell hagyni Szlovákiát, tranzitút, csak tankolni lehet megállni, meg ilyesmik), de majd meglátjuk.
Görögország viszont idén elesett. Észak-Macedonia a vírus óta nem átjárható (piros), Szerbia pedig egyre durvul (sárga), azaz autóval esélytelen.

Irány Lengyelország. Azon belül is a Mazuri-tavak.

Egy nagyobb csapat tavaly már bejárta nagyjából ezt az útvonalat. Mazochisták voltak, minden féregjáratba bementek, megnézni, mi járható, mi nem. Így nekünk idén már sokkal könnyebb volt, tudtuk, hová nem szabad menni. Így csak kétszer akadtam fenn bedőlt fán.

Ez volt a játszótér, pontosabban a tóvidék fő túraútvonala. Sorkwity volt az indulási állomásunk, a bal felső sarokban. Első nap bejártuk a fölötte lévő tavat, majd csak a második napon vágtunk neki a klasszikus útnak. Iznotáig eveztünk. A megtett távolság 122 kilométer lett.
Maga a tóvidék fent van a francban, Észak-Lengyelországban. Sorkwity 130 kilométerre volt Gdansktól és olyan 80-ra Königsbergtől Kalinyingrádtól. Viszont meg kell hagyni, elképesztően jó hely. Megszámlálhatatlan mennyiségű tó, kicsik, nagyok vegyesen. Közöttük csatornák, azaz simán le lehet térni a főútról, el lehet indulni csalingázni tóról tóra. Már persze, ha járható a csatorna. Rengeteg van belőlük, gondolom képtelenség mindegyiket tiptop karbantartani. Persze ez sokszor csak félúton derül ki, néhány majdnem járhatatlan akadály után (lsd. Blizna, mely másik tóvidéken van ugyan, de a neve már fogalom), melyeken persze utána visszafelé is át kell hámozni magunkat. Szóval akad kalandfaktor. Az a biztos, ha páncélozott kajakot viszel. Mely emellett pillekönnyű is, persze.

Pakolás. Őrült nagy pakolás, rögtön az elején. Egész pénteken csak pakoltam, mint egy mérgezett egér. Gyakorlatilag ez az autó első igazi küldetése.
Megjegyzem, eszméletlenül jól pakolható a gép. Az ülések alatti lábak például pont olyan távolságra vannak, hogy egy tálca sört milliméter pontosággal tudok közéjük csúsztatni. Szerintem először ezeket a lábakat hegesztették össze a franciák és eköré építettek autót.

Péntek estére megérkezett az útitársunk is, Szilvia. Őt is bepakoltuk. Este egy sör, még összeraktam egy utazós pendrive-ot, aztán szunya.

Velencébe gabalyodva

Nagyon hülyén néztem magam elé, amikor hajnali négykor csörgött az óra. Tudom, este én állítottam be, de már akkor sem éreztem biztosan, hogy ez jó lesz nekem. Néztem a plafont. Huszonegymillió sürgős taszkom van, ha kihagynám a mai napot, nagyot tudnék haladni. Csak vissza kellene dőlnöm az ágyba, majd reggel hétkor kelni és haladni a listán.
Magam sem értem, miért és hogyan csináltam végig, robotként a reggelt. Hogyan kerültem bele az autóba, Dunaharaszti felé pöfögve, hogyan tettem fel félálomban a kajakot a kocsira, hogyan ücsörögtem reggel hétkor le-lecsukódó szempillákkal az M7-es dugókban.
Semmi észérv nem szólt amellett, hogy én ezen a szombaton a Velencei-tavon evezzek. Az idő – sajnos – teljesen szélmentes, így semmi edukációs hozadéka nem lesz az evezésnak. Nemrég jöttem haza egy egyhetes kajaktúráról, igazából az evezés sem hiányzik.
Akkor miért?
Roppant hülyén hangzik azt mondani, hogy azért, mert be van írva a naptárba. Naptár terror.

Na, mindegy. 7:45-kör elrúgtam magam a parttól. Minden különösebb cél nélkül. Kóvályogjunk a tavon. Nézzünk be mindenhová, ahová valamilyen okból kifolyólag eddig nem néztem be. Térképezzük fel a nádaslabirintust, legalábbis azt a részét, melyet még nem derítettem fel.

Azt kell mondjam, hogy egyre jobban szeretem ezt a tavat. Elképesztő. Mondom ezt úgy, hogy nemrég egy hétig kóvályogtunk a Mazuri tóvidéken Lengyelországban (nyugi, az írások már készülnek, sőt, majdhogynem készen is vannak) és gyönyörű helyeket láttunk. A Velencei-tó mindezek apró, de hatásos esszenciája: vannak nagy, nyitott felületei, de vannak nádaslabirintusai is, sőt, vannak birkózós szűk járatai is. Mindez rögtön Budapest mellett.

Észre sem vettem, hogy megy az idő. Végül 5 órát csavarogtam, gyakorlatilag végig spontán. Amellett, hogy végig jól éreztem magam és végig bennem volt a kíváncsiság, hogy na, ide még nézzünk be, van-e út, van-e kijárat, ez egy bődületes rekord. Ebben a kajakban még soha nem ültem egyfolytában, kiszállás nélkül ennyit. Belegondoltam, hogy 20 perccel kezdtem. Aztán deréktól lefelé lebénultam. Üléscsere. Háttámlacsere. (Kösz, Justin.) Így ment fel az idő másfél órára. Utána a döbbenetes felismerés: nem szabad, még csak zoknit sem felvennem: cipőben, zokniban másfél óra. Mezítláb: korlátlan.

Tanultam-e valamit? Igen. Hazafelé az M7-esen láttam, hogyan szerel valaki defektet úgy, hogy nincs emelője, de az utánfutón söröshordókat szállít.

Itt van a track. Ha nem vagy Stravás, akkor nem tudod átállítani, ha igen, akkor váltsál satelite nézetre, hogy lássad, mit is csináltam.

Windows 10 Feature Update version 2004

Mert már nagyon unatkoztam.

Úgy kezdődött, hogy megjelent a listában a fenti patch. Éppen volt egy szabad délutánom, gondoltam, felrakom most, ne akkor akadjon keresztbe, amikor nagyon dolgozok. Rákattintottam, letöltődött, elindult a telepítés. Aztán 61%-on megállt. Néztem, nézegettem… aztán hagytam. A foltozás nem a kapkodó idegbetegek sportja.
Másnap reggel ugyanúgy 61%-on állt. Ez már azért gyanús. Újraindítottam a gépet. A patch telepítése lenullázódott, kezdhettem újra.
61%-nál megint behalt.
Jó. Google. Találtam is egy szálat a Redditen, ahol azt írták, hogy ez egy ismert bug, a Conexant audio driver okozza. Le kell szedni, majd a folt telepítése után visszarakni. Oké. Ez jó hír, meg lehet javítani. Hol van az a driver? Sehol. Na!
Tovább olvasva a fórumot, írták, hogy vigyázzunk, mert több cég is telepíti ezt a drivert, csak átcimkézik, mintha a sajátjuk lenne. Konkrétan említik is a Sennheiser, illetve a Turtle Beach cuccok drivereit. Na, Sennheiser viszont van.
Akkor szedjük le. Gondolta Móricka. Módszeresen elkezdtem leszedni mindent, ami Sennheiser, végül már csak a driver maradt. De az keményen. Az Installshield elkezdte leszedni, kiírta, hogy ‘Preparing’, húzta a csíkot, el is húzta a végéig, majd ottragadt. Rádugtam az USB dongle-t, hátha hiányzik neki. Nem segített. Újraindítgattam a Windowst. Nem segített. Safe Mode boot. Nem segített. Otthagytam egy éjszakára. Nem segített. Ez egy leszedhetetlen driver. Hibaüzenet nincs, csak éppen elakad a preparing fázisban.
Azért ez nem kicsit groteszk. Egy feature pack több nagyságrenddel komplikáltabb dolog, mint egy vacak audio driver, aztán úgy néz ki, mégis ellehetetleníti a telepítést. Meg milyen már az, hogy nem lehet leszedni egy drivert?
Aztán újabb ötlet. Ha nem lehet leszedni, akkor telepítsük fel. Előszedtem a cuccot a Driver könyvtárból, ráküldtem újra. Sikeresen feltelepítette. :) Restart, majd rögtön utána uninstall. És végre túlment a prepare fázison, sőt, el is tűnt. Restart.
Az újraindítás után persze a Windows Update felrakott két Sennheiser drivert, de ezeket már el lehetett távolítani a Device Managerből. És jöhetett végre a Feature Update. Nem is néztem, kimentem a szobából. Amikor visszajöttem, már 83%-on állt, igaz, jó sokáig. De látszott, hogy megy a folyamat. Végül befejezte. Néhány újraindítás, a WU közben feltette a Sennheiser drivereket, de itt már nem zavartak be. Utána, ahogy minden FP után, még újra fel kellett rakni a megpatkolt Cisco VPN klienst, de ez már rutinmunka.

Egy délután helyett három nap. Jó kis szakma.

New Yorker

Tudja valaki, mi történt a New Yorker-rel? Mert ilyen rajz közlését soha nem néztem ki belőlük.

Kicsit kapcsolódva a korábbi íráshoz. Az öncenzúra, a PC egyáltalán nem friss dolog, megvan már régóta. Valamikor 2005 táján rendeltem az Amazonról egy albumot, benne a New Yorkerben addig megjelent összes karikatúrával. Nem volt rossz, de azért annyira jó sem. (És nem csak azért, mert elég sok bennfentes – értsd New Yorki – poén volt köztük.) Aztán pár évvel később egy seattle-i könyvesboltban kezembe akadt két album. Az volt a címük, hogy Ami a New Yorkerből Kimaradt I-II. Naná, megvettem. És végigszórakoztam. Sokkal jobb volt, mint a hivatalos.

De. Még a kimaradt rajzok között sem volt olyan, sőt, elképzelni sem bírtam, hogy egyáltalán valaki beküld egy olyan rajzot, ahol a hozzá tartozó szövegben olyan kitétel szerepel, miszerint ‘ezt csak úgy kihúztam a seggemből’.
Az már csak hab a tortán, hogy a rajz emellett vicces is. A mai túlsértődős világban ez szokott a leghamarabb elveszni.