Search: “pálpataka”

Só, kézművesek és vadászok
2012.07.23; hétfő

Reggelire szalámi, olyan turista jellegű. Már annak, aki bírt enni. Én bekaptam pár szem pogácsát, ittam rá egy sört, aztán kávészivar.

Melinda és lánya a faluban vártak ránk, ők voltak a kalauzaink a kirándulásokon. Az elképzelésünk az volt, hogy ma laza napunk lesz, semmi erős, komoly program, inkább több apró.

From Segédlet

Essen közben pár szó a környékről is. A Szováta – Parajd – Korond települések fémjelezte vidéket Sóvidéknek is nevezik. Erdélyben egyébként is rengeteg a só, de itt bemutatott egy külön kunsztot: kidugta a fejét a föld alól. Valamikor az Erdélyi medencét is egy óceán borította, aztán elzáródott belőle a Pannon-tenger, majd a sekély tenger kiszáradt és itt maradt egy rahedli só, melyet az üledékképzés kitolt a medence széle felé. Ez ránézésre nem egy nagy mutatvány, de szétnézve a nagyvilágban, meglepően kevés helyen lehet nyílt színen sót bányászni. A föld alatt pedig közel 3 kilométer vastag sóréteg található Parajdnál és ez a só megjelenik szinte mindenütt: a patakokban, sarakban, tavakban. Szovátán beomlott egy sóüreg, annak helyén született újjá a XIX. század vége felé a brutális sótartalommal bíró Medve-tó. De kevésbé híres sós tavakkal tele van az erdő. (Ide szoktak járni fürödni a helyiek.) És ezzel még nincs vége. A fokozott vulkanikus tevékenység (tektonikus határ) eredményeképpen rengeteg a gyógyvíz. Ahogy a környéken nevezik a buborékos vizeket: borvizek.

– Meg tudnánk majd nézni a Csiga-hegyet is? – kérdeztem Melindát.
– Nem hegy az, csak domb.
– Mi van ott? – kérdezte József.
– Só. Meg víz – vontam vállat.
– Meg ott van a Fingó borvíz – jegyezte meg Melinda.
– Fingó borvíz? – csodálkozott Sándor – Olyan nálunk is van a csapban.

Terv szerint kezdtük a parajdi sóbányával, majd folytattuk a falu melletti természetvédelmi terület, a Sószoros, Sóhát megtekintésével.

A bányába való lejutás első ránézésre fura. Wieliczkán lifttel, illetve gyalog lehet lemenni, itt busszal. A magyarázatot a múzeumban találtuk meg: egy időben úgy termelték ki a sót, hogy teherautóval hordták fel lentről. Így épült ki akkora, enyhe lejtésű alagút, amelyen a busz is tud járni. A neten található olyan leírás is, hogy a bányászok, mint a héttörpe, csákánnyal, lámpással, ugyanazon a buszjáraton zötyögtek le, mint ahogy a turisták.
A buszok félóránként jártak, és nem vacakoltak, egyből 3 jött. Mindegyik zsúfolásig tele is lett. Utálom a tömeget, kicsit húztam is a számat, hogyan fogunk ennyien odalent elférni. Nagy marhaság volt aggódni, akkora terek voltak lent, hogy alig bírta befogni a szem.

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

Elsőre úgy képzeltem, hogy a buszok minimum elektromos buszok lesznek, mégse fulladjunk már meg, de aztán lefelé menet szembejött velünk egy kisteherautó, tipikus dízelhanggal. Hacsak nem mp3-ból szólt a motorhang, akkor itt nem sokat cifrázzák a transzportot.

Sóbánya. Minden sóból. A talaj, a falak, a mennyezet, székek, padok. Árusoknál só, mindenféle kiszerelésben.
József odasündörgött hozzánk. (A leltári szám nélküli.)
– Állítólag van itt lent egy múzeum.
– Mi van benne? – kérdezte Sándor.
– Mi lenne? – vonta meg a vállát József – Só.
És tényleg.

Múzeumokban külföldön mindig az angol szöveget keresem. Fura, hogy itt mindenhol van magyar is. Ez olyan külföld, amely magyar. Nehéz megszokni, nehéz elfogadni.

Régi kép. A mélyből bivalybőrbe csomagolva emelték fel csigával a sót. Végülis, erős anyag lehet az a bivalybőr, ha egy olyan erős állatot, mint a bivaly, is egyben tudott tartani.

From Székelyföld 2012

Animáció az egyik csarnokban. Csak itt az egész csarnok ugrált, gyerekek, felnőttek egyaránt.
– Ezt miért csinálják? – kérdeztem Nejtől.
– Mozognak. Megnő a légfelvételük. Ebből a jó levegőből.
– De ez így bonyolult. Nem lehetne őket egyszerűen felhajtani mondjuk háromszor a felfelé menő lépcsőn?
– Az más. Meg ezek nehezen mozgó emberek.
– Pont erről van szó. Már az első menet végén szederjes fejjel kapkodnának levegőért.
– Szadista.
– Gyógytornásznál alapkövetelmény.

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

Meglepetés: mélyen a föld alatt, az óriási csarnokokban 3G és szabad wifi. Az okostelefonosok rögtön rá is borultak a netre. A barlang koncepciója határozottan szimpatikus: Wieliczkán horribilis összegért végigzavarják a turistát, itt viszont napijegyet veszünk (jóval olcsóbban), lent pedig a hatalmas termekben minden megvan ahhoz, hogy az egész napot jó hangulatban töltsük az egészséges környezetben. Rengeteg játszótér, múzeum, kávézó, kápolna(!) és tömérdek pad, ahová a családok leülhetnek. Egyáltalán nem volt ritka a városi nomád sem: lecövekeltek egy asztalhoz és verték a laptop billentyűit.

Déltájban jöttünk fel, leültünk ebédelni a közeli Telegdy étteremben. Aszfaltolvasztó kánikula, senkinek sem volt kedve komoly kaját enni, maradtak a citromos sörök, meg a csorbalevesek. Lányom azért bepróbálkozott egy egzotikus rántott töltött káposztával. József már csak utólag vette észre, hogy volt pacalleves is – ez előrevetítette, hogy ide vissza fogunk még térni.

Pár kilométer autózás. Sószoros. Az autókat ledobtuk egy parkolóban, Melinda meglepődve vette észre, hogy a völgy belépős: csakhogy se kerítés, se kapu, se pénzszedő ember. Csak a végtelen lankás vidék. Megvontuk a vállunkat, bementünk.

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

Hamarosan megtaláltuk az első sóeret, aztán sósziklákat, végül a kifejezetten büdös patakot. Több szekérderék aprókölyök viháncolt benne, tekintve, hogy a nap nem lopta a napot. Itt láttuk meg az első iszapfürdőt: onnan ismertünk rá, hogy a fekete sár közepére le volt szúrva egy karó. (Ugyanez Oroszországban két karóval: az egyikbe kapaszkodunk szarás közben, a másikkal távol tartjuk a farkasokat.)

From Székelyföld 2012

Később találtunk egy dagonyázó családot is. Mindenkit fekete sár borított nyakig.
– Lehet fényképezni? – eszmélt először József. Mögötte kisebb sereg állt felhúzott exponáló gombokkal.
– Közterület – vonta meg a vállát a férfi.

Körbenéztem. Mindenfelé fekete saras gödrök. Eddig valahogy más elképzelésem volt a közterületekről, de definíció szerint belefért. Lőttünk is, mint a második ukrán front. Néhányan beszélgettek a fürdőzőkkel, a bátrabbak be is kenték magukat itt-ott. Állítólag egészséges a sós fekete iszap. (Bár engem némileg zavart, hogy tudtommal főleg nőgyógyászati problémákra jó, ehhez képest leginkább férfiakat láttunk nyakig sárosan. Él bennem a gyanú, hogy a férfiak csak az ősi, sárban fetrengős ösztöneiket elégítik ki.)

– Nem ilyen helyeken szoktak a nők félpucéran birkózni? – kérdeztem a medence mellett Tündét.
– Arra gondolsz, hogy tépjük meg egymást? – nézett hátra két nő.
– Kezdetnek nem rossz.

From Székelyföld 2012

A patak mentén haladtunk tovább. Látszott a krónikus esőhiány, a térkép által jelzett tó például sehol sem volt.
Ehelyett viszont megtaláltuk az erdőben a jegyszedő embert. Olyan volt, mint egy akadályverseny: mész, mész az ösvényen, aztán hirtelen ott van az akadály. Aztán volt, aki fizetett, volt, aki nem, a jegyszedő szemmel láthatóan összekavarodott a tömeg láttán. Viszont vérszemet kapott: ha itt ennyi ember lófrál, akkor lehet, hogy az iszapfürdő környékén még több akad. Így átalakult mobil jegyszedő emberré.
Nekünk viszont kezdett büdössé válni a túraút, és nem csak a patak miatt. Szemmel láthatóan távolodtunk a parkolótól és esélyünk sem volt, hogy valahogyan visszakanyarodjunk. Végül hátraarc, visszafordultunk – és nagyon jól tettük. Vittem a GPS-t, nyilván pont itt fogyott ki az elem és nem vittünk tartalékelemet, illetve a szálláson vettem észre, hogy egészen véletlenül pont nálunk volt, de nem tudtam róla, ami idegesítőbb, mint ha tényleg a szálláson maradt volna, na mindegy, szóval azért látható a térképen, hogy ha továbbmegyünk, akkor Parajd egyik szélére értünk volna be, ahonnan hatalmas körrel juthattunk volna csak vissza a falu másik szélén lévő parkolóba. Így is lófráltunk vagy 4 kilométert a tűző napon. Amikor mentünk fel a kaptatón, engem már csak az tartott életben, hogy a szálláson vár a hideg sör.

Hiú ábránd volt. Kiderült, hogy messze még a nap vége. Melinda megszervezte, hogy bemenjünk Korondon az egyik fazekashoz, aki majd tart egy rögtönzött korongozásbemutatót. (Tudni kell, hogy Korond lakosainak jó része fazekasságból él. A határban rengeteg a jó minőségű agyag, a helyi fazekasáru pedig messze környéken ismert. Magában a faluban is egymást érik az üzletek a főút mentén, bár az is tény, hogy hihetetlen mennyiségű kínai műanyagszart is árulnak. “Erre van kereslet” – vonogatta a vállát az árus.)

Azt hittem, hogy ezzel vége a napnak, de megint tévedtem. Le volt szervezve egy újabb bemutató egy taplásznál. Na, ez már nehezebb dió, mint a fazekas. A taplász az, aki a bükkfataplóval – taplógombával – foglalkozik. Jó kérdés, hogy mit is lehet ezzel foglalkozni? Az erdeink tele vannak vele és úgy istenigazából semmire sem jó.
Tévedés. Némi pihentetés, faragás, kalapálás, nyújtás után olyan anyagot kapunk belőle, mint a puha, kikészített szarvasbőr. Aztán a további felhasználás már fantázia kérdése.

Ekkor már nagyon akartam menni a szállásra, persze richtig most tévedtem el. A söröm pedig már falzettóban sikoltozott a hűtőben, még lent a faluban is tisztán hallatszott. Felértünk, a franc se foglalkozott a kajával, mentem sörért, aztán kiültem a dohányzóba.
– Tudod, mi lesz még ma? – jött oda József.
– Tudom. Megiszom ezt a sört, aztán egy másikat, elszívok egy szivart, aztán majd meglátjuk.
– Most beszéltem Lászlóval. Ma este megy ki a haverjával vadászni.
– Mész?
– Semmi kedvem sincs.
– Még jó, hogy nekem nem szólt. Jó szórakozást.
– Hulla fáradt vagyok. És éhes.
– Akkor ne menj te sem.
– Igen, de direkt a kedvemért szervezték meg. Szemét dolog lenne nem menni.
– Nehéz ügy.

Tíz perc múlva befutott László.
– Na, jöttök? – szólt oda hozzánk.
Tátva maradt a szám. Már éppen tiltakoztam volna, amikor eszembe jutott a tegnapi nap. Visszadugtam a szivart a zsebembe.
– Akkor menjünk! – hagytam csúful cserben Józsefet.
– Menjünk! – állt fel erre ő is.
– De nem rövidnadrágban és pólóban, ugye? – figyelmeztetett László.
Kábé 30 fok volt árnyékban. Este.
– Alig várom, hogy fázzak – dörmögtem az orrom alatt, de elmentem átöltözni. Zárt cipőm nem volt, egy szem túraszandált vittem ki magammal. Felhúztam egy vastag zoknit, melegítő alsót, a polár felsőt meg csak a vállamra dobtam.
– Vékony lesz ez – csóválta a fejét László.
– Bírom a hideget. Mi több, kívánom.
– Aztán meglátjuk, mi lesz éjfélkor.
– Látszik, hogy nem szoktál szivarozni télen.
– Na jó, induljunk, mert már így is késésben vagyunk.

Kifelé elsétáltunk a szakács szakkör mellett. Készültek az esti vacsorára: grillezett csirkemell, grillezett zöldségek, rántott juhsajt. Mármint azoknak, akik nem mennek el vadászni.

Elszaladtunk boltba (sörért), elmentünk Lászlóhoz (amíg átöltözött, ittunk egy sört), aztán vártuk Imrét. Megérkezett.
Imre az a típus volt, aki fikarcnyi esélyt sem adott annak, hogy ne nézzék vadásznak: terepszínű sapka, terepszínű zubbony, terepszínű gyakorló és a legdurvább: terepszínű bakancs. Bepréseltük magunkat a Daihatsu miniterepjáróba, a két puska ki is töltötte a csomagtartót, a sörök már a lábainknál utaztak. Ők jártak jobban, mert nem látták, hogyan vezet Imre.
Vadul.
Sosem felejtem el annak a néninek a tágra nyílt pupilláját, aki ott ragadt az út közepén a járókeretével, Imre pedig centikre állt meg tőle, a murvás talajon csúszva. A nénikéhez tartozó bácsika már korábban tigrisugrással vetődött a kerítés mellé, pedig biztos vagyok benne, hogy pár perccel korában még képtelennek tartotta magát erre a mutatványra. És ekkor még csak a faluban voltunk. Imre lába binárisra volt hangolva, vagy nem nyomta a gázt (ekkor álltunk), vagy padlóig nyomta. Így mentünk fel úttalan földutakon, gödrökön, árkokon keresztül a dombtetőre, Sófalva mellett.
– Ehez nagyon johó a vehesekőre! – nyögtem ki, amikor éppen kaptam egy kis levegőt.
– Még mindig jobb, mint gyalog – jegyezte meg László.
– Biztos vagy benne?

De fent a tetőn nagyon szép volt a táj.

From Székelyföld 2012

A vadászok kezdték összerakni a felszerelést.
– Elő szokott fordulni, hogy nem lőttök vaddisznót, amikor kijöttök? – kérdeztem óvatosan.
László laposan pislantott oldalról felém. Nem tudta eldönteni, hogy komolyan gondolom, vagy szívatom. Pedig csak udvariasan akartam megtudakolni, mennyire nagy vadászok is ők.
– Utoljára tavaly ősszel lőttünk disznót – döntött végül a tárgyszerű válasz mellett – Pedig járunk ki elég sűrűn.

Este tízre találtunk leshelyet a magas fűben. Volt a közelben egy erdő, onnan vártuk a vaddisznót, hogy kijön és elmegy a mellettünk fekvő zabtáblába. Leterítettük a pokrócot, leültünk.
– Imre, nem gond, hogy előtted ülök? Pont benne vagyok a lővonalban – érdeklődtem.
– Nem gond. Megoldom.
Ültünk.
– Most akkor csend van? – kérdeztem suttogva.
– Igen – válaszolták suttogva.
Csend lett. Üldögéltünk.
– Rágyújthatok egy szivarra? – jutott eszembe, hogy még mindig zsebemben van a szálláson kiválasztott darab.
– Itt nem – borult el László tekintete – Esetleg a kocsinál. De inkább a szomszéd hegyen.
Én ezt nem-nek értelmeztem. Üldögéltünk tovább. József és László lassan elfeküdtek. Imre feszülten térdelt.
Látszott rajta, hogy vadász.

Hirtelen László felült, Imre pedig még feszültebbé vált. Aztán elernyedtek.
– Kijött az erdőből – suttogta László.
– Ki – bólintott Imre – De megijedt valamitől és visszament.
Döbbenten néztem egyikről a másikra. Abszolúte, de abszolúte semmit sem hallottam. Ezeknek az embereknek más frekvenciatartományban dolgozik a fülük.
Aztán László visszafeküdt, Imre pedig felvett egy kevésbé kihegyezett, de azért még kellően feszült pózt.

Telt-múlt az idő. A szél elsodorta a felhőket, megjelentek a csillagok. Kerestem azt a pár konstellációt, melyeket ismerek. Rájöttem, hogy hanyattfekve sokkal jobban látom az eget. A következő, amire emlékszem, az az, hogy Imre diszkréten, de határozottan rugdos.
– A francba – vontam le a következtetést – Biztosan horkoltam.
Felültem. Üldögéltem. Lassan Imre is elfeküdt.
– Meddig bírom még így? – meditáltam. Utoljára a seregben éreztem magam hasonlóan, ott sem lehetett elhagyni az őrhelyet és ott is ilyen lassan vánszorogtak a másodpercek. Igaz, ott általában meg tudtam oldani a helyzetet: vagy elaludtam, vagy rágyújtottam.
Ekkor hallottam meg egy enyhe zörejt.
– Biztosan a szél – legyintettem. De a zörej erősödött. Zavartan néztem a vadászokat, de egyik sem mozdult.
– Aha – ugrott be – Ezek annyira profik, hogy engedik közelebb jönni a disznót.
A zörej már nagyon erős volt. Éreztem, hogy itt valami nem stimmel. A disznó lassan leeszi a vadászok lábáról a bakancsot. Finoman rátettem a kezemet László vállára. Lehetett úgy érteni, hogy ‘igen, barátom, én is hallom…’ meg lehetett úgy is érteni, hogy ‘hé, keljél már fel, itt van a disznó a pokrócon’. László felült, beazonosította a zajt, megrázta Józsefet, József megrázta Imrét, a két vadász feltérdelt. Innentől felgyorsultak az események, hirtelen mindketten felálltak, bekapcsolták a puskákon a reflektorokat… majd rámszakadt az ég. Mindkét puskát pont a fejem fölött sütötték el. A sokktól kábán ültem, nem mertem mozdulni sem, fogalmam sem volt, hány disznó van a zabban, ha felállok, és ezek még lőnek, simán lefejelhetek én is egy ólomgolyóbist. De csak egy volt és amint megindultak a vadászok, én is felálltam.

A disznó még rugdalózott, mire odaértünk, de hamar abbahagyta. Mindkét vadász egyszerre lőtt, mindkettő a nyakszirtjén találta el az állatot, egymástól pár centire.

From Székelyföld 2012

Nézegettük a disznót, aztán mindenki megfogott egy lábat és odacipeltük az autóhoz. Fél tizenkettő volt. Végre rágyújthattam a szivaromra.
– Akkor együnk – vette elő László a kolbászt és a kenyeret. Mit mondjak, ekkorra már múlott a kajaundorom, tudtam volna enni, de abban az állapotban a dohány és a sör jobban esett.

Hirtelen kellemetlen gondolatom támadt:
– Hogyan visszük ezt a disznót haza? A terepjárónak csak pár köbcentis csomagtartója van!
Nem kaptam választ. Nem voltam nyugodt.

Végül nylonba csavartuk a vaddisznót, Imre előrehajtotta a két hátsó ülést, az így keletkező csomagtartóba bedobtuk a disznót, mi pedig Lászlóval az ülés helyett a puha tetemre ültünk. Imre pedig elindult lefelé a sötétben, a járhatatlan úton.
Ha azt hittem, hogy az este legvacakabb momentuma a másfél órás szótlan, ólmos szempillájú várakozás volt, hát, tévedtem. A gerincembe fúródott övfeszítő vassal, a disznóra térdepelve, pontosabban vállizomból a levegőben tartva magamat, gyakorlatilag folyamatos lólengésben, pattogni a szűk térben, ahogy az autó is pattogott az árkokban, nem volt egy leányálom. Nem is bírtam sokáig, Sófalva előtt kértem egy megállást. Nagyon jól esett kiszállni. Imre rágyújtott, én pedig kielemeztem a problémát, majd megtaláltam a megoldást. Az oldalamon kicsit visszahajtottam az ülést, így beljebb tudtam tolni a vadat, lett húsz centi szabad helyem, azaz be tudtam ülni menetiránynak háttal a tetemre. A kulcsszó az előző mondatban az, hogy ‘ülni’. Innentől már nem volt semmi gond, negyedóra múlva Imrééknél voltunk.
A disznót bevittük a korongozóműhelybe. Korondon az ilyesmi helyiségek csak úgy vannak, mint nálunk a spájz.

Józseffel félrevonultunk.
– Hogyan gondoltad, meddig maradunk?
– Lassan haza kellene mennünk. Erős volt a nap.
– Erős bizony.
Ekkor jött oda hozzánk László.
– Ha nem gond, szeretnénk hazamenni. Felviszel Pálpatakára? – fordultunk hozzá.
László úgy nézett ki, mint aki citromba harapott.
– Ez nem jó ötlet. A disznót hamar fel kell dolgozni, márpedig ketten nem bírjuk. Kellene segítség.
Egymásra néztünk Józseffel. Egy disznó elrendezése testvérek között is 3-4 óra. Reggel pedig nyolckor ébresztő, mert jön az újabb nap, leegyeztetett programokkal.
– Oké, maradunk – mondtuk szinte egyszerre – Nem tudtuk, hogy szükség van ránk.
– Jó. Akkor mi meg sietünk. Meg csak addig dolgozzuk fel, amikortól már pihenhet a hús.

Így is történt. Az elkövetkező két óráról nem akarok sokat írni, minimum horror volt az én gyenge városi gyomrom számára. Amikor tőrrel bevágták a lábát, majd kézzel letörték. Amikor fejszével és kalapáccsal leválasztották a fejét. Amikor befeszítették a fejszét a bordák, később pedig a gerinc közé, majd kalapáccsal végigverve feszítették szét a csontokat. Amikor a két ember megragadta a belsőségeket és teljes testsúlyukat beleadva alul húzták ki az egész gőzölgő, bűzölgő hóbelevancot, ordenáré szörcsögések mellett. De nyeltem egy nagyot, ha kellett, markoltam a végtagokat… és toltam közben a fényképeket. Mert ilyet úgysem látok még egyszer az életben.

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

Kábé két órának kellett eltelnie, hogy egy élőlényre, egy állatra emlékeztető anyagból táplálékra emlékeztető anyag legyen. Hogy a hús elveszítse az egyéniségét.

Hajnali 3 körül értünk fel. Bontottunk egy sört, megkóstoltuk a sajtot és a csirkemellet, aztán pánikszerűen gyors ágybabújás. És ez volt a gyengének tervezett nap.

Előzmények: céges csapatépítés
2012.07.20-21; péntek-szombat

Erre a hétvégére tették a céges csapatépítést. A teljes program átélése megint nem jött össze: tavaly a jövőképet hagytam ki és a csapatépítést ‘élveztem’ végig, idén a jövőkép megvolt, de a szombat délutáni csapatépítésről már leléptem. Hivatalosan ügyfélhez mentünk (1), gyakorlatilag vasárnap kora hajnalban indultunk a családdal egy hosszú, és fáradságos útra, pakolnom kellett, meg aludni előtte egy nagyot.

(1) Az ügyfélnél annyi volt a munka, hogy meg kellett nyomni egy fontos szerver kikapcsológombját. Hárman mentünk, azzal a felkiáltással, hogy amíg János megnyomja a gombot, mi két oldalról fedezzük a hátát.

A céges program jó volt, beszélgetés, sör, beszélgetés, pálinka, beszélgetés, sör. Én péntek éjfélkor még elmentem úszni a töksötét szabadtéri medencébe, gyönyörködve közben a Velencei-tó környékén csapkodó villámokban. A többiek addig zsugáztak a pavilonban – csapatépítés ugye -, hajnalban pedig már fekvőtámaszba pókereztek. Így mulat az igazi informatikus.
Szombaton hatalmas adag kaja, a jövő ismertetése. (Lesz.) Délután hazajöttem, megfogadtam, hogy egy hétig nem eszek, pakoltunk, éjfélkor alvás.

Utazás Székelyföldre, ismerkedés
2012.07.22; vasárnap

Hajnal négykor ébresztő, ötkor indulás. Kellett is: kábé 600 kilométer utazás, ennek nagy része kifejezetten embert próbáló terepen. Nem is az egyébként kézenfekvő 4-es úton mentünk, inkább kerültünk egy nagyot az M3-ason, de így legalább rápihentünk az erdélyi viszonyokra.
Most vettem egy nagy levegőt, hogy tárgyilagos tudjak maradni, ne essek túlzásokba. Autóval, Székelyföldre… nem kis kihívás(2).

(2) Utoljára jó 40 évvel ezelőtt jártam arra a szülőkkel, nyílván nem emlékeztem túl sokra az útból. A tengerpartra mentünk, Erdélyen csak átutaztunk. A brassói kempingben aludtunk meg, a haverommal természetesen kiszöktünk a kempingből, majd amikor megláttuk a kerítéstől 50 méterre az első medveszart, pánikszerűen vissza is ugrottunk a kerítésen.

Annyit tudtam hallomásból, hogy az utak rengeteget javultak, de a közlekedés ettől még nagyon fárasztó maradt. Be is jött. Sztráda gyakorlatilag nincs (50 km), a közutakon közlekedik minden: a csettegő traktortól a lovaskocsin, teherautón, kamionon keresztül minden jármű. Erre számítottam. De a sűrűn lakott terepre, az egymásba érő falvakra már nem. Közel 400 kilométer, jórészt lakott területen. Hivatalosan max. ötvennel. Előzni a két falu közötti egy kilométernyi távon lehetett, feltéve, hogy nem jött szembe semmi. De jött. Szemből is olyan végeláthatatlan konvojok haladtak, mint amilyenekben a legtöbbször mi is utaztunk. Nem nekem való terep. Be is durrant az agyam, jött egy X6-os román BMW, rátapadtam és 100-120 között döngettünk, vad előzésekkel egy jó darabon, nem foglalkozva a településekkel. Aztán megunt és félreállt… én meg egyedül már nem voltam olyan bátor, fogalmam sem volt, hol szoktak mérni.
Összességében azért mentünk, mint a golyó. Poroszlónál tankoltunk, ott aludtam is egy negyedórát, megálltunk egy szendvicsre Nagyvárad után… aztán több megállás nem is volt az egész úton. Kaja sem. (Ugye, ekkor még tartott a kajaundorom.)
A csapat többi része is ötkor indult, csak ők némileg közelebbről, így már egy órája söröztek, amikor délután háromkor (helyi idő szerint négykor) megérkeztünk Korondra. Életmentő sör, egy picike szivar, majd visszaszálltunk a kocsiba és irány Pálpataka.

Pálpataka egy nagyon kicsi falu. Az iGO nem is ismeri. A Googlemaps is csak úgy, hogy érti ugyan a falu nevét, de átfordítja Korondra. Ami közigazgatásilag még csak rendben is lenne, de földrajzilag nagyon nem. Pálpataka ugyanis egy kb. 500 fős szórványközség, fent a hegyekben, jó 7 kilométerre Korondtól. Leginkább a magyar tanyavilághoz tudnám hasonlítani: az emberek gazdálkodnak, a legtöbb dolgot megtermelik maguknak, de azért bolt már van fent, fatemplom is (nem is akármilyen), helyben lakó pappal (nem is akármilyennel), van saját iskolájuk, na meg most épül az új tűzoltószertár. Feljutni murvás úton lehet, az erdélyi hegyi utakhoz képest egészen jól járhatón. A szállásunk a Kis Herceg Egyesület épületében volt. Az egyesület 2002-ben alakult, azzal a céllal, hogy a környékbéli szórványfalvakban mélyszegénységben élő gyerekeknek szállást és egyáltalán emberhez méltó életteret adjanak az iskolai napokon. 2007-re épült fel osztrák adományokból az épület. Idézet a weblapjukról:

“2007 szeptemberétől kezdett működni az otthon kezdetben öt gyerekekkel, napjainkban tizenhárom lakója van a háznak, akik nehéz körülmények között élő, rászoruló, alkoholista családokból származnak a község településeiről.
Célunk nem csak ételt, italt, szállást adni a gyerekeknek, hanem ugyan olyan fontosnak találjuk, hogy szellemi gondoskodásban részesüljenek, szocializálódjanak, megkapják azt a szeretetet, törődést, amire az ilyen kisgyereknek olyan nagy szüksége van ahhoz, hogy ő maga is szeretetre képes felnőtté váljon. Sokan itt találkoznak először folyóvízzel, fésűvel, iskolával, jó szóval, Istennel. Fontos, hogy ezek a gyerekek is megtanulják a gondoskodást, a törődést, megtapasztalják a jól végzett munka örömét és élvezzék a becsületes munka gyümölcsét is.”

Ez olyannyira így van, hogy szószerint eltátottam a számat, amikor elolvasgattam a falakra, faliújságokra aggatott motivációs papírokat. Itt, Magyarországon, elhúzzuk a szánkat, amikor azt halljuk, hogy kisgyerekek vallásos nevelése. Egyből eszünkbe jut a katolikus egyház szégyenteljes politikai szerepvállalása, a ‘pénzért mindenre kaphatók vagyunk’ hozzáállás, a rasszista, nyíltan náci papok és persze az elharapódzó pedofília. Dehogyis adnám egyházi iskolába, egyházi nevelés alá a gyerekeimet. Itt viszont arányok vannak. Semmi kenetteljesség, semmi vakítás. Ami Isten, az inkább erkölcs és jóra való terelés. Egyfajta mély érzelmi alapok kiépítése, még gyerekkorban, amikor fogékonyak rá az alanyok.

Nos, mint írtam, az otthon iskolai időszakban működik, egyéb napokon a kölykök hazamennek a családjukhoz. Így van ez nyáron is, üresen marad az épület. Ilyenkor tudnak vendégeket fogadni, például Magyarországról érkező kíváncsi embereket.

Akkor pár szó rólunk. Tizenhárman voltunk, gyakorlatilag úgy lehetne röviden meghúzni a halmaz határát, hogy a sógornőm rokonsága és a rokonság baráti köre, beleértve természetesen öcsémet és a mi családunkat is. Sógornőm bátyja, József, már 13 éve rendszeresen jár ki, az épületben saját leltári száma van, és ha kihagy egy nyarat, a falubéliek aggodalmaskodva kémlelik a távolt, miszerint Józsi, hol vagy. Némi zavart okozott, hogy a 13 emberből hármat Józsefnek hívtak. Én ugyan felvetettem, hogy legyen mindenki József és majd broadcastolunk, de leszavazták, így mindenki kapott valami becenevet. Ez nekem annyiból kihívás, hogy a blogon elmesélt történetekben mindenkit a keresztnevén szoktam nevezni, függetlenül a becenevétől. (Kivéve Nejt, de ezt a státuszt ki kellett érdemelnie.) Mindegy, még nem tudom, hogyan, de majd megoldom.

Ízelítő. (3 autó, 3 walkie-talkie.)
– Halló, József?
– Ki beszél?
– József!
– Itt is!
– Szerinted mi van Józseffel? Olyan csendben van!

Még egy adalék: a társaságban volt hivatásos szakács, volt rusztikus gourmand(3), szép számmal voltak kulináris kalandok után vágyók – és akkor még nem beszéltem a szívélyes helyiekről, akik elszánták magukat, hogy végigkóstoltatják velünk a helyi specialitásokat. Ennyit a kajaundoromról.

(3) Érzem, ez a kategória némi magyarázatra szorul. A gourmand, az egy kifinomult ízléssel rendelkező ínyenc, aki bemegy egy étterembe és megmondja, milyen zöldséggel etették főzés előtt a csigát. A rusztikus gourmand ennek a vidéki megfelelője: az a falusi ínyenc, aki bekap egy falat szalonnát és megmondja, hány kilós volt vágáskor a disznó.

Odafent László, az otthon vezetője várt ránk. Szobák elfoglalása, felcuccolás, berendezkedés. Borok, sörök, vízek a konyhába. Bontottam egy sört, kiültem a lépcsőre (ez lett a dohányzó szakasz, a kölyköknek ugye ilyen nem volt kiépítve) és végre kiengedhettem magamból a hosszú vezetés feszültségét. Gyorsan körbejárt valami pálinka, szivar is akadt hozzá. Az élet szép. Ekkor jött József (a leltári számos), hogy nincs-e kedvem felsétálni vele, meg Lászlóval az utóbbi unokatestvéréhez, Istvánhoz.
– Nincs! – vágtam rá határozottan. Pihenni akartam, üres fejjel nézni a bárányfelhőket, fújni a füstöt.

Tíz perc múlva összekészültünk és elindultunk. Mert ha lassan is, de azért meg szokott jönni a jó eszem. Azért vagyok itt, hogy megismerjem a tájat és az embereket. Pihenni meg ráérek a temetőben.

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

Mit mondjak? Az ismerkedés igencsak passzívra sikerült. Ekkor már olyan 6-7 óra körül járhattunk, enni csak azt az egy szendvicset ettem Nagyváradnál, Istvánéknál pedig rögtön meg kellett inni néhány vizespohár pálinkát. (Nálam a 3 cent feletti adag már vizespohár.) De így sem volt rossz, sőt. Vigyorogva hallgattam, ahogy a nagy dumások zríkálták egymást, örültek a vendégnek, mesélték, mi minden történt az utóbbi két évben. Aztán József mentett meg, az egyik kör után lefordította a poharát.
– Úgy tudom, ezt már nem lehet figyelmen kívül hagyni – jelentette ki – Most már tényleg nem kérünk többet!
– Hát, igen… – hümmögött László – Ez már igaz.
– Igaz, bizony – kontrázott István – De csak erre a pohárra! Mindjárt szerzünk másikat.
Én nem szóltam bele, ekkor már olyan állapotban voltam, hogy megittam mindent, amit elém raktak. De azért leküldtem az adagomat és én is lefordítottam a poharamat. Persze még nem mentünk el, de a pálinkafolyam kiapadt. Szerencsére.

Végül csak elindultunk.

From Székelyföld 2012

From Székelyföld 2012

Beértünk a szállásra, József előhúzottt egy újabb üveg bort.
– Most pedig megyünk a Hegyipaphoz! Jössz?
– Naná!

Nej csak figyelt. Kezdett hozzászokni, hogy nekem csak tartózkodási valószínűségfüggvényem van a fennsíkon. Aztán lehet, hogy hullámként jövök haza.

Közben a lányok nekiálltak a sütőben juhtúrós puliszkát sütni.

Odaértünk a templomhoz. Éppen volt társaság, leültünk mi is a lócára. Azaz leültünk volna, mert kongott a harang, a Pap bácsi pedig felállt.
– Akkor imádkozzunk!
– Erős kezdés – gondoltam. Az én kapcsolatom ugyanis azzal, amit akár Istennek is nevezhetünk, nem ilyen szertartásos. Időnként félrevonulok, ellazítom az agyamat, szélnek eresztem a gondolataimat és figyelem, miket cserkésztek be. Ez parancsszóra, társas rituáléban nem megy. De itt, ebben a környezetben, elfogadhatónak tartottam az imádkozást, mert szívből jött, lelket ápolt – így én is összekulcsoltam a kezeimet és szurkoltam nekik, hogy hallgassa meg őket az Isten. Mármint az, akit annak is nevezhetünk.

Aztán leültünk. Pap bácsi térült-fordult, kikerült az asztalra pár üveg misebor, meg vagy két liter pálinka. A szemem egyből elhomályosult.
– Ezt a misebort kóstoljátok meg, ilyet még nem ittatok! – fordult felénk.
– Mi se! – sütött el egy borzasztó szóviccet László.
– Lacikám, nem láttalak a misén – törlesztett egyből a Hegyipap.
– Beteg voltam, azért nem tudtam jönni.
– Az más. Akkor rendben van.
– Annyira nem – kezdte furdallni Lászlót a lelkiismeret – Ez olyan betegség volt, melyet én okoztam magamnak.
Pap bácsi alulról nézett szúrós szemmel Lászlóra, aztán nem feszegette a témát.
– Akkor ki kér bort?
– Én, ha lehet, maradnék a pálinkánál – jeleztem. Nem akartam keverni. Nem mintha nem lett volna már mindegy.

Töltött az öreg(4), ittunk.

(4) Írom, hogy öreg, pedig csak tíz évvel idősebb, mint én. Lassan magamat is bácsizni fogom.

– Ez bizony finom – dícsérte meg József.
– Az, bizony – mosolygott a Hegyipap – Gyulafehérvári.
– Akkor most már értem – kezdett kajánul csillogni László szeme – Miért mondja áldozáskor úgy, hogy booooooooooor és utána meg csak úgy, hogy vz.
– Na! – horkant fel a Pap bácsi – Ezt meg kellene gyónnod!
– Pap bácsi – váltott témát József – Meg kellene keresztelni egyikőnket!
– ??? – nézett körbe az öreg. Józseffel durván egyidősek vagyunk, ketten együtt olyan 250 kiló körül.
– Az öcsémről volna szó – korrigált József – Lehet?
– Persze, hogy lehet.
Aztán belevesztünk a részletekbe. A lényeg, hogy eldőlt: Tamás meg lesz keresztelve. Székelyföldön. Fent a hegyen. A Hegyipap által.

Innen már enyhe sötétben értünk vissza a szállásra.

– Lesznek még más napokon is ilyen mászkálások? – kérdeztem tőlük visszafelé.
– Hajjaj! – vigyorgott József.
– Oké. Itt ne hagyjatok. Minden érdekel.
– Rendben – bólintott László.
– De akkor is rángassatok el, ha azt mondom, hogy nem akarok menni – emeltem fel az ujjamat – Szoktam ilyen marhaságokat csinálni, aztán utólag mindig megbánom.
– Ez is rendben – vigyorogtak mindketten.

A többiek sem lopták a napot, időközben a nappaliban összeraktak egy büntető karaoke felszerelést. Tamás hozott hangfalakat, keverőpultot, lézert. Ide. Ilyenkor érzem, hogy azért már öregszem. Nálam a karaoke az a műfaj, mely garantáltan a buli végét jelenti, de a komplementer halmaznak (minusz Nej) még csak most indult be a hangulata. Szerencsére volt alternatív szalonnasütés is az udvaron. Habár kifejezetten nem szeretem a szalonnát, de gondoltam, csak megkóstolom, mit tud a helyi anyag – és nagyon kellemesen meglepődtem. Nem azt mondom, hogy bevertem egy oldalt belőle, de egy harapásnyit igen… és ízlett. Utána kiültem a teraszra egy kupac szivarral, időnként leemeltem egy kupica pálinkát a tálcáról, aztán elvoltam, mint a befőtt. Enni nem igazán ettem, ilyenkor már mindegy. Meg úgyis kajaundorom volt.