Search: “lomtalanítás”

Jönnek
2016.10.19; szerda

Szokásos anyagbeszerző körút: sajt, szivar, olajbogyó. Bari.

A ferihegyi szekun fennakadt a dugóhúzó. Aztán alapos átvizsgálás után átjött. Ezt mindig eljátsszuk.

Az új kézigránát, a Samsung Galaxy 7 Note. Csak kikapcsolva lehet felvinni a gépre, tölteni tilos. És ezt eljátsszák az összes repülőtársaság összes gépén. Kíváncsi vagyok, hogyan fog ebből felállni a Samsung. (Mellékesen megjegyzem, nálam speciel van egy Galaxy Note Tab. Ez ugyan nem a robbanó széria, de amilyen pánikhangulat van, a stewardessek simán falhoz állítanának, ha tudnák.)

Azért innen felülről igazán ijesztő, mekkora nagy a Balaton. Én is alig tudom elképzelni, hogy ezt mi rendszeresen körbeevezzük.

Ez pedig már az Adria. A parti hegyek között az a bemélyedés Omis, a sziget pedig Brac.

A szokásos első célpont, a kultúra: könyvesbolt. Tisztáztuk, milyen szivar kell, milyen méretben, a csajszi le is vett egy dobozzal, mosolyogva közöltem, hogy tíz, erre megijedt, de kiderült, hogy pont annyi volt. Üres polcok a dohányboltokban, azok jelzik a nyomomat.

Belváros. Rosszkedvű eladó a szivarboltban. Rosszkedvű én. A múltkor ez a bolt kimeríthetetlen forrásnak tűnt, most meg csak négy dobozuk volt. Ez elég rendesen felborította a programomat.

Nem fogod elhinni. Itt vagyok 1500 kilométerre Budapesttől, egy idegen városban és ahelyett, hogy csavarognék és a helyieket nézegetném, ülök a teraszon és dolgozom. Kicsit sűrű lett ez az időszak.

Elbontották az Umberto tér közösségi blokkjait. Mondom, elbontották az Umberto tér közösségi blokkjait. Ha van emberiség elleni bűntett, ez biztosan az.
Az umbertózáshoz (ülni a téren, szivarozni, sört inni és embereket nézni) vettem az arabnál egy hideg sört. Elsőre észre sem vettem, hogy nem tíz fokos, hanem tíz százalékos. Tekintve, hogy reggel hatkor ettem utoljára, ekkor meg már délután négy volt, a sör és a szivar úgy megütöttek, hogy csak pislogtam.
Ekkor jöttem rá, hogy nem volt jó ötlet a kordbársony farmer. Ennek ugyanis csak két zsebe van, szemben a túranadrág három zsebével. Nem tudtam hová tenni a túra gps-t. Márpedig most nagyon kellett, mivel elhatároztam, hogy minden fontos pontot rögzítek. Végül felkötöttem elől a derékszíjamra, lazán ott himbálózott a… szóval ott himbálózott. Engem meg a sör után kurvára nem zavart. Olaszország. Itt úgyis mindenki laza.

Írtam, hogy a nyáron gps csere volt, 62-ről 64-re. Nos, ebben már kicsivel másabb a firmware. A régi Nyugat-Európa térképet például nem tudja beolvasni. És ezt csak kint Bariban vettem észre. Szerencsére a régebbi track-ek rajta voltak, az alapján tudtam saccolni, de egyébként csak a nagy köd, az látszott a képernyőn. És ezt az utat szántam arra, hogy alaposan bejárom a fehér foltokat. Most az egész város az.

Véletlenül megtaláltam azt az öregurat, akit a múltkor is, akinek már keze is, feje is remegett, de rendületlenül szolgálta ki a dohányra éhes embereket, aztán amikor a múltkor vettem tőle tíz doboz szivart, annyira meghatódott, hogy adott egy öngyújtót ajándékba, most viszont 15 doboz kellett volna, viszont csak tíz volt, ettől kiült a szomorúság az arcára és most fájdalomdíjként kaptam meg öngyújtót.

Az egyik boltban kicsúszott a kezemből egy sör. Lábbal levettem, így az üveg nem tört, de a kupakot ledobta és kihabzott.
– Scusi…. – vittem a habzó sört a csemegéspulthoz.
– Angelica! – kiáltotta a hapsi, majd intett, hogy minden rendben.
És már fókázott is az angyalka. Ennyi.

Mit csinálsz, amikor látsz egy akkora grana padanot, mint te? Ki nyerne?

Kiskölykök fociztak este a bazilika előtt. Az egyik boltív volt az egyik kapu. Szerintem rendben volt, még Isten is csak mosolygott.

Megvan az Umberto tér konkurenciája. Az erkélyem előtt egy 2*4 sávos forgalmas út megy el és pont velem szemben, egy templomnál lehet kihúzódni az útról. Na, ide szoktak beállni a rendőrök igazoltatni. Esténként kirángatom a babzsákot az erkélyre, viszek egy marék szivart (mind a kettő tilos, de ki nem szarja le, Olaszországban vagyunk), na meg egy üveg bor, aztán figyelem a showt. Van olyan jó, mint az Umberto téren stírölni a csajokat.

Primitivo… most komolyan, hogyan lehet ilyen nevet adni egy bornak? Én érzem magam hülyén, amikor iszom.

– Az első napi túra útvonala –

Esznek
2016.10.20; csütörtök

Olyan helyen voltam, amely nem létezik.

Tegnap, érkezés után a recepciós addig hajtogatta, hogy “van-e még kérdésem”, amíg rákérdeztem: ismer-e valahol Bariban piacot? Azt mondta, hogy nincs. Ez összecsengett az én eddigi tapasztalataimmal.
Aztán módszeresen elkezdtem bejárni a sakktáblaszerű belvárost. Már éppen legyalogoltam a térképről (mely ugye eleve nem létezett a készülékemen), amikor benéztem egy kapun. Valami ruhaáruda. Mentem volna tovább, amikor kapcsoltam. Halszag? Milyen ruhák ezek? Benéztem, a ruhák mögött halárus. Nézzük már meg. Bementem. Lefagytam.

Hatalmas tér, tele őrjöngve áruló halasokkal. Mint egy kiskutya, úgy rohangáltam fel-alá. Aztán mögötte egy másik épület. Zöldségek, gyümölcsök, sajtok, pékárú. Egy park. Amögött még két épület,egy vegyes és egy húsárus. Azt hittem, soha nem keveredek ki. Egy órát bolyongtam a piacon. Azon, amely nincs.

Persze nem bírtam megállni, hogy ne vegyek olajbogyót hazára. Egy bácsi púposra pakolta a pultján kedvenc verdémet, a teteje száraz volt. Kértem belőle egy kilót. Az öreg, fogatlan bácsika belemérte egy zacskóba, majd ráborított fél liter levet.
– Na, ezt azonnal borítsa vissza! – mutogattam el.
Az öreg vette a lapot, széles vigyorral elkezdett a kezeivel verdesni, majd a fejével mutatta, hogy ő most magasan jár.
– Si – válaszoltam, nehezen visszafogva a röhögést.

Sízokni. Vastag kordbársony nadrág, vastag kanadai favágóing. A hátizsákban esőkabát. Aztán ugyanúgy jártam a várost, mint nyáron: folyamatosan árnyékba menekülve a nap elől.
Meteorológia, az.

Középkorú nő, kutyát sétáltat. A kutya frottírba öltöztetve. 24 fokban. Nehogy megfázzon.

Egy boltban láttam jó áron igazi parmezánt (parmigiano reggiano), gondoltam, veszek. Beálltam a sorba. Aztán kiderült, hogy a – bolton belüli – csemegés sorba csak sorszámmal lehetett beállni. Hogy hol adják a sorszámot, az nem látszott. Ja, a boltlánc neve Simply.

Újabb umbertózás.
Nehogy azt hidd, hogy az Umberto tér a helyi entellektüellek gyűlekezőhelye. Inkább a különféle kivert kutyák dominálnak. Például rengeteg a fekete. Nem az egyszerű sötét bőrű, hanem a nagyon fekete fekete. Olaszországban biztosan találkoztál már velük, ők azok, akik pokrócon árulnak gagyit, aztán ha jön a rendőr, akkor felmarkolják és futnak; ők azok, akik napsütésben szelfibotot, esőben esernyőt, este világító bizbaszokat árulnak. Bariban nincs igazán turizmus, itt a néger srácok sziesztaidőben az Umberto téren lazulnak – most is itt van vagy hatvan – öt óra után viszont megszállják az élelmiszerboltok kijáratát: mindegyik előtt ott koldul valamelyik. Aztán itt vannak azok a haléktalanok, akik éjszaka megalszanak valahol, nappal viszont itt élnek. Épp az előbb valami teljesen lepusztult alkoholista vénasszony balhézott össze egy fiatalabb, de hasonló úton járó csajszival, sörösüvegekkel dobálták egymást, a rendőrök szedték szét őket. (A téren folyamatos a rendőri felügyelet.) Estefelé sok a nyugdíjas is, tipikus hőzöngő, olasz bácsikák. És persze az olyan kivert turisták is, mint én, aki inkább itt ücsörög, mint a szobájában egyedül. (Jó, persze, ennyire azért nem a pokol tornáca a tér, vannak itt sokan mások is. Eleve a városból a téren keresztülvágva lehet elérni a vasútállomást és a buszpályaudvart, a helyi váciutca is ide torkollik, na és ne felejtsük el, hogy a téren van a város egyeteme, elég sok a diák is.)

Tipikus olasz: egy hapsi kegyetlenül ordítozik valakivel mobiltelefonon, a mobilt nem a fülénél tartja, hanem az arca előtt, direktben ordít a mikrofonba. Nyilván nem hallja, hogy a partner mit mond, de valószínűleg nem is érdekli.

Infrastrukúra minisztérium. Előtte szobor: egy haragos tekintetű munkás, karba tett kézzel, miközben deréktájon tart egy fejszét. Vagy a harmadik kezével, vagy a farkával. Ezekkel nem nagyon lehet viccelni.

Miután megint legyalogoltam a térképről, a tengerparton sétáltam vissza. Az a sétány… egy újabb érv amellett, hogy miért lehet Barit szeretni.

Beugrottam egy pizzériába. Enni egy pizzát. Nem tudom, mennyire vagy képben, szokták mondogatni, hogy a pizza hazája Nápoly és bezzeg ott még lehet kapni pizzát 4 euróért is. Ilyen szempontból Bari teljesen hasonló, a két nagyváros között 250 kilométer van csak. Elméletileg itt is lehet kapni pizzát 4 euróért. De ez csak elméleti ár, valójában ennyiért nincs pizza. Mindenhol felszámolnak 1-2 euró szervízdíjat fejenként, ha pedig nem a legalapabb margherita pizzát kéred, szépen felpörög a számláló. És akkor a gyémántárban mért innivalókról nem is beszéltem. (Négy deci sör négy euró, de kaptunk már Firenzében egy liter csapvizet is tíz euróért.)

Mint írtam, most a misszió az, hogy gps-be felvenni a fontos pontokat. A múltkori módszer látványosan megbukott, az ugyanis nem elég, hogy errefelé volt egy bolt. Bari belvárosa rács formájú, sűrű rácspontokkal. Hiába érzed a környéket, a pontos koordináta megtalálása gps nélkül reménytelen. Geocaching.
Viszont ez egyben vadászélmény is. Elképesztő eredményekkel. Ugye, a nemlétező piac. Aztán találtam két akkora boltot, hogy hipermarketnek is elmenne, de a választék…hogy mást ne mondjak, tízméteres sajtpult. Kezd határozottan tetszeni a város, lassan érdemes lenne ide is szervezni egy hedonista családi hétvégét.

– A levadászott pontok –

Megfejtettem. A két erkély között volt valami tároló, ránézésre macskaalommal. Elég rondán nézett ki, nem is értettem, milyen dekoráció ez. Aztán rájöttem: ez egy óriási hamutartó. Innentől megnyugodtam: ez azt jelenti, hogy a dohányzási tilalom nem vonatkozik az erkélyre. A szomszédtól pofátlanul elloptam az asztalt, megint kicibáltam a babzsák fotelt, bontottam egy negroamaro-t és álomba füstöltem magam.

– A második napi túra útvonala –

Elmennek
2016.10.21; péntek

Reggeli kávécigi a teraszon. Közben az emberek nézegetése. Bombanő, belekarolva egy 55-60 körüli, túlzottan is nagyhasú pacákba. A pacák fiatalosan, fehér ingben, napszemüveggel, kicsit olyan Andy Vajna karakter. A csajszi kora reggel megsétáltatja a pénzeszsákját.

Kiborítottam a cuccokat az ágyra. Lássuk, befér-e minden a táskába. Az már látszik, hogy izlandi szintű pakolás lesz.

Reptéri busz. Az egyik buszmegállóban mind a három ajtón felszállt egy-egy férfi. Ellenőrök. Van ilyen nálunk is. Mind a hármon öltöny, kék ing. Az ellenőrzés végén udvariasan elköszöntek, leszálltak. Az ilyesmi már ritkább. Aztán az egyik utas udvariasan utánuk köszönt: viszontlátásra! Na, ez az, ami nálunk abszolúte nincs.

Szeku. Besípolt, ok nélkül. Taperolás. Zsebben szivar. Vegyem ki. Hosszú nap lesz. Aztán a táskát kerülőpályára küldték. Nyissam ki. Elővettem a dugóhúzót, mert általában az a gond. A hapi nézegette, majd intett, hogy mehet. Sajt van? – kérdezte. Majdnem rávágtam, hogy csak az van, de aztán csak bólintottam. Vegyem ki. Please no! – volt a szememben, aztán próbáltam elmagyarázni, hogy a táska alján van. Belenézett, látta, hogy odabent az anyagsűrűség a fekete lyukakéval vetekszik, így csak legyintett. Menjek a fenébe. Elképzelni sem merem, mi lett volna, ha kipakolom azt a tömérdek – összességében hat kiló – sajtot. De túljutottam.

Letettem a kapunál a csomagot, majd elmentem venni egy kólát. A sorban előttem lévő nő elképesztően sokat vacakolt, öt perc volt, mire kiválasztott egy croissant és egy ásványvizet, aztán kártyával fizetett… engem meg evett a fene. Sokáig magára hagyott csomag. Vagy ellopják, vagy felrobbantják.

Aztán sima hazaút. Mármint a repülőtérig. Utána úgy felb@sztam magamban az ideget, hogy ugrott a három nap pihenés, a három napnyi stresszmentesítés.
Úgy készültem, hogy kijövök a terminálból, taxi, 15 perc múlva otthon vagyok. Aha. A droszt előtt vastag, 50-60 méter hosszú sor. Ránézésre száznál is több ember. Az eső persze szakadt. Beálltam a sorba. Aztán leesett az állam: taxik olyan 2-3 percenként érkeztek. Számold ki: ez több óra várakozási idő. Tíz perc után feladtam, irány a busz.

Na ez az, ami nálam kifejezetten frusztráló lehetőség. 5 kilométerre lakom a repülőtértől, de arrafelé nincs semmilyen közvetlen járat. Be kell mennem a Köki-re és ott átszállnom egy kifelé menő buszra. Több mint húsz kilométer, durván másfél óra.

Ehhez tedd még hozzá, hogy szakadt az eső, a táskám pedig 14 kilós volt. Nem valami olyasmi, amellyel az ember sokat akar sétálni. Az esőben. De nem volt más értelmes lehetőség.

Aztán a busz beragadt a dugóba a Ferihegyi úton. Nagyon közel álltam hozzá, hogy zokogva tépjem apró darabokra a busz berendezését. Végül leléptem a Ferihegy vasútállomásnál, a túloldalról 266-os busszal közelítettem meg a lakásunkat, majd 1 kilométer séta. Esőben. Nehéz táskával. Itthon jutott eszembe, hogy mi lett a tablettel, de szerencsére csak a tokja ázott szarrá, a készülék megúszta. Én viszont agyilag teljesen lerongyolódtam. A 15 perc helyett másfél óra, ronggyá ázva, vacogva, fáradtan. Pedig megvolt a pénzem a taxira, ide nem is drága. Inkább nem részletezem, miket mondtam a diszpécserekre. Hogy ennyi eszük van. Én, ha látnám, hogy gyorsan nő a sor, benyomnám a piros gombot, hogy minden taxi a repülőtérre. Sőt, ha látom, hogy egyszerre érkezik több gép, kint pedig rohadt mocskos az idő és szakad az eső, akkor már eleve odarendelek vagy 50 taxit. Egy csomó ember állt ott, zsebében pénzzel, használni akart egy szolgáltatást és nem kapta meg. Helyette kapott egy gyomorszájast abból a kultúrából, melyet éppen meg szeretett volna látogatni.

Apró érdekesség, hogy pont ezelőtt az út előtt gondolkodtam el, hogy kocsival megyek a repülőtérre és leteszem a sárkányt a Holiday Lite parkolóba. Három nap, 4900 forint, a taxi meg oda-vissza 6000. Utána megnéztem a térképen. A parkoló a termináltól egy kilométer. Ez kifelé még elmegy, de belegondoltam, hogy visszafelé a nehéz csomaggal egy kilométer séta, miközben a taxi házhoz hoz… jó lesz az a taxi. Aha.

Aztán szombaton defekt, mert a lomtalanítás után nem takarítottak el rendesen, természetesen rohantam, természetesen az utolsó pillanatban tudtam még elvánszorogni a gumishoz, eh.
Olyan messzinek tűnik már Bari.

Szaloniki
2015.05.26; kedd

A repülőtéren nem volt semmi különös. Nejnél becsipogott a fémdetektor, odaszóltam neki, hogy jó volt veled, kár, hogy vége, de aztán csak átengedték. A repülés sima, időben érkeztünk. Jött a szállás levadászása. Nem voltam teljesen nyugodt. Az eredeti foglalásban az szerepelt, hogy még a foglalás hetében utaljak át előleget, az érkezés előtt pedig utaljak kauciót, amit meg is csináltam volna, ha adnak egy bankszámlaszámot vagy egy Paypal accountot. De nem adtak. Írtam a hölgynek (ez egyébként is kötelező), de nem válaszolt. Közben kiderült, hogy a szállás oldalán a térképre rakott elhelyezkedés nem jó (bakker, véletlenül vettem észre, pedig már felvittem a rossz koordinátákat az összes GPS-be), és azt is kiszúrtam, hogy a visszaigazoló levél nem abba az apartmanba szól, melyet lefoglaltam. Így azért elég necces. Azon sem lepődtem volna meg, ha a megadott telefonszámon senki nem vette volna fel a készüléket. De néhány idegölő kicsengés után felvette. Mondtam, ki vagyok, mit akarok… erre jött némi sápítozás. Hol vagyok? Repülőtér. Oké. Két óra múlva találkozzunk az apartmannál, addigra kitakarítja. Mi meg igyunk addig valahol kávét.
Végülis… elmegy. 78-as busz, jó háromnegyedórás zötyögés, kaja egy utcai árusnál, kávé. Megkerestük az apartmant. Volt még egy fél óránk. Nézelődtünk. Nem mondanám, hogy bizalomgerjesztően nézett ki a környék, ez valami használtbútor bazár lehetett, az egész utcácska tele volt kipakolt öreg, itt-ott romos bútorokkal, meg a kupacokon üldögélő, gyanakvóan méregető eladókkal. Mint egy pesti lomtalanítás. A csajszi negyed hat körül futott be, karján egy kétéves forma gyerekkel. Igen, még csak most kezdi el a takarítást. Igyunk egy kávét. Ja, már ittunk. Akkor igyunk még egyet. Ezt ő fizeti.
Aztán elkezdtünk felelőst keresni.
– Miért nem írt levelet? – kérdezte – Kellett volna.
– Írtam.
– Tényleg?
– Igen. Csak maga nem válaszolt.
– Hmm. Értem. De miért nem írt levelet, amikor kellett volna?
– Hjaj – sóhajtottam. A zsebemben volt a Lumia telcsim, elővettem, de azon már pont nem volt rajta ez a levél. Letettem a táskámat, nekiálltam kitúrni a Samsungot, de a nő legyintett. Oké, elhiszi.
Elmentünk kávézni. Olyan félóra múlva megjelent a hölgy. Készen van. Sétáltunk a szállás felé.
– Miért nem írt levelet? – vetette fel társalágási stílusban – Kellett volna.
– Írtam, de maga nem válaszolt.
– Oké. De miért nem írt levelet?
Hjaj. Táska le, telefonkeresés. A nő legyintett. Elhiszi. Csajok hátul röhögtek.
Aztán odafent fény derült az egyik titokra. Két apartmant üzemeltetnek, közvetlenül egymás mellett, ezért nem stimmeltek a nevek. Mi a Barokk nevűt kértük, de az ArtDeco nevűt kaptuk. (Emlékszel, ugye, használtbútor bazár.) Gyakorlatilag mindegy volt: érzéketlenek vagyunk a bútorművészeti stílusokra.
A csajszi nekiállt az erkélyről mutogatni, mi merre van. Legyintettem. Ezt én is tudom. Akár koordinátákkal is.
Egy dolgot viszont nem tudtam. Sok helyen írták, hogy Szalonikiben éjszaka nagy élet van, de nem igazán írták le, hogy hol.
– Nem tudja hol van Szalonikben az igazi éjszakai élet? – kérdeztem rá.
– De, tudom. Itt, a belső udvarban.
Hoppá. De legalább nem kell messzire mennünk. (Bit Bazaar, azaz ócskapiac.)
Aztán a szállásadó hölgy elpályázott, leszaladtunk a közeli boltba és dőzsöltünk. Feta sajt, házikolbász, dolmades (pontosabban dolmadakia, mert nem volt benne hús), olajbogyó, friss kenyér, rozé, retzina. Besötétedésig ettünk, ezzel egyben megoldva azt is, hogy ne kelljen kétszer körbejárni a belvárost. Maradt a Szaloniki by night.

A szállás gyakorlatilag az Old Agora mellett volt, lesétáltunk az Archimédész utcán az Arkhimédész térig, a parton a Fehér Toronyig, onnan kis utcákban a Rondóig, további kis utcákban a katedrálisig, az meg már majdnem az Old Agora. Sajnos Szaloniki nagyjából ennyi, mármint idegenforgalmi szempontból.

A séta útvonala (Endomondo, gyalog).

Élet viszont volt rendesen, ahhoz képest, hogy csak sima hétköznap volt, mindenfelé asztalokat raktak ki és pezsgett a levegő. Rohangáló fiatalok, elszórva gitáros alakok, némi közönséggel, kutyák, macskák.

A tengerparton láttunk egy mattfekete Lamborghini kabriót. Se ilyen színben, se ilyen formában nem láttam még Lambót, egyszerűen lemeredtem.
– Még a végén leborulsz előtte – jegyezte meg Nej.
– Leborulni? Ennek még birkát is áldoznék!

Aztán szerencsére találtunk éjjelnappali boltot is, ahol pótoltuk a retzinakészletünket. Délután vettünk ugyan három (fél literes) üveggel, mondván, hogy kettő elfogy este, egy meg az én reggeli italom lesz, de csak eltűnt a vacsoránál mind a három, ráadásul a séta során mindenki megszomjazott, szóval vettünk még hármat. Nej cipelte, kedvesen zörgött mögöttünk. Nem volt feltűnő. Legalábbis abban a közegben. (Ahogy te zörögsz, nem zörög úgy senki.)

Felmentünk, kiültünk az erkélyre. Ekkor azért már hallottuk, hogy tényleg az udvarunkban tetőzik az éjszakai élet. Pedig az erkély az utcára nézett. Csak éppen az udvar is. Velünk szemben meg éppen a Szomszédok ment. (Szűk utca, szemben magas épület, minden szinten egybe-erkély, rányíló ajtókkal, melyek mindenhol nyitva voltak, belátást nyújtva a szaloniki családok esti életébe.) Moziztunk. Szivar. Retzina. Beszélgetés. Elájulásig.

Fél háromkor még lementem, megnézni az udvarban a bulit. Nem sokat csillapodott.
Mit is írtak a fenti linken?

Having a little more wine than usual is essential in order to feel the spirit.

Nos, én mindig is szabálykövető ember voltam. Át is éreztem a hely szellemét. Bejött.