Majdnem Giewont
2018.03.11; vasárnap
Reggelre lemerült a fogkefém akksija. A töltője otthon. Nem valami nagy katasztrófa, persze, apró bosszúság csak, de megadta az alaphangot.
Reggeli, fizetés, korán irány a hegy. A meteorológia szerint reggel még napsütés, déltől viszont elbújik a nap. Nincs mese, ilyenkor menni kell, méghozzá korán.
A körülmények nem igazán nekünk kedveznek. Hanem mindenki másnak. Ugyanis remek idő van és vasárnap. Fél Lengyelország itt van. A hegyen brutál nagy a hó, időnként kilógnak az ösvényen a fenyőfák csúcsának pár centis végei, időnként átsétálunk valamin, amiről kiderül, hogy egy asztal van alattunk padokkal. Ha lelépünk az extrém szűk, kitaposott ösvényről, akár egy métert is süllyedhetünk.
Azaz szűk ösvények, baromi nagy tömeg. Egy hétre jöttünk, akár ki is hagyhatnánk a napot, de a Tátra egy kurva, ha jó az idő, el kell dobni kapát-kaszát és menni kell. Még akkor is, ha fél Lengyelország fent van.
Mental note: leszokni arról, hogy kurva. Az itt is ugyanazt jelenti. Legyen helyette mondjuk örömlány.
Ínyenceknek: a Strava Flyby még 10 embert dobott ki ezen a napon, erre a terepre. Mármint akik ugyanazon az útvonalon jártak, ugyanakkor, amikor mi, és Strava-t használtak. Az eddigi rekordom a Bakonyban volt. Kettő.
Felfelé elcsodálkoztam. Egy csomóan síléccel jöttek. Túrázni. Nem, nem lesiklani. Gyalogolni az erdőben.
Aztán a végén már érthető lett. Mit nem adtunk volna mi is egy jófajta hótalpért.
Tulajdonképpen vettem is még januárban két párat, online. 60e pénzért. Aztán amikor a Decathlonban megláttam, mekkora nagy dögök ezek, inkább visszaadtam. Kizárt, hogy ilyesmivel a hátunkon túrázzunk. Vettünk helyette masszív bakancsokat.
Habár nagyon kellemes látványt nyújtanak a nagy hegyi tisztások, de én nem kedvelem őket. A legjobb hely az eltévedésre. Kilépsz a túraútról, ott van előtted egy több négyzetkilométeres rét – és fogalmad sincs, hol fog folytatódni az ösvény. Na most ez kiegészült azzal, hogy 1400 méter körül vadul csapott le a szél a rétre, a hóréteg vastagsága pedig meghaladta az egy métert. Eddig a fák között, keményre taposott ösvényen jól lehetett haladni, innentől viszont lépten nyomon beleszakadtunk, hol csak bokáig, hol combtőig. (Nem, nem túlzok.) A túrabotom markolatig csúszott bele a hóba. (A magunkkal hozott hótányért nem tudtam rögzíteni. Vagy a felszerelés nem kompatibilis, vagy én.)
Szerencsére a tisztás közepén volt egy kocsma. Leültünk mellette, kifújtuk magunkat. A táj egyébként gyönyörű volt. Ezerrel sütött a nap és ha van elképesztő látvány, akkor egy havas hegyekkel körülvett magashegyi tisztás, tűző napfényben, egészen biztosan az.
Megettük az egyes számú csúcs-csokit, ittunk egy kis vizet és mentünk tovább, a hágó felé.
Annyira szép volt a látvány, hogy úgy gondoltam, egy ideig fejkamerával megyek. Ja. Bekrepált a gopro. Bekapcsolni még be lehetett, de semmi gombra nem reagált, kikapcsolni sem lehetett. Kész. Mikor máshol?
Természetesen a tisztásról kifelé elböktük az utat. Ami jelen esetben nem volt nehéz, mert nem látszott belőle semmi. Mentünk a nyomokon. Mentünk? Harcoltunk. Itt ugyanis nem volt sehol sem keményre taposott ösvény. Még akkor haladtunk a legjobban, ha korábbi lábnyomokba lépkedtünk, dehát ezek is térdig süppedtek. Gabin láttam, hogy végig abban reménykedett, hogy egyszer csak feladom és visszafordulunk, de már nem voltunk messze a hágótól, makacsul mentem előre. Ő meg morogva utánam.
Aztán bevadult a terep. Azt mondod, hová? Hiszen már eddig is vad volt? Nos, rá tudott tenni még egy lapáttal. A GPS szerint nem a túraúton mentünk, az ugyanis egy völgyben araszolt felfelé, a téli ösvényt viszont – a lavinaveszély miatt – felterelték egy domboldalra. Csakhogy itt meg vastagon állt a hó, letaposott ösvény nem volt. Lépésről lépésre szenvedtünk felfelé. Nyilván itt gyűlt össze a legnagyobb tömeg. Azaz nem csak az időjárással kellett küzdenünk, hanem az örömlány lengyelekkel is. Nem, nincs velük született túrakultúrájuk. A vasárnapi túrázók ugyanolyan bunkók, mint a magyarországi megfelelőjük. Tényleg olyan volt, mint az a klasszikus középkori affér, amikor egy patak felett átdöntött fatörzsön egyszerre találkozik két legény és megharcolnak azért, hogy ki mehessen először át. Itt, a hegyen, aki veszített, az derékig süppedt. Nej fel is adta. Megegyeztünk, hogy nem csináljuk meg a körtúrát. Nej visszamegy a kocsmáig, én még felmegyek a hágóra, onnan a Giewont-ra, aztán visszafelé felszedem.
Háát… Mentem felfelé. Harcoltam. Egy idő után én is átváltottam bunkó üzemmódba. De nagyon vacak volt az út. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy mindkét cipőmről elhagytam a nyuszitalpat. (Ez egy olyan fémtüskékkel kivert gumidarab, mely megnöveli a bakancs tapadási képességét.) Megálltam. Ez nem vicc. Még három túrát tervezünk, ebből az egyikről konkrétan tudom, hogy enélkül nem tudjuk megcsinálni. Visszanéztem. Most ezen a meredeken végig kellene verekednem magam lefelé a tömegen azokért a talpakért, a fene tudja, hol találom meg őket, aztán megint végigharcolni magam felfelé, majd ha felértem, akkor ugyanezen a terepen lefelé verekedni. Ez volt az a pont, ahol én is feladtam.
Lefelé a létező legerőszakosabb módon nyomultam, szerencsém volt, két mély nyomban meglettek a talpak. Aztán persze volt olyan is, ahol vesztettem. Mert gyenge voltam. Egy fiatal pár a szűk ösvényen rendezte a szerelvényeit. Vagy három percig vártam, de szemmel láthatóan leszarták a nagyvilágot. Se nem siettek, se félre nem húzódtak addig, amíg elmegyek mellettük. Végül eluntam, kiléptem oldalra húsz centit… és beszakadt alattam a hó, orra estem és elkezdtem csúszni a mélység felé. Széttettem a kezemet-lábamat és sikerült befékeznem magamat. Majd lassan megfordultam, és még mindig fekve visszakúsztam az ösvényre. Felálltam, leporoltam magamat. A pár gyakorlatilag észre sem vett, továbbra is a zsákjaik madzagjait igazgatták.
– Kösz a semmit! – mordultam rájuk. Nem foglalkoztak vele.
Illusztrációként itt van egy nyári kép.
A piros vonal jelzi, nagyjából hol fordultam vissza. Látható az is, hogy a téli útvonal mennyire máshol ment: a hivatalos út a mélyedésben jön fel.
Nejt hamar utolértem. Innentől kettesben araszoltunk vissza a kocsmáig. Most már okosan inkább a fák között mentünk, a nyári ösvényen, így kikerültük a süppedős részt.
A mai nap tanulsága. Hágóvas. Nekem ugyan van, de olyan, mely csak peremes bakancsokra rögzíthető. Sajnos az a bakancsom, melyhez vettem, idővel tönkrement, azóta pedig csupa olyat vásároltam, melyeknek nincs megfelelő pereme. (Elég drága mulatság egy ilyen cipő.) Itt, fent a hegyen figyeltem ki, hogy van olyan hágóvas is, melyhez nem kell perem, ráadásul nálunk is kaphatóak ilyesmik. (Egyik, másik.)
Megvannak a karácsonyi ajándékok.
Utólagos betoldás. Mert én, meg a lustaságom. Itthon előástam azt a régi hágóvasat és dehogyis peremes, sima kötözős. Ráadásul patent felment a réginél három számmal nagyobb bakancsra is.
A pihenőben megettük a második csúcs-csokit. Aztán innentől lefelé már laza séta volt. Legalábbis az eddigiekhez képest.
A túra útvonala:
– Két dimenzióban.
– Három dimenzióban.
A szállásra bedobtuk a cuccainkat, majd átöltözés nélkül mentünk a sarki Kulipintyó étterembe.
– Adjatok egy lovat, meg akarom enni! – jelentette ki Nej.
A Kulipintyó tömve volt. Még a lépcsön is alig tudtunk lejönni az emeletről, olyan forgalom volt. Nejnek lekonyult a szája.
Szerencsére a belvárosi tejbüfé létrehozott itt kint is egy üzletet (még az étlap betűtipusa is megegyezett), jobb híján beültünk oda… és kajáltunk egy hatalmas nagyot. Finomat. Én egy tócsiba csavart pörköltet, Nej egy menüt, húslevessel, meg valami pecsenyhússal. Alig bírta megenni. Ja. Ló.
Aztán kaja közben az órám magától lezárta a track-et. Csak úgy. Később derült ki, hogy valahogy bekapcsolódott az autosave.
Komolyan mondom, minél több technikával mászkálok, annál több a bosszúságom. Aztán a végén meg a technika hőbörög, hogy csökkentsem a stresszt. Amit többek között a technika okoz.
Ja, gopro. A szálláson megvártam, míg felmelegszik és megint összeraktam. Ugyanaz. Ez végképp megdöglött.
Kaja után bolt. Zárva. Nyitva kellett volna lennie, de kiraktak valami lengyel cetlit, hogy bocsi, mégse. Másik bolt. Az emlékeim és a térkép szerint is léteznie kellett volna. Csak az épület volt ott, a bolt nem. Távolabbi bolt. Itt már cetli sem volt. Ja, ennek is nyitva kellett volna lennie. Végül egy kávézóban(?!) vettünk kenyeret, sört és csokit.
Némileg elegünk volt már a hétvégéből.
Séta felfelé a jeges kaptatón. Nej belémkarolt. Hogy ne essen el. Jött velünk szemben egy idős apáca. Széles mosoly suhant át az arcán, látva, hogy egy pár, még ötven körül is egymásba karolva andalog.
Végül csak hazaértünk. Gyógyvodkák. Az órám szerint nem ért semmit a stressz ellen. Aztán hosszú időn keresztül a cuccok karbantartása. Komolyan, kifejezetten várom már a holnapi esős napot. Végre lesz időnk utolérni magunkat.
Este pedig elment a wifi. Nem is jött vissza egész héten.
Az órám megint ugyanazt mondta lefekvés előtt, mint tegnap: meg fogsz dögleni, ha nem váltasz valami kevésbé stresszes életmódra.
Elküldtem az örömlány anyjába.
Recent Comments