Search: “"Zakopane 0"”

2016.03.11; péntek

Megvolt a darts. A fejemben pedig lassan átalakultak a dolgok: az “itt vagyok a világ végén” hangulat átváltozott “itt vagyok máshol, egy otthonos helyen” hangulattá. A változás lassan történt: az, hogy reggelente át tudom futni a sajtót, az, hogy levelezgetünk Nejjel és képben vagyok, mi történt otthon (és történnek dolgok, rendesen), mind-mind rombolt egy kicsit a világvége érzésen. De tegnap este, ahogy feküdtem a párnákkal felpolcolt ágyban, néztem a laptoptévén a magyar adást a dartsversenyről, néztem a háttérben a pokrócba burkolt kanapét, a faborítású szobát, valami olyan otthonos érzés töltött el, mint amikor nagyon kicsi voltam és még a nagyszüleimnél laktunk. Ez már egyáltalán nem világvége érzés volt, nem, sokkal inkább egy máshol-otthonos.

És akkor megint egy kicsi technika tegnapról. Próbáltál már stream-et keresni a darts PL fordulókhoz? Nekem olyan nosztalgiahangulatom lett tőle. Mint amikor az internet hőskorában minden fizetős volt, a pucér nők meg különösen, az emberek persze keresték a kiskapukat, de a kiskapuk mellett ott álltak az internet rosszfiúi, virnyákokkal, spyware-ekkel felszerelve. Na, ugyanez van, ha ingyenes adást keresel egy darts PL fordulóhoz. Ha biztonságos böngészőt használsz, akkor nem működik semmi, azon kívül, hogy bevadul az Adblock számlálója. Ha átváltasz Internet Explorerre, akkor meg csak ugrálnak az ablakok. A legtöbb azt mondja, azért nincs stream, mert be kell jelentkezned egy accounttal. Ha nincs, akkor csinálj. Gyorsan összedobtam egy gmail-es postafiókot, majd azzal próbáltam regisztrálni egy újabb felugró, tökismeretlen site-on. A második ablakban már kérte a bankkártya adataimat, bár próbált megnyugtatni, hogy nem fog levonni semmit, csak úgy kellenek neki ezek az infók. Aha. Én meg eddig David Bowie-val táncoltam a falvédőn. Szóval ennyi. Kész szerencse, hogy a PDC Hungarian Fan Club FB oldalán bedobták a linket, ahol a Sport TV streamel (vagy valaki illegálisan, a fene sem ismeri már itt ki magát), végül így sikerült. (Már csak itthon esett le, hogy van TVGO accountom. A Windows10-en ugyan nem megy – hülye Telekom a directx9 moduljával – de mobiltelefonon igen.)

A reggeli zuhanyzáshoz azért kell némi elszántság. A fürdőszobát utólag tákolták a faházhoz, vékony deszkából. Fűtés nincs, odakint pedig minusz négy fok van. Illetve minusz, azaz nincs.

Reggeli kávészivar a patak partján. Melegítő, polár felső, télikabát. Erre a szomszéd faházból kijött egy fazon rövidnadrágban, pólóban és elment valahová. Még az is lehet, hogy fel a hegyre.

Úgy jöttem ki, hogy kipróbálom Márai módszerét. Most az van, hogy korán kelek (6-7 között), reggeli, utána délig írok. (A háttérben Cave, Cohen, Lou Reed.) Ekkor jön egy 2-3 órás séta, ebéddel, utána délután már csak olvasás, illetve naplóírás. Egyedül Márai esti borozásai maradnak el, érthető okból. De egyébként eddig működik a módszer. A legfurcsább az egészben az, hogy ugyanezt már többször is elhatároztam a munkámmal kapcsolatban, de ott sohasem tudtam betartani. Valószínűleg az nem érdekel annyira, mint a történetek kitalálása.

Az időjárás velem van. Akkora a köd, hogy délelőtt tízkor lámpát kellett kapcsolnom, hogy lássam a billentyűzetet.

Ma egy teljesen friss témát vettem elő. Hogy mennyit röhögtem a kibontásán.

Elég durván lehűlt a levegő, legalább 5 fokkal, így az átlag beállt nulla köré. Vagy a szivarból lesz kevesebb, vagy a vodkából több.
Vettem még három pár gyapjúzoknit.
A piacon nem az az eladó volt, akivel már olyan jól megértettük egymást, hanem valami vénséges öreganyó. Mutattam, hogy zoknit szeretnék, majd mutattam, hogy magamnak. Erre felemelte az öklét és elém tartotta. – Fistbump? – futott át az agyamon, majd hozzáütöttem az enyémet. A vénasszony fogatlanul felröhögött. Aztán megfogta az öklömet és körétekerte a zoknit. Nem érte át a talprésze. Erre elővett egy nagyobbat. Az már jó volt. Ennyit a méretkeresésről. Aztán mondtam neki, hogy kérek fehéret is (bjélij), erre bólintott és felírta egy papírra a zoknik árát. Lehet, hogy nem tökéletes a kiejtésem.

Egy pillanatra felvillant a Gubalovka teteje. Még az is csupa hó.

Fiat 500-as városi terepjáró. Azaz SUV. Egy extrém mini autóból. Ez az egész kezd kicsúszni a kontroll alól. (Vájtfülűeknek: Töpfler, gigamion, Pekingi Kacsa.)

Tök jó a kajáldákban meglepődni, amikor kiadják az ételt. Ma például a neve alapján sváb fasírozottat rendeltem, erre kaptam egy rántott húst, reszelt répa, káposzta körettel és darált főtt tojással. Jó volt.

Péntek délután és megtelt a telep. Egész héten alig láttam embert, most meg ha kiülök a patakparti padra, ötpercenként megy a dzsindobre.

2016.03.10; csütörtök

A folyamat, ahogy a turistából helyi lakos lesz: ma már nem vittem magammal a fényképezőgépet a sétára.

Úgy látszik, errefelé is van Decathlon. Az iránytaxis virított abban a klasszikus piros skótkockás polár felsőben. Neki sem állt jól.

Tegnapelőtt eltévedtem és véletlenül találtam egy Carrefour boltot. Ma elsétáltam és vettem teljes kiőrlésű kenyeret, uborkát, retket és 75%-os keserűcsokit. Vége a bűnözésnek.

Viszont találtam egy tejbárt is.

Végre a megszokott ételek, normális áron. A tejbár falán láttam egy metszetet. Ezer százalék, hogy valami helyi sztori van mögötte. Egy gorál húz egy kétkerekű kocsit, melyen egy másik gorál hanyattfekve iszik valamit egy kancsóból, tutira nem málnaszörpöt. Mellette egy gorál sétál, vigyorogva. A hátán cipel egy másik gorált, aki valószínűleg nem vigyorog, mert egy fokos áll ki a fejéből. (Később sikerült le is fényképeznem.) A kaja egyébként jó volt, 21 pénzért kaptam egy jó nagy betyártáskát (tócsiba csavart pörkölt). Annyi gáz volt, hogy megpakolták rendesen tejföllel, azt meg nem annyira bírja a gyomrom, szóval zártam is a sétát és iparkodtam a kunyhómhoz. Legközelebb hazafelé eszek.

Érdekesség, hogy ugyanezt az ételt a Kuzsnyicébe vezető út melletti Kunyhócska étteremben – tehát ahol sok a turista – már magyar tócsiként írták ki az étlapra. (Placek po wegiersku.) Pedig ez tipikus szlovák kaja.

Aztán beindult az úthenger. Szólt a laptop, hogy frissített egy adagot és vagy indítsam újra, vagy ő teszi meg akkor, amikor nekem pont a legrosszabb lesz. Oké, restart. Erre szólt a boxnet szinkron program, hogy három fájlt nem tud elolvasni. Természetesen szofisztikált módon álltam a problémához, néhányszor újraindítottam a programot, meg a gépet, de a hiba nem javult meg. Ezután néztem meg a fájlokat. Egyiket sem lehetett megnyitni. Sérültek voltak. Ez azért nem túl jó hír. Különösen egy olyan egyterás diszken, amelyiken soha nem volt 200 gigánál több anyag. Oké, diszk vizsgálat. Talált is hibát. Jó, javítsd meg. Erre azt mondta, hogy ez nem úgy megy, először indítsam újra a gépet, mert most valami Windows nevű program fogja. Oké, megkapta. Közben kezdtem csak gondolkodni, hogy ez egy bitlockeres második diszk, márpedig ahhoz nem igazán fog hozzáférni a Windows-on kívülről a boot partíció, és így is lett. Szerencsére a repair menüben volt olyan, hogy tulajdonképpen megcsinálhatjuk innen is, de csak a te felelősségedre. Átmásoltam a fontos cuccokat a C-re, majd elengedtem az agarakat. Szerencsésen lement a javítás, de megint újraindítás. Aztán nem tudtam nem észrevenni, hogy minden újraindításnál figyelmeztetett, hogy nincs antimalware szoftverem, ami csak azért volt furcsa, mert pár hónappal ezelőtt, amikor újrahúztam a gépet, a saját kezemmel tettem fel egy Comodo antivirust. Némi nyomozás után kiderült, hogy aha, de az nem win10-es volt, amiben az az izgi, hogy a Comodo nyitóoldala ezt ajánlotta fel, a Microsoft hibaüzenete meg egy másikat és az utóbbi volt a jó változat. Na ezzel jól fejbe is vágtam a régit és most mindenki boldog. A win10 tűzfala annyira nem, mert kikapcsoltam.
Utána már csak a blogot kellett rendberaknom. Amióta kint vagyok, nem érem el, meg a hétvégén is voltak rendesen kiesések. Írtam a fiúknak, visszaírtak, hogy minden oké, de lehet, hogy ki lettem tűzfalazva. Visszaírtam, hogy én, vagy Zakopane, vagy esetleg teljes Lengyelország? Mint később kiderült, a fél világ. Kemény időket élünk.

Aztán este lett. Vedd észre, hogy vagy három órát azzal csesztem el, hogy félrecsúszott IT dolgokkal foglalkoztam. Mint otthon. Pedig pont azért jöttem ide, a Tátra lábához, ezer méter magasra, hogy ne kelljen. Nincs menekvés.

Estefelé elgondolkodtam, hogy leültessem-e a telep internethozzáférését? Például úgy, hogy megnézem a darts Premier League fordulót valami stream-en.

Aztán megcsináltam.

Legutóbb a kunyhó belsejét mutattam be. Jöjjön most a környezete.

2016.03.09; szerda

Még csak egy napja vagyok itt, de már elrendeztem a vallást és a túlvilágot. Mi jöhet még?

Tök furcsa úgy ébredni, hogy nem dönt hátra három macska, kaját követelve.

Tegnap délután, a furcsa hószakadás után, kiültem a patak melletti padra egy szivarra.

Mellémszegődött egy mókus. Nem időzött sokat, szétnézett, hogy van-e valami elhullajtott kajcsi, aztán elment. Ennyit jelent, hogy melyik kontinensen vagyunk. Itt a mókus ritkán merészkedik az ember közelébe, élmény, ha egyikük mégis megteszi. Amerikában ezzel szemben az van, hogy már megint rámmászott egy kurva mókus, mikor eszi már el innen a büdös fene.

Déltájban kisütött a nap. Elindultam sétálni. Ma inkább felfelé, Kuzsnyicébe.

Habár gyönyörű az idő, de még nem alkalmas túrára: a hegyek felhőbe bújtak. Azért a túraútvonal kezdetéig felsétáltam, de eléggé lehűtött a látvány. Csak 200 méterrel van feljebb, mint ahol lakom, de itt már a hó az úr. Mindenfelé síbakancsos, anorákos emberek mászkáltak, sítalpakkal, hódeszkákkal a hátukon. A túraútvonalak is masszív hóban indulnak, én meg nem hoztam rendes felszerelést. Be sem fért volna a zsákba. Majd a jövő héten megnézem megint.

Örömteli hír, hogy váratlanul megjavult az objektívem. Pedig tegnap este már rajta volt az ujjam a “Megrendel” gombon, ugyanis akcióban találtam 113e forintért, 140e helyett. Aztán ma egész nap nyomkodtam, mint a hülye, de egyszer sem hibázott. (Itthon felhívtam a fotóapparát-mágust. Azt mondta, a páradús levegő tud ilyen trükköket.)

Ma végre bejutottam ebédelni a kiskocsmába.

Most vagyok itt negyedszer, eddig mindig ide jártam/jártunk. Csak korábban nem volt viszonyítási alapunk. Most meg van, Krakkó. Az oké, hogy Zakopane belvárosa drága, de ez a városszéli kiskocsma sem pironkodhat. Ettem egy levest egy ezresért. Hát, izé.

Első nap a boltban mutogatással vettem egy rúd szalámit. Gyakorlatilag tömény fokhagyma. Kész szerencse, hogy egyedül lakok.

Ez úgyis egy rövid írás, akkor itt bemutatom, hogyan néz ki belülről a faház.

2016.03.07; hétfő

Éreztem én, hogy a vasárnap éjféli busz nem lesz igazán jó választás, de ennyire rosszra nem számítottam. Most ment mindenki haza, aki egy hétvégére rándult ki Budapestre. A buszon az összes jegyet eladták. Ami persze nem lett volna gond, hiszen mindenkinek lett ülése, csak nem volt mindegy, hol. Mivel nekem nagy csomagom volt, nem mehettem egyből a buszra, hátul le kellett adnom a pakkot. Verekedtem ugyan, de így is csak a középmezőnnyel tudtam bejutni.

Az összes ülés foglalt volt. Lent is, fent is.

A legtöbb ember csapatban operált, azaz amíg néhányan lent a csomagot adták le, a többiek a buszon már foglalták nekik a helyet. Így amikor azt hitted, hogy az emeleten még bőven van hely, már mindegyikre rádobtak valami ruhadarabot. Lemenni meg nem tudtál a szűk helyen, mivel mindenki fel akart jönni, így mire lejutottam, ott is elfogytak a helyek. Elég bambán néztem. Azért csak hét óra utazás, éjféltől reggelig. Nem igazán akartam végigállni.
Aztán kiderült a turpisság. Néhányan nem a helyet foglalták, csak trükköztek. Ledobták maguk mellé a kabátjukat, bízva abban, hogy így nem ül melléjük senki. Csakhogy mire felb@sztam magamban az ideget annyira, hogy egy lengyel hapsival elrakattam a kabátját, addigra már csak a legrosszabb hely maradt. Talán ez volt a legszűkebb hely a buszon, az előttem ülő pacák meg teljesen hátradöntötte az ülését. Olvasni is csak úgy tudtam, hogy kifordultam a folyosóra. Mondom, hét óra utazás. Az ülése bejött a gyomromig, de aztán feltaláltam magam: asztalként használtam. Rákönyökölve olvastam, ráborulva aludtam is vagy két órát. Az előttem ülő nem mert szólni érte, inkább egy kicsit lejjebb húzodott. Okos kompromisszum.

Ahogy kiért a busz a Hungária körútra, rögtön ránkszakadt az ég és Krakkóig esett. Donovaly környékén speciel hó.

Krakkó. Terv: séta az óvárosban, szivar a Ryneken. Ehelyett hasmenés a Ryneken, nagy futás vissza a buszpályaudvarra (22 kilós hátizsák, kétkilós fotós válltáska, csak úgy mondom), utána egy óra ácsorgás a pályaudvaron. Igen, azon, amelyiken két héttel ezelőtt már ácsorogtunk három órát. Modern pályaudvar, csupa beton és üveg. Meg kosz.

Zakopánéba meglepően tömött buszt kaptam (hétfő reggel!), pedig előtte negyedórával ment el egy félig üres. Viccel a sors. Novy Targ-ig egy jól megtermett lengyel hölggyel osztozkodtunk az üléspáron. Ettől függetlenül aludtam itt is egy órát.

A lengyel étkek – és a krakkói árszínvonal – ismeretével felfegyverkezve sétáltam végig a sétálóutcán… és elhűltem. Egyrészt az itteni kaják lengyel nevei közül alig ismertem párat, amelyeket ismertem, azok meg majd duplaannyiba kerültek, mint Krakkóban. Végül találtam egy kellemesen kinéző önkiszolgálót, na az bejött, árakkal, mindennel együtt.

A szállás melletti miniatűr (Kunyhócska) étterembe benéztem ugyan, de tömve volt, kértem egy korsó sört (8 zloty!), kiültem a teraszra, ökörködtünk egy sort a takarítóval, a pacák mindenféle pózokba vágta magát és kérte, hogy fényképezzem le, én meg ekkor realizáltam, hogy az objektívben elromlott a fókuszmotor, legszívesebben elsírtam volna magam, de eljátszottam, hogy fényképezem azt a bolondos pacákot, végül egy kép véletlenül sikerült, pont amikor felmászott a ház tetejére söprögetni.

A szállást kettőtől lehetett átvenni, megtörtént, átvettem, kifizettem, birtokba vettem.

Ugyanolyan tipusú faház, mint ahol 2011-ben voltunk Nejjel, a patak csobogásának hangja egyből ismerős volt. Viszont most már van wifi, aminek annyira nem örültem.

Utána lesétáltam a boltba, kenyér, sör, vaj, szalámi, vodka, sajt. Kávét hoztam otthonról.
Vacsora, aztán próbáltam életre lehelni az objektívet, de nem igazán sikerült, így marad egyelőre a manuális fókusz, de abban nem bízom annyira. (Bár visszanéztem a laptopon a képeket, nem tűnnek rossznak.) A mobil sajnos hozta a formáját, a tesztek szerint nagyon jó telefon, nagyon gyatra fényképezőgép. És tényleg. (Amikor vettem, akkor azt mondtam, hogy nem baj, a fontos helyeken úgyis velem van a nagy fényképezőgép. Ja.)

Végül beraktam valami háttérzenét, olvasgatás… de a lemez végére már nem emlékszem. Ekkor olyan délután öt körül lehetett.

20106.03.08; kedd

A “kell”-t akarom kiirtani, de egyáltalán nem könnyű. Ha hozzászoksz, akkor mindig találsz valamit, amit kell. És ha már kell, akkor ütemezzük be, hogy mikor kell. Ezzel pedig már benne is vagy a mókuskerékben.
Emlékszem, milyen volt, amikor gyerekként beteg voltam. Feküdtem az ágyban, szólt a rádió, néha a tévé is (a délelőtti iskolatévéket nem kedveltem túlzottan), és persze olvastam. Sokat. Belebújva a puha paplanba, párnába. Tea, ennivaló mindig volt otthon, az én dolgom pedig mindösszesen annyi volt, hogy feküdjek és olvassak. Nem kellett iskolába mennem.

Van, amikor az elpocsékolás maga adja az örömöt. Zakopane, túraútvonalak tömkelege… én pedig csak fekszem az ágyban, pont, mint amikor gyerekként beteg voltam. Pocsékolom a lehetőséget. Itt vagyok, és nem kell csinálnom semmit: nem kell dolgoznom, nem kell a család dolgaival foglalkoznom, de még csak a hegyekbe sem kell felmennem. (Bár ahogy a hátsó ablakból elnézem a hegy felé iparkodó hátizsákos turistákat, meg-megfájdul annyira a szívem, hogy biztosan fel fogok én is menni valahová.)

Hétkor keltem, reggeli, a sajtótermékek nem betervezett átfutása, beágyazás, majd visszadőltem a heverőre és olvasgattam. Most éppen Gaiman-t. Még az sem érdekelt, milyen hátsó – és milyen első – célokkal érkeztem ide. Aztán fél tízkor zuhany, kávé, közben kedvem támadt irkálni, és ha mást nem is, de az eddigi két napot megírtam.

Az ott a függöny mögött egy sebes folyású hegyipatak.

Aztán egy “kell”-ke, egy olyan ilyenis-olyanis tevékenység: lesétáltam a Gubalovka libegőállomás melletti piacig. Egyrészt séta: azt azért nem akartam, hogy teljesen begubózzak a faházba. Másfelől meg tervben volt néhány vastag gyapjúzokni, azok meg a piacon laknak.
Kommunikációs probléma: mekkora zokni kell? Végül leszálltam a mélységekbe és összeraktam, hogyan van a 45 oroszul. A nő bólintott, majd elém rakott egy tucat gyerekzoknit. Valószínűleg nem úgy van.

Vettem Nejnek egy ‘unatkozó gorál’ hűtőmágnest: a nagyszakállú gorál sanda tekintettel cipel a vállán egy birkát. Valahová. Valamilyen célból.

Az első ‘kurwa’ szóra egy napot kellett várnom. Ez annyiból furcsa, hogy még a buszos tömegjelenetek során sem fordult elő. Bezzeg a zakopánei sétálóutcán, ott jött egyből.

Ebédre káposztaleves, meg húsos pirog. Ahogy néztem, másoknál is népszerű hely ez az önkiszolgáló: a leves és a pirog között bedőlt vagy harminc melós fazon ebédelni. Azt hiszem ez világrekord, ha az első és a második fogás közti időtartamot nézem. Cserébe viszont levadásztam, hová kell visszavinni a tányérokat. Holnap a vécét fogom megtalálni.

Hazafelé elkapott valami teljesen furcsa időjárás. Elöször is megjelent a hegyek felett egy sötét felhő és az ilyesmi errefelé soha nem viccel. Aztán leszakadt az ég. Olyan 3-4 miliméteres golyók potyogtak. Nem jég volt, hanem a hópelyhek tapadtak össze golyókká. Puhán estek, egyáltalán nem voltak kellemetlenek. Pár perc alatt 2-3 centis szőnyeget varázsoltak az utakra, de ez a szőnyeg is puha volt, élvezet volt rajta járni.