Leutazás Pisába
2017.10.21; szombat
Tudom, mindig sírni szokott a szám, amikor az előkészületekről írok.
Nos, felejtsd el. Mindez, idáig, semmi sem volt.
A mostani szívás mindent vitt. Kis híján engem is.
Prágából hazaérkeztünk szombaton, késő éjszaka. Jó idő volt, még kiültem a teraszra egy szivarral, amíg elrendeztem a digitális anyagok sorsát.
Aztán vasárnap reggelre bekaptam egy akkora retkes náthát, hogy kis híján lemondtam az utat. Egész napos tüsszögésrohamok, takonybafulladások, felváltva izzadtam és rázott a hideg, aztán penge ékelődött a torkomba, utána rögtön jöttek a köhögésrohamok.
Legszívesebben lefeküdtem volna és aludtam volna egy hétig.
Na, pont ezt nem választhattam. Könnyen lehet, hogy ez lesz az utolsó, hagyományos családi csavargásunk, utána pedig mennek a gyerekek, szerte a világba. Ezt mindketten érezték is, rendszeresen kaptam visszajelzéseket, hogy nagyon várják már, hogy menjünk. Ehhez képest, találd ki, mennyire volt megtervezve az út vasárnap reggel, amikor beütött a nátha? Semennyire. Túlzás nélkül mondhatom – immár utólag – hogy életem legbonyolultabb programja állt össze. Úgy, hogy hulla voltam.
Úgy, hogy végül német pontossággal lett előkészítve minden.
Miért is nem volt vasárnapig rendesen előkészítve? Mert sűrű lett az ősz, amikor pedig tervezhettem volna, akkor vagy az albán hasmenéstől szenvedtem, vagy dolgoztam, vagy elsöpörtek a hétköznapok. Persze elméletileg ez az egy hét elég lett volna. Ha nem terít le a nátha.
Végül csütörtökön, miután már tényleg nagyon szarul voltam, elmentem dokihoz. Közölte, hogy szépen építkeztem, a vírusos náthára rátelepült egy bacis fertőzés is. “Én mindig lehetetlent akarok” – dúdoltam magamban Cseh Tamással. Antibaktérium, alkoholtilalom, szivar persze már vasárnap óta nem volt. Viszont pont szombat hajnalra jöttem rendbe annyira, hogy el merjem vállalni a 12-15 órás vezetést.
Péntek délre állt össze a program. Lógott a nyelvem, csöpögött az orrom és hörögtem. És ez már akkor volt, amikor mosolyogtam. Még az erdőben is sétáltunk egy kicsit Nejjel. Este nyolckor feküdtem le. Óra hajnali egyre húzva. Kettőkor indulunk.
Essen pár szó az autóról. A férfiak ültek elől. Megegyeztünk Barnával, hogy felváltva vezetünk, a másik pedig kiszolgálja az elsőt. Legfőképpen azért, mert a Waze nem hagyható egyedül.
Én komolyan szeretem ezt az alkalmazást és elmondhatatlanul örülök, hogy végre van olcsó roaming az EU-ban és mindenhová ezzel mehetek, de néha erősen kikezdte a türelmemet. Például ha nem utcát, címet, POI-t ütsz be, hanem mondjuk GPS koordinátát, akkor az első adandó alkalommal elfelejti az útvonalat. Még a lakásban, a gép előtt beütöttem a szlovén határ előtti utolsó magyar benzinkút koordinátáit. Aztán amikor beszálltunk, akkorra már elfelejtette. Még szerencse, hogy B tervként minden koordinátát papírra is kinyomtattam. (Mondtam már, hogy német pontosság?) Menetközben visszapötyögtem. Itt nem is volt gond, a határig ugye tudtuk az utat. De odakint, ahol pont akkor felejti el, amikor szükség lenne rá… idegborzoló. (Már a szálláson, bősz guglizásokkal kinyomoztuk, hogy ez egy ismert bug, a koordinátákat fel kell venni a Kedvencek közé, akkor nem felejti el.)
Így teltek odakint az estéim, koordináta gépelgetésekkel.
A másik szívroham-katalizátor, az közös munka. Amikor országhatárt váltunk és ezzel együtt mobilnet hálózatot is, maga a mobiltelefon is elanyátlanodik és sokáig nem lesz rajta net. Nyilván ekkor a Waze sem lát semmit. Csakhogy amikor visszajön a mobilnet. addigra a Waze annyira elveszít minden reményt, hogy nem is próbál meg konnektálni. (Dacára, hogy folyamatosan azt írja ki.) Ilyenkor újra kell indítani a telefont. Ha koordinátákat adtál meg, akkor azokat újra be kell gépelni. Adott esetben sötétben, pusztán csak a mobil fényénél.
Találd ki, mennyire volt vicces az út lefelé, két határváltással.
Barnával megegyeztünk, hogy addig vezet, amíg bírja. Bírta végig. De jobb is volt így. Én folyamatosan pesztráltam a Waze-t. Meg a mobilt. Meg szóval tartottam a sofőrt. Aki szerencsére még abban a fázisban van, hogy izgalmas számára a vezetés és az adrenalin ébren tartja. Szóval elméletileg mennie kellett volna mindennek, ennek ellenére Szlovénia és Olaszország határán valahogy lekeveredtünk a sztrádáról (ugye a Waze pont ott nem működött), ami nem lett volna olyan nagy gond, tíz kilométeres párhuzamos közlekedés után vissza is mentünk, csakhogy pont ezen a kis kerülőúton álltak lesben az olasz fináncok. Gondolhatod. A kocsit ugyan nem szedték szét, de vagy fél óráig nyaggattak, meg ellenőrizték rádión keresztül a papírjainkat.
Hátul a lányok ültek. Még Pesten maguk mellé vettek két üveg bort és úgy tervezték, hogy alszanak, illetve boroznak. Lányom később megvádolta Nejt, hogy ő egyszerre csinálta mind a kettőt.
Tekintve, hogy a sofőr olyan jól bírta és a tempomatot is megtalálta, azaz mindenhol max sebesség -2 tempóval mentünk, sokkal hamarabb érkeztünk meg Pisába, mint számoltam. Konkrétan hamarabb ott voltunk, hogy átvehettük volna a szállást – miközben ha én vezettem volna, akkor azon izgultam volna, hogy még zárás előtt megérkezzünk. Így egyből a bevásárlóközpontban kezdtünk. Van egy Lehoczky (Leho) karikatúra, amelyen a panellakók izgatottan várják az új lakót, aki meg is érkezik, de a teherautó bútorok helyett láda sörökkel van tele. Nos, így érkeztünk meg mi is: hirtelen bevásároltunk vagy húsz üveg Chianti-t. Ott csörögtek a szatyrokban.
Átvettük a szállást. Kaja. Pihenés. Bor. (Nekem nem, mert még tartott az antibiotikum kúra.)
Fürdőszoba. A falra szerelve egy spéci hajszárító: tulajdonképpen egy doboz, amelyikből egy hosszú dréncső jön ki.
– Halló, láttátok a hajszárítót a fürdőszobában? – kérdeztem a családot.
– Igen.
– És azt is láttátok, hogy a dréncső pont a bidé ülökéjéig ér?
– Nem, de ez miért fontos?
– Ja, akkor nem fontos.
De még messze volt az este, így beugrottunk lezabálni a torta tetejéről a marcipánfigurát. Azaz járni egyet a Csodák Terén.
Na, kitalálod, ki alakította a legnagyobbat? Az a szájbanyomott Waze. Beadtam a parkolóhely koordinátáit, szépen tempóztunk is befelé (immár én vezettem), aztán úgy a tizenkettedik és a tizenharmadik körforgalom között (nem hülyéskedek, olyan sűrűn vannak a körforgalmak, hogy a Waze egyszerre többet is lehadart, mert tudta, hogy mire befejezi az első kimondását, már a másodikban leszünk) felugrott egy olasz nyelvű képernyő és eltakart nagyjából mindent. Csak egy választható gomb volt rajta. Én pedig ott voltam elveszve a körforgalom-dzsungelben és fogalmam sem volt, hogyan jutok ki belőle. Sikoltva nyomtam meg azt az egy gombot, mire kiderült, hogy ez egy reklám volt, a Waze pedig boldogan újratervezte az utat, immár a reklámozott üzlethez. Ölni tudtam volna. Hiába nyomtam meg a Back gombot, a koordinátákkal megadott útvonal elveszett – mi pedig ott bolyongtunk a délután ötös csúcsforgalomban, körforgalomból körforgalomba evickélve. Sehol nem lehetett még csak megállni sem.
Tudnod kell, hogy ez az olasz rémálom. Amikor a fogalmatlan turista bemegy egy olasz városba, minden előkészület nélkül, hogy ő így is le tud majd parkolni. Nem fog. Különösen hétvégén nem.
A felkészülés során minden olyan városnál (igen, a kicsiknél is), amelyeknél esély volt arra, hogy megállunk, olasz/magyar oldalakról kinyomoztam a parkolóhelyek koordinátáit, árait és kinyomtattam mindent. Nem szeretem a rémálmokat. Szeretem pontosan tudni, mit csinálok.
És ekkor jött a Waze. Ezzel a minősíthetetlen reklámstratégiájával. És beletolt, mit beletolt, bokámig rántotta le a gatyámat és páros lábbal belerúgott a rémálmok közé. (Nem, nincs fizetős Waze app, amely nem tol reklámot.)
A sokadik körforgalom után feltűnt egy csutvasz parkolóhely. Kék festésű volt, azaz publikus, de fizetős. Gyorsan letettem az autót, mentem az automatához. Bedobtam az összes aprót, mármint amit el is fogadott az a szutyok, mert néha megelégelte a dolgot és visszadobta az összes addigi bedobott pénzt, de muszáj volt teletömni, hiszen fogalmunk sem volt, hol vagyunk és hol van a tér.
Aztán nem indult el a GPS.
– Apa, engedd el a technikát. Ma nem szeret téged – jegyezte meg Barna.
– Hörr.
De végül meglett minden. A tér is. (Meglepően közel volt.) Sétáltunk. Persze, Power Rangers-ek mindenhol. A család hosszas szemlélés és méricskélés után megjegyezte, hogy a téren tulajdonképpen az összes épület ferde. (Ja, csak a torony egyenes.) De nekik könnyű, ők ihattak.
Tulajdonképpen jó is lehetett volna a nap vége. Ha nem kellett volna még elmenni boltba. De el kellett. Óriási tömeg volt. Eleve a bevásárlóközpont hatalmas parkolójában nem volt üres hely. Köröztünk, köröztünk, egy üres helyre gyorsan lecsaptunk.
De nem ez volt a kegyelemdöfés. Hanem a mini USB kábel. Nem tudom, mit ártottam a Mini USB Kábelek Istenének. De idén olyan vérgőzös bosszúhadjáratot indított ellenem, hogy nem kapok levegőt. Tiszafüreden beleszakadt a kábel vége a GPS-be. Balatonakaliban nem volt ott a kábel. (A mai napig nem értem a dolgot, hiszen már egy éve minden szükséges technika egy nagy táskában van.) Természetesen mind a két helyen kifejezetten fontos lett volna kábelen keresztül hozzáférni a készülékhez. Olyannyira, hogy mindkét esetben reménytelen, de végül meglepő módon sikeres hajtóvadászatot kellett indítanom a kábelért. (És persze a végén aranyárban kaptunk egy-egy “utolsó darab”-ot.)
Nos, a technikai táskában az Akaliban vásárolt kábel volt. Mely elromlott. Ahogy rádugtam a GPS-t a laptopra, kijelezte, hogy nem jól voltak lementve a gpx fájlok és kijavítja. Még csak csinálni sem tudtam vele semmit. Kijavította. Ránézésre egyébként nem volt baj, a fájlokat utána le tudtam szedni, fel tudtam tenni a Garmin Connect-re, onnan átmentek a Strava-ra és az Endomondo-ra (az utóbbira direkt is feltettem, úgy is felment), szóval látszólag minden rendben volt. Látszólag. A Relive ugyanis (a 3D animációt készítő alkalmazás) ezeket a track-eket nem látta. Amit a GPS óra rögzített, azt simán. De amivé a track-ek lesznek a mini USB kábel bedugása után, azt már sehogyan sem.
Jó, mondhatod, ez miért baj? A túraGPS majd csak gyűjt, aztán otthon másolok fel mindent, egy jó kábellel.
Csakhogy a Relive ravaszkodik: az ingyenes verzió csak a legutolsó három track-ből tud dolgozni. Márpedig itt lesz legalább tíz, karórával rögzített track, melyek a működő adatkapcsolat miatt (ugye Waze) egyből fel is szinkronizálódnak. Cucli.
A technológia tényleg nem szeret engem. Meg az a rohadék USB Isten sem. Meg amilyen szarul érzem még magam a nátha miatt, túlzottan az Univerzum sem.
PS.
Lefekvés előtt azért találtam megfelelő stratégiát. Csak nagyon kell figyelnem.
Linkek:
– Budapest – Pisa (térkép) (Igazából ez a visszaút, de ugyanaz volt.)
– Az esti séta útvonala (térkép)
– Az esti séta útvonala (animáció)
Recent Comments