2014.10.07; kedd
Előzmények és utazás

Házassági évforduló. 24 év után egyre nehezebb eredeti ajándékot venni, de idén tavasszal megoldottam. A Wizzair bejelentette, hogy új járatot indít Grúziába, nálam pedig ez az a kaukázusi ország, ahová szívesen is mentem volna. (Bor, tea, táj, egzotikumok.)

Szóval jegyek bevezető áron megvéve, gyors körbenézés, felírtam magamnak, hogy Kutaisi – Batumi – Tbiliszi – Kutaisi körút. Aztán félre is tettem az egészet, mondván, hogy arrébb lesz.

Nos, igen. Arrébb volt és a fene sem gondolta volna, hogy olyan időszakra esik, amikor egyébként is leterhelt vagyok, olyan időszakra, amikor sorra jönnek az időrabló rendkívüli események. Nem is igazán volt időm rendesen felkészülni. Nyáron egy kicsit nézegettem a térképet, Batumit lehúztam. Négy napot leszünk kint, sok lesz a három város. Szeptemberben lehúztam Kutaisit is. Az időnkbe belefért volna (utólag kiderült, hogy Tbiliszire tényleg sok a négy nap), de nem volt érkezésem megszervezni. Foglaltam szállást a jól bevált Only-Apartments oldalon keresztül. A repülőgép hajnal fél egykor érkezik meg Kutaisibe és a repülőtér állítása szerint minden repülőgéphez indítanak buszt a három legnagyobb városba. Ennek csak a menetrend mondott ellent. A nyár közepéig nem szerepelt rajta busz a budapesti járathoz, később pedig magát a menetrendet is levették. Az utolsó napokban vettem észre, hogy van online booking lehetőség, próbaképpen elindítottam, itt már látszott, hogy van busz, látszott az is, hová érkezik meg Tbilisziben, az előfoglalásra járt kedvezmény is, így a próbafoglalást beélesítettem. Legalább nem kell éjjel pénzváltással küzdenem. (Nem találtam Magyarországon olyan pénzváltót, aki tartott volna larit, a bankkártyás fizetésben meg nem bíztam.) Ez után már le tudtam zárni a levelezést a szállásadóval is.

Ez sem volt sima. Eredetileg két éjszakát aludtunk volna a fővárosban, egyet pedig Kutaisiben, így is rendeltem meg a szállást. A szállásadó – Ilia – válaszolt is, udvariasan felajánlotta, hogy kijön kocsival értünk a repülőtérre. Elviccelődtem vele, hogy azt azért ne, 300 kilométer hajnalban elég kemény lenne. Abban maradtunk, hogy felhívom, amint megérkeztünk. Később írtam neki, hogy lehet egy nappal több? Lehetett. Még később, már a buszjegyfoglalás után írtam egy újabb levelet, miszerint szerda reggel hat körül érkezünk meg, nem kell értünk jönnie, mert kábé 500 méterre a szállástól tesz le a busz, szóval see you in Tbilisi. Erre már nem jött válasz.

Elkezdtem szervezni a négy nap programját. Nem volt egyszerű, sőt, még az indulás reggelén is kidobtam mindent és újraterveztem, de végül csak összeállt valami. A biztonság kedvéért leírtam angolul is. Iliát a neve és a levelei alapján egy kábé negyvenéves, kedves nőnek képzeltem el, gondoltam, majd jól átbeszéljük a programot, aztán még az is lehet, hogy ad új tippeket.

Térkép. Ez sem volt sima. A Nokia Here-ben nem volt offline Grúzia térkép, később Russia alatt megtaláltam, mint kaukázusi régió. De nagyon durva felbontású volt, Tbilisziben is csak néhány főút látszott. Garmin térképet nem találtam, a meglévő Kelet-Európában nem volt benne. Nyomtattam valamit a Google Maps-ból, igyekeztem fejben is memorizálni, meg tollal bepöttyöztem a papíron a fontosabb helyeket. Aztán gyakorlatilag az utolsó pillanatban oldódott meg ez is. A neten találtam egy weblapot ahol kaukázusi autós rally-t szerveznek és a fő szervező magyar. Írtam neki, hogy tud-e nekem, mint nem versenyzőnek GPS térképet küldeni. A srác másnap válaszolt, hogy tudna, de jobban járok, ha magam töltöm le. Van egy oldal, ahonnan a világ tetszőleges részéről lehet friss Garmin térképeket lekapni. Kipróbáltam, és tényleg. Ráadásul kerékpáros térképet választottam, ezen még a lépcsők is rajta voltak Tbilisziben. Hurrá. A waypontokat már az indulás napjának reggelén szedtem össze és töltöttem fel a Garminra, de ezzel is elkészültem. Az utolsó pillanatban.
Pakolni már az utolsó utáni pillanatban sikerült, úgy, hogy közben beesett két céges incidens regisztráció is. Jól esett. Buszra már nem is maradt időnk, taxival söpörtünk ki a reptérre, a terminálon még utoljára átnéztem a leveleimet, beesett még egy regisztráció, válaszoltam is valamit, majd wifi és mobilnet kikapcs. Basszus, már rég az utazásra kellene hangolódnom, nem pedig az itthoni hétköznapokba kapaszkodnom.

Az utazás teljesen sima volt, kaptunk két helyet a vészkijáratnál, kényelmesen ültünk. Meglepően tele volt a gép. Érkezés időben.

Kicsi, faék egyszerűségű reptér. De ebben a pici országban van vagy 17 ilyen és ki vagyok én, hogy a Wikipédiával vitatkozzak?

Útlevélvizsgálat, vízum (ingyenes), retinaszkenneres regisztrálás.
Várakoztunk a sorunkra. Közben a tévében teljes képernyős nagyításban sorra jelentek meg a tiltó ikonok.
– Hoppá, tilos a marihuána – figyeltem fel.
– Meg az atommag is – jegyezte meg Nej, a jól ismert nukleáris szimbólum láttán.
– Akkor most elvesztünk – bólintottam – Atommag van nálunk. Rengeteg.

Kijöttünk az előtérbe. Hol a busz? Egy pacák, észlelve a tanácstalanságomat, egyből lecsapott. Láttam, hogy a Georgian Bus pulttól jött.
– Vegyünk jegyet! – javasolta.
– Már van – vigyorogtam vissza.
– Nohát – nézett nagyot – Mutassam meg!
Megmutattam a kinyomtatott visszaigazoló emailt. Nagyon megörült neki és adott két valódi jegyet. A papír ugyanis egy olyan ticket volt, amire igazi ticketet adnak. Jó tudni. Adtak ajándékba egy mobil feltöltőkártyát, nyilván üresen, de ha szükségem lett volna rá, nagy segítség lett volna. (Később kiderült, hogy tényleg szükségem lett volna rá, de ne szaladjunk ennyire előre.) Kimentünk, ott állt két mikrobusz, megkérdeztem a sofőrt, melyik megy Tbiliszibe, megmutatta, én a jegyeket, aztán felszálltunk. Az egész kevesebb időbe tellett, mint leírni.

– Nem vagy egy kicsit túl aggódós? – kérdezték egy internetes fórumon pár nappal korábban.
– Lehetséges – válaszoltam, de kifejezetten jól esett, amikor a semmi közepén lévő reptéren éjjel egykor csak felmutattam egy cédulát és máris a jó buszon ültünk.

Kényelmesen elhelyezkedtem. Már a repülőgépen belekezdtem egy érdekesnek tűnő regénybe, gondoltam, simán folytatom. Ja. A buszban indulás után lekapcsolták a lámpát és csak egy csomó kék led világított. Olvasáshoz kevés, alváshoz sok.
Majd megjött a zene.
Először nem is volt olyan vészes. Valami grúz helyi mulatós zene lehetett.
– Szabad? – emeltem meg Nej kezét, a szűk közlekedő folyosóra mutatva.
– Hülye – nyugtázta. Vigyorogva.

Félhomályban, félálomban utazunk, néha el-elbóbiskolva. Szólt a helyi tánczene, a sofőr bagózott. Időnként megriadtam. Átmentünk falvakon, neonszínekkel világítottak a tündeírások. Most kezdett csak leesni, hogy itt vagyok kétezer kilométerre Pesttől, a nagy és a kis Kaukázus közötti völgyben, nem messze a várostól, ahol valamikor az aranygyapjút őrizték, amelyért Iaszón és az argonauták (a korai Bosszúállók, nézdd csak végig a névsort: Nesztór, Orpheusz, Kasztór és Polüdeukész, Thészeusz, Péleusz, és Héraklész), mindent megtettek, hogy megszerezzék. A Fekete-tenger keleti partjától is keletebbre. És még háromszáz kilométert fogunk zötykölödni az éjszakai busszal. Nagyrészt keletre.
Kezdett megjönni a kedvem. Vár a kaland.

A sofőr magnójából a One Way Ticket szólt. Na. Még viccnek is rossz.
Aztán a Millió Millió Rózsaszál. Grúzul. Bekussoltam. Ez egy szürreális utazás.

Nej végigaludta. Miért pont ezt ne? Így lemaradt arról, mennyire vadul előzgetett a sofőr éjszaka. Beláthatatlan kanyarokban. Kamion konvojokat. Lazán.

Útelágazás a sötétben: Tbiliszi, Jereván, Baku. Azért még szokni kell.

Mire megtaláltam a jó alvópozíciót, pihenő. Egy negyvenes magyar csaj is utazott a buszon, elképesztő laza. Nem foglalt semmit, még csak térképet se nagyon nézegetett, annyit tud, hogy hátizsák és fel a hegyekbe. Hajrá.

Aztán megnézhettem, mire mentem a nagy szervezésemmel. A busz ugyan látványos volt, és a szállást is egyből megtaláltuk a hajnali városban. Eddig oké. Aztán beindult a rémálom.
Elsőre a telefon nem talált hálózatot. Aztán nem vették fel. Pedig megírtam neki, hogy reggel hat körül érkezünk. Csöngettem, jó sokáig. Álmos hang. Kurva álmos _férfihang_.
– Hello, I am Jozsef Petrenyi.
– Kiafasz?
Bemutatkoztam még egyszer.
– Nem értem. Ki vagy, mit akarsz és hol vagy?
Ezt is elmondtam neki.
– Ki vagy és mit akarsz? – motyogta.
Elmondtam megint.
– Hol vagy?
Elkezdtem volna mondani, de letette. Hülyén néztem Nejre. Aztán újra felhívtam a hapit. Újra elmondtam a sztorit.
– Oké. Hol vagy?
– Az apartman előtt – ismételtem meg sokadjára.
– Van ott egy park?
– Azt hiszem, igen.
– Van, vagy nincs?
– Nem látom. Megnézem.
Lesétáltam a főútig. Átmentem a négysávos főút túloldalára. Ott volt a park, csak valami kiállítóterem eltakarta. Visszasétáltam. Már az első átsétálásnál is észrevettem, hogy nagyon figyelnek egy rendőrautóból, de a másodiknál már rám is mozdultak. Mentem a járdán, a rendőrautó meg lépésben jött mellettem. Hirtelen mozdulattal befordultam jobbra. A rendőrautó szintén. Oké, ezt le kell meccselni. Megálltam. A rendőrautó közvetlenül mellém gurult. A rendőr kinyitotta az ajtól, én pedig udvariasan beköszöntem:
– Hello, Gentlemen!
A hapi döbbenten nézett, majd intett, hogy csináljam azt, amit Horn Gábor javasolt Gyurcsánynak. Húzzak a picsába. Visszasétáltam Nejhez, aki tisztán látta az egész közjátékot. Nem is tudom, melyikünk volt jobban megijedve.

Visszahívtam Iliát.
– Itt van a park.
– Oké. De akkor most hol vagy?
Egy latin nyelven íródott táblát láttam a közelben, valami fogadóirodáé volt. Beolvastam. Semmi hatás.
Hát, ez így nem fog menni. Kellene egy utcanév, de csak mordori nyelven van kiírva.

From Tbiliszi 2014

Próbáljuk megfejteni. Mrozek egyik novellájában szerepelt egy hapi, aki ha kellően meg volt szorulva, megerőltette magát, utána pedig képes volt mindenre. Akár egy egész nyelvet is megértett egyik pillanatról a másikra.
Letettem a telefont, nekiálltunk kisilabizálni az utcanévtáblát. Én már a buszon is nézegettem a falvak neonreklámjait és néha feltűnt egy-egy rozetta kő: olyan felírat, ahol mind a két írással ki volt írva a szöveg. Így mire Tbiliszibe értünk, már 4-5 betűt ismertem és szerencsére ezekből volt annyi a táblán, hogy az első felét megértettem, utána pedig már beugrott az utcanév is. (Ugye amíg nem volt GPS térkép, igyekeztem megtanulni az online térképet.)
Lesia Ukrainkas 3.
(Most kérdezhetnéd, hogyan lehettem akkora balek, hogy az only-apartment visszaigazolásából nem írtam ki a szállás címét? Nos azért, mert a hapi kamuzott. Hogy jobban nézzen ki a cím a foglalásnál, a közeli főutcát – Rustavili – tűntette fel. A térképen viszont a valós hely volt bejelölve, csakhogy utcanév nélkül. Azaz GPS koordináta alapján mentem.)

Visszahívtam. Bediktáltam neki, hol vagyok.
– Ja, akkor az apartman előtt?
B@zdmeg. Ezt magyarázom már fél órája.
– Tíz perc múlva ott leszek.
Vártunk. Negyedóra múlva megállt egy városi terepjáró, kiszállt belőle egy húsz körüli hapsi, meg egy öregebb, ránézésre az apja.
– Ilia vagyok – mondta a fiatalabb.
– Én meg Jozsef – mutatkoztam be.
– Bocsesz – közölte – de fogalmam sincs, kik vagytok. Soha nem hallottam rólatok.
Erős kezdés, de készültem rá. Elővettem a mobiltelefonomat és megmutattam neki a levelezésünket. Erre ő is elővette a sajátját és megmutatta,hogy azon meg nincs. Hajnal hatkor, sötétben, egy eldugott kis utcában nem láttam értelmét vitatkozni azon, hogy a két bizonyíték nem egészen egyforma erősségű. Törölni, vagy levelet elmásolni az inboxból mindenki tud.
– És most? – kérdeztem.
– Hát, az apartman most éppen nincs.
– Hogyhogy nincs?
Erre jött egy hosszú magyarázat, amelyből egy szót sem értettem. Szerintem ő sem.
– Úgy érted, az apartman most éppen nem áll rendelkezésre? – próbáltam összefoglalni.
– Igen – bólogatott hálásan a megfelelő szó hallatán – Nem áll rendelkezésre.
Egyre jobb.
Viszont tudnak adni helyette egy másikat.
Elég rendesen elhúztam a számat. Ezt már ismerem. Adnak valami szart az isten háta mögött, jó drágán, kihasználva a szorult helyzetünket.
– Menjünk – morogtam.
Beültünk a kocsiba, autóztunk egy sarkot. Oké, ez még belefér, bár a környék szemmel láthatóan jóval lepukkantabb lett. Vakolatlan lépcsőház, vasajtó, ipari lift, a lift ajtómotorja tuti egy zsaporozsec-motor lehetett valamikor. Újabb vasajtó, belülről riglis zár. A lakás viszont már egy más világ volt: 60(!) négyzetméteres nappali, bőr ülőgarnitúrával, két hálószoba, két fürdőszoba, konyha, nagy erkély.
– Oké, jó lesz – bólintottam – Szkólka?
Végül megegyeztünk 80 helyett 70 dollárban. Nem kevés, de ugye van bálterem is. Odaadtam a pacáknak 200 dollárt és kértem vissza húszat. Kurvára nem értette. Mondtam neki, hogy három éjszaka az 210, fizettem 32 előleget, jó fiú vagyok, adok nekik 180-at. Még mindig nem értette. Menjünk le az apjához. Ő sem értette. Mutatták nekem zsebszámológépen, hogy miért nem számolok jól. Végül megértettem, hogy mit nem értenek: ha eddig nem is hallottak rólam, akkor nem tudják, hogyan fizethettem előleget. Szerencsére erre is gondoltam, kinyomtattam az előlegszámlát, csak az éppen fent volt a hatodikon. Mi meg éppen lent nepperkedtünk a sötét utcában, a terepjáró mellett, mindenkinek a kezében kártyaként szétterítve a dollárok. Végül elhangzott a kulcsszó: only-apartments. Ja, hogy nem direktben foglaltam? Akkor már mindent értenek. De nincs náluk 20 dollár. Lari jó lesz? Azt hitték megszivatnak, pedig ezzel segítettek volna egy nagyot. Itt vagyunk kora reggel éhesen, szomjasan, helyi pénz nélkül, persze, hogy örültem volna neki. (Az árfolyamot már útközben lepuskáztam egy bank kirakatából.) Aztán ez sem lett, vadul tárgyalni kezdtek grúzul, majd abban maradtunk, hogy holnap rámcsörögnek, randizunk, aztán fizetek. Valószínűleg le akarják ellenőrizni, hogy tényleg fizettem-e előleget – gondoltam.

Felmentem. Hosszú éjszaka volt, a repülőgépen is, meg a buszon is aludtam egy-egy félórát, hát nem túl sok. Ráadásul szomjas is voltam, éhes is, de ilyen korán még bolt sincs, na meg pénzváltó sem. Welcome drink? Ilyen körülmények között? Ezektől? Na ne.
A konyhaszekrényben azért találtunk egy doboz teát. Akár autentikus is lehetne – Grúziában nagyon jó a tea – de ez közönséges ceyloni volt. Főztem egy kannával, az is jobb, mint az egyébként nem is ajánlott csapvíz.

Keressük meg a wifit. A jelszót mondta Ilia, csak éppen az Access Point nevét nem. A mobil talált vagy tizet. Nagy levegő. Nekiálltunk. Egyik sem fogadta el a jelszót. Most csörögjek rá? Így is kisebb vagyont költöttünk már telefonra. (Hívás 640 forint/perc, fogadás 240. Mégiscsak jó lett volna az a feltöltőkártya. Feltéve, hogy hajnalban fel tudom valahol tölteni. Bankkártyáról.)
Látszott, hogy nem voltam a topon, hiszen a megoldás tök egyszerű volt. Míg Nej zuhanyzott, meg is jött az eszem. Megkerestem az AP-t. Valami TP-Link csoda volt. Kikapcsoltam… és figyeltem, melyik név tűnik el a listáról. Egyik sem.
– Hát én ezt ismerem! – csaptam a fejemre. Ugyanezt csinálják az én TP-Link eszközeim is: időnként fogják és nem működnek, miközben úgy néznek ki, mintha. Reset. Egyből meg is jelent a kütyü neve a listán, a jelszó is stimmelt. Volt net. Hanyattdőltem a fotelben. Úgy látszik még teljesen kipurcanva is képes vagyok IT problémákat megoldani.

Nej ledőlt még két órát aludni, én inkább sorra főztem a kancsó teákat és netezgettem, blogolgattam.

Ütvonalak: