Grein
2018.09.17; hétfő
Minden reggel minden csuronvíz. A pad, a bringa, a hálózsák, a sátor kivül-belül. Meglehetősen reménytelenek ezek a reggelek, de aztán feljön a nap és minden beindul.
Elmentem megnézni, mitől aludtam olyan rosszul. A zajos főutat nem kerestem, azt tudtam, hol van. De elképzelésem sem volt, mitől lett itt is köd, illetve mi zubogott úgy egész éjjel, hogy állandóan a bevizeléstől paráztam.
Nos, ez.
Ez itt konkrétan egy mini vízierőmű. Valamikor itt vízimalom állt, az épülete még mindig megvan, abban üzemel(ne) az étterem. A tóvá duzzasztott patak manapság már egy kicsi erőművet hajt, mely a fene tudja, mennyi áramot termel. De többet, mint a szerdán érintett atomerőmű.
Rögtön a második reggel a vésztartalékhoz kellett nyúlnunk. Tegnap nem tudtunk reggelit vásárolni, a közelben meg nincs semmi bolt. Mogyoró. Kicsi, kompakt, ellenben brutális kalória van benne. Ja és egészséges is. Csak hétköznap már ritkán fér bele a keretbe.
Szeretek túrázni.
Aztán már a kisvárosban megálltunk egy boltnál. Vettem ásványvízet, péksüteményt. Bedörgöltük. Egyfajta második reggeliként.
Mondtam már, hogy szeretek túrázni?
Itt futottunk össze egy kissé gót, talpig (nem sztreccs) feketébe öltözött, kövér, hosszú hajú sráccal, aki szintén jól megpakolt bringával érkezett. Láttam, hogy azonos cipőben járunk, ráköszöntem, de nem reagált.
Letekeregtünk a Dunához és indult az újabb vízparti túra.
Olyan az egész, mint egy óriási, rendezett Római-part.
Elhajtott mellettünk egy bácsika, elektromos bringával. Amikor mellénk ért, zavart mosollyal csak annyit mondott, hogy pardon. Megbocsátottam neki.
Viszonylag hamar jött a nap fő attrakciója, Linz. Ausztria harmadik legnagyobb városa, kifejezetten nagy ipari központ. A kerékpárút nagy ívben el is kerüli.
Mi nem.
Otthon alaposan átnéztem a térképet, megnéztem néhány Youtube videót is és úgy véltem, hogy a belváros, a Szentháromság térrel, a sétálóutcával megér egy kitérőt. Igaz, utána nagyon meg fogunk szenvedni, hogy visszataláljunk a bringaútra. Gyártelep gyártelep után, soksávos sztrádák, vasúti területek között kell szlalomoznunk.
De csak előkészület kérdése az egész. A Google Maps-en van kerékpáros tervezés, megmondtam neki, hogy honnan hová tervezzen, a track-et elmentettem, átraktam a Garmin Basecamp-be, bejelöltem a fontosabb waypoint-okat, szóval rendesen felkészültem.
Ez mind otthon maradt.
Fogalmam sincs, hogyan. Tisztán emlékszem, hogy átraktam az egészet a túra GPS-re. Amikor viszont közeledtünk a városhoz, nem találtam sehol.
Innen szép nyerni.
Mert nyilván bementünk. Bíztam benne, hogy foglalkoztam annyit a tervezéssel, hogy menni fog ez fejből is.
Nem is lett volna gond, ha a Gopro nem dönt úgy, hogy ő akar a főszereplő lenni. A Drama Queen.
Ügy általánosságban is elmondható, hogy az egész túra csak azért nem volt egy felhőtlen örömködés számomra, mert rettenetesen sokat szívtam a technikával. A Gopro teljesen kiszámíthatatlan volt, összevissza kapcsolt be, rendszeresen kapcsolt ki magától, ami addig nem gond, amíg gyorsan vissza nem kapcsoltam, de az autók zajában csak úgy hallottam meg azt a halk pittyenést, ha kifejezetten arra koncentráltam. Na most itt viszont bőven kellett másra is, ugye az autók, a gyalogosok, a többi kerékpáros… és a navigációról még nem is beszéltem. Mert a Garmin GPSMap64 is kedvet kapott a Google Maps-től és csinálta a baromságokat ezerrel.
Ja, a Gopro idönként nemes egyszerűséggel betonkeményre fagyott, amit abból lehetett tudni, hogy gombnyomásra _nem az elvárt_ pittyenéssel reagált. Ilyenkor félre kellett állnom, darabokra szedni, akkumulátor ki (melyhez kellett egy speciális kés, igen, akármilyen kés nem volt jó hozzá), összerakni, beüzemelni. Közben meg a téma, amit fel akartam venni, már árkon-bokron túl volt.
Nem egyszer csaptam a kamerát, tokostól, sisakostól a kormánynak dühömben.
Nos, az elején nem is volt gond. Bementünk Linzbe, a tér szép volt, a sétálóutca kicsit rejtélyes, eleinte nem tudtam, hogyan lehet lavírozni a villamosok között, de aztán figyeltük a helyieket és úgy már ment. Utána jött a fekete leves. Ahogy haladtunk kifelé a városból, úgy lett a terep egyre kevésbé bringabarát, bunkó autósok meg úgy látszik mindenhol vannak. Végül jött az iparterület. Háát, Árpád… én szoktatva vagyok a végletekig ipari környezethez, dolgoztam éppen eleget vegyipari kombinátokban, de ez még nekem is sok volt. Belekeveredtünk az úgynevezett Linzer Chemiepark városrészbe. Többek között konkrétan keresztül lavíroztunk egy kőolajfinomítón. Nej élvezte.
Kifejezetten nagyot sóhajtottam, amikor visszatértünk a drága jó Dunához.
Nyugi itt sem volt. Mint minden nagyváros környékén, itt is a város mentén futó bringautakat használják az outisok edzőterepként. Ami valahol érthető, de nekünk, átutazó turistáknak nagyon oda kellett figyelnünk. Nem volt olyan, hogy megállunk beszélgetni, hogy megállok mutatni valamit, vagy csak úgy megállunk nézelődni, fényképezni. Rengetegen cikáztak negyven feletti sebességgel a bringaúton.
De aztán elszakadtunk a várostól és a vonzáskörzetétől. Újra békés dunaparti kerékpárúttá változott a terep.
Ezeket az elektromos bringásokat tényleg nehéz megszokni. Igyekszem tolerálni őket, persze, hiszen, mint ahogy írtam is, van aki csak így képes kerékpározni. De amikor önelégült arccal elhúz mellettem egy és még rám is néz, méghozzá _úgy_, akkor mindig felhorgad bennem az indulat és legszívesebben feljebb kapcsolnék hárommal és lealáznám a vérbe.
Hiba. Ilyenkor csak az egómat etetném.
Hagyni kell. Menjél. Vigyorogjál. Hogy mennyire király vagy. Miközben lefolysz a nyeregből.
Ja, meg a lábam is. Ezt nem írtam az előkészületeknél, de két nappal a túra előtt túlerőltettem a bal térdemet. (Nem mennék most bele, gyerekkori fejlődési rendellenesség miatt elég vacakok a térdeim.) Igyekeztem rápihenni, de naná, hogy nem sikerült teljesen. Így gyakorlatilag az első nap felétől a túra végéig a fájdalomtűrési határomon tekertem. Dehogyis fért volna bele bármilyen gyorshajtási vagánykodás. Arra kellett tartalékolnom, hogy egyáltalán végig tudjam csinálni a túrát.
Egy kicsit megint elváltunk a Dunától. Falvak, tanyák. Nem hangzik túl izgalmasnak, de pont jó volt ennyi változatosság. Tény, határozottan kellemes élmény a folyó mellett tekerni. Az ember elmerül a folyamatos szépségben, lubickol benne, azt érzékeli, hogy jó és jó és még mindig jó, egyfajta időtlenségbe süllyed és csak onnan tudja, hogy halad, mert az óra 5 kilométerenként csipog egyet.
Pont ugyanúgy, mint amikor a Balatont evezzük körbe.
Amikor viszont elhagyjuk a folyót, az egy másmilyen kaland. Új. A kerékpáros felébred, újra aktívan kezdi figyelni a környezetét. Aztán hamarosan ismét jön a Duna, ismét fel lehet oldódni a végtelenségben.
Mauthausennél értük el a folyót. Akárhogyan is nézem, van valamilyen stichje a környéknek. Itt van Linz, Hitler szülővárosa. Ő csinált belőle iparvárost. És itt van Mauthausen, az egyik hirhedt koncentrációs táborral. Elméletileg fel lehet menni látogatni, de megegyeztünk Nejjel, hogy láttunk már ilyesmit (mindketten Buchenwaldot), ennyi elég is volt a műfajból.
A kisvárosban megint elértünk egy huszonöttel maradék nélkül osztható kilométerszámot, sör. A szokásos búzasör. Minden további nélkül adhatnám az írások alcímének, hogy “Búzasörök a Duna mentén”.
Az osztrák sörök, legalábbis az én ízlésemnek, túl kommerszek. Jó persze, melegben a hideg sör mindig jól esik, de ezen a túrán jó ötletnek tűnt végigkóstolni a soha nem hallott búzasöröket. És tényleg jó ötlet volt.
Aztán Wallsee. Amikor terveztem, azt láttam, hogy ez egy hangulatos kis városka, le kellene lépni a bringaútról és bemenni a főtérre. A valóság persze megint megtréfált. A térképen ugyanis nem látni szinteket. A városka egy dombra húzódott fel, a főteréhez igencsak terepeznünk kellett volna. Kihagytuk.
Megint jó hosszan a tanyavilág. Azzal vigasztaltam Nejt, hogy hamarosan elérjük Ardagger Markt-ot, mely az osztrák cider hazája. Olyannyira, hogy még szobra is van a körtének.
Jogos lehet a felvetés, hogy mit keres a képben a körte? Nos, errefelé a cidert (osztrákul ‘most’) egyaránt gyártják almából és körtéből is.
Aztán nem jött össze. Kiderült, hogy az úgynevezett Most Birn Haus, ahol tobzódni lehetne a ciderben, nem esik útba. Igaz, nem túl nagy kitérő, de ekkor már bejelentkezett egy másik versenyző. Nem tudom, Nej hogyan csinálja, de akárhányszor nagy túrára indulunk, egyfajta pavlovi reflexként mindig megjelennek a pirosbetűs napok. Így kitérő helyett a kisvárosba mentünk, boltot keresni.
Találtunk. És ha már bolt, akkor vettünk péksütit és sört is. Melyeket jobb híján a falu után, egy nagy legelőn fogyasztottunk el. Ha nem próbáltad még, akkor hidd el, megvan a hangulata a bivalylegelőn való sörözésnek is.
Innen már csak egy huszáros hajrá volt az aznapi végcél, Grein.
– Itt milyen kemping lesz? – érdeklődött Nej.
– Én már nem merek mondani semmit.
Okozott némi problémát, hogy a városka előtt le volt zárva a bringaút, emiatt bekényszerültünk a főútra, a kamionok közé. Ami nekünk, Magyarországon szocializálódott bringásoknak nem probléma, az viszont igen, hogy nekem az összes útjelző waypoint-om a Duna felőli érkezésre volt belőve. Ennek ellenére meglepően simán – jókora szerencsével – egyből megtaláltuk a kempinget.
Egy vicces inkompatibilitás. Megérkeztünk, leparkoltam a recepciónál. Tábla fogadott, rajta felirat, miszerint a recepciós éppen nincs itt, de majd jön. Oké, bementünk, kerestünk helyet, felvertük a sátrat.
A hosszú hajú, kövér srác már ott volt. Üdvözöltem. Visszaintegetett.
Miközben sátrat állítottam, Nej elment vécére. Lógó orral jött vissza. A klotyi számkódos. Azaz csak akkor tudunk bemenni, ha lerendeztük a recepciót.
Berendezkedtünk. Összeszorított térdekkel. Aztán visszementem. Recepciós már volt, de valami végtelen telefonbeszélgetésbe bonyolódott. Kábé tíz percig vártam, hogy befejezze. Közben szép hosszú sor gyűlt össze. A pacák el is kezdte volna felgöngyölíteni, de ekkor megjelent egy ideges nő, valami helyi erő lehetett, mert félresöpört mindenkit és nekiállt pörölni a pacákkal. Megint tíz perc. Aztán kiderült, hogy nem én vagyok az első, mert a mögöttem lévők eredetileg korábban voltak ott. Újabb tíz perc. Nem részletezem, összességében az érkezéstől számítva másfél óra kellett, mire becsekkoltunk. És megkaptuk azt a kurva vécékódot.
Mi az inkompatibilitás? Nos, ha olyan a technika, hogy csak kóddal lehet elmenni vécére, akkor a recepciósnak 7/24-ben ott kellene ülnie a fülkében és a becsekkolásra koncentrálnia. Ellenkező esetben a kedves vendég kénytelen lesz a rét közepére szarni.
A kemping viszont végre kemping formájú kemping. Van minden, amit az ember egy kempingtől elvárhatna. És! Van saját asztalunk.
Ami nem azt jelenti, hogy pofátlanul lenyúltuk az egyetlen asztalt, hanem az ún. szabad, azaz nem parcellázott területen vannak asztalok és padok. Ha nem is bőven, de ilyen őszi forgalomhoz elegendően.
Egy újabb ismerős, legalábbis látásra. Egy meglehetősen dekoratív csajszi, egyedül, narancssárga sátorral. Ő is azon az útvonalon mozog, amelyiken mi. Egymásra mosolyogtunk.
Keressünk boltot. Az éhség megint kezdte átvenni felettünk az uralmat. Az a jó Google Maps most tényleg segített. Én simán a belváros fel indultam volna el, de a térkép azt mutatta, hogy a külvárosban, istentelen néptelen utakon 600 méterre van egy böszme nagy élelmiszerbolt és tényleg. Nem fogtuk vissza magunkat.
A kempingben habzsidőzsi. Indulásképpen grappa, aztán kolbászok, kenőmájas, finom kenyerek, sajtok, péksütemények, sör, a végén pedig szivar. A saját asztalunknál. Este gyorsan jegyzetelgettem is, ne essen ki minden a fejemből. Valójában már tegnap is ezt kellett volna, de ugye állva, egyik kezemben a sör, a másikban a szivar… mivel nyomkodtam volna a mobilt?
Útvonal:
Ugyanez 3 dimenzióban is: Ottensheim – Grein.
Recent Comments