Search: “"Mazuria #0"”

We found 9 results for your search.

Mazuria #04/09

Biale
2020.07.20; hétfő

Nem beszéltem még az időjárásról. Naná, hogy meg lett cifrázva. Szombat (utazás), vasárnap és hétfő: kánikula. Az előrejelzés szerint hétfő este jön egy vihar, durva hidegfronttal. Utána 10-15 fokos lehűlés, a reggeli hőmérséklet leesik 9-10 fokra, de a csúcshőmérséklet is csak 14-18 között lesz. Nyilván az ilyen gyors levegőcsere viharos széllel is jár. Nagyjából a következő szombatra tér magához az időjárás, de az minket már nem érdekel, maximum a kocsiban sülünk meg.
Azaz a mai lesz az utolsó normális nap, de igyekeznünk kell, hogy az esti vihar előtt már álljon a sátor.

Még jó, hogy azért (is) szeretjük ezt a tájat, mert itt nyáron sincs dögmeleg. És tényleg. Döghideg lesz.

Reggeli. Szokás szerint megszálltuk az egyetlen közösségi konnektort, a helyi elosztóra rádugtam két saját elosztót, a négy csatlakozóból csináltam 14-et, de ezeket utána gyakorlatilag el is foglaltuk. Sok a kütyü. Pedig drón még nincs is.

A büfében reggelire szereztek 4, azaz négy darab sört. Gondolom, a saját hűtőjükből hozták ki kínjukban. Ehhez képest mi kincsesbányán ültünk: a kajakban a sör kiválóan lehűlt reggelre.

Haditerv. Hogyan induljunk? A beszállóhelyet már tegnap este körberakták kajakkal a nyomulósok. Ugye nagy a tömeg, nekik meg így garantált a jó pozíció. Gondolták ők. Mert a korán indulók elszórták a kajakjaikat a francba. Jogosan. Kettőt mi is arrébb tettünk. Végül az lett, hogy külön cipeltük le az üres kajakokat, külön a cuccot és közvetlenül a víz partján szereltünk fel.

Kiderült, hogy a kemping parkolója is fizetős, napi 10 zloty. Bementem a recepcióra, hogy fizetek. Mondtam, hogy csapjanak hozzá még öt nap parkolást. Erre csak 10 zlotyval fizettünk többet, mint Attiláék. Most vagy őket szivatták meg, vagy magukat.

Mentünk egy tiszteletkört a tóban, majd ráfordultunk a csatornára.
– Vízesés! – kurjantotta elől Attila.
– Aha, viccelődik a srác – vigyorogtam.
Egyszer csak begyorsult alattam a víz. Zúgó. Nem győztem kapkodni. A seggemet folyamatosan odavertem a a teraszokhoz.
– Niagara!! – kiáltottam hátra, utána pedig már csak gépészkedtem.

Később egy helyen elakadtam, ki kellett szállnom a bokáig érő vízbe. Visszaszálláskor fél kiló kavics ugrott be a szandálomba. Innentől talpmasszázs. Öt napig. A talaj ugyanis vagy homokos, vagy homokszem méretű aprókavicsos. Mindenbe belemegy. Második nap már öt helyen vérzett a lábam, mert a szandál pántjai alá szorult aprókavics smirgliként dörzsölte ki. Neoprén zoknit elvből nem vittem, sima zoknit is csak kettőt. Mondjuk innentől nem kellett túl sokat kombinálnom, az egyikből lett a nappali vizes szokni, a másikból az esti száraz. (Amíg egy gyors, tízperces esti zápor fel nem rúgta a szisztémát.)

A táj hangulata leírhatatlan. Nagy, nyugodt tavak, szűk, erős sodrású átkötő patakok.

Nem tudom, te hogy vagy vele, én legszívesebben dagadtra rugdosnám annak a hátsóját, aki blogba hosszú tájleírásokat tesz bele. Bakker, még ha te lennél a Mixát, akkor sem tudnád olyan jól leírni a tájat, mint egy akármilyen fénykép.

Szóval így néztünk ki.




Éppen egy erős sodrású, kanyargós szakaszon ügyeskedtünk, amikor az egyik kanyarban kis híján átgázoltam Attiláékon. A sodrós S kanyarban próbáltak meg visszafordulni.
– Miért? – néztem nagyot, de utána észrevettem a nádasba ékelt kikötőt, melyet csak így, ilyen mutatvánnyal lehetett megközelíteni. És itt gyakorlatilag mindenki kikötött.
Ez volt ugyanis az egyetlen kocsma a mai napon. (Bolt, azaz település egyáltalán nem volt.)
A többit rakd össze. Szűk, erős sodrású, forgolódós kikötés. A megszokottól eltérően stégre kiszállás. Maradj Otthon kampány. Folyamatosan érkező, 5-6 kajakos szervezett túrák, nem túl gyakorlott evezősökkel. A napi egyetlen kocsma.
Még örülhettünk is, hogy amikor mi érkeztünk, akkor csak két kettes kajak volt kikötve a stéghez. Az ötből két kajakot – a két legkönnyebbet – kiemeltük a partra, a többit csak kikötöttük. Félóra múlva akkora zsúfoltság lett, hogy valami erőművész gorilla még az én kajakomat is kivette, pedig abban volt egy tálca sör és egy Tesla Model 3 feltöltésére elegendő powerbank kupac.

Mivel mi korán érkeztünk, így még tudtunk kaját is rendelni. Csak pirog volt. A kiszolgáló – és feltételezhetően tulaj – öreg bácsika hozta a szokásos lópokróc kiszolgálási stílust. Itt futottunk össze a ‘NekemJobbanKellSzarnomMintNeked’ hapsival, aki lazán ellökte a WC elől Nejt és nekiállt rángatni az ajtót, csak hát én azt gondosan beakasztottam belülről.
Viszont itt találkoztam a Namysłow sörrel is. A szokásos lengyel gigantománia, 6%-os alkoholfok, 5,68 deci. Elsőre a neve tűnt fel, egyből eszembe jutott Zbigniew Namysłowski, aki egy remek lengyel jazz zenész. Onnan ismerem, hogy egyszer nagyon régen letévedt a veszprémi egyetemre és a kamarateremben adott egy durván jó koncertet. Annak a húsz embernek, aki beténfergett. Mert nem ismerte senki. Pedig…

Délután négy körül értünk el ahhoz a szigetcsoporthoz, ahol valahol a táborozást terveztük.

Nem, egyáltalán nem általános ezen a vidéken a mindenféle komfortokkal ellátott kemping. Ha biwak éjszakázóhelyet találsz, akkor már szerencsésnek tarthatod magad. Itt ugyanis – általában – van rönkasztal, ha extra szerencsés vagy, akkor fedett, és ha te vagy a szerencse fia, akkor akad pottyantós budi is. (Ja és ezek a helyek fizetősek. Kempingárban.) Ha nem találsz ilyesmit, vagy már mindegyik foglalt a környéken (Maradj Otthon kampány), akkor keresel valami partszakaszt, ahol ki lehet szállni és full nomád. Szék helyett kajakon ücsörgés, esőben elázás és persze bokorba szarás.

Ott jártunk, hogy azon vitatkoztunk, biwak, kemping vagy full nomád? És a parton, vagy valamelyik szigeten? Viszonylag korán érkeztünk, még válogathattunk.
Volna.
Csakhogy megdördült az ég. Balra kerekedett egy ronda nagy felhő. Néztük. Nézegettük. Szerencsére elfelé vitte a szél. Csakhogy utána megdördült jobbról is és azt a fekete felhőt már nem úsztuk meg. Éppen egy kempingnek csúfolt túlzsúfolt izét vizsgáltunk a part mellől, amikor elkezdett cseperegni. Nem is vacakoltunk sokat, körbenéztünk és áteveztünk a szigetre az első fehér táblácskához. (A biwak helyek külön jelölve vannak.) Attila szerint jó lesz, én nem láttam bent semmit, inkább továbbeveztem a következő tábláig, de ott sem volt semmi, visszamentem. Jól tettem, mert addigra a többiek a szűk bejárat mögött találtak egy ideálisan sík sátorhelyet, a domb tetején meg egy fedett(!) asztalt. Főnyeremény.

Amíg én kóboroltam, a többiek felállították a sátraikat. Mire én is megérkeztem, már szakadt az eső. Délután ötkör. Ennyit a leveli békákról.

Néztük veszettül a Windy radarképernyőjét. Nem sok jóval kecsegtetett.
Ez itt lent nagyjából Kelet-Európa lépték. Láthatod, hogy az esőfelhő csíkja átlósan beteríti egész Lengyelországot. Nem kicsi.
Mi ott vagyunk, ahol a fehér kör közepén a kék pötty jelzi.

Némileg belenagyítva. A felhőrendszer mozgása Ny->K irányú volt, azaz még legalább 100 kilométernyi esőfelhőnek kellett átvonulnia felettünk.

Mi meg csak ültünk a fedett asztalnál.
Aztán a radar szerint jött egy félórás szünet. Gyorsan kirongyoltam, megdöntöttem a sátorállítási világrekordot, Nej a sátorbepakolási világrekordot és mire újra nekiállt az eső, már ugyanúgy a fedett asztalnál ücsörögtünk.

Csak már sokkal nyugodtabban.

Az mindenesetre már érthető, miért zöld annyira errefelé a táj.

Elképesztő mennyiségű szúnyog és bögöly van. Nagy ívben tojnak a magyar szúnyogriasztókra. Az a kevés is, amelyik respektálja valamennyire, átcsíp a melegítőn és a pamutzoknin. Mármint úgy értem, hogy egyszerre. Ezek már nem is szúnyogok, hanem kolibrik.
Bevackoltunk.
Az éjszakai vihar miatt fullra zárni kell a sátrat. odabent viszont még megmaradt a nappali levegő, 27 fokkal. Izzadunk, mint a ló. Miközben holnap meg kockára fogunk fagyni. Hurrá, nyaralunk.

Este még beállított a tulaj a pénzért. Pont annyit kért, amennyibe a tegnapi kemping került. WC-vel, tusolóval, konnektorral, fedett közösségi helyekkel, kocsmával.
Viszont jó hír, hogy az egyik ösvényen elcsavarogva pár perc járásra találtam pottyantós budit. Tulajdonképpen minden van.

A megtett út 3D Relive animáción.

Illetve a Straván:

Mazuria #03/09

Gieladzkie tó
2020.07.19; vasárnap

Így néztünk ki reggel.

Itt pedig látszik a tó is.

Lassú, kényelmes reggeli. Ma nem evezünk nagyot, éppen csak bevizezzük a kajakokat. Nem is nagyon férne bele a napba, hiszen van még egy időigényes feladatunk. Logisztika. El kell vinni egy kocsit a túra tervezett végpontjára. Habár az evezős táv 122 kilométer, de a végpontok között csak 45 kilométer a távolság.
Igaz, ebből 30 erdőben. Olyan utakon, hogy nálunk ezen már turistajelzések lennének.

Kilenckor neki is indultunk. Attila ment elől. Az ő beépített gps-e elég durván adta elő, elvitt a hosszabb, cserébe vacakabb minőségű erdei út felé. Kirándultunk. Furamód nem csak mi. Ezeken a szűk, kátyús erdei utakon elég nagy volt a forgalom. Az autóknál még csak hümmögtem, a kisteherautóknál már ejháztam, de amikor megjelent először egy, aztán később még egy bazi nagy turistabusz… nos, nem árulom el, akkor mit mondtam. Ne felejtsd el, hogy én is egy kilencszemélyes kisbusszal voltam.

Az érkezési hely tetszett. Volt toi-toi, volt üvegtigris kategoriájú büfélakókocsi (oldalán a levakart Imbiss felirattal, jelezve, hogy ez a járgány már kiszolgálta az idejét a németeknél), volt tűzrakó hely. Meg volt parkolási díj. Egy erdei tisztáson. Nem is kevés, napi 12 zloty, melyet Attila alkudott le 10-re. (A zlotyt indulás előtt 81 forintért váltottam.) Öt nap. Ennyiért már egy liter vodkát lehet venni.

Vissza a kempingbe. Most már jöhetett a sör. Meg a pihenés.
Nagyon ráértünk. Terv szerint megkeressük az északkeleti átjárót a felső tóhoz, aztán körbeevezzük. Én mondjuk félreértettem a távolságot, úgy tűnt, hogy az össztúra lesz 8-9 km, aztán kiderült, hogy csak felfelé ennyi, de igazából nem számított.
A kemping tulajdonosa egy végtelenül laza, vigyorgós fickó. Tegnap este ökörködtünk is vele egy kicsit, persze a két nyelv közti különbségekről. Látszik, hogy van kajakos múltja, lehet, hogy jelene is, de ahhoz már pocakban bővített kajak kell. Ő mondta, hogy az átjáró ugyan létezik, a térkép jelöli is, de szerinte eléggé ramaty állapotban van. ha át is lehet menni, sok helyen húzni kell a kajakot.

Nyert. Miután többször határozottan deklaráltam, hogy én ide evezni jöttem és nem túlélőtúrára, nos, 10 perc evezés után már szűk nádösvényen birkózás, bokáig érő vízben kajakhúzás, bedőlt fatörzsek kerülgetése folyt. Szép. De nem volt veszélyes, utána pedig kibukkantunk a Gieladzkie tavon, a közeli strandon viháncolók meglepetésére. Mondanom sem kell, a tavon rajtunk kívül nem mászkált semmilyen más vízi jármű sem.

Ami ebben a környékben a legelképesztőbb, az az, hogy áthámozod magad egy szűk járaton és rákerülsz egy, a Velencei-tóval összemérhető nagyságú tóra. Mely körül nullához konvergáló menyiségű élet van. Négy szabadstrand a nagy semmiben, mindegyiken 5-10 (nem feltétlenül józan) ember, meg néhány ház. 30 házas falucska is csak egy. (Itt elmentünk boltot keresni. Találtunk is. Egy 5 négyzetméteres bódét, olyan falusi bótot, ahol mindent külön kellett kérni a pult mögött álló eladótól. Mármint kellett volna, mert a bódé zárva volt.) Persze ez az alacsony kihasználtság csak nekünk szokatlan, errefelé annyi, de annyi tó van, hogy nem számít. Nyilván mi meg pont ezt szeretjük benne. Hatalmas, néptelen tavakon eveztünk. Itt-ott nádasok, a parton mindenféle erdők. Fenyvesek. Nyír. Néha úgy éreztem magam, mint Csingacsguk, amikor Hosszú Puskával kenuzgattak a kanadai tóvidéken.

Vissza a kempingbe. Kajáltunk valamit a helyi büfében. Volt, aki pirogot, mi zsureket. Finom volt. Utána sör.
Itt megint ízelítőt kaptunk a lélektelen, utálkozó jellegű kiszolgálásból, de nem állok neki sztorizni, mert minek rontsam a hangulatot. Egyszerűen tuskók. Itt is, meg később szinte az összes helyen.
Persze ebbe rendesen belejátszott, hogy sosem látott tömeg volt. Tudom, ez nagy szó, én ugye először voltam errefelé, Attiláék másodszor, Szilvia meg negyedszer, ez elég harmatos mennyiségű minta az olyan általános kifejezéshez, mint ‘sosem látott’, de este kérdezgettük az újra megjelent tulajt és ő is csak vakarta a fejét. Nem hogy nem látott még itt ennyi embert egyszerre, de hat óra körül elfogyott a csapolt sör. Amikor izzasztó kánikulában hatalmas tömegek szomjaztak az egyébként marhára nem olcsó (8 zloty, 650 forint) sörök után. Lincselés nem volt, legalábbis ekkor még nem, hiszen a hűtőben figyelt még üveges sör. Igaz, kézműves(*), igaz 10 zlotyért, de legalább volt. Nem sokáig. Nyolcra ez is kifogyott. A tulaj csak zavartan vigyorgott, igyekezett elviccelni a dolgot, pedig az utolsó órában már eléggé forradalmi volt a hangulat.
Ha szorult volna belénk valamennyi üzleti érzék, aranyáron el tudtuk volna adni a kajakban lévő tálca sört, még így, melegen is.

(*) Egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy a lengyelek félreértik a sört, mint műfajt. Lengyel sört nem találsz a boltban 5,5 alkoholszázalék alatt, söt, inkább 6 felettiek vannak. A kézműves söröknél meg irány a csillagos ég. A 9% az alap, de itt a kempingben kaptunk 11%-osat is. Világosat. Mintha a sörbe már gyárilag beleborították volna a feles vodkát. Olyan is volt az ízük.

Persze csodák nincsenek, a hatalmas tömeget megsejthettük volna. Ugye a Maradj Otthon. Ezt sulykolják a lengyeleknek is. Akik egyébként kifejezetten vándor népek, nyaranta rendszeresen elözönlik Európát.
Most meg maradt nekik Mazuria és Zakopáne.

Mi volt még? Szerelés. Nagyon jól jött, hogy evezgettünk 18 kilométert, csak úgy, üres kajakkal. Kijött egy csomó hiba, egy csomó rossz beállítás. (A Kodiakot már ritkán használom, nem szoktam vele túl sokat foglalkozni.) Ezeket mind megszereltem még délután. Kellett is, mert a terep eléggé igénybevette a járgányokat. Meg az atlétákat is.

A megtett út 3D Relive animáción.

Illetve a Straván:

Mazuria #02/09

Odautazás
2020.07.18; szombat

Hajnali háromkor ébresztő. Négy évvel ezelőtt 17 óra volt az út Suwalkiba (az egy másik tóvidék, szintén Észak-Lengyelországban, de közel a litván-belorusz határhoz), most – még ha gyorsabbak is leszünk valamivel – muszáj korán indulnunk, mert megérkezés után még be kell rendezkednünk valahogy, lehetőleg még világosban. (Korábban nem kellett ilyesmivel vacakolnunk, érkezés után mindenki a kocsiban aludt, másnap reggel meg már indultunk is.)
Mindenesetre háromkor, amikor sikított, ordított az ébresztőóra, nagyon elgondolkodtam, hogy kell-e ez nekem? Egyből eszembe jutott Justin és valljuk be, ennél azért vannak jobb ébredések is.

A nagy pakolás előtt Nej külön kérte, hogy nyissam le a harmadik sor ülést is. Mert így mind a két csaj egy egész üléssort elfoglalva tud aludni. Remek. Indulás után öt perccel leszakadt az ég, de erről ők már nem tudtak. Arról sem, hogy két kajakkötél elszabadult, én viszont sötétben, esőben az M0-án nem tudtam megállni, így 20 percen keresztül verte valaki a tetőt egy kalapáccsal. A lányok aludtak.
Az eső Szlovákia végéig kitartott. Ugyan közben feljött a nap, de a földig érő sűrű, sötétszürke felhők miatt ezt nem nagyon lehetett észrevenni. Mondjuk olyan nagyon nem bántam, a kanyargós hegyi utakon legalább megvolt az ébrentartó adrenalin.

A szlovák határon természetesen nem volt semmi. Az egész csak egy vacak nudge. Hogy úgy döntsél, hogy inkább otthon maradsz. Nem volt regisztráció, hogy mikor léptél be. Nem kérdezgették, honnan jöttél, hová mész. Fékezés nélkül hajtottunk át. Egész úton nem volt semmi, ami tranzitút kijelölésére hasonlított volna. A lengyel határon ugyanez.

Krakkó. A borzasztó.
Kezdte a Google Maps.

Pontosabban ez már otthon elkezdte. Ha beírtam, hogy Sorkwitybe szeretnék menni, elvitt Brünnbe, majd onnan fel Sziléziába és csak utána fordultunk rá Mazuriára. Ez volt a leghosszabb út, időben is, távban is, plusz érintettünk egy harmadik országot, ilyen nyamvadt vírushisztériás időben, szóval minden szempontból ez volt a legrosszabb út, ennek ellenére a mobil gmaps csak és kizárólag ezt az utat adta fel. Fel kellett venni köztes megállónak Krakkó után egy kis falut, hogy jó irányba tervezzen.

Itt kezdődtek a gondok. Krakkóban ugyanis minden volt.

Ugyanis vadul építették a Krakkó – Varsó autósztrádát. Méghozzá olyan technikával, hogy jó előre kitáblázták, mintha létezne a sztráda, majd piros szigetelőszalaggal leragasztgatták a helyiségneveket, mivel valójában a sztráda még sehol sem volt. Te meg találd ki, hogy mi van.
A gmaps vadul és határozottan vitt arra, amerre le voltak ragasztva a nevek. Miközben ugyanezek a nevek voltak egy másik táblán is, mely másik irányba mutatott, ezeken a táblákon a nevek nem voltak áthúzva, de a gmaps-ot semmi nem hatotta meg. Nekem már az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy azért megyünk ennyire makacsul a rossznak tűnő irányba, mert ugyan már elkészült valami körgyűrű, vagy autópálya-csökevény, de mindenáron be akar vinni a köztes megállónak kijelölt falucskába. Szóval voltak tippjeim bőven, de valójában fogalmam sem volt, mi a franc van, megállni meg nem lehetett a hatsávos úton. Á, alig káromkodtam.
Végül egyszer nagyon elegem lett, lehajtottam, addig tekeregtem, amíg meg nem tudtam állni és megnéztem a térképet. Nem lettem tőle okosabb. Kitöröltem a köztes települést. A gps szívbaj nélkül bevitt Krakkóba – pedig ezt mindenképpen el akartam kerülni – de láttam azt is, hogy végül csak kijutunk a 7-es útra, az meg már jó. Menjünk.
Mit mondjak. Dugó dugó hátán. Másfél óra alatt jutottunk át Krakkón. Miközben szerintem egyáltalán nem kellett volna ezeken az utakon járnunk. Ha lett volna nálam pezsgő, tutira elpukkantom, amikor feltűnt a Kielce/Gdansk jelzés és a 7-es út tábla.

Aztán mentünk, mentünk… és így lett egyre világosabb, hogy mi is történt.
Ezek a lengyelek képesek még nálunk is többet szerencsétlenkedni.
Tehát. Sztráda még nincs, de kitáblázták. Majd lehúzták a tábláról, hogy Varsó arra van. Mivel még nincs kész az út. Pedig Varsó tényleg arra van. Csak nem végig sztrádán. Azaz megy az autópálya, megy, mendegél, aztán jön egy híd, amely még nincs kész, leterelnek a sztrádáról, zötykölődünk pár kilométert valami földúton, majd megyünk vissza. A sztrádára. Varsó felé.
Azaz ha direkt szerették volna összezavarni az autósokat, akkor sem csinálhatták volna hatékonyabban.
A gmaps tudta mi van, de annyiszor vágott már át, hogy nem bíztam benne.

Na mindegy, átjutottunk.

Illetve egy életkép. Mely igyekezett felkészíteni arra, mire számítsunk.
Krakkó külvárosában benzinkút. Tankoltam. Fizettem. WC. Bementünk az előtérbe. Fiúknál piszoár szigszalaggal leragasztva. Mert vírus. A próbafülke ajtaja meg zárva. Ránéztem a csajokra. Náluk is. Akkor most mi van? Közben mögöttünk is tömeg lett, néhányan be is előztek az előszobában. Kérdeztem a személyzetet, de nem beszéltek semmilyen nyelvet sem. Még a lengyelt sem erőltették, csak vonogatták a vállukat. Aztán egy csomó tökölés után kattant a zár, a csajoknál kijött valaki. Aha. Tehát működik a rendszer, csak mind a két egységet kibérelte valami szorulásos időmilliomos. Láttam, hogy nagyon ráérek, gondoltam, veszek közben egy szelet nápolyit. Olyan szépen illegette magát a pulton. Elvettem kettőt, odaadtam az utálkozó arcú pultos csajnak, majd előszedtem 10 zlotyt. Mondott valamit, ami arra utalt, hogy nem stimmel. Elővettem még 5 zlotyt. Megint magyarázott valamit. Hmm. De drágák vagytok. Még 5 zloty. Megint elmondta ugyanazt. Én persze minden alkalommal közöltem vele, hogy nem beszélek lengyelül. (Nye rozumjem.) De ez nem zavarta. Végül felkaptam a vizet, otthagytam a nápolyikat a faszba. A kocsiban már beugrott, lehet, hogy arról volt szó, hogy nem lehetett készpénzzel fizetni. De akkor az a hülye picsa miért nem tudta elmutogatni, hogy no money, card? Csak rá kellett volna mutatnia a kártyolvasóra.

Na, ez volt az ízelítő. Aztán az egész héten ilyen tapló kiszolgálásban volt részünk.

A cél előtt jó egy órával Attiláék húztak el mellettünk. Két órával később indultak, de én ezzel a nagy döggel nem rohantam. Sztrádán tempomat 95-re, sima országúton meg tempomat nélküli 80. Meg is hálálta a jószág, az átlagfogyasztás 7 liter/100km lett, ami tekintve, hogy mekkora nagy darab, téglatest formájú autó, három kajakkal a tetején, rendesen megpakolva, végig klímával, nem is olyan rossz. 2100 kilométer, szlovák matricával együtt 57000 forint.
15 óra alatt értünk ki.

Nos, megérkeztünk. A szokásos remegő lábú kiszállás az autóból. Sör. Miért nincs még itt a hideg sör? Legalábbis ez szokott lenni régebben, de ezen az úton avattuk fel a szülinapra kapott szivargyújtós hűtőtáskát, szóval most egyből volt hideg sör. Csodálatos, mire képes manapság a tudomány.

Nem találod ki. Megint pakolás. A kocsi nem maradhatott bent a kempingben, így kajakok le, a kocsiból minden ki, aztán sátorállítás, berendezkedés, körletrend. Mindez kapkodva, mert a kempingkocsma kilenckor zár. Örömtelen, ideges pakolás. Időnként félhangosan elmormolt káromkodások. Attila néha rámszólt, hogy ne legyek már annyira ideges, amin persze külön felbasztam magam. Végül a kocsmában gyorsivással be tudtunk hajrázni két korsó sört, annyira ugyan nem esett jól, de legalább hajnalban kizavart a sátorból pisilni. Nem, nem a vécébe. Párás szürkületben, gomolyogva meglátszó lehelletben az ember hajlamos gyors kompromisszumokat kötni.

Viszont az alvással nem volt gond.

Mazuria #01/09

Előzmények

Huh. Nem lesz könnyű.
Vágjunk bele.

Lengyelország. Kajakkal.
Volt már ilyen. Meg is írtam. Videó is készült róla.

Megjegyzem, Attila videója sokkal jobb lett, jobban visszaadja a túra szépségét és a megpróbáltatásait. Naná, hogy az utóbbiból volt több.

Nem akarom túl sokáig ragozni, álljon itt a korábbi írás befejező mondata:

Végül egy személyes üzenet. F99 kommentelte valamikor régen, hogy roppantul kíváncsi, milyen lehet az a túra, amelyre azt mondom, hogy na, ez aztán tényleg szar volt. Fisher, örülhetsz.

Aztán 2020 elején beszélgettünk a 2016-os túra egyik résztvevőjével, Justinnal.
– Képzeld, Justin, megint kedvem támadt egy lengyel túrához!
– Mert te egy reménytelen idióta vagy.
– Már miért?
– Megint szopni akarsz a járhatatlan terepen, a szar időben, ezer kilométerre a lakásodtól? Gyere Görögországba. Ugyanannyi a távolság, de az élmény… hát, nagyon más.

A szarvasi kajaktúrán meg is beszéltük néhányan, hogy legyen meg mindkettő: először Lengyelország, majd augusztusban Görögország. Persze ha COVID19 őméltósága is úgy gondolja.
Nem úgy gondolta. A lengyel irányba elhárultak az akadályok, Szlovákia zöld, Lengyelország zöld, menjünk. Igaz, van egy csomó értelmezhetetlen adminisztráció (8 órán belül el kell hagyni Szlovákiát, tranzitút, csak tankolni lehet megállni, meg ilyesmik), de majd meglátjuk.
Görögország viszont idén elesett. Észak-Macedonia a vírus óta nem átjárható (piros), Szerbia pedig egyre durvul (sárga), azaz autóval esélytelen.

Irány Lengyelország. Azon belül is a Mazuri-tavak.

Egy nagyobb csapat tavaly már bejárta nagyjából ezt az útvonalat. Mazochisták voltak, minden féregjáratba bementek, megnézni, mi járható, mi nem. Így nekünk idén már sokkal könnyebb volt, tudtuk, hová nem szabad menni. Így csak kétszer akadtam fenn bedőlt fán.

Ez volt a játszótér, pontosabban a tóvidék fő túraútvonala. Sorkwity volt az indulási állomásunk, a bal felső sarokban. Első nap bejártuk a fölötte lévő tavat, majd csak a második napon vágtunk neki a klasszikus útnak. Iznotáig eveztünk. A megtett távolság 122 kilométer lett.
Maga a tóvidék fent van a francban, Észak-Lengyelországban. Sorkwity 130 kilométerre volt Gdansktól és olyan 80-ra Königsbergtől Kalinyingrádtól. Viszont meg kell hagyni, elképesztően jó hely. Megszámlálhatatlan mennyiségű tó, kicsik, nagyok vegyesen. Közöttük csatornák, azaz simán le lehet térni a főútról, el lehet indulni csalingázni tóról tóra. Már persze, ha járható a csatorna. Rengeteg van belőlük, gondolom képtelenség mindegyiket tiptop karbantartani. Persze ez sokszor csak félúton derül ki, néhány majdnem járhatatlan akadály után (lsd. Blizna, mely másik tóvidéken van ugyan, de a neve már fogalom), melyeken persze utána visszafelé is át kell hámozni magunkat. Szóval akad kalandfaktor. Az a biztos, ha páncélozott kajakot viszel. Mely emellett pillekönnyű is, persze.

Pakolás. Őrült nagy pakolás, rögtön az elején. Egész pénteken csak pakoltam, mint egy mérgezett egér. Gyakorlatilag ez az autó első igazi küldetése.
Megjegyzem, eszméletlenül jól pakolható a gép. Az ülések alatti lábak például pont olyan távolságra vannak, hogy egy tálca sört milliméter pontosággal tudok közéjük csúsztatni. Szerintem először ezeket a lábakat hegesztették össze a franciák és eköré építettek autót.

Péntek estére megérkezett az útitársunk is, Szilvia. Őt is bepakoltuk. Este egy sör, még összeraktam egy utazós pendrive-ot, aztán szunya.