Search: “"Leginkább Arizona 0"”

We found 8 results for your search.

Leginkább Arizona 03/08

Irány Grand Canyon Village
2019.03.02; szombat

Reggel kisétáltam a parkolóba. Kerestem a kocsit. Nem volt ott. Mielőtt infarktust kaptam volna, kiderült, hogy a kölykök vitték el. Próbálgatták a parkolóban. Igen, mindketten. Dóra konkrétan jogsi nélkül. (Persze… Amerikában vagyunk. Amennyi rutinja a csajszinak van, simán lehetne amerikai jogsija is. Nálunk viszont meghalna.)

Kezdtünk a Walmartban. Voltak rossz érzéseim. A lányoknak már otthon kiadtam, hogy írjanak közös bevásárlólistát a Wunderlistbe. Nem lesz sok időnk, célirányosan kell vásárolnunk. Persze, hogy nem így történt. Cetli ugyan volt, de nehogy már ne nézzük meg, hogy egy teljesen idegen világban mi mindent lehet kapni egy bevásárlóközpontban. Aztán persze ami izgalmas volt, meg ami más volt, meg ami a fősoron volt és villogott, az mind ment a kosárba. Én meg próbáltam a kosár méretét összevetni az autóban található szabad helyek méretével.

Persze egy szavam nem lehetett, hiszen a legnagyobb térfogatot az általam forszírozott tíz üveg bor és néhány tálca sör jelentette. Futottak még: spam, proteincsokik, proteinkávék. (Igen, van ilyen. Literes kiszerelésben hideg tejeskávé, proteinporral felturbózva.)

Alapvetően jókedvűen vágtunk neki a bevásárlás után a napnak. Igaz, a csajok morogtak hátul a reklámszatyrok alatt, de mi kényelmesen ültünk elől. Szép idő volt, sütött a nap. Még a napfénytető vezérlőpaneljét is megtaláltuk.
Aztán félóra autózás után elborult az ég. Majd elkezdett esni az eső.
Közeledtünk a Grand Canyon kanyon felé.

Sedona mellett van egy csomó vörös szikla. Nem annyira impozánsak, mint a Monument Valley, de majdnem. Közöttük húzódik az Oak Creek völgye, szintén hangulatos. Az egész egy remek kirándulóhely. Létezik egy Red Rock Loop Road. Ez egy alsóbbrendű út, mely betekeredik a sziklák közé. Kicsi a forgalma, tele van kilátási pontokkal, parkolókkal. Ez lett volna az első megtekintendő látványosság.
Végig borult, ködös volt az idő. Végig szakadt az eső.
Tíz évvel ezelőtt februárban(!) olyan kellemes időt fogtunk ki, hogy Attilával kifeküdtünk a sziklákra, napozni, mint a gyíkok. Most alig szálltunk ki az autóból. A Huckaby Trail melletti parkolóba be sem lehetett állni rendesen, végül egy tíz centi mély pocsolyában landoltunk. (Oké, az autó terepjáró, de mi még nem öltöztünk hozzá.)

Maga a trail is igencsak izgalmas, egyszer szívesen végigmennék rajta. Az Oak Creek (Tölgy patak), mely nevével ellentétben igencsak meg tud duzzadni (éppen február első felében volt itt egy nagy áradás), kifejezetten mély kanyont vágott a vörös kőbe (ez az Oak Creek Canyon), a Huckaby trail pedig ezen megy végig.

A parkoló után nagyon sokáig a patak völgyében autóztunk tovább. Az idő egyre mogorvábbá, a család egyre rosszkedvűbbé vált. Az erős szél dobálta a kocsit, az eső folyamatosan csapkodott, a völgy két oldalán, az út szélén még magasan állt a hó. Pedig a táj nem volt csúnya. Kanyargós erdei út, mindenfelé vendégházak, kisebb hotelek. Látszott, hogy ez felkapott üdülőhely.
– Nézzétek, ott egy kemping! – mutattam ki – Még sátrak is vannak benne.
– Ki az az állat, aki ilyen időben kempingezik? – kérdezte Barna.
– Mi.

Végül kiértünk a hegyek közül. Elméletileg itt fordultunk volna rá a régi 66-os út egyik, máig is üzemelő darabkájára, de a GPS inkább felvitt minket a négysávos gyorsforgalmi útra.

Ez sajnos egy kellemetlen oldala a GPS általi navigálásnak. Mindig a leggyorsabb utat keresi (a legrövidebbtől az isten mentsen meg mindenkit), ez Amerikában viszont általában 4-12 sávos autósztráda. Tényleg gyorsan lehet haladni rajtuk, de a tájból semmit nem látsz, a közlekedés pedig folyamatos rejtvényfejtés, 80-100 km/h sebességgel, a legtöbbször telített sávokkal, táblaerdőkkel. Hibázni meg nem szabad, mert javítani csak a következő lehajtónál lehet.

Szerencsére az ebédelésre kinézett Flagstaff melletti kocsma címe el volt mentve, így, ha kerülővel is, de megtaláltuk.

Erre az útszéli kiskocsmára teljesen véletlenül leltünk rá tíz évvel ezelőtt. A mai napig nem tudom, a sok-sok útszéli bódé jellegű kajáldából miért pont ebbe mentünk be, de odabent kettéállt a fülünk. Vasúti kocsma volt. Azaz a falakon mindenhol olyan 30 centi méretű makettvagonok, mozdonyok. Fent pedig működő vasúti szerelvények egy körbefutó sínen. Igaz, ki voltak kapcsolva, de Dóra megkérte a személyzetet, hogy indítsák már el. Innentől Barnával kettesben fel-alá rohangáltunk a kocsmában, kamerával a kezünkben. A törzsvendégeknek meg fülig ért a szájuk.
Tényleg vicces, mert tíz évvel ezelőtt is egy VB-vel voltam itt, meg most is.

VB: VasútBolond. A rövidítésnek létezik erősebb feloldása is.

Nos, Attila is egykori gyerekvasutas volt, meg Barna is.

De ezzel még nem volt vége az érdekességeknek. A kajálda konkrétan a legendás 66-os út mellett helyezkedik el, és már ez is képes melengetni az ember szívét. Az út túloldalán viszont egy olyan rendezőállomás van, mely a Sziklás-hegységbe menő vonatokat kezeli. Miközben ebédeltünk, sorra húztak el az ablak mellett a négyes-hatos packok által húzott kilométeres tehervonatok. Igazi VB hely.
Ja, és a kaja is rendben volt. Mexikóit adtak, melynek – lányom szerint – megvan az az előnye, hogy van íze is. Az amerikainak nincs.

Aztán kaja után Dóra jelezte, hogy a vendégei voltunk, ő fizet. Meglepődés. Aztán mosolygás. (Később egy másik étteremben meg Barna jelezte, hogy ő hívott meg bennünket. Megint nem vitatkoztam. Csak mosolyogtam.)

Nyilván az egész túra költségeihez képest ez nem nagy tétel, de határozottan tetszett, hogy milyen elegánsan oldották meg azt, hogy a lehetőségeikhez képest ők is hozzájáruljanak az út költségeihez. Felnőttek. Visszafordíthatatlanul felnőttek.

Hamburgert rendeltem. Hatalmas tálon hoztak ki mindenféle salátát, sült krumplit, meg a hamburgert. Megettem a salátát, megettem a krumplit, jött volna a hambuci. Száraz volt.
– Te, Dóra, errefelé mindenhol ilyen száraz a hamburger?
– Nem, errefelé neked kell összeraknod.
– Nekem? Miből?
– Nem kaptál mellé salátát?
– Ö, izé.

Menjünk tovább. Az étkezde előtti parkolóban felnéztem a hegyek felé. Asztakurva. Az autóban gyorsan felül is bíráltam a GPS-t. Az ugyanis keresztül akart vinni a hegyeken. Na most a hegyek fölött olyan gonosz, fekete felhő terült szét, ette bele magát a völgyekbe, amilyet te még nem láttál. Egy porcikám sem kívánta. Szerencsére itt már ismertem a terepet, inkább bevállaltam egy tíz kilométeres kerülőt Cameron felé. Ez egyben azt is jelentette, hogy tíz kilométeren keresztül a GPS tombolt, de inkább az tomboljon, mint a vihar.

Háát… érdekes volt.

Napfényes, sivatagi környezetben autóztunk. Akár vidámak is lehettünk volna. De tőlünk balra végig ott húzódott a borzalmas fekete felhő. És tudtuk, hogy csak haladékot kaptunk, Cameron mellett balra kell fordulnunk és utána még 90 kilométert mennünk. A sátán segge alatt. Kanyargós, hegyi utakon.
Így is történt. Cameron után kitört a pokol. Fekete felhőből géppuskaszerű jégeső, de úgy, hogy meg is maradt. Mint tavaly Zakopánéban. Bokáig érő jéggolyó-folyam. Az út mindkét oldalán hótorlaszok. Viharos, ajtókitépő szél. A Village fölött még durvább lett, gyakorlatilag a vihar megmutatta, mit is tud valójában. A fekete felhő eltömte a kanyont is, még a villámok sem tudták bevilágítani.

Élmény volt a becuccolás. (Bár, utólag hozzátéve, még mákunk is volt, hogy egyáltalán találtunk üres parkolóhelyet.)

– Te, Barna, nem úgy volt, hogy te vagy az Időjárás Isten?
– De. Nyugi. Jó lesz.
– Hát, sok sikert. Lesz benne némi kihívás.

Aztán a recepción, amikor nem győztem hálát adni az égnek, hogy megérkeztünk és fedél van a fejünk felett, jött az újabb pofon. Nem fogadták el a kártyámat.
Tudni kell, hogy egyedül innen válaszoltak vissza, hogy igen, fizethetek debit kártyával is. Nem is ez volt a baj. Ott, a pultnál hasított villámként a fejembe a felismerés: basszameg, nem vettem le a limitet a kártyámról! Itt most 300e forintot szerettek volna autorizálni, a kártyám meg maximum 150e forintot enged.
Hoppá. Houston, baj van.
Dóra mentette meg váratlanul a helyzetet. Neki volt amerikai kártyája, ezen volt a megtakarított pénze. Ha éppenhogy is, de betakarta az autorizálást. Rossz könyvekben szoktak ilyesmi vacak dramaturgiai elemeket használni (sajnos Pratchett is sokszor élt vele), van kifejezés is rá, úgymint váratlan lovassági roham, amikor a főhős már majdnem veszít, de egy semmiből érkező váratlan lovassági roham elsöpri a gonoszt, csak éppen ez most a valóság volt és ez a váratlan lovassági roham tényleg megmentette a helyzetet.
Megkaptuk a szobánkat.

Becuccoltunk. Ittunk whiskyt. Ittunk bort. Aztán levettük a kabátokat.

De még nem volt vége a napnak. Oké, hogy a recepciót leküzdöttük, de. Ember. Ott vigyorgott a kártyámon 1,5 millió forint. Limittel védve. Nej kártyáján ott vigyorgott 800e forint. Limittel védve. Dóra kártyáján már nem vigyorgott semmi. Ha ezeket a limiteket nem tudjuk eliminálni, akkor hamarosan senki sem fog vigyorogni.

Pontosabban, Dóra kártyáját csak autorizálták. Azaz távozáskor megadhatok másik kártyát is és akkor megmarad a pénze. Csak hát addig ki kell nyírnom a limitet.

Ja, meg még egy apróság. Ahhoz, hogy Nej kártyájához hozzáférjek, kell egy security access token. Mely otthon röhög a fiókomban.

Hogy cifrázzuk a helyzetet, Cameronban kiderült, hogy tankolni csak Dóra kártyájával tudunk. Neki ugyanis van ötjegyű kódja. Nekünk meg nincs. (Igen, megint a váratlan lovasroham.) Azaz Dóra kártyáját kímélnünk kell. Kellene. Csak az a rohadék limit.

Erről megint érdemes írni pár sort. Tehát. Amerikában amikor tankolsz, akkor meg kell adnod a kártyához tartozó _irányítószámot_. Ez az a bizonyos ötjegyű szám. Ha nem amerikai kártyád van, akkor ilyened nincs. Az európai négyjegyű pinkódnak ehhez az égegyadtavilágon semmi köze sincs, ne is próbálkozzál vele.
Mit lehet ilyenkor tenni? Nos, a helyzet nem reménytelen, de bonyolult. Bemész az irodába és azt mondod, hogy tankolni szeretnél, itt van ez a remek európai mastercard kártya. A kezelő megkérdezi, mennyit szeretnél tankolni, majd lehúzza a kártyádat, kimész és a megadott mennyiségú benyát betöltöd. Ez csak akkor gond, ha _nem tudod_, mennyit szeretnél tankolni, mert éppen tele szeretnéd nyomni a kocsit. Ilyenkor ott hagyod a kártyádat a kezelőnél, aki bent hagyja a gépben, amíg tankolsz, majd amikor befejezted és visszamész, akkor okézza le, és egyben zárja is le a tranzakciót.
Elég bonyolult, különösen ahhoz képest, hogy egy amerikai kártyánál az egészet letudod pár másodperc alatt, kezelő nélkül.

Nos, az írás megfogalmazásából sejtheted. Nem tudtam levenni a limitet. Wifi ugyan volt, de a borzalmas viharban annyira gyéren működött, hogy gyakorlatilag nem volt. Mobilnetnek se híre, se hamva. Se Dóra amerikai telefonján, se az én CitySIM-es telefonomon. El voltunk vágva a nettől.

Harsány ordítás. Az íróasztal vezérlőpaneljén (azért ez milyen már) találtam egy RJ45 csatlakozót. A boldogság oka, hogy a laptop hátizsákomban véletlenül bennemaradt egy RJ45 kábel. Évek óta nem volt rá szükségem, de benne maradt. Nosza.
Aztán a pofáraesés. A laptopomon nincs RJ45 csatlakozó. (Ez egy ilyen lapos dizájnszar.) Ugyan vettem hozzá USB-s RJ45 fordítót, de az otthon vigyorog a padláson.
Basszameg. Whisky.

Nincs más hátra, kitartóan erőltetni kellett azt a harmatgyenge wifit. A család maximálisan átérezte a fájdalmamat, de ez senkit nem zavart meg abban, hogy ráborultak a fészbúkra és tolták fel mobilról a sokmegás fényképeiket. Amikor észrevettem, mi folyik körülöttem, kénytelen voltam inni még egy whiskyt. Mást úgysem tudtam csinálni, mert a feltöltéseket már nem lehetett lelőni.
Persze az Erstebank weboldala is rögtön tolta a videóreklámokat. Már akkor is felordítottam, amikor ki tudtam választani, hogy netbankolni akarok, a login adatok bekérő ablakja meg konkrétan orgazmust okozott. Aztán persze a belépés már nem jött össze.

Oké. A mobiltelcsin ott van az Erste webapp. Hátha arról jobb lesz. Nos, ezt sikerült olyan biztonságosra összerakniuk, hogy négy egymást követő képernyőn csak autentikációs adatokat kért be (pedig határozottan emlékszem, hogy otthon egyszer már ujjlenyomatosra állítottam be), ez persze képernyőnként kábé negyedóra várakozást jelentett, majd az utolsó után lehalt az egész a francba.

Valahol ez az egész nagyon el van kefélve. Persze, telefonon még felhívhatnám az ügyfélszolgálatot, de az még Magyarországon is botrányos. Kezdve ott, hogy hétvégén – költségtakarékossági okokból – csak korlátozott képességű automata ügyfélszolgálat van, folytatva ott, hogy ha van is, azaz bepróbálkozok holnapután hétfőn, miután feljöttünk a Grand Canyonból, akkor legalább félóra, mire eljutok oda, ahová akartam – meghallgatva közben millió reklámot – ami jelen helyzetben, Amerikából kisebb anyagi katasztrófa, még a CitySIM-mel is. A netes verzió csak kikapcsolt AdBlockerrel működik, akkor viszont vastag csövön dőlnek a reklámszpotok, melyek egy gyenge wifi vonalon legyilkolják az elérést. Mobilnet meg nincs. Hogy most a vihar miatt, vagy egyáltalán, az tulajdonképpen mindegy is. Nincs.

Szóval, úgy magunk között, nem ártana tisztázni a bankkal, hogy ki van kiért. Én speciel szeretném, ha ügyfélként kezelnének, nem pedig reklámfogyasztó kanapékrumplinak.

Mindenesetre itt van. Megkaptam, amitől féltem. Huszonötmillió apró idétlenséget lekezeltem, egyet elfelejtettem. És ez képes kinyírni az egész utat.

Mi van még?
Hát, van.

A szállás nem olcsó. Tudni kell, hogy a Grand Canyon keleti oldalán van a Grand Canyon Village… és ennyi. Nincs más. A topológia miatt viszont ide szorulunk: itt van két túraútvonal is a mélybe, innen lehet elérni a Fantom-völgyet. Oké, az egy kifejezetten jó dolog, hogy az összes szálláshelyet intéző Xanterra cég az összes szálláshelyét a Grand Canyon peremére telepítette. Cserébe viszont az összes piszkosul drága. És nincs más.

Oké, van más. Ott van Tusayan is, tíz kilométerre a peremtől. De ez egyfelől már csak utólag – értsd kint – jutott eszembe, másfelől meg… azért annak nem kicsi varázsa van, ha közvetlenül a Grand Canyon szélén alszol. Illetve… igaz, utólag, de csináltam egy próbafoglalást a Holiday Inn-be Tusayanban. Nagyjából ugyanannyiba került volna ($270/éjszaka), mint a Xanterra a kanyon szélén. És akkor már…

Nekünk az öt éjszaka 1450 dollárba került (290$/éjszaka, összesen 406e HUF), és persze némileg fájó, hogy egyik éjszaka még csak nem is ott aludtunk, hanem a Colorado mellett, a földön. Lehetett volna valamivel olcsóbb is, ha parkolóra néző szobát választok, de… nem tudom, te hogy vagy vele, én azt mondtam, hogy ha már ennyi pénzt kiadok érte, akkor leszarom azt a különbözetet és igenis, az ablakból a Grand Canyont szeretném látni.
Nos… tulajdonképpen…
Na, szóval a Kachina lodge tényleg a Grand Canyon peremén van. Konkrétan a Rim Trail tíz méterre húzódott az ablakunktól. A kanyon korlátja 12 méterre. Eddig oké. Csak éppen földszinti szobát kaptunk. Azaz látjuk a Grand Canyon peremén sétáló embereket, de magába a kanyonba nem látunk bele. Az az emeleti lakók privilégiuma. Persze, a visszaigazolásban írták, hogy partially view. Akkor meg mit hőbörgök?

És tényleg. Mit hőbörgök? (Jelzem, ez utólagos betoldás, másfél héttel az esemény után.) Az adott körülmények között ugyanis mindegy volt. Reggel ködben, esőben, fekete felhőben volt az egész, az emeletről sem láttunk volna semmit. Este meg rendszeresen sötétben érkeztünk haza. Mindegy volt. De ha láttuk is volna. Tudom, nem fogod elhinni, de ha egyszer lemész a Grand Canyonba, utána meg feljössz, annyi csodát, annyi gyönyörűséget látsz, hogy teljesen eltelsz vele. Ehhez képest az, hogy a Rim széléről lenézel, az lófütty. Mi ez? Grand Canyon? Ne viccelj, az ennél sokkal több. Been there, done that. Semmit nem jelent. Gondolj bele: tíz méterre laktunk a peremtől és egyszer sem sétált ki senki odáig. Mert már korábban elteltünk az élménnyel. (Hozzáteszem, azért a parkolót látni az ablakból durván kiábrándító lett volna. Szóval végül csak megérte a kicsit drágább szoba.)

Ja, az autó. A válogatásnál annyira koncentráltunk a pakolhatóságára, hogy semmi mással nem foglalkoztunk. Cameronban tankoltunk először. Barna gyorsan számolt is egy átlagfogyasztást. 14 liter százon. Pár percig csuklottam. A ká életbe. Amerikában ugye az a buli, hogy olcsó a benzin, azaz bátran lehet nagy távolságokat is autózni. Na de ilyen fogyasztás mellett? Mi a fene van itt?
Gépkönyv. 2,5 literes benzines motor. Asztamorva. Oké, automata váltó. Meg SUV karosszéria.
De akkor is. A 90-es éveket képviselő egykori Ford Scorpio Cosworth autóm a maga tuningolt 3 literes motorjával evett 12 litert, ha nagyon nyomtam neki. Hé, japók, mit csináltatok?
Ráadásul mindezt ECO módba kapcsolva. Saccra a 60 literes tankkal 400 kilométert tudunk autózni. Hát… jól beleválasztottunk. Oké, ebbe az egybe fértünk bele, de akkor is. Nyilván ettől még elmegyünk mindenhová, de otthon egy hétig a küszöböt fogjuk rágni.
(Nem, ne javítsál ki. Pár nappal később mi is rájöttünk, hogy elbaltáztuk a számolást. Nagyon. Meg fogom írni. Egyelőre legyen elég annyi, hogy nem is tévedhettünk volna nagyobbat.)

Jó. Ott jártunk, hogy egy dúvad nap után, tömérdek sebből vérezve, de a kinézett szálláson tehénkedhettünk bele az ágyunkba. A számla kiegyenlítése még necces ugyan, de engedjük el. Whisky. Bor. Sör. Szivarról szó sem lehet, odakint tombol a vihar. Holnap kora reggel pedig megyünk le a kanyon aljába.

– Barna, holnap rendben lesz az időjárás?
– Bízzatok bennem. Fasza lesz.

Kinéztem az ablakon. Hát, lesz vele munka.

Azért úgy belegondolva, hogy tegnap éjjel tavaszias időben (20-24 fok) üldögéltünk a szabadban, beszélgettünk, borozgattunk, szivarozgattam, a délelőtti bevásárlás közben kabát nélkül is izzadtunk, hát, nehéz elfogadni ezt az itéletidőt, ami itt fogadott. Elméletileg nulla fok, de a viharos szélben, a csapkodó havas esőben simán minusz tíznek érezzük.
Mindegy, valahogy majd csak lesz.

Leginkább Arizona 02/08

Utazás, megérkezés
2019.03.01; péntek

Ferihegy. A szeku utáni váróteremben Erste reklám. Hogy igényeljek hitelkártyát, itt rögtön az Erste pultnál. Hát, ezt elkeféltétek. Azért úgy belegondoltam, mennyire életszerű, hogy valakinél a repülőjegy mellett ott lapul a zsebében egy frissen kiállított jövedelemigazolás. Mert anélkül még Bill Gatesnek sem adnak hitelkártyát.

Ez most túlzásnak tűnhet, de csak egy kicsit. Fura volt megélnem, hogy ugyanazon a héten keresett a személyes bankárom…

Igen, van ilyenem is. Az Ersténél egy időben felfigyeltek rá, hogy túl sok pénzt tartok a bankban lekötetlenül (megvolt rá az okom) és dedikáltak egy személyes bankárt, aki igyekszik befektetési tanácsokat adni.

…szóval felhívott a személyes bankárom, hogy megint túl sok a pénz a számlámom, ne kezdjünk-e vele valamit, de megnyugtattam, hogy ennek a tömérdek pénznek hamarosan a seggére csapunk Amerikában.
Aztán ugyanezen a héten, amikor bementem a bankba, hogy hitelkártyát szeretnék, gyakorlatilag adminisztratív módon megölték a folyamatot.

A londoni gépen három hisztis gyerek gyűlt össze, de csak egy bírja teli torokból végig. Az, amelyik előttünk ül. Aztán a gép elindulása után elaludt. Egy fél órára. Pusztán csak azért, hogy megmutassa, ilyen is lehetne az út.

Londonban csoki tízórai, szendvicsebéd, csoki desszert. És még éppen csak elengedtük a szabályokat. Mi lesz ebből Amerikában, a junk food hazájában?
A dutyfree-ben egy üveg whisky. Ha már elfelejtettünk pálinkát csomagolni. A minusz húszban jól fog esni.

Aztán beszállás a nagy gépbe. Bejött, amitől tartottam. Ferihegyen az offline checkint végző csajszi úgy ültetett le, hogy meg se kérdezte, hol szeretnénk ülni. (Annak viszont örültem, hogy nála már nem akadt el a folyamat.) Amikor megpróbáltam rátérni az üléstémára, közölte, hogy már túl is vagyunk az egészen.
– Hát, túl – néztem savanyúan. A seatguru szerint a gép legrosszabb üléseit kaptuk.
Aztán a gyakorlatban hulla jók lettek. Legutolsó sor, ahol szélen már csak kettő ülés van, azok is szellősen. Mögöttünk pedig táncparkett, ahová néha félrevonultunk borozgatni. (Előre kell menni a csajokhoz – ezt Barnára bíztuk – kérni tőlük egy marék bort, aztán hátul kinyújtózva, állva bandázni.) Igaz, turbulencia esetén a hátsó üléseken dobál a legjobban, volt is benne részünk, de nem volt veszélyes. Legalábbis annak nem, aki fiatalkorábban őskövület csuklós Ikaruszok végében gyakorolta a rodeózást.

Annak a bizonyos kék papírnak a kitöltése. Szélviharban. Miniszteri aláírás. Örültem, hogy egyáltalán a papírt eltaláltam. Majd lesz valahogy. A lényeg, hogy a vörösbor nem borult rá.
A repülőgépen szokás szerint borok, cukros, zsíros, szénhidrátos kaják. Sok.
Egyszer élünk.

Aztán simán átjöttünk a bevándorlási ellenőrzésen. Még csak nem is kérdeztek semmit. Pedig mennyit gyakoroltuk a koreográfiát, hogyan tagadjuk le a lányunk létezését.

Igen, mert habár hivatalosan van kint, de leginkább a szürke zónában, szóval jobb nem bolygatni a dolgot.

Dóra persze előtte mégiscsak elugrott New Yorkba, majd onnan jött Phoenix-be. Ott találkoztunk péntek este a repülőtéren. Pontosabban…

A csajszi gépe két órával később érkezett. Így átmentünk shuttle busszal az autókölcsönző épületbe, Barna onnan visszabuszozott a terminálba, összeszedni a leányzót.
Mi pedig elindítottuk az esti groteszket.

Autóbérlésnél RAV4 kategóriát választottam. Sok a böröndünk, kicsik sem vagyunk, terepen is fogunk autózni, jó választásnak tűnt. Nos, RAV4 éppen nem volt bent, de láttam Hyundai Tucsont, mely nekem az egyik titkos favoritom. Naná, hogy rögtön lecsaptam egyre. Kinyitottam az ajtaját. Mellbevágott az újautószag. 600 kilométer volt benne. Négykerék meghajtású. Csorgott a nyálam. Ez az.
Aztán elkezdtem pakolni a bőröndöket. Hmm. Jó kis Tetris-pálya volt. Végül valahogyan, de belepakoltam, úgy, hogy maradjon még hely egy nagy bőröndnek is.

Megérkezett Dóra. Egy gigászi bőrönddel.
Elsápadtam.
Kipakoltam mindent és csak Dóra bőröndjét próbáltam betenni. Nem fért be. Értsd úgy, hogy sehogyan sem tudtam úgy berakni, hogy le tudjam zárni a hátsó ajtót. Egy közepes méretű SUV autóba. Azannya.
Pokoli mázlink volt, hogy ekkor kezdtek beszállingózni a visszahozott autók. Sorra csaptunk le mindegyikre. Nissan. Mitsubishi. Jeep. Kia. A bőrönd mindegyiken kifogott. Aztán bejött egy RAV4. Nem is akármilyen, hanem XL, azaz meghosszabbított platójú. Na, abba végre belefért a bőrönd. Huh. Akkor ez lesz. Nem volt rossz gép, ráadásul ez is négykerekes.
Beültem. Beindítottam a motort. Kiírta a panelre, hogy valami nem fasza, karbantartás szükséges. Majdnem elsírtam magamat. Tanácstalanul bámultam a szélvédőre.
Ekkor érkezett be még egy RAV4 XL. Gyakorlatilag az egyik kocsiból vetődtem át a másikba, nem is érte a lábam a földet. Beindítottam. Ugyanaz. Karbantartás.
Na, ilyen nincs.
Dóra elment ügyintézőt vadászni. Este tízkor. A biztonság kedvéért fogtuk mind a két autót.
Megjött az ügyintéző csajszi. Beült az első autóba, nyomkodta a komputert. Semmi. Karbantartás.
Beült a másikba. Aztán azt addig nyomkodta, amíg eltűnt a felirat.
– Íme! – szállt ki mosolyogva.
– De… hát valami csak rossz volt – értetlenkedtem.
– Már nem – mosolygott a nő.
– De a kiírás…
– Már nincs ott. Jó a kocsi. Viheti.

Így kell gyorsan, hatékonyan autót szerelni.

Nem voltam nyugodt. De más esélyünk nem volt, ebben az autóban fértünk el egyedül. Több meg nem érkezett.

Jelzem, még ezzel is megküzdöttem, mire be tudtam pakolni mindent. És holnap úgy kezdünk, hogy elmegyünk a Walmartba és bevásárolunk 5 napra. Négy, jól megtermett embernek. Mert a kanyon szélén nincs igazán bolt, az aljáról már nem is beszélve. Hogy hová tesszük azt a tömérdek szatyrot, arról fogalmam sincs. A kesztyűtartóba vélhetően nem fognak beférni.

Akkor nézzük a mai tízpróbát:

  • Felkelni háromkor, a négyre rendelt taxival kiérni a repülőtérre. (Barna buliból jött, inkább le sem feküdt.)
  • Offline kibogozni a checkint és végigcsinálni, úgy, hogy jó üléseink legyenek. Ha véletlenül is, de jól sikerült.
  • Átmenni a szekuritin, felvinni a táskákat, bőröndöket. (Az enyémek pár centivel túlméretesek voltak.) Ja, a ferihegyi szeku megint alakított. Borzalmas.
  • Aztán a londoni szekuriti. Elméletileg ugyanaz a feladat, de nagyságrenddel kisebb stressz.
  • Phoenix-ben átmenni a bevándorlási hivatalon. (Ha kiderül, hogy Dóra már kint van, ráadásul szürkén, a mostani migránsellenes légkörben ez az egész simán nézhetett volna ki úgy a hivatal szempontjából, mint egy illegális családegyesítés.)
  • Felvenni az autót. Debitkártyával.
  • Megtalálni Dórát. (Négy terminál, köztük shuttle.)
  • Megtalálni a megfelelő méretű autót. Belepakolni mindent.
  • Az esti forgalomban, egy nyolcsávos sztrádán autózva megtalálni a szállást. Egy tankszerű, ismeretlen autóval. Automata váltó.
  • Becsekkolni a fogadóba. Éjfélkor. Debitkártyával.

Nem mondom, hogy nem volt ennél stresszesebb napom, de nem sok.

Mindenesetre bejött a vabank. Minden sikerült.
A szállásunk előtt volt egy kerti asztal, két székkel, kihúztunk még kettőt, kiültünk az enyhe, tavaszias éjszakába, elővettük az itthonról hozott hazai borokat – Dóra kedvenceit – na meg véletlenül volt nálunk egy üveg whisky is, hajnalig dumáltunk. Ami nagyon jó volt, csakhogy minden napra durván korai ébresztő van előírva. Ugyanis a legtöbb célponthoz rengeteget kell autózni, ahhoz meg korán kell elindulnunk.
Holnap (ma) konkrétan 400 kilométert utazunk, előtte nagybevásárlás, aztán útközben is megnéznénk ezt-azt. Erős nap lesz, pedig csak annyi lenne a dolgunk, hogy eljussunk A-ból B-be. Igaz, ott lesz közben Sedona a vörös vortex szikláival, az Oak Creek völgye és a 66-os út egyik darabja.
Lett volna más is, de azokat lehúztam.

Leginkább Arizona 01/08

Előzmények

Mentsük meg Ryan közlegényt Petrényi Dórát.
Oké, megmentésről szó sem volt, de azért akadtak vicces áthallások.

Úgy indult az egész, még tavaly nyáron, hogy látogassuk meg Dórát odakint Georgiában. Pontosabban, amikor lejár az egy éve, akkor menjünk ki, csavarogjunk egyet mondjuk New Yorkban és együtt jöjjünk haza.
Nekem ez több okból sem tetszett. Egyfelől finoman szólva is elvesztettem az érdeklődésemet Amerika iránt. Ugyanolyan köcsög ország lett, mint Magyarország. Másfelől azért ez nem kis pénz. Négy főre csak a repülőjegy egy milla, a brutális szállásárakról már nem is beszélve.
De a csajok csak susmorogtak.
Aztán úgy nézett ki, hogy bejön egy különösen zsíros üzlet. Oké, beadtam a derekam. De akkor már ne szarozzunk New Yorkkal. Ha már megyünk, akkor legalább egy hétre menjünk. Az meg sok New Yorkra. Arról nem is beszélve, hogy így február végén, március elején még vastagon hó van arrafelé. Menjünk melegebb helyre. Floridát nem kedvelem – a lányom sem – az kiesett. San Francisco jó hely, de egy hétre kevés. Legyen Arizona. Sivatagi környezet. Tele remek látványosságokkal (Oak Creek Canyon, Grand Canyon, Monument Valley, Antilope Canyon, Petrified Forest) és jól autózható távolságokkal. Egzotikus gyalogtúrák. Az egy hét még kevés is lesz.

A zsíros üzlet időközben ugyan kútbaesett, de hát a repülőjegyeket addigra már megvettem.
Nos, így történt.

Hol élsz? 2018-ban.

Azaz a Backcountry Permit beszerzése.

Ez az engedély szükséges ahhoz, hogy lent aludhassál a Grand Canyon alján. Ugyan léteznek olyan terminátorok, akik képesek ugyanazon a napon lemenni és feljönni, de ez már jócskán emberfeletti teljesítmény.

Csak faxon lehet igényelni. Csak megadott időpontban.
Hogyan faxoljunk hajnali ötkor?

A metódus. Nem lehet ám akármikor jelentkezni. Meghatározod, melyik nap szeretnél lemenni. Annak a hónapnak az első napjától visszaszámolsz 3 hónapot és azon a napon a helyi (MST, Mountain Standard Time) idő szerint délután 17.00-kor(!) lehet beküldeni az első faxot. Igyekezni kell, mert odalent 32 parcella van, a jelentkezők száma meg napi 800.

Ez magyar viszonyokra lefordítva azt jelenti, hogy hajnali ötkor kell elküldeni egy faxot.
Honnan? Mivel? Nej munkahelyén van fax, de hajnali ötkor? Merthogy nekünk itthon nincs.
Aztán alaposabban utánaolvasva kiderült, hogy ha korábban küldöm be (de nem korábban, mint két héttel a faxolási időpont előtt), akkor valahogy belekeverik a faxot a sorba. Nyilván nem az elejére, de belekeverik. Beküldtük egy héttel korábban. Bedobtam mindent, amit csak lehetett. Úgy töltöttem ki a nyomtatványt, hogy látszódjon, más esélyünk nincs. Azaz nem adtam meg alternatív napokat és minden módon igyekeztem jelezni, hogy négyfős család, Európából, csak a Grand Canyon kedvéért, léccilécci.
Megkaptuk.
Pezsgőt bontottam.
Kezdhettünk szállást foglalni.

Ja, a nyomtatvány. Szóval ez úgy működik, hogy letöltesz egy pdf-et. Ennek bizonyos részeit géppel is ki lehet tölteni, bizonyos részeit viszont nem. Például a bankkártyád adatait, azt nem. Hogy miért? Rejtély. Tehát kitöltöd, amit ki lehet, aztán kinyomtatod, kézzel beleírod a hiányzó adatokat, aláírod… és kész. Mármint ha offline faxkészülékkel dolgozol. (Én azért csak nyüzsögtem annyit, hogy találtam egy webes faxolási lehetőséget, de szerencsére nem kellett, Nej cégétől elment a kérelem.)

Ebből a kézi beírkálásból is ki tudnak sülni vicces dolgok. Tíz évvel ezelőtt ugyanez volt, akkor beadtam a kérelmet, majd egy hónap múlva visszajött egy email, hogy bocsesz, nem tudják elolvasni a kézírásomat. Faxoljak újat, immár egyértelműbb számokkal a bankkártyánál. Á, alig tépkedtem a csempéket a falról. Emailben persze nem fogadták el a javított bankkártyaszámot.

Ez a bizonyos Backcountry Permit egyben parcellát is jelent a lenti kempingben. Van még a Fantom-völgyben egy faházas telep, a Phantom Ranch. Itt nem lehet közvetlenül foglalni, az ún. fantomlottón sorolják ki, hogy a tömérdek jelentkező közül kik kapják meg a megpályázható időszakra az egyes faházakat. Meg se próbáltuk. Az biztos, hogy ha Amerikában élnék, folyamatosan lottóznék egy-egy hétre, aztán ha nyernék, bejárnám odalent az összes túraútvonalat.
Így viszont csak lementünk (South-Kaibab trail), lent aludtunk, majd feljöttünk (Bright Angel trail).

Ja, még valami. Ezt a Backcountry Permit-et hivatalosan a hátizsákodra kell rajzszögezni vagy tűzőgéppel rátűzni, a legjobb, ha rávarrod, mindenesetre állandóan olvashatónak kell lennie mindenki számára. Nyilván ennyire nem toltuk túl, de a szabály mindenesetre ez.

Nézzük tovább a papírokat. Az ESTÁval kapcsolatos átvágásról már írtam. Egy héttel az indulás előtt derült ki, hogy a helyzet sokkal rosszabb. Az átvágás lényege ugyanis az, hogy a cég látványosan úgy csinál, mintha ő lenne az igénylő oldal, majd helyetted ő adja be a kérelmet, hatszoros áron. Viszont tényleg beadja, azaz nem csak lenyúlja a pénzedet, de dolgozik is valamennyit. Én is megkaptam az ESTÁt rendben.
Illetve… nem annyira rendben. Az eredeti amerikai oldalon lévő form ugyanis elég vacak.

Miért ne lenne az? Egyáltalán létezik valami ebben a mai informatikai világban, ami nem igénytelenül összebarmolt hulladék? Mert ugye az a költséghatékony.

Nos, a formba bele kell írnod a jelenlegi lakcímedet. Szigorúan amerikai formátumban. Máshogy nem lehet, nem fogadja el. Szerencsére ezen egy idő után túl lehet jutni, a form mögötti algoritmus a sokadik hiba után rákérdez, hogy tényleg ez a szemét a címed? Perszehogy. Aztán jön ugyanez a kinti szállás címével. A különbség az, hogy ez utóbbit tényleg pontosan kell beírnod, mert ennek betűről betűre egyeznie kell a valós címmel, az immigration officer kifejezetten harapni szokott rá. Enyhe probléma, hogy amikor igényeltem, akkor még nem volt első szállásunk. Középső volt, de az érkezés estéjére (Phoenix), illetve az utolsó napra (Las Vegas) még nem. A formban viszont határozottan leírták, hogy több szállás esetén az elsőnek a címe kell. Megvontam a vállamat és üresen hagytam a mezőt. (A csaló cég kamuformjában lehetett. A valódiban nem.)

Nos, a briganti cég azzal érvel, hogy ők igenis megdolgoznak a pénzükért. Pontosan tudják, hogyan kell kitölteni a formot. Lófaszt.

Ha ugyanis nem tudom, mit írjak a ‘kinti szállás’ rovatába, akkor a legördülő menüből azt választom ki az eredeti formban, hogy ‘unknown’. Ez a korrekt válasz. A csaló cég leegyszerűsítette a problémát: azt ikszelték be, hogy tranzitutas leszek, nem alszok Amerikában. Most gondolj bele. Ha így maradt volna, a bevándorlási hivatalnok páros lábbal rúgott volna vissza a repülőgépbe.
Szerencsére az ESTA igénylése lemegy egy nap alatt, gyorsan kértem még egyet, most már közvetlenül. Ilyenkor persze a régi ugrik.
Aztán amikor elmeséltem Barnának a sztorit, összehúzodott a szeme. Ő ugyanis úgy oldotta meg a fenti problémát, hogy kinti címnek kamu adatokat adott meg. Gondolván, hogy úgysem foglalkozik vele senki. Hopp, egy újabb ESTA igénylés.
Majd a végén igényelhettem még egyet, mert az utolsó utáni ellenőrzésen vettem észre, hogy két mező tartalmát (apám neve, fiam neve) felcseréltem. Ez már tényleg az indulás előtt történt.
Azaz végül csak sikerült 12e helyett 40e forintot költenünk a három ESTÁra. Mindegy, de legalább megvannak.

Ehhez képest az utazási biztosításokkal – legalábbis a megkötésükkel – semmi gond nem volt. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha le kellett volna húzni valamelyiket… de nem kellett.

Aztán az online checkin a repülőgépekre.

Éreztem. Már előre tartottam tőle. Pirossal írtam be a naptáramba. Riasztást rendeltem hozzá. Pedig egy online checkin tényleg nem a világ.
24 órával a gép indulása előtt lehet belevágni. Azaz Angliába reggel hétkor, onnan tovább délután négykor.
Reggel kávé lefőz. Kényelmes forgószék. Napocska kezd sütni. Madarak csicseregnek. Holnap utazunk.
Beléptem a British Airways oldalára. Megkerestem a foglalást. Azt mondta, mehet a checkin. Akkor menjen. Erre kaptam egy formot, hogy mindannyiunknál hiányzik valami adat az Advanced Passanger/Passport Information (API) teljességéből. Szerencsére van egy gomb, arra kattintva pótolható. Jó. Kattint. Erre kaptam egy listát, hogy mind a három embernél az összes szükséges adat meg van adva, nagy kövér, zöld pipák mindenfelé. Izé. Akkor vissza a checkinhez. Nem enged tovább. Hiányos az API.
Hmm.
Volt valami help. Elolvastam. Azt mondja, hogy ha több légitársaság is érintett a buliban, akkor mindegyiknél egyenként meg kell adni az útlevélszámot. Nos, mi végig a British Airways társasággal repüljük az utat oda-vissza, de a transzatlanti részre a Finnair-en keresztül vettük a jegyet. (Pontosabban ezt az egészet egy utazási iroda rakta össze.) Na jó, nézzük a Finnair oldalát. Véres verítékkel szenvedve, de be tudtam lépni.

Ez direkt valami perverzió, hogy ennyire meg van nehezítve a repülőtársaságokhoz a belépés. Kismillió kód, rendszeresen rosszul írt nevek, első név, második név, MR, MRS, eh.
Jelen foglaláshoz kaptam két, ugyanolyan névvel illetett kódot, melyekből csak az egyik működött. Belépés után kaptam egy harmadikat is, mely szintén működött. A FinnAirhez viszont egyik sem volt jó, ide a járatszámmal és csillió személyes adattal tudtam csak belépni.

Oké, checkin. Erre átdobott a BA oldalára. Hogy ezt az utat a BA kezeli, mindent ott kell csinálnom. Fasza.
Keressünk a BA oldalán valami helpet.

Ez is valami újabb tendencia, de mostanában már nincs olyan, hogy emailcím. Mintha ez az egész kommunikációs forma el lenne felejtve. Pedig szerintem messze a leghatékonyabb.

Itt két lehetőség volt: Twitter(!), meg egy form. Twitter accountom nincs és nem is akarok csinálni. A formnál meg azt írták, hogy a minimális reakcióidő két nap, szóval ha sürgős a dolog, akkor telefon. Jó. A telefonnál meg azt írták, hogy ha nem közvetlenül tőlük vettem a jegyet, hanem valamilyen ügynökségtől, akkor azt hívjam, ne őket. Kész. Amennyire ismerem az ügynökségek reakcióidejét, munkatempóját, az még két napnál is több.

Azért vedd észre, mennyire ügyes koreográfia: becsekkolni csak 24 órával indulás előtt lehet, az ügyintézés reakcióideje meg 48 óra. Azaz ha online checkin problémád van, akkor úgy jártál.

Nézzük mit mond az internet kollektív tudása. Meglepő módon releváns információt kaptam. Mostanában nem ehhez szoktam hozzá.
Why can’t I check in online? OLCI and boarding pass difficulties

Alapos írás, meglehetősen sok problémás lehetőséget bemutatva, kifejezetten a BA online checkin rendszerében. És rögtön ott van a 3. pont.

3.) Have you submitted the right Advance Passenger (API) information? Is your ESTA / eTA up to date?
Particularly for travel to the USA and Canada, your passport number on the booking is checked against databases to check your ESTA or eTA status. The weblink above, under Traveller Information will show the passport on the booking. There’s a separate bug in this area where the system seems to keep requested API despite it being done – one workaround is to edit the API, change a letter, reverse the change, save and then go straight to OLCI. Some other things to look for: have you changed your passport since the booking?

Nos, ez majdhogynem telitalálat. Amikor decemberben kitöltöttem az adatainkat – azaz megadtam az útlevélszámokat – akkor még senkinek sem volt ESTÁja. A BA nyáladzóidióta alkalmazása ezt megjegyezte és nem hajlandó újraellenőrzéssel frissíteni. Azóta Barnának megváltozott az útlevélszáma, hárman beszereztünk hat ESTÁt, mire mindenkinek meglett a végleges, szóval történtek dolgok, az élet pörgött, ahogy szokott. Egyedül a BA hígagyú alkalmazása üldögélt a seggecskéjén és bámult üres tekintettel maga elé. Hiába próbáltam adatváltozásokkal rávenni arra, hogy ellenőrizzen már egy újabbat, nem tette. (Az útlevélszámokkal meg nem mertem játszani.) Azaz az API hiányos, mert nem stimmel az ESTA, de ezt én nem tudom megadni, az alkalmazás meg nem teszi meg. Csak.
Én pedig ott állok egy végtelen körben az online checkin folyamatban.

Ekkor – egy nappal az indulás előtt – már annyira remegett a kezem az idegességtől, hogy időnként kiesett belőle a szivar. Nem véletlenül berzenkedtem ez ellen az út ellen már tavaly nyáron. Egyszerűen hihetetlen mennyiségű adminisztratív f@szság, migránsozás, bürokrácia, idiotizmus. A hátam közepére kívántam az egészet és kívánom most is. De hát rajtam kívül mindenki be van sózva, mese nincs, menni kell.

Mondanom sem kell, délután megint nem ment a checkin. Közölte, hogy amíg az első utazásra nem csináltam meg, addig a másodikra sem mehetek tovább. Az első meg ugye reménytelen. Ennyi.

Miért is olyan fontos ez? Angliába tulajdonképpen mindegy. Szoktam mondogatni, hogy Európán belül teljesen lényegtelen hol ülök, azt a másfél-két órát állva is kibírom. Na de Arizonába, egy 11 órás utazásnál már egyáltalán nem mindegy, hogyan ülünk. Egymás mellett, egymás előtt, egymás mögött… rengeteg variáció van, attól függően, mekkora a telítettség és mikor jutok oda, hogy széket foglaljak. Ha 24 órával az indulás előtt hozzáférek online, akkor addig nézegetem a szabad helyeket, amíg megtalálom az optimálisat.
Nos, ennek most lőttek. Az offline checkin gépindulás előtt nem sokkal történik, nem látod a képernyőt, hogy hogyan vannak az üres helyek, persze, mondhatsz néhány kritériumot az ügyintézőnek, aki aztán közli, hogy jelenleg már kevés a szabad hely, ezt kaptad, örülj, hogy egyáltalán felférsz. Aztán 11 óra közepesen vacak utazás helyett kapsz 11 óra szenvedést.
Mindezt egy idiótán megírt program miatt.

Ezen a blogon már nem ez az első kirohanásom az embertelen, illogikus, bosszantóan rosszul működő programok ellen. Nem azt mondom, hogy mindenhová kellene egy programtervező. (Illetve, dehogynem. Tényleg mindenhová kellene.) De ezeket a hibákat mindenféle magasröptű iskola nélkül, egyszerűen józan paraszti ésszel is ki lehetne javítani. De nem. A szoftver a ‘szomszéd jancsipisti megcsinálja egy nyalókáért’ kategória és ez szemmel láthatóan a cégeket egyáltalán nem zavarja, hiszen költséghatékonyság, ugye.

Szóval. Abban biztos voltam, hogy a kinti checkin egy rémálom lesz. A 24 óra akkor indul, amikor Las Vegasban késő éjjel éppen kaszinózunk. Internet… a fene tudja, hogyan lesz. Nyomtató sehogy. A repülőjegy szerint a phoenixi repülőtéren nem használható a British Airways mobilappja. Szóval látszott, hogy nem lesz sima menet. De hogy a magyar checkin is ekkora szívás lesz és nem is lehet online megoldani… arra nem gondoltam.

Autóbérlés. Credit card. Nincs. És debit? Izé. Az egyik (az integrátor cég weboldala) ezt mondja, a másik (a kölcsönző weboldala) azt. Nincs emailcím. Nincs chat. Csak telefon. Hová kerültem? Az őskorba? Aztán a kölcsönzőnél találtam egy eldugott formot (valami feedback form volt, de nem érdekelt), oda írtam és pár nap múlva egy humán válaszolt, emailben. Hogy fizethetek debit kártyával, de ekkor be kell mutatnom azt a jegyet (repülőjegy, vonatjegy) amellyel a leadó állomásról tovább utazok. Fasza. Egy újabb idióta szabály. És ilyenekkel volt tele az út. Ha egyet is elhibáztál, akkor vagy egy program, vagy akár az egész utazás is kútba eshetett. Nem hiszed el, a végére egy komplett irodányi papíranyag gyűlt össze: három, vastagon tömött A4-es dosszié. Gyakorlatilag egy könyv méret. De így sem voltam nyugodt.

Rákérdeztem a credit kártyára a szállásoknál is. Egy válaszolt vissza, hogy oké. Kettő kussolt.
Jó. Csesszék meg. Habár elvből ellenzem a hitelkártyákat, de akkor csináljunk egyet. Menjünk szembe a trenddel. A sztorit már megírtam itt, a lényeg, hogy a banki töcskölés után nem lett hitelkártyám.

Aztán egy csomó írás elolvasása után egy felszabadító mondat valahol: habár credit kártyával könnyebb, de ha neked nincs ilyen, akkor csak ezért ne váltsál ki. Minden megoldható debit kártyával is, persze az ismert hátrányokkal. (Mind az autókölcsönző, mind a szállás ráterhel egy bazi nagy összeget a számládra, arra az esetre, ha valami nagy kárt csinálnál. Ha nem csináltál semmit, akkor ez a terhelés 1-2 hét után eltűnik. Viszont ez alatt az idő alatt ez az összeg nem áll rendelkezésedre. Hitelkártyánál nem probléma, a bank pénzét terhelték le. Debit kártyánál viszont a tiédet. Nyilván megoldható, a könnyen mobilizálható megtakarításokból rá kell tenni egy súlyosabb összeget, aztán ha hazaértünk és felszabadultak a terhelések, akkor visszarakni.)

Ja, és ha már bank. Indulás előtt két héttel kaptam egy tájékoztatót az Erstétől, hogy megszűntetik a Wizzair tipusú debit kártyát, hamarosan meg is fogom kapni helyette az újat. Pár perc sikoltozás után vettem csak észre, hogy az új kártya aktiválási határideje március 31, azaz addig használhatom a régit. Gondolj bele, ehhez a kártyához volt rendelve a repülőjegy-vásárlás, az összes szállás foglalása, az autóbérlés, ezen történtek/fognak történni a kauciók/depositok levonásai, ez van a Paypal mögött, ez van a Revolut kártya mögött, ez van letárolva a mobiltelefonba, ez van a SimplePay mögött… na most mindezt átkonfigurálni nagy hirtelen… gyakorlatilag reménytelen vállalkozás. Lett volna. Így viszont ráér visszaérkezés után.

Ja, és ha már átmentem ilyen trippek/trükkök stílusba, akkor pár szó a Revolut kártyáról. Ha sokat császkálsz külföldön és időnként használsz még készpénzt, akkor ez egy nélkülözhetetlen prepaid kártya. Prepaid, azaz a legtöbb helyen nem használható se credit, se debit kártyaként. Viszont pénzt remekül lehet vele felvenni. Egyelőre – a sokadik igérgetés után sem – nincs még forintalapú Revolut kártya, de számlatipustól függően az euró alap sem rossz. Nálam például úgy van, hogy ha vásárolok a debitkártyámon keresztül, akkor azért a bank nem számol fel pluszköltséget, sőt, ahogy néztem, még az eurót is viszonylag normálisan, nagyjából középárfolyamon váltja. A Revolut kártya feltöltése pedig vásárlásnak számít. Pénzt felvenni a Revolut kártyáról viszont a világ legtöbb országában, a legtöbb bankautomatából ingyenesen lehet, legalábbis a helyi valutában.
Azaz ha például elindulsz egy balkáni körútra, akkor itthon ráteszel a Revolut kártyádra mondjuk 200 eurót.

Ez az ingyenes havi felső korlát, de ha elfogyott a pénz, pár mozdulattal “vásárolhatsz” rá újabb 200 eurót akár külföldön is. Igaz, ekkor már felszámolnak 2%-ot. (A mocskok. Ez valami nem túl régi újítás, korábban nem volt.)
Ha probléma a net, akkor CitySIM, lásd később.

Innentől kezdve nem lesz problémád a helyi pénzzel. Akár Macedóniában, akár Albániában, akár Montenegróban, akár Horvátországban, egyszerűen odasétálsz a legelső automatához és anélkül, hogy foglalkoznál vele, hogy melyik banknak az automatája, kiveszed a pénzt. A helyi valutában. Ingyen.
Nálam ez annyira bevált, hogy még eurós országokba is így utazok. 30-50 euró általában van nálam, hogy addig se jöjjek zavarba, amíg eljutok az első automatáig, onnan pedig ingyen felveszem, ami kell. Ha nem eurós országba megyek, akkor erre rájön még egy ‘euró – helyi valuta’ átváltási költség, de a váltási arányok – fogalmam sincs, hogyan csinálják – kedvezőbbek még a középárfolyamnál is. Annál pedig határozottan jobb, mint ha akár itthon, akár kint váltanék egy pénzváltónál.

Vissza a szervezéshez.

Antilop kanyon. Azt írják, hogy kifejezetten bátorítjuk, hogy fényképezzetek. Igen, hozzátok csak a profi dslr gépeket, legyenek jó képek. Gopro? Nem, azt tilos. Fotóstáska, ha esetleg több objektívre lenne szükséged? Szó sem lehet róla.
Ezek után kíváncsi lettem volna, milyen az, amikor nem bátorítanak.
Persze itt is óriási a túljelentkezés, ha egy konkrét időpontban akarok lemenni, akkor hónapokkal korábban kell jelentkeznem. Igen, félórás pontossággal kell előre megadnom, mikor leszek ott a sivatagi rák farkán lévő kunyhónál. Kábé 300 kilométer autózás után. Ha lekéstem, bukó. És még nincs vége, de a többiről majd később írok.

Pakolás.
– Vigyük a kettlebellt?
– A 20 kilós még bele is férne a kézipoggyászba.
– Reggel a Grand Canyon sziklái alatt…
– De ki viszi le?
– És ki hozza fel?
– Vigyünk felfújhatósat.

Grand Canyon szállás.
10 évvel ezelőtt Kővári Attilával csináltuk meg ugyanezt a túrát. Nem vittünk magunkkal semmit, bíztunk a szerencsénkben, meg a kreativitásunkban. Nem is volt gond, találtunk egy kinyúló ereszt a budi mögött, az alatt jót aludtunk a földön.

Nagyítás

Persze ha jött volna egy nagy eső, akkor tócsában ébredünk. De nem jött.

És akkor idézek a tíz évvel ezelőtti írásból:

– Józsi, hány éves is vagy?
– Júniusban leszek 45.
– Hát, hallod nem sokra vitted, hogy még ebben a korban is a budi mellett alszol a földön.

A vicctől eltekintve, most, hogy négyen megyünk, az előrejelzések szerint meglehetősen trágya időben, hasonló lazaság már nem volt megengedhető. Bedobtam a gyalogos túrasátramat. Kicsi – súlyra is, térfogatra is – két ember szűken, de elfér benne. Jó lesz a csajoknak. Magunknak pedig vettem az OBI-ban 3*4 méteres ponyvákat, a Decatlonból kötelet, karabínert és vittem az Izlandot is megjárt tompa cövekeket. Persze még kérdéses volt, hová tudom rögzíteni majd a ponyvákat tartó madzagokat, de hagyjunk teret odakint is a kreativitásnak. (Az mindenesetre bíztató volt, hogy a Google Image fényképein minden parcellában láttam egy fémoszlopot. Az már az egyik tartó, fa meg mindenhol van.)

Időjárás.
Az arizonai újságok azzal vannak tele, hogy atyaúristen, mekkora rekord méretű hideg, mekkora havazások!
Fasza. Ez itt például egy meteorológiai jelentés.

A fenti ábrán a sárga az konkrétan egy hóvihar. 100%-os valószínűséggel. Az egyik nap a várható hőmérséklet: -4/27 F. Ez celsiusra fordítva annyi, mint -20/-3 C. Azaz még a várható legmelegebb érték is rendesen nulla alatt van.
Ember. Ez egy sivatag. Azért megyünk ilyenkor oda, mert márciusban még nincsen pokoli meleg.
Mondjuk, ezt eltaláltuk. Tényleg nem volt.
Ja, és odalent a kanyon alján ketten kvázi bivakolni fogunk. Nekem nem gond, csináltam már ilyet, még extrém hidegben is, de kíváncsi leszek reggel Barna mosolyára.
Csütörtök. Utolsó meteorológia. Hát, izé. Az idő melegszik. Ez derék. De pont vasárnap-hétfőn, amikor le-, meg felmegyünk, szeles, esős, havas, ködös nap. Miért ne? Miért ne lehetne egy kicsit is szerencsénk? Ha már ennyit áldoztunk erre az útra?
Na mindegy, kreatív, igénytelen család vagyunk, megoldjuk valahogy.

Mobilnet.
A navigációt szerencsésen sikerült megoldanom. Egyfelől megtaláltam, hogyan lehet megnövelni az offline terület nagyságát a Google Maps-ben (alig kellett hozzá pár év, nemröhög), másfelől telepítettem mind a két telefonra a Locust, melyhez horribilis 1000 forintért (mármint zusammen) megvettem a három érintett állam térképét. Azaz offline navigáció kipipálva. De amikor ennyi mindenre kell figyelni, ennyi információt kell nem csak fejben tartani, hanem aktualizálni is, amikor sanszos, hogy akár valamelyik szállásadó, akár valamelyik repülőtársaság majd kommunikálni szeretne velem… amikor kritikus, hogy lássuk, milyen időjárás várható a következő napra, amikor bármikor utána kellhet nézni bárminek, szóval kell az a net, nagyon.
Na most az AT&T adatroaming díja (ők küldtek sms-t) odakint úgy néz ki, hogy 210 HUF/0,1 MB. Azaz 2100 forint megabájtonként. Egy Index nyitólap letöltése 63000 forint. Durva, mi? (És még nem is ez volt a legdurvább. A Manx telefontársaság sms-ében 247 HUF/0,1 MB érték szerepelt.)
Erre találták ki a CitySIM kártyát. Magyar alapítású, Észtországban bejegyzett cég. Valamikor értettem is, hogy hogyan, mára már elfelejtettem, de nem is fontos, a lényeg az, hogy ilyen észt visszahívásokon keresztül megoldották, hogy pofátlanul olcsón tudjál száznál is több országból telefonálni, illetve netezni. Az EU-n belül nem kunszt, de például Szerbiából már igen. Évi 1(!) euróért aktiválni lehet egy extra olcsó adatcsomagot is, ezzel Amerikában az adatforgalom 4,77 HUF/MB értékre jött ki. Nagyon nem mindegy. Az alapkártya ára 45 euró, de ebben már benne van 10 euró feltöltés. Én még tettem rá 15 eurót, ez együtt durván 1,5 GB adatforgalom, egy hétre elég lesz.

De előrerohantam, ez sem volt ilyen egyszerű. Az első kártya valahogy nem működött, az egyik telefonban sem. Van itthon egy backup telefonunk (Samsung Galaxy J6), az lett az észt telefon. Csak éppen nem látta a CitySim kártyát. Az enyém sem. Kinlódtam, kinlódtam, volt support is, aztán feladtuk. Küldtek új kártyát. Indulás előtt két nappal kaptam meg. Beüzemeltem. Működött. Szuper. Kösz, support. Aztán meg akartam nézni, milyenek a tarifák Amerikában. Korábban már megnéztem, csak nem írtam fel, elfelejtettem. Most meg nem adta fel lehetőségnek Amerikát. Miaf… ene.? Megint kidobtam az ablakon 20e forintot? Support. Megint. Amerikát ne úgy írjam be, hogy USA, meg hogy US, hanem úgy, hogy United States és akkor már megtalálja. Háát… egy legördülő menü azért sokat segítene a dolgon.

Jogos lehet a kérdés, hogy miért vacakolok én ilyesmivel? A lányom kint él, van neki amerikai telefonja, filléres mobilnet tarifákkal. Majd megosztja jól.
Így van. Ez volt az ‘A’ terv. Én viszont szeretem, ha van ‘B’ tervem is.
És milyen jól tettem. Dóra pár nappal az indulás előtt upgradelte az iphone-ját, azóta nem megy rajta a tethering. A megosztásnak lőttek.
Aztán az egész mobilnetes vacakolásnak is, de ezt már a sztoriban fogom megírni.

Pakolás. Nej utolsó héten késő esténként jött haza, már ha egyáltalán. Remek, mert pakolnunk együtt kell. Így én sem tudok.

Barna szólt, hogy vegyek már neki számzáras bőröndlakatot mind a két bőröndjére.

Tudom, hogy gagyi. Tudom, hogy pár perc alatt törhető. Csak éppen a repülőtéri szarkáknak nincs pár percük rá.

Nekem van kék színű, Nejnek rózsaszín, Barnának maradt a szürke. Ez egy kicsit más tipus, mint a miénk. Ez abból is látszik, hogy nem működik. Egyik sem. Beállítottam az új számot, aztán vagy kinyitja, vagy sem. Zárt állapotban letettem az asztalra, egyszer csak magától kinyílt. Nyilván a srác indulás előtt egy órával vette át a lakatokat és akkor derült ki, hogy szarok.

Megírtam mindenkinek, hogy indulás előtt vágják le a körmeiket. Nekem nem kell, én már rég lerágtam az összeset. A lábamról is.
(Megjegyzés: A Grand Canyon lefelé 1600 méter szint, eléggé meredek terepen. Ha nincs rövidre vágva a lábujjaidon a köröm, csupa vér lesz a cipőd, mire leérsz.)

Úgy terveztem, hogy az utolsó héten már csak angol hangoskönyvek fognak szólni a nappaliban. Fel kell elevenítenem az angol tudásomat, mese nincs. Erre mi szólt? Végtelenül depressziós orosz alternatív rock. Mert ezt kívánta a szervezetem.