Search: “"Két kajak, három beülő"”

2010.07.05; hétfő

Kurva matrac. Nem csak automatikus felfújó, de automatikus leengedő is.

Kurva kölykök. Az egész kemping hangos tőlük kora reggel. Egyfelől érthető: nem ugyanazt a kaját kapják, nem ugyanaz az ágyuk, nem ugyanaz a környezet és a szülők sem olyan lelkesedéssel csüggenek rajtuk. A kisgyerek meg olyan, mint a macska: nagyon megviseli a környezetváltozás.
És ráadásul az a tíz méteres szakasz, ahol egyáltalán esélyünk van vízretenni a kajakot, az is tele van velük.

Na, vízretevés. Túl vagyunk az elsőn. Ilyenkor szokta megkérdezni a pszichiáter, hogy ‘akar róla beszélni?’ Hát… hogy a fenébe ne akarnék, egyébként miről szólna a blog?

Addig nem is volt baj, amíg a sátor mellett levettük és félreraktuk az egyes kajakot, a kocsi hátsó ülésére meg beszórtuk a tartozékokat. De az út a part mellé, nos, az már tudott valamit. Az volt a legkevesebb, hogy éppenhogy egy sávnyi széles volt és piszokul meredek. Az már cifrázta a dolgot, hogy időnként lakóautók jöttek szembe, ilyenkor bőszen tolatgatni kellett. De a legdurvább rész középtájon volt, ott ugyanis derékszögben kanyarodott az út. Az egysávnyi széles. A derékig érő kőkerítéssel védett.
Első alkalommal csak úgy tudtuk bevenni a kanyart, hogy Barna derékig kihajolt az ablakon és onnan navigált, hogy mennyire is vagyunk a kőkerítéstől. (Aztán később már hozzászoktam, megtanultam, hová kell tenni az orrát… de az első pár alkalom szinezte a hajamat rendesen.)
Utána már csak egy csücskös lejtő (mely visszafelé természetesen csücskös emelkedővé alakult át), rajta egy csomó törölközős, matracos csámborgóval. Utána menni kellett a közvetlen parti sétányon olyan 30 métert (egyik oldalon fák, a másikon a meredek tengeri fal lefelé, szerencsére vaskorláttal), hogy legyen annyi hely, hogy visszaforduljak. Itt, a fordulóban, leszórtunki mindent, majd én visszavittem a kocsit a sátorhoz. Igen, a fent említett úton. Barna addig felszerelte a kajakot. Letettem a kocsit. (Mondtam már, hogy a sátortól is csak úgy tudtam kijutni a főútra, hogy olyan 25 métert tolattam sátrak között, egy szűk és kanyargós úton, meglehetős meredeken felfelé?) Innen egy jó 6-7 perces séta volt vissza a távoli partszakaszra. Ott felkaptuk a kettes kajakot és sűrű ‘excuse me, sorry’ csatakiáltások mellett átcipeltük a parti sétányon a napozó, andalgó népség között a gyerekpancsoló szakaszhoz. Beöltöztünk (spricó, sapka, szemüveg), majd ennyi kínszenvedés után ‘leszarom’ vállrándítással elrúgtuk magunkat és vadul nekiálltam kerülgetni a görögdinnyeként lebegő apró gyerekfejeket.

De most térjünk vissza az általánosságok mezejéről a konkrétumok tengerére. Első alkalom, a fentiek szerint abszolválva. Átevickéltünk a strandot jelző kötélen, itt beakasztgattuk a spricókat, leengedtem a kormányt, mehettünk.
– Barna, remélem, könnyen elérhető helyre pakoltad el a napolajat?
– Milyen napolajat?
Hát, nem erre a válaszra számítottam. Ezek szerint a napolaj a kocsiban maradt. Visszamenni érte esélytelen, még csak a belegondolás sem merült fel reális lehetőségként.
– Akkor beszéljünk keveset, úgy legalább a nyelvünk nem ég le.

Átmentünk az első szoroson, be a Losinj-öbölbe. Ez ránézésre egy védett öböl, valójában annyi vizieszköz – köztük néhány egészen nagy is – szántja a hullámokat, hogy gyakorlatilag arénában éreztük magunkat. Kievickéltünk a túloldalon, és már egyből egy másik tengeren voltunk. Nem volt annyi hullám, igaz, a nap is elbújt felhők mögé. Lementünk addig, amíg megláttuk a távolban Veli Losinjt, majd visszafordultunk. Ez végülis csak ismerkedős túra, na meg teljesen szénné sem akartunk égni.

Éppen visszafelé eveztünk, amikor csengett a telefonom. Munkahely. Néztem, nézegettem, aztán felvettem.
– Szia, dolgozol most?
– El se hiszed, hol vagyok éppen.
– Hol?
– Mali Losinj mellett a nyílt tengeren evezek egy kajakban. Gyönyörű időnk van.
– Akkor nem dolgozol?
– Szerinted a tengeren evezni egy kajakban nem munka? – sértődtem meg.
– Oké, de úgy nem?
– Úgy borzasztóan nem.

Hazafelé még szigetkerülőztünk egyet. A Koludarc és a Murtar szigetek között próbáltuk ki, hogy esetleg vadabb terepen is ki tudunk-e szállni a kajakból. A szomorú válasz az, hogy nem. A korábbi sitontop kajakról, mint ahogy a neve is sugallja, egyszeren csak le kellett pattanni. Kiugrottunk a sziklákra és kész. Az a kajak olyan volt, mint a westernfilmek lovai, ahol a cowboy az emeletről is rá tudott ugrani a hátukra. A mostani más. Eleve hosszabb. Nem is nagyon találtunk olyan partszakaszt, ahol 5,5 méteren parthoz tudtunk volna simulni. Kétszer-háromszor próbáltuk meg, ebből az egyiknél csúnyán fel is karistoltuk a kajak alját… aztán hagytuk a fenébe. Ez volt az ára. A mostani kettes gyakorlatilag meg sem érzi a hullámokat, megy, mint a veszett fene… de ezzel már nem lehet kikötni mindenféle Rücsök-szigeteken.
Viszont találtunk egy szűk, de nagyon szép öblöt. Nyulak voltunk, a hosszú kajakkal nem mertünk bemenni.

Visszaértünk. A partraszállás megint élmény volt. Dinnyefejek, strandolók közé kivonszolt kajak, melyet nem is tudtunk rendesen kivinni a strandról, csak úgy, hogy felpakoltuk a védőfal tetejére, kimentünk, majd fent felszedtük. Elmentem a kocsiért, bekentem vazelinnel, lementem a kajakért, feldobtuk, aztán irány vissza a sátor. Némileg cifrázta a helyzetet, hogy időközben oda, ahol forogni szoktam, felvertek egy sátrat, de megoldottam.

A csajok meleg kaja helyett egy rossz hírrel vártak: a hős rezsó megmurdelt. Tegnap kiderült, hogy nem lehet grillezni, ma pedig a rezsó dőlt ki. Ezzel szinte egy időben fogyott el a hideg kajánk is. Csúnya lesz úgy éhenhalni, hogy az utánfutó tele van száraztésztával és szószokkal.

Eddig egész jól állunk a technikával, tegnap este az usb modem drivereit kellett újratelepítenem, mert teljesen meghülyült. A szolgáltató le is tiltotta a SIM kártyát. Szerencsére az újratelepítés és egy jó hosszú várakozás után működött minden.
Elméletileg van a kempingben wifi is. Pontosabban, olyan szerencsés helyen vagyunk, hogy még látjuk az étteremben lévő access point-ot. Megkérdeztük, mennyi lenne? Félóra 25 kuna, ami olyan 1100 forint. Akkor már inkább a roaming. Különösen, hogy csak az időjárás érdekelt.

Visszatérve a vizesblokkra. (Az apropó az, hogy ez volt az első nap, amikor elmentem zuhanyozni. Igen, tudom, hogy ez már a harmadik nap itt, de elég sokat ázom a tengerben, minden kijövetelnél alaposan lezuhanyzok a parti tusolóban, szvsz erős túlzás lenne ezután még vizesblokkban is zuhanyozni. Legalábbis sűrűn.)
Néhány szó a technológiáról.
A vécé ún. magányos részében a mozgásérzékelő másfél méter magasra van állítva. Azaz bemész, világos van. Leülsz… és pár másodperc után elalszik a fény. Ülsz a sötétben, elgondolkodsz a világegyetem mibenlétén, miközben praktikusan meg is szabadulsz a felesleges anyagoktól. Aztán amikor végzel, csak felintesz félkézzel és már van is fény.
A tusoló sem akármi. Eleve fürdőfülkék vannak. (Vissza is élnek vele, egy csomószor láttunk vegyespárost bemenni zuhanyozni.) Bemész, bezárod az ajtót. Az előtérben van pad, fogas. Le tudsz vetkőzni, le tudsz pakolni. Aztán egy újabb ajtón bemész a privát zuhanyzóba. Itt jön az újabb meglepetés: van egy fix zuhanyrózsa olyan két méter magasan, meg van egy zuhanyrózsa olyan másfél méteres flexibilis csőre szerelve. Azt kapcsolod be, amelyiket szeretnéd. A magasról jövő alatt jó álldogálni, a flexi csőre szerelttel pedig rendesen körbe tudod mosni magadat. (+ alvázmosás.)
És ezek még csak az alapdolgok. Igény szerint bérelhetsz családi blokkot, ahol egy család kap egy nagyobb privát zuhanyzót.
Van minden, amit szeretnél. Egy dolog hiányzik nagyon: egyedül villanyrezsó (főzőfülke) nincs. Se odabent, se odakint.

Este vacsora étteremben. Korábban kinéztünk egy focipálya melletti sportkocsmát, az árai nem voltak rosszak.
Beültünk. Semmi lacafaca nem volt a rendeléssel, éhesek voltunk, csórók voltunk, 4 mixed grill. Salátával, sörrel, bubis vízzel.
Kihozták. Döbbenten néztünk a tányérra.
– Végülis, nem mondtuk, hogy köretet is kérünk – vontam meg a vállamat.
Ezekután mindenki meglocsolta bőven olívaolajjal és borecettel a salátáját és az jó is lett köretnek.
Már éppen a fogpiszkálókat fogyasztottuk, amikor beesett a pincér négy adag sültkrumplival. Harsányan nekiálltunk vigyorogni, erre úgy csinált, mintha rossz asztalhoz hozta volna ki.

Este a kölykök még párospassziánszoztak, én gépeltem a nap krónikáját, Nej pedig szokás szerint a köldökét nézegette.

Rájöttem, miért nem okozott eddig problémát nekünk ez a tömérdek aprógyerek. Mert messze voltunk.
Most olyan helyen vagyunk, ahol nagyon közel van mind Olaszország, mind Szlovénia. Tömegesen jönnek át a családok.
Mi viszont eddig legtöbbször Dalmáciába jártunk, ahová Bosznia és Montenegró van közel, de az ottlakók mostanában nem nyaraláson törik a fejüket. Azon a környéken leginkább csehekkel, dánokkal, lengyelekkel lehetett találkozni, akik ilyen nagy utakra már nem hozták el az aprónépet.
Ha végiggondoltad, akkor próbáld elképzelni, mi lehet ilyenkor Loparon, Horvátország egyik ritka homokos strandján, a San Marino kempingben. Vagy Medulinban.

2010.07.06; kedd

Kurva önleeresztő matrac. Ennyi B tervünk már nincs. Alszok a földön.

Korai kelés, bolt, burek, reggeli. Időjárás: a borulás előre jött mára, a viharos szél maradt holnapra.
Akkor ma evez a család.

Felpakoltunk mindent a kocsi tetejére és eljátszottuk ugyanazt, mint tegnap, csak most már két kajakkal és Nejjel a kocsiban. Határozottan úgy láttam, amikor túlestünk a logisztikán, hogy legalább két centit nőttem Nej szemében. A gyerekstrandon szerencsére még alig voltak, felszerszámoztunk, én induláskor még beborultam egyszer a vízbe, aztán elindultunk. Én mentem az egyessel, Nej és Barna a kettessel. Ez egyben Barna debütáló evezése is volt, ő ült hátra kormányosnak.

A tegnapihoz képest sokkal simább volt a tenger. Átmentünk az oszlopok között (mindig le akarom fényképezni, de annyira nagy arrafelé a forgalom, hogy nem merem), aztán a Losinj-öböl, majd az átjáró. Ez egy negyven méter hosszú, öt méter széles betonozott falú csatorna. Most roppant nagy hullámokkal, erős szembeárammal. Bátran belementem, gondolván, hogy csak a csatorna ilyen vad, de a túloldalon majd csak szelídebb lesz a víz. A ló farát. Ugyanolyan vad volt. Valahogy jelezni kellett volna a kettesnek is, hogy ne jöjjenek be a csatornába (odabent már képtelenség megfordulni egy 5+ méteres kajakkal), de ekkor inkább azzal voltam elfoglalva, hogy túléljek. Partközelben, ekkora vad hullámok között kellett valahogy 180 fokot fordulnom, úgy, hogy amikor oldalról kap el a hullám, ne borítson be. Összeszartam magam, de sikerült. Ekkor láttam, hogy a másik egység már a csatornában küzd. Megvártam, míg kiérnek, szóltam nekik, hogy forduljanak meg, ahogy tudnak, majd nekiindultam vissza a csatornának. A bejáratot sem igazán sikerült eltalálnom. A hullám nekivágott a betonfalnak, hiába nyomtam a pedált, meg eveztem, ahogy bírtam. Még rosszabb volt, hogy gyakorlatilag oda is ragadtam a falhoz. Ekkor szartam össze magam másodszor. Végül evezőlapáttal taszigálva, nagyokat húzva sikerült kimozdulnom a csapdából. De az a 40 méter visszafelé, azt nem kívánom senkinek.
Kiértem, rögtön fordultam is meg, hogy lássam, mit produkált a másik egység. Ők ráadásul keményebb pályát kaptak, mert bement velük szembe a csatornába egy motorcsónak, amellett kellett elnavigálniuk.
Azt kell mondjam, Barna remekül megoldotta a feladatot. Megfordultak a vad terepen, bementek a csatornába, elfértek a motorcsónak mellett. Mindezt úgy, hogy a bal oldali kormánymadzag kilazult, így a kormány csak jobbra működött. Hadd emlékeztessek mindenkit, ez volt az a kajak, mellyel hónapokig küszködtünk és nem bírtuk kormánylapát nélkül megszelídíteni.

Innen még jó messze volt a lehetséges kikötési pont, de Barna megint jól vizsgázott. Igaz, borzasztó nagy köröket írtak le a hajókkal zsúfolt öbölben, a sziget sarkán erős balkanyar öt hajó között, de végül kikecmeregtek belőle (Nejnek ekkor már szederjes volt a szája széle), és kikötöttünk (én kiborultam) az egyik szigeten lévő nudista strandon. (A térképen a kék karika.) Szerencsére sehol nem volt senki, így nekünk sem kellett letolnunk semmit.

Itt előszöris megszereltem a kormányzsinórjukat, aztán jöttek az én perceim. Végre itt volt, amit akartam. Folyamatosan mélyülő köves part, ember aztán tényleg sehol. Megfogadtam, hogy addig innét el nem megyünk, amíg 100% biztosan nem megy a ki/beszállás. A többiek látták rajtam az elszántságot, így hosszútávra rendezkedtek be. Eleinte még leültek a parton és onnan szurkoltak, illetve fütyültek, de aztán elunták és elmentek fürdeni. Csak a hangos placcsanások alkalmával kurjongattak át.

Én viszont… ha lett volna cápa az Adrián, biztos ide gyűlt volna az összes. Minden kiborulás belevágott a térdem és a bokám közé valahová, úgy, hogy a végén merő vér volt mind a két lábszáram. Ez különösen a sós tengerben élmény. A seggemet meg a hátamat a kövek verték szét. Igaz a végén már névszerint ismertem minden nagyobb darabot az öbölben. Eleinte pumpálgattam a vizet, de aztán rájöttem, hogy hamarabb kifolyik, ha olyan criticalmass-osan felemelem a kajakot.
De tartottam magam a fogadalmamhoz. Végül eljutottam odáig, hogy a beszállás 100%-os lett, a kiszállás pedig 50. (Vagy kiborultam, vagy nem.) De ami fontosabb, rájöttem, mi okozza a bajt. A háttámla nem csak túl magas, de túl előre is van tolva, így nem tudok gyorsan mozogni. Ha lassan totojázok, akkor meg a kajak borulással büntet.
Szerdán úgyis erős szelet jósolnak, nem megyünk sehová a vízen, így nekiugrok és átszerelem az ülést, na meg persze viszem vele a kormányt is. Ami problémás lehet, az a gyorstároló elérése ebből a pozícióból, de majd csak kitalálok valamit.

Innen visszaeveztünk a kempingbe. A kiszállás teljesen profi volt, először a kettes ment ki a strandra, aztán Nej megfogta a kajakomat, amíg kiszálltam, így a sok bámészkodó lemaradt a mutatványról. (Hja, kéren, a nudi strandra kellett volna jönni.) Kicipeltük a kajakokat, természetesen ekkor már a fordulóhelyemet is lezárták, de ezt is megoldottam. A családból senki nem mert beülni a kocsiba. Figyelembe véve a felfelé kapaszkodó utat, ezt nem is csodálom.

Sör. Aztán még sör. 9-től evezgettünk fél egyig a tűző napon, izgalom is volt bőven, valahol érthető. Ebéd, majd csendes pihenő. Szószerint. Amikor megébredtem, megemeltem a fejem a székben és láttam, hogy mindenki elaludt, körbeülve az asztalt.

Lesétáltam a partra, úszni egyet. Útközben láttam egy fazont, a lakókocsi sátrában vállával szorította füléhez a telefont, miközben verte a laptop billentyűit. Na, ezt már nem. Ez már nem nyaralás. Az egész arról szól, hogy évente egy, vagy két hétre az ember elfelejtse a kötelezettségeit. Ne hozzuk már magunkkal ide is.

Úszás után még nézelődtem és láttam, hogyan csinálják a profik. Bácsika kievezett egy piros kajakkal a kemping gyerekstrandjára(1) (ami nekünk nem jöhet szóba, mert autóval megközelíthetetlen), aztán előszedett a tárolóból egy kiskocsit, rádobta a kajakot és vigyorogva tolta végig a sétányon, majd fel, a sátrak felé. Ez volt az a kiskocsi, amilyet én is venni akartam indulás előtt, de 35e forintunk már nem volt rá. (Így is elköltöttünk egy kisebb vagyont a hárombeülősre bővült flotta felszerelésére.)

(1) Itt lehet némi zavar. Tehát volt a kempingnek egy picike kavicsos partja, ez volt olyan 10 méter széles és borzasztó nehezen lehetett megközelíteni kajakkal. Emellett volt a kemping területén belül egy szálloda, annak külön volt egy 20 méter széles kavicsos partja. Ez volt az, ahol rengeteget kellett kinlódnom a kocsival, de ha már leszedtük a kajakot, akkor viszonylag egyszerűbb volt a megközelítés. Mi főleg az utóbbit használtuk, de egyszer kipróbáltuk az előbbit is. Nem kellett volna.

Rögtön után megnéztem, hogyan kötnek ki a sky2-essel. (Egy meglehetősen benti bójához szokott kikötve lenni egy ilyetén jószág. Mindig is érdekelt, hogyan tudják használatba venni a mélyvízben.)
Hát, előszöris, ez egy sky2-es. 80 centi széles, kábé, mint a mi sitontop kajakunk. Aztán ennek gyakorlatilag nincs is beülője, teljesen úgy néz ki, mint egy kenu, csak nincs felhúzva az orra. (Az Ocean Duo-val mi is szálltunk ki a tisnói kikötőben másfél méterrel felettünk lévő betonmólóra, létráról. Igaz, hazafelé belepottyantam a vízbe, de visszamásztam.)
A páros kievezett a betonfalra applikált létráig, az elől ülő hölgy kiszállt a létrára (érdekes, itt is az ész pozícióban ült a férfi), a hapi kiadogatott neki mindent, aztán a nő elrúgta a parttól. A férfi egy hirtelen mozdulattal páros lábbal kiugrott a kajakból, majd visszaúszott mellé és egy nagyot taszított rajta, Így lavíroztak el a bólyáig, ahol kikötötte a kajakot, majd kiúszott a partra. Gondolom, a beszállás hasonlóan történik, csak fordított sorrendben.
Így most azt mondom, bérelhettünk volna egy bóját mi is a gyerekstrand környékén, ekkor csak a felszerelést kellett volna lehozni, Barnával be tudtunk volna úszni a kajakokért, aztán kivisszük a partra, felszereljük és hajrá. Mindig utólag okos az ember.

Még utólagosabb megjegyzés: egy bója, egy napra 80 kuna, azaz 3360 forint. Számold ki 14 napra.

Órák óta csak ülök a sörsátorban, nézelődök, irogatok. Miközben körülöttem pezseg az élet. Az ember nem is gondolná, mennyi probléma gyűlik felhőként egy ilyen kemping felett. Mindenkinek megvan a magáé. A parcellák szűkek és nehezen megközelíthetők. Különösen lakóautókkal, meg lakókocsikkal meg bazi nagy utánfutókkal. Sofőrök forgolódnak, próbálnak lavírozni a strandtól és a hőségtől megszédült tömegek között. De ezek mind megszokott problémák egy kempingben.
Az viszont mindenképpen fura, hogy mindenki megoldja, viszonylag simán. Itt mindenkinek PÁV2-es jogsija van?

Van durvább is a gyereksírásnál. A mellettünk lévő lakóegységben egy négyévesforma kislány halandzsában énekel. 40 perce. Egyfolytában. Megbontottuk a karcosabb üveg házi vegyigyümi pálinkát. Most már mindenki mosolyog. Hamarosan vele fogunk énekelni.

Délután a család elment fürdeni, én meg körbesétáltam a kempinget a fényképezőgéppel. Aztán este olvasókört nyitottunk: mindenki előszedett valamit, körbeültük az asztalt és művelődtünk.

Jobbra fönt az nem egy akasztófa, hanem a rokkant vízrebocsájtó állomás. Eleve a sziklák közé lebetonoztak egy lépcsőmentes utat, majd a betontuskóra ráépítettek egy csörlős széket, amellyel vízbe lehet engedni a pácienst. Habár a szituáció rengeteg poénkodásra adna lehetőséget, de ezt most inkább kihagynám.

A holnap reggelre igért szélvihar már este megérkezett, így élénk cövekkopácsolás hangja verte fel a kemping csöndjét. Akarom mondani, vegyült bele a kiskölykök hisztijébe. Tényleg durva: direkt figyeltem a rendszámokat: kábé 90% szlovén, a maradék 10% olasz és német. A többiek az észlelési határérték alatt vannak.

2010.07.03; szombat

Éppenhogy beszerezve a Maszkabál. Egy nappal az indulás előtt jelent meg, könyvesboltban még esélytelen lett volna begyűjtenem. Nekem sem volt már rá időm, így Barna ment el érte a kiadó üzletébe. Elhűlve tapasztalta, milyenek tudnak lenni a szerepjátékosok szeánsz közben. Egy csomó elhivatott fantasy hős, amint szuperfegyvereiket, a különleges tulajdonságokat adó játékkártyákat lengetik egymás felé, harsány kiabálás közben.
De még mindig jobb, hogy élőben teszik, nem pedig számítógép mögött. Itt azért valóságosan is pofán lehet verni bárkit.

Hihetetlen, mennyire egy hajtós időszak volt a nyaralás előtti két hét. Szószerint percre ki volt számítva minden. Az utolsó héten például minden nap volt egy bevásárlós köröm, minden napra jutott 2-3 óra pakolás esténként – és mindezek dacára annyira ad-hoc módon ment a végső összepakolás, hogy kizártnak tartottam, hogy nem hagyunk otthon valami roppant fontos dolgot. (Ez a kéthetes sátras nyaralások sajátja: itt már annyi, de annyi mindent kellene vinni, de még rosszabb, hogy bármit otthon felejtesz, az képes lesz teljesen tönkrevágni a nyaralást.)
Aztán még Pest határából visszafordultunk néhány fontos dologért és ennyi. Nem mondom, hogy nem felejtettünk el semmit, de megvoltunk nélkülük.

Közben csütörtök délelőtt letört egy darab a hidamból. Mármint a számban. 2002 óta bírta, most gondolta úgy, hogy elég volt. Délután bolt helyett fogorvos. Szabadságon van. Egész héten. Felhívtam mobilon. Megnyugtatott, hogy semmi bajom nem lehet belőle, maximum esztétikai problémát jelenthet. Erre vigyorogva legyintettem: még csak nem is tudom értelmezni magammal szemben az esztétikát, mint kategóriát.

Az utolsó héten már rendszeresen 4 órákat aludtam, ezért is feküdtem le legalább csütörtökön este tízkor. Így legalább összejött egy 6,5 órás alvás is, a hosszú éjszakai vezetés és a 41 órás ébrenlét előtt.

Pénteken úgy terveztem, hogy kényelmesen összepakolunk, utána délután ledőlök aludni, majd éjfél és hajnal kettő között valamikor elindulunk.
Aha. Gyakorlatilag az egész péntek délután egy eszetlen vágta volt, ahol végülis nagyjából éjfélre sikerült mindent összepakolnunk. Nyilván ekkor már nem feküdtem le, nekivágtunk az útnak.

Életem legrosszabb vezetési élménye volt. Már 20 perc után éreztem, hogy baj van, ilyen állapotban nem lenne szabad vezetnem. Valami emberfölötti teljesítménnyel lekecmeregtem Balatonlelléig, ott kiálltam a parkolóba és csatlakoztam a bőszen horkoló családhoz. Aludtam egy félórát. Utána elsétáltam vécére, de Marche, nálam meg nem volt egy fillér sem, így dafke visszasétáltam és újból útnak indultam. A család észre sem vette a megállást. Eleinte jó volt, azt hittem, túltettem magam a kialvatlanságon – de nagyot tévedtem. Kábé egy óra kegyelmi időszak után végig összefolyt előttem az út, csak hihetetlen erős koncentrációval sikerült tudatosítani magamban, hogy hol vagyok és mit csinálok. Borzasztóan sajnálom az egészet, mert egyébként eszméletlen szép tájakon kanyarogtunk, érdemes lett volna jobban is körbenéznem, beszívnom az élményt.

Az M7-en karambol, frissen elkapva az éjszakában. Valami kocsmáros vihette le utánfutón az árukészletet. Kilométereken keresztül söröshordók, pillepalackok és karosszéria-darabok között kellett lavíroznunk. Figyelmeztetésnek pont jókor jött.

A horvát-magyar határon volt egy kis intermezzo.
– Nyissa ki – közölte a határőr.
– A csomagtartót? – kérdeztem vissza.
– Nem, az utánfutót.
Ajjaj. Ott azért volt néhány termékből kereskedelmi mennyiség.
Hátramentem, nekiálltam.
– Azt tudja, hogy benne lesz a tévében? Most forgat itt a Duna TV.
– A fenébe. Ha ezt tudom, akkor indulás előtt megfésülködtem volna.
Ezen jót nevetett. Látszott rajta, hogy már nem is akar annyira vegzálni.
– Nézze, ne bontsa le az egész ponyvát, csak be akarok kukkantani egy kicsit.
– Sajnálom, ez már csak ilyen. A legkisebb bekukkantáshoz is le kell bontani a teljes hátulját.
Nagyjából ekkorra végeztem. Benézett.
– Te jószagú atyaúristen – tolta hátra a sapkáját – Na, gyorsan menjenek innen.
– Akkor végeztünk? – kérdeztem vissza a biztonság kedvéért.
– Persze.
Beültem, kövér gáz.
Hatalmas ordítás a bódéból. Mint kiderült, még a bent ülővel is lett volna dolgom. Utánfutóval ugyan vissza nem tolatok, Nej sétált vissza az útlevelekkel és fogalmam sincs, mit adott érte cserébe, de se nem lőttek fejbe, se nem tartóztattak le.

Innentől az utazás egy merő harc volt az álommanóval. A küzdelem maga nem ismeretlen számomra, pontosan tudom, mi a menetrend: egy ideig azt hiszi az ember, hogy ezt nem éli túl, ezt nem lehet ébren kibírni, aztán jön egy holtpont, és ha azon átlendültünk, akkor minden visszavált normálisba. Na, itt most ilyesmiről szó sem volt. A “nem lehet ébren kibírni” fázis tartott 13 órán keresztül, dacára, hogy kompoltunk is, meg megittam kábé másfél liter energiaitalt.

Okozott még némi izgalmat az is, hogy a pár centis túllépésért nem voltam hajlandó plusz 100 kunát – 4200 forintot – fizetni. (A plusz díj a két méternél magasabb autókra vonatkozik, én pedig a kajakokkal a tetőn pár centivel fölémentem). A jegyvásárlásnál nem szóltam, aztán viszont nyeltem egy nagyot, amikor felnyílt a hajó gyomrába vezető két méter magas folyosó ajtaja. De szerencsére engem az utánfutó miatt nem oda tereltek, így megúsztuk a buktát.

Cres és Losinj szigetek teljesen más izgalmakkal szolgáltak. Vad romantikus, meredek és szűk utak, viszonylag erős forgalom… és egy fullra pakolt autó (plusz kajakok) és egy fullra pakolt utánfutó. Nem akartam elhinni, de volt néhány emelkedő, ahol a szerelvény kettesben is alig bírt felvánszorogni. Aztán a túloldalon már megint összefolytak előttem az utak.

Megérkeztünk, berendezkedtünk. Csak pár szó… de valójában egy fél napos tevékenység. Sátrak, sörsátor, főzősarkok, utánfutó, autó… ez utóbbi egyszerre szekrény és kajakszállító eszköz. Füstölt az agyunk, égett a kezünk alatt a munka – végül este hatra minden összeállt.
Irány a tenger.
A strand kellemetlen meglepetés: leginkább a porecsi strandhoz hasonlít, nagyon sziklás, nagyon egyenetlen, nagyon mély. Nemhogy labdázni nem tudunk, de egyelőre kajakvízretételi lehetőséget sem találtunk. Ráadásul meglehetősen távol vagyunk a parttól, fent egy domb tetején, gyalog esélytelen még a tengerig is levinni a hajókat.
Egyébként nagyon jó helyünk van, a parcella kellően tágas, vannak rajta árnyékos helyek és a közelünkben van minden idők legnagyszerűbb vizesblokkja. Hidd el nekem, apró gyerekkorom óta láttam már eleget, de ilyen hiperszupert még sohasem. A felszerelés egészen kiváló (elég, ha annyit mondok, hogy mosógépek is vannak bent, plusz vasalószobák), tiszta, tágas és akkora, hogy simán el lehet tévedni benne. Bőven van elég hely mindenre. Ha ez nem győzött volna meg, emellett kifejezetten szép, hangulatos is a hely.

Este a gyerekek elmentek spanyol-paraguay meccset nézni, Nej bedőlt a sátorba, én pedig kiültem a sörsátor alá irkálni. Sokáig gondolkodtam, mi itt a leginkább furcsa, aztán rájöttem: nincs szúnyog. Este héttől üldögéltem közel tízig, és egy darabot sem láttam, miközben odahaza már délután négykor szétszednek a teraszon. Mondanom sem kell, egész arzenált hoztunk: 1 liter szúnyogűző olaj, hét bambuszfáklya, négy tányér citronella mécses. De legalább elmondhatják magukról, hogy látták a tengert. (Bambuszfáklya, aha. Olyan a talaj, hogy néhol még a 200-as szöget sem tudtuk beverni.)

Még mielőtt bármi földrajzi kavarodásba is belecsúsznánk, nem árt tisztázni: mi a Cikat (Csikat) kempingben voltunk, mely a Zabojci-öbölben van. Az egy szerencsétlen dolog, hogy rögtön mellettünk volt egy nagy és jól kiépített öböl, melynek szintén Cikat a neve. Azaz amikor Cikatra hivatkozok, tessék mindig a kempingre gondolni (piros gömb a térképen), ne pedig az öbölre. (Mellesleg ezen a térképen látszik a teljes játszótér, amerre mozogtunk, illetve mozogni akartunk.)

2010.07.04; vasárnap

Reggel a híres ember ébresztett. Pontosabban egészen biztos vagyok benne, hogy valamikor világhírű operaénekes lesz belőle.
Két sátorral arrébb egy csecsemő reggel hétkor rákezdett és fél kilenckor még mindig torkaszakadtából ordított. Garantáltan felébresztette a teljes felső kempinget. A boltban meg gondolom csak néztek, mi ez a hirtelen roham.
Én háromnegyed nyolckor másztam ki a sátorból, Nej nem sokkal később. A későn fekvő kölykök jobban bírták. Pedig ők nehezített pályán nyomták, a dupla gumimatrac leeresztett alattuk az éjjel. Ezer szerencse, hogy készültem B tervre alvás terén. De ez is azt mutatja, hogy ha autóval mész kempingezni, és úgy egyébként van helyed (utánfutó), akkor felejtősek a felfújható ágyak. Kár, hogy kempingágyat meg egyszerűen nem lehet kapni. (Napozóágyakat még lehet hébe-hóba, de ezek alvás céljára nem igazán váltak be.)

Kicsit eltaktikáztam a tájolást. Úgy vertük fel a sátrakat, hogy későn érje őket a nap… erre az a szemét máshol jött fel. Így mi a kisgyerek nélkül is keltünk volna nyolc körül. (A kölyköknek még jutott egy extra óra.)

Pékség, bolt. Éppen nem volt burek sir, de rábeszéltek a burek meso-ra. (Sajtos, illetve húsos.) Nem bántuk meg, ez is nagyon finom volt.
A bolt nagyon alap. Szinte semmi értelmes dolog. Ha grillezni akarunk, be kell menni a városba hentest keresni.
Eredetileg úgy képzeltük, hogy a kajakok a kocsi tetején laknak, de látom már, hogy eleget fogunk súlyzózni velük.

Reggelire teát akartam inni, de annyira kimelegedtem (mi fent vagyunk a dombtetőn, a bolt lent, a nap meg simán besüt oldalról a sörsátor alá és nagyon süt), hogy inkább lesétáltam a tengerhez és úsztam egy nagyot. (Az a jó zsíros húsos burek, az.) Kerestem vízrerakós helyet is, de olyan igazit még mindig nem találtam. A part nagyon sziklás, a Balatonhoz hasonlóan nem is lehet mindenhol bemenni. Vannak betontömbök, oldalukon létrákkal. A reklámfényképeken szereplő köves part kábé 10 méter széles és tele van aprókölyökkel. Ráadásul ez a rész kocsival már nem közelíthető meg. Nagyjából ugyanez a helyzet a part strandon kívüli részével is. Ott van egy-két jónak látszó hely, de hogy odáig eljussak, árkon, bokron és sziklákon kellene átvonszolnom a kajakot.
Az már látszik, hogy itt, ezen a strandon megint nem fogok tudni borulásokat, ki-bemászásokat gyakorolni. Pedig most már nagyon muszáj lenne.

Persze mire visszaértem, már jó volt tea helyett a sör is.

Kora délután van, a csecsemő megint üvölt. Pavarotti kettő.
Már máshol is tapasztaltam, hogy az árazással eleve bátorítják a kisgyerekes családokat, hogy kempingezzenek. 3 év alatt ingyen. Ha én lennék a kempingtulajdonos, pont fordítva gondolkodnék: 3 év alatt tilos lenne még csak be is lépni a kempingbe.
Ez a mostani is, marketingértékként kezeli és többször is hivatkozik rá, hogy stresszmentes kemping. Ehhez képest a nap minden szakában akad valahol hosszútávú ordítást gyakorló apróember.

Elolvastam a kemping szabályzatot. Eszerint kajakkal 200 méteren belül meg sem lehetne közelíteni a partot. Mekkora hülyeség. Aztán tilos mindenféle nyílt tűz (fáklya, gyertya) és persze tilos a grillezés is. Külön felkérték a jóindulatú, normakövető vendégeket, hogy ha ilyesmit látnak maguk körül, azonnal jelentsék fel a szomszédot.

Egyébként el sem hiszed, milyen kevés elég a boldogsághoz. Kiülsz egy árnyékos sörsátor alá… és ülsz. Nincs elviselhetetlen meleg, nincs szél, nincs eső és legfőképpen nincs szúnyog. Nincs semmi, ami elvonná a figyelmedet attól, hogy kizárólag az ülésre koncentrálhass. Ülsz… és érzed, hogy ez most jó. Aztán elsétálsz a hűtőig egy sörért és érzed, hogy most még jobb.

A többhetes pakolás és a horpadásig pakolt utánfutó után hajlandó vagyok elismerni, hogy kicsit mintha sok cuccal vonulnánk ki a természetbe. De amit ma láttam… egy hapsi fehér fürdőköpenyben sétált át a lakókocsiból a vizes blokkba.

Láttam egy fényképet magamról. Nem lehet azt mondani, hogy nem változom. Valamikor fiatal férfiként néztem ki, aztán idős férfiként, most meg idős nőként.

Eredetileg délután már kajakozni akartunk, de aztán még ahhoz sem volt kedvünk. Semmittevés… ez a helyes szó a délutáni tevékenykedés leírására.

Hat óra körül besétáltunk a városba. Ebben a mondatban megint két pozitívum volt: a város és a séta. Bármennyire jó is egy kemping, de az az igazi, amikor sétányi távolságra van egy város, mindenféle érdekes dolgokkal. Ha a séta ráadásul szép tájon, hangulatos ösvényeken vezet, az külön nyeremény.
Megnéztük Mali Losinjt, felmentünk az adekvát magashegyi templomhoz, ettünk egy fagyit (“Mágyárok? Torgyán József mongyonle. Itt a fágyid, Zsuzsi.”), megvizslattuk az éttermeket… szóval a szokásos ismerkedő rutin.

Este kártyaparti lett volna, de mindenki szó nélkül beborult a sátorba.