Search: “"Izland karika"”

We found 11 results for your search.

Izland Karika 06/09

2014.06.08; vasárnap
Büdös Nap

Habár tényleg sokat voltunk kénes atmoszférában és a nap ténylegesen is megérdemelte ezt a jelzőt, de éjszakára összejött a büdöskurva nap is. Mindegy, ne rohanjunk előre.

A Golden Ring-ről már beszéltem, ez ugye a legsűrűbben lakott régió látványosságait fogja össze. Létezik északon is egy viszonylag sűrűn lakott régió, mely szintén bővelkedik látványosságokban. Ezt szokták a közeli tó után Myvatn régiónak is nevezni, de én szerencsésebbnek tartom a Diamond Ring kifejezést. (A gyémánt körnek része pl. az Asbyrgi kanyon is, az pedig a Myvatn tótól simán van 120 kilométer, amikor a murvás út még nem járható.)
Mik is tartoznak ide?
– Jökulsárgljufur nemzeti park (Asbyrgi kanyon)
– Husavik
– Godafoss vízesés
– Myvatn tó
– Myvatn gyógyfürdő (Myvatn Nature Baths)
– Dimmuborgír lávahegyek
– Hverir kénes gejzírek
– Leirhnjukur lávamező a Krafla vulkán oldalában
– Viti kráter, szintén a Krafla vulkánnál
– Dettifoss és Selfoss vízesések.
Az elnevezésnek van egy szépséghibája: a 864-es, illetve az F862-es út. Elméletileg ugyanis ezek zárnák körré a kirándulást. Csakhogy a 864-es út botrányosan szar. A 862-es elméletileg F-es, azaz normál autóval nem járható, de a közelmúltban újították fel, így kábé a fele (alulról a vízesésekig) teljesen jó minőségű út, a másik fele viszont botrányosan szar, de legalább már nem F-es. A térképeken még persze az és az autókölcsönzős tiltólistán is rajta van, a korábban linkelt Útinform szerint pedig amikor kint voltunk, akkor még mind a két út le volt zárva.

From Izland 2014

Azaz Asbyrgi és a Myvatn között csak Husavikon keresztül vezetett út, egy durván 120 kilométeres kerülővel, köztük a képen is látható útszakasszal. A kört nem lehetett bezárni.

Mondanom sem kell, mindegyik látványosságot becéloztuk, igaz, később a tavat magát lehúztuk. Megelégedtünk annyival, hogy a partján autóztunk. (Így kihagytuk az ún. álkrátereket, de nem zokogtunk túl sokáig utánuk.) Hasonlóképpen kihagytuk a fürdőt, a végén lesz majd az is. Asbyrgi, Godafoss, Husavik már megvoltak korábban. Mai első célpontunk ergo a tó és a mellette elterülő Dimmuborgir voltak.

De előtte kvitteltünk. Ott jöttünk visszafelé, ahol tegnap a legészakibb pontért folyó vetélkedő folyt, amikor pont a legészakibb kanyarban feltűnt egy autóspihenő. Gyorsan kihajtottam, majd mindketten kisétáltunk a szikla legszélére. Így most mindketten ugyanannyira voltunk északon. (Igaz, én pár centivel előrébb toltam a lábamat.)

Szóval, Dimmuborgir. Magyarul annyit tesz, mint Sötét Város. Gyakorlatilag az történt, hogy amikor a területen átfolyt a láva – errefelé az ilyesmi mindennapos – akkor itt gőzök, gázok törtek fel, felpúpozták a lávát, majd úgy hagyták. Emiatt teljesen egyedi fekete lávatornyok alakultak ki, egyfajta sötét várat, sötét várost alakítva ki.

Ahogy kiléptünk a parkolóban az autóból, rögtön megtudtuk, miért hívják így a tavat. A Myvatn kifejezés ugyanis szószerint azt jelenti, hogy Szúnyog Tó. Nem szúnyogok, persze, inkább muslincák, de elég nagyok, olyan apró házilégy méretűek. Eleinte csak vigyorogtunk a bukósisak alakú szúnyoghálókat viselő embereken, de kábé tíz perc után rájöttünk, hogy nekik volt igazuk. Keményen. Ez a muslinca ugyanis halálos. Imádja a széndioxidot. Hol is talál ilyesmit? Hát az emlősök orra/szája környékén. Sőt, igazából nem is a környékén, hanem benne. Ebből kifolyólag pár kiló muslinca mindig azon dolgozik, hogy Luke Skywalker-ként berepüljön a nyílásokon, a többi pár kiló muslinca viszont megelégszik azzal, hogy letelepszik a nyílások környékén. És vannak a debilek, sajnálatosan elég nagy számban, akiknek megfelel az emberi fül is. Igazából már tegnap is találkoztunk velük a kanyontúrán, de akkor még csak elvétve repkedtek, ki lehetett bírni. Itt viszont halálos. Megpróbáltunk folyamatosan gyorsan menni. Egy kicsit jobb lett, de egy fotóőrültnek ez elképzelhetetlen, meg kell állnia, sokszor. Ráadásul a terep első szakasza, a rövidebb körök hemzsegnek a turistáktól, az embertömeg pedig vonzza a muslincákat. Volt olyan, hogy hosszabb távokon inkább nem vettünk levegőt. Tényleg kellemetlen volt. Nem is tudtam, mi zavar jobban, a tömérdek bámész turista vagy a tömérdek muslinca.

From Izland 2014
From Izland 2014

Ha lett is volna egy percnyi kétségem, hogy melyik túrát válasszam, az elején rögtön elmúlt: a leghosszabbat. Mindegy hová, csak ki a tömegből. Aztán végül visszavettünk eggyel, már az is elég volt ahhoz, hogy ne találkozzunk emberrel. Van egy Templom nevű formáció, addig mentünk el, majd jöttünk vissza.

Utána egy hirtelen váltás. A tó környéke ugyanis még teljesen hétköznapi, víz, növényzet, tényleg semmi extra. Keletre haladva aztán egyszer csak Tunéziában találtuk magunkat, Tatuin díszletei között.

From Izland 2014

Sivár, holdbéli, sivatagos táj. Mely csak rosszabb lett, amikor elértünk a kénes mezőkig.

From Segédlet

A tegnapi kép. Myvatn, Dimmuborgir, Hverir, Leirhnjukur, Viti… mind a Krafla vulkán 30 kilométeres körzetében voltak, azaz a törésvonalon. Azaz erősen vulkanikus területen. A Krafla egyike a legvirgoncabb vulkánoknak, egyáltalán nem véletlen, hogy hőerőművet telepítettek az oldalába.

From Izland 2014

Imhol. Az erőmű a domb mögött található, innen csak az egyik tornya látszik.

From Izland 2014

A teljes erőmű.

De már megint csapongok. Egyelőre még csak a Hverir mezőn járunk, ahol kénes gőzfelhők, sárga kénkicsapódások, fekete, büdös gázokat böfögő sártavak és erőteljes szolfatárák (kénes gőzsugarat kilövellő kőhalmok) uralták a terepet. Egy vegyésznek maga a Paradicsom.

From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014

– Menjünk innen! – szólt egy idő után Nej.
– De Kicsim, vegyész vagy, tudod, hogy a kénhidrogén ugyan egyike a legveszélyesebb anyagoknak, de szerencsére olyan büdös, hogy már jóval a MAK érték alatt elviselhetetlen a jelenléte. Itt meg még bőven elviselhető.
– Nicsak, ki beszél? Informatikus oktat ki gyakorló vegyészt? Nemrég állítottam össze egy balesetvédelmi útmutatót, külön kiemelve benne a kénhidrogént. Tudtál róla, hogy az ember orra egy idő után elfárad és nem érzi meg, hogy egyre több a kénhidrogén? Egyetlen védekezés van ellene, ahogy megérezzük a szagát, el kell menni. Jó messzire.
– Oké. Csak még ez a fénykép – dugtam bele az objektívet egy bugyborékoló sártócsába.

Aztán persze el lettem vonszolva. Pedig még ott vártam kamerával egy sárgejzír mentén, mert nem találtam eléggé előnyös formájúaknak az eddigi kitöréseit.

Nem mintha a következő célpontunk sokkal barátságosabb lett volna. Haladtunk ugyanis a Pokol középpontja felé. Hverirtől durván 15 kilométerre északra van a virgonc Krafla vulkán, az oldalában pedig a Leirhnjukur lávamező, illetve a Viti (Pokol) nevű kráter.

Őszintén szólva, a lávamezővel voltam a legnagyobb zavarban tervezéskor. Mindenki azt írta, hogy ki ne hagyjuk. De senki nem tudta normálisan leírni, hogy mi is pontosan az a kihagyhatatlan attrakció. Lávamező. Oké. Fekete kövek. Oké. Meleg talaj. Oké. És?
Nos, a meleg talajról annyit, hogy itt kellett egyedül nagyméretű hómezőkön átgázolnunk. Csak tapostuk a havat, én pedig rohadtul reménykedtem, hogy az útikönyvek nem hazudtak és tényleg lesz itt valami látnivaló.
Volt. Fekete lávamező. És meleg talaj.
Láttál már igazából fekete talajt? Fekete sziklákkal? De olyan igazi fekete színekre gondolj, hol fényes feketére, hol mattra. Na, egy idő után minden ilyen lett a környéken. Fényképeztem, persze, de a képek egyáltalán nem adják vissza az élményt.

From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014

Természetesen a talaj nem csak meleg volt, gőzölgött is, kedélyes kénhidrogén aromával. Itt sem maradtunk sokáig. (Habár – hallgatva az útikönyvekre – bejártuk a teljes kört. Anélkül tényleg nokedli lett volna az élmény.)
A Viti kráter csak olyan párszáz méter felfelé, de inkább autóval gurultunk át. Jól döntöttünk. A kráter erősen alulmúlta a várakozásainkat. Most néztem, hogy fénykép nem is készült róla, reménykedem, hogy talán videófelvétel igen. Egy nagy krátert képzelj el, az alján kék tó, a partja barnás-szürkés vulkáni por. Ennyi. Nem mozgatta meg az exponáló izmaimat. Eredetileg úgy terveztük, hogy felmegyünk a peremén a legmagasabb pontjára, de végül kihagytuk.

Mentünk tovább, vizeskedni. Dettifoss, Selfoss vízesések. Újra a kedvenc folyóm, a Jökulsa á Fjöllum, csak most sokkal délebbi pontban.
Hivatalosan a Dettifoss Izland – és egyben Európa – legbővizűbb vízesése. Tényleg monumentális. Csak az én hülye agyam nincs kibékülve ezzel a ‘leg’ szócskával. A Selfoss ugyanis pár kilométerrel feljebb található, ugyanazon a folyón. Azaz az a víz, amelyik átmegy a Dettifoss vízesésen, az átmegy a Selfoss vízesésen is. Azaz a vízhozamuk kötelezően megegyező. Akkor miért a Dettifoss lett a legnagyobb? Veled vagyunk, Selfoss!

From Izland 2014
From Izland 2014

Haladtunk a vízesések felé kocsival.
– Amikor tervezgettem, úgy jelent meg leki szemeim előtt a környék, hogy ez egy erdős környezetben lévő vízesés.
– És?
– Szerintem kurvára benéztem.

Valójában még annál is jobban. Az autós parkoló egy sziklakupac. A túraút szikla és szikla és szikla. Nem hogy növényzet, de még csak moha sem volt. Időnként úgy éreztem magamat, mint aki az egri vár romkertjében sétál. Kő és kő és kő. Ilyen volt a Dettifoss is és ilyen volt a Selfoss is. Nyoma sem volt a Jökulsa későbbi partjára jellemző növényzetnek. A vízesések persze szépek voltak, monumentálisak, nem tehettek arról, hogy a part ilyen sivár.

A vízesések után vacsora a sziklákon. Kifújtuk magunkat. Vége a programnak. Most már csak elautózunk Seydisfjördurba (olyan 170 kilométer, az 1-es főúton), felverjük a sátrat és vége a napnak. Éppen kellemesen fáradtunk el. Megint dögmeleg volt, ahogy a meteorológia jósolta, szerencsére ma a kocsi közelében mozogtunk, mindig a megfelelő ruha volt rajtunk. Az előrejelzés szerint holnap felhősebb idő lesz, ami nem is olyan nagy baj.
Késő délután volt, amikor beszálltunk az autóba. A nap ezerrel sütött, de mivel keletre mentünk, pont jó irányból. Kellemes autókázásra készültem. Olyan 70 kilométer után elkezdtünk feltekeredni egy hegyre. Volt már ilyen. Aztán a hágóban megjelent a tipikus óceáni köd.
– Hö, nézdd már, mit keres ez itt? – kérdeztem Nejtől. Ugyanis ekkor már mélyen bent voltunk a szárazföldön, kábé 200 kilométerre mindenféle parttól. Aztán ahogy belementünk, látszott, hogy ez nem olyan köd. Ez konkrétan olyan volt, hogy szeletelni lehetett volna és kilóra kimérni a reykjaviki turistáknak. Persze, nem vettük komolyan. Nagyokat röhögtünk Nejjel, hogy nézdd már, nem is láttuk eddig, hogy a VW Polo műszerfalvilágítása ferrari-piros. Az se zavart senkit, hogy egy idő után leszakadt az ég. Az ablaktörlő törölt, rajtunk kívül senki nem volt az úton, haladtunk tovább. Egy idő után az esőt is magunk mögött hagytuk, de a felhő maradt.

From Izland 2014
From Izland 2014

Autóspihenő. Itt lőttünk egy káprázatos vízesést (névtelen, magánterületen lévő vízesés) és egy bamba birkát (szintén névtelen, magánterületen lévő). Bizarr élmény volt, mert nagyon magasra felmásztunk a vízesés mellett, gyakorlatilag futva, mivel nem szerettük volna, ha a korábban elhagyott esőfelhő a szabadban ér utól minket.
Aztán mentünk tovább. Még itt sem voltam ideges. Seydisfjördur 100 kilométer, addig sok minden történhet.

_Nem történt._

Száz kilométert vezettem sűrű, átláthatatlan ködben. Közben elmentünk az általam annyira várt Vatnajökull északi oldala mellett, de persze az útjelző karókat sem láttuk, nemhogy a hegyet. Megérkeztünk a keleti oldal fővárosába, Egilstadirba. Tudtam, hogy van egy hosszú tó, mely kiemelt látványosság Izlandon és Egilstadir a két oldalán helyezkedik el, híddal összekötve, de az egészből semmit sem láttunk a köd miatt. Ekkor már komolyan gondolkoztam, hogy inkább ebben a városban alszunk. Seydisfjördur még 25 kilométer, de ilyen látási viszonyok között nincs értelme továbbmenni. De a városban is tré volt az idő, ott maradni sem volt értelme. Végül nekivágtunk, de olyan öt kilométer múlva visszafordultunk. Akkora köd volt, hogy nem bírtunk átmenni a hágón.

From Izland 2014

Ez a kép már másnap reggel készült, amikor csak átmentünk. Ennél ezerszer durvább volt a helyzet, amikor feladtuk.

Végül úgy döntöttünk, hogy éjszaka Egilstadirban alszunk, aztán reggel meglátjuk. Ha felszáll a köd, akkor lemegyünk Seydisfjördurba, ha nem, akkor kihagyjuk és megyünk tovább délnek.

Megkerestük a kempinget, kiderült (21.45), hogy még negyedóráig volt recepció, gyorsan becsekkoltunk.
És elindult a legborzalmasabb éjszakánk.
A kemping területén lévő összes asztal foglalt volt, de úgy, hogy mindegyik mellé letelepedett valaki, olyan egy méteren belül. Amit fel nem tudtam fogni, az az, hogy aki lakóautóval kempingezik, az miért veszi el mások elől az asztalt, amikor neki beépítetten van? Kerestünk valami laposabb, de puha fűs helyet a sátornak. Valamiért beragadt, hogy fel kell állítani a sátrat, habár én már a kocsiban aludtam. Utólag persze kiderült, hogy mindketten jobban jártunk volna a kocsiban alvással. Abban a pillanatban, hogy megtaláltuk a helyet, leszakadt az ég. Olyan negyven percet ücsörögtünk a kocsiban, szótlanul. Illetve én már szolidan káromkodtam. Végül elállt, de látszott, hogy bármikor újrakezdheti. Fújt a szél. Nem túl ideális sátorállító idő. Gyorsan összedobtam a vázat, szúrtam volna le a cöveket… nem ment le. Kábé öt centi föld volt, utána szikla. Káromkodás. Az eső elkezdett cseperegni. Kerestem egy kalapácsnak használható követ. Ezzel lement tíz cövek, de kettő egyáltalán nem. Mindkettő fontos cövek volt. Amilyen szeles, esős időnk volt, nem lehetett kihagyni. Megpróbáltam a kővel erőből leverni, de pokolian megfájdult a kezem, a cövekek pedig – az öt milliméter vastag huzalozott acél cövekek – elgörbültek. Ekkor már ordítva káromkodtam. Nejnél is elszakadt a cérna, magára vette a dühöngésemet, visszaordibált. Én meg – négyszáz kilométer vezetés, száz kilométer köd és egy durván idegpróbáló sátorállítás után – nem voltam túl toleráns kedvemben. Nagyobb vihart produkáltunk, mint az időjárás. Végül Nej elment a tusolóba, én meg előástam egy nagyobb sziklát, üllőként használva kiegyenesítettem rajta a cövekeket, majd olyan ferdén vertem bele a talajba, hogy teljesen belesüllyedjen az öt centis földbe. Behajigáltam a cuccokat a sátorba, berendezkedtem a kocsiban és leszartam a dohányzási tilalmat. Ittam egy sört, elszívtam egy szivart és még órákon keresztül rádiót hallgattam.
Volt már jobb éjszakánk.

Linkek:

 

Izland Karika 05/08

2014.06.07; szombat
Kanyon kanyon hátán

Beszélgetés tegnap reggel a boltban. (Sűrű köd, hideg, csepergős eső.)
– Vegyünk naptejet?
– Zseniális. Jól fog mutatni a fejlámpa mellett.
Aztán simán vörösre égtünk a mai nap során.

Éjszaka leeresztett a matrac. Az Északi sarkkörtől hetvenöt kilométerre, puszta földön aludni. Volt már jobb éjszakám is. Reggel megnéztem, a szelep ment tönkre. Ennyit a magunkkal cipelt javítókészletről. Szerencsére már csak három nomád éjszakánk van hátra, annyi menni fog a kocsiban is.

Mára egész napos túra lett betervezve. Azaz reggeli, bejelentkezés a recepción, utána pedig irány a természet.
Egy golfpályán keresztül. Komolyan. Mentünk a fűben, aztán csak a zászlónál lett gyanús, hogy ez mintha green lenne, utána pedig megtaláltuk a lyukat is. Ebben persze semmi meglepő sincs, hiszen a golfpálya szinte adja magát a környéken.
Asbyrgi-ben vagyunk, mely a Jökulsárgljufúr nemzeti park kapuja. A név szószerint azt jelenti, hogy Jökulsa Kanyon, ahol az előtag a Jökulsa á Fjöllum folyót takarja. (Meg kell különböztetni, mert csak mi legalább három, különböző folyóval találkoztunk és mindegyiket valamilyen Jökulsának nevezték.) A nemzeti park pár éve a Vatnajökull nemzeti park része. Ezen először meglepődtem, hiszen eléggé északon vagyunk, a Vatnajökull meg lent van teljesen délen, de megismerve a hely történetét, logikusnak tűnt a döntés. Bár, magunk között szólva, elsőre elég nehezen hittem el a sztorit.
Röviden arról van szó, hogy Izland a tűz és a jég hazája is egyben. Nemrég belinkeltem egy ábrát, de azóta rájöttem, hogy szinte minden nap szükségem lesz rá, így inkább be is ágyazom.

From Segédlet

A Jökulsa kanyonja Izland északkeleti sarkában van, a Krafla vulkántól északra. Vatnajökull pedig ettől jócskán délre, ahol a repedés elágazik. A Vatnajökull (jökull = gleccser, jégsapka) önmagában is egy csoda. A hegy sem kicsi (8100 négyzetkilométer, itt található Izland legmagasabb hegycsúcsa, 2110 méter), de az egészet egybefüggő jégtakaró borítja, melynek vastagsága eléri az 1000 métert is, átlagosan 400 méter. És ez alatt az óriási tömeg alatt vulkánok vannak. Ebből érdekes mókák szoktak lenni, többször is előfordult olyan tűzijáték, melynek során kis híján kipusztult Izland, de kapott belőle bőven Európa is. Az egyik ilyen gleccserárvíz (amikor a mélyben lévő tűzhányó nem tör ki, hanem csak leolvaszt pár kontinensnyi jeget, mely utána visz magával mindent, amit csak talál a hegyen) kábé 8000 évvel ezelőtt nem a szokásos útvonalon – délen – áradt ki, hanem északon, és ez a gigászi áradás tarolta le annyira a tájat, hogy a vége a kanyonokban gazdag Jökulsa vidék lett. Az Asbyrgi kanyon önmagában is érdekes: képzelj el egy lópatkó alakú kanyont. Mint egy nagy, fejreállított ‘U’ betű, ahol a középső rész tulajdonképpen egy gigantikus nagy szikla. A kanyon mélysége – az ‘U’ betű magassága – 3,5 kilométer. Térképen így néz ki. (Az ‘U’ betű itt áll, de mivel a bejárat a főútnál van, ezért beszélünk fejtetőre állításról.)

From Izland 2014
From Izland 2014

Fényképen pedig így. A képek a kanyon legvégéből készültek, ha jobban megnézzük, a felső képen látszik az ‘U’ betű mindkét szára, középen az óriási sziklával.
A kanyon belső része füves, illetve a jellegzetes izlandi aljnövényzet borítja. Itt található a kemping és értelemszerűen itt található a golfpálya is, mindkettő a bejáratnál. Szerencsére beljebb már semmi nyoma sincs a civilizációnak, sőt. A track-en látható, hogy a sátrunk pont a belső szikla tövében volt, innen a golfpályán keresztül elmentünk a recepcióig, onnan fel a sziklára, majd a kanyon szélén végig a kanyon tövéig. (Nagyjából hat kilométer környékén.) Itt hoztuk a legjobb döntésünket. Elméletileg ugyanis keresztül lehetett volna vágni keletnek egy túraúton a Jökulsa folyóhoz, de mi mentünk tovább egyenesen. Ez minden leírás szerint egy üres pusztaság, ahol maximum azt lehet megnézni, milyen pusztítást végzett a 8000 évvel ezelőtti gleccserárvíz. Átrágtuk magunkat a fennsíkon, végül a Kviár pontnál (kb. 10 km) elértük a Jökulsa kanyont, ahonnan a kanyon szélén visszasétáltunk, majd haza a kempingbe. Igen, aki figyelt észrevehette, hogy bejött a képbe még egy kanyon. Ez a Jökulsa folyóé és nagy és szép és impozáns és az én személyes kedvencem lett Izlandon.

Ennyi a bevezetés, és akkor jöjjenek a részletek.

A recin megkérdeztük, van-e wifi. Volt. Drágán. Amikor savanyú képpel közöltük, hogy kösz, nem kell, a csajszi visszakérdezett, hogy mire lennénk kíváncsiak. Mondtuk, hogy az időjárásra. Ja, az ingyenes – vidult fel a hölgy és kifordította a monitorát. Elhűlve néztük. Tűző napsugarak, az egész napra. Rajtunk meg vastag softshell nadrág, vastag softshell kabát. Szerencsére a polár felsőket otthon hagytuk, de így is durván túl voltunk öltözve. És persze foltosra égett az arcunk estére.

Még indulás előtt próbáltam felkészíteni Nejt, hogy fákra ne nagyon számítson a szigeten. Sőt, közhelynek számít, hogy aki Izland után hazaérkezik Európába, eleinte klausztrofóbiás lesz, annyira elszokik a magas objektumoktól. Ehhez képest a fővárosi kemping környékén kisebb erdők voltak (bent, a városban), itt pedig, Asbyrgi-ben erdei ösvények. Ilyen is volt az út, egészen a kanyon végéig: fás, cserjés, rengeteg kilátási ponttal. Fényképeztem is, mint az állat, de a publikálásnál már visszafogtam magam. Nem akartam úgy járni, mint Nej, aki Arizónában csinált vagy 700 képet, mindenféle kaktusokról. (Ez azóta szállóige lett a családban. Amikor a negyedik, vagy ötödik képet készítettem egymáshoz teljesen hasonló sziklaormokról, Nej el is kezdte hátul duruzsolni, hogy kaktus, kaktus.)

A kanyon vége után jött a kihalt rész. Rögtön mászással kezdtük.

From Izland 2014

Innentől ugyanis magánterület, ehhez pedig át kellett másznunk a villanykerítésen. Az alsó két lépcsőfok ki volt fordulva, egy nyomoronc szög tartotta mindegyiket csak a levegőben. Nekiálltam megjavítani.
– Mit csinálsz? – érdeklődött Nej.
– Megszerelem.
– Minek?
– És az utánunk jövők? És a világbéke?

Majd kezdődött a bizarr utazás. Rohadt nehéz leírni, mi a szép a semmiben. Az ösvény, mint barázda, vezetett minket, sziklák, patakok, tavak között. A terep egyszerre volt kőtenger, fura színű növénytakaró, lápos-mocsaras vidék, miközben a horizonton körbe magas hegyek, hóval borított hegyláncok állták útját a tekintetnek.

From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014

Erre a tájra tényleg illett Bereményi kifejezése: a táj, mely el lett felejtve.

Olyan négy kilométert sétáltunk, de nagyon hangulatos volt. Viszont utána, amikor megérkeztünk a Jökulsa kanyonjához, szószerint hanyatt dobtam magamat.

From Izland 2014

Lehet, hogy ez a fényképen nem jön át, de ez egy piszok magas kanyon volt, ahol éppen egy kiugró sziklán heverészek, alattam pedig a mélység. Előtte pedig kiültem a szélére és ott ebédeltünk. Ebéd kilátással. Még mondtam is Nejnek, hogy mások ezt úgy oldják meg, hogy csodaposztert ragasztanak az étkező falára – mennyivel vagányabb már, kimenni az eredetihez és ott kajálni.

A hazaút pedig újabb meglepetéseket tartogatott. Amikor az ember az izlandi növényzetre gondol, akkor olyasmi képek jutnak az eszébe, hogy mohák és zúzmók a sziklákon. Hát, nem. Mind a két gyalogtúránkon beleszaladtunk olyan területekbe, ahol a horizontig terjedően olyan volt, mintha egy remekszabott, színpompás sziklakertben sétálnánk.

From Izland 2014

– Mi lehet ez a növényzet? – érdeklődtem – Csak nem ez a kövidinka?
– Hanga. Fenyér. Csarab. Zanót. Meg ilyenek.
– Akkor már maradjunk inkább a kövidinkánál. Azt legalább ismerem.

Sétáltunk tovább.

From Izland 2014

– Mégis, hogyan csinálhatták ezt az utat? – gondolkodott el Nej.
– Gondolom, mint máshol. Az emberek kitaposták.
– Biztos vagy benne, hogy ez kitaposható?
– Miért ne?
Próbaképpen ráálltam egy húsz centi magas bozótra. Simán megtartotta a 110 kilómat, még rugózni is lehetett rajta.
– Oké. Akkor kapa.
– ?
– Rotációs kapa.
– ??
– Birka.
– Na, ne. Hogyan?
– Felemelték a hátsó lábukat és tolták maguk előtt.

Aztán megjelent egy vörös sáv a kanyon falában.
– Nézdd csak, megjelent a vörös szín a kövekben. Vaskettő vagy vashárom?
– Vashárom. A vaskettő az zöld.
– Az is ott van alatta.
– Hülye. Az a fű.

Sétáltunk és próbáltunk betelni a látvánnyal.
– És ha visszaértünk, kezdődik minden előlről – sóhajtottam.
– Hja.
– Sport.
– Ja.
– Diéta.
– Ja.
– Temető.
– Hülye.

Végül túltelítődtünk. Egyszerűen minden túrában elérkezik az a pillanat, amikor az ember annyira tele lesz az élményekkel, hogy már nem fogja meg egy újabb szakadék, egy újabb fenséges vízesés, egy hangulatos tisztás, már legszívesebben a sátránál ülne és hideg sörét kortyolgatná.

Hideg sör? Hirtelen eszembe jutott, hogy mindent benthagytunk a kocsiban. A tűző napon. A francba.
Nos, soha nem voltam nagy Volkswagen rajongó, egyáltalán nem osztottam honfitársaim kiemelkedő elfogultságát a márka iránt. De mától el kell ismernem, ezek a kocsik tudnak valamit. A csomagtartóban felejtett sör ugyanis hideg maradt. Rögtön bontottam is néhányat, hozzá egy szivar és vigyorogva néztük egymás sötétbarnára égett arcát.

Ennek a túrának a neve a helyi leírás szerint Kviar circle, azaz Kviár kör. Esszenciális Izland. Ha húsz kilométeren belül látni akarod, milyen változatos tájakból áll a sziget, akkor csak ezt a túrát kell bejárnod.

Vacsora. Zuhany. Aztán beütött a krach: melegvíz csak automatából van, az automata viszont százkoronással működik. Én még vettem az akadályt, kemények vagyunk, 75 kilométerre a sarkkörtől még hideg vízben zuhanyzunk. Nej viszont puhányan adta elő, neki kellett a melegvíz.
Persze próbálkoztunk a recepción:
– Itt a bankkártya, kérünk melegvíz-zsetont.
– Az nem zseton, az százkoronás.
– Engem nem érdekel, hogyan nevezi a zsetont, kérünk egyet.

Megvonta a vállát és váltott a kártyáról százkoronásokat.

Link:

 

Izland Karika 04/08

2014.06.06; péntek
Nagy Utazás

Mai program: bevásárlás egy hétre, majd autóval át Asbyrgi-be. 550 kilométer. Maximális sebesség: 90 kmh, még akkor is, ha közel-távol senki sincs az utakon. Automata kamera például lehet.

Délben vágtunk neki a távnak. A lendület nem tartott sokáig. Még átmentünk a Bálna Öböl alatti alagúton (fizetős és a kijáratnál szedik a pénzt, fura), utána jött a nagy kába futam. 40 kilométerenként tört rám egy-egy alvási roham. Púposra tornáztam a karosszériát. Az energiaital már a fülemen folyt ki. (Taurinos és meglepően olcsó. De nem túl hatékony.) Mindemellett keményen tartottam a 90-es tempót. Nem is értünk utól senkit, ellenben minket mindenki. Alaposan meg tudtam figyelni a helyiek előzési szokásait. Eszméletlen. Utolértek. Aztán szorosan tapadtak hosszú kilométereken keresztül. Csak, hogy idegesítsenek és hogy állandóan figyelnem kelljen a tükröt is. Majd amikor elértünk valami nagyon gázos helyre, ahol beláthatatlan terepszakasz kezdődött, akkor szánták rá magukat az előzésre. (90-es tempó, aha. A vége felé GPS-szel leellenőriztem a Polo kilométeróráját, szemérmetlenül felfelé torzított egy tízest, azaz kilencvennél csak nyolcvannal mentünk. Azért a saját Lacetti nem játszik ilyen durván.)

Szokatlan módon megváltozott az időjárás. Ezerrel sütött a nap, felhők itt-ott, elszórva. A kocsiban megsültünk. Odakint viszont viharos, metszően hideg szél. Csak kabátban lehetett mozogni. Ahogy elértük az óceánt, ott pedig masszív, földhöztapadó ködfelhők úsztak be a fjordokba. Csak, hogy képed legyen: A fű szokatlanul élénkzöld. Mohás, meredek hegyek, melyeket a felhők fekete árnyéka tarkít. Az ég kék. Az óceánnál szivarfüstként beúszó barnás köd. Messziről nem is értettük, hogy mit látunk. A ködben persze egyből lecsökkent tíz fokkal a külső hőmérséklet.

From Izland 2014

A terep eszméletlenül sík. Fekete salak hegyek, rajtuk sötétzöld moha. A tetejükön itt-ott még hó, illetve az oldalukon is, sávosan. Mintha holstein-fríz tehenek lennének. Az oldalukból hőforrások gőzölögnek. Az egész táj sima, könnyen átlátható. Tényleg mint egy terepasztal.
Autóspihenő.
– Megállunk? – érdeklődött Nej.
– Nem.
– Miért nem?
– Mert annyira sík a terep, hogy még én sem tudok pisilni.

Itt az ideje, hogy egy újabb izlandi közmondást idézzek: Ha eltévedtél az erdőben, akkor álljál fel.

Akureyri. Mezei benzinkút. WC. Odabent fehér csempe, fehér szaniter, UV lámpa. Mintha diszkóban pisilnék.

Izland alapvetően agrár ország, mérsékelt iparral (alumínium, cement). A fő élelem- és jövedelemforrás a hal, de emellett jelentős az állattartás is. Kultúrnövényeket egyáltalán nem látni, csak gyep, de azt igyekeznek mindenhol terjeszteni. A rövid fű miatt rengeteg a birka, meglepően sok a ló és elszórva látni csak teheneket.

– Fura, hogy a mezőgazdaság csak annyiból áll, hogy szurkolunk az esőnek, nőjön jobban a gyep – jegyezte meg Nej.
– Ja, még nyírni sem kell.
– Csak azt nem értem, mit csinálnak ennyi lóval?
– Izé. Turisták. Bérlovagolás.
– Ne bolondozz. Ahhoz tizedennyi ló is elég.
– Házimunka?
– Láttad te is a farmoknál azt a rengeteg erőgépet. Sokkal hatékonyabbak, mint a ló.
– Kolbász?
– Ez nekem is eszembe jutott. De igyekszem nem rágondolni.

Aztán megérkeztünk az északi kirándulóövezetbe, a Myvatn régióba. (Diamond Ring, de erről majd később.) Az első nagyobb látványosság a Godafoss vízesés, magyarul az Istenek vízesése. Thorgeir Thorkelsson (komolyan, most már tényleg írok az izlandi nevekről), egykori pogány pap volt 1000-ben a törvénymondó és úgy döntött, hogy Izland áttér a pogányságról a kereszténységre. Amint ezt a parlament is kimondta Thingvellirben, Thorgeir hazatérvén megkereste a legközelebbi vízesést és belehajigálta a pogány istenek szobrait. Innen származik a vízesés neve.

From Izland 2014

Északi part. Husavik. A 2500 lakossal kifejezetten nagy városnak számít északon. Emellett patinás is, Izland egyik első települése. (Husavik = Házak Öble, azaz az első felfedezők idején csak itt voltak házak.) Mára a jelentősége lecsökkent, tulajdonképpen a turisták átvágásából élnek. Ezt errefelé úgy hívják, hogy bálnalesés. (Elolvastam egy csomó élménybeszámolót indulás előtt. Aki elment bálnát lesni, kivétel nélkül ugyanazt írta. Jól felszerelt hajó, egy csomó radar, spéci eszközök, magabiztos kapitány. Aztán menetközben a tengerészek dolgoznak, mint az állat, ide rohannak, oda rohannak, ott már majdnem vannak bálnák, ott is van valami, de bocs, mégsem az, nézzék, az ott talán egy farok, aztán visszamennek a kikötőbe, a turisták elkönyvelik, hogy nem volt szerencséjük, igaz, majdnem láttak bálnát, de végül mégsem, és tény, a személyzet mindent beleadott, de hát most így sikerült. Egy olyan leírást sem olvastam, hogy valami homályos farkon kívül ténylegesen láttak is volna bálnát. A módszert egyébként ismerem, az Adrián ugyanez delfinlesés névvel fut.) A bálnamúzeum viszont tényleg létezik, de az egykor híres falloszmúzeumot már a fővárosba költöztették.

From Izland 2014

Husaviktól még tovább mentünk északra a 85-ös úton, egészen a félsziget csúcsáig. Jelen túránknak ez volt a legészakibb pontja. Olyan 50 kilométerre lehettünk az Északi sarkkörtől. (A fő szigeten nem lehet elérni a sarkkört, az csak a Grimsey szigeten megy keresztül.)

A 85-ös úton keletre fordultunk és a sziget északi oldalán autóztunk tovább, párhuzamosan a parttal.
– Ha jól sejtem, most vagyunk utunk legészakibb részén – fordultam Nejhez – Ez egyben rekord is. Nekem eddig Szentpétervár volt a legészakibb pontom.
– Nekem meg Helsinki.
– Akkor most utolértelek.
– Ja.
– Illetve, nem. A vezetőülés egy méterrel északabbra van. Én nyertem.
– Nem adod át a kormányt? Lenne kedvem vezetni.
– Szó sem lehet róla.
– Írigy kutya.
– Hoppá. Holnapután ugyanitt jövünk vissza. És a szembesáv északabbra van. Sőt, az anyósülés még északabbra lesz. A francba.
– Akkor én nyertem.
– Tudod mit? Holnapután vezethetsz, ha akarsz.

A kemping csodálatos helyen van, bent az Asbyrgi kanyonban. Felnyomtuk a sátrat, nem messze a kanyon sziklafalától. A nap még ezerrel sütött, pedig már este tíz körül jártunk. Felhő sehol. Meleg volt. Sikerült egy eldugott sarokban saját asztal mellé letelepednünk, szóval minden tökéletesen sikerült.

From Izland 2014

(A képen már kezdett beszivárogni az óceánparti köd.)

Vacsora. A reggeli bevásárláskor végre találtunk 2%-os sört a közértben. Malátás: Egil Maltextrakt. Űberbrutál. Olyan édes, hogy összeragad tőle a szám. Az első korty után a diabéteszem sikoltva roskadt össze. Ellenben a Thule nevű, pilzeni jellegű 2%-os kifejezetten kellemes. Ráadásul a helyi klímában a hűtéssel sem kell foglalkozni.

Esti szivar. Az első szippantásra levált a borítókupak.
– A morva életbe! – jegyeztem meg.
– Mi történt?
– Levált a kupak.
– Akkor hogyan fogod elszívni?
– Mint a pornófilmekben szokták: bő nyállal.

Link:

 

Izland Karika 03/07

2014.06.05; csütörtök
Golden Circle

Nem beszéltem még a matracokról. Habár itthon vannak önfelfújó (és önleeresztő) matracaink, de azoknak elég vastag a szövete, emiatt esély sem volt rá, hogy elcsomagoljam bármelyiket is. Feltúrtam az izlandi sportboltok (egyik, másik) kínálatát, de eléggé elkeserítő eredménnyel. Az árak horribilisek. Sima 8 mm-es polifoam darabja 8000 forint, a legegyszerűbb, strand kategóriájú felfújható matrac pedig 12e. Kínomban azt találtam ki, hogy vettem az Auchanban strandmatracokat (darabja 990 forint), meg egy javítókészletet (100 forint). Végülis, hét éjszakát kellett kibírniuk, utána kuka.

A gagyi matrac egészen jól teljesített. Hajnalra azért hűvös lett, nekem is magamra kellett húznom rendesen a hálózsákot. Mondjuk, nem egészen értem a dolgot: ha egész éjjel süt a nap, mitől hűl ekkorát a levegő? Ennyit jelentene a dőlésszög?
Nejt nem is találtam magam mellett, gondoltam, kiment a meleg kocsiba. Nos, tényleg kiment, de azért mert az én mobilomon nézte meg reggel, hány óra van, azon viszont ki van kapcsolva az automatikus óraállítás. Szegény csajszi már hajnal ötkor kint kukorékolt, mert azt hitte, hét óra van. Én meg csak két órával később bújtam elő.

Nagyon kényelmes reggeli. Izlandon tényleg máshogy működik minden. A világon bárhol úgy kell túrázni, hogy korán kelünk, nehogy idő előtt ránk sötétedjen. Itt ilyesmitől egyáltalán nem kell félni. Ha délben kelek és délután indulok neki, akkor legfeljebb hajnalban lesz vége a túrának. Na és? Egy szempont van, ha tudom, hogy 10-12 órás túra lesz, akkor jó alaposan ki kell pihennünk magunkat előtte, mégha délig alszunk is. Ja, meg még arra kell figyelni, hogy a boltok mikor zárnak. A látványosságok ingyenesek, múzeumba nem járunk, enni a kocsiból eszünk, szóval laza. (Ja, meg még arra kell figyelni, hogyan fordulunk rá az utolsó napra. A repülőgép indulása ugyanis már kötött időpont.)

Mára az úgynevezett Arany Karika (Golden Ring avagy Golden Circle) volt az úticél. Tudni kell, hogy Izland meglehetősen asszimetrikus ország. Magyarországnál valamivel nagyobb területen él 300e lakos. Ebből csak a főváros övezetében (a három legnagyobb városból összeépült régió) található 160e lakos. A negyedik legnagyobb város északon (Akureyri) már csak 16e lakossal bír. A települések zöme is a déli-délnyugati részen található, azaz elsősorban itt zajlik az élet, a turisták nagy része is errefelé mászkál. Számukra alakítottak ki az utazási irodák egy kompakt látványosságcsomagot, melyet Golden Ring-nek neveztek el. Ebbe a következő látványosságok tartoznak: Thingvellir Nemzeti Park, Geysir (Strokkar) gejzírek, illetve a Gullfoss vízesés. Ide szokták még sorolni a Glymur kanyont a vízeséssel, illetve a Kerid krátert is, bár ezekre a helyekre szervezett csoportok már nem járnak. (A kanyonhoz elég sokat kell gyalogolni, elméletileg kihívásos terepen, a Kerid meg fizetős.) Mi mind az öt helyet beterveztük.

Elindultunk. Nej skubizta a térképet és a gps-t. Nekem nem tetszett az útvonal.
– Biztos, hogy jó irányba megyünk?
– Azt mondja a gps, hogy nincs más út…
– … mint az Isten útja – vágtam rá.
– De ezt már énekelned kell.
– Eszter vagy Mohabá hangján?

Hirtelen fékezés.
– Ne haragudj, be kellett engednem a kanyarodót. Én voltam az utolsó a sorban, annak meg mindig kötelező.

Első célpontunk Glymur volt, Izland legmagasabb vízesése. Azaz az óra járásával egyező irányba kezdtük a kört. Meg kell mondjam, rögtön ez volt a legfélelmetesebb túránk. Legalábbis elméletben. A Glymur-nak nagyon rossz sajtója van. Meglehetősen sok leírást találni róla a neten, mindegyik valami félelmetes útnak festi le. Azt írják, hogy két út van, az egyik nokedli, a másik viszont, ahonnan az _igazi_ kilátás nyílik, már sokkal durvább. Barlangon keresztül leereszkedni a kanyonba, átkelni a zúgó folyón, meredek, csúszós-mászós kaptatón fel a kanyon túloldalán, elmenni a vízesésig, majd ugyanez vissza. Több helyen is írták, hogy komoly túrafelszerelés kell hozzá, túrabot erősen javasolt. Emiatt is nem járnak erre szervezett csoportok.
A magam részéről először azt mondtam, hogy nem érdekel, mi a keményebb úton fogjuk végigtolni. Aztán, már odakint, meggondoltam magamat. Nej nem az a magabiztos túrázó tipus, ha elront valamit és csuronvizes lesz, vagy kimegy a bokája, cseszhetjük az egész kirándulást, annyit meg nem ér meg a próbálkozás. Azaz maradt a gyengébb útvonal.
A helyszínen derült ki, hogy nincs két útvonal. Ezzel először akkor szembesültünk, amikor megláttuk, hogy csak _egy_ jelzett túraútvonal van. Nej színe egyből lejjebb csúszott pár fokot a Pantone skálán. Abban maradtunk, hogy megyünk, amíg nem kellemetlen. Nos, a “barlangon” úgy mentünk át, hogy csak utólag realizáltuk, hogy ez egy barlang volt. Végülis, tényleg az volt, csak éppen meglehetősen rövid, ehhez képest meglehetősen magas, azaz végig nappali fényben jártunk. Ebben az volt a vicces, hogy kizárólag emiatt a barlang miatt csomagoltam két garnitúra fejlámpát, tartalékelemekkel.
Már lent is voltunk a Botnsá folyónál. Néztem a kanyon túloldalát, kiépített túraút vezetett felfelé. Csodálkozva néztünk egymásra Nejjel: mi ebben az extra? Aztán mentünk tovább, megkeresni a hidat.

From Izland 2014

Ez volt az extra. A Botnsá egy nagyon sebes folyású folyó, az átkelő pedig közvetlenül egy kisebb vízesés tetején volt. Ha megnézed, láthatod, hogy a “híd” nagy része pusztán egy kifeszített acélsodrony, ebbe kell kapaszkodni, miközben kőről kőre lépdelsz. Csakhogy ezek a kövek kábé húsz centivel a víz alatt voltak, a folyó sodrása pedig rémisztően erős volt. Majd ha a köveken valahogy átkeveredtél, akkor még ott volt egy kidőlt fatörzs. Nej egyből kapitulált, én még egy ideig vakartam a fejemet. A mostani túrabakancsom nem vízálló, meg a víz is mélyebb, mint a baki szára, tehát eleve csak a nyakamba lógatva tudnám átvinni. Mezítláb a köveken, pengehideg folyóban, ilyen erős sodrásban, szép kihívás, különösen ha figyelembe veszem, hogy ugyanitt kell vissza is jönni. Végül én is feladtam.
Visszafelé azon meditáltam, hogy milyen hülye hely ez: a leírások szerint csak akkor érdemes megnézni a vízesést, ha sok a víz, mert egyébként elég csotvasz szegény. Csak éppen ha sok a víz, akkor meg nem lehet átkelni a folyón. Kevés víznél át lehet ugyan kelni, de akkor meg minek?
Felmentünk a barlangon keresztül, szétnéztem… és rájöttem, hogy mindenki hülye. Én is. Párszáz métert sétáltunk a kanyon szélén, teljesen békés, barátságos terepen és már rá is láttunk a vízesésre, majdnem szemből.

From Izland 2014

Ha jobban megnézed a képet, a kanyon túlsó szélén megy az általunk kihagyott ösvény, ahonnan a vízesésre pont fentről tudsz ránézni. Márpedig a túrázók egyes számú szabálya, hogy legyen akármekkora is egy vízesés, fentről, azaz a lebukási pontjáról nézve nincs benne semmi érdekes. Azt most már értem, miért nem szerveznek gyógytúrákat a túlsó oldalra (habár egy egyszerű fahíddal orvosolni lehetne ezt a problémát is), de hogy ehhez a kilátási ponthoz, mely kábé húsz percnyi normál sétára volt a parkolótól, miért nem, arról elképzelésem sincs. Mi mindenesetre örültünk neki, hogy nem volt tömeg.

Visszamentünk a kocsihoz, jöhetett a következő célpont. Illetve… előtte kipakoltam mindent a csomagtartóból, ami egyáltalán nem volt kis feladat. Elektromosság. Arra rendezkedtünk be ugyanis, hogy én – akinek tengernyi kütyüje van – a kocsiban töltök mindent menetközben. Nej, akinek csak egy telefonja, ő meg a kempingek mosdóiban, tisztálkodás és kajálás közben. Az egész utazást a tabletre építettem, azon volt minden, de tényleg minden információ. Volt néhány biztonsági mentés a mobilokon, de jegyzetelni is a tableten jegyzeteltem. És itt, amikor eljutottunk oda, hogy rádugom a tabletet a kocsi akkumulátorára, nem találtuk azt a filléres bizbaszt, ami fordít mikrousb-ről Samsung aljzatra. Először a mi cuccainkat pakoltam ki. Aztán a kocsiét. Amikor az üléseket kezdtem szétszedni, hirtelen rámmosolygott Fortuna: a bélyeg méretű konverter becsúszott Nej ülésében az ülés és a háttámla közti résbe és ottragadt. Valószínűleg indulás előtt bedobtam az anyósülésre, aztán elfelejtkeztem róla, Nej meg nem vette észre és utazás közben bepasszírozta az ülés mögé.
Hideg volt az idő, de azért durván leizzadtam.

Most vettem észre, hogy nem is beszéltem az öbölről, melynek mélyén található Glymur bejárata. Hvalfjördur-nak (Bálna-öbölnek) nevezik és egy nagyon hangulatos öböl. Régen elég erős volt a forgalma, mivel a partján ment körbe az 1-es út, de amióta megépítették az öböl bejáratánál az alagutat, a kutya sem jár erre. Tehát egy fjord, kanyargós úttal, egyik oldalon az óceán, a másikon magas hegyek. Forgalom nulla. Igazi élményautózás. Számomra külön meglepetés volt a part szokatlansága. A meredek adriai, illetve görög partok után teljesen más az itteni, lágyan vízbesímuló part. Olyan egyszerű, mint egy terepasztal: letettük az öblöt, letettük mellé a hegyet, a vízpart meg tök sima.

Következő célpont: Thingvellir Nemzeti Park.

Megtörtént az első találkozásunk a híres-nevezetes izlandi murvás úttal. Alapvetően a szigeten háromfajta úton mehetünk. A legdurvábbak az ‘F’ betűvel jelöltek, ezekre _csak_ négykerékmeghajtású autókkal lehet rámenni, azokból sem mindegyikkel. Egy Subaru Justy például négykerekes ugyan, de az első folyó elsodorná. Ezeken az utakon ugyanis nincsenek hidak a sebes folyókon, simán át kell hajtani az olykor egy méter magas gázlókon.

From Izland 2014

Itt látható egy tipikus izlandi autó, amellyel már bátran lehet közlekedni bárhol. (Az off-road tilos.)

A köznapi utak között pedig vannak aszfaltozottak, illetve sima fekete lávatörmelékkel borítottak. Az utak számozása és borítása között nincs egyértelmű kapcsolat, az 1-es főútnak is vannak murvás szakaszai. (Olvadáskor minden évben elsodorta az utat az ár és egy idő után elunták újraburkolni.)
Nos, emlékezetes találkozás volt. Olyan húsz kilométeres szakaszról beszélünk, de pont belementünk egy betonkeménységű, földig érő sötét felhőbe. Komolyan, keményebb volt, mint az útburkolat. Aztán elkezdett belőle szakadni az eső. Az ablaktörlő legnagyobb fokozatban sem tudta törölni, szerencsére annak az esélye, hogy szembejöjjön valaki, gyakorlatilag nulla volt, így egyedül arra kellett koncentrálnom, hogy az “úton” maradjak.
– Azt mondtad, szeretsz esőben vezetni – kellemetlenkedett Nej.
– Ja. Feltéve, hogy átlátok a vízen. Feltéve, hogy van alattunk út.

Végül csak áthámoztuk magunkat a felhőn és kilyukadtunk Thingvallavatn-nál. (Vatn = tó.) Megérkeztünk.

A környék tipikus példája annak, mennyire kell vigyázni, amikor az ember fotelből tervez utazást. Ez a hely ugyanis sok szempontból kiemelkedő hely. Először úgy is terveztem, hogy itt szállunk meg két napra és innen toljuk le az arany körutat. Közben pedig besétáljuk, betúrázzuk a vidéket. Szerencsére az utolsó napokban máshogy döntöttem. Nem, nem Thingvellir-t értékeltem le, illetve nem úgy. Egyszerűen csak megéreztem, hogy habár fontos hely, de annyira nem látványos. Ehelyett jött a fővárosi szállás, annak bejárásával. (Eredetileg kihagytuk volna Reykjavikot.)
Thingvellir ugyanis az a nemzeti park, ahol semmi különösebben szép táj sincs.
Két dologról nevezetes:
– Itt alapították 930-ban(!) az izlandi parlamentet, mely utána 1798-ig rendszeresen itt ülésezett. Mondjuk, nem vitték túlzásba a dolgot, a vezetők évente egyszer összegyűltek, egy héten keresztül összetolták a fejüket, majd a Törvényszikláról (Lögberg) kihirdették az eredményt. Emiatt óriási a jelentősége a helynek Izland történelmében, egyfajta kultikus helyként kezelik.
– Izlandon van egy geológiai érdekesség: itt megy keresztül a Mid-Atlantic Ridge, azaz a Közép-Atlanti hátság. (Pontosabban maga a sziget is része a hátságnak.) Nem lehet eléggé kihangsúlyozni ezt a geológia jellegzetességet. Eleve ennek köszönhetően született meg a sziget. A vulkáni tevékenység miatt a hátság szélesedik, ennek következtében a hátság közepén húzódó völgy szintén, méghozzá évente olyan két centivel. Azaz a kontinensek – Európa és Amerika – ennyivel távolodnak egymástól. Valamikor az ösidőkben ez a szélesedés elért egy olyan pontot, ahol nagyon vékony volt a héj a felszín és a magmaréteg között, a tengerfenék átszakadt, a nagy mennyiségű kiömlő láva a víz felszínére emelte a hátságot. Ez lett Izland. A hátság gerincén haladó völgy – a törésvonal – jelenleg is végighúzódik a szigeten, a bal alsó saroktól kezdve átlósan a jobb felsőig. Az összes vulkáni tevékenység – és egyáltalán nem elhanyagolható tevékenységről beszélünk – emellett a törésvonal mellett történik. Ez a törésvonal megy át Thingvellir-en keresztül is. Az ősvikingek – bár fogalmuk sem volt róla, mi is ez a szakadék – megérezték, hogy kiemelten fontos és pont a hasadék mellett hozták létre a parlamentet. Aminek persze rettenetesen örülnek manapság az idegenforgalmi szakemberek, hiszen lehet mutogatni, hogy itt húzódik a határ Európa és Amerika között. (Érdekesség, hogy emiatt a sziget területe folyamatosan nő. A hasadék szélesedik, de a magma alulról tölti utána az anyagot, azaz a sziget nem hasad, hanem gyarapodik.)

From Izland 2014
From Izland 2014

Miután így leszóltam a környéket, azért hadd védjem is meg. A parlament körüli rész lélegzetelállító és roppant hangulatos. De ez egy óra alatt bejárható. Súlyos hiba lett volna egy egész napot szánni rá. (Megjegyzés: az alsó képen láthatsz egy zászlórudat a templomtól kicsit balra. Az jelzi az egykori parlament helyét.)

Miután végeztünk, úgy döntöttünk, hogy ebédelünk. Az eső közben utolért. Nej elment vécére, én pedig találtam egy fedett padot. Az eső sértődötten mégsem esett le.

Lehet, úgy tűnik neked, hogy amilyen sokat írtam az esőkről, hát végig esett. Ez egyáltalán nem igaz. Izlandon tényleg ötpercenként változik az időjárás, hol süt a nap, hol szakad. Az eső azért kapott főszerepet az írásokban, mert mindig akkor esett, amikor a legtöbb kellemetlenséget tudta okozni. Márpedig ha az időjárás ránk tudott szánni ennyi időt, megérdemli, hogy benne legyen a történetben.

Amíg várakoztam, volt egy érdekes telefonbeszélgetésem. Valami droid felhívott a CIB banktól, miszerint nemzetközi körözést adtak ki ellenem, mert adósságom van náluk. Van egy elfeledett, nem használt céges számlám és a felgyűlt kezelési díjak elérték a 4000 forintot. Már az elején szóltam a pacáknak, hogy hol vagyok és jeleztem neki, hogy az egész telefonbeszélgetés simán kerülhet többe, mint a hátralék, de nem tudtam meggyőzni, hogy tegye le. Mindenáron arról győzködött, hogy azonnal fizessem be az összeget, mert egyébként küldik a spanyol inkvizíciót és egyáltalán nem érdekelte, hogy én éppen kint vagyok a civilizáció határán még tíz napon keresztül. Mondtam neki, hogy higgadjon már le, ahogy hazaérek, rendezem a dolgot.
Kitérő. Közben hazaérkeztünk és rögtön kaptam is egy ajánlott levelet, miszerint nem rendeztem a tartozásomat, így törölték minden adatomat a CIB bankban. Most mehetek be, hogy megkérdezzem, volt-e bőr a pofájukon négyezer forint miatt bar listára tenni, illetve természetesen megszüntetem a másik céges számlámat, mivel idiótáknál nem bankolok. Ennek a számlának simán a havi díja 4000 forint, de ők tudják, mit csinálnak. Kitérő vége.

Időközben visszatért Nej a klotyiról. 200 korona volt a slanyadíj. Bankkártyával nem lehetett fizetni, viszont bankkártyával venni kellett egy másik kártyát, amivel már igen. Nem egyszerű, de még mindig működik a kísérlet: eddig nem kellett pénzt váltanunk.

Következő célpont: Geysir. _A_ Gejzír.

Itt található az a természeti jelenség, melyet az izlandiak Gejzírnek neveztek el, a világ többi részén élők pedig ez alapján a sajátjaikat gejzírnek. Sajnos már vagy száz éve nem működik. Fénykorában nem volt kicsi, olyan hetven méter magasra lőtte fel a vízgőzt. Csak éppen nem volt kiszámítható a megjelenése, a “turisták” meg rájöttek, hogy ha köveket dobnak bele, akkor siettethetik. Ez egy ideig működött, utána viszont teljesen elzárta a gejzírt. A jelenlegi hivatalos álláspont az, hogy amíg egy földrengés újra ki nem nyitja, addig ez a gejzír, hoppá, Gejzír nem működik. Kész szerencse, hogy itt van mellette a kistestvér, a Strokkur. Ez ugyan csak 20-30 méter magasra lő, de teljesen turistabarát módon 5-10 percenként produkál egy kitörést.

From Izland 2014
From Izland 2014

Pont, amikor odaértünk, akkor lőtt egy csomót egymás után. Vettem is, kamera módban. Utána szerettem volna fényképet is csinálni, de Strokkur átállt szivatós üzemmódba. Hosszú perceken keresztül semmi, aztán öt perc múlva úgy tűnt, lesz belőle valami, de végül csak ejaculatio praecox sikeredett. Aztán amikor már feladtam és elindultunk vissza a kocsihoz, akkor lőtt egy nagyot. Nej ugyan rákerült a képre, de legfeljebb majd leretusálom.

A Gejzírtől nem messze van az Arany Vízesés, a Gullfoss. Még a vízesés előtt van egy tanösvény, mely igen érdekes sztorit mesél el. Található a neten egy legenda, mely szerint valamikor vízierőműt szerettek volna építeni a vízesésre, de egy nő tiltakozásképpen begyalogolt a vízeséstől a reykjaviki parlamentig és ez annyira meghatotta a törvényhozást, hogy feladták a tervet. A tanösvény pontosan meséli el a történetet, és az khm… némileg más.
A vízesés valamikor Tomas Tomasson és Halldor Halldorsson tulajdona volt. (Tudom, fura, hogy ekkora kaszott nagy vízesés magántulajdon lehetett, de ez a mai napig is így van: Izlandon erős a farmgazdálkodás és ami a farm területén van, az a tulajdonosoké. Rengeteg óriási vízeséshez jutottunk el úgy, hogy magánterületet jelző kerítések kapuján kellett átmennünk.) Az állam később megvette a vízesést a két férfitól és azt tervezték, hogy külföldi befektetők segítségével erőművet építenek rá. Tomas Tomasson lánya, Sigridur Tomasdottir (az izlandi nevekről majd később) volt az a személy, aki ezt meg akarta akadályozni. Rengeteget lobbizott, tiltakozott ellene. Az izlandiak őt tekintik az első környezetvédőnek. A vízesés környékén lakott és tény, hogy begyalogolt Reykjavikba. De nem demonstráció céljából, hanem ügyintézni, és nem egyszer, hanem sokszor. (Gyenge 120 kilométer.) Végül az erőmű építése meghiúsult, de nem kizárólag Sigridur állhatatos munkája miatt, hanem azért mert a külföldi befektetőknek elfogyott a pénze és nem fizettek ki határidőre valami részletet, így elveszítették a jogukat. Az izlandi kormány pedig ejtette a tervet, amiben egész biztosan nagy szerepe volt a harcos nőszemélynek.

From Izland 2014

Mint a képen is látható, ez egy egészen különleges vízesés. Két lépcsőben zuhan alá a víz, de közben a folyó kilencven fokot elfordul, méghozzá olyan rövid távon, hogy a két vízesés gyakorlatilag összeér. Emellett óriási, bővízű, egyszerűen impozáns.

– Lélegzetállító. Gyönyörű – ámult nej.
– Pedig… – hümmögtem – Se nem a legmagasabb, se nem a legnagyobb, se nem a legbővebb vízesés.
– Akkor?
– Akkor semmi. Egy a sok közül.
– Na ne – dobott egy hátast nej – a Glymur, amelyiket reggel láttunk és amelyik a legmagasabb, sehol sincs ehhez.
– De. Magasabb.
– De akkor is csak egy gyökérkefe!
– Elfogult vagy.
– Te meg hülye. Ha nem látod, ez mennyivel nagyszerűbb.
– Persze, szebb. De ne nézdd le a Glymurt. Annál az odajutás és a környezete adja az élményt. Nem hasonlítható a Gullfosshoz, ahol a vízesés viszi el a show-t.

Ez volt az utunk legészakibb pontja, innentől már hazafelé mentünk, a fővárosba. Délnek haladva értük el a Kerid krátert, melynek mélyén egy eszméletlen kék tó rejtőzik. A kék színt valósággal kiemeli a kráter fala, mely meglehetősen erős színekben pompázik, mint valami vastagon túlszinezett papagáj. Kisgyerekek szoktak ilyen bőséggel zsírkrétát kenni a papírra.

From Izland 2014

Sajnos az igazi színpompát nem láthattuk, éppen egy vastag felhő borította be a tájat. A fenti képet véletlenül sikerült elkapnom abban a tizedmásodpercben, amikor a nap valahogy átszúrt a felhőn.
Ez egy kaldera, de nem a szabályosak közül. Azaz nem a vulkán lávakamrája robbant fel és szakadt össze is egyben, hanem a hozzátartozó vulkán szépen, barátságosan – azaz robbanás nélkül – kitört, majd később szakadt be az üreg, nem vulkanikus kalderát alakítva ki.

From Izland 2014

Az alapélmény a vörös lávakő. Hihetetlen mennyiségben található a kráterben, a lefelé vezető túraút is ebből áll, és a tó melletti ösvény is. A tó ugye kék, a focipálya salakjához hasonlító lávakő vörös és lila, a moha zöld és barna.
Érdekesség, hogy a természeti látványosságok közül itt szedtek egyedül belépőt. Nem valami sokat, egy jegy 350 korona volt. Természetesen lehetett kártyával fizetni.

Késő este értünk vissza a kempingbe. Az asztalunk foglalt volt, mi viszont baromi éhesek. Kész szerencse, hogy a kocsi gyakorlatilag a lakásunk is, így csak átgurultunk egy másik asztalhoz. Kaja után kiültem az autó szélére, elpöfékelni egy szivart. (Ha már Reykjavik neve azt jelenti, hogy füstös öböl.)
Este tízkor tízegynéhány fiatal csődült át a hostelből a kempingbe. Egész pontosan a sátrunk melletti rétre. Kétkapus frizbit játszottak. Éjfélig. Közben folyamatosan jöttek a szurkolók. Engem speciel nem zavartak, mert jegyzetelgettem, de nem tartom kizártnak, hogy a sátrakban lakók már esetleg aludni akartak volna.

Esti pakolás. Mi ez? Fejlámpa. Aha. GorillaPod. Hogy sötétben is lehessen éles képet készíteni. Aha.

Linkek:

 

Izland Karika 02/07

2014.06.03; kedd
Budapest – Luton

Világrekord kisérlet. Tíz nap Izland, sátorral, kempingfelszereléssel, bérautóval. Az összes cucc Wizzair kis kézipogyászban. Értsd, hogy sátor, hálózsákok, matracok, technikai felszerelés (tablet, mobilok, GPS, Gopro készlet, dlsr kamera két objektívvel, töltők, akksik), tíz napra ruha, hideg kaja, meg még egy csomó apróság. Logikusan a legmelegebb felszerelést kell magunkra öltenünk az utazáshoz: túrabakancs, polárbélésű softshell nadrág, aláöltözet póló, polár felső, polárbélésű softshell kabát, sapka. Michelin baba. Szerencsére az időjárás mellettünk volt, napok óta vacak, esős idő van. Aztán indulás előtt egy órával kisütött a nap és úgy ránkégette a felszerelést, mint atombomba hadfira a fémsisakot. Örültünk a váratlanul kitört nyárnak, persze.

Ruha tíz napra:

From Izland 2014

A teljes felszerelés:

From Izland 2014

Intenzív köbcentigazdálkodás folyt. Kábé egy éve van két Wizzair táskánk, melyeket egy szabolcsi hapsi gyárt, méretre. Ezt pont meg lehet úgy pakolni, hogy maximálisan kihasználja a tér lehetőségeit. A képen látható, hogy mi egy kicsit túl is pakoltuk, a táska valamelyest gömbölyödik, azaz ha nagyon szivatni akarnának, akkor meg tudnának, de úgy vettem észre, hogy a boarding cégnél dolgozó hölgyek már ismerik a táskát, automatikusan engednek fel vele a gépre. Gond az Easyjet-nél lehet, ott a kis kézipogyász méret némileg más, 8 centivel magasabb, ellenben 5 centivel vékonyabb. Azaz a vastagság miatt kivehetnek a sorból, de szerencsére a retorzió csak annyi, hogy a csomagot – amennyiben belefér a normál kézipogyász méretbe – a csomagtérben szállítják. (Ezzel is csak akkor szoktak élni, ha nagyon tele van a gép.) Mi a biztonság kedvéért igyekeztünk mindig a sor elejére kerülni, ott még nem szoktak vacakolni a csomagokkal.

Indulás előtt egy utolsó kör a neten. Úgy látom, éppen forradalom készül: az RTL Klub a kormány lépésére válaszul ledobja az atombombát: beszüntetik a Barátok Közt sorozatot. Bármilyen röhejesen hangzik is, de valószínűleg ez lesz az utóbbi négy év legnagyobb csapása a kormányra.
Azt hiszem, megpróbálunk letelepedési engedélyt szerezni Izlandon.

Ferihegy. Security. Álltunk a sorban és pont arra gondoltam, hogy mennyivel tisztább, szárazabb érzés egy tablet, mint egy laptop, ezt ugyanis nem kell elővenni bemutatni. Aztán sorrakerültem. Cipő, kabát le, jön a táska.
– Laptopot, tabletet kérem kivenni! – közölte a hölgy.
Ledöbbentem. Ez most viccel? De aztán ránéztem az arcára és nagyjából egy droid érzelemvilága nézett vissza.

Kitérő. Ez egészen konkrétan egyike a repülőtéri security több tucatnyi frusztráló agyfasz baromságainak. Múltbéli terrortámadások ellen akarnak védekezni, utólag. És arrogánsan. Tény, a laptopok valamikor vastag dögök voltak, egy laptop alakú dobozba simán bele lehetett hajtogatni egy kalasnyikovot. De ez ma már nem igaz. Nem is nagyon szokták bekapcsoltatni. De azért persze előszedetik. A tabletek pedig tényleg teljesen mások. Fél centi vastagok, esély sincs bármit elrejteni bennük. De ekkor jön a droid logika: a tabletet ugyanarra használjuk, mint a laptopot, tehát ugyanolyan veszélyes, ergo azt is elő kell vetetni. Kitérő vége.

– Laptopot, tabletet kérem elővenni – állt előttem a droid.
– Hadd ne vegyem elő! Nagyon el van pakolva, ráadásul csak egy picike.
Hallhatóan kattogtak a fogaskerekek.
– Ha olyan kicsike, akkor maradhat – döntött végül.
Azt meg honnan kellett volna tudnom, hogy a 10.4 colos tablet kicsi vagy nagy? (Megjegyzem, ha ott tényleg előszedeti velem a tabletet, simán megfogom a sort tíz percre. És volt akkora tömeg, hogy ez fájt volna. Mindenkinek.)
De nem örülhettem sokáig, jött az átvilágítás. A dobozok bementek, én meg át. Kíváncsian vártam, mi jön ki. A kabát, a cipők kijöttek szépen, de a táska ment a kitérő futószalagra.
– A sátor mehet, a szögek nem! – kiabálta hátra valaki a gép mögül.
– Csókolom, nem szög, hanem cövek! – kiabáltam vissza – És direkt tompát hoztunk, hogy átmenjen!
Egy idősebb nő emelkedett fel, némileg zavartan. Gondolom, nem szokta meg, hogy bekiabálnak neki.
– Ezt majd a sor végén magyarázza el a főnöknek!
Sor vége. Félreálltunk.
– Cövek. Tompa – szögeztem le egyből.
– Azt majd meglátjuk. Pakoljon ki!
Elkezdtem. Egy idő után finoman félretoltak, hogy majd ők. Néztem nagyokat: ti tényleg azt hiszitek, hogy ez ilyen egyszerű? Ha egy tetriszbolond belenézett volna a táskába, egyből elélvezett volna. Még a legapróbb alkatrész, a legutolsó autós, vagy hálózatos töltő is precízen elforgatva berakva. A táska simán átment volna Steve Jobs akváriumtesztjén. Hogy haladjunk, nekiálltam instruálni őket, merre ássanak. Végül meglett a zacskó, kihúzták, megnézték, tényleg tompa, mehet. A visszapakolás már csak tízpercek kérdése volt, de szerencsére időnk az volt bőven, számítottunk rá, hogy vacakolni fognak velünk.

Következő menet: felmenni a repülőgépre, büntetés nélkül. Mint írtam, a Wizznél nem számítottunk csesztetésre, nem is volt.

Luton. Durván goromba felhőszakadás. De legalább az időjárás végre igazodott a ruházatunkhoz.

Mentünk volna be a security-re, de az éber őr este kilenckor kiszúrta, hogy csak a következő nap reggelén indul a gépünk, így nem mehettünk be. Vagányul beültünk egy Starbucks-ba, csak el tudunk üldögélni 3 órát egy kávé mellett. Negyed egykor próbálkoztunk újra, de ekkor meg azt mondta a hölgy, hogy reggel öt előtt ne is küzdjünk, nem érdemes. A fotelünket viszont közben elfoglalták.
De a tablet még ennél is csúnyábban tréfált meg. Most nem az Evernote-ba kezdtem jegyzetelni, mert úgysem lesz sehol sem wifi. Total commander, sd kártyára txt fájlban. Nagy sokára megtaláltam, hogyan lehet új txt fájlt létrehozni. Írtam. Úgy a harmadik sor táján írtam egy hosszabb mondatot. Kilógott a képernyőről. Oké, settings, wrap. Csakhogy innentől két példány létezett a tablet memóriájában a szövegből: a tördelt és a nem tördelt. Olyan két óra alatt meg is írtam a nap történetét, elmentettem. Kiléptem. Erre közölte, hogy a fájl nem lett elmentve, akarom-e menteni? Hát, ugyan már mentettem, de azt nem lehet elégszer. Két óra munka az két óra munka. Majd amikor visszapattantunk az ellenőrzésről, gondoltam folytatom. Ekkor jött a döbbenet: csak a háromsoros szöveg volt meg. Az utolsó kérdés ugyanis arra a kicsi, beragadt gyökérkefe változatra vonatkozott és amikor azt mondtam, hogy igen, akkor felül is írta a korábban már elmentett hosszú változatot. Á, nem káromkodtam. Viszont második nekifutásra már másfél óra alatt gépeltem be. Csakhogy a mobiltelefon után a tablet is lemerült. Alvás híján meg én is. Jól kezdődik.

Először hogy kinevettük Lutonban, a kifelé vezető folyosón lévő mosdóban a szerencsétlen angolokat a külön hideg- és melegvizes csapok miatt. Aztán később csak meleg víz volt az összes vécében.
Jelzem, ez az egész úton így volt, szóval immár határozottan biztos vagyok benne, hogy a biztonsági ellenőrzés valójában a kereskedelmi maffia része, és semmi köze sincs a biztonságos utazáshoz. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a biztonságra való hivatkozással nem engednek át egy csomó mindent, hogy utána kénytelen legyél odabent, sokszoros áron megvenni. Ez ellen működött sokáig az a módszer, hogy üres palackot vittél át a szekun, majd bent töltötted meg csapvízzel. Erre most mind Lutonban, mind Keflavikban gyakorlatilag megszüntették a hidegvizet az összes létező mosdóban. Hazafelé Izlandon majd megőrültem, annyira hiányzott éjszaka valami víz (összes üzlet zárva volt), még a terminált is körbejártam kívülről, hátha van egy feltörhető tűzcsap valahol, de nem volt.

2014.06.04; szerda
Luton – Reykjavik

Hajnal öt körül futottunk neki újból a bejutásnak. A gépünk fél nyolckor indult, most már csak eljutunk legalább a szekuig. Sikerült. Biztonsági ellenőrzés.
– iPad van?
– Nincs – vágtam rá határozottan. Össze is dőlne a világ, ha a Samsung tabletet leájpedezném.

Érdekes módon, itt Nej csomagja ment oldalvágányra a futószalagon. Gyorsan végigpörgettem, mi került hozzá, aztán tanácstalanul megvontam a vállamat. Semmi nem indokolta a félreállítást.
Szigorú arcú nő intett, hogy bontsuk ki a csomagot. Kibontottam. Belenyúlt… majd hatalmas vigyor kiséretében kirántotta a mini téliszalámit.
– Sausage!! – kiáltott oda a sor melletti kollégáinak, magasba emelve a bűnöst.
Óriási, felszabadult kacaj követte a bejelentést. Nyilván nevettünk mi is, de nem annyira őszintén, lévén nekünk csak ekkor esett le, addig mit is képzeltek, miért is voltak annyira feszültek a biztonságiak.
A nálam lévő cövekekkel senki sem foglalkozott.

Átvánszorogtunk a tömérdek duty free üzleten.
– Le tudnék nyúlni egy adag Cadbury-t – sóhajtott Nej.
– Nem tudom. Olyan whisky-t még nem ittam. Finom?

Aztán boarding, az Easyjet-nél is simán átjutottunk. Megvan a grand slam: mindenféle retorzió nélkül jutottunk át a csomagjainkkal mindenhol, úgy, hogy még a cövekek is nálunk voltak. El nem tudom mondani, mekkora megkönnyebbülést éreztem.

Keflavik. Izland, jövünk. A ráció országa. A legrégebbi parlament, a görögöktől eltekintve a legrégebbi demokrácia. A legtudatosabb nép.
Ehhez képest a repülőtér eszméletlenül kaotikus. Sehol nem volt kiírva, merre van a kijárat. Mi leléptünk vécére és ezzel el is vesztünk. Még azt sem tudtuk, milyen területen vagyunk? Fogtunk nyelvet, az elküldött egy helyre, ott kellett volna lennie az útlevélellenőrzésnek… de nem volt ott senki. Visszamentünk, megkérdeztünk mást, ugyanoda küldött vissza. Mondtam neki, hogy nincs ott senki, de csak vállvonogatást kaptam vissza. Aztán jött egy nagyobb csoport, ekkor már elég sokan zajongtunk a bódék előtt (én konkrétan a kamerába zajongtam, csúnya magyar szavakkal), mire végre megjelent egy határőr, de nem ült be a bódéba, csak kinyitotta az ajtót, hogy mehetünk. Aztán azt, aki ezt elhitte, jól lecseszte, hogy az útlevelét azért látni szeretné. Innen még egy bonyolult labirintus, exit felirat persze sehol. Illetve egy helyen: közvetlenül a tényleges kijáratnál.

Nagyon nagy fekete pont Izlandnak, rögtön az érkezéskor.

Az autófelvétel megint nem volt sima, a papír alapján egy karcolás volt az autón, a valóságban viszont volt vagy nyolc, a kocsi persze kint a rák farkán, az eső meg a biztonság kedvéért többször is beköszönt, hátha elsőre nem vettük észre.
Van ez az izlandi közmondás (Azt mondod, rosz idő van? Akkor várjál öt percet!), nos az időjárás ezt ma pontosan be is mutatta. Legalább tucatszor áztunk bőrig. Az volt a stratégiánk, hogy ha a kempingbe érkezéskor éppen nem esik, akkor gyorsan felállítjuk a sátrat. Ha esik, akkor elmegyünk bevásárolni. Nem esett, elkezdtük állítani a sátrat és naná akkor jött egy pillanat alatt a felhőszakadás, amikor még csak a belső sátor állt, az, amelyiket a legszigorúbban kellett volna védeni a nedvességtől.
De ugyanez megvolt a kajánál is. Bevásároltunk, vissza a kempingbe, nem esett, kiültünk a padra, kipakoltunk… erre eleredt. Nej be is rohant a fedett mosogatóhoz kajálni, én körbenéztem, láttam, hogy amit eszek, az jó vizesen is, tehát maradtam a szakadó esőben és kényelmesen szeletelgettem a sajtot meg a párizsit. Ekkor szakadt nyakamba a jégeső. Nem mondom, hogy nem mondtam csúnyákat, de ekkor már dafke kint maradtam. Kaja végére el is állt. Elpakoltunk, a jó ebédhez járt volna egy szivar, előszedtem, megvágtam, meggyújtottam – ebben a pillanatban dőlt ránk megint az ég. És így ment egész nap. Beültünk egy kávézóba, kikértük a cuccot, közölték, hogy hamarosan zárnak, így már csak elvitelre adták ki. Oké. Kiültünk vele a térre, naná eső jött és zutty. Amikor visszaértünk a kempingbe, boldogan ültünk ki a padra, végre, dr pepper, szivar. Erre pillanatok alatt beborult és már dőlt is az áldás.
– Úgy látszik, ma ki lett adva parancsba, hogy az összes felhő tegye tiszteletét a kempingben – morogtam.

From Izland 2014

Nej meglátott egy hapsit robogózni, rövidnadrágban.
– Azért még van hová fejlődnünk – jegyezte meg.
– Mire gondolsz? – kérdeztem vissza – Úgy gondolod, hogy jégesőben ebédelni a nyílt ég alatt még nem elég kemény?

Templom. Tetszett. Jó arányok, egyszerűség, kiemelkedően szép orgona.

From Izland 2014

Rengeteg kreatív ember, izgalmas kirakatok. Ehhez képest igen durva merénylet a főúton a kínai gagyiáruház, a tömérdek integető aranyszínű macskával.

Szerencsés vásárlások: a kempingben gázpalack, a boltban egy zsugor kétliteres ásványvíz, víztartálynak is jó, literes körtebefőtt kávéfőző edénynek. Ezzel gyakorlatilag elértük, hogy nem kellett se túraboltba, se barkácsboltba mennünk, mindent meg tudtunk venni egy bevásárlóközpontban. Kringlan, de nekünk csak Klingon.

Gázpalack, edény, poharak és Nescafe: holnap reggel végre kávéval indul a nap. Reggel? (Az a veszély speciel nem fenyeget, hogy kora reggel ránk süt a nap, mivel egész éjjel süt. És attól sem kell félni, hogy a túl nagy meleg fog kihajtani a sátorból.)

Esti SMS: üdvözöljük a Faröer szigeten. Na!

Édességek: minden medvecukor. Legfeljebb néha tejcsokival. Néha kókuszos. Néha karamellás. De a mélyben mindig ott van a klasszikus sós-édes ánizs íz.

Alkoholt csak speciális boltokban árulnak. Durván drága, ráadásul semmi egyedi nincs köztük. Borok a világ minden tájáról, ugyanez a töményeknél is. Spéci izlandi italból valami gyomorkeserűt láttunk. Az olcsóbb italoknak fél literje került 7-8e forintba. Kibírjuk nélkülük. Bár hajnalban vacogva lehet más lesz a véleményünk. (Az igazsághoz tartozik, hogy 2%-os sört lehet kapni a Közértben is, meglepően jó áron. Thule, 90 korona, és nekem bejött az íze is.)

Kétórás jetlag. Mi is a legjobb módszer ellene? Fel kell venni a helyiek életritmusát. De mit nevezünk életritmusnak egy olyan helyen, ahol sohasem megy le a nap?

Linkek: