Search: “"Isztambul, gyalog"”

Ázsia túra
2013.10.07; hétfő

Éjszakai zajok. Beragadt riasztó. Valaki a közelben becsapott egy vasajtót. Aztán reggel hatkor – budapesti idő szerint ötkor – a müezzin. Ez valami gyilkos. Olyasmit képzelj el, mint amikor Mohácsi cimborám részegen nekiállt teli torokból óbégatni a “Jól bebaszott(1) nékünk a szentkúti búcsú” kezdetű ópuszt. Csak éppen a gépi müezzin sokkal hangosabb. Hajnalban. És nem elégszik meg 3-4 perc figyelemmel, nem. Beosztják. Nehogy ellőjjék egyszerre az összes muníciót. Mértem: egész pontosan negyedóráig tartott az ébresztő, de úgy, hogy időnként többen is gajdoltak, kánonban.

Hasznos információk rovat:
(1) Ezzel azért óvatosan odakint. Tudomásom szerint a hangalak ugyanazt jelenti törökül is.

From Isztambul 2013

A mobiltelefon szerint most éppen 10 fok van. Nagyjából a szobában is. Velünk átellenben van egy “lakás”: a lapos tetőre applikáltak egy fémvázas sátrat. Az utcafront átlátszó polietilén, tisztán látom, ahogy az asszony készíti elő a reggelit, a családfő pedig félmezteleneül mászkál. Mondom, 10 fok.
A meteorológia app egyszerre mutatja, hogy jelenleg 10 fok van, illetve a napi minimumérték 14 lesz. Hamar alkalmazkodott a város bizarrságához.
Szerencsére a takaró vastag, meleg van alatta. De nem kicsit érzem úgy magam, mint egy szabadban alvós téli túrán.

Reggelire baklava. Pont megadja azt a lórúgásnyi szénhidrátot, ami az elinduláshoz kell. Nej gránátalmája belül rohadt. Ennyit az egészséges életmódról.

From Isztambul 2013

Reggeli közben sirályok repkednek az ablak előtt.

Forró vizes zuhany, életmentő. A női tusfürdőket megszoktam már, de a sarki kisboltban most csak női sampont tudtunk venni. Attila Pasa, a Gyöngyvirágillatú.

Ez valami függőség lesz. Itt állunk indulásra készen, minden technikai eszköz feltöltve, működnek. Nekem pedig hiányzik, hogy piszkáljam, nyomkodjam, hogy megjavítsam őket. Lehet, hogy ez már stockholm-szindróma?

És akkor indul a túra. Hajrá. Olyan 19 kilométer lesz Ázsiában, plusz még itt is el kell jutni a kikötőig, saccra 24 km körül lesz a vége. Szintek? Köszönik, jól vannak. (Hogy CyberMacs mennyire vigyorgott, miközben újratarvezte az útvonalaimat, azt nem tudom, de szinte minden kereszteződésben működött az “arra menjünk, mert arra a legmeredekebb” elv.)

Adattábla

• Túra: Kadiköy, Üsküdar, Kuzguncuk, Cengelköy
• Távolság: 40,5 kilométer, de ebből 16 km tömegközlekedéssel, szóval gyalog 24,5 km.
• Tracking log: Endomondo

Kezdjük Kadiköy-jel. A ‘köy’ falut jelent, a ‘kadi’ pedig a Wikipédia szerint kádit, maga a név pedig arra utal, hogy a település a városi bíróhoz tartozott.
Sokkal izgalmasabb a falu története. Ez a falu ugyanis jóval öregebb, mint Isztambul, pontosabban az elődje, Konstantinápoly. Tudom, ez így eléggé hülyén hangzik, de elmagyarázom. Időszámításunk előtt 685-ben alapítottak itt a görögök egy települést, Chalcedon néven. (Nem volt ez tőlük olyan nagy kunszt, itt laktak nem messze, a Hellészpontosz – ismertebb nevén Dardanellák – mögött.)
Akkor egy kicsit ugorjunk vissza a római történelembe. Azt írtam itt, hogy

“Ja, hogy időben mikor és ki is volt ez a Constantinus? Egyszer már szerepelt a neve az innen-onnan összehordott anyagokból készült diadalíve kapcsán. Nos, ő érdekes figura volt, a Diocletianus által kiagyalt tetrarchia idején kezdett kavarni, nagyjából AD300 körül, végül addig forgolódott, hogy egyedüli császár lett. Az ő nevéhez fűződik a kereszténység hivatalos engedélyezése, a birodalom súlypontjának keletre tolása, spec róla nevezték el Új Rómát Konstantinápolynak. (Constantinopolis, azaz Constantin városa.)”

Szóval, amikor Konstantinápolyt építették, akkor először helyszínt kerestek neki. A jóslat azt állította, hogy a Vakok városával szemben fogják felépíteni. Ezt eleinte nem igazán értették, aztán a ‘vak’ szót gyorsan kicserélték ‘hülyé’-re és egyből a helyére került minden. A hülyék ugyanis azok voltak, akik Kadiköy elődjét nem a stratégiailag ezerszer jobb helyre, a Márvány-tenger, a Boszporusz és az Aranyszarv-öböl által határolt félszigetre építették, hanem a sokkal vacakabb ázsiai oldalra. A többi már úgynevezett nagy történelem: Konstantinápoly, azaz Bizánc nagy birodalommá nőtte ki magát, aztán belebonyolódott egy közel 800 éves háborúba a perzsákkal, mely háborúban mind a két nagy birodalom annyira kimerült, hogy az oszmánok, illetve az arabok minimális erőfeszítéssel nyomták le mind a kettőt.
Konstantinápoly elfoglalásakor Chalcedon még önálló település volt (de már oszmán), ezután hamarosan hozzácsatolták a városhoz. Főleg kereskedéssel foglalkoztak, azon belül is mezőgazdasági terményekkel.
A kereskedelmi jelleg ma is megvan, akadnak kis utcákban hangulatos piacok, de vannak bevásárlóközpontok, vásárlási célú sétálóutcák is.

Szóval, egy hangulatos kompozást követően ezzel a Kadiköy-jel kezdtünk. Nagyon kellemes meglepetés volt. Eddig egyszer jártam errefelé, ónos, szürke volt az ég, szakadt az eső és fújt a szél. Az egész egy lepukkant ipartelepnek látszott, melyre már öt perc figyelem is erős pazarlásnak tűnt. Most viszont sütött a nap, daloltak a madarak és ordítoztak az árusok. Azaz szinte mindenki a helyén volt, igaz, a Türkballon láthatóan nem jött el, bezzeg a GoogleEarth-ben halálra rémisztett.
Bementünk a könyvbazárba. Nem mintha annyira érdekelt volna a Da Vinci Kód törökül, de ha láttam volna valami jópofa karikatúraalbumot, azért bedobtam volna a kosaramba. (Csak hogy érthető legyen: karikatúrában Törökország világhatalom.)

From Isztambul 2013

Innen halpiac, sajtpiac, zöldségpiac, mindenpiac. (Kivéve kolbász, meg úgy általában hús.) Vettünk egy zacskó olajbogyót, útközben elszopogattuk. (Aztán amikor elfogyott, vettünk egy újabb zacskót. Ez olyannyira jól működött, hogy este, itt a szálláson is még olajbogyót rágcsálok gépelés közben.)

Kicsi görög templom, Szent Eufémia. A hölggyel már találkoztunk, ha jól emlékszem, Rovinj temploma is az ő nevét viseli. (Csak az udvarra tudtunk bejutni, de annyira nem is törtük magunkat.)

Kadiköy-ben szerencsésen megtaláltuk, honnan indul a repülőtérre a busz, így most már minden világos a hátralévőkben. Feltéve, hogy a mai napot túléljük.
(Nem volt egyszerű. Eleve _két,_teljesen_egyforma_ buszpályaudvar van közvetlenül egymás mellett, aztán messziről nem látszik, mely megállókba mely buszok állnak be, szóval végig kell menni mindegyiken, mire rájössz, hogy az E10/E11 _egyikből sem_ indul, hanem teljesen különálló megállója van a kijárat mellett.)

Kisétáltunk a Haydarpasa vasútállomáshoz. Előtte elmentünk a Haydarpasa mecset mellett.
– Bemegyünk? – csillant fel Nejben a mecsetvadász szenvedély.
– Ebbe? Még wikipédia oldala sincs! – horkantam fel.

From Isztambul 2013

Aztán az állomás. Tudni kell, hogy egyrészt ez egy olyan épület, mely nem a szárazföldön áll, hanem egy tengerbehordott kőhalmon, másrészt ez Ázsia egyik fejpályaudvara Európa felé. Ide futnak be a vonatok Ázsiából (Bagdad, Damaszkusz), innen vonatkompok viszik át a Sirkeci pályaudvarra a szerelvényeket és mehetnek tovább Európa felé. Már amikor működik az állomás, mert szemmel láthatóan most éppen nem. (Bár bemenni be tudtunk és már ez is több, mint amire a netes információk alapján számítottunk. A kulcsszó: felújítás.)

From Isztambul 2013

From Isztambul 2013

– Ide nem érkeznek és innen nem indulnak vonatok.
– Szép ez a pályaudvar. Nyugis.
– Persze, mert nincsenek benne utasok.
– Igen, utasok nélkül minden szebb.
– Ja. Mint ahogy az IT rendszerek is stabilabbak felhasználók nélkül.

Innen hosszú menetelés. A terep nem volt csúnya, de olyan magával ragadó sem. Az állomás hátulról. Haydarpasa campus. Utána felértünk egy temetőhöz, melyhez egy modern mecset (Sakirin dzsámi) kapcsolódott. Ez olyannyira modern, hogy nő (érted? NŐ) tervezte a belsejét. A mecset teljesen letisztult, tényleg csak annyi geometriai forma van benne belül, hogy egyértelmű legyen a mecsetsége. Semmi több. Viszont nagyon otthonos volt, itt egyáltalán nem éreztem, hogy öreg szakállas dervisek néznek ki maguk közül. Sőt. Először az ajtó előtt tanakodtunk, hogyan is menjünk be, amikor megérkezett egy vidám apóka, lerúgta a cipőjét, a hóna alá kapta és bement. Nej ekkor már felvette a kendőjét, a biztonsági sapka rajtam is fent volt, mi is lerúgtuk a cipőinket és mentünk befelé. Addigra a bácsika odabent leült a szőnyegre, nekivetette a hátát a falnak, egy fából készült olvasóállványt tett maga elé és nekiállt a Koránt olvasni. Hangosan. Kintről besütött a nap és látszott, hogy szerintük ez így pontosan rendjén van.

Természetesen a hegytetőről felfelé indultunk tovább. Ez már bőven Üsküdar volt. Essen erről is pár szó.
Üsküdart – Chrysopolis néven – ugyanúgy a görögök alapították, mint Chalcedont, nagyjából ugyanakkor. Mivel kikötője is volt, így sokkal fontosabb kereskedelmi csomóponttá nőtte ki magát, mint déli szomszédja. A történetük hasonló, az oszmánok már jóval Konstantinápoly előtt elfoglalták. A török időkben divatos temetkezési hely lett belőle. Mecsetekkel tisztességesen el van látva és a piaca is jóképességű. A városképet jelentősen rombolja a 2006-ban kezdett metróépítés: a központ tengerparti része egy az egyben holdbéli kráteres, elkerített, sitthalmokon mászkálós terep.

Nos, mi ekkor még messze nem a tengerparton jártunk, sokkal inkább fent a hegyekben. Itt látogattuk meg az Atik Valide mecsetet, melyről előzetesen már sok jót hallottunk. Nem is csalódtunk, ez érdemelte ki a nap mecsetje címet.

Ahogy korábban is írtam, minden mecset mögött van egy név. Nézzük, ki is ez az Atik Valide? A ‘valide’ név azt jelenti, hogy ‘szultán anyja’, az ‘atik’ pedig azt, hogy ‘öreg’. Azaz a név összerakva annyi, mint ‘Anyaszultánnő Öreg Mecsetje’. A hölgy neve Nur-Banu, velencei születésű és II. Szelim felesége volt, egyben III. Murad anyja. Szelimről már írtam korábban, de hogy önállóan is élvezhetőek legyenek az írások, elmesélem újra a sztorikat, ne kelljen visszalapozgatni. Szóval II. Szelim az egyik legrosszabb szultán volt, vele indult el az oszmán birodalom hanyatlása. Apja, Szulejmán, a törökök legnagyobb szultánja. Tényleg félelmetes dolgokat vitt véghez (vele majd a mecsetjénél foglalkozom), de egy dolgot nagyon elcseszett: a hatalom öröklését. Kedvenc fia korán elhúnyt (neki is lesz mecsetje), legtehetségesebb fia a feleségei közti hatalmi harcok áldozata lett, két esélyes fia között trónviszály tört ki, végül Szelim – Szokoli Mehmed vezérének köszönhetően – legyőzte Bajazidot (neki is lesz mecsetje), így végül Szulejmán utódja az abszolút tehetségtelen II Szelim lett, akit muszlim létére egyedül a borok és a nők érdekeltek, a birodalom nem különösebben. Az ezzel való bajmolódást negyvezérére, Szokoli Mehmedre (neki is lesz mecsetje) hagyta. Nem véletlen, hogy a szultán felesége lett az első olyan szultána, aki gyakorlatilag irányította a birodalmat. (III. Murad az apai tempót folytatta, inkább a nők érdekelték, mint a politika.)
Ja, hogy mi a helyzet Szelim mecsetjével? Mindjárt, mindjárt…

Tehát ez a hegytetőn nyugvó, békés mecset az első tökös anyaszultánnő mecsetje.

És akkor essen pár szó egy kihagyhatatlan emberről, a mecsetek építőjéről, Mimar Sinanról. Kevéssé ismerjük, pedig kultúrtörténeti jelentősége Michelangelo-éval vetekszik. Hosszú élet adatott meg neki, közel száz évig élt, három szultánt szolgált ki (Szulejmán, Szelim, Murad), több, mint háromszáz jelentős épület megalkotása fűződik a nevéhez. Tanítványai tervezték a Sultan Ahmet mecsetet (Kék mecset), a mostari hídat, de belefolytak a Tadzs Mahal tervezésébe is. A birodalom főépítészeként tömérdek mecsetet tervezett és építtetett (a kicsiket is beleszámítva 135-öt), köztük pédául annak a szerencsétlen Szelimnek egy olyat, melynek a kupolája nagyobb lett, mint az addig meghaladhatatlannak tartott Hagia Sophia (Ayasofya) templom kupolája. (Ez a mecset Edirnében van, ezért nem szerepel az isztambuli csavargások között.) Sinan három periódusának mecsetjei: tanonc idejének lezárását a Sehadze (Herceg) mecset, professzionálissá válását a Szulejmán mecset, mesterré válását a Szelim mecset jelképezi. A történet szépsége, hogy Sinan magas beosztású katona volt ötvenéves koráig, utána döntött úgy, hogy pályát változtat és inkább az építészettel foglalkozik.
A stílusról. Ezt is írtam már többször a blogon: nekem a csicsa, a túldekorálás helyett az egyszerű formák, a mértéktartó kidolgozás, a tökéletes arányok azok, melyek megdobogtatják a szívemet – Sinan pedig pont ezekben a dolgokban volt nagy. Hogy a hihetetlen statikai tudásáról ne is beszéljünk.

És akkor vissza a kiránduláshoz. Az Atik Valide mecset Sinan utolsó mecsetje volt. Nem egy nagy mecset, inkább olyan közepes, arányos. Mégse kicsi, ugyanis a mecset köré sikerült egy komoly komplexumot odavarázsolni. (Nem is camii – dzsámi – néven találod meg, hanem úgy, hogy külliyesi, azaz épületkomplexum.) A helyben igazából nem is maga a mecset fogott meg, hanem a környezete. Amikor megérkeztünk, éppen mise volt, meg filmforgatás, mégis a béke szigetének éreztük a belső udvart. Leültünk a fák alá, kértünk teát, és csak ültünk, meg élveztük a látványt. Végül be is mentünk és nem bántuk meg. Tényleg szép volt. Fényképezni viszont nem tudtunk a mise miatt.

Aztán ami innen jött… az nem volt normális. Ez volt az az útiterv, melyhez tippeket kaptam, aztán összeraktam egy útvonalat, melyet később CyberMacs jelentősen újrarajzolt. Egyszerűen zsebre rakni sem volt időm a túra GPS-t, mert állandóan néznem kellett, minden sarkon, hogy most akkor merre is. Tömérdek zegzugos utca, lépcső fel, lépcső le, ne hülyéskedj, ott már nincs is út, aztán mégis. De végül megcsináltuk, pedig volt olyan rész, ahol a dombtetőről látszott a Boszporusz-híd, a GPS meg az ellenkező irányba mutatta az utat.

Éppen lefelé mentünk.
– Itt nem szívesenek jönnék fölfele – hűledezett Nej az extrém meredek lejtőn.
– Hoppá, elnéztem! – kaptam a fejemhez, miután rápillantottam a GPS-re – Itt vissza kell mennünk.
És Nej eleinte csak vigyorgott, mert azt hitte, hogy ugratom.

From Isztambul 2013

A Kislány-toronynál jutottunk ki a tengerhez.
Hagyom megint kitörni magamból az idegenvezetőt.
Ez egy picike sziklasziget a Boszporuszban, melyre még a görög időkben egy helyre kis tornyot rittyentettek. Mind a bizánci, mind a török időkben többször is újraépítették. Gyakorlatilag világítótoronyként szolgált, de nem ezért szeretjük. Van neki legendája, nem is egy. Az első azt állítja, hogy ez volt Hero tornya, akihez Leandrosz minden éjjel átúszott, gondolom dominózni. Amennyire tudom, ez a történet a Hellészpontosz napi átúszása révén lett ismert, az viszont jócskán arrébb van, szóval a legenda kábé annyira hiteles, mint Marco Polo második szülőháza Korcsulán. A másik legenda szerint az egyik szultánnak megjósolták, hogy a lánya a 18. születésnapján fog meghalni. A szultán bezárta a csajt ebbe a toronyba, senki sem látogathatta rajta kívül. Aztán amikor a leányzó pont 18 éves lett, a szultán örömében, hogy nem igazolódott be a jóslat, egy gyümölcstálat vitt ajándékba a lányának, nem tudva, hogy a gyümölcsök között egy áspiskígyó lapul.

Számunkra fura, kellemetlen váltást hozott a torony: hirtelen visszaminősültünk turistáknak. Olyan turistáknak, akiknek homlokára van ragasztva a kilövési engedély. Habár nagyon vonzóak voltak a partra lerakott párnák, de nem éltünk a kényelem lehetőségével. (Pár percet azért üldögéltünk egy padon, mégiscsak Európa egyik legszebb öble terült el előttünk.)

Üsküdar tengerpartja következett. Igen, tudom, úgy kell a Boszporusz alatti metró a városnak, mint egy falat kenyér, de Üsküdart rendesen hazavágták az építkezéssel. A GPS térkép nem is ért itt semmit, már régen nem volt utca ott, ahol a GPS még emlékezett rá.

Sajnos errefelé minden a bezárásról szólt.

Kezdve Semsi pasa mecsetjével. A mecset mögötti úriember nagyvezír volt, gyakorlatilag ő követte Szokoli Mehmedet a posztján. Igen, jól lőtted be a kort: ez is egy Sinan mecset.
Minden előzetes várakozás ellenére ez egy iszonyúan picike mecset, iszonyúan picike körítéssel. Pont ezért tartom nagyra a pasát: volt bátorsága azt vallani, hogy nem csak a monumentális lehet szép. A mecset eleve gyönyörű helyen van: közvetlenül a Boszporusz partján. Ez egy olyan hely, ahová azért megy az ember, hogy kiüljön és relaxáljon.

From Isztambul 2013

Sajnos a metróépítés pont ezt tette tönkre. A komplexum nagy részét deszkákkal, hullámpalával fedték be, az udvarra ezek között kell bevergődni, az egész úgy lehangoló, ahogy van.
A bejáratnál egy bácsika ránkkiabált valami fülkéből. Hagytuk a francba, de nagyon kiabált, a mecseteknél meg nem lehet elég óvatos az ember. Odamentünk. Elkezdte magyarázni, hogy mi mennyi tallér. Csak sokára esett le, hogy az az ajtó ott mögötte a klotyi. Azért… ilyet. Az utcák tele vannak erőszakos árusokkal, de hogy még a vécésbácsi is ránk tukmálja a portékáját, az már erős.

Utána Yeni Valide mecset, még mindig az építési terület közelében. A ‘valide’ szót már ismerjük, a ‘yeni’ meg azt jelenti, hogy ‘új’, azaz tulajdonképpen az ‘Anyaszultánnő Új mecsetjéről’ beszélünk. Teljesen másik évszázadban vagyunk, a hölgy – Emetullah – két fia mellett is volt ún. valide, azaz háttérben uralkodó anyaszultána. A mecsetről túl sokat nem tudok mondani, az udvarra be tudtunk menni, a mecsetbe már nem.

Végül a harmadik mecsetbe sem tudtunk bemenni, és ez már nagyon fájt. Ez a Mihrimah mecset volt.
Kezdjük megint a személlyel. Hölgyről van szó, méghozzá a nagy Szulejmán kedvenc feleségétől származó kedvenc lányáról. Ez még akkor is erős kapcsolat, ha az oszmán szultánok nem éppen családcentrikusságukról voltak híresek. (A korábban említett III Murad öt öccsét ölte meg, hogy leegyszerűsítse a sakktáblát, fia, III. Mehmed pedig mind a 19 fiútestvérét.) (Megjegyzem, a fiútestvérek nagy száma pontosan jelzi, hogy mind Szelim, mind Murad inkább a háremben lógott, mint a csatamezőn.)
De nézzük Mihrimah hercegnőt. Szép nő volt, okos és hatalomvágyó. Mint a papa. (Na jó, Szulejmán szépségét nem tisztem megítélni.) Rendszeresen együtt utazott apjával, részt vett a hadjáratokban. Férje a szultán nagyvezére és egyben legfőbb bizalmasa, Rüsztem pasa volt. (Neki is van mecsetje.) Habár Szulejmán mellett senkinek sem volt esélye beledumálni a nagypolitikába, kedvenc lányának még ez is sikerült. (Mondanom sem kell, hogy öccse hatalomra jutása után _ő_ lett a valide, nem a mama.) A házassága nem sikerült jól, viszont volt egy titkos rajongója: bizonyos Mimar Sinan nevű. Megvan? A hölgynek ráadásul két mecsetje is van (az egyik Üsküdarban, a másik Fatihban), én pedig kíváncsian vártam, mit hozott ki ez a helyzet az öreg építőmesterből. Nos, egyik mecsetbe sem sikerült bejutnunk. Az üsküdari szintén az építési terület szélén van, az egész körbe volt deszkázva. Körbejártuk, nem találtunk bejáratot. (Pontosabban találtunk egyet, de az olyan üzletközpont/hotel jellegű volt, a népek csak úgy járkáltak ki-be, cipőben.) A másiknál, Fatihban… azt majd elmesélem ott.

From Isztambul 2013

From Isztambul 2013

Hogy essen szó pozitív élményekről is: az üsküdari piac és környéke igen kellemes hely. Van itt is fedett bazár (Sinan munkája), de elég picike. Körülötte viszont egy utcáról utcára folyó, lendületes, életteli piac terül el, halárusoktól kezdve mindenféle árusokig. Az útleírások szerint ez a piac már a helyieknek szól, azaz egyáltalán nem a turistáknak. (A halárusok szinte végig áriáztak, á, persze, nyilván nem a turistáknak ment a műsor.)

From Isztambul 2013

Nagyon meleg volt, és ekkor már igen nagyokat mentünk. Szomjan. A piacon leültünk egy presszóba. Gondoltam, bepróbálkozok.
– Do you have beer? – kérdeztem a pincértől.
– Oh, come on, we are muslims! – ért egyből fülig a szája – We don’t drink alcohol!
Nem tudom, mi tetszett ebben a jelentben annyira Nejnek, de még órákkal később sem tudtam letörölni a vigyort az arcáról.
Aztán egy fiatalabb pincérkölyöktől kértem hamutartót, aki amikor meglátta, hogy szivarkát szívok, megpróbálta elkunyerálni a dekket. Kapott egy egész szálat.

Utána kemény, rakkolós gyaloglás. Túl sok szépség nem akadt a forgalmas úton, szerencsére nem is volt olyan őrülten hosszú.

From Isztambul 2013

From Isztambul 2013

Kuzguncuk. Ez valamikor egy kis falu volt, ma már Isztambul része. A neve kicsit vicces, a forrásaim szerint egyszerre jelenti az, hogy “kicsi holló”, és azt, hogy “bekeretezett ablak a börtönajtón”. Nem, ne kérdezd, nem én fogom megfejteni a török néplélek titkát. Maga a falu kicsi, szűk, de nagyon hangulatos utcákból áll, idősebb faházak, dús növényzet, megkapó éttermek. Nejre ráragadt először két kutya, aztán három macska, majd újabb két kutya. Szerencsére kioltották egymást.

Újabb ipari rész, átmentünk a Boszporusz-híd alatt. Ezt a tájat autóknak találták ki, nekünk, gyalogosoknak éppenhogycsak annyi jutott, hogy ha nagyon elszántak vagyunk, akkor átgyalogolhatunk a gyorssávokon, a felüljárókon, az alagutakon.

A Beylerbeyi (beglerbég) kastély, bár nagyon be volt tervezve, de kimaradt. Ez gyakorlatilag a szultán nyári palotája volt. Mi ott csesztük el, hogy este hatkor értünk ki, így esélyünk sem volt rá, hogy bejussunk. Megjegyzem, ha időben érünk ki, a húsz talléros jegyár akkor is elgondolkodtatott volna.

Itt már azért szemmel láthatóan elfogyott az üzemanyag, de szerencsére a távolság is. Végül mentünk, mentünk a sok-sok autó között, aztán becsűrtünk egy piacra, és végül hipp-hopp, ott is voltunk a várvavárt teázóban. Cengelköy, azaz Horogfalva.

From Isztambul 2013

From Isztambul 2013

Háát…
Egyrész marhára örültünk, mert ez volt a végső cél. És örültünk azért is, mert naggyon hangulatos volt a hely. De. A sarki börekes – amellett, hogy tényleg finom cuccot gyártott – kifejezetten bunkó volt (ráadául annyira olcsón sem mérte az árut), a tengerparti teázóban pedig a pincérek voltak kifejezetten és határozottan taplók, ráadásul a hely sem volt túl olcsó. (Hozzáteszem, hogy a 165 forintos tea egyszerűen nem tétel, de aznap azért ittunk kellemes helyen 55 forintos teát is. Ugyanezt.)
(Meggyőződésem, hogy Isztambul környékén van egy többszázezer köbméter méretű tartály és ezt minden reggelre telefőzik ugyanazzal a túl sokáig áztatott ceyloni teával. Aztán innen szállítják mindenhová az egyenteát.)

From Isztambul 2013

Kifáradtunk. Visszafelé buszt terveztünk, fel is szálltunk rá. Mit mondjak? Kifogtuk a késő délutáni müezzint és az általa generált dugót. Kábé negyven perc alatt értünk vissza Üsküdarba. Gyalog hamarabb ment volna. Ha lett volna bennünk még erő. Ekkor már szépen ránk sötétedett. Valahogy bravúrosan sikerült feltöltenünk az Istanbulkart-unkat, a kompon pedig alig voltak. Élveztük az éjszakai hajózást a Boszporuszon.

From Isztambul 2013

(Még jó, hogy éppen reggel meséltem el Nejnek, hogy a Boszporusz igazából éjszaka a legszebb. Meg sem fordult a fejemben, hogy így elhúzódik a nap.)

From Isztambul 2013

Innen már nem volt túl sok hátra, szerencsésen megérkeztünk Eminönübe, aztán persze szokás szerint eltévedtünk a bazár mellett (ilyenkor jön ki a férfiemberen, hogy nehogy már egy sárga műanyag doboz mondja meg, merre menjen), majd fél kiló baklava, később börek estére és reggelire (reggel börek, este börek, ettől leszünk mozgébörek), némi sör és már otthon is voltunk.

Nem lennék az első két söröm helyében.

Nej zuhanyzás után egyből eldőlt, én még blogolgatok. Pedig figyelnem kellene: hiába húzom reggel hétre az órámat, a müezzin már hatkor kegyetlenül felkelt.

Utazás
2013.10.06; vasárnap

Indulás előtti félelmek: éppen édességrohamaim vannak. Mi lesz ebből Isztambulban, ahol minden sarkon ragacsos boltok – baklava, lokum, halva – vonzzák be az arrajárókat?

Köki, 200E busz. Felszállás csak az első ajtón, a csuklós busz többi ajtajánál egy-egy lerugdosásra kiképzett szakember zötyög. Hihetetlen, hogy így is megéri a BKV-nak.
Viszont a probléma valós. Ha már úgyis egy nagyvárosban jártunk, kifigyeltem, odakint hogyan is megy ez.
Utazni lehet jeggyel és kártyával. Mivel az utóbbi jóval olcsóbb (lsd. később), csak a tájékozatlan turisták vásárolnak jegyet (jeton, illetve fizetés kápéban), a többiek vagy Istanbulkart-ot, vagy Akbil-t használnak. (Ez olyannyira így van, hogy akinek éppen lefogyott a kártyája, az elkéri valaki másét, majd kifizeti az illetőnek az olcsóbb árat.) A zárt közlekedésnél egyszerű a helyzet, a kártyalehúzó automata enged be. A villamosokból érdekes módon csináltak zárt pályát: a megállókat bekerítették, ide is csak automata enged be. A megállóknak elméletileg van felügyelőjük, aki vigyáz arra, nehogy valaki a kerítésen átugorva jusson be. A busz viszont így is problémás. Őszintén szólva fogalmam sincs, erre milyen módszert dolgoztak ki, ugyanis nem láttam egy olyan esetet sem, amikor valaki nem az első ajtón – ahol az automata is van – akart volna felszállni. Függetlenül attól, hogy a leszállók miatt nyitva volt a hátsó ajtó is. Nem tudom, hogyan érték el.

Vissza a reptérre. Repülőgép. Tele. A mellettem ülő, idősebb török hapi kicsit büdös: mint egy évek óta ruhásszekrényben felejtett, áporodott öltöny.

Hasznos információk rovat:

• Már a Sabiha Gökcen repülőtérnél is lehet Istanbulkart-ot venni, kint az indulási – alsó – buszmegállóban, a kártyafeltöltő automata melletti bódénál.
• Nagyon kevés annak az esélye, hogy ne érje meg. A helyijárati busz (E10, illetve a gyorsjárat E11) befelé 5 TL, kártyával 3,5. Egy átlagos jegy 3 TL, kártyával 1,9. Két órán belül a harmadik átszállásnál már csak 1,2 TL. Maga a kártya 6 TL, és egy kártyát több ember is használhat.
• Induláskor 20 TL-es feltöltött kártyát kaptam, utánatölteni a nagyobb közlekedési pontokon lévő automatáknál lehet. Van angol felirat, benyomod, hogy feltöltés, ráteszed a világító lapra a kártyát, betolod a pénzt, az automata meg közli az új egyenleget. Ekkor veszed csak el a kártyát.
• A kártyán maradt pénzt vissza lehet kérni. Én ugyanott, ahol vettem, a repülőtéri bódénál adtam le a kártyát és visszaadták a rajta maradt zsét. (Ha jól számoltam, a kártya árát nem.)

A buszsofőr hiperlaza: útközben ledobta a buszt az út szélére és belépett kenyérért egy pékségbe. Végülis, igaza volt: az expresz busz később akkora dugókba került, hogy majd két óra alatt értünk el a kompkikötőig, mit számít ilyenkor 2-3 perc?

From Isztambul 2013

A kompon higgadtan néztem a tájat. Nem, nem fényképezek, nem kamerázok. Többször is át fogunk kelni, lesz ennél még jobb alkalom, éppen elég. Jelenleg minden el van pakolva a táska aljára, nagyon problémás lenne előszedni. Aztán mégsem bírtam, annyira jók voltak a fények és olyan kevesen utaztak a kompon, hogy csak körberohangáltam és a WinMo telefonnal kamerázgattam. Aztán amikor el akartam tenni, kiesett a kezemből, utánakaptam, de csak adtam neki egy sallert a levegőben, végül nem is tudom, sokadik próbálkozásra hogyan tudtam elkapni. Pár centire a korláttól. Simán ki tudott volna esni. Gúvadt szemekkel néztünk egymásra Nejjel.

Teljesen fura érzés: végre most velünk van az időjárás, nem ellenünk. Kényelmesen lehet sétálni az utcán, nem fúj a szél, nem esik az eső és Magyarországhoz képest kifejezetten meleg van. (14 – 21 fok közötti napi hőmérsékletek.) Az már a mi egyéni balszerencsénk, hogy hidegre készültünk. (Mindkettőnkön vaskos softshell kabát: reggel hideg van, este szintén, közötte tűző nap. Te meg készülj fel egész napra. Hátizsákból csak ridikül méret van nálunk, ez fért bele egyedül a Wizz-féle kézipoggyászba.)

Az apartmanban nincs hűtőszekrény. Viszont fűtés sem. Praktikus: elég mindent az asztalon tárolni, az éjszakai 12 fok megoldja a problémákat. Legalábbis reggelig.

A fürdőszobaajtón fordítva van felszerelve a zár: csak kintről lehet bezárni, belülről nem. Mennyi vicces sztorit tudna mesélni ez az ajtó.

From Isztambul 2013

Nej döbbent tekintete: ilyen közel van a tenger? Gyakorlatilag ugyanott lakunk, ahol két éve (pár sarokkal arrébb), de akkor akkora köd, meg szürkeség volt, hogy nem lehetett látni a vizet. Az pedig már akkor is élcek tömegét generálta, Nej mennyire nem látta át az utcák labirintusát.

Fura. Mintha hazajöttem volna. Bele kellett szimatolni a levegőbe, belőni néhány tájékozódási pontot és már minden a helyére is került. (Pedig még csak alig egy hete bújom a térképet.) Kiülni a hippodróm mellé egy padra, rágyújtani egy szivarkára és már előre élvezni, hogy Európa egyik legszebb terét fogjuk hamarosan bejárni. Tavaly ellőttünk rá többszáz fényképet, de nyilván most sem bírtam megállni, hogy ne kattogjon az a masina.

From Isztambul 2013

From Isztambul 2013

Ami most is feltűnt, már az első percben: az emberek lelkesek. Dolgoznak. Ha éppen nincs dolga, előkapja a partfist és húz néhányat a linóleumon. Nincs vevő, kicibálja a hűtőt a bolt elé és kimossa. Takarítja a lábtörlőt. Csinál valamit. Nyoma sincs az ‘unom az egészet, beleszarok, közöd?’-mentalitásnak.

Sultanahmet városrész, estefelé. Apró sikátorok. Döbbenet: kukásautó. Két évvel ezelőtt még háromkerekű fakordékkal járták az utat és gyűjtötték éjszakánként a kirakott szemetet mindenféle elhanyagolt emberek, most pedig kukásautó? Mi lesz így a romantikával?

Eddig öt baklava fejenként. De volt köztük akkora is, hogy csak csörlővel tudtuk felvinni a harmadikra.

Előkészületek

Házassági évforduló. Miért ne Isztambulban? Ha már újraindultak a Wizzair gépek?
De most máshogyan, mint a múltkor. Nem pihenni megyünk, nem is a nagy turistalátványosságokra célzunk, hanem magára a városra. Mármint a kicsit tágabban értelmezett belvárosra, mert maga a város területileg egyébként akkora, mint Budapesttől Szeged, beleértve a Velencei tavat is.

Egy ilyen mászkáláshoz viszont jó térkép kell. Nagyon jó térkép.

A Balatoni evezés tervezésekor vettem észre a lehetőséget: ha a gugliföldben berajzolom az útvonalat a távolságmérő funkcióval, akkor azt elmenthetem útvonalként, melyet le tudok menteni .kmz fájlba, ezt a fájlt át tudom konvertálni .gpx track formátumra (fontos, hogy nem route, hanem track), melyet fel tudok tölteni a Garmin GPS-re és meg tudom jeleníteni. Azaz Ariadné fonala vezet az utcákon.
Eltévedés kizárva.
Feltéve, hogy veszettül pontos a berajzolt útvonal, és aktuális még a gugliföld térképe.
Meg tudom, hogy hová szeretnék menni.
És ne legyenek útközben kerítések, falak, függőleges szakadékok, mert azokat sajna nem mutatja a gugli. Streetview pedig még nincs Isztambulban.

Nem volt könnyű. Négy napra kellett programot terveznem. A Fatih városrész adta magát, még a múltkori városnézéskor írtam, hogy volt ott egy csomó mecset, egybe sem mentünk be, mekkora marhák is vagyunk. Na, ezt most terveztem pótolni. Az ázsiai oldal megint piszkálta a fantáziámat, igaz, a neten szinte semmit nem találtam arról, mit is kellene ott felkeresni. Az Aranyszarv-öböl túlsó partja (Beyoglu) szintén adta magát: a múltkor ugyan felmentünk a sétálóutcán a Taksim térig, de annyira tragikus időt fogtunk ki, hogy utána lejöttünk és rohantunk haza. A negyedik napra meg tinglitanglit hagytam. Mondjuk elmegyünk a Topkapi palotába (azt két évvel ezelőtt kihagytuk), meg ténfergünk, bóklászunk a bazárban, szóval pihenőnap.

Kezdtem az ázsiai túrával. A múltkori út óta olvasom az Isztambul.info blogot, melyet egy kint élő magyar srác, CyberMacs vezet valami elképesztő elhivatottsággal. Először átnéztem a blogját, a wikijét, de az ázsiai oldallal kapcsolatban így sem jutottam semmire. Ekkor írtam neki, és elkezdődött a levelezés. Nagyon hamar metanyelvre váltottunk, gyakorlatilag .kmz fájlokban leveleztünk. Rajzoltam egy útvonalat, ő belenyúlt, bejelölve, mit érdemes megnézni arrafelé, akkor rajzoltam egy újat – mert közben nekem is jöttek ötleteim – ő megint korrigált. Később vérszemet kaptam és elküldtem neki a másik két túra útvonalát is, és végigjátszottuk ugyanezt a tengernyi iterációt. Közben nyilván gugliztam is, gyakorlatilag mindent, ami beleesett az útvonalakba.
Kábé egy héten keresztül ezzel teltek a szabad (hah!) óráim. De elkészült, igaz, az utolsó iterációk még szombat délután történtek, indulni meg vasárnap reggel indultunk.

Ekkor ütött be a ménkő: főpróba. Mit fogok látni a GPS-en? Nos, semmit. Az Európa térkép csak a Mapsource programban látszott, a kütyün nem. Gyorsan lekaptam az .img fájlt is, de ekkor jött az újabb pofon: a fájl mérete nagyobb 2 GB-nél, a kütyün a szabad hely viszont csak 1,8 GB. Kártyabővítő hely csak a 62s készülékben van, az én 62-esemben nincs. Á, nem voltam ideges. Hadd ne írjam le, mit kellett kavarnom, hogy találjak olyan, szigorúan csak kelet-európai térképet, amin még rajta volt Isztambul is, mindezt persze órákon belül. Végül vasárnap reggel vettem észre, hogy szórakozottságból gpx route formátumra konvertáltam, így Nej már táskával a kezében várakozott, amikor én még mindig térképészkedtem. De minden meglett, időre.

Sőt. A nagy kapkodásban jutott eszembe, hogy van nekem egy Nokia herém is a WinMo telefonon. Lekaptam hozzá az offline török térképet, így megvolt a backup megoldás is. Ami persze korlátozottan használható: gondolj bele, egyik kezemben a telcsi, a másikban a GPS… akkor melyik kezemmel hajtom el a török szőnyegárusokat?

Ja, még egy cucli. A netbookot vittem és csak indulás előtt kapcsoltam be, azt is csak a biztonság kedvéért. Erre közölte, hogy kell neki Java update meg csillió Microsoft update. Csak ez az utóbbi volt kábé egy 1 GB. Belegondoltam, hogy mindezt kint kellett volna az apartman hártyavékony wifijén lekapnom, azért elhűltem. Így is derekasan elhúzódott, valójában amikor az utolsó percekben térképeket konvertáltam, a netbook még frissített.
Mondhatni, megszokott indulás.

Még némi földrajz. Ezen a linken láthatóak az isztambuli kerületek. A kinagyított ábrán láthatod, hogy mi lesz a játszótér. Függőlegesen megy keresztbe a Boszporusz, ebből balra ágazik le az Aranyszarv-öböl. A Boszporusz jobb – ázsiai – partján található Kadiköy és Üsküdar, a bal – európai – oldalon az Aranyszarv-öböltől délre a Fatih városrész (melynek csücske az Eminönü negyed, ahol laktunk), északra pedig a Beyoglu városrész. Nos, különböző napokon ezeket a városrészeket jártuk be.

Hasznos információk rovat:

• A török líra (TL, Nej szerint tallér) középárfolyama nálunk 108 forint volt. Ehhez képest a pénzváltónál (Hanifa) 118-ért adták volna, ami nekem nem tetszett. Így váltottam 100 tallért, hogy odakint ne kelljen egyből pénzváltóért rohangálnom, a többi pénzt pedig euróban vittem. (A reptéren nem túl jól váltanak, a belvárosban jobbak az arányok.) Egy euróért 2,67 tallért adtak, az eurót 298-ért vettem, ebből kiszámolható, hogy 111,6-ra jött ki az árfolyam. (Csak, hogy bosszantson, a második naptól leromlott a líra 2,7 fölé.)
• Vízumot a kinti reptéri útlevélellenőrzés előtt lehet közvetlenül venni. 15€/fő. (Wizzair, Sabiha Gökcen repülőtér. A másik repteret nem ismerem.)
• Ha kompolsz – márpedig valószínűleg fogsz – akkor a következő kikötőkkel kell tisztában lenned:
• Kadiköy: Ázsiai oldal, itt tesz le a reptérről jövő E10/E11 busz, de a Havatas busznak is van itt végállomása. A kompos legények szoktak erre úgy is hivatkozni, mint Haydarpasa, de az az állomás valójában párszáz méterrel északabbra van.
• Eminönü: Az Aranyszarv-öböl déli oldalán lévő csücsök (európai oldal).
• Karaköy: Az Aranyszarv-öböl északi oldalán lévő csücsök (európai oldal).
• Üsküdar: Ázsiai oldal, Kadiköy-től északra.
• Kabatas: Európai oldal, Karaköy-től északra, nagyjából az Üsküdar kikötővel szemben.
• Ortoköy: Európai oldal, Kabatas-tól északra, a Boszporusz híd tövében.

Még egy téma. Igazából nem tudtam sehová sem besorolni, ezért ide, a bevezetésbe tettem.
Európában már megszoktuk, hogy ha kultúrtörténeti érdeklődésünk folytán benézünk egy-egy templomba, azzal nincs semmi fakszni. Oké, néhol kicsit háklisabbak a népek, ide hosszú nadrág kell, férfinak, nőnek egyaránt. Meg persze nem kiabálunk, nem randalírozunk. És ennyi.
Az iszlám világban mindez sokkal bonyolultabb. Még csak nem is egységesek a szabályok. Vannak országok, ahol nem muszlim be sem teheti a lábát a mecsetbe. Törökország ennél megengedőbb ugyan, de tisztában kell lennünk a szabályokkal. (Nem tudta ezt Mehemed. Értem ez alatt azt, hogy bizony mi is bénáztunk eleget.)

Lássuk a szabályokat:

• Ami triviális: cipőben tilos bemenni a mecsetbe. Majdnem azt írtam, hogy cipőben tilos szőnyegre lépni, de ez így nem igaz, van, amikor a szent terület már a szőnyeg előtt elkezdődik.
• Minden mecsetben be van jelölve valahogyan az a vonal, ahol az imádkozási tér kezdődik. Emögé hitetlen nem léphet be. Ha nem látsz ilyet, akkor állj meg az ajtóban és csak onnan nézelődj.
• Nőknek a fejfedő – célszerűen kendő – kötelező. A férfiaknál úgy láttam, mindegy. (Vittem magammal sapkát, aztán veszettül figyeltem a helyieket, de úgy láttam, hogy ők sem foglakoztak vele.)
• Kötelező a hosszú nadrág/szoknya. A legtöbb mecsetben vannak nők számára bő vászonköntösök, néhány helyen fejkendők is.
• Egy muszlimnak naponta ötször kell imádkoznia. Erre a müezzin is figyelmezteti. Amikor ima van, akkor szigorodnak a szabályok: nők csak a nők számára elkerített részre mehetnek be, nem muszlim férfiak ugyan bemehetnek, de elég csúnyán néznek rájuk, fényképezni természetesen tilos. (Persze ez sem mindenütt van így. Azokban a mecsetekben, ahol a turisták átvették az uralmat, simán fényképezték a misét is. Máshol viszont volt, hogy a biztonsági őr végig a fotóstáskámat figyelte, hozzá merek-e nyúlni.)
• Az iszlám világban a tisztaság kifejezetten fontos. Misére csak tiszta ember mehet be. Ezért van minden mecset mellett komoly lábmosó apparátus. A hívők mise előtt itt mossák meg a lábukat, kezeiket, az arcukat. Ha te nem vagy muszlim, akkor nem kell megmosakodnod. Ezt még a szigorúbb helyeken sem várták el tőlem. Kellemes mellékhatás, hogy minden mecset mellett van nyilvános vécé is (1 tallér), azaz ha egész nap gyalogtúrázol, akkor a mecsetek mellé tervezhetsz pisilést. Mást ne nagyon, mert ezek a klotyik a klasszikus csőbecélzós technikára vannak kihegyezve.
• És akkor a kevésbé magától értetődő szabályok. Még véletlenül se tedd le úgy a mecset előtt a cipődet, hogy a talpa legyen az ég felé. Halálos sértés. (A legpraktikusabb, ha állandóan van nálad egy reklámszatyor – melybe még otthon belepróbáltad a cipődet – és minden mecsetbe úgy mész be, hogy ebben viszed be a lábbelidet. Hallottam már olyan esetről, hogy valakinek megfújták a cipőjét, miközben odabent volt.)
• Nem lehet rajtad más vallás szimbóluma. Igen, még nyakba akasztott kereszt sem. (Ezt például nem tudtam, rajtam végig ott lógott, de be voltam rendesen öltözve, nem látszódott.)
• Hasonlóképpen nem lehet rajtad semmilyen istentelen jel sem. Gondolok itt olyasmire, hogy sátánt dicsőítő póló.
• Az imádkozókat semmilyen formában sem szabad zavarni. Ez magától értetődőnek tűnik, de annyira mélyen veszik komolyan, ami nekünk, európaiaknak, már erős túlzásnak tűnik. Gondold el, hogy vannak mecsetek, ahol azért nincs minta a szőnyegen, hogy még az se vonja el az imádkozók figyelmét az imájuktól. Azaz ha valaki imádkozik, arra úgy kell tekinteni, mint egy nitroglicerines hordóra: messziről elkerülni, mindenképpen mögötte közlekedni, lehetőleg egy szót sem szólni az egy kilométeres környezetében.

Cool. Na, most már mehetsz mecseteket nézegetni.