Search: “"Grúzia 0"”

We found 8 results for your search.

Grúzia 03/08

Ushguli
2016.05.11 szerda

Az éjszakára elég érdekesen fordultam rá. Oké, hogy az ágyban ott figyel a vastag takaró, de amikor enyhén vizesen kijöttem a fürdőszobából, hirtelen recsegni kezdett a bőröm.

Reggel korábban is mentünk le a földszinti hallba – mégiscsak földszint – nagy lendülettel borítottam is egy neszkafét és csak utána derült ki, hogy a vizet még nem forralták fel. Eljátszottam, hogy én pont így szeretem.

Megjött a már tegnapra ígért vacak idő. Vacak volt. Borulás, csapkodó eső, a magasban szél. A felhők leheveredtek a hegyekre, a völgyekből nem hogy kilátni nem lehetett, de még a hegygerincek is elbújtak.

Mi is a mai program? Terepjáróval, úttalan utakon felmenni egy nehezen megközelíthető hegyi faluba. Ehhez jött a szakadó eső, a sár és a köd. Kaland az élet.

Az Inguri itt már tényleg csak patak szélességű, viszont veszettül rohan lefelé. Természetesen itt is találtunk lakótornyot, de ez kívételesen nem a szomszédok ellen épült, hanem a völgyet védte.

Ez a torony már komfortos volt, építettek mellé vízöblítésű vécét is.

Nem hülyéskedek, az ülődeszkákat belógatták közvetlenül az Inguri fölé, a megfelelő felszereléssel rendelkezők akár horgászhattak is közben.

Nem, ez már egy másik vécé. Persze nem kevésbé érdekes. Ugyanis ez is folyamatos vízöblítéssel rendelkezett, még ha a képen annyira nem is látszik. Az út túloldalán, fent a dombon lehet egy forrás, annak a vizét pvc csövön átvezették a folyó felett (az ajtó előtt látszik is a fekete cső), ez a víz mossa át folyamatosan a klotyit, mielőtt az Inguriba csobbanna.
De ez már nem az őrtorony, hanem egy pici településke: 4-5 ház, 1 templom, 1 temető, közös vízparti vécé. Ja, és a temetőben parabolaantenna.

Aztán elérkeztünk egy olyan részhez, ahol a sofőr – a családi panzió családfője, Pata – inkább kiszállított mindenkit. Biztos, ami biztos.

Ushguli. Első ránézésre igencsak békétlen emberek élhetnek errefelé, az egész falu gyakorlatilag lakótornyokból áll.

Alsó falu. Downtown. Szakad az eső, mindenhol sár és tehéntrágya, valójában nem is igazán lehet megkülönböztetni ezeket egymástól, mindenesetre bokáig járunk benne, legyen ez bármi is. A túravezető kissé gyanús, folyamatosan viszkit iszik. Ilyesmit akkor szokott az ember, ha fertőzéstől fél.

A falu viszont… leírhatatlan. Élő falu, de visszautaztunk ötszáz évet az időben.

Persze a parabolaantennák már itt is kibújtak a földből és nem lepődnék meg, ha a vakolatlan kőfalak mögött LCD tévéket találnánk.

Szakadó esőben sétáltunk át a másik faluba. Ushguli valójában négy apró falucska egyesülése. És ha már itt járunk, említsük meg, hogy a falu bizony 2100 méteres magasságon van, ezzel bezsákolta Európa legmagasabb, állandóan lakott településének címét. Már ha Európához számítjuk, mert ez itt elég forró és egyáltalán nem egyértelmű téma.

A középső faluban éppen hidat építenek a másik mellé. Keverik a betont, tolják a talicskát a mély sárban, nagy a felfordulás… és roppant illúzióromboló módon folyamatosan futnak be a turistákat szállító terepjáró mikrobuszok. De akadnak hátizsákos túrázók is, csúsznak-másznak szegények a sárban, esőben. Bele sem merek gondolni, milyen lesz nekik este sátorozni. Illetve másnap reggel összepakolni.

Falumúzeum. Pici kis gyökérkefe, de jutott ide is bőven értékes relikvia.

Utána bekunyeráltuk magunkat az iskolába. Duurva. 12 osztály, 40 diák, 18 tanár. Igen, jól látod, a tanterem négy diákra van berendezve. A tábla előtt beszakadt padló. Nehéz felelet lehetett. Mégis valahogy hangulata van.
Az igazgatónő közölte, hogy nem lehet fényképezni. Persze. Tizenhatan vagyunk, úgy nyomkodjuk mindenhol az exponáló gombot, mint ahogy más ember levegőt vesz. A dirinő mosolyogva beszél Tamásnak az iskoláról (ő legalább érti), aztán meglát valahol egy vakuvillanást, torkaszakadtából ordít egyet, majd kedvesen folytatja tovább az előadást. A vakuk meg már csak olyanok, hogy villannak. Tamás próbálja elterelni a figyelmét, de amikor közelről szembevakuzzák, a nő agya ledobja a szíjat.

A sáron keresztül vissza a kocsihoz, ebéd a legelőn, egy tehén (a képen nem látszik) odaoldalgott megnézni, mit eszünk, de nem adtunk neki.

Ígértem, hogy itt-ott beszélek a grúz aranykor négy nagy királyáról. Nos, Szvanföldhöz egyik nagy királynak sem volt különösebben köze. Ez persze bántotta a jó atyafiakat. Kénytelenek voltak kitalálni valami picike, apró alternatív történelmet. Így keletkezett az a legenda, miszerint a fenti képen a hegy tetején látható dupla várrom valójában Tamar király (aki igazából Tamara néven egy nőből álló hölgy volt, de ezt majd később mesélem el) titkos vára volt, ahol mindenféle titkos dolgokat (sex included) művelt. De erről nem szabad beszélni, hiszen a királynőt később szentté avatták. Maradjon ez a mi titkunk, drága szvan testvéreim.

Mára terveztünk még egy magaslati programot: Mesztia mellett van egy libegő, mely felvisz egy 2500 méter körüli hegyre, ahonnan tisztán végig lehet nézni a Kaukázus nagy csúcsait. Ugye, errefelé tobzódnak az igazi nagyfiúk, a már említett Shkhara, de itt van mellette az Elbrusz is a maga 5642 méterével és még sokan mások. Jó ötlet volt, de a kezelőszemélyzet keresztülhúzta az elképzelésünket. Akkora köd volt, hogy egyszerűen hazamentek. Úgysem jön ilyenkor senki. Pedig. A libegő 600 méter szintet emelkedik, és ahogy később a völgyből is láthattuk, a felhő csak egy vastag réteg volt. Azaz a libegővel fel lehetett volna menni a felhők fölé és onnan ráköszönni a meglepett hegycsúcsokra.

Ehelyett sétáltunk egyet a Mulhkra folyó partján, kerestünk forrásokat, fel-alá csatangoltunk.

De még mennyire. A csatangolás konkrétan úgy nézett ki, hogy amikor kiszálltunk a buszból, elindultunk felfelé, hamarosan leágazott balra egy ösvény, ravaszul lemaradtunk, mert Nej szeretett volna néhány magányos percet eltölteni a természetben, el is ment balra, de hamarosan visszajött a csoport és mire meg tudtam volna szólalni, ők is lementek az ösvényre, mondván, hogy ez az igazi út, én már csak reménykedni tudtam, hogy nem lesz kínos, de szerencsére még nem történt semmi, természetesen hagytuk elmenni a csoportot, majd Nej elindult visszafelé, de hamarosan megjelent a csoport nagyobbik fele, hogy hoppá, tévedtünk, mégiscsak a másik út a jó, szerencsére Nej már rafinált volt és várt pár percet, természetesen megfordultunk és elindultunk tovább az ösvényen, már kezdtünk megnyugodni, amikor belefutottunk a csoport másik felébe, akik kitartottak ezen az úton. Mondtam már, hogy egy hegyifolyó és forrásai csobogtak mellettünk?

Végül besétáltunk a faluba, vettünk gyógysört. (A gyomrom rendetlenkedett. Biztos a sok koriander.) Vacsora. Nagyjából ugyanaz a kaja, mint tegnap. Nagyjából. Kaptunk valami húsos levest. Korianderrel. Miért kérded? De a hús sem volt annyira egyértelmű. Tamás szerint nyúl, de a kiszolgáló lányka szemrebbenés nélkül rávágta, hogy csirke. Háát… lehet, hogy minden ‘tastes like the chicken‘, de azért vigyorogva analizálgattuk a csontokat. Persze. Csirke.

Vacsora közben valahogy Sztálinra került a szó. Én elővezettem azt a Tiboru mester blogján olvasott variációt, miszerint az extrém szexfüggő Berija, miután megmérgezte a nagy Sztálint, a haldoklót még hátulról is lekezelte. A társaság ugyan leszavazta (wishful thinking), de sikerült annyira megmérgeznem a képet, hogy innentől akárhányszor szóba került akár Sztálin, akár Berija neve, a Kedves öklét a szájába tolva nyomta el a röhögését.

A vacsorához ugyanaz a vacak bor volt, mint tegnap, és mivel a pocakom sem nyugodott még meg, hamar felmentem a jégverembe szobánkba. Hiba volt. Ma este volt ugyanis Pata születésnapja. Ugye, emlékszel, családi panzió, családfő. Inni kellett. Ivószarvból. Mondjuk elég vacak bort és pálinkát, de ha ez az ára, hogy az ember részt vegyen egy igazi grúz szülinapi bulin, bevállaltam volna.

Ehelyett egy gyors zuhany után belecsavartam magam az ólombélésű takaróba, fejemre húztam a párnát és aludtam.

Útvonal: Mesztia – Ushguli – Mesztia

Grúzia 02/08

Kutaisi, Mestia
2016.05.10 kedd

Tudom, hogy van baltátok is,
Tudom, hogy van késetek is,
Tudom, hogy mi az ábra…
Mesztia Besztia látlak

– Lugossy Laca, amikor éppen rosszul artikulált –

Repülőgép indul: 23.55. Barátságos időpont. Indulás előtt egy órával már kiírták a kaput, az útlevéllel sem volt túl sok vacakolás. (Akartam játszani az e-passport-tal, de Kutaiszibe nem működik.) Üldögéltünk, vártuk a beszállítást, amikor megszólalt mögöttem egy halk reptéri zene.
– Valaki hozza magával a zongoráját? – kérdeztem viccelődve Nejt.
Aztán hátranéztem… és tényleg. Ott volt egy pianínó a székek mellett és a gazdája unalmában játszani kezdett rajta.
– Tudod, azért a szájharmónikának is megvannak az előnyei…

A boarding nagyon hamar elkezdődött, nem is igazán értettem. Aztán meg azt nem, hogy miért kellett félórát ácsorognunk a tömött buszon.

Repülőgép érkezik: 4.40. Ez se sokkal barátságosabb. Aludni nem igazán sikerült a fejünk fölött átbeszélgető grúz kislányok miatt, egy idő után csináltunk egy helycserés támadást, de ekkor már csak egy óránk maradt. Majd a buszon.

Idegesítően lassú útlevélvizsgálat, találkozó a sarki presszóban. Az elején jöttünk át, volt időnk és nincs is jobb egy kétórás hajnali jetlag-re, mint egy grúz sör. A múltkori kirándulásból megmaradt pénzből. (A grúz fizetőeszköz a lari, váltópénze a tetri. Durván 145 forinttal lehet számolni.) Összegyűltünk, kisbusz, felcuccolás, Tamás szerint az első két óra unalmas, lehet aludni. Ezt már nem hallottam meg, mert elaludtam.

Ütvonal: Kutaisi repülőtér – Mestia

Egy óra múlva megébredtem és komolyan el kellett gondolkodnom, hol vagyok. Sík tájon robogtunk, az út szélén hangulatos olasz villák és elképesztő orosz tákolmányépületek váltották egymást. Inkább visszaaludtam. Aztán ráfordultunk a völgyre és elkezdtünk mászni felfelé. Erőltettem magam, hogy nem szabad aludnom, de tízpercenként két percre csak fejbevágott az álommanó. Szerencsére így is láttam eleget: a völgy tulajdonképpen az Inguri folyó völgye, a folyó persze odafent még csak egy nagyon gyors patak, aztán szélesedik, lassul, na azért olyan nagyon nem, végül a völgy kijáratánál munkára fogták, naná, hogy ekkor teljesen belassult.

Műszakilag ez egy nagyon vicces erőmű, ugyanis telibe ignorálja a politikát. A völgy Grúziához tartozik, de a folyó nyugati partját határoló hegy egyben határvonal is. Mögötte Abházia van, Grúzia egyik szakadár, magát autonómnak tekintő, valójában oroszok által megszállt köztársasága. Konkrétan a völgyet elzáró betonfal és az első forgókerék grúz területen van, de a forgómozgást – még a közös időszakban – egy alagúton átvitték a hegy alatt és az energiatermelő turbinák már a túloldalon, Abháziában dolgoznak. Róka fogta csuka. Együttműködésre vannak ítélve, pedig legszívesebben megfojtanák egymást.

A szűk völgy miatt a duzzasztás sokáig felhúzódott, kanyon jelleget kölcsönözve a tájnak. Még 80%-os ébrenléttel is jól nézett ki.

Edének mindegy ez az egész.
Ede ma le és feledés.

EDE, az igáslovunk

Csavarodunk felfelé, mint menet a vascsőre.

A vizierőmű után nem sokkal megálltunk egy útszéli étteremnél. Pontosabban _az_ útszéli étteremnél, mert Mesztiáig nem volt több. Ásítások, kabátok hozzádörgölődése a busz üléseihez, nyújtózkodások. Ébredezett a busz. Az emberekben még benne maradt az alvás puha melege, mindenki vonult befelé az étterem belső helyiségeibe, pedig kifejezetten kellemes idő volt odakint. Megebédeltünk. Reggel hétkor. Tea/sör, marhahúsos leves pikáns korianderrel, juhsajtos lepény (hacsapuri).

Érdekes példáját láttuk a grúzok reménytelen küzdelmének: az entrópiával szövetségbe lépve ütöttek a rendezettségen egy nagyot. Az étterem melléképületénél volt egy falicsap, ebből folyamatosan csorgott a víz egy vályúba. Kíváncsi voltam, így utánamentem. A vályúból egy PVC cső elvezette a vizet egy ösvényen, majd belement egy hosszú, meredek favályúba és a fák között letekeredett olyan 20-25 méter mélységbe, a völgy alján folyó patakba. Értelme? Ne engem kérdezz. Mindenesetre illett a lakatlanra pusztult panelházak közé. (Valamikor a gátat építő munkások laktak itt. Gát felépült, munkások hazamentek, panelek legatyásodtak.)

Araszoltunk tovább felfelé. A duzzasztás idáig már nem jött fel, ellenben megjelentek a falvak.
Lenashi-ban meg is álltunk szétnézni.

Hogy érthetőbb legyen, miért láttuk azt, amit láttunk, írok egy keveset a Szvaneti völgyről. A völgyet a szvanok lakják. Habár ők is a grúzokhoz sorolják magukat – büszkék, harciasak – de van egy nagyon erős megkülönböztető identitásuk. Ők elsősorban szvanok és csak másodsorban grúzok. Konkrétan a nyelvet, melyet beszélnek, Grúziában máshol meg sem értik. A szvanok különösen büszkék arra, hogy a völgyüket ellenség soha nem foglalta el. Emiatt alakult ki, hogy amikor betört az ellen az országba, az emberek az értékeiket mindig felutaztatták a völgybe, aztán vagy értük mentek a dúlás után, vagy nem. A szvan templomokban pedig dúsultak a kincsek, mint fűtőuránban a 235-ös izotóp.

Lenashi-ban először megnéztük a temetőt. Itt találkoztunk először azzal a szokással, hogy a sírkövekre nem csak odabiggyesztik valami fakeretben az elhunyt arcképét, hanem valamilyen homokfújásos módszerrel az egész sírkőre – azaz nemritkán életnagyságban – felviszik az illető valamelyik jellemző fényképét. Láttunk például egy fiatal figurát (fiatalon is halt meg, nem volt harminc éves), aki vigyorgott, bagózott, mögötte pedig gonosz italok párologtak. (Nem Lenashi, de hogy értsd, miről beszélek.)

Utána Tamás szerzett valahonnan egy kulcsot, pontosabban egy embert, akinek volt kulcsa. Bementünk egy templomba.

Igazából teljesen minimál, pici templom, gyakorlatilag családi kápolna. Tele van ilyesmikkel egy grúz falu. De nézd csak meg jobb oldalon azt a csillogó téglalapot. Az speciel egy tiszta arany oltárkép. Csak úgy. Valószínűleg még katalogizálva sincs. Ezekről az értékekről beszéltem korábban.

Még egy kicsi folklór. Nem tudom, Grúzia más területein mennyire divat, de errefelé – Abháziában, Szvanföldön – a mai napig létezik a vérbosszú intézménye. És itt ne arra gondolj, hogy csúnyán néztél a fiamra, akkor én is csúnyán nézek az anyósodra… nem. Ez tényleg vérre ment. Olyannyira, hogy a vérbosszú következményei teljesen átalakították a falvak képeit. A családok ugyanis kénytelenek voltak a ház, a pajta, a csűr mellé lakótornyot is építeni. A szomszédok ellen. Ezek a lakótornyok úgy voltak kialakítva, hogy évekig is el tudott benne élni a család, a profibbakhoz föld alatti alagútrendszer is tartozott. Azaz képzeld el, hogy ott lakik két szomszéd, egymástól 15 méterre, aztán valamelyik családtag csinál valami marhaságot, melyet a szvan büszkeség szerint csak vérrel lehet lemosni, a két szomszéd család beköltözik a 3-4 szintes lakótoronyba és onnan ordibálnak át egymásnak mindenféle dolgokat. Évekig. Évtizedekig. És ez nyílt háború, bárkit elkapnak a tornyon kívül, megölik.

Itt az első példány, amelyikkel találkoztunk, de később annyit láttunk, hogy a végén már csak legyintettünk rájuk.

Délután érkeztünk meg Mesztiába. A szálláshoz vezető murvás úton ki kellett szállnunk a buszból, de a csomagjainkat legalább felvitte. Ahogy sétáltunk az épület felé, nem tudtuk nem észrevenni, hogy az emeleti résznek nincs oldala. Oké, valami nylonnal próbálták elmismásolni a hiányt, de azért egy házoldal nem olyan kicsi darab.
Aztán kaptunk egy szobát az emeleten.
Nekem kicsit nosztalgikus volt, átéltem már egy családi építkezést, aludtam már eszméletlen helyeken, de azért eleinte tanácstalanul vakargattam a szakállamat. Azért csak a Kaukázus töve – ember, az erkélyről nagyon közelről látszik Grúzia legmagasabb hegye, az 5193 méter magas Shkhara (ez szerepel a Hamarosan posztban is) és nem azért, de a Mount Blanc csak egy 4808 méteres törpe – aztán a szoba olyan 1400 méteres magasságon van (ez nagyjából a Kőpataki tó a Tátrában), éjszaka azért csak hideg lesz, hogyan fogunk itt aludni? De túlparáztam. A szobának már volt fala és valami durván öt centi vastag, ólomnehéz takarót kaptunk, még melegünk is volt alatta. Sőt, kaptunk elektromos fűtőtestet is, de ezt csak dekorációnak tudtuk használni, mert olyan falraszerelhető fajta volt, csak éppen nem volt falraszerelve. A falnak nem lehetett nekitámasztani, mert akkor a forró része támaszkodna a fűrészporos tapétának, ha meg lefektettük a padlóra, megöltük a levegőáramlást és a fűtőtesttől fél méterre már nem is lehetett érezni, hogy be van kapcsolva. De az überbrutál takaró tette a dolgát.

Lecuccoltunk, berendezkedtünk. Utána séta a főtérre. Bankba pénzt váltani. Ugyan nyitva kellett volna lennie, de nem volt, aztán mire kinyitott, hirtelen odacsődült fél szvanföld, mi mondjuk még az elején tudtunk váltani, de a többiek beragadtak. Hogy teljen az idő, átmentünk a boltba. Sört venni. Kiválasztottuk a kedvenc tündebetűs palackunkat (olyan 2,5 literes pille), fizettünk volna, de a kasszás nénike összeesküvő pillantással félrevont és elővett a pult alól valami port. Mutogatta, hogy ha megkóstolom, a mennyországba jutok. Nem szokásom ismeretlen helyen ismeretlen drogokat venni, így udvariasan megköszöntem, elhárítottam az összes próbálkozást, pedig a nénike a végére teljesen bevadult, nyomkodta az orrom alá a zacskót, de kemény maradtam.
Kicsit felemás érzéssel jöttünk ki. Oké, a sör meglett. De a por elég fura volt, ráadásul a varázsszavak sem működtek. Tamás ugyanis még a buszon fejünkbe verte a legfontosabb grúz szavakat. Kettőt meg is jegyeztem:

  • Madlobat (memorizáláshoz: őrült ló denevér): köszönöm,
  • Gamarjoba (memorizáláshoz: hamar munka): üdvözöllekdicsőlovag. (Ez a legáltalánosabb üdvözlési formula, szószerint azt jelenti, hogy ‘Hajrá!’. Azért gondolj bele annak a népnek a lelkivilágába, aki nem azt mondja, hogy szervusz (szolgád vagyok), nem azt mondja, hogy legyen egy jó napod, hanem tömören csak annyit, hogy ‘Hajrá!’ Csináljál bármit is.)

Szóval hajráztunk, meg őrültlovaztunk, de a nénikét különösebben nem hatotta meg. Mivel a többiek még mindig a bank előtt szoptak álldogáltak a sorban, benéztünk a kocsmába is.
Nekem határozott érzésem, hogy Grúziában akárhová menjünk is, elsőre, határozottan meg tudjuk találni a turistacsapdákat. Itt például, világvége után kettővel, bementünk egy kocsmába, kértünk két korsó sört, a tündebetúket meg sem próbáltam elolvasni a fali táblán (pedig indulás előtt megtanultam a legfontosabb húszat), aztán a végén levágtak tíz larira. Megkíméllek a matektól, ez 725 forintos korsó sör. Miközben két nappal később Tbiliszi belvárosának egyik meglehetősen drága helyén 4 lari (580 forint) volt egy korsó. Szóval ha rám hallgatsz, a Kaukázus tövében, Mesztiában, elkerülöd a Lengyel-Grúz Barátság sörözőt.
Mondanom sem kell, az unottképű csapos csaj itt sem vidult fel a grúz szókincsünktől. (Nem akarok nagyon előrerohanni, de a végeredmény az lett, hogy nem történtek csodák, amikor ezt a két szót használtuk. Az orosz megfelelőik (szpaszíva, zdrasztvujtye) _pontosan_ ugyanúgy működtek.)

A főtéren még megnéztük Tamar király karikatúra stílusban elkészített lovasszobrát, aztán visszasétáltunk a bankhoz, nagyjából ekkor végeztek a többiek is, visszamentünk a szálláshoz, utána rendeztük a sorainkat majd visszautaztunk az időben 500-1000 évet.

Igen, a tornyok. Mesztiában már voltak bőven. Ráadásul az elsőt kicsit el is böktük, Tamás valami alkoholista, vagy debil, vagy mindkettő fazont rángatott elő, akinél éppen ott volt a családi lakótorony kulcsa. Totálisan autentikus élmény volt. Nem egy turistás torony, hanem egy olyan, melyet még ma is simán használnak. Andráson és rajtam kívül nem is mászott föl senki a legtetejére. Még a cseréptetőre is kimásztunk, csináltam is egy szelfit, de a szél szétfújta a hajamat, így előnytelenre sikerült. Erről lemaradtatok.

A következő állomás az ezeréves ház volt. Ezt értsd szószerint. Eredeti állapotában fenntartottak egy ezeréves szvan lakóházat. Na ez volt az, amitől lementem hídba. (A túra végén mindenkinek el kellett mondania, mi tetszett neki a legjobban. Én ezt a házat mondtam.)

Lakószint:

Pinceszint:

Itt aztán volt minden. Ezeréves épületgépészet. A füst cseles kivezetése: egyrészt, hogy kimenjen, másrészt, hogy azért előtte még tekeregjen annyit, hogy melegítsen. Az ágyak egy kis emelvényen voltak körben, alattuk – külön kapun keresztül bevezetett – állatok aludtak. Hogy alulről melegítsék az alvó embereket. Fenyőforgács égetésére szolgáló polcok, hogy elnyomják az állatok szagát. A pincében földbe ásott bortároló agyagedény (kvevri). Szintén a pincében rabszolgatároló helyiség. (Rabszolga csak saját családtag lehetett; valaki, aki valami csúnyát csinált.) Hogyan helyezkedtek el a házban a hierarchiák: a családfő, a családtagok, a vendégek. Nem volt nehéz észrevenni, miért olyan erős még mindig a szvan családokban a családfő szerepe. A családfő felel mindenért, a családfő nem tévedhet, a családfő a család irányító Napja. Ezer jelét láthattuk mindennek a családi üzemeltetésű szállásunkon is.

Innen már hazaindultunk. Az egyik kapualjból kiugrott egy kendős öregasszony és megint orrunk alá nyomta azt a port. Szerencsére Tamás helyére tette a dolgokat. Ez a só – az úgynevezett szvaneti, vagy szvan só – egy speciális fűszerkeverék. Helyi növényekből állítják elő, felhasználni pedig pont úgy kell, ahogy a vegetát, vagy a delikátot. Csak más az íze. És brutálisan agresszív az illata. Erre a pakoláskor illetve a cipelésekor döbbentünk rá. Három nylonzacskó, és a Tbilisziben vásárolt aromazáró műanyag tároló sem bírt vele. De tök jó, hogy itthon van, én azóta még a pirítós kenyérre is ezt rakok.

Az egyik kőépületnél Tamás felemelte a kezét, azaz jelezte, hogy ez megint egy különleges épület. Az is volt. Odabent 25 éves konyakot mértek.

És amikor javában kortyolgattunk, megszólalt a csaposlány, hogy van nála valamennyi speciális por. Érdekel valakit?

Útvonal: Mesztia séta.

Innen szállás. Vacsora. Tipikus grúz étkezés, olyan terüljterüljasztalkám stílusban. Azaz folyamatosan hordták ki a különböző salátákat, kenyereket, hacsapurikat, sült zöldségeket, krémeket, leveseket. Minden vastagon telenyomva az immár annyira nem is pikáns korianderrel. A babsalátában például annyi volt, hogy az első falat után vadul kerestem, hová tudnám kiköpni. Van, amikor már a koriander is sok. Szerencsére eddig még senkinek nem jutott eszébe a hacsapuriba is koriandert tenni, így az biztos menedék maradt.
Ja, volt házibor is. Borzalmas. Komolyan aggódtam, hogy a házigazda előveszi az ivókürtöket.

Tamással volt egy kis vitánk a buszon. Én nagyon dícsértem a grúz borokat, ő nagyon alázta. Természetesen mindkettőnknek igaza volt. Ő utazásszervezőként mindenhol a ház borát issza, és ezek mindenhol minősíthetetlen házilöttyök. Mi viszont másfél éve bejártuk Tbiliszi nagy bevásárlóközpontjait, megfizethető borboltjait és kitapasztaltuk, melyek a jó üveges borok, olyan 10-12 lari körül. A fülünkön is ezek jöttek ki. Nagyon finomak voltak.

Vacsora után hamar felsétáltunk a szobánkba. Kiálltam az erkélyre egy jó szivarra. Fentről, a domboldalról nézegettem a völgyet. Velem szemben a kivilágított helyi katedrális illegette magát.

Én pedig arra gondoltam, hogy milyen hihetetlen az élet. 24 órával ezelőtt még az udvaromon ücsörögtem a lugasban, készültem az utazásra, most pedig itt vagyok, a Nagy Kaukázus egyik völgyének felső szélén, ha kinézek, látom, hogy a két hegylánc hogyan karol egymásba, lezárva a völgyet. Egy olyan elképesztő helyen vagyok, melyről pár nappal ezelőtt még nem is tudtam.

Gyakorlatilag majdnem a világ végén vagyunk. Azért csak majdnem, mert oda holnap megyünk.

Grúzia 01/08

Előzmények

Kitartóbb olvasók emlékezhetnek rá, hogy 2014-ben egyszer már nekifutottunk Grúziának, pontosabban Tbiliszinek. Nem sikerült a legjobban, de az is tény, hogy elkövettünk minden hibát, melyeket egy keletre utazó ember elkövethet. Palira is vettek mindenhol. A trükk az, hogy kommunikálni kell. Ha beszélni tudsz velük, akkor – keleti módra ugyan – de menni fognak a dolgaid. Ha nem tudsz velük beszélni, akkor csak zsákmányállat vagy a turistapiacon. Tbiliszi ebből a szempontból kivétel, itt azért akadnak rendesen turistacsapdák, ahol éppen ellenkezőleg, mindent elkövetnek, nehogy kommunikálni tudjatok. Vidéken némileg más a helyzet, meglepően sok helyen tudtak angolul, az orosz nyelv pedig mindenhol alap.
A másik hibánk az volt, hogy csak úgy nekiestünk a célpontnak, bízva abban, hogy majd feltaláljuk magunkat. (Természetesen – ahogy szoktam – készültem az utazásra, csak éppen a nyugati helyzetre készülés nem ugyanaz. Nagyon nem.) Túravezetőnk – Tamás – elmesélte, hogyan göngyölítette fel az országot. Hasonlóan, mint a bizalomszolgáltatás az informatikában, itt is találni kellett egy tutira megbízható pontot, majd arra lehetett ráépíteni az egész hálózatot: a megbízható pont elmesélte, mit érdemes megnézni (ezt össze lehetett vetni a saját listával) és ezeken a helyeken ki a megbízható szállásadó/sofőr/pénzváltó/idegenvezető. Nyilván amikor négy napra mentünk, ahhoz ez túlzás lett volna, de még csak hasonlót sem próbáltam, pedig elég sokat leveleztünk a szállásadónkkal. Az egy másik kérdés, hogy szállásadónak egy címeres gazembert fogtunk ki, aki minden volt, csak nem megbízható ember. De hangsúlyozom, meg sem próbálkoztam a felkészülés során embert keresni, márpedig keleten ez a legfontosabb. Itt nem úgy mennek a dolgok, mint nyugaton, ahol mindenhol táblák, szabályok, szabályokat betartó turisztikai emberek vannak, a dolgok pedig mennek maguktól, személytelenül.

Tamás tavaly kezdett grúz túrákat szervezni, majd miután megtudtam, hogy a fő cél a vidéki Grúzia, érdekelni is kezdett. (Tbiliszibe annyira nem vágytam.) 2015-ben végül nem jött össze, de idén már igen. (Hah, pedig az Univerzum bevetett néhány trükköt.)

Ezekben a bevezetőkben szoktam leírni, hogy mekkora szervezési munka, mennyi lehetetlen küldetés előzte meg magát az utazást. Jelenleg a kihívás csak annyi volt, hogy meg kellett venni a repülőjegyet és összerakni egy kistáskába a megfelelő ruhatárat. Megugrottuk. (Megjegyzem a hét napban a legnagyobb problémát az okozta nekem, hogy befogjam a számat. Nem is mindig sikerült. Nem olyan egyszerű ám fejben visszaállni túravezetőből turistává.)

Essen akkor pár szó Grúziáról, illetve a túra célpontjairól.

Az Elő-Kaukázus tök jó hely lenne, ha nem ott lenne, ahol van, illetve az emberi természet nem lenne ennyire konfrontatív. Vannak hegyek, vannak bővizű folyók, vannak termékeny földek. A térséget keletről is, nyugatról is tenger határolja. Északról pedig a Kaukázus. Csínos kelepce. Az a 30 – 40 törzs, akik valamikor azt hitték, mekkora jó hely ez, simán beszorultak. Délen nagy birodalmak harcoltak egymással ezért a kis földdarabért: Bizánc, az oszmánok, az arabok és a perzsák. Később az orosz medve is megtalálta északról az átjárót a málnáson keresztül. Sejtheted. És akkor még nem beszéltem arról, hogy az elő-kaukázusi törzsek önmagukban is harcos népek, aprították rendesen egymást is. Mondhatod, hogy ez mára csak történelem, de nem, itt még nem zárultak le a régi nézeltérések. Grúzia ma is úgy tartja, hogy az ország három autonóm területéből kettő valójában oroszok által megszállt terület, melyeket egyszer vissza fognak szerezni. Vagy az autonóm területek szerzik vissza Grúziát. Bármi lehet. És akkor az ország északi szomszédairól még nem is beszéltem: Csecsenföld, Ingusföld, Dagesztán, Észak-Oszétia. Impozáns lista. A rengeteg múlt- és jelenbéli kardcsörtetés pedig rányomja bélyegét az itt élők életstílusára: a harcosok korán nősülnek, korán legyártják az örököst, aztán korán halnak. Valamelyik háborúban: vagy az ellenséggel, vagy az élettel.

Grúziát északról a Nagy-Kaukázus, délről a Kis-Kaukázus határolja. Hogy ne legyen egyszerű az élet, a két láncot középen összeköti egy Likhi nevű hegység, így az ország tulajdonképpen két völgyteknő. Így is alakult ki: időszámításunk előtt a jobb oldali részen az Ibéria nevű birodalom terült el, a bal oldalin pedig Kolkhisz. (Igen, az az ország, melynek fővárosában őrizték azt a bizonyos aranygyapjút, amelyért az argonauták annyira törték magukat. De erről már írtam korábban.)

Grúzia meglepően ősi ország. Időszámításunk előtt többezer évvel itt már bort készítettek, jócskán megelőzve minden alkoholistát a világon. A kereszténységet másodikként vették fel a IV. század elején. (Örményország után, megelőzve Bizáncot.) Az ország ma is erősen – de nem kirekesztően – vallásos. (Az emberek 80%-a ortodox, és nem csak úgy tessék-lássék: az autók műszerfalán például kötelező tartozék a szentek fényképe és a visszapillantóról belógó kereszt. A rendőr tutira büntet, ha valamelyik hiányzik.) Mondok mást: a XII. században már egyetemük volt. (Az écát Bizánctól vették. Meg sok egyeb mást is.) Grúzia összekovácsolása az ezredforduló környékén történt meg (addig eléggé zavarosak voltak a viszonyok), a felvirágoztatásával kapcsolatban négy király nevét érdemes megjegyezni: IV. Dávid, I. Demeter, III. György, I. Tamar. De úgyis esik még róluk éppen elég szó a későbbiekben.

Mi is az ország valódi neve? Nem, ne vágd rá, hogy Grúzia. Nem ennyire egyszerű. Még nálunk sem. Nagyon sokáig Georgia volt itthon a hivatalos, aztán a szovjet időkben átváltottunk a Grúzia névre – és most eléggé nagy káosz van. Grúzia nyomatékosan kért mindenkit a Georgia név használatára, shmittpali meg is ígérte, tulajdonképpen a kormány át is erőltette, csak az a rebellis Földrajzinév-bizottság feküdt keresztbe. Szóval jelenleg mindenki más szerint a Georgia név a helyes, a bizottság szerint viszont a Grúzia.
Nézzünk mögé, mi is ez a cicaharc. A Grúzia név eléggé egyértelmű: ez az ország orosz neve. A grúzok (georgiaiak?) ezt érthető módon nem szeretik. Oké. Hogyan is nevezik ők az országot? Szakartvelo. Hoppá. (Ibéria alternatív neve Kartli – magyarul ‘kert’, a Szakartvelo nagyjából azt jelenti, hogy ‘mindenki, aki a kertben lakik’.) Ugye van egy kis hiányérzetünk: hogy kerül a Georgia név az asztalra? Nyugi. Lesz magyarázat. Kettő is. Mind a kettő igaz. Tbiliszi alapítója I. Vakhtang Gorgasali király volt. A Vakhtang név perzsa eredetű és azt jelenti, hogy ‘farkastestű’. A Gorgasali pedig helyi nyelven azt, hogy ‘farkasfejű’. A fenti név – Farkasfejű Farkas – kifejezetten népszerű név volt a királyaik körében, lévén még Perzsiából elég komoly farkaskultuszt hoztak magukkal. Másfelől a IV-V. században – nem sokkal azután, hogy az ország felvette a kereszténységet – az egyház legnépszerűbb szentje az egyébként sajnálatos módon nem létező Sárkányölő Szent György volt. A kettő kombinációjából (Gorga, St. George) alakult ki a Georgia kompromisszum: hasonlított a régi névre és nyugaton is jól hangzott. Grúzia jelen politikai célja pedig az, hogy az oroszok elől bemeneküljön az Európai Unióba: értelemszerűen igyekeznek elérni, hogy mindenki felejtse már el az orosz nevét és használják helyette az ősi, európai nevet. (Én pedig vagyok olyan mocsok, hogy az írásokban végig Grúziának nevezem. De én a szovjet érában nőttem fel.)

Fussunk még végig gyorsan a menetrenden, merre jártunk. A repülőgép hajnalban tett ki minket Kutaisziben, innen kisbusszal felmentünk a Nagy-Kaukázus egyik völgyének a végébe. (Szvanéti völgy.) A következő nap terepjáróval még feljebb mentünk, egy Ushguli nevű hegyi faluba. A harmadik napon jó nagyot autóztunk, az éjszaka Tbilisziben ért minket. A negyedik napon a fővárost jártuk be. Utána a grúz hadiúton megint felmentünk a Nagy-Kaukázusba, az orosz határtól nem messze, Kazbegiben aludtunk. Itt is volt egy kis terepjárózás. A hatodik napon lereszkedtünk Goriig, a hetedik napon pedig hegyi utakon keresztül elvergődtünk Kutaiszibe, megnézve ezt-azt. A nyolcadik napon repülőtér, hajnali indulás.
A GPS-t még a vécére is vittem, akit érdekel, térképen mindent végig tud majd követni.

Szóval egy ideig ez lesz a pálya a blogon.