Page 2 of 1090

Viharmentes Balaton-karika #01/07

Amikor vissza fogunk emlékezni erre az időszakra, büszkén mesélhetem majd az unokáimnak, hogy a nagyfater igencsak kimaxolta a vírusrohamok közötti időszakot.

  • Kedden érkeztünk haza Ausztriából. Minimális pakolászgatás. Egy kis pihenés, majd a digitális tartalmak begyűjtése. A videók meglettek, felkerültek a nasra.
  • Szerdán bringa szervízbe. Délelőtt egy beígért telefon. Délután gyűlés a Római-parton, megemlékezés egy korán és tragikusan elhunyt kajakos cimborára. (Bakker, egy kicsit túl sokat csapkodott mostanában a villám az ismerőseink, barátaink között.) Előtte még kimenni bringával kötélért a Maritime-ba, mert a kajakon sürgősen cserélni kell a kötélzet egy részét.
  • Csütörtökön leginkább dolgoztam, meg az addigra összegyűjtött fényképek utófeldolgozásával foglalkoztam, illetve a trekkeket rendeztem. Hajnali háromig.
  • Péntek délelőtt tízkor álltam neki blogbejegyzéseket írni. Nem kicsit aggódtam, hogy mire fogok emlékezni az egy héttel korábbi kalandokból? Mert hogy jegyzetelni nem jegyzeteltem semmit.
  • Szombat hajnali fél ötkor dőltem ki. Közben elfogyott ipari mennyiségű mogyoró és négy üveg bor. Tízig aludtam. A sportórám lehangoltan közölte, hogy sikerült újabb negatív rekordot beállítanom, 37-es értékkel. (Eddig 40 volt a legpocsékabb alvásom.) Ébredés után nem sokkal telefonáltak a szervízből, hogy mehetek a bringámért. Elhoztam. Aztán visszavittem. A világítás immár simogatásra sem működött. A hapsi izzadt vele egy félórát, majd abban maradtunk, hogy otthagyom, aztán majd szólnak. Délután kajakszerelés. Na, ez vicces volt. A kötelet ugyanis úgy vettem, hogy levágtam a régiből mintának egy kétcentis darabot, majd vettem belőle a biztonság kedvéért tíz métert. Csakhogy szerelés közben vettem észre, hogy itt kétfajta kötélről van szó. Amit vettem, abból speciel elég lett volna csak negyven centi. Emellett kellett volna a másik fajta kötélből négy méter, csak hát ilyenem nem volt. Aztán végülis találtam, fasza decathlonos hegymászó kötelet. Elég idiótán néz ki vele a kajak, de működik. (Remélem, a Balaton körbeevezése után is ezt fogom mondani.[1]) Este még finomítások az írásokon, aztán tízkor ágyba dőlés.

    [1] Igen. A kötélzetnek _ez a része_ jól működött.

  • Vasárnap fél kilenckor keltem. A sportórám közölte, hogy minden meg van bocsájtva, minden idők legkiválóbb alvását sikerült produkálnom, tele vagyok energiával. Remek. Szükségem is lesz rá. Kajaktartók fel a kocsi tetejére. (Utálom.) Ebédfőzés, mert ma rajtam maradt. Utána rendet kellett vágnom Augiász istállójában a nappaliban, addig ugyanis mindent csak úgy leszórtunk, majd a végén kiterítettük a kupac tetejére a külső és belső sátrakat. A rendrakást bonyolította, hogy ez egyben már a kajaktúrára készülő pakolás kezdete is volt. Este újabb íráscsiszolgatás.
  • Hétfőn a sportóra megint megsimogatta a bucimat. Nagyszerű alvás, még jobb, mint a múltkori. Soha nem elég, el kell rakni, mint a befőttet. Aztán meló. Meg bringaszervíz. Meg kajaktúrára pakolás.
  • Kedd. Szomorú nap. A család egyik nagyon régi barátjának temetése Veszprémben. Korai és tragikus halál. Tudom, egyszer mindenki meghal, de ennyire korán, az… az annyira értelmetlen és elkeserítő. Ilyenkor szoktam elgondolkozni azon, hogy mi is az értelme ennek a tömérdek gürizésnek, akarásnak… egyszer csak jön egy véletlen és elvisz mindent.
  • Szerdán… rengeteget szerveztem, hogy ez a nap részben felszabaduljon. Túl sok volt az utóbbi napokban, túl sok lelkileg/szellemileg megterhelő dolog, egyszerűen ki akartam bringázni magamból minden beragadt szart, azt akartam, hogy felülök a kerékpárra, lenyomok százegynéhány kilométert és egy másik ember lesz, aki leszáll a bringáról. Ez rögtön ott bukott meg, amikor ránéztem reggel a meteorológiára: 30 km/h alapszél, 60 km/k széllökések. Hát, nem egy bringás idő. Jó, legyen egy bulis tekerés, 60 km, benne a kedvenc sörözőm. Aztán 8 kilométerrel a lakásunk előtt defekt, pumpa persze nincs, mert az osztrák túra után a bringás cuccokhoz még nem nyúltam hozzá, nyilván, mert a túrabringám még szervízben van, csakhogy a biztonság kedvéért abba lett átrakva az országúti sokkal jobb pumpája is, szóval itt vagyok a rák farkán, pumpa nélkül, az egyetlen útbaeső benzinkútnál nincs kompresszor… akárhogy is nézem, nincs más megoldás, mint két óra séta haza. Aztán az utolsó két kilométert már mezítláb toltam egy sóderes ösvényen, mert a bringáscipő feltörte a sarkamat. Valamiért az Univerzum sportot űz abból, hogy minél kisebb belepiszkálással minél nagyobb kárt okozzon. Most például sétáltam két órát. Oké, időben nagyon nem fért bele, de ezt most hagyjuk. Viszont a bringáscipő feltörte a sarkamat. Érted? Egy héttel ezelőtt Bécsben ugyanabben a cipőben 12 kilométert sétáltam, ugyanebben a zokniban. Semmi nem történt. Most viszont, amikor volt tétje, 8 kilométernél feltörte a sarkamat. Holnap meg indul egy 5 napos kajaktúra, ahol 5 napon keresztül napi 8-10 órában a sarkamon támasztom a kormányban a lábam. Miközben a jobb lábamon pont ott lesz egy vízhólyag.
    Egyébként meg… estére persze nyakamba szakadt a naptár. Ja és persze elkezdtem a túra szervezését. Mert valamikor azt is el kell.
  • Csütörtök pedig… az már újabb írás. Elindult a kaland.

Ja és ez most egy családias túra lesz. Ez az első Balaton-karika, amelyre Nej is meg lett híva. Kíváncsian várom, milyen lesz.
Egy biztos, idén a kurvázások elmaradnak.

Passau-Bécs, családdal #07/07

Bécs városnézés
2021.08.23; hétfő

Mint kiderült, Barna reggel éppenhogy el tudott menni. Nagyjából akkor állt el az eső, amikor indulnia kellett. Kilenc körül keltünk. Nagyon csúnya idő fogadott. Erősen borult ég, viharos szél. Átsétáltunk a játszótérre reggelizni, ilyen időben kizárt, hogy gyerekek is legyenek ott. Pálinka. Mert cefettül fáztunk.

Megbeszéltük, mi legyen. Én annyira nem kívántam a bringázást. A múltkor sem jött be, pedig akkor csak ketten voltunk. Ellöktek, lecsengettek, lekiabáltak, mert nem tudtuk, merre menjünk. Bécs már átesett a ló túlsó oldalára, a túl sok bringás stresszeli a gyalogosokat, illetve az idegen, bizonytalankodó bringásokat.

Végül abban maradtunk, hogy a Prátert vétek lenne kihagyni, kerékpárral elmegyünk a Pratersternig, ott letesszük a gépeket és onnan sétálunk egy nagyot. Nos, a tapasztalat az, hogy tökmindegy, hogy bringával, vagy gyalog vagy. Ha ismeretlen a terep, ha folyamatosan keresed az utat, vagy éppen csak elbambulsz, nézelődöl, akkor elsodornak, elgázolnak, lecsengetnek, beszólnak. Már előre félek, mi történik, ha egyszer nálunk is ennyi bringás lesz. A belvárosi bringautakat például már ma is izomból kerülöm Budapesten.

Na mindegy, ne csak morgás legyen. A Pratersterntől besétáltunk a belvárosba a Praterstrassén keresztül (jó hely, nem kell sok nevet megjegyezni), a csatorna partján elmentünk a Svéd térig, ez jó tér, tele van lepukkant bódékkal és csövesétkeztető helyekkel, egyből otthon is éreztük magunkat, Dóra evett valami távolkeleti rizses cuccot, én meg ittam egy sört. Kora délelőtt. Ezen a téren ez senkit nem lepett meg.

Vicces volt. Itt vettük észre a lányommal, hogy véletlenül összeöltöztünk. Rajtam ‘I love Sör’ zokni volt, bringáscipóvel, rajta meg egy kerékpármintás zokni, szintén bringáscipővel.

Közben becsapott a mennykő. Jött a hír Barnától, hogy Németországban besztrájkoltak a mozdonyvezetők. Passau meg ugye Németországban van.

“Újabb figyelmeztető sztrájkot hirdetett a német mozdonyvezetők szakszervezete (GDL), a munkabeszüntetés a személyszállításban hétfőn kezdődik és szerdáig tart. A GDL pénteki bejelentése szerint a Deutsche Bahn (DB) vasúttársaság teherszállítási ágazatában már szombaton 17 órától sztrájkolnak. A személyszállításban hétfő hajlani 2 órától szerda hajnali 2 óráig lesz munkabeszüntetés.”
link

Most éppen hétfő délelőtt van. Fasza. Néha már úgy érzem, inkább a nyugodt Balkánra kellett volna mennünk bringázni, az valamivel jobban kiszámítható.
Na mindegy, közöltük vele, hogy lélekben vele vagyunk, próbáljon meg akár tűzön-vízen keresztül is eljutni Passauba, mert egyébként ugrik szerdán a Fishing -1 napi jegye.

Innen felsétáltunk a Stephansdom-ig, majd Graben, Burg, onnan pedig Minden Magyarok Bevásárlóutcája, a Mariahilfer strasse. Egy ideig mentünk rajta, majd egy párhuzamos utcán visszajöttünk, Károly tér, Városi park, a Ringen lesétáltunk a csatornáig, majd vissza a Pratersternig.
A Károly tér melletti térnél kioszk, itt is beültünk egy sörre. Elegáns, civillizált, de orrfelhúzós agyfelbaszós. Flancos. Akkor már inkább a csövestanya a Svéd téren, ott sokkal jobban érzem magamat.

A Praterben még megálltunk egy sörre egy lepukkant külső kioszkban.

Jó volt ott üldögélni. Közben jött a hír Barnától, hogy eljutott Passauba, kihozta a kocsit, úton van Bécs felé. Huh.

A benzinkútnál újabb, immár az utolsó nagy bevásárlás.

Aztán mi várt fent a kempingben? Én tényleg nem értem. Léteznek emberek, akiknek fingjuk nincs arról, hogy létezik személyes tér? Mint írtam korábban, mi beszorultunk a tér közepére, mert körben a töltés mellett már nem volt hely. Középen viszont még rengeteg, kábé hatvan sátornak elegendő. A két sátrat felvertük egy fa alá, úgy, hogy a fa törzse benne legyen a két sátor ajtaja közötti térszegmensben. Ezzel gyakorlatilag deklaráltuk, hogy a fa a miénk, oda fogjuk támasztani a bringákat. Más ne támassza oda, mert akkor nem fogunk hozzáférni a sátrainkhoz.

Erre hétfőn érkezett egy család, apuka, anyuka, két kamasz gyerek. A négy bringát odatámasztották a fához, a cuccaikat bepakolták közvetlenül a fa tövébe, azaz gyakorlatilag a sátraink közé, majd körbeülték a fát, azaz a sátrainkat és nekiálltak kajálni. Gyakorlatilag elfoglalták a sátrainkat, úgy, hogy bőven volt még sátorhely a placcon, sőt, nekik már szabadult fel két elsőosztályú hely is a töltés mellett, egy nagy fával. Akkor miért?
Mi meg megérkeztünk, Dóra országúti bicóval, a két másikról meg letört a kitámasztó, azaz fa nélkül egyik bringa sem tudott megállni. Elengedtem egy hosszú, láncos káromkodást magyarul, majd lebasztam a bringámat a földre az övék mellé, majd ugyanezt tette Nej és Dóra is. A családnak volt bőven vastag bőr a pofáján, mert nyugodtan kajáltak tovább. Közvetlenül a sátraink bejárata mellett. Mintha mi nem is léteznénk.

Pedig nem kellett volna sok. A faszi feláll és azt mondja, hogy bocs srácok, ezt benéztük, nem gondoltuk végig. Tíz perc, megkajálunk, utána felállítjuk a sátrainkat és elhúzunk innét. Amire azt mondtam volna, hogy csináljátok csak nyugodtan, egy óra múlva itt lesz a kocsink, abba bele fogjuk rámolni a bringákat, addig meg akárhol is kibírják. Ehelyett lett ez. Odaszartak az asztal közepére, majd karbafont kezekkel, büszke tekintettel vállalták fel, hogy igen, ezek mi voltunk, és ha valakinek nem tetszik, van még szar a csőben.

Végül elmentünk a játszótérre, ittunk egy sört. Közben megjött Barna, elmesélte, hogyan járt. A vonaton parasztlázadás volt, az utasok embert akartak ölni. A kalauz merő pánikban rohant végig a szerelvényen, dehogyis kért akármilyen azonosító okmányt is. Azaz én is mehettem volna.
Ausztriából az összes olyan ICE/RailJet vonat nem indult el, mely távolabbi német városban állt volna meg először. A kulcs az volt, hogy ezekre a vonatokra már Bécsben német személyzet szállt volna fel, csak hát ők besztrájkoltak. A Passaun keresztül menő ICE-t viszont osztrák személyzet vitte a határvárosig, ott szállt volna fel a német csapat. Azaz a vonat elment Passauig, vitt mindenkit, aki odáig akart menni, meg mindenkit, aki máshová. Hogy majd Passauból helyi vicinálisokkal, ezer átszállással egyszer csak eljutnak, mittudomén, Hamburgig. De szerencsére minket ez nem érintett, nekünk csak Passau kellett.

Egy kicsit hízott a májam, mert Barna elismerését fejezte ki. Hogy én egyből be tudtam venni mindegyik kanyart a parkolóházban. Ő mindegyiknél tolatgatott. Tíz emelet, húsz kanyar. Jó szórakozás. Egy helyen még így is meghúzta a kocsit, igaz, én is. (A valóság persze kiábrándítóbb. A parkolóházban a felfelé menő folyosók kint voltak a legszélén, a lefelé menők pedig bent, középen. Azaz nekem kiadta az autó fordulóköre a felmenetelt, Barnának meg nem a lefelé menetelt.)

Szürkületben bepakoltunk egy csomó mindent a kocsiba, nyilván a bringákat is, majd kiültünk a játszótérre. Vacsi, sörök, pálinkák. Tulajdonképpen megcsináltuk, legalábbis itt éreztem először, hogy igen, megvan. Dumálgattunk, aztán leszakadt az ég, beültünk a kocsiba, ott folytattuk, igaz ekkor már voltak pár perces elszunyókálások. Végül esőszünetben bebújtunk a sátorba, alvás.

Hazautazás
2021.08.24; kedd

Ez már tulajdonképpen formalitás volt. Reggeli a játszótéren, gyors sátorbontás, pakolás, még csak hajtogatnunk sem kellett, beszórtunk mindent. Hazafelé nem álltunk meg sehol, még Hegyeshalomnál sem. A kutya sem foglalkozott velünk. A forgalom erős volt, esély sem volt tempomatra a kurvasok kamion miatt, de ettől még jöttünk szépen. Az M0-án konkrétan áthasítottunk. Itthon persze gépszíj, pakolások, digitális tartalmak rendezése, rámboruló cetli, tömérdek taszkkal, blog, na meg dolgozni is kellene, szóval csak a szokásos.

Digitális tartalmak rendezése. Hazaérkezés után le akartam szedni videókat a 70mai dashcam eszközből, mert jók lesznek azok majd a jövendő filmbe. Semmi. Nem rögzített semmit. Ezmegmiez? Első körben még Barnát is meggyanúsítottam, mert a legutolsó felvétel az ő egyik régi útja volt, ráadásul ténylegesen is le volt tiltva a felvétel, mintha valaki szándékosan lekapcsolta volna. De aztán kiderült, hogy a kamerát egyáltalán nem zavarja ez a beállítás, mindentől függetlenül indításkor kiírja, hogy a rögzítés elindult, ott van a piros pötty és a REC felírat… csak éppen nem rögzít semmit. Namégismár. Az SD kártya jó, a számítógépről tudok rá írni, törölni. Formázzuk meg. Rányomtam az eszközről a formatot, kövér error. Mi az, hogy nem tud megformázni egy kártyát? Vissza a számítógépbe, formázd meg FAt32-re. Megcsinálta. Kártya vissza a 70mai-ba. Azt mondja, a kártya nincs megformázva, megcsinálja? Naná. És most rendesen megcsinálta. Gyors próba. Immár rögzítette a felvételt.
Nem vagyok nyugodt. Akkor ezt most rendszeresen tesztelgetnem kell?

Összefoglaló. Alapvetően rendben volt a túra. Eleve kirándulásokból kétfajta van. Az egyikben új helyekre megyünk, új barázdát szánt az eke, élvezzük a megismerés örömét. A másikban ezer éve bejáratott helyekre viszünk el hozzánk közel álló embereket, megmutatjuk nekik, milyen jó helyek is vannak a világban és örülünk, ha örülnek. Ez egyértelműen a második fajta volt és annak pont megfelelt. A kölykök élvezték, nagyon tetszett nekik a táj, a sport faktor. Egyedül a sátorbanalvás nem jött be a lányomnak, de ez már az ő dolga, szerezzen magának gazdag pasit, aztán mehetnek apartmanba is. Reménykedem, hogy sikerült kinyitni számukra egy kaput. Bringázni szeretnek, a Balaton-kört már unják, nekem úgy tűnt, nem tudják hová lépjenek tovább, nos, erre tök jó a tömérdek tökéletes osztrák kerékpárút, csak a logisztikát kell összehozniuk, de azt meg megmutattuk, hogyan kell. Meg hát természetesen nagy terveim vannak arrafelé jövőre is, vették.

A bringákról. Hihetetlen, hogy alighogy átlépjük az országhatárt, égnek nyújtják az orrukat, megérzik az idegen levegőt és boldog örömmel rúgják tökön magukat. Csak most, egy négynapos túrán: szarakodás a fékkel, kilazult markolat, nem működő agydinamó, mindkét bringán letört kitámasztó, eltört DT küllő.

  • Ja, ezt nem is írtam. Szerda reggel, mielőtt elvittem volna szervízbe a bicómat, átnéztem, hogy mi van. Ekkor vettem észre, hogy irgalmatlan nagy nyolcas van a hátsó kerékben. Egy frissen vásárolt és felszerelt DT Swiss felniben. Miakurvaélet? Ennyire szarul fűzték volna be a szervízben? Aztán ott helyben a szerelő átfutotta és kiszúrta, hogy eltört az egyik küllő. Egy DT Swiss küllő. Mely nem igazán szokott eltörni. Azaz ha még lett volna pár nap a túrából, ugyanúgy jártam volna, mint két évvel ezelőtt: sorban kitörő küllők, eldeformálódó, esetleg kiszakadó felni. Csak éppen most a világ legmasszívabb felnijével.
  • A szervízben a pacák megsimogatta a világítás vezetékét… és egyből megjavult. Pedig esküszöm, én is simogatgattam, hiszen nekem is eszembe jutott, hogy lehet kontakthiba is. (Aztán amikor készre jelentették, akkor már annyira elromlott a világítás, hogy simogatásra sem reagált. Ment vissza újabb javításra.)
    A küllőtörést és a kitámasztó törését ők sem értették. Azt mondta a hapi, hogy ezek _egyszerűen nem törnek_. A DT Swiss küllő tipikus monti küllő, arra a terhelésre méretezve.
    A legviccesebb a markolat volt. Lehúztam, tiszta szesszel lemostam a kormányt, papírral kitörölgettem a markolat belsejét. Aztán leszedtem a másik markolatot. Ezt a lépést nem mertem megtenni kint, mondván, hogy legalább az egyik markolat működjön. Jól emlékeztem, a markolatot csavar fogja meg, nem kellett hajlakk. (Szvsz nem is lehetne, ez parafa markolat, a hajlakk meg valószínűleg csak a gumit fogja meg.) Akkor? Aztán alaposabb átnézés után vettem észre, hogy egy elmozdult műanyag bizbasz miatt a rossz markolatot nem lehetett teljesen feltolni, konkrétan egy centivel lógott kintebb, mint a jó, ez pont elég is volt, hogy a csavar által behúzott gyűrű ne a kormányra szoruljon rá, hanem csak úgy lógjon a levegőben. Basszameg. Műanyag szar megigazítása, csavar meghúzása… és már jó is lett. Azt ne kérdezd meg, hogyan mászhatott el az a műanyag izé, fogalmam sincs.
    Levegőbe szagolás, öntökönrúgás.

    Passau-Bécs, családdal #06/07

    Krems – Bécs
    2021.08.22; vasárnap

    Emlékszem, milyen büszkék voltunk, hogy három évvel ezelőtt bemerészkedtünk egy nyitva felejtett ajtón és találtunk üzemelő hűtőt a wachaui borunknak. Két évvel ezelőtt már nem mertünk bemenni. Jó nagy marhák voltunk, mert mostanra kiderült, hogy ez valójában egy közösségi szoba, közös hűtővel. Naná, hogy tegnap beraktuk a borokat éjszakára. Poharakkal is készültünk, a műanyag poharak helyett vittünk fémpoharakat. (A műanyag pohár egyszerűen megöli a bort.) Aztán találtunk jobb megoldást. A kempingbüfé este nyolckor bezárt, a vendégek csak letették a pultra a poharaikat, amikor végeztek. Mi pedig a lányommal kiválogattuk a borospoharakat, elmostuk a csapnál és eltettük reggelre.

    Na, ehhez mit szólsz? Pont megfelelőre behűtött Wachau Federspiel rizling, reggelire, üvegpohárból. Cuccos bringatúrán.

    Család, két kicsi gyerekkel, nagy sátor, sok cucc. Hogy rakják ezt fel a bringákra? Hoppá, nincs is bringa. Van kiskocsi. A pacák felpakolt rá mindent, olyan másfél méter magasságig, aztán riksaként befogta magát elé és már mentek is. Gyalogtúrázni.

    Nejnek pakolás közben eltört a kitámasztója. Alakul.

    Egyébként is, ideges, kapkodós pakolás. Mint minden reggel. Nem tudom miért, hiszen nem hajt a tatár, de mégis úgy érzem magam minden reggel, mint akire rádőlt a kásahegy és valami gigantikus erőfeszítések után tudja csak kirágni magát alóla. Matracok, hálózsákok összecsomagolása, sátor elbontása, összecsomagolása, ruhák szét- majd összepakolása, kompressziós zsák, mindent passzentosan, mert egyébként nem fér be, a reggeli két roham a mosdóba, a technikai cuccok, aksicserék, pontosan beállítgatni mindent, kamerákat, gps-t, mert menetközben már nincs rájuk idő, a maradék technikai cuccokat zacskóba, a zacskókat még nagyobb zacskókba, figyelni, semmi ne maradjon el, aztán a kaják elrakása, úgy, hogy maradjon mellette elég szabad hely is a vásárlásokhoz, közben összecsomagolni Dóra bikepacking cuccát is, mert ehhez tapasztalat és erős kéz kell, végül lecsekkolni a bringát, hogy minden rendben van-e.

    A mai napra egyértelműen rányomta a bélyegét az, hogy a tegnapi volt a legjobb. A mai ehhez képest szürke és ipari. Az első pihenö 30 kilométerre a zwentendorfi atomerőmű, pontosabban a soha nem működött atomerőmű, még pontosabban az erőmű melletti famedvés kocsma. (Farmedvés, ahogy szoktam nevezni. Állítólag szerencsét hoz, ha megsimogatjuk a medve seggét.)

    Kremsből kigüriztük magunkat, áttekertünk a nagy hídon. Szerencsére most nem lógott az eső lába, sőt, kifejezetten jó időnk volt, olyannyira, hogy legnagyobb meglepetésemre az atomerőműig négy útmenti kocsma is nyitva volt. Komolyan, két évvel ezelőtt a szürke, csapkodó esőben egyetlen ilyen helyre emlékeztem, az is zárva volt. Ezek valami fényre nyíló kocsmák lehetnek?

    A medvés fogadó jó volt, mint mindig. Vasárnap lévén meg tele is, csak odabent tudtunk leülni, nyilván a regisztrációs méhecsketánc után. Viszont voltak szexsütik.

    Aztán egy kis ipar. Gázerőmű, atomerőmű, szénerőmű, felszíni lignitfejtés közvetlenül a bringaút mellett, aztán a fene tudja, milyen meghajtású erőmű, volt rendesen választék. Majd Tulln. Erre a városra sokáig haragudtam, mert pont olyan távolságra volt, ahol már illett volna megpihennünk, de soha sem volt nyitva semmi a Duna-parton. Most, vasárnap lévén egy csomó bódé kinyitott ugyan, de bocsi, mára már kialakult a Tulln nélküli menetrend. Biccentettünk a Niebelung szoborkompozíciónak, a Dunán úszó szabadtéri színpadnak, a publikus ingyenes vécét nyilván megtiszteltük, de utána már húztunk is kifelé a városból, búcsúzólag visszaintve Marcus Auréliusnak.

    Tulln után jó tíz kilométerrel yacht kikötő, hozzá tartozó nagy kerthelyiségű éttermekkel. Csevapcsicsa. Klasszikus osztrák étel. Két évvel ezelőtt is bejött, most is. Hozzá csapolt Stiegl.

    Nehéz volt szabad asztalt találnunk (bezzeg a múltkor csontra üres volt a hely), de végül lett egy, pont a Duna partján. Az élet szép.

    Innen már egyre erősődő nagyvárosi hangulat. Mintha a Csillaghegyen/Római-parton keresztül csorognánk be Budapestre. Höflein an der Donau, Klosterneuburg, majd a bécsi borrégió: Heiligenstadt, Nusssdorf, Grinzing.
    Ezt mindig elmesélem, miért pont most hagynám ki. Két évvel ezelőtt kerestem a régióban egy heurigert, mely lehetőleg közel fekszik a bringaúthoz. Nem voltam elkényeztetve, azért ez egy hegyoldali borvidék, a kerékpárút meg lent fut. Végül találtam egy elegáns borozót és egy gyanús valamit, egy bringás kocsmát.

  • Most, írás közben kerestem az akkori borozót, de már nem találtam. Viszont ennél is fontosabb, hogy találtam a közelben egy csomó lepukkant borkimérést, echte, valóságos heurigereket, tipikus bokorkocsmákat (Buschenshank), az egyiknél még a saválló tartályos pince is része a kimérésnek. A többihez mondjuk mászni kell, nem is kicsit, de rengeteg van belőlük. Van egy megérzésem, hogy a legközelebbi túrán nem fogunk józanul beérkezni Bécsbe.
  • Vissza a sztoriba. Akkor nem tudtam dönteni, Nejre bíztam. Az elsőre azt mondta, hogy nagyon puccos. Oké. Legyen a másik. Nos, ez a másik akkor egy irgalmatlanul lepusztult, ótvar késdobáló volt. Pici, szűk belső, a vécé a vasúti töltés alatt, a forgalmas út túloldalán kiülős rész, elgörbült, kopott fémbútorokkal. A szél döglött egereket görgetett. Nej először nem is vállalta be, hogy ezt ő választotta, de amikor bebizonyítottam neki, csak megvonta a vállát, miszerint ez legalább nem puccos. Hát, tényleg nem volt az. Ez a sztori aztán azóta része lett a családi mitológiának.

    Igenám, csakhogy közben hattyú lett a rút kiskacsából. Amikor megérkeztünk, vasárnap volt és meleg. A vízparti kiülős rész tele volt, alig találtunk helyet.

    A háttérben egy szemüveges séfbácsi koncentrált a wurstsütésre, a vízen pedig a zurak húzták az evezőlapátokat. Nagyon jó hangulata volt az egésznek, olyan könnyed, vasárnap délutáni üldögélünk, nézelődünk, időnként betolunk egy sört, az élet szép hangulat. Nej már határozottan büszke volt a helyre.

    Bécsnek a legnagyszerűbb része bringaközlekedési szempontból a Dunasziget (Donauinsel). Ez egy húsz kilométer hosszú, 200 méter széles mesterséges sziget, mely gyakorlatilag végighúzódik Bécsen. Egyszerűen rámész északon, rusztikus környezetben – értsd, gazok, vadvirágok – elmész addig, ameddig menni akartál, majd az első hídon lejössz. Autók nincsenek, gyalogosok, strandolók, napfürdőzők annál inkább, de ez bőven belefér. Mi gyakorlatilag így mentünk keresztül az egész városon. A kemping a délkeleti régióban volt, de probléma szál sem, gyakorlatilag felszálltunk a Dunasziget metróra, majd leszálltunk róla a kemping melletti hídon. Illetve, leszálltunk volna. A híd ugyanis le volt zárva. Tábla, rajta a legutáltabb német szó, az Umleitung. Szerencsére emlékeztem rá, hogy van a közelben egy másik híd is. Visszamentünk, átgurultunk, kemping.

    Előtte még beléptünk a közeli benzinkútnál lévő Billa Expressbe. Esti/reggeli bevásárlás. Itt sem fogadták el a kártyáimat. Remek, holnap megint vehetek ki pénzt automatából. Fellihegtünk a kempingig. Recepció. Támasztanám ki a bicót, de nem lehetett. Eldőlt. Miaf? Megnéztük. Az én kitámasztóm is eltört. A szupererős, mindent kibíró kitámasztó. Legalábbis így adták el nekem a szerelők, amikor az eredeti pilinckát lecseréltettem. A bringa terhelése 18 kiló volt. Cobranco még a vécére is több cuccal megy.
    Oké, tulajdonképpen már vége, de azért kezdett nagyon elegem lenni a bringák szarakodásaiból.

    Recepció. Bementem, elmondtam, mit akarok. A hapsi is elmondta, hogy ő mit akar. Hazamenni. Majd jöjjek vissza holnap reggel. Csá.

    A kemping (Neue Donau) messze a legvacakabb kemping, mind Bécsben, mind az utunkon, de talán még Ausztriában is. Barna ránézett a Google Maps értékeléseire, az első valósnak tűnő pacák ki volt akadva a sátras rész elhanyagoltságára, a csomó csótányra, a második pedig nemes egyszerűséggel csak úgy foglalta össze, hogy ‘Do not go to this camp‘. Zajos, nem kicsit, nagyon, a sátrak mellett egyik oldalon, közvetlenül a kerítés mellett nyolcsávos bevezető autósztráda, a másik oldalon, szintén a kerítés mellett vasúti fővonal, éjszaka extrém mennyiségű vonattal, a sátras rész tényleg elhanyagolt, gödrös, kemény talajú, közel-távol nincs se pad, se asztal. Idézem a következő értékelőt: ‘Unfortunately it’s the worst camping we had so far‘. Ehhez képest meglehetősen drága, a két éjszakára fizettünk kábé 100 eurót. Egyetlen előnye van, közvetlenül az Eurovelo6 mellett fekszik, azaz egyéjszakás bringás táborozásra nincs más. A többi bécsi kemping nagyon-nagyon messze van, gyakorlatilag a város túlsó, délnyugati felén.

  • Csak illusztrációként. 1985-ben, azon a bizonyos Commodore64 vadászaton a Wien West kempingben laktunk. Emlékeim szerint kicsi, de rendben lévő kemping volt. Nos oda Karin kocsmájából ekkora kerülővel lehetne eljutni. És ha nem Bécsben fejezed be a túrát, hanem mész tovább az EV6-on Pozsony felé, akkor legalább 20 kilométer, mire visszajutsz a Duna mellé. Oda-vissza keresztül Bécs belvárosán.
  • Hát, ez van. A helyzetet cifrázza, hogy itt eddig még mindig szarrá áztunk és most sem lesz másképp: este érkezik egy kiadós eső és egész éjjel esni fog. Csak reménykedhetünk, hogy Barna már szárazban fog tudni elindulni a kocsiért. Mi a városnézéssel ráérünk, kivárjuk.

    A sátras részen körben töltés van, itt minden hely elfogyott. Jobb híján bementünk középre, távol mindenkitől, egy nagyobb fa alá. Két éjszaka, valahogy csak kibírjuk.

    Este a szokásos menetrend: bepakoltuk a kajákat, a söröket, a pálinkát a bringatáskába és legurultunk a bezárt recepció melletti bezárt büfé teraszához és bevettük magunkat. Az eső persze rákezdett, de izomból megoldottuk, betonalappal együtt összehúztunk két esővédő ernyőt. Elvoltunk.

    Ahogy kezdett enyhülni az eső, visszagurultunk. Bakker, az egyik sátor körül buliközpont. Asztalok, székek, jókedvű, hangos tömeg. De miért? Gyalog két perc a játszótér, ilyenkor már a közelében sincs senki, van három nagy asztal, lócákkal, ott nyugodtan hangoskodhatnának. Erre itt, a sátrak között.
    Aztán mire ezt végiggondoltam, elnyomott az álom. Nem érdekelt a sztráda, a vasútvonal, a bebaszcsis buli, az éjjel megérkező erős eső. Aludtam. Volt mit bepótolnom.

    Passau-Bécs, családdal #05/07

    Grein – Krems
    2021.08.21; szombat

    Meglepő módon ma nem volt semmi duhaj társaság a közelben. Volt helyette kisgyerekes család. Bringatúrán. Világkörüli felszereléssel. (Ez az, amikor elől-hátul annyi táska van, hogy ki sem látszik alóluk a kerékpár.) A hapsinak ott is kijutott a jóból, egész délután megfelelő pumpát kajtatott a kempingben, míg végül az egyik lakóautós segítette ki kompresszorral.

    Markolat. Nem fogta meg a hajlakk, továbbra is elforgott. Buli lesz. Különösen a melki hídnál. Hasonló, mind a greini híd, csak Melknél az emelkedő 18%-os.

    De legalább a fékeim rendben vannak.

    Ezen a napon is egy kicsit Janus-arcú a terep. Az eleje némileg unalmas, érdemes egy kicsit megnyomni. Az egyedüli izgalmat az jelenti, amikor lemegy a kerékpárút Weinsbe, aholis megnézhetünk egy echte osztrák falut, mely teljes mértékben fafeldolgozásra állt rá. Aztán 30 kilométer körül Ybbs, mely már egész határozottan város. Oké, városka, de akkor is. Például itt már lehetett kivenni pénzt automatából.

  • Nem értem. Ausztria már nyugat, elméletileg fejlettebbek. Erre már harmadszor kellett kivennem pénzt automatából, pedig a kártya az első 200€ után már 2%-kal büntet. (Persze még így is olcsóbb, mintha az Erstére bíznám a váltást.) Itt egyszerűen nem megszokott a kártyás fizetés. Étteremben kábé tízből egy helyen lehet. A greini kempingben – mely a legdrágább volt a négyből – szintén nem fogadtak el kártyát. A Billa láncban mindenhol elutasították a kártyáimat, nem csak a Revolutot, hanem az Erstét is.
  • Utána a kedvenc kertek alatti ösvényem, majd tízórai boltból. Ránézésre nagyon taszító a környezet, zajos, forgalmas utak, bevásárlóközpont, tömeg, por, pad sehol, állva kell enni, a nap is elkezdett rendesen sütni… de voltak pozitívumok is, például a boltban lehetett kapni hideg Puntigamer sört és a komplexumban volt benzinkút is, ami ugye szabad pisi. Az élet apró örömei.

    Innnen a vicces nevű Pöchlarn (Servus in der Niebelungstadt Pöchlarn, ennél vidámabb üdvözlő táblát még nem láttam), ahol minden Kokoschka, majd hamarosan Melk. Itt, nagyjából 60 kilométernél ejtettük meg a nagy ebédet egy dunaparti padon. Bringából kolbász, stangli, sör. Nincs is jobb. Mindez a nagy folyó közvetlen partján.

    A melki rozoga kishíd a Melk folyó fölött… rozoga. Annyira, hogy le is zárták. Csak saját felelősségre. De legalább át lehetett menni rajta. Utána jött a dunai nagy híd, a nagy mászással. Csak hát, szombat. Nagyon markáns véleményem van az autósok egy részéről, de ez nem jelenti azt, hogy nincs hasonlóan markáns véleményem a bringások egy részéről is. Itt az emelkedőn hülye apuka a hülye családjával gyilkolta a közlekedést. Úgy gondolta, hogy nem gond ez a 18%-os, egy méter széles, kanyargós emelkedő, fel fog menni ezen a család simán, persze a gyerekek is, kisbiciklivel. Nem mentek fel. Anyuka az egyik gyerekkel Barnát és Dórát blokkolták le, akik nagy lendülettel futottak neki, majd vészfékezniük kellett. Én kicsit később értem oda, addigra már lehúzódtak az útról, a bringám állapotához képest szépen is haladtam, oké, gondoltam, meglesz ez az emelkedő harmadjára is, amikor az előttem tekerő tízéves kiscsaj elkezdett keresztül-kasul csalingázni az úton, nekem is faszán le kellett blokkolnom. Itt meg újraindulni, cuccal pakolt bringával, azt nem lehet. Aztán a kiscsaj az ösvény közepén leszállt a bringáról és nekiállt cipőfűzőt kötni. Mögötte huszonvalahány bringás rántotta be a féket. Azért elbeszélgettem volna az apjukkal. Pajszerrel nyomatékosítva. Dóra annyira kiakadt, hogy komolyan elgondolkodott azon, hogy visszagurul és miután az Idióta Család eltakarodott a terepről, legyűri az emelkedőt, mint szódás a lovát.

    A híd túloldalán viszont már egy más világ van. Még kábé 10 kilométer tekerés és jön a Wachau borvidék. Az egyik nagy kedvencem.
    Habár még nem a borvidék, de Aggsbach Markt után van egy kis kemping, annak a büféjében már megkaptuk az ízelítőt.

    Vettünk Federspiel zöldveltelínit (ilyet sem láttam addig), mely teljesen kiütötte az ízlelőbimbóinkat. Végre a klasszikus veltliner, nem pedig ez a mostanában elharapódzó, gyümölcsösre faragott chardonay klón.

    A fenti linkről:
    “A minőséget is védendő a Vinea Wachau létrehozott három minőségi kategóriát a régió borainak osztályozására Steinfeder®, Federspiel® és Smaragd® megjelölés alatt. Alkoholtartalmuk szerint különböztetik meg a három kategóriát. A Steinfeder borok alkoholtartalma maximum 11,5 % lehet, ezek a legkönnyebb, gyümölcsös borok Wachauban. A Federspiel névvel jelölt borok egy árnyalattal erőteljesebb karaktert mutatnak, 11,5% és 12,5% közötti alkoholtartalommal. A Smaragd borok a legjobb és legértékesebb Grüner Veltlinerek, illetve Rizlingek, melyeknek minimum alkoholtartalma 12,5%.”

    Nem mellesleg ezen a linken keresztül lehet bort is rendelni.

    Aztán indult a buli. Groisbach, mint bevezető falu, Willendorf a kövér vénusszal (de tényleg, itt minden erről szól), majd a hangulatos nevű Spitz, a jobbnál jobb borozóival (bakker, itt kellene nyitni egy Saloon Spitz nevű kocsmát), de komolyan, indulás előtt mondtam a családnak, hogy emlékeim szerint négy jó hely van az úton, ezeknél fogunk megállni, mindenhol 1/8 liter bort iszunk fejenként, azaz fél liter lesz összesen, erre a négyből három hely Spitzben volt, nem mondom, hogy nem ütött hirtelen. (Korábban vasárnap, illetve később hétfőn tekertünk át ezen a szakaszon. Ezek gyásznapok, mert valamiért mindkét nap csak a borozók fele tart nyitva. Most viszont szombaton minden nyitva volt.)

    A másik nagy központ, Weissenkirchen, bár ez nem a borozóiról híres, hanem a rizlingjéről, mindenesetre itt van egy kis Spar, ahol mindig, kivétel nélkül meg szoktunk állni, itt ugyanis mindig vannak jó áron helyi borok. Az adekvát Federspiel rizling most is megvolt, csakhogy figyelt még a polcon Smaragd zöldveltelini is, naná, hogy repült is a kosárba. Örömbódogság.

    Az út maradék része is egy kiváló élmény. Mindenfelé szőlők, jobbra le a Dunáig, balra fel a hegyekbe, néha a sziklákra is.

    A tájat színesítik még mindenféle gyümölcsfák, alma, szilva és az errefelé nagy slágernek tekintett barack. (Ebből vettünk is helyi pálinkát, szintén kiváló minőségben.) Majd jött Dürnstein, ahová, mármint az alsó várba természetesen feltekertünk, sportemberek vagyunk, mégha alkoholisták is, végül némi csalingázás a Kremstal borvidék lankáin és máris Kremsben voltunk. A túragps itt közölte, hogy neki mára kampec, elfáradt, de szerencsére Kremst annyiszor megmásztuk már odavissza, hogy ment fejből is. Épp időben érkeztünk a kempingbe, de vétkesen elbambultunk. Alig volt még sátor a placcon, ledobtuk a bicót, majd bementem a recepcióra. Villám, a lajhár volt megint szolgálatban és hát, ember…. csak kérte sorra az adatokat, a regisztrációt, az oltási adatokat, majd amikor elkérte az igazolványomat, kimentem szólni Nejnek, hogy jöjjön, igazoljon, közben vettem észre, hogy valami húszan gyűltek fel mögöttem, aztán a nő bekérte a család összes oltási igazolását (kemping, sátorral, bakker, nem zárt szállás), szerencsére ki is nyomtattuk mind a nyolc papírt, persze eltelt egy időbe, mire ezt a rengeteg papírt feldolgozta, de egyszer csak végeztünk. Kimentem az irodából… és csak ekkor döbbentem meg. Az a tömérdek utánunk érkező nem volt annyira balek, mint mi, amíg az egyik ember sorban állt, a másik felnyomta a sátrat.

    Mi meg elbambultunk. Éppenhogy befértünk arra a zsebkendőnyi területre, Barna ki is fogott valami köves területet. Gyorsan kigurítottuk a sátorponyvát, jelezve, hogy innentől ez a mi területünk, majd kanyarban előzve kiszórtuk a cuccunkat a három asztal közül az egyikhez, egész estére lefoglalva. (Nem vagyunk ennyire tapírok, de itt szerencsére van bőven asztal, nagy a kempingbüfé terasza. Az viszont tény, hogy a bringásplacc asztalai a legjobbak.)
    Feltoltuk a sátrat, vacsoráztunk. este nyolcig még volt büfé, Dóra borozott, mi sörözgettünk. És igen, végre korai alvás.

    Passau-Bécs, családdal #04/07

    Ottensheim – Grein
    2021.08.20; péntek

    Reggel minden meztelencsigás. Barnáéknál a sátorba is bejutott egy. A pucérka.

    Reggeli. Állva, mint a lovak. Ez sajnos a lakóautós részleg velejárója. Ide nem raknak asztalokat, hiszen mindenkinek van beépített.

    Egy klasszikus nyomasztó nap. Linz. Nagyváros, minimális szépséggel.

    Tíz perc alatt végeztünk vele. Utána viszont leültünk a Duna partjára és egy félóráig nézegettük. Linznél az osztrákok mindent elrontottak, amit építettek, de volt annyi eszük, hogy nem építettek be mindent és ahol meghagyták a természetet, ott egészen élhető a hely. (Ez az, amit mi nem tudunk. Kapzsi, harácsoló módra beépítünk mindent, mert a nembeépítésnek nincs értéke.)

    Aztán Linz, iparváros. Nagyon nagy és nagyon ronda. Nem akarok beszélni róla.

    A kerékpárút a túloldalon megy, ott nincs iparváros, de semmi más sem. Csak a töltés. Edzőterepnek kiváló, de csak úgy bringázni rajta, lélekölő. Egy idő után az Eurovelo6 otthagyja a Dunát, bemegy a földekre, de még ennek sincs meg az a bája, ami tegnap Feldkirchennél volt. Aztán újabb rossz hírű település, Mauthausen. Itt visszatértünk a Duna partjára és végre megjelentek az első kocsmák. Ez egy ilyen út, az első 35 kilométeren nincs semmi, csak a bringából tudtunk frissítőt magunkhoz venni. A parti presszósorban beültünk egy hotel teraszára, kértünk sört. A pincérlányról kiderült, hogy tud magyarul. Na, ő szépen elmagyarázta, mi a szent szar ez a QR kódos regisztráció, végre megértettük a rendszer logikáját. Eddig ugyanis senki nem mondta, hogy ez egy kontaktkövető rendszer.

    Mauthausen után bevásároltunk az Eurosparban. Csak szólok, hogy ez egy remek hely, ugyanis közvetlenül a bolt mellett van három darab négyszemélyes étkezőhely, azaz bevásárlás után az ilyen vándorfélék kényelmesen meg is tudnak ebédelni.

    Újabb hosszú, érfelvágós szakasz.

    Wallsee erőmű, ahol könnyű eltévedni. (Két évvel ezelőtt simán túlmentünk rajta vagy 5 kilométert.) Mostanra megjegyeztem, legalábbis a kocsmát, amely mellett nagy hajtűkanyarral kell felfordulni az erőmű hídjára.

    Wallsee. A kisváros, ahol először úgy rajzoltam be a trekket, hogy az átment a városka főterén, aztán amikor odaértünk, akkor láttam, hogy az a bizonyos főtér olyan 50 méter magasan van, egy vár előtt. Kihagytuk.

    Cideralma kóstolása. Nem finom.

    Viszont utána bekapcsolódtunk Ausztria ciderbirodalmának keleti sarkába: Ardagger és az apátság. (Akit érdekel, itt van a teljes cider bringakör.)

    Ha erre jársz, ne hagyd ki a Parlamentet. (Vagy ha nagyon ráérsz, akkor az apátságot, a mellette lévő Mostbirnhaus, azaz KörteCiderHáz egységgel.)
    Sajnos a Parlament éppen bezárt (bakker, péntek délután háromkor), így csak egy pohárral tudtunk inni, de az is lenyűgözött mindenkit.
    – Ember, emellett a Strongbow elmehet a picsába! – csúszott ki Barna száján.
    És maximálisan igaza volt.

    Ide két évvel ezelőtt is benéztünk, de akkor nem tudtam élvezni a nedűt. A bringám éppen darabokra esett, konkrétan itt téptem le róla a hátsó sárvédőt, mert már akkora nyolcas volt a küllőtöréses, több helyen is felszakadt felniben, hogy másként nem tudott forogni.

    Mondjuk, most sem voltam túl boldog. A bringámon van egy durván drága markolat.

  • 26e forint volt, ennyiért már kerékpárt lehet venni. De muszáj volt, az előtte lévő markolat miatt alakult ki alagútszindrómám a két évvel ezelőtti kéthetes Duna túrán. Két hónapig jártam ilyen áramsokkolós kezelésre, mire elmúlt.
  • Na, ez a markolat engedett el, konkrétan a bal oldali. Azaz nemhogy nem tudtam rendesen megmarkolni a kormányt, de a támasztó részét sem tudtam használni. Ráadásul ez csavaros rögzítésű, de hiába húztam meg erősen, nem tapadt meg. Hogy teljes legyen az örömöm, a fék is elmászott. A szervízből úgy kaptam vissza a bringát, hogy a kocsiig is alig bírtam eltolni, úgy ragadt a kereke. Visszavittem, a pacák kilazította a kereket, majd újból belőtte. A kocsiig kitartott, de otthonig már nem. Káromkodtam. Látszott, hogy ez nem kerékprobléma, hanem fék. Nekiálltam belőni a fékeket a rugóerőt szabályozó csavarokkal. Estére sikerült is, de nagyon ki lett centizve. Pontosabban milliméterezve. Nyilván rögtön az első nap el is mászott. Innentől csak a hátsó féket használtam, ha mégis be kellett húznom az első féket, akkor utána előre kellett nyúlnom és kézzel megigazítani a féket, hogy ne tapadjon a kerékre. Nem örültem.

    Ardagger után már nincs sok hátra. Mezőkön, réteken keresztül jutottunk vissza a Dunához, majd egy impozáns híd. Elég meredek a feljárója, de már ismerem, leváltottam és meghajtottam egy kicsit a bringát. Aztán majdnem beleálltam az aszfaltba. Hiába kapaszkodtam a markolatba, az elforgott. A lánc pedig az újabb leváltáskor ugrott egy fél lánckeréknyit. Márpedig úgy nehéz feltempózni egy meredek emelkedőn, ha az embernek lerepül a keze a kormányról, a lába meg a pedálról. Szégyenszemre fel kellett tolnom a bringát. Szerencsémre a hegyimenő lányom elváltott, így legalább ketten toltunk.

    A greini recepciós idős hapsi megint nem lopta be magát a szívembe. Fejlődik, fejlődik, de nem eléggé. Az adataimat már nem bemondani kellett, hanem kidugta a billentyűzetet, majd mindig mondta, hogy a kurzor melyik mezőn áll, én pedig begépeltem, hogy kifiaborja vagyok. A végén pedig le lettem cseszve, hogy miért nem azzal kezdtem, hogy voltam már itt. Mondtam, hogy nem tudtam, hogy neki ez fontos, erre megint lecseszett, hogy ezt tudnom kellett volna. Jó fej.

    A recepcióról kijövet lettem rosszul, de olyannyira, hogy meg kellett kapaszkodnom a korlátban. Nem, nem fizikai rosszullét volt, hanem mentális. Először az jutott eszembe, hogy ha a hapsi kérte volna a személyimet, akkor melyik táskámból halásztam volna elő? Másodjára az, hogy bakker, egyikből sem, mert ottmaradt az autóban. Harmadjára meg az, hogy akkor hogy a fészkes fenébe fogok visszautazni az autóhoz Németországba, bármiféle útiokmány nélkül?

    A kempingben egyébként kellemes meglepetés. Három évvel ezelőtt még voltak padok a szabadsátras részen, két éve viszont már teljesen szétrohadtak. Mostanra viszont fel lettek újítva. Nyomban le is csaptunk az egyikre. Felrántottuk a sátrat, majd elbringáztunk boltba. Kajáért. Meg hajlakkért.


    Utána vacsora. Közben megvitattuk a helyzetet. Az biztos, hogy én semmiképpen sem tudok elmenni az autóért. Nej azt mondta, hogy inkább elválik, minthogy azzal a nagy dög autóval lejöjjön tíz emeletet abban a szűk parkolóházban. Maradt Barna, aki még nem bringázott Bécsben. Hát, most sem fog. Utánanéztünk, át lehet-e ruházni rá a jegyemet. Nos, igen, de ehhez mindkettőnknek be kell mennünk a főpályaudvaron abba a bizonyos irodába, aholis nekem igazolnom kellene magamat. Ez speciel nem fog menni. Új jegy kell. Okosan most már hanyagoltuk a flex opciót, Barna rutinosan telepítette előtte az ÖBB applikációt a telcsijére, meg is lett a jegy. Nos, így. Senki nem örült, de ez a megoldás maradt. (Nekem nincsenek jó emlékeim, szívesen kihagytam volna a bécsi bringázást. Nem is pakoltam úgy ruhát. Barna meg még nem volt, ő ment volna.)

    És akkor még a bringaszerelések. Először a fék. Nem vagyok egy ezermester, de néha ki tudom logikázni, hol voltam béna és mi a helyes megoldás. Itt konkrétan az, hogy túl szorosra volt állítva a fék, azaz ha jól is állítottam be mindkét oldalon a rugóerőt, éppenhogy csak befért egy vékony papírfecni a pofa és a felni közé. Na, ez kevés, ennyit bármikor elmászik a kerék és már folyamatosan ragad is a fék. Nyilván engedni kellett fél centit a bowdenen, majd újraállítgatni a rugóerőket.

    Hajlakk. Tudom, hogy ehhez a markolathoz nem kell, de kínomban nem jutott eszembe jobb ötlet. Mert régen ezzel rögzítettük a markolatokat. Itt persze probléma, hogy éjszaka 11-13 fok lesz, hát, ilyen időben annyira azért nem párolog az oldószer. Meglátjuk.

    Estefelé sörökkel, csipszekkel kivonultunk a múltkor már feltérképezett teraszra, de meglepő módon most működött a kocsma, az akkor elhagyatott asztalok meg voltak terítve. Jó, nem jöttünk zavarba, kerestünk egy közvetlen dunaparti padot és ott ücsörögtünk sötétedésig. Eredetileg szerettünk volna sétálni a városkában is, a múltkor láttuk, hogy szép, de az időnkbe már nem fért be. Pedig a mai volt a legrövidebb nap, 77 kilométer. Aztán mégis, megint alig pihentünk. Megint azt érzem, hogy hajsza. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy eddig egy betűt sem tudtam jegyzetelni, ha ez így folytatódik, akkor otthon fejből kell majd megírnom a hat napot.