Category: Világmegváltás

Mi van, ha valaki nem jól szeret téged?

De tényleg, mi van?

Haragszol rá?
Kerülöd a társaságát?
Kedves vagy vele, de kerülöd a társaságát?
Kedves vagy vele, mert mindegy, hogyan, a lényeg, hogy szeressen?

Persze nagyon nem mindegy, mi is az, hogy nem jól?

Szeret, tiszta szívből, de nem bírja elviselni, hogy saját véleményed van, mely nem egyezik az övével.
Szeret, tiszta szívből, de nem bírja elviselni, ha ellentmondasz neki.
Szeret, tiszta szívből, de csak akkor, ha kedves vagy. Ha rossz kedved van, haragszik.
Szeret, tiszta szívből, de buta és nem veszi észre, nem is fogja fel, hogy ahogyan szeret, az neked kellemetlen.

A lényeg az, hogy szeret ő, nagyon szeret… csak éppen nem tanulta meg, hogyan kell szeretni. Igyekszik, de nem jól csinálja, tanácsot meg nem fogad el. (Nem, nem feltétlenül az ember párjára gondoltam, lehet szülő, lehet gyerek, lehet közeli rokon, lehet barát.)

Mi a fontosabb? A szándék, vagy az eredmény?

Szerencse

Van ez a példabeszéd, amelybe az ember időnként belefut.

A cég kiír egy álláspályázatot, jönnek is szépen az önéletrajzok. Végül két HR-es leül az íróasztal elé, melyet gyakorlatilag elborítanak a papírok.
– Oké – szólal meg az egyik – Akkor ezeket most feldobom a levegőbe.
És feldobja.
– Nos, amelyek az asztalon landoltak, azok mennek tovább. A többiek kiestek.
– Hülye vagy? – néz nagyot a másik – Azt se tudod, mi van azokban, amelyek a földre estek!
– Nem lényeges. A munkakörnél a legfontosabb, hogy az illető ne álljon hadilábon a szerencsével. Márpedig akinek földre esett a papírja, az egyáltalán nem szerencsés.

Jópofa sztori, de aki tanult valószínűségszámítást, rögtön látja, mi a probléma. Abból, mert egy kisérletben az illető számára kedvező eredmény született, egyáltalán nem következik, hogy a megismételt kisérletben is ugyanez történjen. (Figyelembe véve a nagy számok törvényét, de akit ez érdekel, olvasgasson/nézzen Rosencrantzot.) Magyarul, aki egyszer szerencsés volt, egyáltalán nem biztos, hogy akár a következő percben is ismét szerencsés lesz. Az, hogy hogyan élünk meg dolgokat, hogyan emlékszünk ezekre vissza, az meg már a kognitív torzítások birodalma.

TBH

‘To be honest’ – mondja a művelt francia és a kifejezés nagyjából ugyanígy megvan a magyar nyelvben is: ‘őszintén szólva’.
A furcsa az, hogy ezután a formula után még senkit nem vágtak pofon. Mi van? Mostantól őszinte leszel? Miért, eddig mi voltál? Besimerted, hogy hazudtál? Zamek!

Szerencsére a nyelv több, mint szavak összessége, valahol hátul mindenki tudja, hogy ez nem így van. De akkor hogyan?

Ahhoz, hogy tisztábban lássunk, érdemes megvizsgálni a kifejezés ikerpárját: ‘magunk között szólva’. Azaz olyan környezetben vagyunk, ahol nem kell udvariaskodnunk, nem kell társasági normákra figyelemmel lennünk, nem kell píszínek lennünk, mindenféle alakoskodás nélkül elmondhatjuk a véleményünket valaki távollevőről, hiszen maximálisan bizalmas kettősben vagyunk a beszélgetőpartneremmel. És ha innen nézzük, látjuk is, mi a baj az “őszintén szólva” frázissal: szerencsétlen a szóhasználat. Az őszinteségnek ugyanis, bármilyen fura, de különböző szintjei vannak, mégpedig úgy, hogy egyiknél sem hazudunk. Csak éppen nem mondunk véleményt, ráhagyjuk beszélgetőpartnerünkre a hülyeségét, kerülünk bizonyos témákat, nem találgatunk bizonytalan információk alapján és legfőképpen nem keverjük a szart.
Azaz a helyes szóhasználat az lenne, hogy ‘őszintébben szólva’, de ezt meglehetősen nehéz lenne elmagyarázni.
Használjuk helyette a ‘magunk között szólva’ frázist. Pontosabb.

Hazudunk

Szokták mondani, hogy az egész civilizációnk hazugságra épül. Hát, van benne valami. Nem arra gondolok, amikor marketingesek állítanak valótlanságokat a termékekről, politikusok kábítanak a pódiumről, vagy éppen egyre kevésbé lesz bűn az emberek között a hazudozás.
Nem, nem pont ezekre gondolok, legalábbis nem elsődlegesen.
Ennél sokkal ősibb dologról van szó.
Harari írta és hajlok rá, hogy elfogadjam, miszerint az emberiséget nem a felegyenesedés, nem a hátrafelé álló hüvelykujj, nem az eszközhasználat és legfőképpen nem a munka tette ennyire sikeressé, hanem a fantáziája.
Nem akarom leírni a teljes gondolatmenetét, olvass utána.

Fantáziával, nagy aggyal az ember képes volt arra, hogy a valódi világ mellé kitaláljon egy másik világot is… és nem csak kitalálta, de át is költözött ebbe a világba. A valódi világban nincsenek szellemek… mi a mai napig olyan világban élünk, amelyikben vannak. Se szeri, se száma a rengeteg kitalált fogalmaknak, melyek mára vezérlik az életünket, a civiláziónkat. Miért értékes az arany? Magyarázd el ezt egyszer a macskádnak, aki csak a valódi világot ismeri.

  • Apró sztori. (Egyszer már megírtam, de most mást akarok kihozni belőle.) 1985-ben kaptam egy kis piros tévét a szüleimtől. Akkoriban vettem egy Commodore64-et és ahhoz kellett. Ez a kis piros tévé végigkisérte az életemet. Velem lakott a kollégiumi szobában, velem lakott a tudósotthonban, cipeltem albérletről albérletre, később velünk lakott a bakonyi házunkban, költözött velünk Budapestre, aztán jött velünk az összes költözésben. 1996-ban már PC-t nyúztam, onnantól csak tévéként működött, de így is ott volt velem mindenhol. Hozzámnőtt. Ha valaki egy rossz szót szólt volna rá, úgy vettem volna, mintha egy barátomat sértegetné. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy ez egy élettelen tárgy, nincs öntudata, nincsenek gondolatai, nincsenek érzései. A valós világban. A ráépülő kitalált világban már voltak neki, konkrétan én töltöttem fel érzésekkel, gondolatokkal, egyéniséggel. (Ajánlott néznivaló: Cast Away, és azon belül Wilson.) Amikor végül egy lomtalanításnál kidobtam, majd másnap valami barom szórakozásból berúgta a képcsövét, ekkor napokig azt láttam, hogy a tévé a a törött képcsövével vádlóan nézett rám, ahogy kiléptem a kapun. És ne hidd, hogy ez csak valami pillanatnyi élmény volt, a mai napig szíven talál az emlék.
  • Gyakorlatilag így éljük le az életünket, így építettük fel a világunkat, a civilizációnkat. Antropomorfizáltunk mindent, amit lehet. Bakker, még az autóknak is emberi arcra hasonlító dizájnja van. Akadnak akik nevet is adnak neki és emberként, házikedvenc kisállatként bánnak vele.
    Nem folytatom, nyilván te is látod, hogy a végtelenségig lehetne sorolni azokat a dolgokat, melyek a valós világban nem léteznek, de a kitalált világban igen… és bármennyire is fura, de az emberek többsége a kitalált világban él. Boszorkányégetések, vallások, istenek… nemzet, hazaszeretet, becsület… egy csomó dolog, melynek oltárán embermilliárdok áldozták életüket, olyasmikért, melyek a valódi világban vagy értelmetlenek, vagy jelentéktelenek, de a ráépült kitalált világban vannak annyira fontosak, hogy emberek tömegei halnak meg érte.

    Úgy kezdtem, hogy egyetértek Hararival. Most hozzáfűzném a saját kiegészítésemet. Lehet, hogy az emberiséget a fantáziája emelte ki az állatsorból, de ez is fogja tönkretenni a civilizációnkat. Éppen a legjobb úton vagyunk hozzá.

    Nézzünk először körbe a saját házunk táján. Az ország lángokban áll, nagyon durva gazdasági katasztrófa küszöbén imbolygunk, a Fidesz nem kormányoz – most se – csak és kizárólag azzal foglalkozik, hogy az adóink, járulékaink nagy részét ellopja, a maradék részét pedig brutális erősségű propagandára költse. Ennek következtében azok, akik híján vannak a kritikus gondolkodásnak és elhiszik ezt az egészet, azok nem a valós világban élnek, hanem a kitalált és rájuk erőltetett világban. (Sajnálatos módon bőven vannak annyian, hogy hatalomban tartsák ezt a maffiát.)
    De tágíthatjuk az optikát. Globális felmelegedés, a hozzá kapcsolódó természeti katasztrófák, a háborúk, a népirtások, a kíméletlen, egymást elpusztítani akaró politikai/gazdasági versengések. Soroljam? Mindenki a kitalált világban él, abban, amelyikben mindegy, mekkora a széndioxid koncentrációja a levegőben, ahol nem olvadnak a gleccserek, ahol nem szennyeznek a multik, ahol nem pusztítanak ki törzseket ásványokért, ahol senki nem küzd eszelősen világhatalomért. Ahol a politikusok szónoklatai, a katasztrófa elleni védekezés mind-mind kizárólag a kitalált világban zajlik. Ahol a Földnek mindenre lesz mindig kapacitása, ahol az emberiséget soha nem érheti semmi katasztrófa. Ahol nem halhat ki.

    Aztán egyszer csak bekopogtat Valóság nagybácsi.

    Kasszandra mentális egészsége

    Hogyan is dolgozzuk fel a gyászt? Az alábbi fázisokat szokták megemlíteni:

  • Sokk
  • Kontrolláltság
  • Tudatosulás, az érzések kavalkádja
  • Elfogadás
  • Feldolgozás, az élet újraszervezése
  • link

    Emellett létezik még az előgyász is.

    “Az előgyászt „megelőlegező, előzetes, anticipációs”, azaz előre vetített gyászként is emlegetik. Összetett jelenség. Arra mutat rá, hogy gyászfolyamatról beszélhetünk már olyan helyzetekben is, amikor még nem lehet biztosan tudni, hogy bekövetkezik-e a veszteség, csupán a fenyegetettség veszélye áll fenn.”
    link

    Természetesen előgyász nem csak egyéni szinten létezik, hanem társadalmi szinten is. (Sőt.) Erről szól ez a cikk, ahol az előgyászt az egyre nagyobb valószínűséggel bekövetkező klímakatasztrófa okozza. Az írást érdemes elolvasni, sajnos ez is elég reális levezetés, hasonlóan a Gelencsér András által korábban belinkelt interjúkhoz, vagy éppen ehhez a Szathmáry Eörs interjúhoz.
    De nem csak ez van. Ugyanilyen előgyászt érezhetünk az ország tönkretételével kapcsolatban is. A mechanizmus kisértetiesen azonos: vannak rövid látókörű erők, amelyeket nem érdekel semmi, csak a jelen pillanat, annak gazdagsága, hogy az a hatalom, ami reggel megvolt, meglegyen este is, aztán holnap meg majd csak lesz valahogy… aztán van egy közömbös/ostoba tömeg, mely eltűri ezt az egészet és vannak, akik látják, mi lesz ebből, de tehetetlenek. Az utóbbiakat nevezhetjük Kasszandráknak, Adamo Purcell-eknek, Orgon családjának, mindegy is, a lényeg, hogy az előgyász állapotában látják a bekövetkező katasztrófát, de tehetetlenek… és valamit kezdeniük kell a helyzettel.
    A rossz hír, hogy már nem sokat lehet tenni. A tragédia még nem következett be, de a folyamat már túl van azon, hogy visszafordítható legyen. Akár egy közeli rokonodról derül ki, hogy szklerózisos és eljárkálsz hozzá beszélgetni, kártyázni, de tudod, hogy egy év múlva már élő roncs lesz belőle… akár látod, hogy egy ország vezetése önző okból a tömeg éljenzése közepette teszi tönkre az országot… akár azt látod, hogy a pillanatnyi profit mohó hajszolása miatt odadobjuk a világot… hogy a rokon hamarosan meghal, az ország hamarosan szemétdombra kerül, az emberiség pedig nagy eséllyel belátható időn belül kipusztul.

    Nem tehetsz semmit ellene.

    Az egyetlen dolog, amit megtehetsz, hogy amíg megéled a fentieket, mented a saját mentális egészségedet. Azaz nem hibáztatod magad, nem dühöngsz… elengeded. Mint ahogy a gyász feldolgozási folyamata is végződik (feltéve, hogy nem akadsz meg a düh, a szorongás, a harag fázisában): elfogadod, feldolgozod.