Délután kettőkor már lámpát kellett gyújtani

A halállal megbékélni azért különösen nehéz, mert előtte az élettel kell. A jelentéktelenségünkkel. A világegyetem közönyével. Hogy nemhogy az egyes ember, de a Föld teljes élővilága sem számít.
Nem az a baj, hogy ha meghal az ember, akkor az, ami volt, eltűnik. Ami különösen bosszantó, az az, hogy maximum 50 év múlva már létezésének hatása is elenyészik. Mintha nem is élt volna. 60-80 évnyi tevékenykedés… melynek háromnegyede durva szívás. Azt a 25 százalék jót kell időben észrevenni és élvezni. Aztán ennyi. Semmi nincs előtte, semmi nem jön utána. Semmi nem marad fent belőle.

Itt elkezdtem írni egy hosszabb eszmefuttatást arról, hogy mennyi értelme van bármennyi önfeláldozásnak is jövőbeli dolgokért, kivezetve arra, hogy semmi, mert gyakorlatilag mindegy… de végül nem írtam meg. Mert az is mindegy.

Röviden

Televízió

Elvárás: Végre, emelni tudunk a tömegek műveltségén!
Eredmény: A televízió süllyedt le a tömegek szintjére.

Internet

Elvárás: Végre meg tudjuk hallani a tömegek hangját!
Eredmény: Meghallottuk. Elborzadtunk. Mindenki.

Demokrácia

Elvárás: Végre, a választójog teljes kiterjesztésével úgy alakíthatjuk a politikát, ahogy a legtöbb embernek jó!
Eredmény: Fogalmatlan tömegek manipulálásával a politikai hatalom kisajátítása.

Kik is azok az ostobák?

Egszen biztos vagyok benne, hogy bárki, aki olvasta a korábbi írást, azt mondja, hogy mások. De ha megmutatnám egy nyilvánvalóan ostoba és korlátolt embernek, ő is azt mondaná, hogy de jó kis írás és a világ tényleg tele van ostoba emberekkel. Akik mások.

Pedig nem feltétlenül. Simán lehetsz te is. Én is. Ti is. Mi is. És nem feltétlenül csak ők.

Amikor hozzászólsz egy íráshoz, melynek témájában nem vagy túl jártas, de az írás indulatokat váltott ki belőled és ugyanezzel az indulattal be is rúgod az ajtót, lehülyézve a szerzőt. Amikor a szomszédod, a kollégád, a haverod nyilvánvaló baromságokat beszél, te meg csak rábólintasz, mert nem akarsz balhét. Amikor megosztasz a Facebookon egy olyan bejegyzést, melynek ugyan nem mentél utána, hogy igaz-e, de megosztottad, mert olyan jól hangzik, biztosan hoz egy csomó lájkot. Meg úgy egyáltalán, amikor elfogadsz bármilyen információt forráselemzés, validálás nélkül. Hiszen a laposföldhívők, az oltásellenesek, a chemtrailesek, a gyíkemberes/illuminatis és egyéb világméretű összeesküvésekben hívők sem csinálnak mást. A különbség nem minőségi, csak mennyiségi.
Ilyeneken múlik. A legtöbbször okos, értelmes emberek vagyunk, de közben észrevétlenül, oda sem figyelve néha… ki néha, ki gyakran… tápláljuk ezt az öntudatra ébredt szörnyet. Az öntudatra ébredt kollektív ostobaságot.

Egyszer valahogy úgyis vége lesz

Könyvek, újságok, rádió, televízió… ezek már mind lementek kutyába… és végül az internet. Az út, ahogy a domináns ostobaság előre tud törni és a tömegénél fogva át tudja formálni a világot. Már ami marad belőle.
A kollektív ostobaság öntudatra ébredése minőségi változás. Mint amikor az anyag öntudatra ébred és megszületik a lélek.

Mi a legnagyobb fenyegetés az emberiség létére? Nekünk gyerekkorban az atombomba volt. Most sokkal rosszabb a helyzet, mert egy világerő az: az öngerjesztő, könnyen manipulálható, szócsövét/erősítőjét megtalált, világméretű ostobaság az.

Megfelel?

Megfelelési kényszer. Az egyik legnagyobb átok. Alig tudok olyan embert mondani a környezetemben, aki nem érintett. Erre épül Aronson teljes munkássága, de mondhatnám azt is, hogy ez vezérli a társadalmunkat többezer éve. Az a kevés ember, aki át tud lépni rajta, olyan szupererő birtokosa lesz, amellyel ujja köré csavarhatja az egész társadalmat.

Jó lenne kilépni belőle. Még ha nem is akarjuk ujjunk köré csavarni a XVIII. kerületet, de legalább érjük már el azt, hogy minket se csavarjon más az ujja köré.

Először is, meg kell öregedni. Bocs, de máshogy nem megy. Amíg fiatal vagy, gyors megoldásokban gondolkozol, gyors analízisben, gyors akciókban. Egyszerűen a korral fog megjönni az érzék, hogy hogyan tudsz átalakulni lassú folyamatok révén is. Meg hát, nem csak a kor: elvetted életed szerelmét, nyúzzátok egymás idegeit 20-30 éve, születtek gyerekeitek, mindannyian szuperek, de elképesztően őrületbekergetőek is egyben, szóval a normális üzemmenet, csak éppen lassan, szinte észrevehetetlenül egy másik világnézeti pozícióba sodródsz. Valahogy elpárolog az a 10-20 évvel korábbi radikalizmus. Megjelennek a lassú folyamatok is.

Ez a legjobb időszak leszámolni a megfelelési kényszerrel. Mi is kell hozzá? Hogy kialakuljon az integritásod. Legyenek elveid. Tudjad, mi a jó, mi a rossz, és mennyire vagy hajlandó elmenni akár az egyik, akár a másik irányba. Ezt nem csinálom meg, bocs haver, de nekem ez már nem fér bele. Miért is nem? Hiszen egy csomó pénzt hozna. De nem fér bele az integritásomba. Mert pl. egy csomó embert kellene hozzá átvernem.

Innentől már csak egy lépésre vagy a megoldástól. A külvilággal szembeni megfelelési kényszert kell átforgatnod a saját integritásoddal szembeni megfelelés irányába.

Igen, mondhatod, hogy mit érsz vele? Az integritásodat jó eséllyel már a megfelelési kényszer hozta létre. Hiszen azt fogod jónak tartani, amit a környezeted is jónak tart.
Biztos?
Ne hülyéskedj már. Az integritás pont arról szól, hogy ha az elveid ellentmondanak a környezeted elveinek, akkor is a tieid élveznek elsőbbséget. Nem kell állandóan vitáznod mindenkivel, de ragaszkodnod kell magadhoz. Akár kemény belső viták során is.

Jó. Senki másnak nem akarsz megfelelni, csak a saját integritásodnak, azaz a saját elvi rendszerednek. Oké. Hol veszed észre a különbséget? Hol látod, hogy jobb magadnak megfelelni, mint a külvilágnak? Óh, egyáltalán nem bonyolult. Egyszerűen képzelj el egy szituációt – ezret is el lehetne – amikor úgy voltál korrekt egy szituációban, hogy a másikban fel sem merült, hogy te korrekt voltál, vagy lehettél volna más is. Amikor leszarod, mit gondol rólad a külvilág egy szituációban… de te tudod, hogy korrekt voltál, akkor magadnak, az integritásodnak feleltél meg, nem pedig mások elvárásainak. A külső világ… egyszerűen nem számít. Az sem számít, hogy tudta-e, hogy korrekt voltál és megdícsért, vagy meg kellett volna dicsérnie ezért. Te magad dicséred meg magadat. Kell ennél nagyobb elismerés?