Category: Utazás

Alsó-Ausztria bringával 08/09

Wachau körtúra
2022.08.05; péntek

Éjszaka tudományos alapon állítottunk sátrat. Barna meghatározta, merre van kelet, majd ehhez passzintottuk a sátrakat: mivel csík alakú szabad helyünk volt egy terjedelmes fa alatt, így nem tudtuk mindegyiket egyformán napvédett helyre állítani. Lett egy reggel 8-as sátor (ez lett a miénk), lett egy reggel 9-es (Dóra) és egy reggel 10-es (Barnáék). Ezt nagyjából be is tartottuk: mi Nejjel nyolckor már motoszkáltunk, a többiek meg simán durmoltak tízig.

Elsétáltam a recepcióra, elvégezni a papírmunkát. Jó volt a megérzésem, teljesen új volt a recis hölgy. Egy szemtelenül fiatal, de tök kedves leányzó. Így már értem, miért lehetett telefonon elrendezni a helyzetet. A régi annyira vaskalapos volt, ő valószínűleg nem vállalta volna be a nyitva hagyott kaput. A mostani nem kért semmilyen papírt, elég volt neki annyi adat, amennyit a foglalásnál megadtam. (Istenem, mekkorát veszekedtem anno a régi hölggyel, aki mindenáron lakcímkártyát akart tőlem, én meg a végén már ordítottam, hogy nincs, nem érted, kerékpártúrára nem szoktam vinni, meg egyébként is, te vagy egyedül Ausztriában, aki kéri!)
Aztán persze előjött, hogy rossz helyen táborozunk, a csajszi szemrehányóan mutatta is, hogy nem oda rajzolt be minket, én meg mutattam, hogy az már foglalt volt, hümmögött, majd megkérdezte, ugye holnap reggel elmegyünk, mondtam, hogy igen, erre legyintett, hogy akkor szarni bele.

Kértem tőle adaptert (20 euró kaució itt is), majd elkezdtem összerakni az energiaellátást. Újabb pofon. A hős hűtőnk hős motorja elhalálozott. Erre a hűtőre alapoztunk mindent. Ezzel a hűtővel működött a hadtáp: a hideg joghurt, sajtok, felvágottak, sörök, borok. Fasza. Mondjuk szerencse a szerencsétlenségben, hogy pont ott halt meg, ahol van egy plafonig érő, majdnem üres közösségi hűtő.
A penge élén egyensúlyozunk. Már megint.

Reggel bolt. Vettünk két üveg helyi bort is. Mert a túrán fogunk ugyan venni borokat Weissenkirchenben, de legyen már hideg bor is, mire hazaérünk.

– Nem fognak innen lopni? – érdeklődött Nej, miközben pakoltunk a hűtőbe.
– A kulcs a jólét. Itt már élnek olyan jól az emberek, hogy nem rúgnak bele a lelkiismeretükbe egy vacak 6 eurós bor miatt. Te hajlandó lennél Magyarországon lenyúlni egy közösségi hűtőből egy ezerforintos bort?
– Nem.
– Na látod, itt ugyanaz van, csak magasabb az értékhatár. Aranytömböt itt sem mernék berakni a hűtőbe.

A kempingnek érdekes a dinamikája. Habár vannak lakóautós parcellák is, de azok mintha halottak lennének. Élet, mozgás, forgalom a szabadsátras placcokon van, ahol a bringatúrázók sátoroznak, jellemzően egy éjszakát. Délután négykor kezd megtelni, estére már nemcsak a kijelölt tér, de az utak menti vékony sáv is tele van sátorral, a közösségi helyeken tömeg (ilyenkor lehet haverkodni), aztán reggel héttől tízig nyüzsgés, fel-alá rohangálás, legkésőbb tízig mindenki nekilódul az új napnak… a kemping pedig kihal. Délután négyig.

Most nem kapcsolódtunk bele ebbe az életbe, végülis renegátok vagyunk, autónk van. Felállítottuk a kempingasztalt, megterítettünk reggelire és felharaptuk a tegnap vásárolt házi cidert. Nyaralunk.

Nézzük a mai túrát. Az előjelek nem túl jók. Mindenki fáradt. A meteorológia szerint 35 fokos meleg lesz. Odasülünk az aszfalthoz. Nagyjából dél körül fogunk elindulni. Azaz már az első tíz méterben fogunk odasülni az aszfalthoz. Oké, mit lehet tenni? Például megvágni a túrát. Eredetileg felmentünk volna a Duna jobb partján Melkig (40 km), bringatolásos városnézés, majd vissza a bal parton.

El kell ismernem, némileg el voltam tévedve. Mindig azt hittem, hogy a Wachau borvidék az szigorúan a Duna bal partja. Ez egészen addig tartott, amíg rá nem néztem az osztrák borokkal kereskedő Kisbécs webshopjára, ahol Wachau címszó alatt ott voltak a jobb part (Rossatz) borai is. Innentől viszont kifejezetten érdekelni kezdett a jobb part.

Az alaposabb átnézés során találtunk egy kompot Spitznél és ez megmentette a napot. Nem megyünk fel Melkbe, nagyon súlyosan meredek utcái vannak, tűző napon, bringát tolva nem feltétlenül éri meg, különösen egy barokk kisvárosért, ilyesmit Egerben nap mint nap láthatunk. A kör felső részén viszont Melken kívül alig van valami. Oké, Aggsbach vára jól néz ki a hegytetőn, de Ausztriában kis túlzással minden hegy tetején van vagy egy vár, vagy egy apátság, egy idő után meg lehet unni. Willendorf csak elsőre buli, majd miután helyben csak egy emléktábla közli, hogy a Vénusz múzeumban van, meg egyébként is, csak egy tízcentis játékszer, hamar lehervad a kulturális felhorgadás.
Ezzel a komppal le tudjuk felezni az utat, úgy, hogy a megmaradt 40 kilométerben van benne a Wachau sava-borsa, mind a két oldalon. Oké, a déli indulás és a 35 fokos kánikula nyomasztó, de legfeljebb majd sokszor állunk meg, az időbe belefér.

11 után pár perccel még el szerettem volna menni zuhanyozni, de a vizesblokk ajtaján már kint lógott a tábla, miszerint 11-15 között takarítás miatt zárva. A takarítócsajok éppen az ajtóban szorgoskodtak, mutatták is a táblát. Csakhogy korábban kifigyeltem, hogy egymás között magyarul beszéltek.
– Csak egy gyors zuhanyt szerettem volna, lécci!
– Ja, magyar vagy? – derült fel az arcuk – Akkor gyere be, kinyitjuk a roki részleget, oda úgyis csak később megyünk.
Most mondja valaki, hogy nem jó magyarnak lenni.
Az viszont határozottan meglepő, hány helyen futottunk bele magyar személyzetbe. Negyedik éve járjuk ezt a vidéket, tavaly már volt egy magyar pincércsaj, idén meg teljesen megszokottá vált a magyar nyelvű kommunikáció. … Itt most majdnem nekiálltam politizálni, de végül visszafogtam magam. Úgyis értitek.

Dél körül indultunk el. Krems-nél átmentünk a jobb oldalra. Gyönyörű volt.



Tudom, unalmas poén, de találó. Ahogy a Balaton déli partjában is az a legszebb, hogy onnan jól látható az északi, ugyanez illett ide is, azaz a Duna kevésbé megművelt oldaláról pompásan nézett ki a teraszos bal oldal, de igazából a kettő együtt nézett ki nagyon jól. Ahogy már írtam korábban is, szőlők, almafák, körtefák, kajszifák, vadul tomboltak mindenfelé a gyümölcsök.
Egyedül borospince, borkimérés, heuriger nem volt. Felfoghatatlan. Péntek délután. Ami már kiemelt idegenforgalmi időszak. A Duna jobb oldalán 1, azaz egy pince, kimérés sem volt nyitva. Itt voltunk egy csomó híresen ízletes gyümölcs között és nem lehetett megkóstolni semmit, ami ezekből készült.
Egy helyen, Ruhrsdorfnál lógott kint az út mellett egy tábla, miszerint heuriger 250 méterre balra, jelenleg nyitva van. Mint a vadászkutya, amikor szagot kapott, úgy csaptam egyből balra, a konvoj meg utánam. Hát, lófaszt mama. A heurigert megtaláltuk, ínycsiklandóan vonzó volt, de az ajtaján kint lógott a tábla, hogy majd csak kettőkor nyit. Másfél órát meg nem akartunk várni.
És ezzel a jobb part el is lőtte az összes puskaporát. Tudod, mi volt? A borászatok előtt automata. Ha dobtál be pénzt, akkor kaptál ásványvizet, üveges bort. De pad, asztal nem volt, hogy kóstolni is tudjál. És mindegyik előtt sorok. Annyira szánalmas volt, hogy majdnem sírtam. Hol van a hely hangulata?

A komp után viszont már egy más világ volt. Spitz. Az egyik kedvenc kisvárosom. Na, itt már nyitva volt minden. A bőség zavarával küzdöttünk. Először elindultunk felfelé, mert meg akartuk keresni azt a kultikus fatehenet, ahol életünkben először ittunk wachaui rizlinget, mely élmény egyből megvett kilóra mindkettőnket. Mentünk, mentünk, fakocsma sehol, már kezdtem gyanakodni, félreálltam, ekkor derült ki, hogy valahol elvesztek a wachau-i POI-k, a gyerekek a tavalyi fényképből kinyerték a koordinátákat, besaccolva még 5 kilométer, azt meg ilyen melegben inkább már nem, mindegy, lesz még alkalom, amikor bringázunk errefelé. Majd akkor állítunk oltárt.

Vissza a kisváros főterére. Itt van egy meglehetősen flancos, kicsit drágább hely. Abszolút nem a mi stílusunk, de ez is kultikus hely. Ugyanis némi röhögés és tömérdek kínos jelenet közben itt tudtuk beazonosítani a második évben, hogy amit előző évben ittunk, az mi is volt: Federspiel Rizling. (Direkt nem magyarázom el itt, háromszor már megtettem, ha érdekel, irány az Utazások oldal. Vagy a fentebb belinkelt Kisbécs webshop.)
Nyilván most is beültünk, volt némi bénázás pincéroldalon, de amikor külön kikértük a borlapot, majd arról rendeltünk egy _egész_! üveg bort (öten), akkor kigurították a piros szőnyeget és díszmenetben hozták ki jéggel töltött pezsgős vödörben. Jól szórakoztunk.
Spitz nehézségei közé tartozik, hogy gyakorlatilag mindegyik nyitvatartó borozó ide koncentrálódik. Habár borozók vannak más településeken is, de sem előtte, sem utána nincsenek nyitva. Most akkor gondolj bele: 35 fokos kánikula, rövid időn belül pár pohár bor, utána vissza a tűzó napra, bringával. Igazi túlélőtúra.

Nem is élte túl mindenki. Ennél a bizonyos flancos helynél csak a napos részen tudtuk letenni a bicókat, majd amikor visszasétáltunk, a Garmin GpsMap64 túragps készülékem LCD kijelzőjében a folyadékkristály… elfolyt. Megolvadt.

Igen, az a narancssárga izé ott nem egy érdekes geológia képződmény, az megfolyt folyadékkristály. Azaz a készüléknek kampó. Én meg csak néztem. Enélkül a készülék nélkül képtelen vagyok élni. Még lélegezni sem tudok. Ez van nálam minden túrán és ha rendszeresen olvasod a blogot, láthatod, hogy van belőlük bőven. Ennek köszönhetem, hogy még élek és nem zabáltak fel sem szibériai tigrisek, sem antarktiszi jegesmedvék. Ez hoz haza mindenhonnan, ahová korábban elvitt. És most meghalt.

Vedd észre a mintát. A hűtő kilyukadt, de a szerb varázsló ideiglenesen megjavította. A központi zár elromlott, de másnap reggelre megjavult. A hős hűtőláda végleg meghalt, de csak ott, ahol már volt alternatív hűtő. A túragps végleg meghalt, de csak ott, ahonnan már bekötött szemmel is hazatalálok. Mintha a Gonosz és a Jó csatázna és a Gonosz minden csapására a Jó ráküldene egy gyógyítást. Ami nagyjából rendben is lenne, de könyörgöm, nem lehetne egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit, esetleg békén hagyni és máshol csatázni?

Na mindegy, Spitzben beültünk egy másik, sokkal hétköznapibb étterembe, egy bringabarát helyre. Szintén kikértünk egy üveg bort, valamivel olcsóbb volt, valamivel finomabb. és nem volt annyi flanc, az üveg egyszerűen bele volt göngyölve valami jéggel töltött gumihengerbe. A mellettünk lévő asztalnál egy nagyobb magyar bringás társaság ült, később Dürnsteinig kerülgettük egymást. (Ismerték a varázslatos Spart is.)

Spitz után a másik csodálatos kisváros: Weissenkirchen. Most nem akarok abba belemenni, hogy szerintük ők találták ki a rizlinget, 4-5 másik hely meg vitatja, igazából nem érdekel. Maga a város szép, hangulatos, girbe-gurba kis utcákkal. Érdekes módon, a borászati múlt ellenére én itt még nyitva tartó borharapót nem láttam, ezzel szemben viszont van egy Spar, minden Spar-ok legjobbika, ahol a polcon normál bolti áron ott figyel a wachaui borok színe-java. Ezeket a borokat – ismeretem szerint – sehol máshol nem kapod meg ilyen egyszerűen. A Krems-i nagy üzletekben biztosan nem (pedig a város kábé 8 kilométer, csak éppen három borvidék találkozási pontján fekszik), de nem kapod meg a bécsi boltokban sem, mert ott meg a bécsi, illetve a burgenlandi borokat nyomatják. Szívem szerint az egész wachaui polcot besöpörtem volna a kosaramba, úgy, ahogy van, de meglehetősen szerencsétlenül ezen a helyen eddig mindig csak bringával jártunk, autóval sosem.
Gondolom, már sejted a problémát. Habár az utóbbi két napban megmutattuk, hogy jelentős mennyiségű árut vagyunk képesek elszállítani kerékpáron, de ide még az is kevés volt. Nejjel ketten elhoztunk négy üveg bort váztáskában, Barna a hátizsákjában ugyanennyit… és kész. Ennyi volt.

A következő állomás Dürnstein. Nem, nem fogok sem Oroszlánszívű Richárdról, sem Hainburgról mesélni, annyiszor megtettem már, tessék visszaolvasni. A lényeg, hogy van egy fenti vár és van egy lenti, mely inkább már kastély. Át lehet rajta tekerni, van benne egy adag mászás is, csak éppen a macskaköves belső úton rengeteg a turista, nehéz bringával végigmenni rajta (pedig EV6 kerékpárút, de néha jobb beletörődni abba, hogy nem megy), viszont van mellette, közvetlenül a Duna partján kerülőút (treppenweg) is. Tavaly fent mentünk, most a társaság a lentire szavazott, amiben annyi volt a vicc, hogy ezt kevésbé ismertem, trekkem sem volt, de mindegy is, mert a túragps-em is meghalt. Kalandosra sikerült, de pont a végén, amikor már tényleg fontos volt, pont Krems előtt, megtaláltuk a rendes bringautat és visszakocogtunk a kempingbe.

Délután hat. Hát, igen. Egyszer istenbizony kidolgozok egy saccolásos képletet, amelyben benne lesz, hogy hányan vagyunk, milyen stílusban megyünk és hány fok van, mert ahogy néztem, ezek mind befolyásolják a várható megérkezést. Nézd meg például a mai napot. Negyven kilométer, hat óra alatt, nem egy fényes eredmény, ellenben 35-37 fok közti meleg, sok megállással. Az nyilván látszik, hogy a célfüggvény nem az idő és nem is a távolság, hanem az, hogy jól érezzük magunkat. Ezért nehéz jól megbecsülni távolsághoz az időt.

A kempingben körbeültük az asztalkánkat (hat után már pezsgett a közösségi rész) és szószerint odakötöttünk a stokinkhoz. Megbontottuk a reggeli borokat, kajáltunk, a csajok melegítettek vacsorát, Barna úgy döntött, kipróbálja milyen főzve a takarmánykukorica (nem finom, te ne tedd), és ezért képes volt két cső kukoricát cipelni a hátizsákjában, gondold el, sör és bor helyett, szóval elüldögéltünk, elbeszélgettünk az asztalkánál és csak amikor a szomszédból ránk mordultak, akkor vettük észre, hogy jé, éjfél van. Hát, ugye, ilyenkor jön az, hogy feleletet egyik sem ad, kihörpentik boraikat, végét vetik a zenének s hazamennek a legények.

Természetesen közben megbeszéltük a szombati napot is, de azt majd a következő írásban részletezem.

Powered by Wikiloc

Alsó-Ausztria bringával 05/09

Mostbaron cider bringatúra
2022.08.02; kedd

Hajnali kettő körül masszív eső indult be fölöttünk. 7:00-ig tartott. Azaz percre pontosan addig, amikorra az ébresztőnk volt kitűzve. Figyelmes időjárás. Habár reggelre minden vizes lett, de a levegő kellemesen lehűlt. A végén én is abbahagytam a morgást. (Kicsit sok volt az utóbbi napokban az elázás, amikor a Windy szerint szombat után már egy csepp eső sem lesz. Lett.)

A kempingezés romantikája. A vécé előterében még megy reggel az udvarias morgen-morgen, aztán a paraván mögött meg ami a csövön kifér.

Visszasétáltam a sátrakhoz. A fiatalság még aludt. Letöröltem az asztalt, rongyokat terítettem a stokikra. Hirtelen ötlettel kipróbáltam a központi zárat a slusszkulcsról. Működött!!! Csak álltam, tátott szájjal. Ez valami világméretű összeesküvés lehet, valami ‘Nyírjuk Ki Józsit!’ mozgalom.

A mai nap lazának igérkezett. Nem volt az, de azzá alakítottuk. Elindulunk kilenckor a körtúrára, 70-75 kilométer, meglepően sok, 750 méter szinttel. Az eddigi tapasztalatok alapján olyan 7,5 órára lehet számítani. Aztán kiderült, hogy annyira mégsem lesz laza, a Windy reggel esőt jelzett be, délután öttől hétig, addigra mindenképp haza kellene érnünk.

Pár szó arról, hogy mi is lesz ez a túra és miért kellett átvariálnunk.

Alsó-Ausztria legnagyobb negyedében vagyunk, a Mostviertel-ben. Maga a ‘most’ szó alma- illetve körteciderre utal, azaz itt, ezen a területen tényleg minden a ciderről szól.

Persze nem lehet ennyire szétszálazni a dolgot, a negyedbe belelóg Melk és Krems is, azaz a Wachau és a Kremstal jelentős része. A Duna mellett látszik is, felváltva vannak szőlők, almafák, körtefák, kajszifák.

Az is jó nyomon jár, aki a ‘most’ szóban a ‘must’ magyar szót ismeri fel.

Szerencsés környék, mi pedig a hátralévő napokat ebben a körben szeretnénk eltölteni.

Ausztriában a kerékpározás támogatása teljesen más dimenziókban jár, akár Németországhoz képest is. Magyarországot meg hagyjuk, nem akarom feleslegesen csikorgatni a fogaimat. Itt, a Mostviertel-ben, kidolgoztak különböző célú és erősségű kerékpártúrákat. Ezek közül terveztünk be kettőt: a legteljesebb kört, a Most-Radroute nevűt, illetve az Ybbstalradweg-et. Az utóbbi némileg trükkös, mivel a Lunzi tótól indul, ahová fel is kell jutni. Puhányoknak létezik kisbuszos felszállítás, de mi egy másik kerékpárúton, az Erlaufradweg nevűn terveztük felmenni. Ez már nem szerepel a weboldalon, mert már nem cider túra.

Valahogy így néztek ki a túráink.

Piros: Stillensteinklamm szurdok.
Zöld: Mostbaron cider kör.
Lila: Erlauf-völgy, fel.
Kék: Ybbs-völgy, le.

De a völgytúrákról majd később írok.

Mára a Most-Radroute jött volna. Ez 112 kilométer, 617 méter szinttel. Persze mi Greinből indulunk, onnan el is kell jutni a körig, ez 7 oda, 7 vissza, azaz a teljes kör 126 kilométer. Szintekkel. Ez az eddigi saccolások alapján 13-14 óra lett volna, azaz reggel kilences indulással bulitempóban este 22-23 között értünk volna haza. Hát, izé.
Szerencsére készültem B tervvel. (Miért pont most ne készültem volna?) Az utolsó pillanatban beraktam a pool-ba a Mostbaron túrát is. Mert mit lehet tudni. Ez 53 kilométer, nekünk a becsatlakozással 71 kilométer lett. (Más a túra útvonala, a beszállási pont távolabb van Greintől.) A szint elég erős, de összességében minden szempontból jobbnak tűnt, 16-17 közötti érkezéssel számolhattunk, azaz még az eső előtt itthon vagyunk. És senki nem hal bele a túrába. Remélhetőleg.

Az viszont megint egy másik kérdés, hogy mennyi értelme van a túrának. Ahogy a lányom fogalmazott a Straván: Cider-kör, cider nélkül. Ezt már írtam korábban, a lényeg, hogy hétfő-kedden 1, azaz egy cider pincészet sincs nyitva. Hiába fűzi fel ez a Mostbaron túra az összes valamirevalót, ha kedden, azaz ma mindegyik zárva van. Jelzem, a többi napon sem nagyon vitézkednek, ha biztosra szeretnél menni, akkor szombat-vasárnap kell menned, az más kérdés, hogy akkor meg olyan tömeg van, hogy nem férsz be.

Megmutatok néhányat.

Parlamentwirt
Montag: geschlossen
Dienstag: geschlossen
Mittwoch:10:00 Uhr – 14:00/15:00 Uhr
Donnerstag:10:00 Uhr – 14:00/15:00 Uhr
Freitag: 10:00 Uhr – 14:00/15:00 Uhr
Samstag:10:00 Uhr – 16:00/17:00 Uhr
Sonntag: 10:00 Uhr – 16:00/17:00 Uhr

Mostbirnhaus
Friday 10AM–6PM
Saturday 10AM–6PM
Sunday 10AM–6PM
Monday Closed
Tuesday Closed
Wednesday Closed
Thursday 10AM–6PM

Mostviertlerwirt Ott
Friday 9AM–12AM
Saturday 9AM–12AM
Sunday 9AM–8PM
Monday Closed
Tuesday Closed
Wednesday Closed
Thursday Closed
Betriebsurlaub 01. – 07. August 2022

Mostheuriger Sommereggerhof
Montag Geschlossen
Dienstag Geschlossen
Mittwoch Geschlossen
Donnerstag 15:00 – 22:00
Freitag 15:00 – 22:00
Samstag 15:00 – 22:00
Sonntag 14:00 – 22:00

Nem egyszerű. Nekem azért megfordult a fejemben, hogy mi értelme ezt a vidéket ennyire forszírozni, ennyi pénzt beleölni az infrastruktúrába, ennyire nyomni marketingben, ha a termelők csesznek az egészre és alig vannak nyitva.
Híres cider-vidék… cider nélkül. Frusztráló.

Végül abban állapodtunk meg, hogy körtecider ide, almacider oda, a táj maga is szép, a bringaút pedig kalandos. Ha megnézed, délen meg is sturcolja az Alpok lábát, addig meg dombvidék, akad benne kihívás bőven. Már csak ezért is érdemes végigtekerni. És még az is lehet, hogy sikerül elkapnunk valamelyik pihenőben termelői cidert.

Az első kiemelt látványosság az Ardagger apátság (Ardagger Stift). Ez csak pár kilométerre van Ardagger Marktól, ahol a Donauradweg, azaz a Duna kerékpárút is megy. Tervezéskor csodálkoztam is, hogy miért hagytuk ki ezt eddig minden alkalommal. Most, hogy nem hagytuk ki, megkaptam a választ. Ahogy kiértünk a településről, rögtön jött egy kommen-sie-hirtelen emelkedő, úgy a semmiből. Egy 10+ meredekségű emelkedőn fellihegtünk 50 méter szintet. A tetőn volt az apátság és a Mostbirnhaus, a leghíresebb cider pincészet. Na, a lánctúrákon ez volt az a mászás, ami nem hiányzott, különösen, úgy, hogy a Donauradweg-en útbaesik a nem túl messze lévő Parlamentwirt.

A mostani kirándulás fényében el vagyok hűlve, hogy mindenféle előre tervezés nélkül mekkora mázlink volt eddig: a három alkalomból kettőször nyitva volt a Parlament és kaptunk is cidert. Innen tudjuk, hogy érdemes küzdeni érte, a Strongbow a cipőfűzőjét sem kötheti meg. Igaz, a kölykökkel pofára estünk. Elsőre 2-2 decit kértünk, kóstolónak, és amikor azt mondtuk, hogy ez jó, kérjünk egy-egy korsóval, addigra orvul bezártak. Délután háromkor. Pénteken.

Az apátság után indult a hullámvasút. Nagy legurulás. Viehdorfnál egy újabb 50 méteres nagy mászás. Ahogy egy dombvidéken kell.

Aztán lapos terület jött, egy kis pihenés. Persze ez csak fizikailag volt pihenő, mentálisan jól beszartunk, mert láttuk, milyen hegyek felé megyünk, a térkép alapján meg néhányat meg is fogunk mászni.
Amstetten határában ránk mosolygott egy klasszikus Steckerlfisch fatehén. Habár még kicsit korai volt megállni, de valahogy ráéreztünk, hogy nem leszünk elkényeztetve kocsmákkal – semmilyennel sem, nem lesz se patinás, se fakocsma, se üvegtigris jellegű lakókocsis – így becsattantunk.
– Cider van?
– Már hogy lenne? – ütközött meg a pultos csaj.
Végülis, bent vagyunk a Mostviertel közepén, miért is lenne? Ittunk sört.
A pihenésre szükségünk is volt, mert rögtön utána jött egy tüdőkiköpő emelkedő. Már abból rögtön lehetett sejteni, hogy semmi jóra nem számíthatunk, amikor a szűk völgyben kanyargó útból merőlegesen leágazott jobbra az utunk, de úgy, hogy rögtön egy 12%-os kaptatóval indult. A tetején elméletileg várt minket egy újabb ciderpincészet. (A franc tudja miért, de ezek mind szerettek valami lokális maximumra telepedni.) Az út elment volna a gazdaság mellett, de betekertem, hátha nyitva van a kocsma. Természetesen szünnap tábla fogadott, pedig annyira, de annyira tipikus és vonzó volt a heuriger.

Mentünk tovább. A bringaút betette az indigót, újabb hirtelen mászás, újabb mostheuriger a tetején. Megint zárva. És a legrosszabb az volt, hogy sehol nem mozdult senki, sehol nem volt egy lélek. Ha legalább egy melós lett volna, vagy valami parasztasszony, akinek el tudtuk volna magyarázni, hogy távolról jött vándorok vagyunk, akik kizárólag a helyi cider kedvéért küzdjük át magunkat ezen a tömérdek hegyen, hát adjanak már legalább egy pohárral, hogy megkóstolhassuk. De nem. Ember sehol. A gyepen csirkék rohangáltak, a kerítés mögött egy láma csócsálta unottan a füvet, mellette meg egy nyúl remegett a ketrecben. Egyik sem adott nekünk cidert.
Annyi halvány reményünk maradt, hogy az előző mászás rajta volt az Ybbsradweg-en is, azaz csütörtökön, amikor azon jövünk haza, talán nyitva lesz a heuriger.

Mentünk tovább. Hullámvasút, 20-30 méter közötti huplikkal, persze jó meredeken. Igazából senkit nem érdekelt, mindenki a végső nagy emelkedőtől parázott. Pedig voltak előtte települések, nézegettünk is bringáskocsmákat, de nem találtunk. Út szélén ittunk vizet kulacsból, illetve Neuhofen an der Ybbs határában ránk mosolygott egy Billa, ott leülepedtünk, ettünk-ittunk. Nagyon nem akarózott elindulni, hiszen mindenki tudta, Öhling után mi vár ránk.
Ez.

A település után 100 méter nagyon hirtelen szint. Már messziről próbáltuk megtippelni, melyik domb lesz az, aztán amikor megláttuk, még a hegyimenő lányom is elsápadt. Nem, nem a 100 méterrel volt baj, másztam én már 1000 méter felett is. A látvány… van egy jó nagy domb, az út pedig mindenféle felesleges kerülgetés, szerpentin nélkül, nyílegyenesen tepert fel rá, meredeken, mint az istennyila.
De erre vitt az út, nem lehetett elkummantani a mászást.
Hát, volt benne 15%-os rész. Meg rengeteg nyögés, lihegés, meg némi jótanács, mit csináljon a domb az édesanyjával.

De végül mindenki sikeresen felért. Igen, a kép jobb oldalán, középen az a település az Öhling, onnan indult a kaptató. A település mögött pedig látható egy domb vonulata, mögötte pedig halványan, kékbe játszóan egy magasabb hegyekből álló csík. Na, az már az Alpok, a közülük is kiemelkedő hegy pedig a Großer Ötscher, 1900 méteres magassággal. Udvariasan köszöntöttük. Dehogyis gondoltuk akkor, hogy ilyen sokszor fogunk még találkozni vele.

Spoiler: “Das Ötschergebiet gehört zu den Nördlichen Kalkalpen – im Speziellen den Ybbstaler Alpen – und ist eines ihrer östlichsten Hochgebirgsmassive.” Ha nem akarod beírni a DeepL-be, akkor a lényeg az, hogy az Öcsi az Ybbs-völgyi Alpok része. Mi meg a következő két nap ott fogunk sertepertélni közvetlenül a lábánál.

Innentől már laza volt. Jó időzítéssel kiszálltunk a körből Empfingnél (innen emelkedett vissza a bringaút az Ardagger apátsághoz), helyette átváltottunk a Donauradweg-re, ahol mindenféle szintmászás nélkül hazagurultunk Greinbe. Érkezés: 16:30. Nagy dicséret a csapatnak. Sikerült még bőven az eső előtt visszaérkeznünk. Az sem csorbítja az érdemeket, hogy az eső közben érdeklődés hiányában elmaradt, a Windy legalábbis elegánsan elfelejtette.

Időmilliomosok lettünk.

Oké, vicceltem. Ezen a nyaraláson ilyesmi nem létezett. Érkezés után elszaladtunk autóval boltba. Utána vacsora. Majd kisétáltunk a partra, ücsörögni egy kicsit.


Ugye szép? És a kastélynak éppencsakhogy látszik a széle bal oldalon.

Túl sokáig nem lehetett nézelődni, megint a szokásos menetrend: holnap extrém feszített napunk lesz (annál már csak a holnapután lesz feszítettebb), szóval mindent elő kellett készítenünk a reggeli táborbontáshoz, amit csak lehetett. Azaz kocsiból kipakolás, bringák belegózása, cuccok visszapakolása.

Ismét gyors beájulás, de most már szerencsére csak a fizikai fáradtság miatt, az idegességem kezdett elmúlni.

Na jó, csak vicceltem.

Powered by Wikiloc

Murter kerékpárral, gyalog és kajakkal

Újabb nyaralós videó. Horvátország. Murter. A kedvenc horvát szigetem, nem is tudom, hányszor voltunk már ott. De ez az első _igazi_ murteri videóm. Mármint az, amit büszkén vállalok és amely elég jól mutatja be a szigetet és az élményt. Egy buta baleset miatt a kajak sajnos nem volt annyira hangsúlyos, mint szokott lenni, cserébe viszont van egy csomó hegymászás, kerékpározás és drónozás.

1994 Monfalcone 02/02

Az sebeknek nyalogatása
1994.09.08 – 09

Nyilván egy ilyen fárasztó utazás után nem terveztünk semmit. Felkeltünk. Megreggeliztünk.
Habár otthon bekevertem vagy tíz liter müzlit egy műanyag hengerbe, gondolván, hogy mi lenne, ha a változatosság kedvéért egészséges életet élnék (igen, akkoriban még azt hittük, hogy reggelire a műzli az egészséges), de ebből nem lett semmi. Kezdtünk ugye egy feles pálinkával, aztán kolbász, kenyér, savanyúság, vörös borral. Utána cigi. Meg kávé. Meg vörös bor. Meg cigi.

Itt van a gépsárkány, amely levitt a tengerpartra. Meg haza is hozott. Öreg rutinok észrevehetik a fekete dekor csíkot alul az oldalán. Ezt elméletileg azért szokták akkoriban a kocsikra festeni, hogy jól nézzen ki, gyakorlatilag viszont azért, hogy a fekete eltakarja a karosszéria rozsdásodó alját.

Itt pedig én, amint könyvelem a benzinfogyasztást.
Igen, lengyelpiacos Adidas hamisítvány. Imádtam ezt a melegítőfelsőt, de amikor a körfűrész levágta a hüvelykujjamat, a doki egyszerűen széttépte, hogy ne legyen útban a műtétnél.

Szóval punnyadás.

Az első nagy csalódás a tengerpart volt. Öcsémmel már láttunk tengert, gyerekkorunkban voltunk a jugóknál is, a románoknál is, meg a bolgároknál is. Nos, ami itt volt, az egyikre sem hasonlított. Ehelyett tiszta Balatont kaptunk. Igen, fövenyes part, földes, saras bejárás a vízbe. Jó, persze, a víz sós volt, de egyébként simán lehetett volna Balatonarács is.
Nem is vittük túlzásba a tengertpartot. Talán ha kétszer voltunk kint a tíz nap alatt.
Volt ugyanis egy elképesztő medencés rész a kempingen belül. 50 méteres feszített viztükrű úszómedence. Mellette egy derékig érő pancsolómedence gyerekeknek. És mellettük… ember, egy négyemeletes műugrótorony. Hét méter mély medencével. Oké, a felső két emelet le volt zárva. Na de… Úgysem fogod elhinni. A tíz nap alatt sem a sógornőm, sem Nej, sem én nem mertünk leugrani még a legalsó, 1 méter magas kifutóról sem. Mondom, egy méter. Elmagyarázom. Kisétáltál. Egy méter. Hah! Pimfli. Aztán lenéztél. A medence vize annyira tiszta volt, hogy maga a víz nem is látszott. Azaz láttál magad alatt nyolc méternyi mélységet. És beszartál. Öcsém valamikor egy csomó időt töltött el az egri uszodában azzal, hogy mindenféle trükköket gyakorolt (pl. átúszni hosszában a medencét a víz alatt), meg mindenféléket ugrálni, na, ő pár nap után eljutott oda, hogy képes volt fejest ugrani a második szintről. De azzal a bizonyos 1 méteres kifutóval ő is megszenvedett.

Aztán ennyi. Délelőtt tengerpart, utána alkottunk valami ebédet (ugye volt krumpli, hagyma, na meg persze gáz is), ebéd után úsztunk, ugráltunk, ott volt a kamera, végülis jól elökörködtünk. Délután még sétáltunk egy nagyot a tengerparton, este pedig bor. Meg cigi. Meg filkózás. És az a büdös antizanzara.

Késő este pedig az addig a Julia-Alpok felett tanyázó sűrű, fekete felhő lejött ide a lapályra és a nyakunkba szakadt. Mint ahogy innentől minden éjszaka.

Aztán nagyjából így telt a következő nap is.

Grado
1994.09.10

Az első kirándulás. Grado egy érdekes kisváros. Gyakorlatilag teljesen rátelepedett a tengerre, emiatt tele van csatornákkal, vízi épületekkel. Itt már tényleg tenger volt a tenger, lehetett gyönyörködni benne. Volt valami triatlon is, elkaptuk az úszóversenyt a tengerben, illetve a bringaversenyt a hazafelé úton.

Habár tényleg szép volt a város, de ennyi idő után elhalványulnak az emlékek. Két dolog maradt meg bennem.

Az egyik, hogy beültünk egy olasz kávézóba. És úgy döntöttünk, hogy _nem_ nézzük meg az árakat, hanem önfeledten átadjuk magunkat az olasz kávénak. Ha máskor nem is, de egyszer legyen már meg ez is. Meglett. Átkozottul finom volt. Nej elájult a capuccino költeményétől, én pedig a pohár falát felmaró eszpresszótól. A végén persze megnéztem az árakat, rosszul is lettem, 700 forintba került egy bonyolultabb kávé. Ennyiért otthon egy fél napot dolgoztam.

A másik emlék… igen, megint a csórósághoz kötődik. Az egyik játékboltban volt egy csomó leértékelt játék. (A játékboltokat eleve figyeltük, hiszen tudtuk, hogy vinni kell majd valamit haza a kölyköknek.) Nos, a leértékeltek között voltak figyelemreméltó játékok is. Például távirányítós darus autó. Maga az autó mozgott minden irányban, a darus része viszont abszolút nem működött. Emiatt leárazták egyharmadára. Így viszont fillérekbe került. Na, ezt megvettük. Hiszen már ennyiből is jó, aztán meg ott van a kölykök ezermester nagyapja, még az sem kizárt, hogy megjavítja, de ha mégsem, akkor is bőven jó játék ez. Nem is volt ezzel baj, eltekintve a pénztáros csajszi tekintetétől. Melyben benne volt, hogy pont az ilyen csórókra gondoltak, amikor a szart nem küldték vissza a gyártónak, hanem kiszórták harmadáron.

Itt találkoztunk először azzal, hogy délután szilencium van, nem lehet bemenni autóval a kempingbe.

Estefelé megtört a jég, ekkor sikerült öcsémnek fejest ugrania a második szintről. Ittunk rá.

Trieszt
1994.09.12

Egy újabb kirándulás. Trieszt is szép város, nyilván elmentünk megnézni.

Fura, vagy a fene tudja, mennyire az, de ennyi év után, amellett, hogy egy szép város emléke maradt meg, de megint csak látszólag jelentéktelen apróságok rögzültek.

Például a halpiac. A halat nem hogy nem tudom megenni, de már a szagától is rosszul vagyok. Itt viszont volt egy igazi halpiac egy zárt épületben és mivel a kamera éppen nálam volt, Nej engem rángatott be. Becsülettel végigvettem mindent, de végig az járt a fejemben, hogy ‘jóbanrosszban’.

Aztán a tábla a kirakatban, hogy ‘Magyar, ne lopj!’.

Felmentünk a várba is. Itt készültek az alábbi képek.


Ezeket a képeket ismételtük meg tíz évvel később, de akkor már a gyerekek ültek a helyünkön.

Utána hazafelé a Miramare kastély. Nem is tudom. Azóta többször is jártam ott, de mindig megfog a hely. Annyira tökéletes. A park, az épület, a kilátás a tengerre. Mindig az jutott eszembe, hogy milyen lehetett, amikor valaki a saját jogán eljuthatott ide. Hogy ez az övé volt. Engem ez biztosan leblokkolt volna. Azt gondoltam volna, hogy elértem a tökéletességet, nem akarok se elmenni innen, se tovább fejlődni. Itt akarok ülni a teraszon és nézni a tengert.
Aztán akié volt, az mégis elment innen. Mexikóba császárnak. Ahol a felháborodott parasztok megölték. Ő meg még csak nem is értette, mi történik körülötte. Meg vele.

Na mindegy. Este a kempingben. Azt mutatták a jegyzeteim, hogy jól állunk, megkockáztathatunk fejenként egy pizzát a kemping éttermében. Hurrá. Dőzs. Kiélveztük, hogy most van pénzünk. Ezt ma már nehéz elmagyarázni, de akkor még így ment. A legtöbbször csak csorgott a nyálunk, még csak nem is olyan elit helyekért. Aztán amikor összespóroltuk a pénzt rá, akkor nem csak azt élveztük, hogy finom lesz a kaja, hanem azt is, hogy itt vagyunk, lám ezt is megengedhetjük magunknak. Ma ez már elmúlt, szerencsére, azok a helyek, melyeket manapság nem engedhetek meg magamnak, nem is érdekelnek. De akkor, 1994-ben, egy echte igazi olasz pizzázóban megenni egy 10 márkás pizzát egyedül, az valami olyasmi volt, amibe beleszédültem. Mint aki látványos gesztussal csap seggére az atyai örökségnek, és a végén még belehúzatja a cigánnyal a fülébe, miszerint akácos út.
Szóval ez volt és ráadásul Giovanni is ráérzett a hangulatra, mert úgy döntött, hogy bevonja a közönséget a pizzakészítés folyamatába és rögtön a sógornőmmel kezdte. Kirángatta a pulthoz, majd elkenette vele a sugót. Aztán még néhány másik csajjal is, de egyik sem kente olyan jól, mint a sógorasszony. Aztán persze be is dörgöltük a pizzákat. Életem első, egyedül elfogyasztott pizzája volt. Nem panaszkodhatok, igazán autentikusra sikeredett.

Monfalcone
1994.09.13

Ha már itt vagyunk, ebben a városban. Nézzük már meg.

Megint csak villanások.

A főtér melletti játszótér. Ahol majdnem egy órát üldögéltünk. Ahol a jegyzettömbbe lerajzoltam a játszóteret. Ugyanis az egész rönkfából volt összerakva és nagyon jól nézett ki. A Bakonyban meg volt rönkfa dögivel. Mi lenne, ha összetákolnék egy hasonlót az udvarba? A kölykök megvesznének érte. (Aztán persze nem lett belőle semmi. Ennyi idő sehol nincs.)

A katedrális. Amelyről annyit jegyeztem fel, hogy ez az a templom, amelyikben még ott lakik az Isten. Nagy, kifejezetten nagy, de a díszítése meglehetősen spártai. Arról szól, hogy emberek, jertek be, sokan, aztán elmélkedjetek, meditáljatok. Nem, ne a dekorációban gyönyörködjetek. Az nincs.

Na meg az elkapatott Nej. Ugyanis itt is volt halpiac. Zárt épületben. És mivel egyszer már bementem, akkor itt sem lehet probléma. Nyilván megint berángatott.

Meg hát a csóróság. Hogy amikor mentünk kifelé a városból – mert a kemping gyakorlatilag a városon kívül volt – akkor elmentünk egy C+C mellett. Ez akkortájban a Cash&Carry rövidítést takarta és Magyarországon létezett is egy ilyen, kifejezetten olcsó kisker hálózat. Én konkrétan mindig ott vásároltam be Veszprémben, amikor mentem hazafelé. Csak hát nyugaton ez nagyon mást jelentett, ott a Cash&Carry az nagyker volt, nagyvevők, kamionos vásárlók számára. Na, gondolhatod. Amikor bementünk egy ilyen helyre és próbáltunk ezt-azt venni. Nem értették, mit akarunk és mit keresünk ott. Aztán inkább átküldtek egy másik kapuhoz. Ahol megint nem értették, mit keresünk ott. Mit akarnak venni? Majorannát? Meg fogkrémet? Hány raklappal? Ja, hogy egy darabot? Hát, izé…

Jesolo és Velence
1994.09.14

Nagyon kemény nap volt. A távolság sem volt kicsi, a megtekintendő városok sem… de még az időjárás is odatette magát. Egészen eddig a napig az volt a menet, hogy délután megjelentek a nagy fekete felhők a távoli hegyek fölött, ezek olyan este nyolc körül elindultak lefelé és este tízkor szakadtak rá a városra, hajnalig tartó felhőszakadással, itéletidővel. Egy élmény volt a külső sátorban aludni, ahogy átfújt a szél a ponyvák között, a kempingágy alatt pedig folyóként zubogott át a folyam. De meg lehetett szokni, aludni pedig akkoriban nagyon tudtam. Ugye az alváshiányos hétköznapok a két pici gyerekkel. Aztán reggelre a vihar eltakarodott, jött a napsütés és a meleg.

Ma viszont nem így történt. A vihar dafke sem ment el. Az eső elállt ugyan, de akkora fekete felhők maradtak felettünk, hogy csak görnyedten mertünk járni alattuk. Reggeli, mosdó és már indultunk is. Meg velünk együtt a vihar. Úgy szakadt az eső, egészen Jesolóig, hogy a Lada ablaktörlője nem is bírta. Bakacsinsötét felhők, szakadó áldás, hiába kapcsoltam lámpát, az sem segített sokat, az utakon meg tömeg. Egy rémálom volt.

Szerencsére Jesolóban kaptuk egy kis laufot. Sétáltunk egy hatalmasat. Gondoltuk, végigandalgunk a sétányon. Senki nem mondta, hogy az tíz kilométer. Egy idő után visszafordultunk. Majd hazafelé befejezzük.

A családi annales szerint itt vadultak be teljesen a csajok. Egy héttel korábban azt sem tudtuk, hogyan néz ki az olasz pizza, itt viszont mindketten tenger gyümölcsei pizzát rendeltek valami maffiaétteremben. Öcsém meg calzonét, azt a hajtogatottat. Egyedül én maradtam a margeritánál. (Azóta is leginkább csak ezt eszem.) Na, az a kagylós, rákos kaja, az durva volt. Öcsém vette kamerával, a lányok meg látványosan tolták a szájukba azt a sok csúfságot.

Délután négykor értünk Velencébe, a felhőszakadás persze újra rákezdte. Pontosabban, négykor értünk először Velencébe. Utána meg még háromszor. Az történt ugyanis, hogy átmentünk Mestréből azon a hosszú hídon. Hogy majd keresünk parkolóhelyet. A szakadó esőben alig láttam ki, de annyira igen, hogy lássam, azon a röpke körforgón nagyon nincs szabad parkolóhely. Aztán már fordult is vissza az út Mestrébe. Ahol megint megfordultunk. Ebben a körben derült ki, hogy csak parkolóház van, durván drágán. Aztán már fordultunk is vissza. Mestrében megint. Eddigre már meggyőztük magunkat, hogy ha drága, akkor drága, nincs más választásunk. Az első parkolóház jelezte, hogy csak a tetőn van hely, a nyitott parkolóban. Felhőszakadásban. Mentünk tovább. A többi parkolóház meg fullra tele volt. Fordulás vissza, Mestrében szintén. Aztán bementünk az első parkolóházba, ahol éppen volt két szabad hely a tetőn. Nem voltam nyugodt. Az autó finoman szólva sem volt vízálló. De úgy voltam vele, hogy a problémával ráérünk majd akkor foglalkozni, ha visszajöttünk.

Mire kikeveredtünk az épületből, elcsitult az eső. A fekete felhő maradt, de csak úgy sunyiban és takarékon csorgatta a vízet. Na most, szeptember közepén voltunk, utószezonban, özönvízszerűen esős napon. Ehhez képest tele volt a város. Csupa eszetlen turistával. Elsétáltunk a Szent Márk térig, de olyan nagyon nem tudtuk megnézni, mert megint rákezdett a felhőszakadás. Egy ideig ácsorogtunk valami boltív alatt, kínunkban sorra kameráztuk az arra haladó hajókat, de az eső csak nem csitult. (Közben a kamerának tönkrement a mikrofonja, de ez csak itthon derült ki.) Aztán eluntuk a várakozást. A kamerát elcsomagoltuk nagyjából vízmentesen, majd bele az esőbe. Dzsekink nem volt, esernyőnk sem, de mindkettő felesleges is lett volna, a víz minden oldalról jött. Mondjuk nem sokat csavarogtunk, valahogy nem éreztük át a város szépségeit. A Rialtónál megint csitult az eső, persze addigra nem csak a ruhánk ázott át, hanem a bőrünk is. De azért ettünk egy fagyit, mert csak Velencében voltunk és csak olasz a fagyi. Estére rendesen lehűlt a levegő, nem is vacakoltunk sokáig a városban, mentünk a kocsihoz.
Voltak félelmeim. Teljesen jogosan. Öcsém nem hitt a szemének: az anyósülés előtt tíz centi magasan állt a víz. Motyogtam valamit a kutyaütő karosszériásról, de nem vette magára. Kézzel-lábbal kisepregettük a vízet, beindítottam a fűtést. Valahogy kikecmeregtünk a parkolóházból, végigmentünk sötétben is a Mestrébe vezető hídon, aztán irány haza.

Illetve dehogyis. Ez volt az utolsó kimozdulós nap, ekkor terveztünk bevásárolni. Valamit a szülőknek és nyilván valamit a gyerekeknek. Fogalmunk sem volt, hogyan várnak majd a csöppek minket. Még soha nem hagytuk őket magukra.

Dóra egyszer lezúgott a lépcsőn, olyan egyéves korában. Agyrázkódással vittük kórházba, ahol bent tartották. Igenám, de valami fertőzés miatt le volt zárva az intézmény, két hétig nem is látogathattuk. Aztán amikor érte mentünk, nem ismert meg minket. A szobáját már igen. Utána kezdett neki beugrani, hogy mi vagyunk a személyzet.

Ezt a bevásárlást taktikusan Jesolóra hagytuk. Tele van bolttal. Az meg már déltájban kiderült, hogy a promenádon éjszaka zajlik az élet, minden hajnalig van nyitva. Az eső ekkor már eltakarodott, kényelmesen mászkáltunk. Egészen addig, amíg meg nem vettünk mindent. (A fiúk műanyag háromkerekű motorokat kaptak. Olasz motorokat. Hogy vagánykodhassanak az oviban. Dóra meg ruhákat. A távirányítós markoló mellé.)
Éjfél után érkeztünk vissza a kempingbe. Nyilván már be volt zárva. Kint hagytuk az autót, gyalog cuccoltunk be.

Megint sebnyalogatás
1994.09.15

Mondanom sem kell, reggel az volt az első, hogy kipróbáltuk a műanyag motorokat. Ott berregtünk a sátor mellett, a szomszédok nagy örömére.

Aztán egész nap pihi. Kint döglöttünk a parton, napoztunk, élveztük a viharos szél keltette hullámokat. Este még ücsörögtünk az asztalnál, míg a menetrendszerű vihar be nem zavart.

Hazautazás
1994.09.16

Korai kelés. Pakolás. Habár eredetileg úgy terveztük, hogy hazafelé már Ljubljana felé megyünk, de azok a bőrkabátok nagyon kiabáltak Tarvisio felől, szóval végül csak felmentünk odáig. Őcsémék immár nem voltak annyira balekok, mindketten meg is szerezték a kinézett kabátokat, elfogadható áron.

Visszafelé valamiért megcifráztuk, az osztrákoknál nem mentünk fel Grazig, hanem elmentünk Maribor felé, majd Keszthelyen keresztül értünk haza. A szlovénoknál olyat láttam, mint még soha, de azóta sem. Maribor után építették a sztrádát, a semmiből, de úgy, hogy közben ment rajta a forgalom. A négysávos döngölt murván. Késő éjjel értünk haza (az a jó öreg 60-as tempó), de persze mindenki ébren volt. A kölykök nyilván örültek, öcsémék már nem annyira. Úgy volt, hogy a szüleim lehozzák a kicsit, de valamiért ottmaradt Egerben, a meglehetősen öntörvényű és időnként már furán viselkedő nagyanyám felügyelete alatt. Mondanom sem kell, az egri különítmény egy rövid alvás után már vágtázott is haza.

Mi viszont maximálisan kiélveztük a hétvégét. A kölykök játszottak az új játékokkal, mi játszottunk a kölykökkel, közben még ott volt a kamera, vettünk mindent, ahogy ugrálnak, ahogy esznek, ahogy fürdenek. (Jó kis kompromittáló anyag lett belőle.)

Hétfőn a cégnél volt némi morgás a kamera miatt, de arra az érvre, hogy a kéményben úgysem kell mikrofon, a főnököm nem tudott mit mondani. Megúsztam.

Mint ahogy az utat is. Végül kellemes emlék lett belőle, de ott, akkor azért eléggé cidriztem. Voltak lyukak a betliben.

1994 Monfalcone 01/02

Látszólag nagy az ugrás. 1994.
A blog 2005 január 8-án indult. Eleinte karikatúra blogként, majd hanyagoltam a rajzolást és lett belőle egy ilyen csalamádé: hétköznapok, informatika, utazások és szürreális sztorik. 2006-ban visszanyúltam egy kicsit az időben és megírtam egy 2004-es nyaralásunk történetét. Mondván, hogy legyen minden egyben és egyébként is, ez volt az első közös nagy nyaralásunk a gyerekekkel.

Igen, tényleg. Nejjel komolyan gondoltuk azt az elvet, hogy egészen pici gyerekekkel nem megyünk sehová. Nekik sem jó, nekünk sem jó, na meg a környezetünknek sem. Elmentünk egy-egy hétre a nagyszülőkhöz, volt, amikor többre is… és ennyi. Aztán ahogy nagyobbak lettek, akkor már befigyeltek egynapos kalandok valahol az országban, de az első nagy kalandhoz, egy horvát-olasz kéthetes nyaraláshoz megvártuk, míg elmúlnak tíz évesek.

Mindezekből következik, hogy a blogban tulajdonképpen benne van a család összes nyaralása. Hiszen a 2004-est utólag beraktam, 2005-től pedig már minden megmozdulásról írtam.

Nos, nem.

1994-ben megszöktünk. Ekkor volt a nagylány 3 éves, a fiam – és öcsém fia – 1 évesek. Váratlanul megkínáltak egy céges nyaralással, mi pedig el voltunk annyira gyötörve a gyerekpesztrálástól, hogy beleugrottunk. A gyerekeket leadtuk megőrzésre a nagyszülőkhöz, mi pedig elutaztunk Olaszországba, konkrétan Monfalconéba 10 napra.
Nos, ez az utazás még hozzátartozik a családi krónikához. Hiszen a család már létezett.

Távoli előzmények
1994

Ekkor a veszprémi távfűtésnél dolgoztam, mint informatikai mindenes. Írhattam volna azt is, hogy informatikai vezető, hivatalosan az is voltam, de gyakorlatilag egy betanított emberem volt, mindent ketten csináltunk. Infrát, szoftvert, hálózatot… mindent.

– Főnök, oké, hogy nincs egyetlen legális szoftverünk sem, de legalább egy DOS-t vegyünk már!
– Az mi?
– Operációs rendszer.
– Szoftver?
– Tulajdonképpen igen.
– Józsikám, bazdmeg, miért tartalak benneteket? Írjatok egyet.

Na, szóval ilyesmikkel tengettem a napjaimat.

Aztán egyszer megkeresett a szakszervezetis, hogy valaki visszamondta a nyaralást, lenne-e kedvem beugrani? Monfalcone, tengerparti kemping, letelepített lakókocsi, teljes öneállátás. Mondott árat is, de akkoriban a templom egeréhez jártunk kaját koldulni, és hát borzasztó nagy volt az a szám. Nej otthon viszont majd kiugrott a bőréből örömében. Három év, gyakorlatilag egyedül otthon két kölyökmacska kategóriájú gyerekkel, egy faluban, mely nem fogadott be bennünket, elég rendesen parkolópályára tudja rakni az embert, ő pedig élni is szeretett volna egy kicsit. Meg hát én is. Az ötlet gyakorlatilag egyből jött: kérdezzük meg öcséméket. Ott is volt egy egyéves gyerek, ráadásul a szüleimmel laktak és amennyire tudom, voltak azért súrlódások a női szakaszban. Lehet, nekik is jól jönne egy kikapcsolódás. A lakókocsi négy személyes, az autó öt, elférünk. Együtt még jobb buli is lesz, mintha csak ketten mennénk.
Szóval így. Másnap lecsaptam az ajánlatra.

Közeli előzmények
1994

21 éves Lada kombink volt. Ezt is csak úgy tudtuk megvenni, hogy a szüleim beszálltak az ár egynegyedével.

Ez a ‘csórók voltunk’ szál többször is vissza fog térni. Egyrészt, mert tény, hogy piszkosul csórók voltunk házasságunk első hat évében, másrészt, mert a sztoriban ennek többször is szerepe lesz.

Az autóban ekkor épphogy volt élet. Kezdődött azzal, hogy rögtön, miután Egerben megvettük és vittem haza a Bakonyba, úgy döntöttem, hogy életem első saját autója, akkor élvezkedek vele egyet. Nem a sztrádán mentem, hanem keresztül a Mátrán. Nézzük, mit tud a kanyarokban. Ja. Kifogtam egy IFÁ-t és a sofőr az istennek sem volt hajlandó lehúzódni, szerintem még élvezte is, hogy szopathatja azt a ladást. Én meg ordító motorral, kettesben tapadtam rá és kerestem az előzési lehetőséget. Nem volt. Mátraházáig mentem mögötte.
Csak hát ez már akkor is egy öreg autó volt. Nyilván nem bírta. Gyöngyös után a sztrádán felforrt a hűtővíz, elpattantak a dugattyúgyűrűi. De ettől még persze ment. Szarul ugyan, de ment.
Hetek múlva tudtam csak levinni Egerbe, hogy nézzék már meg, mintha nem lenne minden rendben. Apám szerelő haverjai leestek a székről a röhögéstől, amikor meglátták. A lényeg, hogy a törött dugattyúgyűrűk annyira szétcseszték a hengerek belső felületét, hogy fel kellett fúrni a gépet ezerhatosra.
Na, így indult.
Az autó aktuális kehéi miatt már az olasz utazás előtt egy héttel leutaztunk Egerbe. Rengeteg szerelési munka volt a kocsin, motor, kasztni, fékek, futómű, gyakorlatilag minden. A három szaki neki is ugrott (apám, öcsém meg a szerelő haverjuk), végül egészen értelmezhető autót raktak össze a roncsból. Öcsémnek volt egy bravúros húzása, a teljesen tropára ment belső kárpitokat kidobta és famintájú funérlemezből vágott bele belső borítást. Ember, faborítású belső! Mint a merdzsókban.
Én meg boltokba rohangásztam, igyekeztem beszerezni mindent. Az alapfelállás az volt, hogy öcsémék is csórók, mi is, ergo viszünk mindent. Nehogy már kint kelljen megvenni drága pénzért. Fél zsák krumpli, kis zsák hagyma, kannás bor, meg ilyenek.

Ja, még valami. Videókamera. Vittünk. 1994-ben.
Ugyanis a távfűtéshez tartozott a veszprémi körzet kéményseprése is. A kéményseprők pedig egyszer kitalálták, hogy milyen jó lenne, ha a cég venne egy videókamerát. Akkor azt csak le kellene engedni a kéménybe és látnák, mi van odabent. Nyilván először mindenki röhögött, de aztán a főnök felfogta a dolog lényegét és vettünk egy kamerát. Nos, az a kamera kéményt ugyan nem látott, de magát az irodaépületet is alig. Mindig ki volt adva valakinek.
Ezt a kamerát sikerült megszereznem erre a két hétre.

Apró korrajz. Elmentem a biztosítóhoz. Egy ilyen kamera ugyanis hathavi fizetésembe került, az olaszok meg… hát olaszok. Szeretnék rá biztosítást kötni. Körberöhögtek. Elkezdtem értetlenkedni, majd dühbe gurulni, míg végre egy hapsi megszánt és elmagyarázta a helyzetet. Tegyük fel, hogy ajánlanak biztosítást, egy elfogadható összegért, mondjuk az egyheti fizetésemért. (Itt már felugrott a szemöldököm. Nekem ez már nem volt elfogadható.) Aztán odakint nem gondolnék-e arra, hogy bejelentem a rendőrségen, miszerint ellopták a kamerát? A rendőrök egy idő után lezárják a nyomozást, én pedig az eredeti ár 4%-áért szereztem egy videókamerát. Ezek után gondoljak bele, mennyi lenne az a reális biztosítási ár, amennyiért már nem érné meg csalni? Mondjuk a kamera árának kétharmada? Ez nekem négyhavi fizetésem. Kötnék-e biztosítást ennyi pénzért? Na ugye.

Elindulunk
1994.09.06; 22:00

Késő este indultunk, mert. Mondtam már, hogy csórók voltunk? Én akkoriban alaposan kimértem, hogy a Lada akkor fogyaszt a legjobban, ha 60 km/h körül megyek vele. Ennyivel is közlekedtem. Ennyivel is terveztem meg az olasz utat. Így jött ki az, hogy éjszaka indulunk, nem sietünk, kora délután kényelmesen meg is érkezünk. (Kábé 1000 kilométer, kábé 17 óra.) Mindenki mosolygott, mindenki integetett, tisztára, mint a Titanic indulásakor. Éjfél körül voltunk Pesten. A hangulat még jó volt, ment a nagy duma, meg szólt a zene.

Indulás előtt húztam egy bátrat. Habár én a nyolcvanas évek végén már voltam Kispál és a Borz koncerten, de annyira nem fogtak meg. Aztán Egerben kiszaladtunk valamiért a lengyel piacra, ahol megláttam ócsón két Kispál műsoros kazettát, meg is vettem. Na, ez annyira bejött mindenkinek, hogy szinte végig ezeket hallgattuk.

Hajnal kettőre értünk a házunkhoz, Úrkútra. Muszáj volt betérnünk, mert Egerbe nem vittük a cuccunkat. Bepakoltunk. Pont az előző turnusban fogyott ki lent a PB palack, így azt is nekem kellett levinnem. Nem azért, de itt már néztünk ki valahogy. Zsák krumpli, zsák hagyma, boros marmonkannák, bőröndök, sporttáskák, na meg egy bazi nagy PB gázpalack. A kombi autót plafonig pakoltuk, a végén már lábbal tapostuk be a cuccot. Nyilván jutott a hátsó ülésre is. Amilyen kis hülyék voltunk, meg sem fordult a fejünkben, hogy ezeket valahogy rögzíteni kellene, ha nem akarjuk, hogy hirtelen fékezéskor agyonnyomja a csajokat. Szerencsére nem fékeztünk hirtelen. Meg hatvanról nem is annyira lehet.

Itt követtem el egy nagyon csúnya hibát. Indulás előtt átolvastam a kamera kézikönyvét, amelyben azt írták, hogy időnként ki kell sütni az akksit, ha azt szeretném, hogy ne merüljön le hamar. Ezt Egerben elfelejtettem, de gondoltam, majd itthon megcsinálom. Amíg pakolunk. Dehogyis gondoltam arra, hogy ez a kisütés egy egész napig tart. Na mindegy, elindítottam a kisütést, bepakoltunk, kajáltunk valamit, aztán figyeltük, mikor vált a sárga led zöldre. Nem váltott. Ültünk. Néztük. Reggel hatig. Ekkor mondtam azt, hogy le van szarva, visszaváltottam töltésre. Végül hétkor indultunk el. De legalább már világos volt.

Komótosan kocogtunk. Nyilván nem vettünk osztrák autópályamatricát, mentünk a sztráda mellett. Graz, Klagenfurt, Villach. Majd Tarvisio. Itt program volt. Öcsémék már régóta spóroltak bőrkabátra, naná, hogy nem hagyhattuk ki a tarvisiói piacot. Mi Nejjel lent maradtunk a parkolóban, öcsémék felmentek. Aztán visszajöttek. Kabát nélkül.
– Nem hiszed el – kezdett bele.
– Nem.
– Megtaláltuk. Pont azt, amit kerestünk.
– Aha.
– Kicsit drága volt, 120 márka. Nekem viszont csak 80 márkám volt rá. Alkudtam, mint a gép. De 100 alá nem ment le a faszinger. Aztán otthagytuk. A végén még utánamkiabálta, hogy 90. De eljöttünk.
– Hmm.
– Jól sejted. A kijáratnál gondoltuk végig. Hogy tulajdonképpen már 90-ért is nagyon jó vétel lenne. Visszamentünk.
– És?
– A faszi kiröhögött. Majd azt mondta, hogy 120.
– A rohadék.
– Az.

Mentünk tovább. Itt követtem el egy újabb durva hibát. A kollégáim javasolták, hogy menjünk át Szlovénián, mert nagyon szép a táj. De arra is figyelmeztettek, hogy vigyázzak, mert két út is van, ebből az egyik hágó nagyon meredek, az én koszvadt Ladám valószínűleg nem tud felmenni rajta. Memorizáltam is az útvonalat, majd… elböktem. Átmentünk a szlovénekhez és csak Kranjska Gorán, a parkolóban kezdett derengeni a helyzet. Amikor megláttam azokat a cefet nagy hegyeket magunk előtt. Térkép elő. Káromkodások. Oké, menjünk vissza. Ahogy Móricka elképzelte. A határőrök nem engedtek vissza. Közölték, hogy ez a határ csak befelé működik, kifelé nem.
– Ember, nézzen már rá! – mutattam a rozsdás Ladára – Ez az autó nem menni fel hegy!
– Akkor menjenek el Ljubjanáig! – vont vállat a határőr.
Száz kilométer kerülő. Anyád.
De nem engedtek át. Visszafordultunk. Kranjska Gora. Parkoló. Méregettük a hegyet. Rágtuk a cigiket. Végül úgy döntöttünk, bepróbáljuk. Öcsém vette át a kormányt. Végül is csak hivatásos sofőr. Eleinte élveztük. Hú! Meg há! Egy pihenőben meg is álltunk. Alpesi házikó, erdők, mögötte pedig egy bazi nagy hegy.

Kezdtük élvezni. De nem sokáig. Ebből a parkolóból a Lada már nem tudott továbbmenni. Nem bírta a meredek utat. Jó. Mindenki kiszállt. Öcsém nekiindult és fel is ment. Mi meg utána gyalog. Szerencsére több ilyen meredek szakasz már nem volt. Aztán felértünk egy parkolóba. Ahol az volt kiírva, hogy Vršič. Meg Triglav. Na most, az első Szlovénia legmagasabb hágója (1611), a második meg Szlovénia legmagasabb hegye (2864), az ország jelképe. Én szeretem az ilyesmi helyeket, de csak akkor, ha be vannak tervezve. A parkoló szélén hó volt. Mi meg kiszálltunk az autóból rövidujjó pólóban, bermuda gatyában és napszemüvegben. Mindenki körülöttünk télikabátban. És láttuk rajtuk az elismerést. Hogy mi mennyire kemények vagyunk. Úszógatyában akarjuk megmászni a Triglavot.
Nem maradtunk sokáig. Mentünk tovább.
– Te, baj van – fordult hozzám öcsém a sokadik szerpentines visszafordító kanyar után.
– Igen?
– Alig van fék.
– Mi?????
– Elfogyott. Gyakorlatilag motorfékkel jövünk.
– Nebazdmeg.
– Egyelőre bírja. Csak gondoltam, szólok.
– Kösz.
A csajok hátul hamuszürkén nézték az út melletti szakadékokat.
Melyek egyébként borzasztó jól néztek ki. Az út melletti szurdokban fut a Soca (Isonzó) folyó, mély türkiz szinekben, haragos zúgással. Igyekeztem is kamerázni, de az aksik pont itt fogytak el. Hát, ja. Bezzeg, ha kisütöttük volna.
Öcsém végül lehozta a kocsit, a sík terepen a fék is magához tért. Mentünk tovább. Goriciáig.
Határátkelő.
Csak emlékeztetlek, 1994-et írtunk. Schengen még csak elméletben sem létezett. A határátkelésnek ekkor még tényleges tétje volt.
A sorompó előtt hosszú sor. Nem gond. Kivárjuk.
Aztán amikor sorra kerültünk, a tiszt intett, hogy álljunk félre. De nem csak úgy, hanem jócskán. Be egy távoli épület mellé. Nabazdmeg.
Ezek szét fogják szedni a kocsit.
– Ide a rozsdást, hogy a másik határról szóltak át – tippelt öcsém.
Kiszálltam. Köszöntem.
A hapsi biccentett. Majd benyúlt a zsebébe, elővett egy fehér kesztyűt és lassan, elegánsan felhúzta. Mint egy urológus.
– Nyissa ki a csomagtartót!
Kinyitottam.
Azt a döbbenetet sohasem felejtem el. Ahogy a pacák ránézett a betaposott tömérdek cuccra, Melyből kiállt egy PB gázpalack. Abban a rozsdakupac öreg autóban. Az önbizalma hallható sziszzenéssel szivárgott el.
– Cigaretta van? – kérdezte utolsó reménykedéssel.
– Óh, persze! – vidultam fel és rántottam elő a dobozt az ingzsbemből – Kér?
Azt hiszem, ez már sok volt neki. Csak állt, lefagyva és próbálta eldönteni, hogy most a világ legfurmányosabb csempészével áll szemben, vagy a világ legnagyobb idiótájával. Végül ránézett a holdvilágként mosolygó arcomra és az utóbbi mellett döntött.
– Menjenek! – intett.
Mentünk.
– Na, mi volt? – kérdezték a kocsiban.
– Semmi. Ez egy kedves ember volt.

Innentől a kempingig már nem történt gyakorlatilag semmi. A kamera kipurcant, nem tudtam operatőrködni. Valamikor este nyolc körül érkeztünk meg. Csak szólok, előző este tízkor indultunk el. Azért ez nem rossz teljesítmény 1000 kilométeren. Gyorsan berendezkedtünk, bekötöttük a gázpalackot. Aztán kaja.
Pontosabban pofáraesés. Az étteremben annyi szúnyog volt, hogy harapni lehetett. Folyamatosan csapkodtuk magunkat. A tenger mellett nem erre számítottunk, nem is volt nálunk semmi szúnyogriasztó.
A másik durva kaland a kaja volt. Habár 94-ben már itt-ott lehetett otthon is pizzát enni, de nekem még nem volt hozzá szerencsém. Ez az étterem viszont echte pizzázó volt, egy kopasz séffel, aki mindenféle trükköket mutatott be a tésztával, persze saját kemence, ahogy kell, szóval ideális terep az ismerkedéshez. Eltekintve attól az apróságtól, hogy a legolcsóbb pizza 10 márka volt.

Olaszországban ekkor ugyan még líra volt, de úgy állították be, hogy ezer líra volt egy márka, és jobban is szerették a márkát. Mi is csak azt vittünk és végig abban számoltunk.

Várjál, megvilágítom. 10 márka az olyan 1200 akkori forint volt. Az én fizetésem 35e forint volt. Nej gyes-e 6400 forint. Ennyi volt a családi bevétel. A tíz napra 270 márkát vittünk, de ezt is csak roppant nehezen tudtuk összekuporgatni. (Nej keresztanyja, amikor megtudta, hogy ennyi pénzzel mentünk ki tíz napra, szimplán leidiótázott.) Nos, ennek fényében gondold át, hogy egy pizza 10 márka, kettő meg nyilván húsz. Miközben napi 27 márkát költhettünk, de ennek le kellett fednie a tankolást is.
A vége az lett, hogy vettünk egy pizzát ketten. Végül is, úgyis csak ismerkedtünk a műfajjal.

Este a lakókocsi előtt még toltunk pár pohár bort, de a szúnyogok hamar bekergettek.

Azt írtam volna, hogy be? Nos, majdnem. Ez egy nagyon pici, háromszemélyes lakókocsi volt. Öcsém és a sógornőm megkapták a duplaágyat, Nej a gyerekágyat, én meg az előtérben lévő pótágyat. Nem, nem akarom sajnáltatni magunkat, én akartam, hogy így legyen. Kifejezetten szeretek a szabadban aludni, a többi meg adta magát. (Habár az azért durva volt, amikor a menetrendszerű éjszakai felhőszakadások után átdőlt az esővízfolyam az ágyam alatt.)