Minek?

Nézdd meg ezt a képet.

Kép

Ugye jól néz ki? Szívesen csavarognál ezen a környéken. Különösen, ha elolvasod a hozzá tartozó blogbejegyzést. Bejárnád az apró sikátorokat. Mutogatással beszélgetnél helyiekkel is, úgy képzelve, hogy ez mekkora egyedi élmény, de nem gondolnál bele, hogy az a helyi ember naponta mennyi idegennel beszélget el így. Csinálnál többszáz fényképet, esetleg videófelvételeket is. Aztán itthon menne minden ömlesztve egy könyvtárba. Az utazást pedig feltennéd egy polcra. Itt is voltunk. Mert az élmény a lényeg.
Kár, hogy két év múlva nem fogsz emlékezni semmire.

Ez így van rendjén. Egyszerűen csak egy turista voltál. Annak ennyi jár.

Ezt akkor éreztem meg először, amikor 2009-ben a munkám Kazincbarcikára vitt pár napra. A munka után nekiugorhattam volna a városnak, ahogy a turistarutin szerint szoktam. De nem tettem.
Ebben a városban ugyanis alanyi jog szerint tartózkodtam.
Négy évig éltem itt. Legalább ezerszer sétáltam végig a főutcán. Legalább 800-szor mentem be a könyvesboltba, megnézni, érkezett-e új könyv. Legalább 3000 alkalommal étkeztem a Lombik étteremben. Itt éltem. A nehezen érthető szobrok, a falakon feszülő szocreál domborművek, mind-mind belémépültek, mint ahogy én is beleépültem mondjuk az Egressy Béni művközpont hátsó kijáratába.

Így lehet… keményebben fogalmazok… így szabad csak megnézni, megismerni egy tájat. Válaszd ki. Túl sok nem lehet, az élet sajnos nem elég hosszú az ilyesmihez. Aztán maradj ott 2-3 évig. Amíg a jelenléted be nem épül a városba. Amíg a város be nem épül a lelkedbe. Amíg már nem kellenek fényképek, videók az emlékek felidézéséhez.

Minden más csak turizmus. Illékony, mint az ólomfüst.

PS.
Pár nappal későbbi újraolvasás után.
Nem, nem kell 2-3 év. Az nagyon sok. De az kell, hogy éveken keresztül rendszeresen visszatérj, egyre mélyebben ismerd meg a várost, vagy a tájat. Összességében néhány hónap, esetleg egy félév után már olyan lesz, mint egy házimamusz: magától rásimul a lábadra, átölel és melegít.

Láncok, létrák, dongák 03/03

Hernád áttörés, Menedékkő szurdok, Felső Kyszel
2019.11.02; szombat

Kora reggel megint kisétáltam a szabadba. Majd gyorsan vissza is jöttem. Trágya idő. Megérkezett a szombatra várt(?) óriási nagy borulás. Csapkodó esővel, erős széllel. Akkor ma is kihagyjuk a tamásfalvi kilátót.

Amikor kiléptem az ajtón, egy fekete macska lecseszett. Hogy miért nem adok neki enni. Egyből otthon éreztem magamat.

Útvonaltervezés. Kilátó nem lesz, akkor… marad az, amit tegnap elhagytunk. De tegyünk bele egy kis extrát. Elindulunk a Hernád áttörésen, nagyjából a felénél kiszállunk, felmegyünk a Menedékkő szurdokon. Kifújjuk magunkat, majd teperünk tovább, felfelé a Felső Kyszelen. A végén pedig egy újabb lélekölő Glac út. De muszáj, ez a puffer: ha megcsúszunk időben, a Glac úton sötétben is le tudunk jönni.

Elég ambíciózus terv. Két nagy túra összegyúrva egybe. A Hernád partja sáros, vizes, azaz csúszós, a szurdok meredek és patakban vezet, a Felső Kyszelről meg nem tudunk semmit. Azonkívül, hogy egy leírásban azt állítják róla, hogy ez a park legvadregényesebb szurdokvölgye.
Nem szeretem ezt a szót. Különösen egy szurdokvölggyel kapcsolatban nem. Ezt általában a marketingesek használják az ‘elhanyagolt’ szó helyett.

Eléggé vacak az idő. Szitál az eső, hol viharos a szél, hol vágni lehet a ködöt. Óriási a kontraszt a tegnapi szép időhöz képest.
Viszont ma már lehet játszani emberlottót. Barna volt a legbátrabb, ő négy emberre tippelt. Nej kettőre. Én csak a Felső Kyszelbe szálltam be egy kövér nullával.

A Hernád partja hozta magát. Amikor nem tálcán és dongalétrán egyensúlyozunk, akkor olyan szolídnak tűnik, pedig nem az. Megkockáztatom, veszélyesebb, mint a tálcák. Kapaszkodók fel-le, rengeteg tekergő gyökér, csúszós fehér sziklák, sár… elég egy rossz lépés és lehet féllábon hazaugrálni.

A Tobogan… na, az jó vicc volt. Van egy hosszú dongalétrasor egy meredek, sáros domboldalon. Nos, a létráknak hiányoztak a fokai. Nem mind, a kábé ötvenből azért megvolt vagy tíz. A többit meg oldjuk meg séróból. Barnával lejöttünk mellette. Nej meg pörgött, mint Vasorrú Bába a mágneses viharban.
Egyébként is nagyon szabályos volt a leányzó. Mi sokszor improvizáltunk, mentünk, ahol jónak láttuk. Ő meg mindig a szabályos úton.
– Hülyék. Ott van lánc – magyarázta meg a végén.

Aztán a jó öreg Menedékkő szurdok, azaz Klastorisko Roklina. Ez egy tréfás szurdokvölgy. Mindig elfelejtjük, milyen is valójában, jól lebecsüljük, aztán amikor meg kell mászni, jönnek a lihegések, meg a szenvedések a létrák tetején. Az első létráról a kiszállás mindig is durva volt, most meg az egyik láncatartó vasrúd kijött a helyéről, csak úgy lógott a levegőben, na itt csúsztam ki és én is csak úgy lógtam a levegőben, végül valahogy visszahúztam magamat. Azért ilyen még nem volt.

A fenti kép csak illusztráció, nem itt kinlódtunk. Ez a Menedékkő szurdok negyedik létrája és annyira jellegtelen, hogy teljesen el is felejtkeztem róla.

A Klastoriskón bebújtunk a bringakölcsönző fabódéjába. A nap már nem sütött, ellenben erős, hideg szél fújt. Megebédeltünk.

Ez a bringakölcsönző zseniális ötlet. Valami hardcore túrázó találhatta ki, aki szintén utálta a Glac utat. Arról van szó, hogy mind a Sucha Belá/Piecky kijáratánál, mind a Klastoriskón van egy-egy bringakölcsönző bódé, ahonnan félóra alatt le lehet döngetni Podlesokba egy downhill bringával. Másfél óra monoton gyaloglás helyett.

Mentünk tovább a Felső Kyszelhez. A magam részéről egészen biztos voltam benne, hogy rajtunk kívül nem lesz ott senki. Ez még jó időben sem túl népszerű szurdokvölgy: szerencsétlen helyen van, nem is túl látványos, ráadásul a végéből _nagyon_ sokat kell gyalogolni vissza a Glac úton. Most meg november van és szar idő.
Aztán fentebb utolért minket három ember. Nem hittem a szememnek. Többször is visszafordultam, hogy jól látok-e? Majd megkaptuk a kegyelemdöfést: a forrásnál utolértünk 6, azaz hat embert. Az annyi, mint kilenc. Ahol senkinek sem lett volna szabad lennie. Mondanom sem kell, mindenkinek elfüstölt az emberlottó szelvénye.

Maga a szurdokvölgy egyébként nem volt rossz, de olyan nagyon jó sem. A lépkedés itt is nehezen ment, gyökerek, kövek, sár, nem ritkán a Kyszel érben kellett mennünk, keresztbedőlt fák, derékig érő aljnövényzet között. Küzdős volt. Időnként az utat is nehezen találtuk meg, szóval tényleg megvolt a vadregény.
Létrából nem kaptunk sokat, kinlódós, csúszós dongalétrákból annál többet.
Meglepődve tapasztaltam, hogy a nagy dongalétrasorok után Nej egyből ott lihegett mögöttem. Eddig ugyanis az volt a menet, hogy direkt ő maradt a végére, ne lássa senki, ahogy négykézláb átaraszol a csúszós létrákon. Most viszont kipróbálta két lábon és határozottan ment neki.
– Na, basszus, nagyon illúzióromboló vagy! – húztam el a számat.
– Miért?!
– Mert eddig biztos voltam benne, hogy ha meg akarok szabadulni tőled, akkor csak el kell hozzalak a Szlovák Paradicsomba egy jó dongalétrás szurdokvölgybe és otthagyni. Az életben nem jössz ki magadtól.
– De most már kijövök!
– Hát ez az.

A Zöld Kyszel kiszállója már ezer méter fölött volt. Utána még mentünk fölfelé vagy 20 méter szintet, szóval csá, Kékes.
Az időjárás meg ismerte a fizikát.

Hó. Havas erdő. Természetesen elcsattantak az idei tél első hógolyói is.
Alsó Polana, masszív szélvihar. Az a hideg hódarás.

Azért valahol itt nyugodtam meg. Jó döntés volt tegnap, hogy nem indultunk neki a napfényben szikrázó Tátrának. 1000 méter felett már ott is biztos hó volt a völgyekben. Nagyobb, mint itt.

Sucha Belá kiszálló. Egy kicsit enyhült a viharos szél, leültünk kajálni a bringakölcsönző bódéba. Erre visszaélénkült. Csontig átfagytunk. Lefelé még a fejkamerát is levettem. Vagy sapka, vagy kamera. Meg egyébként is, Glac út.

Valahogy hazaértünk. Szenzációs időeredménnyel. 16.20-kor fordultunk rá a kemping felé vezető hídra. Elméletileg 16.30-kor sötétedett.
Nagyon bíztunk benne, hogy nyitva lesz legalább egy étterem. A sörünk konkrétan elfogyott – tanulság: három embernek három napra kevés egy tálca sör – és jól esett volna valami meleg étel is. Persze, hogy nem volt nyitva egy sem. Sebaj, akkor veszünk sört a recepción.
Zárva volt. Dacára annak, hogy a kiírás szerint ötig nyitva kellett volna lennie. Lehet, hogy a csaj most csúsztatta le az érkezésünkkori plusz egy órát.

Olyan szívesen leültünk volna. Leülepedtünk volna. De tudtuk, hogy nem lehet. Kocsiba vágtuk magunkat és irány a poprádi Tesco. Úgyis akartunk valahol szlovák söröket venni, most legalább rá voltunk kényszerítve. A Waze szépen odavitt, jól meg is pakoltuk a kosarat, fizetés. Ja, találtam 12 éves Glenfiddich single malt whiskyt, akcióban 30 euróért. Az annyi, mint 9900 forint, nálunk még az italdiszkontban is 12e, az Auchanban 13.5e, szóval jöhet. Úgyis kifogytunk otthon a whiskyből.
Aztán már Podlesokban, a faházban vettem észre a blokkon, hogy az a riherongy pénztárosnő kétszer húzta le a whiskyt. Jól fel is b@sztam magamat. Miért?? Egy fillér haszna nem volt rajta, nem tudja kivenni a pénztárgépből. A Teszkónak meg 10e forint halványlila lófütty. Nekem viszont durva tökönrúgás. Nyilván ennyiért már bőven nem érte meg, sőt. Rohadjon meg az a sunyi dög.

A kempingben naponta négy órányira kikapcsolják a fűtést és a melegvizet. Vicces. Nyilván könnyen hekkelhető, hiszen az áramot veszik el a fűtőtestek konnektorjából és csak abból, egy hosszabbítóval bármelyik másik konnektorba át tudom dugni, hosszabbító nélkül neg soha nem megyünk erdőbe.
De még ennyit sem szoktunk foglalkozni vele. Tudjuk, mikor kapcsolják ki, így előtte felcsavarunk minden fűtőtestet csutkára. Izzadunk? Izzadunk. De bespájzolunk annyi meleget, anennyivel kihúzzuk egy órán keresztül. Hogy ez miért jó a kempingnek, fogalmam sincs, spórolni biztosan nem spórolnak rajta. Igen, be is bújhatnánk ilyenkor a takaró alá, de az utóbbi években olyan pofátlanul megemelték a szállásköltséget, hogy talán nem kellene ilyesmikkel vacakolnunk.

Amikor este egymást fényképeztük. És mindketten a literes Zsiguli sört.
Azt hiszem, most magyarázkodnom illik. Hogy a kiváló szlovák sörök hazájában miért is vettünk ilyen khmm… némileg gagyi orosz sört?
Brahiból.
Mert jókedvünk volt és pont illett a hangulathoz egy ilyen őrültség. Zsiguli. Gyerekkorom szuperautója. (Barna nem is tudta, hogy ez volt a Lada leánykori neve.) Milyen lehet ugyanez sörben?

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Nejnek és nekem ez már nem volt akkora meglepetés. Mi már ittunk Odesszában Zsiguli sört. Olyan… semmilyen volt. Nem volt rendkivüli, nem volt rossz. Legfőképpen hideg volt és abban a melegben ez számított.

Aztán este már csak azért is fullra feltekert fűtés, lazára vetkőzve, bágyasztó meleg, sörök, vacsora. Bátor zuhany a csordogáló vízben. Utána nekem ágybanolvasás, nem túl sokáig, bunkósbottal fejbecsapós alvás, a többiek még kártyáztak, amíg láttak. Meg utána is.

Relive: ugyanez a magasból is.

Hazautazás
2019.11.03; vasárnap

Kényelmes reggeli pakolászás. Nem sietünk sehová.
– Iszunk egy sört? – kérdeztem Nejt.
– Persze. De szigorúan csak egyet.
– Én is úgy gondoltam.

Végülis, csak egy sör. 7.5 decis Pilsner.

Utána úgy voltunk, hogy nehogymár ne kajáljunk valami szlovák étteremben valami szlovák kaját. Durva, de ehhez fel kellett mennünk Tátralomnicba, a Stara Mama étterembe. Közelebb nem volt jó hely. Vagy legalábbis nem ismerek ilyet.
Most legszívesebben azt mondanám, hogy ez bezzeg milyen jó volt. Hát, izé. A kaja némileg leegyszerűsödött. Ez még nem is lett volna nagy baj. De az adagok kisebbek lettek, az árak meg magasabbak. 2015-ben ugyanazt ettem, mint most: káposztaleves, utána pedig betyártáska (tócsiba csavart pörkölt). Akkor kipurcantam tőle. Most meg még tudtam volna enni egy desszertet is. Pedig mostanra szűkebb lett a gyomrom.

Bekészítettünk egy-egy útisört magunknak Nejjel, rámosolyogtunk Barnára, aztán irány haza.
Az M3-as megint elképesztően szar volt. Nem is tudom… emberek… van olyan egyáltalán, amikor az M3-as járható?

Itthon pedig fényképek, track-ek (hamarosan írok róluk részletesebben is), videók. A szokásos utófeldolgozás. Hétfőtől pedig a retkes meló a vacak ügyfélnél. Hjaj.

Fényképalbum: 2019 Szlovák Paradicsom

PS.
Aki nem győzi kivárni, amíg megvágom a mostani videókat, annak itt vannak a 2013-as anyagok:

Láncok, létrák, dongák 02/03

Sucha Belá
2019.11.01; péntek

Mint minden itteni túraleírásnál, most is a nevekkel kezdem.

Podlesok: Erdőalja. (Turistaközpont. Kemping, fogadók, éttermek.)
Biela Voda: Fehér Víz.
Biela Potok: Fehér Patak. (Nem ugyanaz.)
Prielom Hornádu: Hernád áttörés.
Sucha Belá: Sucha Belá. (Szószerint Száraz Fehér, ami arra utalna, hogy ez egy száraz, fehérköves szurdok, naná, hogy nem az, bár a színe stimmel. Ráadásul a családban már csak úgy nevezzük, hogy Suha Béla, még akkor is, ha tudjuk, hogy valójában Szúcha Belá lenne a helyes kiejtés, de a Béla valahogy emberközelibb.)
Velká Polana: Felső Tisztás.
Malá Polana: Alsó Tisztás.
Klastorisko: Menedékkő/Vöröskolostor. (A központi tisztás neve, egyben egy kolostorromé is, illetve ugyanígy nevezik az ide felvezető egyik szurdokvölgyet is.)
Piecky: Piecky. (Itt található a legmagasabb létra.)
Sokolia Dolina: Sólyom víznyelő. (Itt található egy 76 méter magas létrarendszer.)
Velky Sokol: Felső Sólyom. (Egy meglehetősen vad szurdokvölgy.)
Velky Kysel: Felső Kyszel. (Ami megint durván elvi hibás, de a családon belül így maradt. Szószerint ugyanis azt jelenti, hogy Felső Savanyú, ami valójában az akar lenni, hogy Felső Savanyú ér, de ez magyarul eléggé hülyén hangzik. Használjuk még a túrajelzés szerinti Zöld Kyszel elnevezést is.)
Maly Kysel: Alsó Kyszel. (A részletezést lásd fent. Ez egyébként a kék Kyszel.)
Kysel: Kyszel. (A felső és az alsó erek összefolyása után már Kyszel patakként folytatódik a víz útja. Túra szerint ez a Sárga Kyszel.)

Amikor tervezgettem a túrát, a Sárga Kyszelnél leesett az állam. Ez az út 40 éven keresztül járhatatlan volt. A szurdokvölgyet elkapta egy erdőtűz, eloltani nem lehetett, meg kellett várni, amíg minden kiég. A mészkősziklák a tűz miatt porózussá váltak, nem lehetett újravasalni az útvonalat. Így hát lezárták. A Szlovák Paradicsom holtversenyben legszebb útvonalát.
És most visszanyitották. A fene tudja, hogyan, de a sziklák visszakeményedtek. A tót atyafiak pedig úgy gondolták, rátesznek még egy lapáttal és erre az ösvényre egy klettersteig útvonalat építettek vissza. Ami egyfelől jó, mert még izgalmasabb lett az útvonal, másfelől nekünk már kizáró tényező: én a via ferrátánál húztam meg a túrázás határát. Azt már nem.
De akit érdekel, mehet. Biztos nagy élmény.

Pirkadatkor kibotorkáltam a faház elé. Némileg remegő lábakkal. Kicsit erős volt az a tegnap.
Az alsó falépcsőnél egyből kicsúszott alólam a talaj, de szerencsére megfogtam az esést. Szép is lett volna, egyből kipontozódni.
Megnéztem. A szemetek az alsó lépcsőfokot ferdén tették be, kifelé lejtett. A hajnali jeges dér meg ráfagyott.
Aztán beugrott. Ez a gyakorlópálya. Aki ezen is eltaknyol, az jobb, ha nem megy be a dongalétrák közé. Nem neki való.

Bőséges reggeli. A forró kávéval kisétáltam a teraszra. Szemben a Tátra. Szószerint ragyog a csúcsokon a felkelő nap. Gyönyörű. Gyors meteorológia. Egész nap ez lesz. Zavartalan napsütés. Holnaptól meg trágya.
Nagyon erős a kísértés. A Tátra ugyanis, magunk között szólva, kifejezetten nagy riherongy. Óránként változtatja a hangulatát. Ránézel a Bükkből és de jól néz ki. Aha. 2-3 óra alatt kidöngetsz… és már az évszázad vihara tombol. Egyféleképpen lehet jó túraidőt kifogni: kiköltözöl mellé 1-2 hétre és amikor éppen jó az idő, gyorsan felrohansz.

Megjegyzem, ez sem tuti. Pár évvel ezelőtt 10 napot dekkoltam Zakopánéban. Kilenc napon keresztül akkora köd volt, hogy szeletelni lehetett volna és eladni kilóra. Az utolsó napon bújt ki a Tátra a felhőből, de ekkor már jöttem haza.

Na de… most éppen mákunk van. Itt vagyunk félórára a Tátrától. Ideális az idő. Mire várunk? Ennél jobb már nem lesz.

Meteorológia. Pontosabban hójelentés. Azt írják, hogy a Tátrában nincs síelhető hó. Hmm. Keressünk tovább. Aztán egy másik cikk. Azt írják, hogy október elején leesett a hó a Tátrában és még folytatja. Na, ha az leesett, akkor az ott is maradt. Oké, hogy innen, 30 kilométer távolságból szárazak a csúcsok, de a völgyekbe nem látunk be. Pedig a túrák a völgyekben kezdődnek. Felszerelést meg nem hoztunk. Mert ha nem idegbeteg módra kellett volna kapkodnom indulás előtt, lehet, hogy eszembe jut, hogy befigyelhet a Tátra is, vigyünk magunkkal magashegyi felszerelést is. Anélkül… a családi legendáriumban bőven van példa rá, mekkorákat szívtunk már a Tátrában, megfelelő felszerelés hiányában.
Szóval vérző szívvel, de elengedtem. Külön fájt, hogy a szurdokvölgyek ősi előnye most éppen visszájára fordult. Azért szeretünk a szurdokvölgyekben túrázni, mert ott mindig ugyanolyan az idő: nem esik be az eső, nem fúj be a szél, nem jön be a köd, nem süt be a nap. Egyedül a hó esik be, de az is csak nagy morcosan, a végére. Mi van ma? Szikrázó napsütés. A mindenféle színekben pompázó őszi erdőt még utoljára átvilágítja a nap, átszűrődik a fény a halvány leveleken, miközben a háttérben az örökzöldek vállukat vonogatva asszisztálnak. Mit csinálunk mi? Bebújunk a föld alá. Az örök szürkületbe.

Eh, menjünk.

Amikor annyira jeges a dongalétra, hogy inkább elmászok mellette, a sziklára tapadva. Mondjuk a bakancsom is meglepett, nagyon csúszott. Pedig… nem kellett volna neki. Az elődjének hasonló talpa volt és abban toltam le a jeges Szlovák Paradicsom túrát, gond nélkül. Ezzel meg már egy enyhén jeges dongalétrát sem tudtam leküzdeni.

Nagyon sok az ember. És szinte mindenki magyar. Ennyit az ünnepekről.
Elkezdtük volna a szokásos tippjátékunkat, hogy hány emberrel fogunk találkozni egy ilyen kihalt napon… de egyszerűen nem volt kihalt a nap.

Például itt voltak fényképezősék. Minden kanyarban fénykép. Egy állított. Egy fektetett. Egy apuról. Egy anyuról. Egy szelfi. Egy másik szelfi Apuval és Anyuval. Aztán egy méterrel arrébb megint.

Egy bonyolult létrakombinációnál bedugultunk. A létra tetején lévő család valami furcsát csinált. A kamaszlány egy hosszú madzagot dobált be a sziklateraszon kialakult tavacskába, kihúzta, majd visszadobta.
– Mintát vesz? – tanakodtam.
– Nem lehet, hogy ki akar pecázni valamit?
– Hogyan?
Fémes csattanás.
– Te, a kötél végén egy nagy mágnes van. Hallottad, ahogy rákattant a vasrácsra?
– Az lesz az. Beesett valamijük?
– Valószínűleg.

Álldogáltunk. Vagy 10 percig. Közben utolértek egy csomóan. Ők is álldogáltak.
Végül a kiscsaj feladta. Mászhattunk mi is.
Nyilván megnéztük. Egy iPhone pihent a kristálytiszta víz alján. Szerintem ez a legjobb hely egy iPhone számára, de anyuka gondolom beparázott, a kreatív gyerek meg megpróbálta egy hosszú kötélre kötött mágnessel kipecázni a telcsit. Valamiért nem sikerült. Pedig elméletileg fémborítású.

Ez egyébként egy vicces hely, nekem is kicsúszott a kezemből a kamera objektívjét védő kupak. Jól elvoltak a tavacskában a telefonnal.

El sem hiszed. A napocska besütött a szurdokvölgybe. Most az egyszer nem bántam, hogy megdőlt az elméletem.

Felértünk. A kiszálló után nem sokkal pihenőhely. Tele. Nem csak a tetővel fedett rész, hanem az összes külső pad is.
Fontos döntési pont: mit együnk, mennyit együnk, mennyit igyunk?

A terv ugyanis az volt, hogy frissek vagyunk, fiatalok, megmásszuk a sivatagot, de legalábbis lenyomunk egy nap három, egyébként egész napos túrát. Nyilván novemberben, amikor már a nappalok is rövidek. Azaz felmegyünk a Sucha Belán (elméletileg a legnehezebb túra), utána vissza a Kék Kyszelen, majd fel a Zöldön. A lényeg, hogy legkésőbb fél ötre kiérjünk a Glac útra, az ugyanis egy köves-murvás út, sötétben is jól járható. (Feltéve, hogy az embernek van fejlámpája.) Igaz, hogy innen még jó másfél órányira van a kemping, de az éjszakai sétának is megvan a maga varázsa.

Csak hát… az ember tervez, Isten perverz, beleköp a levésbe. Kezdődött azzal, hogy a tegnapi nap után nem voltam kifejezetten acélos. Egy kicsit remegtek a lábaim, egy kicsit remegtek a kezeim és nem kicsit remegett a gyomrom. Nem kifejezetten ideális állapot egy ilyen technikás túratarepre. A Sucha Belát azért megcsináltam (legnehezebb terep ide vagy oda, annyiszor mentem már végig rajta, hogy szégyen lett volna, ha megfog), de egy újabb, ráadásul ismeretlen technikás terep nem vonzott.
Másfelől… ez valami merőben szokatlan dolog volt. Halottak napján tömeg a hegyen. Korábban ilyenkor 4 emberrel már bukni lehetett a tippelős játékon. Mert volt, amikor egy sem volt. A túrának viszont az volt a sarokpontja, hogy nekimegyünk szemből, azaz az illegális oldalról a Kék Kyszelnek.

Megint egy kis értekezés. Ez itt fent, ez a pihenő, ez egy gráfelméleti nonszensz. Ide fut be közvetlenül a Sucha Belá, ide a szintén elég kemény Piecky, ide fut be a bénácska Kék Kyszel, kicsit arrébb a Zöld Kyszel, nagyjából ugyanott a nagyon durva Sólyom Víznyelő, illetve egy kicsivel arrébb a nehezen járható Felső Sólyom szurdokvölgy. Ezek mind-mind egy irányból járhatók. Csak és kizárólag lentről felfelé. Hogyan lehet egyáltalán elhagyni ezt a pontot? Csak és kizárólagosan azon a semmilyen, majdhogynem aszfaltozott Glac úton. Ha valaki szívesen menne tovább, egy erősebb túra felé, az bajban van. Nem mehet. Feltéve, hogy szabályosan viselkedik.
Mi nem feltétlenül szoktunk. A Kék Kyszelen van egy kábé 50 méteres dongalétrás szakasz és egy, azaz egy létra. Ennyi. Ezek miatt egyirányú. Nyilván ha tömeg van, akkor jogos a korlátozás… de a Kék Kyszel tényleg az egyik legbénább útvonal, amikor üres a hegy, akkor itt biztosan nem jár senki.

Csakhogy most nem volt üres. Kifejezetten sokan voltak.

Lényeg a lényeg, nem rizikóztuk meg szemből a Kék Kyszelt, meg én sem akartam olyan nagyon ügyeskedni, megegyeztünk, hogy szép az idő, süt a nap, inkább csak sétálgatunk a minden nehézség nélküli túrautakon.
Azaz irány Menedékkő. Hátha nyitva van a chata. Egy sör, egy kis meleg kaja, jólesne.
Csak nem biztos, hogy nyitva van.

Érted már, miért variáltunk annyit, hogy mit együnk/igyunk meg a zsákunkból?
Végül az lett a döntés, hogy a Menedékkőtől hazamegyünk, azaz elfogyaszthatunk gyakorlatilag mindent.

Természetesen a menedékház nem volt nyitva. Ilyenkor már soha nem szokott. De minden évben reménykedünk. Hátha.
A biztonság kedvéért üresre zabáltuk a hátizsákot és nekiálltunk hazautat tervezni.
Nagyjából itt jött el az a pont, amikor átlendültem a holtponton. Immár mentem volna. Mindenfelé.
Csak hát… el voltunk veszve. Jó lett volna elcsalingázni a Tamáshegyi kilátóhoz. Még ott sem voltunk fent soha. De megnéztem a papír alapú térképet, a szintidők szerint az utolsó egy órát egy ismeretlen túraúton kellett volna sötétben megtennünk. Ennyire nem vagyunk bátrak. Ezen a terepen.
Mehettünk volna egy kört a sárgán, de a Kyszel vissza az bizony klettersteig, a Sólyom víznyelő meg nagyon-nagyon durva. Fura, de lett volna esélyünk még a Zöld Kyszelre is, legalábbis időben, mármint úgy, hogy éppen sötétedésre lettünk volna a Glac úton, de ezekhez már túl lapos volt a hátizsákunk: se kaja, se víz. Anélkül meg óriási szenvedés. Tudom, próbáltam.

A fenti képet Barna követte el. A tisztás maga a Menedékkő tisztás, láthatók a névadó kolostor romjai is, a távolban pedig a Tátra ragyog. Igazán szép időnk volt.

Jobb híján lesétáltunk azon a nyomoronc Glac úton.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért utálom ilyen látványosan azt a Glac utat? Mert az, hogy olyan semmilyen, az még nem ok. Erdőben megy, annyira rossz nem lehet. Pedig de. Hat-hét kilométernyit megy, legalábbis fentről. Lefelé. (Valójában ez egy olyan egykori szekérút, mely a Dedinky (Imrikfalva) – Hrabusice (Káposztafalva) vonalon keresztülvág az egész Gömöri karszton.) Időnként nehezen járható, nagy köveken kell lépdelnünk. Kifejezetten megviseli a térdeket, illetve a lábujjakat. Ráadásul piszok hosszú. Mintha sohasem lenne vége. És a legdurvább az, hogy bármelyik nagy túrát is csináljuk meg, mindig a Glac úton tudunk hazajönni. Most gondold el: letolod egy nap a Sucha Belát, egy másik nap a Pieckyt, a harmadik nap meg a Sólyom víznyelőt. Három erős, emberes túra. És mind a három után még végig kell menned azon a 6-7 kilométernyi, enyhén kellemetlen úton. Megutálod. Tuti.

Nagyon korán hazaértünk. A kemping melletti éttermek zárva voltak. Pedig igény lett volna rájuk.
– Nehogymár ne csináljunk ma már mást! – hőzöngött az ifjúság.
– Mire gondolsz?
– Menjünk be Lőcsére. Vagy Poprádra.
– Lőcsén nincs semmi. Poprádon meg még annyi sem. Ráadásul mindkét helyen sötét lesz, mire megérkezünk.
– Menjünk, vegyünk valahol szlovák söröket!
– Hát, a poprádi Tesco szóba jöhet. De nyitva van?
– Nézzük meg a gugliban.

– Izé, nem egyértelmű.
– Rizikózzunk?
– Mi lenne, ha egy bátor önkéntes átsétálna a recepcióra és megkérdezné, hogy nyitva van-e a Tesco? Illetve vehetne is pár üveg sört, mert a recin árusítanak.

Mindketten Barnára néztünk.
– Oké, megyek.

Nos, a recepciós szerint, nemrég voltak Szlovákiában választások és a népharagnak engedve a politikusok egységesen bezárattak minden üzletet az ünnepnapokon. Az olyanokon, mint a Halottak Napja. Szóval almás. Másfelől Barna felvásárolta a kemping teljes sörkészletét, ami jól hangzik, de valójában 2,5 liter sörről volt szó: két üveg pilzeniről meg egy másfél literes izéről.
Nézegettem az utóbbit.
– Megbontsam? Meg fogjuk inni estig?

Aztán egy félórát sem bírt ki.

Nézegettük egymást.
– Te, én is annyira leégtem, mint Barna? – kérdeztem Nejt.
– Le.
– Tényleg leégtem? – nézett nagyot Barna.
– Le – bólintottam.
– És én? – kérdezte Nej.
– Te nem.
– Fura.
– Nem, mert te állandóan négykézláb másztál.

– Hé, óvatosan! – hátráltam a sarokba – Nem látod, hogy éppen sört bontok?

Aztán este társasjáték. A Wikipédiáról. Hát, jó nagy marhaság, de van benne pozitív vonal is. Amikor elbeszélgetünk arról, hogy mi volt korábban, a villanyborotva, vagy a kenyérpirító? Magunktól soha nem jutott volna eszünkbe ilyesmikről vitázni.

Relive: ugyanez a magasból is.

Láncok, létrák, dongák 01/03

Előzmények

Eh, sehogyan sem jó ez.
Talán nem mondok újat azzal, hogy idén már nagyon elegem van az utazásokból, csavargásokból. Eleve egy csomó szervezési munka, aztán mindezt le is kell bonyolítani – majdnem azt írtam, hogy vezényelni, ami azért valahol túlzás, de néha nem – a végén pedig a feldolgozás: fényképek, írások, videók. Egy csomó munka. Idén pedig az időjárás makacsul agyonvágta mindegyik megmozdulásunkat, ami jókedvem maradt, azt elintézte a balsors meg a Wizzair.

Gyors helyzetjelentés. A 06.19-ei járatkimaradás után a kártérítési igényemet lepattintották, a költségtérítési igényt elfogadták ugyan, de a mai napig nem fizették ki. Finom. És még csak nem is tehetek semmit, mert 30 naponta írnak egy elnézéskérő levelet, hogy bocsi, még mindig nem tudunk fizetni. Ezzel le is van tudva a dolog, elméletileg újraindul a 30 napos türelmi idő.
Ritka mocsok egy cég.

Csak hát itthon sem jó. Kábé fél éve van egy retkes melóm egy vacak ügyfélnél, kiszívja az összes életkedvet belőlem. Márpedig ha itthon vagyok, akkor megtalálnak. Olyanok.
Azaz menni is kellene, meg nem menni is.

Ebből sült ki, hogy a hosszú hétvégén ugorjunk ki a Szlovák Paradicsomba. Igen, bejártuk már töviről hegyire, ez tény. De régen voltunk már utoljára (2015), meg találtam két helyszínt is, ahol még nem jártunk. Ez így pont jó. Nem kell rákészülni, ember, előre köszönnek a dongalétrák. A túravezetés sem gond, mindenki ismeri a terepet, menni kell. Az utófeldolgozás meg várhat.

Aztán mégiscsak volt egy gubanc a szervezésnél. A podlesoki kemping régi weblapján egyrészt durván magas árakat láttam, másfelől nem lehetett szállást foglalni. Kíváncsiságból megnéztem a booking.com-on. Jé, fent vannak. Még brutálisabb árakon. Próbafoglalás. Nincs üres faház. Miafene?
Aztán túrtam egy kicsit a netet és meglett a hivatalos weboldaluk is. Az árak itt is durván elszálltak. Régen a Javorina faház 10€ volt egy éjszakára, plusz személyenként valami. Most 50€. A Javorina Komfort meg 120€. Bakker, ennyiért már kacsalábon forgó apartmant kapok Görögországtól Portugáliáig bárhol. Na mindegy, írtam nekik, és naná még volt szabad Javorina.

Mehetünk.

Leutazás
2019.10.31; csütörtök

Aztán bejött egy ordas határidő, október 31-ig le kellett adnom egy tervet, melynek jó része még csak feltételezés, mivel egyrészt adatok sincsenek, meg üzleti döntések sem, de nem baj, ügyesen kell fogalmazni, az meg ugye megy neked, köszi. Délre lettem készen, utána egy csomó sürgős adminisztráció, mert ugye hóvége, aztán egy újabb csörte a könyvelővel, pontosabban ez most egy csörte utáni kibékülés volt, jó fejek voltak, de az idegrendszeremből már nem sok van (egyszer megírom), majd ebédfőzés, közben becsókoltam egy üveg bort, mert megérdemeltem, meg egyébként is, mivégre fizettük a gyereknek a jogosítványt, aztán vad pakolás, abszolút improvizatív módon, naná, hogy nem raktam be fejlámpát, amiben az a vicces, hogy mind a két napra olyan túrát állítottam össze, hogy az utolsó 2-3 óra már sötétben lesz, erdőben, hol máshol. Induláskor Nej felvetette, hogy csomagol útisört, javasoltam neki, hogy csomagoljon útipálinkát is, az agyamnak komoly radírozásra van szüksége.

Hatvanig dugó dugó hátán. Lépésben araszolás. Azon az M3-ason, amelyikkel mostanában egyébként sincs túl sok szerencsém. Most sem volt. Néha tényleg nem értem a sztrádák funkcióját. Mert hogy nem gyorsak, az tuti.
Ja, hogy ez miért számított? A kempingben este nyolcig van recepció. Barnát viszont nem engedik el négy előtt. Még úgy is, hogy 15.50-kor kaptuk fel a munkahelye előtt, még úgy is 20.15-re írta az ETÁ-t a Waze. Persze ezt már korábban is sejtettük, írtam is a kempingnek, hogy izé van, későn érkezünk, lécci tegyék be a faház kulcsát a lábtörlő alá. Amilyen öreg, roskatag faházak ezek, nincs bennük semmi értékes, nem kell aggódni. Nos, aggódtak. Visszaírtak, hogy szó sem lehet róla. Viszont megkaptam a főnök telefonszámát, hogy félórával az érkezés előtt hívjam fel és majd intézkedik. Jó.

Aztán Vernár után próbáltam hívni a számot. Nem csörgött ki. Na, szépen vagyunk. Aludhatunk a kocsiban. Ez valami 30 jegyű szám volt, egyenként összenéztem a mentett számot az emailben lévő számmal. Sötétben. Autóban. Kanyargós hegyi utakon. Félig kómásan. Végül észrevettem egy nullát. Ami nem került bele a mentett számba. Pedig istenbizony kopipasztáztam. Újabb próbálkozás. És igen, kicsengett. Kellően olajozott angolsággal elcsevegtem a pacákkal. Közben Barna elnézte a bekötőutat, a térkép összevissza sikoltozott, én meg a telefon miatt nem figyeltem, na meg ekkor már a látásom sem volt a régi, végül előbukkant, hogy Pila, na arról már tudtam, hogy kurvára nem stimmel, előkaptam a Locust, ami szintén elkezdett sikoltozni, hogy forduljunk meg. Megfordultunk.

Innentől már csak az volt hátra, hogy határozott léptekkel bemenjek a recepcióra, könnyedén elcsevegjek a leányzóval, egyfelől vidáman, de azért éreztetve, hogy nagyon sajnálom, hogy így alakult és este vissza kellett jönnie, de hát a távolságok már csak ilyenek, mennyi is lesz kedves, kártyát elfogadtok? És még a Revolut kártyám PIN kódjára is emlékeztem, pedig azt mindig elfelejtem.

De kezemben volt a kulcs. Megkerestük a faházat. Kinyitottam. Becuccoltunk. Odabent még ittam egy csúcspálinkát, aztán bedőltem az ágyba.

Indulhat a túra.