Category: Utazás

Egy dézsa vüm van. Amikor az eredeti túrát időjárási katasztrófa miatt felváltó, gyakorlatilag pár nap alatt összedobott túrát is ki kell kukázni vészhelyzet miatt.

Az eredeti túra a már ezerszer betervezett, de mégis kútbaesett München-Bécs lett volna. Tavaly Lázár nyírta ki, idén Boris. 13-án lett nyilvánvaló, hogy hiába is mennénk az esőzések után, pont belefutnánk a brutális árvízbe, aztán konkretizálódott, hogy nem is tudnánk menni, minden le lett zárva. Azóta pedig napról napra jönnek az egyre rosszabb hírek. (Külön groteszk, hogy ezt a túrát a felszerelés esőtesztjének terveztem. Hát, kössz… de túlzásokba azért ne essünk.)

Jött a B terv. Kerestem egy relative nyugis vidéket. Ausztriában, persze. Burgenland és Alsó-Ausztria keleti része, az Industrieviertel (kék): Győr, Fertő-tó, Mödling, Bécsújhely, Sopron végül Győr. Távol a nagy vizektől.
Hát, persze… ahogy Móricka elképzeli. Másfél nap telt el, de elesett ez a vidék is. Konkrétan ez a gyorshír volt egyszerre tökönrúgás és tőr a szívbe.

2024.09.15 11:23
Meghosszabbították a Nyugati Vasútvonal lezárását
Az Amstetten és St. Valentin közötti nyugati vonalon hajnali 1 óra 15 perckor árvíz miatt szünetelt a vonatforgalom. Vasárnap reggel egyáltalán leállt a forgalom Bécs és St. Valentin között. A helyzet nagyon dinamikus, még az olyan kisebb folyókon is, mint a Piesting, a Triesting vagy a Schwechat, a helyzet nagyon gyorsan megváltozhat, és további lezárásokat tehet szükségessé. “Csak csatlakozni tudunk Alsó-Ausztria tartomány utazási figyelmeztetéséhez, és azt tanácsoljuk, hogy maradjon otthon” – mondta a szóvivő az APA-nak.
– link –

Segítek értelmezni. Amstetten és Sankt Valentin között nincs semmilyen folyó. Se nagy, se kicsi. Patakok vannak, mondjuk abból elég sok. A Duna megnyugtató távolságban, 6-8 kilométerre folyik. Ezenkívül Amstetten a Mostviertelben (sárga) van, ami ugyan Alsó-Ausztria, de jelenleg nem a legesősebb része.

A képen jól látható, hogy elsősorban Melk, Krems, illetve Tulln térsége érintett (bakker, Tullnban 14 mm/h eső esett, az már nem is eső, hanem vízesés), tágabb értelemben pedig a (zöld) Waldviertel kapta a legtöbbet. Amstetten pont kimaradt a sűrűjéből és bár kapott, de kevesebbet. Ez alapján én simán el mertem volna menni oda bringázni. Erre mi van a hírekben? A tömérdek apró, de az Alpokból lefolyó patak elöntötte a környéket, vasúti közlekedés off.
De az igazán brutális megjegyzés utána jött, azt konkrétan nekem címezték.
Hé, József.
A Piesting és a Schwechat kicsi patakok, melyeket többször is keresztezünk volna. Annyira kicsik, hogy fel sem merültek nálam veszélyforrásként. A Triesting meg… ember, közvetlenül a patak partján lévő réten lett volna az egyik kempingünk. Melyhez egy keskeny völgyben jutottunk volna fel. Na, itt biztos, hogy a patak foglalta volna le hamarabb az összes parcellát. Jó esetben. Rossz esetben meg éjszaka öntött volna ki minket. És akkor nem beszéltem még a többi patakról (Wulka, Fischa és valahány név a naptárban), na meg a nagyvadról, a Lajtáról, melyet többször is kereszteztünk volna, illetve kilométereken keresztül mentünk volna a partján. Szóval dacára annak, hogy a vidék ránézésre csak ártalmatlan patakocskákból állt, mi pedig csak egy kis karikára néztünk volna be (narancssárga vonal), ez sem működött. Egész Ausztria nem működött, az utolsó négyzetcentiig fekete árvízriasztás és “maradjaseggedenotthon” polgárőri riasztás volt az egész országban. Ahová kipisilt egy tehén, ott tíz méterrel később már árvíz volt.
Persze egy kicsit még elgondolkodtam, hogy ügyesen, alaposan tájékozódva, lépésről lépésre ki tudnánk kerülni az összes elterelést és meg tudnánk csinálni a túrát, de aztán legyintettem. Marha jól néznénk ki: mindenfelé tűzoltók, meg önkéntesek rohangálnak bepánikolva homokzsákokkal, mi meg mosolyogva bringáznánk közöttük cuccos kerékpárral, videókamerával. Ez bőven kimeríti a katasztrófaturista bűntény fennforgását, vagy hogy mondják ezt rendőrül.

És ennyi. Ugyan nekiálltam még C tervet farigcsálni, de hamar rájöttem, hogy nincs semmi értelme. Az összes környező országban vagy háború, vagy Boris van (vagy mindkettő), nemhogy kerékpározni nem lehet, de jó eséllyel autóval sem tudnám elhagyni az országot, mert mindenhonnan dől az ár. Egyedül a Dél-Alföld jöhetett volna szóba, de arra meg nem akartuk elpazarolni a drága szabadságot, szóval marad a fogcsikorgatás és a szobábaszorulás. Basszus, pont szeptemberben, az év legjobb kerékpártúrázós idejében, végre magunk mögött hagyva az aszfaltolvasztó 40+-os kánikulát. Nagyon szomorú év ez, nagyon.

Ahogy igértem itt, jöjjenek a vonatos élmények.

Kezdve ott, hogy nincs elég kapacitás szerelvényenként a kerékpároknak, de sokszor az utasoknak sem, folytatva ott, hogy Magyarországon teljesen ismeretlen fogalom az, hogy a vonatnak egy adott helyre kell beállnia, nyugaton ki van rakva a peronra, hová fog beállni a vonat, hol lesz a 412-es kocsi ajtaja, és ott is lesz, így ha kerékpárral mész, akkor oda tudsz parkolni, le tudod szerelni a táskákat, majd amikor beáll a vonat, két fordulóval gyorsan fel tudsz cuccolni, na ilyen nálunk nincs, sőt, nyugaton sem, ha magyar a vonat, hazafelé például Bécsben a magyar vonat két kocsival arrébb állt meg, én meg futkározhattam, mint a hülye, egyszer a bringával, utána meg a táskákkal, kösz ismeretlen mozdonyvezető, kifelé meg jól elkefélték, mert az előző vonat húsz perccel később tolt ki, így éppenhogy betolták a müncheni járatot, már indult is, persze pont fordítva állt be, azaz az első kocsi került legtávolabbra, jó nagyot kellett futni, megnyertem, de csak a bringát tudtam felrakni, a táskáimért már nem tudtam lemenni, mert jött a tömeg, hajóbőröndökkel, zongorával és morogtak a bringa miatt, én meg morogtam, hogy ha leengednének a táskáimért, el tudnám rakni a bringát az útból, persze senki nem engedett le, a kocsinak csak a bringás végében volt ajtó, tiszta balkán volt, végül elszenvedték magukat a bicaj mellett, persze őket is meg lehetett érteni valahol, ha nem vesz az ember helyjegyet, akkor nem mindegy, mikor ér az ülésekhez, ez hazafelé nagyon megmutatkozott, amikor váratlanul felszállt olyan 30 német fiatal a kocsiba és rányomultak minden helyre, én meg inkább kicuccoltam a bringa mellé, mert ott meg két gyanús roma srác vert tanyát, de végül csak annyi volt a sunnyogásuk, hogy nem vettek jegyet, így minden alkalommal, amikor jött a kaller, berongyoltak a vécébe, na ez is eléggé balkán volt éjjel tizenegykor egy lepusztult szállítóvagonban, szóval ott jártam, hogy végül éppenhogy felszórtam a táskáimat, már indult is a vonat, az a vonat, amelyik egyébként innen indul, azaz bőven betolhatták volna akár fél órával korábban is, de addig valami gödöllői motorvonat foglalta a vágányt, na mindegy, végül sikerült helyére raknom a bicajt, hogy a felnin lógjon és a kampó ne érjen hozzá a küllőkhöz, a táskáimat felszórtam az ülésem fölé, persze ablak melletti jegyet kaptam, a mellette lévő ülésen már ült egy öreg zsidó bácsika, frankón bevackolta magát, termosz, kispohár az asztalon, mobiltelefon, fülhallgató madzagja, töltő madzagja, én meg pakolásztam a feje fölött, végül felállítottam, hogy beüljek. Jöhetett volna a nyugi, de ekkor jött rám a pisilhetnék, viszont nem volt szívem újra felállítani a bácsikát, meg hát hamarosan állomás, száz szónak is egy a vége, végül három órát ültem szorosan összezárt térdekkel, mire a bácsika leszállt Bécsben és ki tudtam szaladni pisilni, illetve magamhoz venni a táskámból a szendvicseket. Közben persze zajlott az élet, ment a cigánykodás a leülésekkel, érzésre több jegyet adtak el, mint ahány ülés volt, így akiknek nem volt helyjegye, folyamatosan furakodtak, játszották el, hogy helyjegyesek, aztán persze a bizonyításnál eloldalogtak, tényleg balkán, aztán jöttek arab menekültek, papa, mama, négy gyerek, ahogy kell, hajóbőröndökkel, melyeket nem lehetett máshová tenni, csak a bringák elé. Az öt kerékpáros kampó hamar megtelt, és ahogy néztem, be is mattoltak, mert helyspórolás miatt nincs annyi távolság a kampók között, amennyire a kerékpároknak szüksége lenne, így a kormányokat be kell technikázni a másik bicaj kormánya alá, csakhogy ha ezt megcsinálják veled a másik oldalról, akkor nem tudod levenni a bringádat, csak ha leveszed a másikat is, melyet persze megint nem tudsz levenni a mellette lévőtől, szóval tulajdonképpen az egész sort meg kellene bontani, de reménytelen a helyzet, mivel a szűk folyosót telepakolták szekrény méretű bőröndökkel.

Ahogy haladtunk Salzburg felé, látszott, hogy csak én szállok le bicajjal, azaz még az sem működött, hogy megvárom, míg valamelyik utánam felszálló hamarabb leszáll. Abban sem bízhattam, hogy kicsit oldalra lengetem a bringát és kirántom a kormányát, mert a bringák közeit telepakolták táskákkal, lengetésről szó sem lehetett. Komplikálta a helyzet, hogy a lépcső előtti peronon egy ravasz cseh srác utazott, aki nem vacakolt bringás helyjeggyel, hanem feladta csomagként a kerékpárját, szépen betekerte nejlonba, aztán szigetelőszalagba és faszán keresztberakta a folyosón, végképp lehetetlenné téve a mozgást a peronon. Szóval csak álltam a bringa előtt, dobált a vonat, jobbra-balra dőltem a bőröndökkel együtt és vakartam a fejem: ha valami csoda folytán ki is tudom szedni a bringát és le is tudok szállni vele, hogyan tudok még visszamenni a hat darab táskámért, mindezt úgy, hogy közben a felszállók pánikszerűen fognak felfelé nyomulni, hiszen az emberek csak akkor nyugszanak meg, amikor már fent vannak a vonaton. Aztán elkezdett tisztulni a helyzet, megjelent az arab család, mindannyian beálltak arra a szabad fél négyzetméterre, ami mellettem volt, én meg rátapadtam a bringámra, de legalább kiderült, hogy ők is leszállnak Salzburgban, sőt, a cseh srác is leszáll, sőt, a bicajom melletti cucc is az övé, szóval tulajdonképpen csak türelmesnek kell lennem és kivárnom, amíg ők heten lemeccselik a leszállást, utána hatalmasat fognak javulni az esélyeim. Hát, jó nagy meccs volt, az arabok nagyon nyomultak a bőröndökkel, a srác is a becsomagolt bringájával, eleve nagyon rafkós volt, a bringalánccal egybeláncolta az összes csomagját, így egyben tudta mozgatni, igaz, hogy olyan nehéz lett, mint a dög, de még így se közelítette meg az arabok bőröndjeit. A magam részéről beszálltam a buliba és adogattam le mindent, ami útban volt. Végül belengettem és egy KIAI! kiáltással kirántottam a bicajt a többi közül, a táskákat már korábban lehajítottam, a feljőni igyekezőket meg, kihasználva mind a helyzeti, mind a mozgási energiámat, egyszerűen legázoltam. Huh, lent voltam. Egy táblához támasztottam a bicajt, ősszeszedtem a szanaszét heverő táskáimat. Elkezdtem felszerelni a bringát, amikor realizáltam, hogy a nagy izgalomban elfelejtettem elmenni pisilni, márpedig nagyon kell, de a pályaudvaron már nem tudom egyedül hagyni a kerékpárt, azaz legközelebb csak a kemping jöhet szóba, csakhogy odáig el is kell érni, meg lesz közben bolti bevásárlás is, teljes képtelenség, hogy ezt kibírjam.
De ez már egy másik történet, majd benne lesz a videóban.

PS.
Csak megjegyzem, hogy ezzel a vonattal jöttem volna haza péntek reggel.