Category: Túrázás

Balatonfelvidék bringával 03/04

Badacsony környéki mászóka
2022.09.14; szerda

Távolság: 73,65 km
Szint: 675 m

Már abból is sejtettem, hogy jól aludtam, amikor az ébresztő előtt öt perccel magamtól keltem fel. Nyújtózkodás. Fürdőszoba.
Az egyik belső leeresztett. Anyád. Akkor ma reggel is dolgoznom kell.

Ma egyébként laza nap lesz. 60-70 kilométer, olyan 600-700 méter közötti szint. De a legfontosabb az, hogy körtúra, azaz bármelyik pontján dönthetek úgy, hogy elég volt, megyek haza. Ritkán szoktam ilyet csinálni, kis túráknál meg még ritkábban, de a tegnapi görcsölések miatt erre is figyelnem kellett.

Gargantuai reggeli. Kolbász, sajtkrém, kenyér, sör, péksüti. (Igen, tudom, ugyanaz, mint a kajakozásnál. De hát ez a magas kalóriás egyenreggeli. És egyébként is, most másféle kolbászt vettem.)

Az a gumi eresztett le, amelyiket megragasztottam. A másik, amelyik az erdőben leeresztett, de tegnap este már nem, még most is tartotta magát. Simán belefért, hogy tegnap rosszul ragasztottam, ilyen gyorstapaszos folttal próbálkoztam, elképzelhető, hogy a vizes vizsgálat után nem volt teljesen száraz, szóval új ragasztás. Mostanra száraz a gumi, az előző ragasztás miatt jól látszik a lyuk, kicsit megcsiszoltam, aztán újabb gyorsfolt. Pumpa. Fürdőszobafogas.

Meteorológia. Semmi változás. Meleg. Erős szél. Nulla eső. Alapvetően jó.

Magának a túrának két, erősen eltérő hangulatú része lesz. Először tekergek a tanúhegyek között, aztán Keszthelyi-hegység, majd hazafelé megint tekergek a tanúhegyeknél. Mindkét rész nyálcsorgatós túra, szóval jó napnak néz ki.

Nos, nem úgy indult. Éppenhogycsak felértem a Badacsony és a Gulács közötti hágóba, amikor megint begörcsölt a lábam. Négy tetves kilométer. Egy órával korábban vettem be magnéziumtablettát. Még este megálmodtam, mi minden mással is próbálok küzdeni, így vettem be fájdalomcsillapítót (Voltaren), illetve folyamatosan, erőszakkal hidratáltam. Egy kicsit át is dolgoztam az útvonalat, a Szent-György hegynél nem mentem fel a magasabb panorámaútra, inkább a lentin tekertem körbe. Na meg persze maradtak a lábkímélő áttételek. Nem voltam boldog. De azt is tudtam, hogy bármikor vissza tudok fordulni, még a nagy vaddisznó Keszthelyi-hegység előtt is.

A Badacsony és a Szent-György hegy között a tömérdek szőlőtábla. Szívet melengető látvány.

A túloldalon, már Tapolca felé újabb meglepi. A nagy áttervezésben itt maradt benne egyedül földút. (Mivel semmi tartalékbelsőm nem volt, igyekeztem aszfalton maradni.) Akárhogy is néztem, ezt a szakaszt nem lehetett megkerülni.
Aztán a helyszínen kiderült, hogy egy vadonatúj, ropogós kerékpárút hever a földúton. Még úgy is böven ez volt a legjobb minőségű szakasz, hogy egy helyen megtaláltam az ellenállás fészkét: egy helyi gazda lebontott egy melléképületet és a bontott téglákat, faanyagot mind a bringaútra tolta rá. Biatorbágy kicsiben. Szerencsére a dzsuvában meg lehetett kerülni.

Tapolcán pihenő. Nyilván a Malom-tónál. Szeretem ezt a helyet. Ettem egy magnéziumos csokit és kiittam a kulacsból a magnéziumos Pluszt. Mondtam már, hogy küzdős tipus vagyok? Egy sétánymenti árustól vettem zéró kólát, az ment a kulacsba. (Nem, nem a kalória miatt zavar a cukor, egyszerűen ragad minden utána.)

Vihar előtti csend Lesencetomajig. Azaz sima, szintmentes terep, a távoli hegyeket pedig elrejtik a fák és az épületek. Egy ideig. De aztán elővirít a Keszthelyi-hegység szélső vonulata.

Lenyűgöző, de egyben ijesztő látvány is. Általában az ekkora hegyeket nem kell komolyan venni, hiszen az út megkeresi a legalacsonyabb nyeregpontot és azon a hágón megy át. Itt viszont nem erről szólt a történet: a hágóban balra fogok fordulni és felmászok a hegy gerincére. Azaz most az egyszer tényleg akkora mászás lesz, mint maga a hegy. Ezekkel a lábakkal.
Na mindegy, menjünk.

A mászás már Lesencetomajban elkezdődött. Térképen ijesztőbb volt, mint a valóságban. Igaz, hosszú volt, de olyan 7-8%-ot emelkedett, ami pont az a határ, ahol rá lehet állni egy egyenletes tempóra és be lehet darálni a szintet.

A hágóban szép látvány fogadott: balra a tanúhegyek, középen a Balaton, jobbra a Keszthelyi-hegység immár meglehetősen közeli gerince.
Egy kis gurulás, majd rá kellett csűrni a gerincre. Előtte Vállusnál egy bosszantó mozzanat: a falu előtt egy hosszú 10%-os lejtő. Amikor tudtam, hogy a falu után nagy mászás lesz. Miért? Most pont nem hiányzott. Nem is élveztem. Azután a faluból egy hasonló erősségű 10%-os mászás kifelé. Hjaj.
Viszont ezzel a mászással vége is lett. Alig hittem a szememnek. A csúcsig persze még volt olyan 150 méter szint, de az út 2-3%-kal emelkedett, néha belelógott az 5%-ba. Ez nokedli. (Nem, ne kérdezd meg, milyen az 5%-os nokedli. Ez egy szólás.) A hajrában jött be egy 7%-os emelkedő, de ennyi. Fent is voltam.

Az volt kiírva az esőbeállóra, hogy Büdöskúti pihenő. Itthon vagyok. Végre egy hely, amelynek nem lógok ki az aurájából.

Aztán jött egy olyan lejtő, ahol adtam a bringának. Elméletileg aszfalt, de gyalázatos minőségben. Én viszont megengedtem annyira, mintha sima út lett volna. Pattogott a bringa, rendszeresen rángattam jobbra is, balra is, voltak bunnyhop-ok a gödrök felett, mindez olyan 45-50 km/h sebesség mellett. A koskormány már az első kilométeren lekókadt, onnantól a stucni mellett fogtam. Úgy mentem, mint aki elfelejtette, hogy nincs nála tartalékbelső. Eszeveszett száguldás volt. Az adrenalinnal kihajtottam minden belémszorult idegességet.

A györöki strandon már nem volt nyitva a büfé, mondjuk ez sejthető is volt, egy héttel korábban már csak lángost tartottak, így visszagurultam a mólóhoz. Olyat ettem, mint már régen: vegetáriánus spenótos nokedlit. (Nem, ne kérdezd meg, hány százalékos volt.) De volt rajta négysajtmártás, reszelt parmezán és pirított hagyma, ezek mind elnyomták a spenótot, melyet nem különösebben szeretek.

Kaja után egy sör. Üldögéltem. Ledöftem a sárkányt. Mint Szent György. Ezzel a bénázó lábbal megmásztam a tervezett dombokat. Innen már szinte semmi sincs. Az edericsi volt golfpályánál még van egy 8%-os mászás, de utána tinglitangli.
Megálltam a szigligeti elágazás előtti bringáspihenőnél. De csak azért, mert szezonban akkora tömeg van itt, hogy akkor nem érdemes, én meg kiváncsi voltam. Nos, kár volt. A legrosszabb romkocsma hagyományok: négy deci sör öt deci áráért, kézműveskedés, raklap bútorok. Egy kicsit már modoros. (Persze én könnyen beszélek. Kajakkal érkezve bármeyik strandkocsmába be tudok ülni, meg így utószezonban már bringával is.)

Így is történt. A szigligeti strand masszív kajakos pihenőhely, én pedig most kivételesen lementem a partig, megnézni, hogy tartják-e az igéretüket. (Három évvel ezelőtt az összes kocsma zárva volt már augusztus végén. Két évvel ezelőtt meg nyitva. Majd amikor megkérdeztük az új tulajt, hogy meddig fog ez tartani, azt mondta, addig, amíg ő a tulaj.)

Közben fellőtték az 1-es viharjelzést. Megnéztem a windyt és tényleg, beígérte a 40 km/h feletti széllökéseket. Csak hát ez az igéret hullámok formájában nem valósult meg, pedig a szél iránya alapján tombolnia kellett volna a víznek. Idén is, tavaly is jóval nagyobb hullámokban eveztünk, mint ez, a tavalyi akali durvulásról nem is beszélve, amikor kétszer is beborítottak a hullámok. Mindegyik viharjelzés nélküli állapot volt. Nem tűnik túl konzekvensnek a helyzet.

Badacsonyban végigmentem a Római úton. Ez is újdonság volt, mert még ha fel is mentem, a bódésorra eddig mindig lejöttem. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy ez a bódésor a Balaton leglenyúlósabb helye, de mégis akkora a tömegvonzása, hogy mindig becsábít egy fröccsre vagy egy sörre. Most viszont befeszültem, mentem fent tovább. Hamarosan a boltomnál is voltam. Délután négy. Mit fogok csinálni délután? Még nem tudom, de a biztonság kedvéért vegyünk kettővel több sört, mint tegnap.

A szálláson gumiellenőrzés. Az újraragasztott gumi megint leeresztett. Kuka. A másik viszont remekül tartotta magát, így azt jónak minősítettem. Azaz – fogalmam sincs, milyen varázslat révén – de lett egy tartalék gumim. Már szebb az élet.

Egy kicsit sétálgattam, majd vacsoráztam egy nagyot. Nagyon nagyot. Ez egy ilyen hülye kör. A boltban nem merek centizni, így több kaját veszek. A szálláson meg már látszik, különösen utolsó este, hogy ez sok, csakhogy kaját nem dobunk ki. Azaz jött megint egy végigzabált este.
Utána bebújtam az ágyba, felnyomtam a hasamat a plafonig, söröket kortyolgattam és Gibsont olvastam. Élni tudni kell.

Powered by Wikiloc

Balatonfelvidék bringával 02/04

Veszprém – Badacsonytomaj
2022.09.13; kedd

Távolság: 82,17 km
Szint: 926 m

Ötkor csörgött az a kurva vekker. Pontosabban kukorékolt, de ez már egyéni ferdehajlam.
Rögtön úgy indult a reggel, hogy meglepődtem. Ugyanis el kellett mennem vécére.
Ez nálam minden nomád jellegű túránál sarkalatos pont. Ugyanis két lehetőség van: vagy elintézem indulás előtt egy kulturált helyen, vagy napközben jön a bokorbaguggolás. Ha valaki azt mondja neked, hogy a két lehetőség egyenértékű, nyugodtan kacagjál a szeme közé.
A hétköznapi bioritmusom alapján 7 és 8 között szoktam túlesni ezen a dolgon, nyilván egy 5 órai kelés, 6 órai indulás az kívül volt ezen az intevallumon. Úgy voltam vele, hogy legfeljebb majd megállok valami benzinkútnál.
Nos, a váratlan momentummal nyilván jelentősen leegyszerűsödött a helyzet.
Haraptam valamit, bedobtam a bringát, bepakoltam még mindent, melyeket este álmodtam meg (megdöbbentően fontos dolgok voltak), aztán hajrá.

Illetve.

6:10-kor, amikor már indultam volna, azt mondta a telefon, hogy hé, haver, frissítenék egy androidot. Én meg csak néztem bambán. Most? Ja, most. És akkor már inkább itthon, a kövér wifin, mint valahol kint egy erdei tisztás sovány mobilnetjén. Húsz nyomorult percig tartott a frissítés, ami még nem is lett volna akkora baj, de ezzel a késéssel pont belecsúsztam a reggeli csúcsba. Majdnem egy órába telt, mire kiszabadultam az emnulla ölelő karjaiból.

De innentől már szolíd darálás volt. Veszprém előtt ugyan durván eltévedtem – ki rakta oda azt a két cseszett nagy, semmire sem jó körforgalmat a körgyűrű elé, jelentkezzen egy nagy pofonért – de végül Balatonfüred felől csak bejutottam az ébredező városba. És… nem hiszed el, megint el kellett mennem vécére. Ilyen egyszerűen nincs. Tudom, ránézésre periférikus dolgok ezek, de egy túrán nagyon is számítanak. Viccelni nem lehet velük. Így megint elhagytam Veszprémet, kimentem egy MOL kúthoz és adtam az érzésnek. Meg a kútnak.

A parkolóhelyet már otthon alaposan kinéztem magamnak. Úgy értem, hogy alaposan átnéztem gmaps-en a város parkolóhelyeit, majd legyintettem és azt mondtam, hogy megyek a parkolóhelyemre. Két évig laktam szolgálati lakásban a Stromfeld 9/F épületben, az előtt meg van egy böszme nagy parkoló, én meg úgy gondoltam, hogy mint egyszeri helybéli lakos alanyilag jogosult vagyok két napra, szóval lelkiismeret lekushad.

Még elszaladtam boltba valami reggeliért, kellett volna bankautomata is, de az megszűnt, sebaj, volt később. Előszedtem a bicót, utolsó felszerelések, felvettem az Ironman sisakot, bekapcsoltam a kamerát, és… indult a túra.

Nemesvámos felé mentem, de beleraktam egy kerülőt az egyetem előtt. Egyrészt a nosztalgia csak végigvitt a jó öreg épületek, na meg a kolesz előtt, másrészt erre nem emelkedik olyan meredeken az út, harmadrészt meg így videóra tudtam venni azt a ‘Lehet-e a kecskével?‘ című szoborkompozíciót, amelyre a kazincbarcikai videóban (hamarosan sorra kerül) hivatkoztam.

Ha most tartanám magam ahhoz, hogy már ismert dolgokról nem írok, akkor hatalmasat kellene ugranom. Hiszen Veszprémfajszig ugyanazon az úton mentem ki, amelyiken anno Nejjel és Dórával egyszer már kitekertünk, Veszprémfajsztól meg sokáig azon az úton mentem, amelyen az almádi gravel röfögésen is küzdöttem.
Ami viszont meglepett, pontosabban most tudatosult és az lepett meg, szóval az az, hogy a Veszprém – Balaton közötti terepkerékpározás viszonylatában Veszprémfajsz, ez a jellegtelen kis falucska, milyen fontos központ is valójában. Egyrészt összefogja a Veszprémből aszfaltúton, illetve a Szentkirályszabadja felől már terepen (Almádi, Litér, Székesfehérvár) érkező bringautakat. De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy mit nyit. Innen indul egy masszív, egészen Balatonszőlősig tartó erdő. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy kvázi Veszprémtől Tihanyig tudsz bringával erdei utakon csavarogni. Nem ragozom, gondolkodjál el rajta.

Veszprémfajsz után ráakaszkodtam arra a bringaútra, amelyiken az almádi túrán is mentem, igaz, akkor azért, mert eltévedtem, most viszont ez volt a cél. Mármint nem az eltévedés, hanem az út. Nagyon sokáig mentem is rajta. Nos, így, hogy nem voit derékig érő sár, nem is volt olyan kellemetlen, sőt, kifejezetten élveztem az utat. Aztán… jött egy nagy lehidalás. A korábbi túrán ugyanis volt egy meredek, csupa sár lejtő, melyen a mai napig nem tudom, hogyan tudtam taknyolás nélkül lemenni. Nos, a mostani trekk megint lemutatott erre az útra. Néztem, nézegettem, de nem volt más lehetőség. Nem gondoltam volna, de megint, másodjára is ráfordultam erre a lejtőre. Önként. Mondjuk most szerencsére nem kellett végigmennem rajta, viszonylag hamar lefordultam az útról.
Aztán innentől változatos erdei utak jöttek. Murvás. Föld. Keskeny. Széles. Egyenes. Meredek. Minden percét élveztem. Különösen a hegytetőkön szétterülő tisztások tetszettek. Ne feledd, a Balaton-felvidéken vagyunk. Ezekről a tisztásokról nem csak a közeli hegyeket, a jövendő útvonalat lehetett látni, de lent a mélyben a Balatont is, minden szépségével együtt.

Volt egy zavarbaejtő tábla, amelyik azt közölte, hogy montik balra, mindenki más jobbra, csakhogy benéztem a jobb oldali útra és nekem az is montisnak tűnt. Meg hát nekem balra kellett mennem. Szóval előléptettem a bringát montinak és hajts. Nem kellett volna. A mai napig nem tudom, mi történt, azon kívül, hogy katasztrófa. Első pillantásra semmi különös, egy szimpla defekt. Na de a részletek!

Volt nálam két tartalék belső, különösebben nem izgultam. Szétkaptam a kereket, meglehetősen felszínesen átnéztem a külsőt (határozottan meg voltam győződve arról, hogy felütéses defekt volt, nem sokkal korábban kapott az első kerék egy akkora ütést a lefelé száguldásnál, hogy a koskormány is lekonyult), aztán beraktam a belsőt, majd pumpendűzen. Nem ment bele levegő. Jó, ez egy drága és egyébként fasza zsebpumpa, csak nem mindig pumpál. Ráhúztam erőből. Akkor sem pumpált. Leszedtem. Erre kitépte a preszta szelep belsejét. Izé. Valahogy visszaműtöttem, de nem voltam nyugodt. Oké, ha a közvetlen út nem járható, kerüljük meg. Van nékem egy preszta/autószelep konverterem, azt rárakom a bringakerékre, a pumpa adapterét meg megfordítottam. Így már működött. Sikerült felpumpálnom. Igenám, csakhogy ekkor már három adapter volt egymás után dugva, nagyon óvatosan kellett szétszednem, hogy a sor végén lévő preszta ne essen szét és ne eresszen le a gumi egy pillanat alatt. Huh. Sikerült. Az adaptereket egymás mellé pottyantottam le a földre. Visszaraktam a kereket. Oké. Pakoljunk össze. Pumpaszár, adapterrel. Egyik adapter. Beleraktam a pumpába. Másik adapter.
Izé. Hol van? Ide tettem a többi mellé.
Nem részletezem. Háromnegyed órán keresztül kerestem. Négykézláb. Fejlámpával a fejemen. Egy négyzetméternyi murvás terepen kellett megtalálnom egy apró fém szart, amelynek a színe nagyjából olyan volt, mint a murváé. Végül egy gödörben leltem rá. Ordítottam a boldogságtól.
Csak, hogy értsd.
– Mivel a zsebpumpámon elromlott a preszta oldal, enélkül a kis szar filléres adapter nélkül nem tudok pumpálni. Egy picit sem.
– A zsebpumpával nem lehet az üzemi nyomást – 4 bart – belerakni a gumiba. Ehhez kompresszor kell. Benzinkút. Na, ott milyen csatlakozó van? Autós. Valami idióta elmebeteg meg kitalálta, hogy az én bringámba preszta szelep kell. Mert az 0.0005 grammal könnyebb. Azaz ha nincs adapter, akkor a benzinkútnál sem tudom felpumpálni a kereket.
– Tudod, mennyibe kerül egy ilyen adapter? Én nem tudom. Külön ugyanis nem lehet kapni. A Decathlon egy dobozban árul egy szettet, abban van mindenféle adapter, többek között ez is. Olyan pár fillér lehet.
De persze mindennek kint az erdőben, nagyjából a világ végén, teljesen más optikája van.

Szóval ott jártam, hogy meglett végre az adapter. Oké. Induljunk.

Illetve mégsem. A kerék leresztett. Azaz amíg kerestem az adaptert, a tartalékbelsős gumi is leresztett.
Mi lehet?
– Ha felütéses defekt volt, akkor nem lehet a külsőben bennemaradt tüske. Viszont a szar pumpa kitépte a szelep belsejét, az simán lehet, hogy utólag már nem tudtam jól visszarakni.
– Ha valódi defekt volt, akkor elképzelhető, hogy a felületes kereséssel nem találtam meg a jól elbújt tüskét, amely most kiszúrta a tartalékbelsőt is.

Ki tudom itt nyomozni? Ugyan már. Akkor?
– A belsőt elrakom, este majd átvizsgálom.
– Nagggyon alaposan átnézem a külsőt, nem maradt-e benne valahol valami.
– Utána berakom a másik tartalék belsőt. Figyelve arra, hogy még csak véletlenül se találkozzon a pumpa presztagyilkos oldalával.

Ezt csináltam. A külsőben találtam valamit, picike volt, lehetett kosz is, de nagy nyomáson akár lyukaszthatott is. A másik tartalékbelsővel összeraktam.
Huh. Kész.
Másfél óra.
Fájt? Igen. Nagyon.
Másfél tetvarek óra. Amikor hatkor zár Tomajon a bolt és nincs a környéken semmi más.
De ha csak ennyi lett volna. Ahogy fentebb is írtam, zsebpumpával képtelenség 4 bart belerakni a gumiba. Ha csak 2 bart pumpálok bele, akkor jelentősen megnövekszik a felütéses defekt esélye, miközben egész nap olyan utakon járok, ahol két kézzel szórják a felütéses defekteket. Ide benzinkút kell. Hol is van? Balatonfüreden. És sehol máshol.
Itt dőltem a kardomba. Nekem ugyanis mennem kellett volna Barnag felé, már várt rám egy 18%-os emelkedő, volt egy alaposan kidolgozott trekkem… most meg improvizálhatok. Végül azt találtam ki, hogy lemegyek Füredre, a vörös templom környékén van egy maszek benzinkút, reméljük, lesz kompresszora, onnan a panorámaúton Aszófő, utána fel Pécselyre, onnan egy emberes mászás Vászolyra, onnan még egy mászás Mencshelyre és ott már meglesz a trekkem.
Azaz ahelyett, hogy északról, illetve nyugatról kerültem volna meg, végig a peremén a Pécselyi-medencét, keletről mászok bele egy hágón keresztül, majd délen mászok ki belőle egy másik hágón keresztül.

Az 1-es pont a defekt helye, a kék vonal a tervezett trekk, a lila pedig a tényleges.

A bedöngetés Füredre nagy élmény, mint mindig, száguld a lejtőn a gép, lobog a hajam (na jó, ma már nem lobog, de 30 évvel ezelőtt, amikor rendszeresen jártam erre, akkor még lobogott), előttem a város, jobbra a Balaton és Tihany, lógó nyelvű gyönyörködés. A benzinkútnál volt kompresszor, sebészi alapossággal kezeltem az adaptereket, meglett a szükséges nyomás a kerékben. Lehetett végre újra normálisan bringázni. Illetve egy ideig még nem, egy ekkora szutyok defekt után még órákig kiélesedett figyelemmel vizsgálok minden jelzést a kerék felől, nem kezdett-e el megint ereszteni. (Megjegyzem, estére úgy éreztem, mintha egy picit, egy icipicit puhább lett volna a kerék. De végül legyintettem rá. Biztosan hallucinálok. Hát, nem. De nem rohanok előre.)

Nagy mászás Pécselyre. Nyilván mikor süssön ki a nap, mint amikor egy hosszú, mászós periódus jön? Vetkőzés, átöltözés. Pécselyről rápillantva a Vászoly felőli domboldalra, még mindig lélegzetelállító a látvány. Teljesen toszkán jellege van. Most pedig megcifráztam azzal, hogy a Pécsely előtti dombtetőről néztem rá, teljesen oldalba kapva. Az élvezetet némileg rontotta az a tudat, hogy most viszont fel is kell másznom arra a domboldalra. Sőt, utána még tovább is. A napocska padlóig nyomta a gázt, én pedig fellihegtem. Kábé 2-2.5 kilométer, folyamatos, makacs 10%-os emelkedő. A sivatagban. Pécselyen abszolút nem volt nyitva semmi, egy artézi kutat találtam a falu szélén, az mentett meg. Vászolyig megint elfogyott a víz és… abban a faluban is zárva volt minden. Legalábbis a főúton. A főtéren a kertészkedők otthagytak egy slagot, abból töltöttem fel a kulacsomat. Vászoly egyébként egy nagyon pofás, kompakt falucska. Eddig mindig csak átdöngettem rajta, most viszont mentem a régi trekkem felé, azaz bementem a falu eldugott részeibe is. Tetszett. Az meg különösen, hogy száz méterrel bentebb találtam egy olyan egyemberes kicsi boltot. Nyitva. Nyilván kiborítottam a vizemet és ment a helyére jéghideg nullás radler. Meg a pocakomba is.

Itt jegyzem meg, hogy a világ legnagyobb találmánya a termokulacs. Mármint a jó termokulacs. Dögmelegben kinyitod és füstöl, mint a folyékony nitrogén. 48 óra múlva is hideg van benne. (Tesztelve. A somogyi túrán ottfelejtettem induláskor a járdán, két napot állt a tűző napon. És még hűvös maradt benne a víz.)

A bolt előtt máriatúrázó hölgyek üldögéltek a padon. A tulaj kiült melléjük, megbeszélték, melyik ösvény milyen. Erősen figyeltem, mert ez engem is érintett. Kiderült, hogy az én utam Mencshely felé széles, jól járható köves út, valamikor a téesz építette ki. Ez jó. Nem kívántam extra megpróbáltatásokat, legalábbis a tervezetteken felül.
Innen még másztam egyet, volt hangulata: balra sajtmanufaktúra, jobbra magyar tarka marhák, köztük egy bálna méretű bikával. Ennek inkább kezitcsókolommal köszöntem.
Aztán hamarosan meglett a trekkem. Ennyire nem örültem még egy alig járható, vacak, gyomos útnak. Kábé 20 kilométert tévelyegtem, mire visszataláltam.
Innen jött az élvezet része a napnak. Pár kilométer múlva Mencshely, mely település a túra legmagasabb pontja. Persze, lesznek még mászások, de már nem veszélyesek.

Viszont sorra jönnek a kedvenc részeim. Elsőnek rögtön a Nivegy-völgy.

Ez Mencshelytől Zánkáig tart, tulajdonképpen egy ívelt völgy a Pécselyi és a Káli medencék között.

Nagyon szeretem, és nem csak azért, mert jófajta savanykás borok teremnek errefelé. Bringázni is kifejezetten kellemes, jobbra-balra szőlőkkel teli lankák, lent a Balaton, fent pedig már belátszik a Bakony, a Kab-heggyel az élen.
Most viszont kihagytam. Mencshelytől a panoráma bringaúton elcsorogtam Szentjakabfáig, onnan egy szédítő leszáguldás a völgybe, jobbkanyar, Balatoncsicsó, majd mászás.

Csicsó és Monoszló között van egy nem túl megerőltető hágó, utána bukunk át a Káli-medencébe, pontosabban annak egy eldugott csücskébe.

Itt még ficergünk egy kicsit a szekrényben, majd Balatonhenye után kilépünk a fényre, a Káli-medencébe.

Mondanom sem kell, hogy ezt a tájat is imádom.

1989-ben vettem az első országúti bringámat, egy Favoritot. Már Veszprémből is csalingáztam errefelé, de amikor 90-ben kiköltöztünk a Kab-hegy tövébe, értelemszerűen erre a tájra fókuszáltam. Gyakorlatilag Zánkától Almádiig bebringáztam mindent, amit akkoriban lehetett.
Tisztában vagyok vele, hogy fel kellett költöznünk Pestre… de ez a terep nagyon hiányzik.

Meglepi: leaszfaltozták a monoszlói szőlők melletti dűlőt. Ez régi hiányosság volt, ugyanis ezzel nyílt egy újabb aszfaltút a Nivegy-völgy és a Káli-medence között, azaz mostantól országútival is könnyen elérhető Nagyvázsony felől a Káli-medence. El is értem.

Balatonhenye. Nagyon szimpatikus a név, de már most szólok, hogy csalnak. Ahogy beértem, rögtön egy focipálya fogadott. Egy henye nevű településen.
Viszont ugyanolyan tiptop, egyedi hangulatú kompakt falucska, mint Vászoly. Nekem tetszett, de nem lepődnék meg, ha néhányan éreznének némi klausztrofóbiát.

Ami viszont lehervasztott, azok a sorozatos lábgörcsölések voltak. A hágónál kezdődött és onnantól csak kinlódtam. Oké, régen bringáztam és akkor sem túl erősen, de erre azért nem számítottam. Térdem, combom, vádlim. Meg a talpam. Mikor melyik. Tömtem magamba a magnéziumot, de nem segített. Végül úgy tudtam csak befejezni a napot, hogy a megszokottnál jóval kímélőbb áttételeket használtam. Nyilván ilyenkor be is lassultam (meddig is van nyitva a bolt?), de legalább beértem.

Maga a Káli-medence, különösen innen, a kicsit magasból, kifejezetten szép. Úgy általában a nagy kép is, de közben a dűlőút szőlők, présházak, pincék között tekereg, hol fel, hol le, tényleg nagyon hangulatos. Az egyik szűk dűlőúton szembejött velem egy teherautó, hát szószerint rá kellett másznom a cserjékre, hogy elférjünk. De pont ez adja az élményt. (Mármint nem a cserjékre mászás, hanem a szűk, magas falú utak.)

Aztán jöttek a Kállák, kimentem az aszfaltra, innentől már csökkent az élvezet. Persze az időközben megjelent tanúhegyek virítottak, engem viszont már kifejezetten zavart a lábam. Szerettem volna pihentetni.
Végül megérkeztem. 17:45-kor landoltam a bolt előtt, beviharzottam és vettem egy csomó konzervet (babfőzelék, rakottkáposzta, egyszer élünk), na meg sört. Sajnálom, ennyi volt a sörmentes túrázás. A mai defektmizéria, utána meg a tömeges görcsölés kiverte annyira a biztosítékot, hogy törölni akarom az agyamat. De legalábbis ellazítani.

Az éjszakai portás egyből megismert. Naná. Ugyanaz a ruha volt rajtam és mivel még ki sem mostam, ugyanazzal a szaggal, mint egy héttel ezelőtt, amikor kajakkal érkeztünk. Volt némi barátságos piszkálódás, majd ideadta a kulcsot.
– Megmutassam, melyik a háza?
– Köszönöm, felesleges. Szerintem az utóbbi tíz évben belaktam az összes faházat.
– Biztos?
– Persze. Melyik lesz? Az 5-ös vagy a 6-os?
– A 39-es.
– Ööö. Izé. Akkor legyen kedves, mutassa meg.

Nem véletlenül nem tudtam. Ez ugyanis nem faház. A rengeteg bungalló között meglapul egy téglaház is. Ezt kaptam meg. Nyeltem egy nagyot, de nem tiltakoztam. Bakker. Klíma. Indukciós tűzhely. És legfőképpen nem papírvékony a fal a szomszéd felé. Jó lesz.

A szokásos probléma: az érkezés utáni tömérdek sürgős teendő közül melyikkel kezdjem? Végül úgy vágtam át a csomót, hogy kiültem a teraszra egy sörrel. Tanulják meg a sürgős teendők, hogy mindent el lehet halasztani. Utána elpakoltam a kaját, zuhany, átöltöztem, sétáltam egy kicsit, hátha, hátha nyitva van a Félszemű, de nem volt, mindegy is, van elég söröm. Megfejtettem az indukciós tűzhelyet, megmelengettem a babkonzervet, majd olyan kádárjános stílusban kiültem a teraszon a stokedlire és csak úgy lábasból bekanalaztam. Még egy sör.
Aztán ennyi pihenés után jött a munka. Székely fonó. Át kellett vizsgálnom a pumpát és a belsőket. Mint írtam, a bringa nagyjából rendben volt, bár mintha az első gumit egy icipicit puhábbnak éreztem volna, de ez lehetett az idegeim játéka is. Ami tény, hogy a pumpa preszta oldala csak akkor hajlandó pumpálni – akkor sem mindig – ha brutál erővel csavarom rá a szelepre. Ekkor viszont lecsavaráskor kiszedi a szelep belsejét. Azaz marad az adapter. Az a drága jó adapter.

“A csavarok általában egyszerű, apró és olcsó jószágok, nagy jelentőséget nem tulajdonítanak nekik. Most azonban, ahogy Minőség-érzéked izmosodik, megérted, hogy ez az egy szem megszorult csavar sem nem egyszerű, sem nem apró, sem nem olcsó. Ez a szem csavar e pillanatban felér a motorkerékpár árával, mivelhogy a motorkerékpár értéktelen, amíg a csavart ki nem varázsoltad belőle.”
Robert Pirsig: A Zen meg a Motorkerékpárápolás Művészete

A gumiknál csak az első kör ment le. Az egyiken nem találtam víz alatt semmit, a másikon a második ellenőrzéskor ráleltem egy aprócska lyukra. Megragasztottam, aztán mindkettőt felakasztottam a fürdőszoba fogasára. Van aki törölközőt tart rajta, én kerékpárbelsőt.

Ittam még egy sört, majd szunya. Korán keltem, strapás nap volt, legfőképpen idegileg, rám fért egy jó nagy alvás.

Powered by Wikiloc

Balatonfelvidék bringával 01/04

Előkészületek

Most egy kicsit túl fog tengeni a Balaton a blogon. Miközben kerültük kajakkal a tavat, én már fél szemmel az északi part hegyeit méregettem. Ekkor ugyanis már eldöntöttem, mit eldöntöttem, meg is terveztem a következő túrát: veszprémi indulással végigbringázni a Balaton-felvidéken, utána felcsúszni a Sümeg-Ajka vonalon, onnan pedig a Déli-Bakonyon keresztül vissza Veszprémbe. Impozáns terv, tele izgalmas momentumokkal. A Balaton-felvidéken olyan utat terveztem, amely minimálisat megy aszfalton. Murva, földút. Van belőle éppen elég és ezek mennek a legszebb részeken. Sümeg, Ajka csak átvezetések, utána viszont egy jó nagy tekergés Úrkút körül, aztán fel a Kab-hegyre, majd az erdő határán be Veszprémig… nyilván szép is, de nekem emocionálisan is torokszorító, azért csak ezen a környéken telt el a házasságunk első hat éve és itt születtek a gyerekek is.
Szóval ez volt a terv. Csütörtökön indulok, szombaton érkezek haza.
Aztán jött az időjárás.
– Kedd: hűvös, szeles idő, de száraz.
– Szerda: meleg, száraz idő, nagyon szeles.
– Csütörtök: délelőtt meleg, borult, erősen szeles idő, délután megjelennek a viharok.
– Péntek: erős lehűlés, a viharokból folyamatos eső lesz.
– Szombat: még erősebb lehülés, eső.
Hát ez nem oké.
Először is, előrébb kellett hozni a túrát két nappal. Az eredeti tervem semmilyen munkámmal nem ütközött volna, a mődosított viszont igen. Megoldottam.
Csakhogy az útvonal sem stimmelt. A csütörtök ugyanis összement, fél nap lett belőle. Fél nap az érzelmileg fontos bakonyi részekre? Na ne. Fél nap a Balaton-felvidék szépségeire? No way.

Végül hétfőig vártam. Akkor mondták be a meteorológusok a frankót. Én pedig fájó szívvel, de újraterveztem mindent.

– Ekkor hoztam előre két nappal a túrát. Öngyilkos húzás volt, ugyanis a túrára való felkészüléshez _szükségem volt_ a három napra. Nemrég érkeztünk még csak haza a balatoni evezésből, sem a kocsi, sem a túrafelszerelések nem álltak még készen az új túrára. Nem ez volt a legdurvább, inkább csak a helyzet érzékeltetésére írom le: a kajakos pólókat még kilötybölni sem volt időm, úgy vittem ezeket bringás pólóként magammal. Minden napra be volt osztva, hogy mi mindent kell megszerveznem, összeraknom, megszerelnem, elpakolnom, visszapakolnom. Na, ez mind besűrűsödött egy délutánra.
– Mondanom sem kell, semmilyen terv nem volt. Addig oké, hogy végigmegyek Veszprémből Badacsonytomajig a Balaton-felvidéken, de utána mi legyen? Jó, menjünk vissza is ott. Nem rossz ötlet, de nem is jó. A visszaútra már nem tudok hasonlóan rusztikus utat tervezni, az már zömében aszfalton menne, csakhogy azt ismerem, nagyon is ismerem. Ettől még lehetne, de nem annyira izgalmas, mint amennyire nehéz.
– Végül beugrott a megoldás. Első nap: a tervezett. Alvás a tomaji kempingben. Második nap: tekergés a tanúhegyek között, illetve egy gyors kör a Keszthelyi-hegységben. Mindkettő régi elmaradás pótlása: amíg errefelé laktunk, a korábbi portyáim maximum Zánkáig terjedtek, a Keszthelyi-hegységet állandóan csak nézegettem, de soha nem jutottam el odáig. Most itt van az alkalom. Harmadik nap: a tóparti kerékpárúton amilyen gyorsan csak lehet, feltekerni Veszprémig, lehetőleg még a délutáni vihar előtt. Jó? Persze, hogy jó.

Ez lett belőle. Kicsit spoilerezek, de ennyi belefér.

A lila vonal volt a tényleges túra, a kék a tervezett. Látszik, hogy Veszprémből lementem valahogy Tomajba, de nem a tervezett útvonalon. Balatonszőlős felett a hegyekben kifogtam egy ritka aljas defektet, végül keresnem kellett egy benzinkutat, az meg csak Balatonfüreden volt. Így az északra tendáló kék vonal helyett lementem Füredre, majd az Aszófő-Pécsely-Vászoly vonalon kapaszkodtam vissza az eredeti trekkre.

Nos, éjjel tizenegyre szereltem meg mindent és pakoltam össze a felszerelést. De sikerült. Gyors alvás, hiszen ötkor már csörögni fog a vekker.

Tápiódzsuva videó

Mi nem volt még? Megvoltak a gravel bringával a rövid tesztek, elmentem kétszer is egy-egy kétnapos túrára (Tata-Velence, illetve Eger oda-vissza, bár az utóbbiról nem készült felvétel), szóval szinte minden megvolt. Szinte. Viszont nem mentem még ki egész napos terepbringázásra. Az egri úton tűnt fel, hogy a Tápióságban vannak terepkerékpáros utak, ideális választásnak tűnt. Onnan evickéltem át Csévharasztra, arrafelé is láttam érdekes helyeket. A végeredmény egy 130 kilométeres mászkálás lett, leginkább homokban, néha alig járható aljnövényzetben.

Jubileumi Balaton-karika 06/06

Keszthely – Fonyód
2022.09.06; kedd

Távolság: 27,29 km.
Idő: 6 óra 31 perc.

Gondolhatod, reggel egyből, ahogy kinyílt a szemem, még pisilés előtt, már a meteorológiát néztem. Szar. Bővebben: megint szeles nap lesz. Szerencsére nem az erre a szakaszra jellemző kellemetlen szél fog fújni, de maga az egész előrejelzés annyira zavaros volt, hogy abból még bármi is lehetett.

A déli partot úgy, ahogy van, nem igazán szeretem, de legjobban ezt a sarkot rühellem. Durván alacsony víz, állandóan figyelni kell, ne ragadjon le a kajak, az uralkodó északi szélnek pedig 5-15 kilométere van, hogy hullámokat neveljen, ami nem túl sok, viszont az alacsony vízszint miatt ez is elég cifra tud lenni. Nem is beszélve a keleti szélről, mely habár a fenékpusztai, illetve a keszthelyi partoknak csattan, ahol ugyan nem alacsony a víz, de 40-50 kilométernyi távolsága van ahhoz, hogy tisztességesre nőjjenek a hullámok és a szél nem lazsál.

Szóval nem ez a kedvenc szakaszom. Ehhez képest a meteorológia egyfajta mixet borított ránk. A szélerősség 10 km/h lesz, 20 km/h széllökésekkel, nem kicsi, majdnem olyan, mint tegnapelőtt, de a lényeg az iránya… hát, izé… lesz benne dél-nyugati, déli, dél-keleti. Memorizálni kellene, hogy melyik partszakaszon, hány órakor, milyen szelet mondanak, de tök felesleges, mert amikor ilyen kiszámíthatatlan a szél, akkor úgysem találják el. Jó ez nekünk? A fene tudja. A déli parton megyünk, a déli jellegű szél nem kellene, hogy zavarjon, hiszen nincs tere hullámokat gyártani. Feltéve, ha a parton megyünk. De pont ezen a szakaszon nem lehet kint menni, legalább egy kilométerre be kell osonni és még ott sem igazán mély a víz. Ekkor viszont már lehet kellemetlen a fenti erősségű szél generálta hullám. Arról nem is beszélve, hogy most mind a hárman arra szavaztunk, hogy vágjuk le a francba az egész fenékpusztai részt, teljesen érdektelen, iszapos terep, meg egyébként is húzzunk haza, ami jó, de ha középen vágunk át a teljes Keszthelyi-öblön, akkor már számíthatunk erős hullámokra.
Fasza.
Amikor pedig már kezdett lenyugodni a túrán a lelkem.
– A francba! – morgott Péter, amikor megtudta – Tök jó lett volna megkapni ugyanezt a szelet nyugatról!
– Ezt komolyan mondod? – csodálkoztam rá.

Ez ugyanis hátszelet jelent. Eleinte nem nagy hullámokkal, de Fonyódig 23 kilométere van a szélnek és ez a 10/20-as elég is ahhoz, hogy nagggyon kellemetlen hullámokat növesszen.

– Persze – bólintott – Mire jó egy ilyen vacak oldalhullám? Nem visz előre, csak kellemetlenkedik.
– Ember, ha a meteorológia nyugati szelet mondott volna, akkor el sem indulok, hanem megyek a kocsiért.

Nos, ilyen előzmények után indultunk el. Kifordultunk a kikötőből én pedig nekiálltam apró szimatokkal levegőt mérni. Jónak tűnt. A meteorológia szerint itt jobbról féloldalt érkező szembehullámzásra kellett számítanunk, nos, nem ez jött, hanem totál keleti szembeszél, szerencsére nem túl erős. Ezzel nekem nincs különösebb bajom, nem forgat, csak lassít. Tíz kilométernél megálltunk inni egy sört, kint a nyílt vízen, a berényi strandon ugyanis nincs nyitva semmi, a máriafürdőin mondjuk van, de amilyen alacsony, iszapos a part, senkinek nem volt kedve kikötni. Nagyjából itt kezdett befordulni a szél az ígért déli irányba, viszont az ereje meg gyengült, szóval minden különösebb probléma nélkül haladtunk. Habár tényleg meglehetősen összevissza jöttek a hullámok, de olyan 10-20 centisre nőttek, az meg nokedli.
Belőhettük volna egyből Fonyódot is, de a tavalyi kerülés óta rászoktunk, hogy a kultikus búcsúpizzát nem érkezéskor, hanem korábban, Balatonfenyvesen fogyasztjuk el. Egyfelől ekkor még bátran lehet sört inni, Fonyód másfél óra evezés, plusz jó egy óra pakolás, az alkohol eltűnik, mire beülünk az autóba. Másfelől meg Fonyódon ilyenkor már nem nagyon van nyitva semmi.
Szóval Fenyves. Messziről becéloztuk. Szegény Nejnek kellett összeszorított fogakkal eveznie, mert így lett a táv közel 20 kilométer, kiszállás, azaz pisilési lehetőség nélkül. Ő pedig nem Etelka. Még.

Kikötöttünk. Klotyi. Robinson Pizzéria.

– Ön motokrosszozik? – érdeklődött a pultos.
– Miből gondolja?
– Mert én igen és pont ugyanolyan pólóm van, mint Önnek.
– Ööö – gondolkodtam el valami frappáns, de ironikus válaszon, aztán hagytam a fenébe – Nem, ezt nekem a kereskedő bringásmezként adta el.

Abba már nem akartam belemenni, hogy akkor miért is hordom kajakozáshoz.

Az indulás vicces volt. Valami iszonyú hosszan araszolgattunk befele, evezőlapát helyett a kezünkkel lökdösve előre magunkat. Hiába, a déli part varázsa.

Innen már nyugi volt. Akkor is, ha feltámadt a szél és egy kicsit megnőttek a hullámok. Már mindegy. Benne van a levegőben, érezni a szagát, hogy vége. Megcsináltuk. Ez már a finis, a célegyenes. Ahol akkor is végigmegy az ember, ha jártányi ereje sincs.

– Látod, ezek a hullámok még beleférnének hátulról is – mutattam a vízre.
– Látom – bólintott Péter – De az megvan, hogy ha ezek hátulról jöttek volna, akkor nem láttad volna?
– Hogyhogy?
– Mert azt mondtad, hogy akkor elmentél volna a kocsiért Keszthelyről.
– Ah.

Sajnos a helyes válasz ott nem jutott eszembe, pedig logikus: ha a beígért szélerősség jött volna nyugatról, akkor nem ekkorák lettek volna a hullámok. Hanem akkorák, melyeknél igenis elmentem volna a kocsiért.

Illetve maradjunk még egy kicsit a témánál, mert ezen a másfél órán, amíg a stégünkig eveztünk, volt időm elgondolkodni dolgokon.
Először is fel kellett oldanom egy kognitív disszonanciát. Azt, hogy én egyfelől sportos, túrázós embernek tartom magam, másfelől meg, hogy egy túrázásból csak a sörözgetést akarom megcsinálni, a túrát magát nem.
Ezt sokféleképpen lehet feloldani, kettő is szóba jöhet.

  • Az első az, amit már tavaly is éreztem, idén pedig különösen erősen. Egyszerűen az évek során átértékelődött a fejemben a Balaton-karika. Míg az első években ez valami iszonyú nagy dolog volt, melyet vérrel-verítékkel kellett végigharcolni, amiért meg kellett szenvedni és a végén pokolian fájó, kipurcant izmokkal, de büszkén célbaérni, nos, ez úgy elmúlt. Mit mondasz, még egy Balaton-karika? Persze, öreg haver, miért ne! Megcsináltam már ötször, nyilván kirázom hatodszor is csuklóból.
    Pedig ez nem igaz. A karika egyáltalán nem lett könnyebb. Öt egymást követő napon kell megfeszülni. A kezdeti fájdalmak nagyjából a harmadik napon kezdenek mérséklődni, elmúlni pedig majd csak a karika után két héttel múlnak el. De nem csak az izmok játszanak, mentálisan is ott kell lenni. Le kell gyűrni a monotonitást, az évek során egyre csökkenő motivációt, a miértvagyokénitt?-érzést. És akkor ott van még a küzdelem az időjárással, a körülményekkel, mely megint teljes embert kíván.
    Azaz az egész egyáltalán nem az a nyaralós, pancsolós kirándulás, ahol evezgetünk egy kicsit a haverokkal, utána sörözünk egy kicsit, majd másnap újrakezdjük, hejehuja-haj. Ha valaki így jön el, annak nagyon vacak lesz az ébredése… márpedig én tavaly is így jöttem, meg idén is. Ezen nyilván változtatni kell. Ez nem olyan túra, mely elsősorban az élvezetről szólna. Ez sokkal inkább egy fájdalmas erőpróba, mely edzi a testet, a lelket. Márpedig erre szükségem van, sőt, minél inkább öregszem, annál inkább.
  • A másik – párhuzamos – feloldás kicsit cifrább. Mielőtt nekiálltam volna leírni a mostani túra élményeit, a biztonság kedvéért végigolvastam a korábbiakat. Hogy lehetőleg ne ismételjem magamat. Háát… érdekes végigkövetni, hogyan gyártok újabb és újabb koncepciókat ugyanarra a témára. (És nem kizárt, hogy pár év múlva ezen a mostani eszmefuttatáson is csak mosolyogni fogok.) Konkrétan arról van szó, hogy miért parázok én annyit a kajakforgatós hullámokban? Hiszen pontosan tudom, hogy meg tudom csinálni. Vannak emlékeim arról, hogy olyan vizeken maradtam kajakban, ahol nem is számítottam rá. Ezeknek a tapasztalatoknak le kellett volna rakódniuk. Hogy mást ne mondjak, az, hogy ha elkeseredetten és ösztönösen is, de kajakban maradtam a vasárnapi ötös hullámsorozatban, annak nagyot kellett volna dobnia az önbizalmamon. Azon, hogy legközelebb ne parázzak már, se előre, se bent a vízben.
    De ez nem így van. A tapasztalatok, az emlékek rakódnak szépen, de ezek mind racionális dolgok. Az viszont, amit odabent a fejemben az ősemberem csinál, az tipikus pánik. Ezerrel csapkodja a pánikgombot az a szerencsétlen és semmilyen racionális gondolkodás nem győzi meg, hogy ezt nem kellene. Elnyomni nyilván el tudom, ha nem tudnám, akkor nem is tudtam volna végigmenni ezeken a terepeken, de ettől még nem lesz elviselhető a helyzet. Nem élvezem és soha nem is fogom élvezni ezeket a szituációkat. Sajnos az elfojtott pánik is pánik. Igen, most lehetne sorolni a hasonló szituációkat tériszonyról, pókfóbiáról, nem akarok ezekbe túlzottan belemenni, de valami hasonló lehet nálam is akkor, amikor nem érzem azt, hogy teljes mértékben én kontrollálom a mozgásomat, hanem valami nálam ezerszer nagyobb erő csak úgy dobál.
    Ennek a gondolatmenetnek viszont vannak nagyon komoly következményei. Korábban már értekeztem arról, hogy azért érdemes egyre instabilabb kajakokkal kisérletezgetni, mert ez elősegíti a stabilabb kajakok uralását is. Nos, ez így nem igaz, legalábbis nálam nem. Ez a tudás ugyanis racionális. A pánik meg nem az. Hiába vagyok egyre jobb, hiába tudom – racionálisan – hogy egyre zizisebb szituációkat tudok megoldani, ha jön a pánik és igyekszik megbénítani.
    Igen, ez súlyos gondolat, alapjaiban érinti a kajakhoz történő hozzáállásomat. Van-e értelme kajakoznom, ha egy kicsit is zűrös vízen már bepánikolok? Milyen tengeri kajakos az, aki nem mer bemenni a hullámzó vízbe? Mennyi értelme van K1 kajakkal szopatnom magamat, ha az – esetleges – techikai fejlődést nem tudom realizálni, mert a pánik nem engedi?
    Azaz ez a feloldás azt mondja, hogy igen, József, te egy sportos ember vagy, aki azért nem akar menni erre a túrára, mert van egy kezelhetetlen félelme.
    Jó. Hogyan lehetne ezt mégis kezelni?
    – Egyfelől úgy, hogy elengedem a kajakot. Maximum az RSD-n, meg békésebb tavakon evezgetek, egyébként pedig sportágat váltok. Például kerékpárra.
    – Másfelől létezik másik megoldás is: a dafke. Amikor a tériszonyos direkt kikényszeríti magát a szikla szélére. Amikor az arachnofóbiás csak azért is megfogja azt a pókot. Nem, ez nem kellemes élmény. Még csak el sem múlik tőle a fóbia. Maximum csökken. De hát az is valami. Kérdés persze, hogy ez a csökkenés mekkora és ennyiért érdemes-e? Nos, a válasz az, hogy igen. A fejlődés ugyanis látható, érzékelhető. Visszagondoltam, mennyire paráztam például a 2016-os Balaton-karikán, annyira, hogy az utolsó 16 kilométert meg se csináltam, aztán 2018-ban, a következőn, amikor szinte végig vacak időben, gyakorlatilag egyik viharból a másikba tántorogtunk, már szó nélkül mentem a korábbinál zűrösebb vízeken. A mostani vasárnapi túrát pedig soha nem néztem volna ki magamból, legalábbis úgy, hogy magamtól mentem bele a centrifugába, amikor pedig volt nyugodt út a part mellett.
    Azaz mégiscsak lehet farigcsálni azt a pánikot, de csak lassan és fájdalmasan.

    Aztán, hogy melyik lesz és meddig, az nyilván attól függ, mennyi energiája van az embernek erre az egészre.

Huh, elnézést, ez egy kicsit hosszú lett, meg sok is belőlem. Ott jártunk, hogy az utolsó csapásokat tettük a stégünk felé, pontosabban az utolsó csapásokkal felakadtunk a bokáig érő iszapban, így az utolsó húsz méteren vonszoltuk a kajakot a stégig, majd a hosszú stégen besétálva a borzalmasan dzsuvás partszéli vízen kötéllel vontattuk ki a kajakokat, aztán a parton pakolás, meg pakolás, meg a sár nagy részének levakarása, a zuhanyzás sajnos elmaradt, mert leszedték a csapról a slagot, ott ültünk Nejjel büdösen egymás mellett a kocsiban, de mindegy is, ugye holtodoglan-holtomiglan.
– Ne foglalkozz vele, úgysem szállunk ki hazáig – vigasztalt Nej.
– Várjál te azzal, a kocsi bármikor kitalálhat valamit.
Így is lett. Már Fonyódon bejelzett a lámpácska, miszerint puhaság van a gumi(k)ban, benzinkút legközelebb Lellénél van az M7-esen, na addig, mint tojáshéjon. Felpumpáltam a megadott értékre, a hibaüzenet nem tűnt el, újra felpumpáltam, most egy picivel többre, a hibaüzenet nem tűnt el, már kezdtem tépni a hajamat, amikor beugrott, hogy kerékcserénél sem tűnik el a hibaüzenet, hiába van rendesen felpumpálva az új kerék, egyszerűen rögzíteni kell alapértékként az új állapotot, na ekkor végre elkussolt az istenbarma, mehettünk haza. A Velencei-tó után eső, Pesten már felhőszakadás, meg is állapítottuk, hogy tualjdonképpen tök jó túra volt, mert esőt egyáltalán nem láttunk.

Powered by Wikiloc