Category: Sztori

Van az a régi sztori, amikor arról írtam, hogy egy vérengzéseiről híres gépész tanszékvezetőt, akit az egyetemi adminisztráció aznap csontig szivatott és ettől teljesen begőzölt, hogyan sokkolta közel halálra a barátom a vizsgán. Nos, egy hasonlót én is követtem el, persze nem volt ennyire tragikus, különösen nem voltak azok a következmények.

A középiskolai tanulmányaimmal kapcsolatban a szüleimnek voltak feltételei. Nem lehetett elégtelen az ellenőrző könyvemben és nem lehetett négyesnél rosszabb félévi, illetve éves átlagom. Ez egyáltalán nem volt könnyű, elég szigorúan osztályoztak a tanárok, rendszerint 4.0-4.2 között végeztem, azaz néha rezgett a léc.

Az egyik évben Szergej, az orosztanárunk újított: az oroszórát áttette pénteken az első órából a nulladikba. Az egy dolog, hogy ezzel mindenkit megszivatott, mert kelhettünk korán, utána meg nem tudtunk mit kezdeni a lyukas órával, de a fiúk lent laktak a BVK melletti kollégiumban, ennyire korán nem adtak reggelit, kérhettünk volna hideget, de a májashurka konzervtől ekkor már mindenki rosszul volt. Először kértük a tanárt, hogy ne csinálja, de nem hatódott meg. Utána közöltük vele, hogy akkor a nyolc kollégista fiú bojkottálni fogja az oroszórát.
– Azt próbáljátok meg! – húzta fel a szemöldökét Szergej.

Megpróbáltuk. Abban a félévben egyikünk sem ment be az oroszórára. Éreztük, hogy ez az egész nem kerek, a tanár is sáros valahol.

Aztán eljött az igazság pillanata. Az utolsó órára bementünk. Szergej nem sokat szarozott, közölte, hogy mindenki, aki bojkottálta az órát, kettest kap. Majd gúnyosan feltette a kérdést, akar-e valaki javítani?

Hát, én akartam. Egyrészt abban a félévben olyan vacakul álltam, hogy minimum négyest kellett kapnom oroszból, hogy meglegyen az átlagom. Másrészt én tényleg tanultam az oroszt, nem is ment rosszul. Bizonyos területeken koraérett gyerek voltam, valahogy éreztem, hogy a nyelv az fontos. 8 éves koromtól tanultam németül, két évig különnémetre is jártam egy apácához, az oroszt is tanultam, nem csak bejártam az órára. Ritkaság volt ez, akkoriban egyfajta passzív ellenállás volt az orosz nyelvvel szemben, nem csak a diákoknál, de a legtöbb tanárnál is. Ha valaki nem akarta, akkor nem kellett tanulnia. Én viszont akartam.

Szóval jelentkeztem. A tanár szemöldöke egyből a plafonig ugrott. A legmerészebb álmaiban sem fordult elő, hogy valaki pont oroszból legyen ilyen vehemens.

– Akkor gyere ki az első padba, Józsikám – tért magához – Itt van egy feladatlap, ezt töltsd ki!

Átfutottam. Egy kukkot nem értettem belőle. Teljesen idegen volt. Pislogtam. Szaporán. Aztán elkezdtem józan paraszti ésszel megfejteni, miről is van szó. Azt az utolsó oldalon megtaláltam, hogy ez egy egyetemi záróvizsga feladatlap. Korrekt volt a tanár, mit mondjak. Végül úgy-ahogy kitöltöttem, leadtam. Szergej persze kiélvezte a helyzetet, lefikázta, ahogy csak tudta.

– Hát, Józsikám, ez egy nagyon gyenge produkció volt – hümmögött – De becsülöm benned, hogy volt gerinced és bátorságod kiállni magadért, megajánlom neked a hármast.
– Köszönöm tanár úr – bólintottam – De én az ötösért jöttem.

Na, ekkor ordított fel Szergej. Ez azért már neki is sok volt.
– Akkor innetől szóbelizünk! – mutatott rám.

Szóbeliztünk. Küzdöttem, ahogy tudtam. Szerencsére ez már nem egyetemi szint volt, hanem az, ahol egyébként az óráit is tartotta. Ez már jobban ment.

– Huh – nyelt egy nagyot, nagyjából húsz perc küzdés után – Ez egészen jól sikerült. Tulajdonképpen meg is érdemelnéd az ötöst. De ne haragudj, aki bojkottált egy félévet, az nem kaphat ötöst. A maximum, amit adni tudok, az a négyes.
– Köszönöm, megfelel – mosolyogtam vissza.
– Remek! – mosolygott ő is vissza.

Na most, ha valakinek esetleg az jött le az eddigiekből, hogy mekkora vadállat volt ez a Szergej (becsületes nevén Oláh József), az nem értette meg. Lendületes, elsöprő egyéniség volt, tény, ellentmondást nem nagyon tűrt. Pedagógusnak viszont nem volt rossz, ezt a fenti sztori elég jól illusztrálja. És a kritikát is jól viselte. Ez különösen akkor derült ki, határozottan markánsan, amikor a negyedik év vége felé az egyik osztálytársam, Judit felvetette az orosz órán, hogy mi lenne, ha azt ő tartaná meg? Szergej meg beülne az ő helyére? A tanár vigyorogva rábólintott. Judit pedig akkorát alakított, ami azóta is legenda. Fogalmam sincs, mennyit készült előtte, de annyira, annyira jól parodizálta Szergejt, hogy kiestünk a padból a röhögéstől. A legjobban maga Szergej röhögött, a végén pedig nem győzte megköszönni az élményt.

Ma már nyilván nem él, akkoriban (1982) is már 60 fölött volt. Nem volt a kedvenc tanárom, sőt, különösebben nem is kedveltem, de utólag már elég sok dolgot másképpen látok. Az, hogy ebben a korban is még ennyire nyitott volt, életvidám és egyben odafigyelő pedagógus is, mindenképpen figyelemreméltó és követendő.

Egy FB csoportban jött velem szembe ez a fénykép. Egy romos épület van rajta, egy egykori úttörőtábor csodával határos módon fentmaradt lakóépülete. Maga a tábor Szarvaskő mellett volt, Egerből kisvasút járt ki, hozta-vitte az úttörőket. Gyerekkoromban a négy lehetséges évből legalább háromban töltöttem is ott egy-egy hetet. Rengeteget tudnék róla mesélni, elképesztő dolgokat csináltunk. Ma már, pusztán csak azért, mert a nevelők hagyták, hogy ilyeneket csináljunk, simán becsapdáznák őket gyerekbántalmazásért.

Ebben az írásban csak egyet mesélek el.

Háborúztunk. Mi a piros körrel jelölt szobában laktunk, az ellenség a kék körrel jelöltben. Az ajtón is látszik, hogy az ellenség nagyobb szobában lakott, jócskán túlerőben voltak. Aztán egyszer csak eljött az idő, megtámadtuk őket. Olyan 7-8 gyerek nagy elszántsággal nekiindult. Én maradtam egyedül, őrizni a várat, ha az ellenség közben visszatámadna.
Álltam az ajtóban, vakartam a fejemet. Mit fogok én csinálni egy szál egyedül, ha 10-15 ember megtámad? Végül kitaláltam. Először is keresztbefeszítettem egy masszív kötelet az ajtóban, olyan derékmagasságban. Utána odacipeltem a kötél mögé két nagyobb lavórt és telehordtam vízzel. Így az ellenség, ha át akar bújni a kötél alatt, akkor négykézláb kell belemászniuk a lavórokba. Ez visszafogja majd őket annyira, hogy egyenként vonom ki a harcosokat a forgalomból. Valahogy.
Odahúztam egy széket, leültem, gyönyörködtem a védőműben.
Egy dolgot nem kalkuláltam be és persze pont az történt. A csatában a túlerő győzött és az enyémek visszavonulót fújtak. Rohantak vissza a szobánkba, az ellen meg szorosan mögöttük. És az én hadseregem futott bele a zseniális védőművembe. Átkozódva, káromkodva vetődtek bele a lavórokba, miközben az ellenség husángokkal, seprűnyelekkel püfölte a seggüket.
Nem én lettem a nap hőse. Pedig ők vesztették el a csatát.

Óriási nagytakarításban vagyok, többek között a zenei könyvtárat is elkezdtem rendberakni. Most éppen a Trabant alkönyvtárat hallgatom. Közben rohant meg az emlék: hogyan is alakult ki ez az alkönyvtár?

Visszaugrunk az időben az ezredforduló környékére. Index még nincs, az Internettón is nemrég indult csak be a Törzsasztal. Itt nyílt egy Trabant topic, melybe persze egyből beléptem. Egyrészt, bármennyire hihetetlen is, de akkoriban még kezelhető mennyiségű felhasználó és topic volt, legtöbben minden topicot követtek, másrészt pedig a nyolcvanas évek végétől nagy Trabant rajongó voltam, persze, hogy ott volt a helyem.
Itt indult egyszer egy kezdeményezés. Gyűjtsük össze az összes kézen-közön keringő Trabant demókat, bootleg koncertfelvételeket, válogassuk ki mindegyikből a jó minőségű anyagokat és legyen egy gyüjtemény – egy Trabant összes – ebből az időből. Megérdemelnék. El is indult a folyamat. Nekem volt 2*90 percnyi demofelvételem, ritka kincs volt ez akkoriban, ezzel szálltam be. Egy napon megjelent nálam két krapek, odaadtam nekik a kazettákat, megköszönték, elmentek. És csak utána esett le, hogy semmilyen garanciát nem kaptam. Nem tudtam a nevüket, a lakcímüket, nem kaptam telefonszámot, nem írtunk alá semmit. Szívtam a fogamat, de ekkor már nem tudtam mit csinálni.
Évek teltek el. A fiúk nem jelentkeztek, én pedig szép lassan beletörődtem, hogy ritka nagy balek voltam. Legféltettebb felvételeimet adtam csak úgy oda idegeneknek.
Aztán egyszer csak csomagot kaptam. Ismeretlen embertől. Kibontottam. Ott volt benne a két kazettám és mellette két dupla CD. Megköszönték a részvételemet a projektben és elküldték a gyüjteményt. Csak pislogtam szaporán. Ilyen is van a mai világban? Nyilván egyből meghallgattam és elégedetten dőltem hátra a fotelben: volt értelme a kockáztatásnak. Tulajdonképpen már ki is dobhattam a kazettákat, a négy CD bőven kiváltotta azokat. Bedigitalizáltam, 71 darab mp3 fájl lett belőle. Gyakorlatilag a teljes Trabant életmű.
Ez van jelenleg az alkönyvtárban. És jó, hogy ott van.

PS.
Az már kevésbé jó, hogy amikor Marietta 2011-ben hazalátogatott, összedobtak egy Trabant koncertet a Gödörben. Hatalmas csalódás volt. Nem is vártam meg a végét, a felénél leléptem.

Csak nem lehet elmondani.

Egy régi, negyven évvel ezelőtti sztori jutott eszembe. Veszprémben voltam kollégista. A szinteken közös zuhanyzó és közös vécé volt, külön helyiségekben.
Mentem zuhanyozni, ahogy akkoriban szoktunk: jó nagy törölköző a derekamra csavarva, más ruhanemű semmi. A tusolóban ledobtam a törcsit és már majdnem megnyitottam a csapot, amikor észleltem, hogy pisilnem kell. Na most valószínűleg nem árulok el nagy titkot, a fiúk jelentős többsége ilyenkor szívbaj nélkül belepisil a fülkében a lefolyóba. Csakhogy itt nem volt fülkénként lefolyó (valójában fülkék sem voltak), egy közös lefolyó volt, azt meg azért már nem vállaltam be. Törölköző vissza, átsétáltam a vécére. Itt viszont problémába ütköztem: egyik kézzel tartanom kellett volna a törcsit, a másikkal félrehajtanom… és hát nagyon kellett volna egy harmadik kéz. Végül kinyitottam az egyik fülke ajtaját, rádobtam a törölközőt és végre szabad volt a pálya.
Na ekkor lépett be a vécére László. Elsőre ledöbbent, aztán térdcsapkodós röhögéssel távozott, odakint harsányan ujságolva, mit látott.

Esélyem sem volt elmagyarázni, mi történt. Hogy nem a magamutogatási vágy tört ki belőlem és nem, nem pucéran mentem végig a folyosón a vécéig.
Egyszerűen vannak esetek – attention span ide, vagy oda – amikor el kell hajítani messzire Occam borotváját és elhinni, hogy nem a legegyszerűbb magyarázatok az igazak, hanem a komplikáltabbak. Még akkor is, amikor túl hosszúak és túl összetettek ahhoz, hogy pár tőmondatban el lehessen magyarázni.