Category: Oroszlánkörmök

Úgy elképzeltem, miket mesélnék olyan 10-15 év múlva a térdemen ülő kisunokámnak arról, hogy milyen élmény volt megélni olyan pillanatokat, amikor az egész világnak együtt dobbant a szíve, amikor az egész világ történelmét befolyásoló dolgokat éltünk meg.
– Nos, tudod kölyök, az én életemben három ilyen élmény volt: amikor 1989-90-ben összedőlt a Szovjetunió vezette keleti blokk és végre szabadon élhettünk. Aztán nagy dolog volt az ezredforduló. Na meg a koronavírusos pandémia is.
– Mi volt az a zúnió?
– A világ rosszabbik fele.
– Milyen volt, amikor megszűnt?
– Nem tudom.
– Hogyhogy?
– Diplomát írtam. Szoftvert fejlesztettem. Államvizsgára készültem. Nappal aludtam, estétől reggelig zárt szobában ültem a számítógép mellett. Még azt sem tudtam, mi történik a szomszéd szobában, nemhogy a világban.
– De az ezredforduló biztosan nagy buli volt!
– Lófaszt, szerelmetes unokám.
– Hogyhogy Papa?
– Mert amikor a korai programokat írták, lespórolták a dátumokból az első két számot. Tudták, hogy ebből baj lesz, de mindenki úgy volt vele, hogy negyven év alatt csak megoldódik valahogy. Hát, nem oldódott meg. Sőt, a számítógépek úgy behálózták az életünket, hogy amikor közeledett az ezredforduló, mindenki bepánikolt. Ha megállnak a programok, kipusztul az emberiség.
– Tényleg?
– Dehogy! De az emberiség nem változott semmit, mindig összeszarta magát, amikor lehetett. 1000-ben más miatt hirdettek világvégét. Mintha a világot bármennyire is érdekelte volna, hogy az egyik majomfajta mikor kezdte el mérni az időt és hogy az ujjaik alapján kitalált számrandszerben éppen kerek szám jön. 2000-ben is világméretű pánik alakult ki. Évekkel korábban elkezdték lecserélni a gyanús programokat. De amikor jött az új év, a pánik felerősödött és minden informatikusnak ki lett adva, hogy egész este nem ihat, egész este nem mehet sehová, otthon kell ülnie a telefon mellett.
– Azannya!
– Az. Életem legszarabb szilvesztere volt.
– Akkor legalább erről a koronás vírusról mesélj, nagypapi!
– De kicsim, tudod jól, hogy nem lehet! Minden lakásba be lett telepítve a nemzeti lehallgatókészülék és I. Orbánról csak jót lehet mondani.
– Papa, csalsz! Nem meséltél semmit! Akkor úgy élted meg a világ nagy eseményeit, hogy észre sem vetted ezeket?
– Nagyon okos gyerek vagy. Pont erről szól a világ. Hogy történnek a nagy dolgok, legendák íródnak róluk… mi, kisemberek meg csak úgy elédegélünk az események tövében. Kérsz még egy szelet szalonnát?
– Hagymával, ha lehet.
– Csakis.

Pista és László a csajokat lesték a kolesz ablakából. Ekkor lökte be az ajtót Tibor és Andrea.
– Csá, skacok! – harsogott Tibor – Van egy kurva jó hírem!
– Hoztál egy sporttáska sört? – csillant fel Pista szeme.
– Ezt hogy találta ki? – nézett értetlenül Tibor Andreára.
– Wishful thinking – vont vállat Pista – Nekem mindig ez a legjobb hír.
– Na de srácok, az igazi jó hír nem ez! – vigyorgott Andrea – Tibor tegnap délután megkérte a kezemet!
– Pfrrhhrrrr! – köpte ki a sört Pista – Ne bazd már meg!
– Ne legyél már bunkó! – pirított rá László – Andrea közülünk való. El lehet venni.
– Gratulálok! – állt fel László és megpuszilta mindkettőjüket.
– Naná, hogy én is – vigyorgott Pista és átölelte a barátait – Aztán jót ne halljak rólatok!

A városon kívül állt egy romos kastély, melyhez tartozott egy romantikus kápolna is. A társaság rendszeresen kijárt oda. Vittek bort a közeli kocsmából, estére tüzet raktak az udvaron. Pöfékeltek. Néha cigarettát is. Hatalmasakat dumáltak, időnként kísértethistóriákkal szórakoztatták egymást.
Ezt a kastélyt sikerült megszerezniük az esküvőre. Egész éjszakára az övék lett.

Az esküvő délutánján bejárták a terepet. Velük volt a polgármester, aki kiadta a kastélyt és az esketést végző pap.
– Te, Tibor – rohant le Andrea – Kurva nagy gáz van!
– Micsoda?
– Véletlenül kihallgattam a polgit meg az atyát!
– Ez tényleg gáz. Nem illik hallgatózni.
– Hülye. Tudod, mint mondott a pap?
– ?
– Hogy pont ma este démonok fognak gyűlést tartani a kastélyban!
– Ó, te kis drága! – vigyorgott Tibor – De szépek is voltak azok a bedzsinázott éjszakák! Örülök, hogy neked még az esküvönkön is ezek a közös élmények jutnak eszedbe.
– Te világ barma, te! Ez most komoly!
– Csakis. Máshogy nem is szabad ilyesmit előadni.
– Nem érted? EZEK TÉNYLEG MONDTÁK!
– Nagyon megható a lelkesedésed, de tényleg. Viszont most már mennünk kell átöltözni. Lassan érkeznek a vendégek.

Autók fékeztek a főbejárat melletti murván. A vendégek a kastély halljában gyűlekeztek, csócsálták az aprósütis tálakat. A bátrabbak sört is kértek.

Tibor és Andrea egy emeleti szobában a ruhájukat igazgatták, amikor nyílt az ajtó. Egy bikafejű, nagydarab, öltönyös fickó nyitott be, szarvai hegyén diszkrét csokornyakkendőkkel. Mellette egy kócsagnyakú hölgy lépdelt, bordó nagyestélyiben, a csőre végén harsányvörös rúzzsal. Mögöttük pedig mindenféle szedett-vedett társaság lihegett, kurrogott, hörgött.

Tibor keze megdermedt nyakkendőigazgatás közben.

Andrea a bikafejűre mosolyodott, majd Tiborhoz fordult – Látod, megmondtam!
Tibor elszürkült, szája tátva maradt. Keze még mindig a nyakkendőn.

Egy ideig nem történt semmi. Csak álltak, némán. Aztán Andrea felemelte a kezeit, égnek fordította az arcát és lassan elkezdett körbeforogni. Két dudor nőtt a homlokán, nőttek, nőttek, majd két csinos, spirál alakú szarv lett belőlük. Apró pocakja eltűnt, mellei kigömbölyödtek, megfeszültek. Bőre fehér lett, a haja hosszú fekete.
– Ah! – csúszott ki a száján. A hangja norvég hörgőmetálosra változott.
– Szervusz, kislány! – mosolygott rá a bikafejű.
Andrea csodálkozva nézett végig magán.
– Ez mi?
– Nem tudtad? Közénk tartozol.
– Mii?
– Mindig is közénk tartoztál. Csak egy kicsit kipróbáltad, milyen más környezetben élni.
– És ti kik vagytok?
– A rokonaid. A barátaid. Esküvőre jöttünk.
– Ez nagyon szép tőletek. Bár nem tudom, Tibor mennyire fog örülni.

Tibor még mindig tátott szájjal nézett. Keze a nyakkendőjén.

– Ez az izé, itt? – bökött rá a bikafejű – Él ez egyáltalán?
– Ez az izé itt konkrétan a vőlegényem! – mennydörögte Andrea.
– Azt te csak hiszed, lányom.
– Miiii!?
– Démon nem házasodik emberrel. Megölni, azt lehet. Kiszívni az életerejét, na azt is, csináljad bármelyik testrészeddel. De házasodni, azt tilos. Szabály van rá.
– Akkor milyen esküvőről beszélsz?
– Hát, a tiédről, lányom!

Andrea szeme szikrát szórt, orrán tüzet fújt.
– Most már elég ebből a komédiából! Ne játszál velem! Magyarázatot követelek!
– De szép is vagy, te leány, amikor haragszol! – gyönyörködött a bikafejű – Az én Paliszomnak igazán nem lehet egy szava sem, milyen szépség lesz a párja!
– Palisz?
– Igen, a fiam. Ő lesz a férjed.

A tömeg széthúzódott. Egy lakli magas, fekete kamaszöltönyös, vékony démon hajladozott előre. Rengeteg foga volt. És mindegyikkel vigyorgott. Idétlenül.

– Ő? – nézett nagyot Andrea.
– Igen, ő – bólintott a bikafejű.
– Szó sem lehet róla!
– Dehogyisnem!

A bikafejű intett egy kört a kezével, a levegőből egy pergamen bújt elő.

– Olvasd lányom!
– Mi ez?
– Házassági szerződés. A szüleiddel kötöttem. A tanúk a polgármester és a pap. Arról szól, hogy 20 földi év külszolgálat után visszatérsz és hozzámész az én szerelmetes fiamhoz.
– Öööö. Ezt végig fogom olvasni.
– Olvasd csak.

Pár perc múlva Andrea leengedte a kezét.
– Ez valódinak tűnik – sóhajtotta.
– Tűnik? Nincs ennél valódibb.
– De én akkor sem akarom.
– Ez nem akarás kérdése. A démonokat erős szabályok kötik. Ezeket követned kell! Egyébként megszűnsz.

– Hjaj. Akkor hogyan tovább?
– Elfogadod?
– Van más lehetőségem?
– Nincs.
– Akkor?
– Akkor jöhet az elhálás!
– Micsoda?
– Tudod, a kufirc!
– De az az esküvő után van!
– Az embereknél. Nálunk viszont pont fordítva. Tudod, nem szeretünk zsákbamacskát venni.

Andrea ránézett a bárgyún vigyorgó Paliszra. A vőlegényjelöltnek nyál csorgott a szája szélén.
– A zsákbamacskáról inkább ne is beszéljünk – közölte – Na, gyere te kotorék.

Pista és László az aula fölötti galériáról pásztázták a vendégeket. Aztán egyszer csak elakadt a szavuk.
– Láttad? – mutatott a túloldali galériára Pista.
– Hogy a kurvaéletbe ne láttam volna! – morrant fel László.
– Ez Andrea volt!
– Igen.
– És egy krapek, aki nem Tibor volt!
– Igen.
– És Andrea a sliccénél fogva húzta be a szobába!
– Igen.
– És Andreának szarva volt!
– Igen, bazdmeg, igen!
– Menjünk át. Hátha kihallatszik valami.

Álltak az ajtó mellett. Kicsit előrehajoltak, hogy jobban koncentráljanak. Odabentről furcsa hangok jöttek. Dobbanások. Falnak csapódások. Csontreccsenések. Vérfagyasztó sikoltások.
– Azannya, tudtam, hogy nem hétköznapi a csaj, de hogy ennyire vad, azt nem néztem ki belőle! – dörmögte Pista.
– Közönséges vagy.
– Neked voltak a szobatársaid. Ezek mindig így dugtak?
– Tulajdonképpen… – kezdett bele László, de hirtelen elhallgatott.
– Te! Te meg ki vagy? – sikoltott bent Andrea.
László és Pista összenéztek.
– Ne hazudj! – ordította bent egy földönkívüli hang.
László és Pista szemgolyói kitágultak.
– Nem lehet! Hány éves is vagy akkor? – folytatta a dübörgő hang.
László és Pista óvatosan maguk mögé néztek. Egy nagydarab, bikafejű alak hajolt közvetlenül rájuk. Majd egy kócsagnyakú, bordóestélyis hölgy. Majd egy szekérderéknyi idióta. Mindenki igyekezett minél hatékonyabban hallgatózni.
László és Pista lassan visszafordultak.
– Láttad, amit én?
– Igen.
– És?
– Baszki, nem akarok beszélni róla!

Ekkor felszakadt az ajtó. A vastag, alaposan vasalt tölgyfaajtó. Kirepült rajta egy elsőre vattacsomónak látszó valami, amit ha jobban megvizsgált volna egy arra járó elfogulatlan szemlélő, akkor láthatta volna, hogy egy roppant bárgyú, idióta mosolyú valaki volt, amíg az összes csontját apró darabokra nem törték. Az ajtón pedig kinézett egy izomkolosszus. Egy lófejű izomkolosszus. Láthatóan arra a látványra számított, ami fogadta. Bólintott, majd visszahúzódott.

Végül kibújt az ajtó romjain keresztül Andrea.
– Sziasztok! – pukedlizett egyet kényszerű mosollyal. Óvatosan lesimította a ruháját.

Néma csend.

– Akkor gyertek be – fordult a démonokhoz.

Óvatosan besétáltak. A magas, nagy terem közepét a dupla nászágy foglalta el. Csatakosan véresen. A falakról is vér csorgott.
Andrea továbbra is zavart háziasszonyként mosolygott. A terem túlsó végében állt karbatett kézzel a lófejű kolosszus.
– Hadd mutassam be a jövendőbeli férjemet – mutatott rá Andrea.
– De hát ez… ez… – hördült fel a bikafejű.
– Itt van az anyja is.

Az egyik befüggönyzött baldachin alól előcsoszogott egy megfáradt gebe.

– Hé, ez az én lovam! Rosinante, te hogy kerülsz ide? – háborodott fel a bikafejű.

A szomorú ló elkezdte rázni fonnyadt üstökét. Sörénye nőtt, nőtt, végül beterítette a fejét és a nyakát, szabadon repkedett a levegőben. Termete váratlanul kétszeresére nőtt, gyérülő barna szőre sűrű éjfeketére változott. Amikor abbahagyta a fejrázást, egy hatalmas termetű, délceg paripa állt előttük, hatalmas aranyszínű sörénnyel. Szomorú, mélyrehatoló szemében mindentudás rejtőzött.
– Cacicandriera vagyok – közölte halkan.

A démonsereg lefagyott. Az értelmesebbek óvatosan elkezdtek az ajtó irányába araszolni, de egy hatalmas dübbenéssel az összes kétszárnyú ajtó, még a darabokra tört is, becsukódott, a zárak hangos kattanással csúsztak a helyükre.

– Fenség! – hajolt meg a bikafejű.
– Hagyd ezt, Minos – csóválta a fejét a ló – Hibáztál.
– Már miért?
– Hamis szerződés. Összejátszás az emberekkel. Megpróbáltad belekényszeríteni ezt a lányt egy házasságba a szerencsétlen fiaddal. Így volt?
– Persze. Hiszen tudod, nálunk ez így megy.
– Igen, tudom. A hiba az volt, hogy nem tudtál arról, hogy Andrea a fiam jegyese!

– Tibor! – kapta kezét szája elé László.
A háttérben a lófejű alak vigyorogva bólintott.

– Elnézést – hajtotta le a fejét Minos.
– El van nézve. De zavartok.
Intett egy kört a fejével. Az összes démon apró kukaccá változott, akik villámgyorsan fúrták bele magukat a fapadlóba.

– Ezekkel mi történt? – érdeklődött László a ló felé fordulva.
– Hogy merészelsz megszólítani? Tudod, ki vagyok?
– Valami főgóré.
– Hát, ja. Na jó, a létezés egy másik síkjára küldtem őket.
– De nem tettek rosszat nektek. Vagy nálatok muszáj gonosznak lenni?

A ló megütközve nézte egy darabig.

– Te tényleg nem tudod, kivel állsz szemben. Most egy tűzcsóvával hamuvá kellene, hogy égesselek.
– Lehet. Azt viszont nem fogom mondani, hogy elnézést. Azt már láttam, hogy hová vezet.

A ló felhorkant. Ezt lehetett nevetésnek is venni.

– Jól választottál – fordult a fiához – Feleséget is, barátokat is.

Aztán Lászlóhoz fordult.

– Nálunk ismeretlen fogalom az, hogy gonosz. Ismeretlen fogalom az, hogy hálás. Szigorú szabályaink vannak. Nagyon szigorúak. Amíg azon belül vagyunk, addig jó, amit csinálunk. Ha megszegjük, az rossz. Minos is a szabályokon belül volt és én is. Azaz mindketten jól viselkedtünk. Csak éppen én voltam az erősebb. Gonosz? Tcc… nem tudom, miről beszélsz.

László zavartan nézett a lóra, majd Tiborra, aztán vissza.

– De… – vágott bele.
– Ne élj vissza a türelmemmel!
– De… hogyan lehet ez? Tibor, amióta ismerjük, egy jámbor, jókedvű srác. Olyan mosolygós, mindenki kedvence. Hogyan lehet ő egy pokolbéli fődémon?
– Így. Javaslom, ne bosszantsátok fel. Még nem ismeri az erejét.
– Ahem… – gondolkodott hangosan László – Hacsak nem az apuka…

A ló üres tekintettel nézett.

– Tényleg, megkérdezhetem, ki az apuka?

A ló szeme megkeményedett.

– Jó, jó – emelte fel a kezét László – Hülyeséget kérdeztem. Hiszen ez teljesen egyértelmű.

A ló nem válaszolt.

– Szerintem most jobb, ha mentek – sétált előre Tibor – Elég sok megbeszélnivalónk van. Magunk között.
– Oké.
– Ja és bármikor szívesen látott vendégek vagytok.
– Kösz. Be fogunk nézni.
– Várunk.
– Jövünk.
– De tényleg jöjjetek.
– Naná.
– Ne foglalkozzatok vele, hogy démonok vagyunk.
– Ugyan már, ez a legtermészetesebb.
– Sziasztok.
– Szia. Csá, Andi, szép a szarvad!

Szó nélkül sétáltak a keskeny földúton a város felé.

– Te, ez elég bizarr volt – törte meg a csendet Pista.
– Az nem kifejezés – bólintott László.
– Mit gondolsz, ezek után vissza kell majd őket hívnunk a saját esküvőnkre?
– Persze. Láttad, van nekik emberi alakjuk is.
– Csak ne lovon jöjjenek.
– Mert?
– Összeszarnám magam.

– Te…
– Igen.
– Azt mondtad, egyértelmű, ki az apa.
– Ja.
– Hát, nekem annyira nem. Áruld már el!
– Használd az eszed. Segítek. A pata egy jó kiindulási pont.
– Asztakurva.

– Te…
– Igen.
– Ez az anyuka nem tűnt se kedvesnek, se barátságosnak.
– Pedig az volt. Hiszen még élünk.
– Oké, de gondolj már bele, Tibor milyen. Jámbor. A légynek sem tudott ártani. Az utolsó fillérjét is megosztotta, ha sörözni mentünk.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Hát, ha az anyuka nem ilyen, akkor nem lehet, hogy az apukától örökölte?
– Arra célzol, hogy mindeközben mi az apukát a világ leggonoszabb teremtményének tartjuk?
– Arra.
– De éppen most mondta a kanca, hogy nem ismerik azt, hogy gonoszság. Érted? Azt sem tudják, mi az. Egy szabályrendszer szerint élnek, azon belül minden elfogadott.
– És szerinted ez jó így?
– Nem tudom – vont vállat László – Esetleg kérdezd meg azt, aki a szabályokat hozta.

Lászlót érdekes beszélgetésre hívták. Egy politikus behívta a pártközpontba. Hogy megvitasson vele dolgokat. Természetesen felkészült. Órákig próbált meggyőzni egy kaktuszt, hogy ne szúrjon és egy picit mintha puhultak is volna a tüskéi. Mármint a kaktusznak.

A politikus már a recepción várta.
– Á, László!
– Ó, a Politikus!

Felmentek a tárgyalóba.

– Szóval Ön azt mondta a legutóbbi vitánkban, hogy abszolút felesleges az egész vitatkozás, az ország teljes internetét lehallgatják és manipulálják? – kérdezte a Politikus.
– Pontosan.
– Nem gondolja, hogy ez egy nagyon erős kifejezés? Hogy ez egy erősen izzadtságszagú összeesküvés-elmélet?
– Nem.
– És ezt mire alapozza?
– Én építettem ki.
– Pardon?
– Informatikus vagyok. A legutóbbi munkám ennek a rendszernek a kiépítése volt.
– Mii!!?
– Tudja, a szokásos. Sniffer alkalmazások a fontos csomópontokba. A kormány kulcsával bridzseljük a https kapcsolatokat. A többi már csak tárkapacitás kérdése és adatbányászási probléma. Egy csomó szorgalmas és hasznos hülyével facebook kommandót üzemeltetünk. Ugyanezek a szerencsétlenek filléres órabérért fröcsögnek ellenzéki blogokban. Gondolta volna, hogy van közöttük olyan is, aki ingyen csinálja? Az egész csak szervezés kérdése. Tudni kell, mit akarnak, tudni, hová kell küldeni az idiótákból álló hadsereget. A maximum egymondatos üzenetet meg a propagandaosztály szállítja. Rutinmunka.
– Nem. Nem mondja!
– Izé. Maga nem politikus?
– De. De nem ez a fajta.
– Aha. Akkor nem politikus.
– Hogy lehet ennyire cinikus!
– Én? Maga nevezi magát politikusnak.
– Jézusom. Mégis, milyen világot képzel el maga?
– Hát, ennél jobbat. De csak ilyen van. Minden másik elfogyott.
– Nem akarom elhinni.
– Akkor végképp menjen el répát kapálni. Mégis, mire számított?
– Jót akartam. Igazságosabb elosztásokat. Az oligarchák megfékezését. Persze, lopnak. De szerettem volna, ha több jut az oktatásba és az egészségügybe. Csak pár százalékkal kellene kevesebbet lopniuk és minden rendben lenne. Szerettem volna lokális ügyekkel is foglalkozni. A központi csatározások miatt a végeken nagyon el lettek hanyagolva a dolgok. Szerettem volna számon kérni a kormány igéreteit. Kevesebb propagandát. Több kormányzást.
– Maga hülye. Maga romantikus hülye. Ennek jelenleg semmi realitása sincs.
– De hát akkor mit lehet csinálni?
– Elmenekülni a belső világba. Ez a külső, ez velejéig romlott. Hányinger. De ez adja a pénzt az életbenmaradáshoz. Az ember nyel egy nagyot és csinálja. De élni már odabent él. Hazamegy. Felteszi a fülest. Izgalmas zenét hallgat. Csutka hangerőn. Behunyja a szemét. Gondolatai méhecskeként szökkennek szellemének virágszirmain. Nem létezik. Nem eszik. Nem iszik. Levegőt is alig vesz. Csak zene. És színtiszta gondolkodás. Abból is az absztrakt fajta. A külvilág meg bassza meg magát.
– Maga egy rohadék individualista!
– Lehet. De megtaláltam a boldogságomat ebben a nyomorult világban.
– De ezt csak maga mondja!
– A magam számára én vagyok az egyedüli, a legfontosabb létező! Mi az, hogy csak?!

A politikus maga elé nézett.

– Hát, jó – sóhajtott fel – Erre mit mond?
És előhúzott egy pisztolyt.

László nem szólt semmit.

– A maga számára maga a legfontosabb, az egyedüli létező. Én pedig le fogom magát lőni. Erről mi a véleménye?

László elkezdte kigombolni az ingét.

– Hé! Mit csinál?

László nem szólt semmit. Akkurátusan széthúzta mellkasán az inget. Eligazgatta a gallérját.
– Jó lesz? – kérdezte.
– Maga… maga mit csinál?
– Elrendezem, hogy véletlenül se hibázhassa el. Tudja, van olyan, amikor a golyó elakad egy gombban.
– De… de!
– Mit hebeg? El sem tudja képzelni, mennyire elegem van már ebből a világból. Maga szerint én élvezem ezt az életet? Hát, nem. Legyen kedves, lőjön ide. Ide, a bal mellbimbóm fölé. Csak gyors legyen. És már végeztünk is.

A politikus döbbenten nézett, hol Lászlóra, hol a pisztolyra. Végül egy hirtelen mozdulattal főbelőtte magát.

– Na, bazdmeg – morogta László – Te is rögtön a legkönnyebb megoldást választottad.

Felvette a telefont. 112.
– Halló?
– Halló! Miről van szó?
– Van mellettem egy hulla.
– Jézus!
– Nem. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem így hívják.
– Pardon?
– Egy ember főbelőtte magát mellettem. Küldjenek ide mindenféle embereket. Rendőrt, orvost, tűzoltót. Vadakat terelő juhászt.
– Most viccel?
– Nem. László vagyok. X utca Y szám. Pártközpont. A recepción fogom várni magukat.
– Rohanunk.

László odasétált a recepciós pulthoz.
– Jó napot kivánok!
– Jó napot kivánok.
– Az egyik tárgyalóban volt találkozóm az egyik kollégájával.
– Igen?
– Van egy kis probléma.
– Igen?
– Az illető főbelőtte magát.

A recepciós sápadtan belecsúszott a székébe.
– Mimimimi?
– A 302-es tárgyalóban van egy halott ember. Bezártam az ajtót. Kihívtam a rendőröket. A maga dolga csak az, hogy beengedje őket. Világos?
– Jézusmáriaszentjózsef.

László leült a társalgóba. Felvett egy újságot az asztalról. A koronavírus ma is kiirtotta a fél világot.
– Helyes – bólintott.
Egy ideges, apró termetű emberke jelent meg mellette.
– Mit mondott? – szegezte rá az ujját.
– Pardon?
– A recepciós azt mondta, hogy nagy baj van. És keressem magát.
– Így van. A Politikus fejbelőtte magát a 302-es tárgyalóban.
– Jézus!
– Nem. Nekem nem ezt a nevet mondta.
– Hülye!
– Ezt sem.
– Istenem! – temette arcát a tenyerébe a férfi – Ekkora botrány!
– Tegye túl magát rajta.
– Maga lőtte le?
– Miből gondolja?
– Mert úgy néz ki.
– Ja, az más. Akkor lehet.
– Tényleg maga volt?
– Nem.
– Mivel tudja bizonyítani?
– Magának? Semmivel.
– Aha!
– Nézze, mindjárt itt lesznek a rendőrök. Bemennek a szobába. Rögzítik a nyomokat. Majd elindítják a nyomozást. Ők. Nem maga. Világos?
– Erőszakkal nálam semmire sem megy! – húzta el az orrát a kis ember és átült egy másik székhez.

Pár perc múlva berobogott egy kék egyenruhás férfi. Közvetlenül mögötte egy fehérköpenyes.
László intett nekik. Bólintottak. Innentől együtt futotttak tovább. A kis ember mögöttük loholt.

– Ez az a szoba, ahol a halott van? – érdeklődött a rendőr a 302-es szoba előtt.
– Ez az a szoba, ahol egy halott volt, amikor kijöttem belőle – emelte fel pontosításként a mutatóujját László.
– Azannya! Maga mindig ilyen precíz?
– Matematikusként végeztem.
– Akkor gondolom tudja, hogy a hulla tartózkodási valószínűségi függvényének az integrálja mennyi?
– A szoba egyik falától a másikig pontosan egy.
– Korrekt.

Így is volt. A Politikus enyhén szagló hullája még mindig ott feküdt, félig a széken, félig a padlón.

– Lát valami életjelet rajta? – kérdezte a rendőr a mentőorvost.
– Igen. A füle tövében már határozottan életrekeltek mindenféle anaerob gombák.
– Annak van ilyen szaga?
– Lehet. De a pontos válaszhoz többnapnyi boncolásra van szükségem.
– Értem. Vigye.

Kisétáltak a szobából.
– Kihallgathatom magát? – fordult Lászlóhoz a rendőr.
– Már vártam a kérdését.
– Jó. Akkor egy keresztkérdéssel kezdem. Mi történt?
– Politikai vitával indult.
– Aha.
– Aztán létfilozófiai vita lett belőle.
– Aha.
– És főbelőtte magát.
– Micsoda?
– Tudja, tulajdonképpen az történt, hogy érzékeltettem vele, hogy én, aki a világegyetem legnagyobb értékének magamat tartom, szó nélkül odadobtam neki az egészet, amikor le akart lőni. Mert lehet, hogy ez nekem mindenekfeletti érték, de a világ szempontjából semmi. Sőt, még annál is kevesebb. A semmi semmijének a tízmilliomodik része. Értéktelen. Eldobható. Jelentéktelen.
– És?
– Szerintem egy végzetes pillanatban ő is megértette az üzenetemet. Hogy ő is ugyanilyen jelentéktelen senki. És inkább magát lőtte le.
– Jaj.
– Mi a baj?
– Ez egy filozófiai gyilkosság. A legrosszabb.
– Miért?
– Össze fog ülni odabent a filozófiai tanács.
– És?
– El tudja képzelni, milyen az, amikor az egzisztencialista rendőr alapszervezet összecsap a neoplatonista kammerádok gótikus alapszervezetével? És ez még csak a bemelegítés lesz.
– Bemehetnék hallgatózni?
– Kuss. Maga egy rohadt perverz.
– Parancs, értettem.

László lesétált a lépcsőn. Senki nem tartóztatta fel. Benézett a recepciós pult mögé. A recepciós a sarokban rágta a körmét. Vele szemben az aprócska ember.
– Hogyhogy? – nézett Lászlóra.
– Mit hogyhogy?
– Egyszerűen csak elengedik?
– Persze. Nem csináltam semmit.
– Nem csinált semmit. Nem csinált semmit! Nem ég le a bőr képéről?
– Már miért?
– Lelőtte azt a jó embert! Az magától soha nem lett volna képes erre!
– Hát… jól összekapta magát. és megcsinálta.
– Mondja csak, mondja. De Isten előtt semmi nem marad titokban, majd jól megbünteti magát!
– Isten… Isten… várjon… az a fehér szakállas krapek, aki nem létezik?
– Áááá…. takarodjon!

László kisétált az épület elé. Felnézett az égre. Még csak délelőtt tíz volt.
– Hosszú lesz ez a nap – mormolta, majd felszállt a villamosra.

L bement a kocsmába, odatámaszkodott a pulthoz, közvetlenül P mellett.
– Te mi a kurva anyádért álltál ilyen közel hozzám? – érdeklődött P.
– Mit mondtál az anyámra?
– Mivamivamiva?
Kimentek a kocsma elé. L-t nagyon elverték.

L úgy döntött, hogy ez így nem mehet tovább. Éveken keresztül gyúrt. Végül már pusztán a tekintetével is ketttört egy téglát.
Visszament a kocsmába és alig várta, hogy megint belekössenek. Egy kicsit rá is játszott.
– Mivamivamiva? – bődült fel újra P.
L mosolygott. Kimentek a kocsma elé.
A verekedésnek még nincs vége. De L egyre inkább úgy érzi, hogy lehet, hogy megint el fogják verni.

Ha a világ nem ad munkát
Én adok munkát a világnak

Ritkán szoktam álmokat leírni. De ez most engem is meglepett.

Az elméletileg végtelen pillanatot a valóságban egy hatalmas, de véges értékkel közelítjük. Emiatt van az, hogy az elméletileg halhatlan lét a valóságban halandó lesz.

Tudósok egy csoportja megpróbálta a pillanatot a valóságban is végtelenné tenni. És akinek sikerült, az eltűnt ebből a világból, egy másikba, egy üresbe. Egy örökké tartóba.

Persze végigálmodva sokkal izgalmasabb volt. Hogyan jönnek rá lépésről lépésre, hogy mi okozza a problémát. Hogyan próbálják minden tiltás ellenére megoldani. Hogyan sikerül végül és a katarzis, hogy a halandó élet összetettsége, a szeretteik hiánya miatt végül mégis visszatérnek a semmiből.

Kisgyerek kétségbeesetten belekiabál a semmibe.
– Apa! Hol vagy?
– …
– Apa! Kivel fogok ezentúl kapura rugdosni a parkban?
– …
– Apa!

Pukk.

– Itt vagyok.
– Jaj, de jó! Mennyit fogunk játszani?
– Végtelent.

Lenyűgöző álom volt.
Néha félek magamtól.