Category: Katonasztori

Jelentem, kiürült a notesz. Az utolsó katonasztori következik.

Szokás szerint kint háborúztunk Fadd-Domboriban. Tél volt, de az az igazi, havas-jeges, fogcsikorgatós tél. Kivonultunk, felvertük a sátrakat. Ágy? Ugyan már. Lószőr matracok a földön, a bazi nagy sátor egyik sarkában dobkályha, tíz méterrel arrébb meg már jégcsapok lógtak a sátorvasról. Ettől függetlenül rettenetesen jókat lehetett ott aludni, igaz mind a két pokrócot magunkra kellett rángatnunk esténként. Meg a teljes ruhatárat. Úgy néztünk ki, mint egy század Michelin baba.

Első nap kivonultunk a rétre. Vártuk a főhadnagyot. Amíg vártuk, gyorsan összedobtunk egy kis tüzet, mégiscsak melegedjünk már valamennyit.
Szilárd kolléga SEŐ-s volt, ebből kifolyólag tele volt a táskája színesebbnél színesebb üvegcsövekkel.

SEŐ: Sugárzás Ellenőrző – azaz vegyi felderítő. Gyakorlatilag egy vállradobható táskában egy mozgólabort hordoztak magukkal.

Jövendőbeli évfolyamtársam szeretetteljesen nézegette is azokat, majd kitört belőle a vegyész:

– Fiúk, nézzük meg, milyen a lángfestése ezeknek az anyagoknak!

Majd beledobott egy marék üvegcsövet a lángba.
Időnk sem volt félreugrani. Az üvegek szinte egyből szétdurrantak, az egyik csődarab beleállt az arcomba. Durván fél centivel a szemem alatt. Szerencsére gyorsan kikapták, az olvadt üveg nem folyt szét – de így is pokolian fájt a seb.
Pont ekkor érkezett meg a századparancsnok, megnézni, hogyan aprítjuk az ellent. Ekkor már rendben voltam… de nyilván ilyenkor szoktak bepánikolni a kivülállók, akik egyébként hivatalosan a felelősséget is viselték.

Mellékszál:
Ezt sajnos tapasztalatból tudom. Érkeztem haza úgy, hogy vérben fürdött a lakás: a két gyerekem bekötött szemmel fogócskázott és egyszerre szaladtak neki két oldalról egy üvegajtónak. A szétrobbant üveg televágta őket sebekkel. Szerencsére egyik sem volt komoly… de amíg ez kiderült… öregedtem rendesen. Viszont a legrosszabb, az a kórház után volt. Amikor már minden elrendeződött, a dokker összevarrt mindent, amit kellett és hazaérkeztünk. Amikor végiggondoltam, hogy tényleg csak fél centiken múlott két élet. Szabályszerűen idegrohamot kaptam.

No, valami ilyesmi kaphatta el a főhadnagyunkat is. Bekötöztek – és volt annyira korrekt, hogy nem törlesztett a korábbi ápolásért – ezerszer is megkérdezték, hogy minden rendben van-e… majd a parancsnok kitalálta, hogy számomra véget ért a katonaság (én lettem az ütközet első halottja), innentől állandó őrszolgálatban leszek a táborban.

Aranyélet, az várt rám.

Meséltem már, hogy a mentalitásomhoz nagyon illett az őrszolgálat. A tábori meg különösen. Két poszt volt, mind a két helyen megtaláltam a kedvenc fámat, leültem mellé a hóba és nézegettem az erdőt, a sátrakat, az életet. (Felfázás? Nem írtam volna, hogy négy réteg ruha volt mindenkin? Fázni, azt nem. De zuhanyozni sem. Csak a levetkőzés egy fél nap lett volna. Igaz, volt zuhanyzósátor – hé, alapvetően FMG-sek lettünk volna – de a kutya sem használta. Az egyik sofőrt keltette fel reggel egy tápos, hogy szeretne a locsolóautójából egy pohár meleg vizet, mert nem bír hideg vízzel fogat mosni. A sofőr ezen annyira kiakadt, hogy napokon keresztül mesélte a sztorit, milyen emberek vannak már.)

FMG: Folyadékkal Mentesítő Gépjármű. Azaz Csepel locsolóautó.

Lehet, hogy nem mindenki fog ezzel egyetérteni, de kevés békésebb látvány van, mint egy behavazott katonai sátortábor, amikor a legénység kint harcol a távoli mezőkön, a sátrak között meg csak a kiszolgáló személyzet lébecol, csend van és erdő van. Én élveztem. Természetesen voltak más őrök is, a századok sorban adták a szolgálatot – csak én voltam konstans. Pihenőidőben fát vágtunk – imádom – tébláboltunk a konyha körül, én néha bevonultam a sátrunkba olvasgatni. Idilli volt.

Eltekintve az estéktől. Ott ugyanis meg kellett oldani egy komoly problémát. Hogyan lehet elérni azt, hogy a tiszti sátrakban mindig égjen a dobkályhában a tűz, de az őr is végig tudja aludni az éjszakát? (Hiszen az éjszaka azért csak az alvásról szól. Gondoltam én akkor. Aztán egyetemistaként revideáltam a nézeteimet.)

Végül azt találtam ki, hogy én leszek az indikátor. Három tiszti sátrunk volt, mindig kiválasztottam egyet és ott, a tiszti ágyak tövében aludtam a földön. Amikor kezdtem fázni, akkor – elméletileg – az ágyaknál még nem lehetett olyan hideg, tehát ha ekkor raktam a tűzre és utána visszafeküdtem a földre, akkor nem történhetett semmi baj. Csakhogy. Írtam már, hogy akkoriban félelmetesen tudtam aludni. Ez itt is megvolt. Dehogyis érdekelt a hideg. Pontosabban észrevettem, de addigra már az összes tisztnek kocogott a foga álmában. Ebből lett az végül, hogy a gyakorlat végére az összes tiszt annyira taknyos lett, mint egy náthás rénszarvas. Ugye, először meg lett durrantva a dobkályha, akkor kitakaróztak. Aztán jött az a rész, amikor én gondtalanul aludtam, őrájuk meg páncélként fagyott rájuk a veríték. És ezt játszottuk, durván kétóránként. Az acélt megedzik, ugye Korcsagin elvtárs. (Amire persze egy statisztikus nyilván azt mondta volna, hogy hol itt a probléma? Átlagban egész jó idő volt a sátorban.)

De kibírták. Még szólni sem mertek. Egy hősi halottnak?

Voltak azért érdekes dolgok is.

Már vége volt az aznapi csatának, a fáradt hősök bent pihegtek a sátorban, lassan kezdett besötétedni. Én éppen a kedvenc fámnál ücsörögtem, próbáltam kifaragni valamit egy faágból. Ekkor érdekes látványra figyeltem fel. Valaki jött a messzi pusztán keresztül, de igen érdekes módon. Minden lépésnél körülbelül 10 fokot dőlt előre. A matek faktosok gondolom már ki is számolták, hogy a fazon kilenc lépésenként terült el a földön. Ekkor káromkodott, fetrengett egy kicsit, majd valahogy felállt és kezdte előlről az egészet.

Ő volt Nyerges őrmester.

Végül eljutott valahogy a tábor széléig. Fogtam, belekaroltam, elvezettem a sátráig. Ha nem teszem, ment volna tovább a Gemenci-erdőig, aztán a végén még kilőtték volna. A fazon betámolygott a sátrába, én elindultam vissza a fámhoz – amikor óriási ordítás verte fel a sátrat. Az a szerencsétlen ahogy bement, nekiállt keresni egy biztos pontot, majd boldogan ölelte át sátor közepén álló dobkályhát. Melyet előtte durrantottam meg.
Később megtudtuk a részleteket is. Az őrmester a falusi kocsmában eladta az egyik FUG-unkat, aztán ezt a remek üzletet ünnepelték meg a helybéli lakossággal. Természetesen a bizniszből végül nem lett semmi, az őrmestert pedig egy ideig nem láttuk. Állítólag mozigépész tanfolyamon volt.

Visszaültem, farigcsáltam tovább.

Már tisztességesen sötét volt, amikor valami borzalmas csoszogásra, szörcsögésre és hörgésre figyeltem fel a kiszáradt patakmeder felől. Ráadásul a hang egyre közeledett – végül kibújt a távoli fák közül a Loch Ness-i szörny. Tudom, a faddi kiszáradt patakmeder nem kifejezetten egy skót felföldi tó, de a szörny elhiheted, stimmelt. Vagy ötven méter hosszú sötét kígyó volt, borzalmas hangokat adott ki magából és olyan tíz apró szeme világított. Lassan tekergett a tábor felé.
Ijedtemben beugrottam a fa mögé és ráfogtam a géppisztolyt.

– Állj, ki vagy? – ordítottam rá.
– Hmpff… hrrr… tkrdjajókrvanyádba.szptsd…mpfffhrr!!! – jött a válasz.
– Állj, vagy lövök!! – ordítottam még hangosabban. Valószínűleg tényleg lőttem is volna, ha nem érnek közelebb és nem látom, hogy a kígyó gyakorlatilag egy csomó katona, élükön egy hadnaggyal. Aztán elvonult mellettem a társaság. Azt a látványt, amíg élek, nem felejtem el. M hadnagy fogta a századát és sötétben végigvitte őket a jó öt kilométer hosszú, gyakorlatilag gyalogolhatatlanul köves, kiszáradt patakmederben. Teljes menetfelszerelésben. Öfniben. Gázálarcban. Mondtam már, hogy tök sötét volt?

Mellékszál:
M hadnagy egyébként ilyen Rambo tipusú katona volt. Ha őt küldték volna el Ryan közlegényért, akkor az egész világháborút megspórolhattuk volna, ráadásul egyedül előállította volna Európában az összes Ryan nevű illetőt. Fogalmam sincs, milyen bűnt kellett elkövetnie, hogy ennyire fanatikus katonaként leküldték ide a rák faszára megrohadni.

Ez az éjszakai gyaloglás egy olyan eset volt, mely felett nem csak én, de a tábor maradék része sem tudott napirendre térni. Ez így akkora szopás volt, hogy igazából heccelni sem mertük vele a harmadik századosokat. Mittudomén, ha valakinek meghal a nagyanyja, azt sem szokták cukkolni vele.

M hadnagy becsületére legyen mondva, végigcsinálta velük. Ő is be volt öltözve öfnibe, rajta is fent volt a gázálarc, sőt, a magam részéről biztos vagyok benne, hogy az övében a betétek is bent voltak.

De a tábor végére ő is takonytól csöpögő rénszarvas lett.

Szóval, díszőr. Meg ami ezzel jár, azaz VÁP.

Én akkoriban – 1982/83 – még emberi formával rendelkeztem. 180 centi magas, 86 kiló, vállban széles – és úgy egyébként is, kisportolt testalkat. Ezekkel a méretekkel pont a határon mozogtam ahhoz, hogy beválasszanak az elit testűek klubjába. Végül beválasztottak. (Az eszem, az nem számított. Sőt, ha ismerték volna, visítva ignoráltak volna.)

Szerencsére VÁP-ba soha nem kellett kimennem. Amennyire antikatona voltam, nem kevés futkosótól menekültem meg ezáltal.

De a díszőrség… az megvolt. Egyszer. Soha többet.

Rögtön az alapkiképzés után jött a NOSZF. (Azért hihetetlen, hogy ma már magyarázni kell.) Persze, hogy az ünnepre való tekintettel őriznünk kellett egy szobrot a város közepén. Pedig akkor még nem is lopták annyira a bronzot.

Délután négykor kezdtünk. A szolgálatváltáskor az első váltás ki is vonult, úgy, ahogy kell: a térig alakzatban, a tér szélétől díszmenetben, a szobor előtt mindenféle alaki kunsztok, jobbra át, balra át, fegyvert súlyba, vigyázz… meg ilyenek. Taps. Este hatkor, amikor mi mentünk ki… már mindenki be volt baszva. Mármint közülünk, persze.

Ugyanis a tiszthelyettesek, akik ezért az egészért feleltek, a nőtlen tiszti szálláson rendezték be a főhadiszállást. Nem sajnálták az erőfeszítéseket, volt ott minden: demizsonban pálinka, borzasztóan cudar háziborok – és óránként jártunk ki a Gödörbe bedobni egy-egy sört. (A Gödör katonák számára szigorúan tiltott volt. Ha valakit ott kapott a VÁP, akkor az illető már repült is a fogdába. Csakhogy itt ugye mi voltunk a VÁP is.)

Na, gondolhatod. Megjegyzem, én nagyon sokáig egész jól tartottam magam. Ez egy olyan velemszületett adottság volt. De elkövettem egy súlyos hibát: jó voltam dartsban.

Mellékszál:
Szüleim kalandozó tipusúak voltak. (Szerencsére ezt én is örököltem.) A kor mondjuk behatárolta a lehetőségeket, de azon belül elmentünk mindenhová. Nekünk már a hetvenes években NDK darts tábla lógott a gyerekszobánk falán – amikor máshol még pikádóként sem ismerték. Nos, ezen gyakoroltunk öcsémmel rengeteget.
Egy idő után az már nem is volt elég, hogy 2-3 méterről dobálgattunk – összenyitottuk a nappalit a gyerekszobával, betettük a táblát az egyik sarokba, majd azon a tíz centi széles csíkon, melyen keresztül egyáltalán a nappaliból beláttunk a gyerekszobába, próbáltunk jó nyolc méterről minél jobbakat dobni. A szülők meg nem értették, miért van a két szoba közti ajtónál állandóan leverve a vakolat.

Nos, a nőtlen tisztin volt egy darts tábla. A tiszthelyettesek teameket szerveztek úgy, hogy minket, kopaszokat, szétszórtak különböző csapatokba. És hajrá. Aztán mindig mi nyertünk. Ez nyilván bosszantotta a többieket. Nem voltak hülye gyerekek; látták, hol tudnak javítani az eredményükön: megpróbáltak leitatni engem. Mit mondjak, nem ütközött nagy nehézségekbe. A darts tábla nem volt nagy újdonság, de nőtlen tisztin berúgni díszőrség közben – az már igen. Ráadásul figyeltem is arra, hogy soha ne igyak egyedül – így az este hatos váltásra már komplett részeg lett az egész társaság.

Ennek ellenére remekül lement a váltás. Én, aki genetikailag képtelen voltam vigyázzmenetben közlekedni, a sok sör/bor/pálinka hatására lenyomtam egy olyan mozdulatsort, mely távolról nézve egészen hasonlított egy díszmenethez. (Jelzem, ez volt a maximum. Azóta sem sikerült ennél jobban.)

Még egy mellékszál:
Ez valami olyasmi lehetett, mint a rajzolás. Elég sok mindent le tudok rajzolni, de van egy terület, ahol teljesen béna vagyok: nem tudok élő emberről felismerhető karikatúrát rajzolni. Egyetlenegyszer sikerült csak. Szintén katonaság. A társ KISZ-alapszervezetünk a helyi egészségügyi szakközépiskola tisztán nőkből álló KISZ-alapszervezete volt. Egyszer csináltunk egy közös táncos bulit. Ezen a rendezvényen én lányos zavaromban megittam tizenegy sört, majd éjfél körül mindenkiről, aki még jelen volt, rajzoltam egy egészen jó karikatúrát. Azóta sem sikerült ilyesmi, sehol máshol. Mármint rajzolás.

Szóval, ott járunk, hogy este hat, vigyázzmenet, pattogó vezényszavak, borzasztó feszes őrségváltás. A téren néhány bámészkodó, fényképeztek, tapsolgattak. Ezzel még nem is volt baj… de becsiccsentve ott állni egy nyomorult rézdarab mellett egy órán keresztül… amikor emberek – NŐK – grasszálnak át a téren és nézegetik a bazaltkeménységű (ne röhögj, volt olyan részünk is) hadfiakat, akik mereven (ja) állnak a szobor mellett… Hát, nem is tudom, hogyan bírtuk ki a váltásig.

De egyszer csak megjöttek, utolsó erőfeszítéssel alakiztunk egyet, majd be a jó öreg ólmelegbe. Demizson pálinka, darts. Ezt talán nem is részletezném.

De az este tizes váltás… na, azt filmezni kellett volna. Hogy a váltótársam hogyan mozgott, arról fogalmam sincs, én mindenesetre arra koncentráltam, hogy legalább ne boruljak ki a két méter széles sávból, amelyen vonulnom kellett. Szerencsére néző már nem volt, ahogy vége volt a ceremóniának, mindenki eltűnt a vérbe.

Álldogálltunk fél órát.

– Te, nekem kurvára kell hugyoznom! – szólt át a társam.
– Barátom, te erre rábasztál – szűrtem a szót a fogaim között – Még legalább fél óra, míg leváltanak.
– Ne idegesíts, bazdmeg – emelte fel a hangját – Öt percet nem bírok ki, nem egy félórát.
– De mégis, hogy gondolod?
– Gondolkodni? Én? Ennyire részegen? Itt a puskám, fogd meg… aztán majd jövök.

Ezzel elvonult a szobor mögé. Felkaptam a bal vállamra is egy géppisztolyt és álltam feszesen. A szobor mögül intenzív vízcsobogás hallatszott.

Ekkor tűnt fel a téren egy jócskán illuminált társaság.

– Nemán, hóember novemberben! – jópofizott az egyik.
– Bazdmeg, őrizzed azt a szobrot, nehogy ellopják! -bődült fel a másik.
– Hé, hé! Ennek a faszinak két géppisztolya van! – ordította a legjózanabb. Úgy tettem, mint aki nem hallotta meg.
– Bazdmeg, tényleg! – kapta fel a szálat a másik – Haver, hogy tudsz két puskával lőni?
– Jobban, mint te a tiéddel! – böktem vissza.

Mindenki megállt egy pillanatra.

– Hé, ez beszél! – mutatott rám az egyik.
– Dehogyis! – válaszoltam.
– Ne szivass! Most is beszélsz!
– A francokat. Csak annyira be vagytok baszva, hogy hallucináltok.
– Mi?
– Ti. Még azt is hozzáképzelitek, hogy mozog a szám.
– De mozog!
– Mondom, hogy nem. Látod, mennyire be vagytok baszva?

Ekkor sétált vissza a társam, menet közben gombolva be a sliccét. Majd amikor kiért a fénybe, még fingott is egyet.

– Na, most már visszaadhatod a géppityut – vetette oda.
– Le merném fogadni, hogy most meg azt hallucináltátok, hogy előjött egy katona a szobor mögül – szóltam a srácokhoz.
– Persze! Még fingott is!
– Ajjaj. Barátom, ez a delirium tremens.Ma este már ne igyál többet.
– De mindenki látta! – fordult a többiekhez – Ugye mindenki látta?

A többiek nagy ívben szartak az egészre. Annyira részegek voltak, hogy minden agykapacitásukat az kötötte le, hogy két lábon maradjanak.

– Az a katona beszél! – kiáltott a többiekre – Ne mondjátok, hogy nem hallottátok!

Üveges szemnek meredtek rám. Én – és a társam – olyan feszes vigyázzban álltunk, mintha részei lettünk volna a szoborkompozíciónak.

– Bazdmeg, te már kurvára be vagy baszva – szedte össze az összes kommunikációs képességét az egyik részeg – annyira részeg vagy, hogy hallumi… vagy miafasz… halluminálsz…

Ezzel elvonultak. Az egyik gyanakvóan fordulgatott vissza még egy ideig.

A többi már nem olyan érdekes. Este 11-kor kijött értünk a megváltó váltás – az a három ember, aki még nem volt annyira részeg, hogy ne tudjon járni – majd aludtunk egyet. Másnap délelőtt még bohóckodtunk egy kicsit – minden váltás kint volt egyszer – aztán délután az egész csapat tokkal-vonóval kivonult a Kispipába megünnepelni a kiemelkedően jól sikerült díszőrséget.

De hogy akkor milyen lehetett a többi…

ps
Hát… járhattunk volna rosszabbul is.

Alapkiképzés. Rögtön az elején.
Gyakorlatilag közvetlenül az érkezésünk (és 280 kilométer vasúti zötykölődés + 4 átszállás) után, erősen este, álldogáltunk az EÜ épület előtt. Ott kapta meg mindenki a felszerelését meg a beosztását. Ideális táptalaja volt ez a pletykáknak, ravaszul megszerzett tizedinformációk burjánoztak buja esőerdőkké.
– Hallottad? – sustorgás.
– Állítólag van egy nagyon durva faszi, valami Kovács főtörzs.
– Hajjaj. Én is hallottam. A Kokó.
– Azt mondják, fegyverbuzi.
– És mesterlövész.
– Azt is mondják, reggelire előfelvételist eszik.
– Nyersen.
– Ő lesz az egyik kiképző szakasznak a parancsnoka.
– Hallottam. Azoknak állítólag már a ma esti EÜ vizsgálatnál fel is adják az utolsó kenetet.
– A DDT seggbepumpálása előtt, vagy utána?
– Hülye. Az már megszűnt.
De azért odabent igyekezett mindenki falhoz szorulva mozogni.

Én éppen örvendtem – 45-ös lábam lévén nem tudtak új surranót adni, így egy puha, már jócskán betört példányt kaptam – emiatt elsőre nem is esett le, melyik szakaszba kerültem. Naná, a Kokóhoz.
– Ennek is két füle van, valahogy majd csak elboldogulok vele – vontam meg a vállam. Balsorsom olyan középiskolai körülmenyek közé vitt, hogy ahhoz képest a sereg bizonyos területeken határozottan még jobbnak is tűnt.

Felvonultunk a körletbe. Ekkor már jócskán ordas későn volt, a belógó villanykörték alig világították be a hatalmas hodályt. Fáradtak voltunk, ingerlékenyek… és veszélyesen civilek. Éppen pakolásztunk, amikor berongyolt valami baka, elordította magát, hogy ‘Szakasz, vigyázz!’… majd besétált egy vörös karszalagos tisztszerűség. Kokó főtörzs volt, éppen, mint ÜTI. Nem bízta a véletlenre, rögtön kibaszta a töltött pisztolyát az asztalra.
– Katona mi ez? – dörrent rá a legközelebbi pacákra.
– Stukker – válaszolta az illető ijedten. Még jó, hogy nem slukkert mondott.
– Stukker??!! – ordított fel dühösen a fegyverbuzi főtörzs.
Ekkor mászott ki Gábor a szekrényéből, ahol eddig pakolászgatott.
– Ki a fasz ez a tábornok, és miért ordít? – sétált elő az ágyak közül.

Az Aegüh elsápadt. Ilyen a laktanya történetében még nem fordult elő, hogy a legvadabb tiszthelyettest, amikor éppen ÜTI is, egy egynapos kopasz flegmán letábornokozza.

Az ordítást még a paksi szeizmológiai laborban is regisztrálták.
– Tábornok???!!
– Jól van na, még nem ismerem a rangjelzéseket – vonta meg a vállát Gábor.

Kokót a guta kerülgette. Nem elég, hogy tönkretették a hatásosnak szánt belépőjét, de még a respektje is kockán forgott.

– Katona, hasra! – ordított rá.
Gábor lefeküdt.
– Száz fekvőtámasz! Most!

Aztán Gábor lendületesen lenyomta a száz fekvőtámaszt, majd felállt.

Meglepő dolog történt. A vaddisznó főtörzs elmosolyodott.

– Tábornokom, ember vagy – dicsérte meg Gábort.
Majd immár lenyugodva tartott egy lelkesítő szózatot, hogy ő és mi, és milyen jó lesz nekünk együtt.
Nos, annyira nem lett jó, de utólag is azt mondom, nem jártunk rosszul sem vele. A durva külső korrekt embert takart.

Gábor pedig egész életére megnyerte a Tábornok becenevet.

Kezdjük Cs zászlóssal. Már régen nyugdíjas nagypapaként kellett volna otthon az unokáival pálinkát vedelnie lovacskásat játszania, de ehelyett állandóan bent ette a fene a laktanyában.

A bevezetésből sejtheted, Cs zászlós nem volt túlzottan népszerű ember. Egyébként a hadtápon dolgozott, mindenféle szolgáltatások tartoztak hozzá.

Zoltánnal együtt vonultunk be, aztán amíg az EÜ-n dolgoztam, valahogy összehaverkodtunk. Nem volt egyszerű, mezei katona, az alapkiképzés után a hadtáphoz, egész konkrétan Cs zászlóshoz helyezték. Zoltán lett a laktanyán belül a benzinkutas.

A világ legjobb állása lehetett volna – csakhogy Zoltán az utolsó sejtjéig, az utolsó molekulájáig utálta Cs zászlóst. Ehhez képest kellett minden nap reggel héttől délután fél négyig együtt dolgozniuk, ehhez képest kellett Zoltánnak a szenilis zászlós minden hülye parancsát teljesítenie.

A belső 3-as őrhely pont a tiszti étkezde mellett volt, ott futottam össze Zoltánnal. Én őriztem a laktanyát, Zoltán pedig gereblyével fésülgette a gyepet. Naná, hogy elvonultunk beszélgetni.
– Ez a faszi, ez egy akkora seggluk, hogy ilyen nincs is – köpött egyet a cigije mellett Zoltán – odajön tegnap reggel, hogy úgyis ráérek, gereblyézzek már föl az étkezde körül. Hát bazdmeg, most nézzél szét, mi van itt! Mindenhol ez a kibaszott repkedő vatta, ez az amerikai nyárfa, vagy mi a faszom. Órákon keresztül gereblyéztem, akkora kupac gyűlt össze, hogy akár megfigyelőállást is lehetett volna telepíteni a tetejére, de amikor visszanéztem magam mögé, minden csupa vatta volt megint. Életem végéig nem végzek vele. Erre délután odajön, nagy barátságosan beszélgetni. Azt mondja, hogy ‘Mit szól Zoltán, ezekhez a gyönyörű amerikai nyárfákhoz? Mit szóltam volna, csikorgattam a fogam. ‘Nem is jut szóhoz, mi?’ – atyáskodott tovább. ‘Úgy nézzen rájuk, hogy valamikor én telepíttettem mindegyiket.’ Aztán továbbsétált, majd pár méter múlva szentimentálisan fordult vissza: Tudja, Zoltán, legszívesebben a laktanya összes fáját ilyenre cserélném…’ Na én bazdmeg, legszívesebben meg a nagy cserpák orrával szögeltem volna fel azt a vén faszt a nyárfájára tetejére.

Ehhez a Cs zászlóshoz mentünk egyik délután költöztetni.

A mi szobánk volt a lépcsőházhoz legközelebb, így a zászlós hozzánk nyitott be először.
– Katonák! – intette le a felpattanó rajparancsnokot – ki jönne ki bútort költöztetni? Nincs sok, és garantálom, hogy nem bánják meg.
Tiborral egymásra néztünk, jelentkeztünk. Miért ne? Minden jobb, mint itt bent penészedni.
Cs még elintézte a Csepszont, aztán kidöcögtünk egy lakótelepi lakásig. Tényleg nem volt komoly a munka, egy nagyobb szekrény izzasztott meg minket, a többi csak apró darabáru volt. Közben a Cs családnál előkerült a pálinkásüveg, de mi nem kaptunk.
– Katonák, maguk csak pakoljanak – emelte fel a mutatóujját Cs – majd odafönt kapnak.

Az odafönt a város körüli dombvidéket takarta. Ott volt egy nagyobb hétvégi présházuk, oda kellett kiszállítanunk a bútorokat. Feldöcögtünk, lepakoltunk.
A végén az előszobai étkezőben gyűltünk össze.
– Na, most jön a jutalom – sürgött-forgott a zászlós. Előhozott két literes üvegben valami rózsaszín folyadékot.
– Az én borom – nézett rá büszkén – na, ebből igyanak. De ne húzzák az időt, mert 5 perc múlva jövök vissza és indulunk.
Tiborral megvontuk a vállunkat. Bár a feladat nem volt egyszerű, de tartottuk magunkat ahhoz az elvhez, hogy alkoholt ott nem hagyunk. Rágyújtottam, és amíg a cigi leégett, pont le is húztuk a fejenkét egy-egy liter bort. Színre olyan rozészerűség volt, ízre… a fene sem érezte ilyen tempó mellett.
– Ejha – konstatálta az üres üveget kicsit szomorúan a zászlós – szomjasak voltak, mi?

Mi akkor már csak vigyorogtunk.

A Csepel platóján egymás vállát átölelve óbégattunk és nagy ívben szartunk rá, hogy valaki elkeseredetten dörömbölt az utasfülkéből. A századszintre úgy érkeztünk meg, mint a VUK-ban a két részeg liba.

Balszerencsénkre Sz tizedes volt az alegység-ügyeletes. Sz-ről annyit kell tudni, hogy egy dülledt szemű, alattomos, mondhatni gonosz fazonról volt szó, aki ráadásul annyira ostoba is volt, hogy még csak nem is érzékelte, hogy ő egy alattomos, gonosz ember.

(Megjegyzem, ez egy érdekes filozófiai probléma is egyben. Bibliai értelemben jóakaratúnak számít-e az az ember, aki rosszakaratú ugyan, de emellett annyira ostoba is, hogy nem tud különbséget tenni jóakarat és rosszakarat között, így meg van róla győződve, hogy helyesen, azaz jóakaratúan él?)

– Na mi van, Sz? – haverkodott Tibor – Támasszuk a bútort, támasszuk? Nagyon helyes, a végén még eldőlne.
– Hogy beszél, katona! – pattogott Sz – Azonnal álljon vigyázzba!
– Barátom, ha mi azt meg tudnánk csinálni, akkor nem itt szopnánk a faszt, hanem már rég a Mojszejev balettben ugrálnánk – vigyorogtam rá.
– Ezt megbánják! – vörösödött el – Nem láttam magukat az esti körlettakarításon.
– De jó szemed van, apám – nyugtázta Tibor – tudod, mi most jöttünk be ezen az ajtón. A körlettakarítás idebent szokott lenni, mi meg eddig odakint voltunk.
– Azaz megkúsztak!
– Igazolt távollét. Cs zászlóst költöztettük.
– Takarítani mindenkinek kell!
– Na, bazdmeg, ha ettől nem tudsz aludni, akkor takarítunk.

És ketten nekiugrottunk a kábé egy órával azelőtt feltakarított bazi hosszú folyosónak. Kiborítottam pár vödör vizet a kőre, meghintettem ultrával, majd harsány ordibálások, röhögések mellett felfókáztuk az egészet. Egymás mellett dolgoztunk, aztán a folyosó középvonalán, ahol rendszeresen találkoztunk, harsány kurjantással ütöttük össze a seggünket minden méteren. Ma úgy mondanák, hogy a közönség önmagát szórakoztatta.

Egyszer valamiért nagyon ki kellett takarítanunk a századszintet. Megint Sz volt az AegÜ. Én, jó szokásomhoz híven, behúztam a budira, hogy akkor ezt a helyiséget majd én varázsolnám kivánatossá. Sz bedugta az orrát.
– Petrényi honvéd – rángatott ki az előtérbe – ezt a vízcsapot is pucolja ki!
– De tizedes elvtárs! – tiltakoztam – Ezt nem szabad bántani, ez muzeális érték!
– Katona, nem felesel! Ragyogjon!
Az előtérben tényleg egy nagyon régi mosdó volt. Nem porcelán, hanem ütött-kopott, itt-ott lepattogzott zománcfestékes vas. Talán emlékeztek még, olyan volt a vizes része, mint egy kenguruzseb, a falon meg volt egy íves fémlemez, abból jött ki a csap része. Olyan réztekerős. Alul pedig lyukak voltak fúrva a vasba, az volt a lefolyószűrő.
Ez a példány nem véletlenül nem volt takarítva. Évek óta nem működött, nem használta senki.
– Tizedes elvtárs! – próbálkoztam makacsul – Nézze meg, a mosdó lefolyója egy gumislag. Ha én ebbe sósavat öntök, akkor az szétmarja az egészet!
– Mondtam már, hogy nem felesel? Paranccsal nem vitatkozunk!
– Tizedes elvtárs!
– Mi van már megint!?
– Jelentem, ez a mosdó nagyon koszos. Nem vagyok benne biztos, hogy a sósav bírni fog vele!
– Akkor használjon több sósavat! Tápos létére ne legyen már ennyire hülye!
– Parancs, értettem!

Egy igazi vegyészben egymással párhuzamosan él a teremtés és a rombolás szándéka. Abban a szituációban az utóbbi volt az erősebb. Kisétáltam a raktárba.
– Adjál két liter sósavat!
– Minek az neked?
– Dinamithoz.
– Az más. Nesze.

A gumislagot egy erős madzaggal szorosan átkötöttem, beleborítottam az első liter sósavat, majd kimentem a teraszra cigizni. (A teraszajtó érdekes módon a budi előteréből nyílt.)
Amikor visszajöttem, nem az fogadott, amit vártam. A gumi szemmel láthatóan jól bírta a savat, nem oldódott fel. Na de a kosz, meg a festék… forrt a trutymó a kenguruzsebben rendesen. Borítottam rá egy kis vizet, ettől még jobban sistergett, majd kiengedtem a madzagot. Az az egész trutymó belezúdult az évek óta nem használt csövekbe. Ráadásul nem hagytam neki egy perc nyugtot sem, rögtön utánaküldtem a másik liter tömény sósavat is. Na, amilyen hangok akkor a lefolyóból jöttek – akár kortárs zeneműnek is el lehetett volna adni.

Gyorsan ki is mentem Sz-hez.
– Tizedes elvtárs! Jöjjön, vegye át a mosdókagylót!

Bejött – és egyből megcsapta a klóros savszag. Hátrahőkölt. Aztán meghallotta a hangot. Gyanúsan nézegetett, honnan jöhet ez a pokoli bugyborékolás, nyekergés, kavitálás.

– Petrényi, mit csinált maga?
– Jelentem, kitakarítottam a mosdókagylót. Nézze meg, milyen szép tiszta!
– De mi ez a hang?
– Jelentem, a csővezeték. De arra nem vonatkozott a parancs.
– Maga tönkretetette a csővezetéket??
– Jelentem, nem én, hanem a sav.
– Akkor most mi lesz? – váltott aggódósba.
– Jelentem semmi. A csap úgysem működik, meg víz sincs a csőben.
– Aha – hümmögött – ez a szerencséje.

Utána még napokig élvezhettük az extra szagokat a klotyin. A mosdókagylót meg csak azért nem neveztük el Etnának, mert ezt a nevet a belső őrség samottbélésű kályhája viselte.

Ma már a nevétől is hátrakőkölnek a fiatalabbak – de a mi életünkben természetesen volt jelen a helyes politikai nézetek elültetésére, adjusztálására és metszegetésére vonatkozó nagy központi akarat. (Hogy mást ne mondjak, Kilián Próba.)
Természetesen a katonaságnál is volt az ilyesmiből bőven.

A legemlékezetesebb poltájt Nyerges őrmester tartotta. Ha az eddigiekből nem derült volna ki, Nyerges őrmester annyira hülye volt, hogy térkép nélkül még a saját seggét sem találta volna meg. Meg térképpel sem, mert ahhoz olvasni is tudnia kellett volna. Rejtély, hogyan tudott egyáltalán boldogulni a klotyin.

A zászlóaljban viszont kifejezetten magas volt az előfelvettek aránya. Kábé 50%. Volt vagy 20% sofőr, a maradék pedig a normális sorállomány. (Megjegyzem, nálunk nem voltak vérgőzős ellentétek. Sőt, például a tudásfelmérő sofőrvetélkedőn simán megengedték, hogy heccből táposok is induljanak. A parancsnoki UAZ egyik visszapillantó tükre bánta.)

Nos, beültünk a tanterembe. Megjelent az őrmester, vezényszóra felálltunk, vezényszóra lekonyultunk. Én felvettem az intelligens alvó pózomat, viszonylag hamar már tündérekkel kergetőztem egy vadvirágos réten. A poltáj vége felé ébredtem fel. Az őrmester túl hangosan dörögte el a végét. Majd ott állt, izgalomtól remegve, a katedrán. Látszott, hogy kiadott magából mindent és éppen túl van a katarzison.
– Kérdés van? – vetette oda a plebsnek.
Az egyik – messze a legértelmesebb – sofőr srác (István) jelentkezett.
– Igen?
– Őrmester elvtárs, nem látok teljesen tisztán. Maga szerint hogyan viszonyul a kapitalista Amerika imperialista, neokolonialista terjeszkedése a nemzetközi szocialista béketábor szegregációs tendenciáihoz, beleértve a harmadik utas szocialista teóriákat is?

Nyerges őrmesternek centikre kigúvadt a szeme. Feltehetőleg számított arra, hogy az előfelvettek beleköthetnek, de azokat nyilván erővel lesöpörte volna. Viszont a rendes sorállományból, a kedvenc sofőreitől a legvadabb álmában sem számított ilyen aljas orvtámadásra. Félelmetes volt látni, hogy az a két agysejtje milyen intenzitással kergette egymást abban a hatalmas kongó teremben a szeme mögött. Aztán egyszer csak a computer túlcsordult.

– Pistám, bazdmeg, ne szivassál már! – jött meg végül az adekvát válasz a világ nagy politikai problémáira.

Nemsokára meg is halt Brezsnyev.