Category: Hétköznapok

Szerveslabor-munka

A cím nem főnév, hanem melléknév. Egyfajta munkát jelöl.
Az eredete 1985-be nyúlik vissza. Akkor volt szerveskémia laborunk az egyetemen. Igazából semmi különös nem volt benne, átvettük az általános laborfelszerelést, megkaptuk, hogy milyen anyagokat kell beadnunk a félév során, a könyvtárban kiirodalmaztuk a recepteket és már kezdődhetett is a móka.
Nem, nem azzal, hogy elkezdtük legyártani a kívánt anyagot. Az már lófütty volt.
Az igazi kihívást a speciális laborfelszerelés beszerzése okozta. Mindegyik kimásolt recepthez szükségünk volt 1-3 olyan speciális eszközre, mely nem volt része az egyenfelszerelésnek. Ezekből általában pár darab volt a tanszéken, diákból meg vagy nyolcvan.
Az ember nagy naívan elment az előkészítőbe.
– Háromésfélszer tekert nyakú golyós Erlenmájer lombikra lenne szükségem.
– Magas nyomású?
– Igen.
– Nincs.
– És alacsony nyomású?
– Az sincs.
– Akkor milyen van?
– Semmilyen.
– Mikor lesz?
– Nézzük. Most Lajosnál van, pénteken hozza vissza. A lista… jelenleg tízen vannak előtted.
– Mikor kaphatom meg?
– Május 21.
– 28-án kell leadnom a preparátumokat.
– Az hat nap, hét éjszaka.
– Végülis. Akkor viszont nem a pézsma-acetátot veszem előre, hanem a gumikaucsuk-kloridot.
– Melyik receptet találtad meg?
– Abban a nagy fekete könyvben volt.
– Ahhoz egy csiszolatos háromnyakú, duplafalú lombikra lesz szükséged.
– Pontosan. Van?
– Nincs.
– És lesz?
– Igen. Ennek még üres a listája. Ha felírlak, akkor a jövő héten megkapod.
– Szuper!
– Más kell még?
– Persze. Soroljam?
– Soroljad.

Nos, nagyjából így. Végül, ha nehezen, ha kanyargósan is, de a félév végére be tudtunk adni valamennyi preparátumot. (A termelési százalékokat inkább hagyjuk.)

Nálam azóta az összes olyan munka, ahol a tevékenység kiemelkedően magas hányada az alapanyagok, a szerszámok beszerzéséből és a terep előkészítéséből áll, amihez képest maga a munka már semmiség, az szerveslabor-munka.

Az első ilyen melóm tavasszal a szúnyoghálózás volt. Egyértelműen mindenkinek elege lett ezekből a barkácsboltokban kapható tépőzáras vackokból. Egy hét után már elkezdett leválni a tépőzár, egy hónap után meg lehetett cserélni az egészet. Miután tavaly beszereztem egy rendes létrát, adta magát, hogy csinálok patent fakereteket, fém, vagy üvegszál hálóval beborítom és kívülről csavarozom fel az ablakok elé.
Ránézésre egyszerű.
De.
Minden ablak alsó pereme valami dekorációs okból kilóg a síkból. Le kellene fűrészelni a peremet, de annyira öreg, hogy nem élné túl. Azaz le kell szedni (vésni, faragni) és egy másik profilú szegélyt tenni a helyére. Ilyen boltban nincs, azaz venni kell valamilyet, körömreszelővel befaragni, újrafesteni (kétszer) majd bepasszintani a régi helyére. Természetesen a keretnek szánt faanyagot is le kell festeni minimum kétszer. Már ha találok megfelelő léceket. Végülis lettek. Levágtam, lefestettem. Ezzel el is ment a hétvége, mert meg is kellett száradnia. Csavarok beszerzése. A léc egy centi vastag, ebbe nem mehet akármilyen facsavar. Ilyesmit a barkácsboltok nem tartanak, irány a csavarbolt. Tök feleslegesen, mert amikor elkezdtem ráhúzni a hálót, kiderült, hogy sokkal praktikusabb a kékfejű kárpitos szög. (Még az időközben beszerzett mini U-szögeknél is jobb volt.) A hálóhoz tervezett csavarok persze nem jók a keret rögzítéséhez, szóval újra csavarbolt. Tudom, hogy akik itt dolgoznak, láttak már sokmindent, de azért rendesen megnéztek, amikor kétszer is voltam náluk, mind a kétszer kábé ötven forintnyi áruért. Ja, nem mondtam, amikor végiggondoltam, mennyi munka is lesz ez, leredukáltam a munkát két ablakra. A lenti, illetve a fenti teraszajtókra úgyis szúnyogfüggöny megy.
Na mindegy, kábé három hétbe tellett, mire a két szúnyogkeret tiptop összeállt, az ablakkeretek elő lettek készítve és én is összeszedtem a bátorságomat az újabb létrázáshoz. Ehhez képest a felcsavarozás már röpke ujjgyakorlat volt.
Szerveslabor-munka.

A másik hasonló dinamikájú meló a klíma beszerelése volt. Itt ugyan nem dolgoztam semmit, annyi volt csak a feladatom, hogy összeszedjem rá a pénzt, meg folyamatosan baszogassam a mestert, mert nagyon nem akarta ezt a munkát. Erről már írtam részleteket korábban, itt viszont a teljes folyamatot rögzítem.
– Tavaly novemberben jeleztem a fiamnak, hogy beszéljen már a klímás ismerősével, mert tavaszra klímát szeretnénk.
– Decemberben beszéltem telefonon a klímással.
– Februárban jött ki felmérni a terepet. Hümmögött. Nagy a ház, nagy a légtér. Négy beltéri, két duál kültéri. Gree. Jó lesz? Jó lesz.
– Áprilisban jeleztem egy csütörtöki napon a fiamnak, hogy a klímás felszívódott.
– Másnap – bringázás közben – hívott a klímás, hogy már egy hete akart hívni, csak mindig elfelejtette. Közölte, hogy felmentek az árak. (Nahát.) A korábbi áron Whirlpool klímát tudna szerelni. Jó lesz? Jó lesz.
– Április végén megint jeleztem a fiamnak, hogy a klímás eltűnt.
– Másnap – bringázás közben – keresett a hapsi. Miszerint most tudta meg, hogy az általa megrendelt eszközöket a kereskedő eladta másnak. Van nála négy kültéri, jó lesz? Nem, nem lesz jó. Nem akarok gyártelepet a külső falra. Akkor mi legyen? Megrendelheti újra, de még drágább lesz. Mert megint felmentek az árak. Mennyi lesz? X. Jó, legyen. De akkor legyen már végre. (Előtte szétnéztem a piacon, az X kifejezetten jó ajánlat volt.)
– Eltelt egy hónap. Ekkor már kihagytam a fiamat, rácsörögtem a hapsira és egyáltalán nem kedvesen szembesítettem a helyzettel. Hogy nyár van. Hogy túl vagyunk az első kisebb hőhullámon. Hogy az első ajánlathoz képest már 300e forinttal többnél járunk. És hogy klíma még sehol sincs.
– Ezek után csütörtökön – bringatúra közben – felhívott, hogy megvan minden, szombaton jönnek szerelni. A szombat persze nem volt jó nekünk, nagyon nem volt jó, a vasárnap sem igazán (este érkeztem haza a túrából), de a hétfő meg már neki nem felelt meg. Végül kijöttek vasárnap, a fiam szerencsére ráért, emellett még jöttek kedden, amikor meg már én voltam itthon.

Összességében ez nem volt tipikus szerveslabor-munka, de maga a tény, hogy novembertől júniusig, azaz hét hónapon keresztül tartott az előkészítése, végül maga a munka két nap alatt megvolt, valamennyire mégiscsak ebbe a kategóriába sorolta a folyamatot.

Pedig olyan jó napnak indult

Legalábbis addig, amíg frissen, üdén kipattantam az ágyból. Igen, a tegnapi nap, az cudar volt. Meg előtte is. Ne szépítsük, az utóbbi három hetet végig szoptam. De a mai napról sikerült mindent elterelnem, az eső is elállt, a nap is kisütött, sőt, szóval minden adott volt, hogy kipucoljam az agyamat és bringázzak egy nagyot.

Van nekem egy nagy elmaradásom. Kábé egy évvel ezelőtt nekiszaladtam a Nagy-Hideghegynek és vissza lettem verve. Valami gyomorprobléma volt, a lényeg, hogy feladtam.

Ezt terveztem most behúzni. Korai fekvés. Korai ébredés. Egészséges, de tápláló reggeli. Kávé, sajtó. (Na jó, az utóbbi annyira nem volt egészséges.) Amikor eljutottam odáig, hogy akkor rakjuk össze a technikát, még volt fél óra előnyöm.
Aztán amikor elindultam, már egy óra hátrányban voltam.

Az a rohadék technika. Az. Kezdve ott, hogy a gopro mikrofonja megint nem működött. Kipróbáltam mindent, de tényleg mindent. Üde színfolt volt, hogy a szomszédban éppen akkor kezdte szétverni a redőnyöket a redőnyös, a másik szomszédban meg elkezdték bontani a tetőt és magasból hajigálták le a palát. (Tényleg, ilyet lehet?) Én meg fülemre szorítva hallgattam vissza a goprót, hogy rögzített-e hangot?
Nem. Nem rögzített.
Aztán amennyire érthetetlen módon nem működött, ugyanolyan érthetetlen módon javult meg. Ha lett volna még barna hajam, biztosan beőszült volna.
Ezek után elrendeztem az egészet szépen, áramvonalasan a sisakban. Kézi kamera, egyik gps, másik gps. Ja, a túrát átvariáltam, nem megyek fel a Nagy-Hideghegyre, ehelyett elmegyek alatta az Erzsike úton, majd lezúgok a Hangyásbérci makadámon, vissza Királyrétre. (Tavaly ezen mentem fel egy ideig az északi-hegyi túrámon.) Trekket már lusta voltam rajzolni, négy korábbi trekket raktam össze, na ez sem lett egyszerű.
De mehetünk.
Ja, nem.
A technika nyilván nem öncélú, ebből is videó lesz. Azaz kell az elejére valami kopf. Kisétálok az autóig, közben lazán elkezdem ismertetni a napot, bekukucskálok a csomagtérbe, ahol már kikötözve rugdalódzik a gravel bringa, szóval ilyesmi.
Nem sikerült.
Zörögtek. Dobálták a palát. Megérkezett Nej a piacról és beleparkolt a felvételbe. (Meg utána segítettem neki becuccolni.) Kisgyerek a játszótéren felvétel közben verte ki a hisztit, az autótól egy méterre. Megtámadott egy darázs. Az egyébként néptelen úton rendszeresen akkor jött el egy autó, amikor a kocsi felé sétáltam. Gyász. Végül hagytam a fenébe az egészet. Majd felveszem Verőcén, ennél minden csak jobb lehet.

Ekkor köszont be az élet. Hülyejúzer a szpemjével.

  • Ez az egész szpem dolog tökéletesen mutatja, miért is annyira reménytelen az emberiség. A hülyéje elvárja, hogy egy központi algoritmus találja el hibátlanul, hogy amit neki küldtek, az szpem, vagy nem. Önállóan csinálni valamit? Néha belenézni a junk folderbe? Junk szabályokat beállítani? Konkrétan elhangzott, hogy őt nem ezért fizetik. Mi, központilag állítsuk be a rendszert tökéletesre. Mindenkinél.
  • Aztán a többi. Lejár a jogosítványom. Körzeti orvoshoz beutalóért. Azzal időpontot kérni a laborba. Regisztrálás egy… itt most vártam pár percet, hogy ne írjak arcpirítóan ordenáré kifejezéseket. Amikor egy “hivatalos” weboldal tervezőjéből kitör a házmester. Egy cseszett nagy űrlap, egy csomó szabállyal. Megizzadhattak, mire leprogramozták, de sikerült. Pl. jelszó. Nekem 19-22 karakteres jelszavaim vannak, kisbetú, nagybetű, szám. A táblázatok szerint billiárd, azaz milliószor milliárd év alatt sem lehet brute force-szal feltörni, pontosabban a táblázat már nem is jelzi ki. Az űrlap szerint ez nem jó jelszó. Mert nincs benne speciális karakter. Ja, meg nem lehet x karakternél több. Normális? A jelszóhossz sokkal nagyobb védelmet jelent, mint az a pár plusz karakter, de ezek a fogalmatlan idióták itt házmesterkednek az űrlapon. Na mindegy, többszöri nehézsúlyú átkozódás után átmentem rajta, persze nem lehetett egyből időpontot foglalni, mert leellenőrizték az adataimat, utána már igen, de csak vérvételre, az EKG-re már csak telefonon, de az egész nap foglalt volt. Majd ezek után menjek vissza a dokinénihez.
    Ehhez képest a kormányablak korrekt volt, ott már tudtam is június 20-ra időpontot foglalni.
    Őrület.
    Aztán jöttek a visszajelzések a vásárlásokról. Nejnek rendeltem Conti Grand Prix külsőt az országúti bringájához. Rosebike. Szállítási idő 37 hét. Megvan a karácsonyi ajándék. (A pénzt persze egyből levonták.)
    Szóval szépen, masszívan kezdtek megint beszippantani a hétköznapok. Úgy kellett erővel kirúgni magam alól a széket. Bringázni megyek. Legyőzöm a Börzsönyt. Engedjetek.

    Egy óra csúszás. A gps kiírta, hogy Verőcéig az út még egy óra. Mire ott összepakolok, fél tizenkettő lesz. Egy olyan hegyi túrán, ahol nincs rendes trekkem és be van kalkulálva 3-4 eltévedés, bringával, gyalogösvényeken. Ha van, amit nagyon gyűlölök, az az, ha valamire nincs elegendő időm. Kapkodva semmi sem jó, még ami jó, az se. Húztam rendesen a számat, de végül elindultam.

    Kábé 15 kilométerig jutottam. Hirtelen villanás, majd tűzijáték. A műszerfalon kigyulladt egy kaszott nagy vörös “STOP” felirat, a vízhőfok jelzője szintén bepirosodott, a szöveges konzol pedig ékes németséggel kiírta, hogy ha azonnal nem állok le, megbaszhatom a motoromat. Az M0-án. Nyilván nem álltam le, összeszorított fogakkal elgurultam az ecseri leágazóig, onnan pedig gúvadt szemmel még becsorogtam a faluig, végül ott tettem le egy beállóban.
    Ilyenkor mi van? Januárban már jártunk hasonlóan, akkor a lányommal mentünk túrázni és Pilisborosjenőnél vadultak be a műszerek, de akkor csak annyit mondott, hogy Géza, mennyél szervízbe. Ráadásul hamar kiderült, hogy csak a hűtővíz fogyott el, vettünk, felöntöttem, hazajöttünk. De ez most sokkal durvább. Benéztem a motortérbe. Jé, nem forog a ventillátor. Ékszíj? Mintha nem lenne. Hűtőviz. Elég üres a tágulási tartály. Óvatosan letekertem a tetejét, egyből telehabzott vízzel. Oké, hűtővíz van. Telefonos segítség. Öcsém. Hát, ha nincs ékszíj, akkor vagy találok valami szervízt a faluban, vagy trailer. Kurvajó. Szerencsére van bringám, szét tudok nézni.
    Indulás előtt még egyszer benéztem a motorháztető alá, de most álló motorral. Belenyúltam. Jó mélyen. No, nézd már. Ez ékszíj. Kiderült, hogy mégis van, csak a tengelytől lefelé indul el, ezért tűnt úgy a sötétben, hogy nincs. Beindítottam a motort, bevilágítottam. És tényleg. Van ékszíj, a generátort pörgeti is. De a ventillátor nem megy. Újabb telefon. Nem is kell neki, csak ha a hőgomba, legyen az bármi is, bejelez. A hűtővíz tartálya viszont gyanúsan leürült. Lehet, hogy…? De ha ez ugyanaz a probléma, akkor miért kezelte higgadtan januárban és miért akadt ki ennyire most? Bakker. Hát a január. Akkor csak a hűtővíz fogyott el, de a motor nem melegedett túl.
    Óvatos beindítás. Ránézésre oké. Akkor elcsorgok a legközelebbi kútig, veszek hűtővizet, majd meglátjuk. Vettem, feltöltöttem, majd hazafelé az M5-ön meghajtottam, mint Hunyadi János keserűvíz a pácienst. Minden rendben.
    Eltekintve a bőrömön kivülre lógó idegkötegeimtől. A mai napnak már lőttek. A mobiltelcsi alapján sorban jöttek a hétköznapok belém karmoló emailjei, a teraszon vártak a szúnyoghálózás félbehagyott keretei, van egy ótvar munkám, akkor azt is folytatom, az autót is be kell jelentenem a szervízbe, szóval egy átlagos, rohadt hétköznap.
    Olyan, mint az utóbbi három hétben bármelyik.

    Akkor most mi van?

    Sokáig egyáltalán nem is akartam írni erről az egészről. Ahogy számítottam rá, már a vízcsapból is a választás, illetve a váratlanul nagy vereség elemzése folyik, nem kevés sárdobálással. Ebbe nem akarok beleszállni.
    Mivel ez egy privát blog, inkább arról írnék, mit tervezek a továbbiakban.
    Először is, lecseréltem a mottót.

    Nem tudom, mennyire közismert, miszerint a vadászok, miután elejtették a vadat és levágták a fejét, elássák a koponyát egy-másfél évre, hogy a férgek lezabálják róla a húst és a végén a koponya csontig letisztulva kerüljön elő?

    Nos, túl sokat nem vártam a választástól, de ezt írtam is. A maximális reményem az volt, hogy talán elindulnak változások, abba az irányba, hogy ha az én életemben még csak enyhén, de a gyerekeim/unokáim életében jelentősen civilizáltabbá válik az ország. A választás ezt a reményt gyilkolta le, zúzta porrá. Nem akarom az ellenzéket ekézni, tisztán látszik, hogy ők itt csak statiszták. Rákosi népe, Kádár népe után Orbánnak sikerült belelépnie a rossz hagyományok láncába és most már övé ez a nép. Övé is marad. Vége is úgy lesz, mint a korábbi rendszereknek: történik valami nagy külső változás, esetleg gazdaságilag vállalhatatlanul földbeáll az ország. Hogy ez mikor lesz, nem tudni, mint ahogy azt sem, hogy utána sikerül-e kilépnünk a körből.

    Ezzel kapcsolatban talán érdemes elgondolkodni, hogy a velünk együtt indult országok hogyan úszták meg? Hiszen a szándék mindenhol felmerült arra, hogy polgári demokráciának álcázva visszajöjjön az autokratikus szocialista állam, lásd a cseheknél Babiš, a szlovákoknál Mečiar, illetve Fico, a lengyeleknél pedig a Kaczyński testvérek. Nyilván nem én fogom megtalálni a választ, de ez az írás elgondolkodtató.

    Jó. Hogyan tovább? Számomra itt mérgezett a levegő, az arrogancia, a tömény hazugság, a gátlástalan propaganda fizikai fájdalmat okoz, arról nem is beszélve, hogy csak idő kérdése és ellenségnek leszek minősítve. Viszont hatvan felé közeledve már annak sem látom értelmét, hogy külföldre, élhetőbb országba költözzek és kezdjek mindent nulláról. A gyerekeim életébe nem akarok beleszólni, ők döntik el, hogy mi lesz nekik a jó. Nyilván beszélgetünk és mivel életem egyharmadát már egy hasonlóan reménytelen rendszerben éltem le, tudok róla mesélni, hogy milyen érzés is ez. De szó sincs arról, hogy rugdosnám őket kifelé.
    Az összes tényleges akcióm kimerül abban, hogy elkezdtem átstrukturálni a megtakarításainkat, növelem a portfólióban az eurós hányadot, illetve elkezdtem keresni a lehetőséget, hogy ebből valamennyit külföldi bankszámlán tároljak.
    Ezen kívül pedig marad a belső emigráció. Év elején még csak vicceltem vele, mostanra komolyabb jelentése lett. Akkor azt mondtam, hogy nem okoskodni kell, hanem kerékpározni. Ha mindent tönkretettek az életünkben, akkor meg kell keresni azt a kicsit, amit nem teljesen sikerült.
    Valamikor azt mondtam volna, hogy ott vannak a könyvek,

  • Olvass! Az olvasás kellemes, hasznos, olcsó szórakozás!
    Gazdálkodj Okosan
  • de mára megváltozott a véleményem. Okos könyveket olvasva csak bosszant a kontraszt. Végül tényleg csak a csavargás maradt. Felszórni a cuccot a kerékpárra, esetleg kajakra, aztán irány az út, az erdők, a folyók.
    Elképesztő, mennyire ki tudja takarítani az ember fejét egy magányos tekerés, vagy evezés.

    [PS]
    Ez alatt az írás alatt kivételesen letiltottam a kommentelést. Nem vagyok abban az állapotban, hogy kulturáltan tudjak kezelni agitáció jellegű hozzászólásokat.