Category: Háziállat

Az macskák

Szóval baj volt.
Egy éve vannak új macskáink, egy testvérpár: Szürke Pál és Fekete Péter. Alapvetően jól éldegéltünk egymás mellett: a két kis hülye színt hozott az életünkbe, emellett pedig jó volt látni, milyen erős közöttük a testvéri szeretet.

Aztán október vége felé történt valami. Peti cica váratlanul hanyagolni kezdte a macskavécét. Nagyon durva ráébredés volt, amikor benéztem a bárpult mögé és öt darab zsemle méretű akna figyelt vissza. Feltakarítottam, persze, meg felmostam domesztosszal, de nem értettem a dolgot. Aztán Pali cica konkrétan odaszart Nej elé a lépcsőre. Később eljátszotta ugyanezt a nappaliban is.
Ilyenkor mi van?
Vannak itthon macskás könyveink (Minden, Amit Tudni Szeretnél a Macskádról, Macskagondozás Idiótáknak, vagy valami ilyesmik), ezekből azt silabizáltam ki, hogy itt dominanciaharc indult be. Velem. Mivel a macskák hierarchikus szempontjai szerint én vagyok a domináns állat a házban.
Hümmögtem. Harcolni akartok? Nem örülök neki. Én lenni barát. De ha összeszarjátok a nappalit, akkor harcolni fogok.
Ennek rövid időn belül az lett a vége, hogy amikor elkaptam Peti cicát egy újabb kábelezésen, megragadtam a grabancánál és a teraszról kihajítottam az udvarra. Mint macskát szarni. Nem sokkal később megtörtént ugyanez Pali cicával is. Tudok ám én is domináns lenni.
Csakhogy a helyzet messze nem volt ennyire egyszerű. Nekem ugyan kérges a szívem, de még így is feltűnt, hogy valami nem stimmel. Pali cica úgy pakolta ki a csomagokat, mintha mi sem történt volna. Séta, séta, potty, séta, simogass meg. Peti cica viszont teljesen bedepressziózott attól, hogy a lakásban kell szarnia. Ettől persze még odapakolt, de minden ilyen akció után elbújt valahová és sem kedveskedéssel, sem prémium kajákkal nem lehetett előcsalogatni. Mintha érezte volna, hogy valami jóvátehetetlent követett el, olyat, amire nincs bocsánat, azaz ha a humánok éppen kedveskednek neki, az biztosan csapda.
És ezt játszottuk napokon keresztül. Folyamatosan pásztáztuk a lakást, ha láttunk valahol csomagot, akkor feltakarítottuk. Ha én láttam, akkor pedig repültek a macskák. Elkezdtük kizárogatni őket. Akkor kezdett lehűlni, nedvesedni az idő, nyilván nem örültek annak, hogy napokig nem jöhettek be. Én fel is vezettem lányomnak, a nagy macskarajongónak, hogy kezdjen foglalkozni a gondolattal: ha nem sikerül úrrá lenni a helyzeten, akkor ezekből is udvarmacska lesz.

Nem, nagyon nem örültem neki. Az előző garnitúrához tartozó macskák a kezelhetetlen Picúr miatt lettek mindannyian udvarmacskák. A szívem szakadt meg, hogy a lakásban békés, baráti macskák hogyan vadultak el és lett belőlük félvad udvari jószág. Emiatt ódzkodtam az új macskáktól is, de ez a játékos testvérpár levett a lábamról. Ezeket mi nevelhetjük (két hónaposan kerültek hozzánk), imádják egymást, mi kell még? Úgy voltam vele, hogy ha ezeket a macskákat sem tudjuk keretek között tartani, akkor nem való nekünk a macskatartás.

Márpedig úgy nézett ki, hogy ez lesz. A kihajigálások, a büntik nem segítettek. Csak gyűltek a csomagok a lakásban. Lecseréltük a vécét, beszereztünk egy újat, lecseréltük az almot, elszeparáltuk a macskákat… nem változott semmi. Nyilván felmerült az is, hogy mégsem dominanciaharc. Peti cica egyébként is nagyon ramattyul nézett ki, így végül elbandukoltunk az állatorvoshoz. Lekezelte a macskákat (oltás, féreghajtás), de amikor felvázoltuk a helyzetet, csak vonogatta a vállát. Annyi tippje volt, hogy lehetséges még territoriális harc is. Na ja. De kik között? A két macska küzd egymással a lakásért, vagy a két macska küzd erőiket egyesítve ellenem? Egyrészt nem mindegy, másrészt meg tulajdonképpen de, hiszen akármelyik is van, mindenképpen repülniük kell a lakásból.

Elég vacakul éreztük magunkat. Peti cica eddigre teljesen bedepressziózott, inkább nem evett, hogy ne kelljen szarnia, teljesen klinikai eset lett. Lányom úgy döntött, hogy befogadja magához és teljesen elválasztja mind étkezésileg, mind ellenkezőleg a testvérétől. Viszonylagos béke köszöntött be. Pali cica rendszeresen kikéredzkedett, a vécét elintézte valahol odakint. Peti cica pedig egész nap bújt a lányomhoz és szemmel láthatóan jól elvolt. Eltekintve persze a nem evéstől és a nem ürítéstől.

Lányom felszántotta a netet és előállt egy újabb koncepcióval. Lehet, hogy a macskák szándékosan szarnak az orrunk elé. Lehet, hogy így akarják jelezni, hogy baj van. Peti cicával tényleg van valami baj, Pali cica meg segít neki. És egyesült erővel szarják tele a lakást.

Hát, lehet. De mi az a baj? Hamarosan kiderült. Az újabb állatorvosi viziten kiderült, hogy Peti cica nyakán időközben egy csúnya tályog keletkezett. Mitől? Lehetett valami fertőzés is, de lehetett egy cicaharc is, amikor az ellenfél megkarmolta a nyakát és elfertőzte.
Beindult a kezelés.
Pár nap után lányom úgy érezte, hogy immár összeengedhetők a macskák, azaz Pali cica is beléphetett a szobájába. Felmászott az ágyra, a testvére mellé feküdt… Peti cica pedig egy hirtelen mozdulattal belemélyesztette fogait a testvére nyakába. Alig bírtuk szétszedni őket.

Nos, ennyi. Tehát valamikor volt egy harc kettőjük között. Ez Peti cica sebesülésével végződött. A két testvér megpróbált mindent elkövetni, hogy felhívja a sebre a figyelmünket, csak éppen volt egy kommunikációs gap: nem értettük, mi az, amit a lakás teleszarásával jelezni akartak. Illetve nem csak nem értettük, de én abszolút nem adekvát módon hajigáltam ki őket a teraszról.

Aztán persze elcsitultak a hullámok, béke van. Lányom szobája a béke szigete lett, tőlem szemmel láthatóan tartanak (ez egyébként rendben is van, ezt a szerepet is be kell valakinek vállalnia), de dögönyözni már hagyják magukat, és ami a lényeg, újra használják mind a régi, mind az új macskavécét.
Túléltük a krízist és tanultunk is belőle.

Interruptok

Eltekintve attól, hogy december 31, egészen normális napnak indult. Ébredés reggel kilenckor (éjjel ugye Darts VB), reggeli, kávé. Napi sajtó átnézése. Olvasgatás közben tűnt fel egy szokatlan, csilingelő zaj. Hátranéztem. A két nas között volt egy kristály hamutartóban némi kimaradt szerelési anyag – fémlapok, csavarok – melyeket megtaláltak a macskák. Mire észbekaptam, szétfocizták az egészet a nappaliban. Sóhaj. Négykézláb végigmásztam a nappalit és összeszedtem mindent. Remélem. Közben telefonált a lányom, hogy a hétfői költözéssel likviditási gondjaik lettek, léccilécci utaljak már át némi pénzt, lehetőleg sürgősen. Már kezdtem volna utalni (Nejnek is volt valami hátraléka, melyet még idén rendeznünk kellett volna), amikor bejelentkezett a reggeli kávé és figyelmeztetett, hogy be kellene néznem a mosdóba, de azonnal. Az összegyűjtött csavarokat sietősen behajítottam egy szivaros fémdobozba, majd fürdőszoba. Zuhanyzás közben vettem észre, hogy az ablakban lévő két műanyag kupak közül az egyik hiányzik. Bolond macskákkal együtt élve minden gyanús, neki is álltam keresni. Megtaláltam. A kád lefolyójában. (Van műanyag szűrőnk, de az az első, melyet a macskák kifociznak.) Megpróbáltam késsel kihalászni, de nem sikerült, sőt, a kupak átesett a az első szűrőkön. Remek. Csuromvizesen kimásztam, szétszedtem a lefolyót és fullra megnyitottam a kád csapját. A kupak nem jelent meg. Még remekebb. Valószínűleg beleragadt a megbonthatatlan kád megbonthatatlan szifonjába. Morogva megtörülköztem, morogva jeleztem Nejnek, hogy vagy nem hagyunk szét semmit, vagy nem engedjük be a macskákat a helyiségbe, majd visszaültem a gép mellé. Eredetileg utalni, de ekkor vettem észre, hogy amíg a fürdőszobában piszmogtam, ez a két dög megtalálta a bringás szerelőállvány csavarjait. (Vettem állványt, de úgy voltam vele, hogy majd akkor szerelem össze, amikor kell. Az alkatrészeit – csavarok, mindenféle műanyag bizbaszok – addig is az íróasztalon tároltam egy műanyag tálcában.) Na, ezt találták meg a macskák és mindent szétfociztak belőle a nappaliban. Sóhaj. Partfis. Nekiugrottam a nappalinak. Meglepő dolgokat találtam. Lányom egyik csícsás fülbevalóját. (Lehozták, szétfocizták.) Egy kibontott Lindt csokigolyót. (A golyó nem érdekelte őket, csak a csomagolása.) Egy alkatrész híján össze is vadásztam mindent, de az nagyon nem lett meg. Közben jött le Nej, aki messziről kiszúrta, hogy lassan a hiszti határán vagyok, átvállalta a takarítással kevert nyomozást, én pedig végre átutaltam mindenkinek mindent. Ránéztem az órámra, látszott, hogy a délelőttre tervezett bringázásból már semmi nem lesz (pedig olyan szépen sütött a nap, az a nap, melyet már egy hete nem láttunk), így javasoltam Nejnek, hogy bontsunk egy üveg moseli rizlinget, ő pedig semmi jót nem szeret elrontani, bár jelezte, hogy még csak a reggeli kávéjánál tart. Ekkor hívott a fiam, aki a haverjaival vonult el szilveszterezni, vitte a Fiatot és éppen nem találta a tempomat kapcsolóját, de közösen megoldottuk, aztán Nej hangos ujjongással jelezte, hogy – a porszívő szűkítőjével, műegérrel, két karácsonyfadísszel és egy csomó mindenféle fémpénzzel egyetemben – megtalálta a hiányzó műanyag bizbaszt, de a két macska pont ekkor sprintelt neki teljes lendülettel a vizes tányérjuknak, pillanatok alatt úszott a parkettás nappali, nyilván takarítani kellett, aztán persze örültünk annak, hogy minden meglett, újabb szivaros doboz, majd töltöttünk még egy pohár bort, én pedig határozottan ránéztem a macskákra, miszerint nem kellene lassan már csendes pihenőt tartani, de azt mondták, hogy nem, na mindegy, végülis visszaülhettem végre a gépem mellé, hogy befejezzem a napi sajtó átolvasását.