Category: Egészség

Nem így terveztem, de így jött össze. Extra gyorsan, gyakorlatilag négy nap alatt lettem reménytelen beteg emberből kvázi normális. Most értem oda, amire abban a bizonyos egy másodpercben gondoltam.

“A következő hosszú másodpercben először nem voltam ideges, annyi volt, hogy a fenébe, megint elesek, egy hónapig sajogni fog a lábam… csakhogy a másodperc végén megérkeztem az aszfaltra és valami pokoli erős fájdalom nyilallt a combomba.”

Azaz immár nem törött lábú beteg emberként érzem magam, hanem valakinek, aki elesett és egy hónapig sajogni fog a lába, de egyébként minden rendben van, minden működik. Nagyon nem mindegy.

De hogyan is jutottam el idáig? Ez a két hét még érdekes lehet.

A gyógytornász mondta, hogy akkor tekinthető gyógyultnak a páciens, ha rendre ottfelejti valahol a mankóját. Ez vicces, meg jópofa… de nem igaz. Akkor tekinthető gyógyultnak, ha már nem is viszi magával a mankót. Ugyanis amíg ül a sérült, addig elmacskásodik a lába, amikor feláll, akkor pedig beüt az izomláz. Amíg érzékenyek az izmok, a fájdalom meg kisugárzik a térdbe, addig az első pár lépés pokolian fáj. Ilyenkor kell a bot. Viszont 5-10 lépés után eltakarodik a macska, enyhül az izomláz, azaz innentől már tényleg előfordulhat, hogy ottfelejtjük valahol a botot. Az egészséges ember viszont gond – és mankó – nélkül tudja kezelni az izomlázat, már a felálláskor is. (A kettő között, a gyógyulófélben lévő embernél meg már elviselhető a fájdalom, ilyenkor kell erőből otthagyni a mankót.)

Új fejezet, rögzítsük az állapotot. Különösen, ha ilyen jó hírekkel tudok kezdeni.
– Mankó nélkül mászkálok a lépcsőn. Simán, váltott lábakkal, mint mindenki más. És kifejezetten gyorsan.
– A mai (03.05) sétára már nem vittem mankót. És nem is hiányzott. Baszki, sétáltam. Mint minden más ember.
– A lakásban sem használok mankót. Ülés után nehezen indulok, kell némi bemelegítés, de utána megy.
– Leszoktam a kacsáról. Viszont a hajnali vécérebotorkáláshoz még kell a bot. De már csak ide. (Aztán két nap múlva már oda sem. Csá, mankó.)
– Fáj ugyan, de már működik az a bizonyos elhanyagolt izom.
– Holnapután elfogy a vérhígító injekció. :)
– Megpróbáltam teljesen lejönni a fájdalomcsillapítóról: elhagytam a reggeli adagot is és az estit is. Végülis kibírtam, de nem esett jól. Sokkal rosszabb volt a gyógytorna, kevesebb gyakorlatot toltam, a séták is rövidebbek lettek. (A fájdalom a térdbe sugárzik ki, anélkül meg nincs járás.) Egyelőre marad a két szem Cataflan Dolo.
– 101 kiló. Nem jó, de annyira nem is tragikus. Ha úgy nézzük, hogy januárhoz 3 kiló plusz, úgy nem sok, ha úgy nézzük, hogy az évnek ebben a szakában már 96-nak kellett volna lennem, úgy már lehangoló.

Wind of the Changes
– 03.05: Egész nap nem használtam a mankót. Egyáltalán nem. Pedig volt benne egy 2.2 kilométeres séta is. (Hat nappal ezelőtt ugyanettől a sétától másfél napos brutál izomlázam volt.)
– 03.06: Délelőtt kitoltam a montit, felültem rá és tekertem 5 kilométert. (Maga a bringázás egyáltalán nem megerőltető, a fel/leszállás viszont fáj.)
– 03.06: Délben beültem a kocsiba és elmentem az Auchanba bevásárolni. Hülye voltam, hogy eddig nem mertem, simán ment. Egyedül a kiszállás halálos, mert addig ugye ülök, macska, izomláz, ahogy kell. A két kilométer séta a boltban fel sem tűnt.

Nem véletlenül írtam fentebb, hogy érzem a változások szelét. Ahogy teljesen elhagytam a mankót, leszakadt rólam a lánc. Fejben. Egy nap alatt átváltottam beteg emberből kellemetlen helyzetben élő emberré, azaz egyik pillanatról a másikra természetes lett mindaz, amitől korábban féltem. Egyszerűen kivettem a kocsiból a tálca sört, elsétáltam a lakásig, gondolkodás nélkül fellépdeltem a külső lépcsőn és ugyanazzal a lendülettel felvittem a sört az emeletre. Két nappal ezelőtt még a gondolatától is rosszul lettem volna, annyira nyomoréknak éreztem magam.
Mondjuk mankóval tényleg nehéz is lett volna.

Egyébként pedig félidő (03.06; szerda), napra pontosan hat hete történt a baleset. 12 hétre mondták a gyógyulást, úgy terveztem, hogy akkor kezdek el bringázni is. Ehhez képest…

– 03.07: Beöltöztem a téli bringás ruhába, felpattantam a montira és toltam egy Gyál-Vecsés kört. 16 kilométer, jelen állapotban egy óra, de esőben és forgalomban. Simán ment. A legvacakabb az irányjelzés, ugyanis félkézzel tekerve az ember a combjával szorít rá a vázra és egyensúlyoz. Ha tud.

– 03.07: Utána átöltöztem és még aznap sétáltam 2.2 kilométert az erdőben.
– 03.08: Sétáltam 4.3 kilométert az erdőben. Egyfelől ez abszolút rekord, másfelől meg tegnap érezhetően túlhajtottam magam, így mára pihenést terveztem. Az a vicces, hogy mindkét állítás igaz.

Legénykedek itt ebben a tavaszi belelkesedésben, de azért érdemes megemlíteni, hogy mindennek ára van. Pár nap alatt feltoltam ütközésig a potmétert, élvezem is a szabadabb mozgást, de a kora délutáni gyógytorna után gyakorlatilag végignyüszítem a napot. Hasznos nyüszítés ez, tudom, hogy ez kell a gyógyuláshoz… de azért mégiscsak nyüszítés.

– 03.09: Pihenőnap, gyógytornásszal. Megemlítettem a nőnek, hogy úgy tervezem, bringával megyek el a kórházi kontrollra. Először felnevetett, majd elkomolyodva közölte, hogy ez már hübrisz.
– 03.10: Gondoltam, kipróbálom, mi fér bele. Vasárnap délelőtt Rizmájer, porter sör, 42 kilométer bringázás. Nagyon időszerű volt, mert a kocsmában már igazán aggódhattak, mi lehet azzal a pacákkal, aki télen is, nyáron is megjelenik bicajjal vasárnap délelőttönként, majd egy sör után eltűnik.

– 03.11: Levezető séta, 2,2 km. Tíz nappal ezelőtt még világbajnok séta volt, ma már csak levezető. Akkor 20 percnél is hosszabb kilométerekkel, most 17,5 volt az átlag.
– 03.12: Ugyanaz a levezető séta. Kontrollvizsgálat előtt nix ugribugri.
– 03.13: Kontrollvizsgálat. Mivel kiemelten fontosnak tartom, hogy fejben visszaálljak a korábbi életemre, így szigorúan bringával mentem. Nem szántam hübrisznek, eleve utcai jellegű bringásruhát kaptam fel, leszálláskor a sisakot eltettem a hátizsákba, nem látszott, hogy bringával vagyok. (Aztán persze a szivacsos alsónadrág miatt a röntgennél is kiugrott, na meg a dokinál is, legkésőbb akkor, amikor meg akarta nézni a sebet.)
Üldögéltem az osztály bejárata (1) előtt. A doki kikiabált a szobájából, hogy mehetek, majd ki is lépett a folyosóra.
– Nagyon szépen jár – nyugtázta, miközben figyelte, hogyan járok.
– Köszönöm.
– Tudja, mások ilyenkor még járókerettel jönnek.
– És van, aki biciklivel?
– Azzal jött?
– Igen.
– Merőben szokatlan a hathetes kontrollon. De támogatom.

Vissza a dokihoz. Közösen átnéztük a röntgenfelvételeket, basszus, kábé két centi kellett volna ahhoz, hogy combnyaktörésem legyen, ez tényleg nem sokon múlott. Végül megegyeztünk, hogy habár hat hét múlva újból vissza kellene mennem kontrollra, de felesleges. Esetleg, ha történik valami rendkivüli dolog, akkor talán.
Viszont kaptam egy fontos infót is: teljesen normális, hogy fájdalmaim vannak, úgy meg, hogy ennyire erősen terhelem a lábam, végképp, azaz kell a fájdalomcsillapító, de készülhetek arra is, hogy habár 3 hónap után gyógyultnak tekintenek, de egy enyhe fájdalom utána is maradni fog. Valameddig.

Nos, ennyi. Ezt a vizsgálatot akartam még megvárni. Habár 12 hétre, azaz április végére igérték a gyógyulást, már most, a hetedik héten olyan állapotban vagyok, mely nagyon messze van ugyan a teljes gyógyulástól, de már egészen élhető. Nagyon kevés dolog van, amit egyelőre képtelen vagyok megcsinálni, minden más, ha kicsit kinlódva is, de megy. A magam részéről a továbbiakban nem érzem értelmét vezetni ezt a betegségnaplót. Élek. Megvagyok. Igyekszem visszanyerni a régi formámat. Remélhetőleg ez innentől már csak idő kérdése. Április második felében tervezek sétafutni, májusban jöhetnek a hegyi bringázások, júniustól pedig a nyári túrák. Az élet szép. Ha hagyjuk neki.

TLDR: Javulok.

Szigorúan nézve ez még az előző, kéthetes bejegyzéshez tartozna, hiszen két héttel ezelőtt hétfő délután jöttem haza, most meg még csak hétfő (02.05) délelőtt van, de dinamikáját tekintve már ide illik. Szóval arról van szó, hogy tegnap délután felmászott az ágyam az emeletre, én pedig végre a helyemen aludtam. (Rohadt pocsékul, de minden új alvóhely belövése több nap.) Nos, vérszemet kaptam. Ha már ennyire kezd normalizálódni az életem, akkor egy életem, egy halálom, elmegyek a boltba. Oda-vissza 2,5 kilométer, jelen állapotomban felfoghatatlanul messze.
Aztán megcsináltam, de utólag belegondolva, jó nagy marhaság volt. Nem, nem a sebem fájdult meg, nem is a combom, nem. Akármennyire is koncentráltam a helyes lépésre, nem lett, nem lehetett tökéletes. Végül a térdem sokallt be (ami persze nem igaz, lásd később), amiatt nem tudok most rendesen járni. Este meglesz ennek a böjtje.
Egy érdekes megfigyelés. Az ember azt gondolná, hogy a járdák síkban vannak. Nos, nem. Kifelé lejtenek, az utca felé. Nyilván logikus, a víz ne a kerítés tovében álljon meg, hanem csorogjon az úttest felé. De eddig ez nem tűnt fel. Most viszont, amikor a szenzitív izmaim minden miliméter eltérést érzékelnek, feltűnt, hogy a bal oldali járdákon sokkal kényelmesebb járni, mert ilyenkor kicsivel több súly nehezedik a jobb, azaz egészséges lábamra. Fordítva nyilván a bal terhelődik jobban, na azt a fájdalomméter bejelzi.

Jelenleg (02.09) itt tartok:
– Az ágyam az emeleten van. Egyáltalán nem okoz gondot a lépcsőzés.
– Tudom használni az emeleti fürdőszobát. Ebben az a nagy szó, hogy az emeleti fürdőkádnak elég magas a pereme, de már át tudom lépni.
– Le lehetett szerelni a vécéülőke-magasítót a lenti klotyiban. Tudom használni az emeleti vécét és le is tudok utána zuhanyozni.
– Fel tudom venni a zoknimat.
– Be tudom kötni a cipőfűzőmet.
– Rendszeresen sétálok az erdőben és többszáz métert meg tudok tenni mankó nélkül. Egyébként is, már csak egy mankót használok.
– A lakásban egyre többször lusta vagyok elővenni a mankót és inkább anélkül mászkálok, sűrűn támaszkodva a berendezésre.
– Fel tudom tenni mindkét lábamat a dohányzóasztalra.
– Nem okoz problémát lefeküdni, illetve felkelni.
– A sebem kifejezetten szépen gyógyul, nincs kötés, nem váladékozik. A véraláfutások is halványulnak.
– Viszont még mindig kell a napi 3 fájdalomcsillapító, különösen az éjszakai. És egyelőre még nem tudok zene nélkül aludni.
– Az oldalirányú mozgás pokolira fáj. Guggolni meg se próbáltam. (Majd a gyógytornász.)
– Hiába igyekeztem szabályosan járni, túlterheltem a térdemet. Már ez fáj jobban, nem a combom.

Reggelente Mézga Gézát dúdolva megyek a klotyóra. Van abba valami báj, hogyha kacag a máj, szárnyal a kedv, mint a kacsamadár.

Nejnek ki lett adva, hogy szerezzen be kölcsönbe szobabiciklit. Nem bírok nyugton ülni.

Kifejezetten aranyos, hogy miután végigszenvedtem odakint 500 méter sétát, utána másnap a Relive küldi a lelkes levelét, hogy micsoda sportteljesítmény, mekkora kaland, futtassam rá az algoritmust, hogy örökre megmaradjon az emléke.
Anyád. Az a hernyótalpas.

Szombat (02.10). Ma volt itt először a gyógytornász.
– Tornázni fogunk! – lelkesedett már a külső ajtóban.
– Nem baj, ha én csak nézem?
– De hát maga lesz a kígyónő!
– Ajjaj.

Bementünk.
– Ugye kerékpárbalesete volt? – kérdezett rá, amikor meglátta a nyolc bringát a nappaliban.
– Igen. Hogy találta ki?
– Megérzés.

Aztán elolvasta a zárójelentést és felettébb megkönnyebbült.
– Magának piszok nagy szerencséje van.
– Azért meg tudtam volna lenni enélkül a törés nélkül is.
– Az élet nem így működik.

Mint kiderült, tomportáji, azon belül pertrochanter törésem van, melyet Fí szegezéssel orvosoltak. Ez ugyan a combcsont, de annak egy kevésbé veszélyes darabja. Jól műthető, ritkán okoz komplikációt, jó a vérellátása, gyakorlatilag műtét után egyből terhelhető, helyes fizikoterápiával teljes mértékben gyógyítható. A gyógytornász pedig arra célzott, hogy csak pár centire van a combnyak, na annak a törése sokkal durvább lett volna, kezdve ott, hogy csípőprotézis.
Aztán felmentünk a szobába, lefeküdtem az ágyra és a nő mindenféle szalvétadíszt origamizott belőlem. De alapvetően jól ment, látszott, hol vannak a gyenge pontok, ezekre nyilván gyúrnom kell. Az is kiderült, hogy a térdem nem azért fáj, mert rosszul terhelem a lábam, sőt, ha elkezdem tehermentesíteni a térdem, pont azzal fogom rosszul terhelni. Egyszerűen csak oda sugárzik ki a fájdalom a letapadt izmokból, azaz ha megpróbálom ezeket kenni, masszírozni, átmozgatni, akkor csökkenni fog a térdfájdalom is. A mankó nélküli járást pedig nem érdemes addig erőltetnem, amíg nem megy természetes módon (utólag kiderült, hogy ez is hülyeség); márpedig még nem megy, a testsúlyomat folyamatosan jobbra-balra helyezgetem. Azaz gyógytorna és tömérdek gyaloglás mankóval, lehetőleg természetesen, odafigyelés nélkül. Az igazi az lesz, legalábbis a tornász szerint, ha már többször ottfelejtem valahol a mankót és úgy kell visszamennem érte.
– Hajlítsa be a lábát! Még jobban! Hallja! Még jobban!
– Nem tudom. Képtelen vagyok rá.
– De be kell hajlítania!
– Nem fogja elhinni, de az egészséges lábamat sem tudom jobban.
– Nemá. Próbáljuk ki.
– Ennyi.
– És ha rásegítek?
– Akkor sem megy jobban. Durván kötött az izomzatom.
– Tényleg. Hát, maga sem egy jógabajnok.
– Viszont keresztülrúgom a falat.

A súlyom úgy viselkedik, mint Schrödinger macskája. A baleset napjának reggelén 99,3 kiló voltam, aztán sokáig nem tudtam megmérekezni, szívtam is a fogam, mert az év első fele az, amikor menetrendszerűen le szoktam dobni tíz kilót, na ennek most lőttek, ráadásul a gyógyuláshoz kajálni is kell (1), nem igazán ez az ideális időpont a kalóriadeficites étkezésre és akkor még az apró, de nagyon fontos kényeztetésekről nem is beszéltem, mozgás ugye nuku, szóval paráztam rendesen, aztán amikor kábé egy hónappal a baleset után ráálltam a mérlegre, engem is meglepett, hogy csak 98,1 kilót mutatott. Remek. Azóta viszont emelkedik, nem is kicsit, jelenleg 99,6 kilón áll. Azaz amíg nem mértem, addig csökkent, amint elkezdtem mérni, egyből elkezdett emelkedni.

Néha előveszek egy bringát a sok közül és rátámaszkodok, mintha éppen megpihennék egy hosszú etap után. Ilyenkor erősnek érzem magam, tele energiával. Aztán visszateszem és elbicegek a forgószékemig.

Hat napja csinálom szorgalmasan a gyógytornász által előrt gyakorlatokat és… nem tudom, hogy mi van. Nem tudom, hogy valójában jobban vagyok-e egy kicsit, vagy csak szeretném, ha jobban lennék és azért képzelem úgy? Nagyon messze van még az április vége. Viszont az is tény, hogy rövidtávon tényleg nehéz észrevenni a változást, de hosszútávon, olvasgatva a feljegyzéseimet, már markánsan látszik a javulás.

Jutalomfalat, nem is kicsi. Úgy kezdődött, hogy a sportórám (Garmin Fenix6) egyik nap lemerült sétálgatás közben. Én meg csak néztem, mint Rozi a moziban, mivel egy nappal korábban töltöttem fel. Otthon felpumpáltam újra. Másnapra megint lemerült. Na most így, sportolás, azaz GPS használat nélkül, 7-8 napig simán bírni szokta. Elkezdtem figyelni és tényleg. Csak úgy vágtatott lefelé a töltésjelzőn a szám. Kész. Kakukk. El is kezdtem nézegetni az utódját. Mit mondjak, elég szépen elszabadultak az árak. Gondoltam, teszek még egy próbát. Rádugtam az órát a számítógépre, lepucoltam a fájlrendszerből minden szemetet, ráfrissítettem (nem volt újabb firmware), majd újraindítottam. Azóta tökéletesen működik. Azaz nem az aksik fáradtak el, hanem valami szoftveres gubanc volt. (Valószínűleg a gps ragadt be.) Csakhogy én közben már beleéltem magam abba, hogy új órám lesz. Nagy kijelző (+Európa térkép), napelem (brutál töltöttségi élettartam) és ezerszer pontosabb gps (Multi-Band GNSS)… csak hogy a lényeges dolgokat említsem, mert kevésbé lényeges újdonságból is van bőven. Viszont cefet drága. Aztán belegondoltam, mennyi szar történt velem az utóbbi egy hónapban és mennyi fog még történni, mire újra rendesen tudok mozogni, léccilécci legyen már valami jó is, szóval behunytam a szemem és egy német oldalon(2) rákattintottam a ‘kosárba véle’ gombra.

Most persze tesztelgetem. Ami nem kicsit furcsa számomra, az az, hogy a baleset óta folyamatosan az egekben van az óra által mért stressz, azaz a pulzusnak százalékra normált szórásnégyzete. Viszont az új óra alapban úgy van beállítva, hogy rengeteget pofázik (Woman talks too much, ahogy a Blues Band fogalmazta meg lényegretörően), ez is rögtön a képembe vágta, hogy lassítsak, mert ezzel a tempóval hamarosan feldobom a pacskert, én meg néztem rá bambán, jelenleg délelőtt sétálok 30-50 percet, ebéd után gyógytornázok 20 percet, egyébként meg egész nap egy puha fotelben üldögélek, ugyan, hogyan tudnék ennél is jobban lassítani? Arra azért kiváncsi vagyok, mit fog rólam megtanulni az óra, hiszen egy ilyen dög az első két hétben “tanulja’ az új gazdáját, hogy utána majd okos tanácsokkal tudja ellátni. Már előre izgulok.
A következő napon arra figyelmeztetett, roppant udvariasan, hogy úgy látja, az erős stressz ellenére mégis bevállalok minden nap egy sporttevékenységet. Továbbra is udvariasan felhívta a figyelmemet, hogy vannak alkalmak, amikor érdemes lenne a sportot elhagyni. Az a bizonyos sport, amiről beszélünk, egyébként az, hogy sétálok 1-1.5 kilométert 30-45 perc alatt.
Aztán mégis. Vagyok annyira data freak, hogy egymás mellé tettem a megtett távolságokat a stressz diagramokkal és tényleg. Szemmel láthatóan egyenes arányosság van a megtett távolság és a görbék között: tegnap például rekorderős 2,6 kilométert sétáltam, erre még hajnali ötkor is plafonon volt a stressz, pedig pont az alvás az, amikor regenerálódni szoktam. Szóval hihetetlen, de jelen állapotomban a 2 kilométernyi lassú séta is annyira extra teljesítmény, hogy képes kicsinálni. Egyébként szoktak ilyen erősen stresszes periódusaim lenni, de akkor vagy tartósan napi 100-120 kilométert bringázok, vagy 45 kilométert evezek és nem félek közben sört inni.

A gyógytornában nem az az igazán rossz, amikor csinálják, hanem az utána következő időszak a következő nap reggeléig, amikor olyan fájdalmai vannak az embernek éjszaka, hogy fájdalomcsillapítóval sem tud aludni. Bár állítólag pont ez a gyógytorna a jó.
Viszont láttam, hogy a gyógytornász csajszi kezdi felfogni, mi lesz a fő terelgetési irány, legalábbis amikor rákérdeztem, hogy létezik-e olyan, hogy túl sok gyaloglás, akkor elég furán nézett. Majd utána kínzott meg úgy, hogy… lásd fentebb.

Erdei séta közben elfutott mellettem egy pacák, én pedig csak néztem utána, hogy ember, neked fogalmad sincs, milyen bonyolult izomrendszert mozgatsz meg, csak úgy, öntudatlanul.

Jaj, csak ezt ne. Kezdem megszokni, hogy ilyen béna vagyok. Már gondolkodás nélkül, rutinból mennek a napi folyamatok.

Ma (02.19) végigsétáltam a futópályát (a bevezető szakasszal együtt 3.3 kilométer) és a tornázás során toltam tíz fekvőtámaszt is. (Ahol nem csak a fekvőtámasz volt kihívás, hanem lefeküdni a földre, majd utána felállni.) És ha lúd, legyen kövér, éjszakára lefeleztem a fájdalomcsillapítót.
Másnap reggel. Azért nem volt túl nyugodt éjszakám, de nem is volt kibírhatatlan. A horror a reggeli masszázsnál volt, ma tűnt fel, mennyivel kevesebb izom van a bal combomon. Most már tudom, miért nem nő a súlyom. Basszus. Még ha mozgásképes leszek, utána is őrült munka lesz, mire visszaérek a normál állapotba.

Kenderice Ákos ugyan levezette, hogy az ember a kutyától származik, és habár az elmélet meglehetősen véleményes, de önmagában is érdekes dolgokat találhatunk, ha megvizsgáljuk, hogyan járunk. Gondoljunk bele, a testünk tömegközéppontja középen van, azaz egyáltalán nem a lábaink fölött, hanem közötte. Ebből következően járás közben van egy oldalirányú erő, melyet a lábainkkal kompenzálunk, úgy, hogy észre sem vesszük. Mármint normálisan. De ha valami megzavarja a rendszert és újra be kell állítani, akkor a szervezet bejelez. Például a sérült láb már elbírja a testsúlyt, de csak akkor, ha az függőlegesen nehezül rá. Az oldalerőt egyáltalán nem tolerálja, eleinte sikoltással, később sziszegéssel jelzi be. Ebből lesz a sánta bicegés, amikor a bot nélküli járásnál az ember minden lépésnél jobbra-balra helyezi a testsúlyát.

02.22. Megérkezett a kölcsön szobakerékpár. Elég leharcolt jószág, de én meg kellőképpen igénytelen vagyok, szóval összeillünk. Odavonszoltam a tévé elé és elkezdtem feldolgozni a rengeteg félrerakott bringás túravideót. Döntöttem a kanyarban, ahogy kell. Elég szánalmas pótlék, de lányom meg az emeleten zwiftel, az se jobb.

Kiváncsiságból felültem a nappaliban egy igazi bringára. Sikerült. A szobabicikli alapján már tekerni is tudnám. Csak éppen a forgalomban mozgás, a korrekciók, a rázós utak nem mennének.

02.24 szombat. Délután megint gyógytornász. Az egész úgy volt vacak, ahogy volt.
– Maga még mankóval jár? – csodálkozott rám, amikor beengedtem.
Én meg csak néztem hülyén. Bocs, de mankó nélkül csak tekeregve tudok járni.
Aztán torna közben kiderült, hogy egy mozdulat nagyon nem megy. Nem rosszul megy, hanem egyáltalán nem.
– Nem hiszem el, hogy nem tudja. Ez egy könnyű gyakorlat.
– Márpedig nem.
– Legalább a sámlira tegye fel a lábát, ott meg tud pihenni, mielőtt magasabbra megyünk.
– A sámlira!? – kacagtam fel – Már oda sem megy.
– Ez baj – komorult el – Magának van ott egy izma, amelyik egyáltalán nem működik. Ha nem tudjuk beindítani, akkor mindenféle sportnak lőttek a továbbiakban.

Nem dobta fel a kedvemet. Most az optimista forgatókönyv is az, hogy le fogom ordítani a csillárt a plafonról, mire egy 5 hete beragadt, megmerevedett izmot be tudunk indítani. A pesszimista forgatókönyv… azzal nem is akarok foglalkozni.

Este elkeseredésemben ittam egy sört. Végülis túléltem, de a sportórám szerint éppen csak.

Február utolsó hetének napi programja:
– A reggeli kávé után fekvőtámaszok, lehetőleg minden nap eggyel több.
– Délelőtt 3,5 kilométer séta az erdőben, egyre több mankó nélküli járással, de úgy, hogy fogcsikorgatva próbálom egyenesben tartani a felsőtestemet. (Ugyanis pont a sérült láb oldaltartó izma nem működik.)
– Ebéd után gyógytorna. Csak olyan gyakorlatokkal, amelyek fájnak.
– Késő délután 1 óra szobabicikli, majdnem a legerősebb fokozaton. (Ez – és a fekvőtámasz – csak erősítés, a sztrájkoló izmot nem terheli.)

Este hasonkúszva mászok a fájdalomcsillapítóért.

Reggelre viszont elmúlik a fájdalom… és kezdődik minden előlről.

Vasárnap meghaltam. Hétfőn is. Keddre viszont hozzászoktam a terheléshez, a beragadt izom is megmozdult, legalábbis úgy tűnik. Este megint ittam egy sört, de most jutalmazásként. A sportóra ezt is zokon vette, de kapja be.

Túraáttervezés. Az idei túrákat – két kivétellel – áttettem a 2025-ös folderbe. Ami ott volt, azokat meg a 2026-osba. Miközben azt se tudom, lesz-e akkor még emberiség.

Nem tartom magam mazochistának, de most (02.29) elbizonytalanodtam. Ma séta közben gondoltam egy merészet és két kilométeren keresztül bot nélkül mentem. És csak menetközben ugrott be, hogy a vízszivárgás okozta kavarások miatt elfelejtettem bevenni a reggeli fájdalomcsillapítót. Viszont ha már belehergeltem magam, akkor nem adtam fel, végigcsináltam, perverz módon még élvezve is, fájjál csak, öreg, jó helyen fájsz, ettől gyógyulsz. Otthon pedig dafke nem vettem be a gyógyszert, egyszer úgyis ki kell próbálni, mennyire van még rá szükségem. Egyelőre az izomláz tombol. A jó hír az, hogy mivel izomláz, így 4-5 percnyi járkálás után megszelidül. A rossz hír maga a 4-5 perc, hiszen minden felállás után végig kell magam szenvedni rajta. (Aztán a gyógytornánál kiderült, hogy baj van, fájdalomcsillapítő nélkül kábé csak a fele gyakorlatot tudtam megcsinálni.)

Mérföldkő. A három hónapos gyógyulási folyamat közepén vagyok, másfél hónap telt el a baleset óta. Ha nem lett volna, akkor, amilyen jó idő van, már hegymászó csúcsformában lennék. Most meg annak örülhetek, hogy a napi egy óra erdei séta legalább tavaszias időben történik.

03.02; szombat, gyógytornász. Mintha vizsgára készültünk volna. A nő meg volt győződve arról, hogy jövő héten, a kontrollon a doki fel fog fektetni egy asztalra és leteszteli, hogyan mozog különböző irányokba a lábam. Így a foglalkozáson ezeket a mozgásokat vettük sorra. Átmentem az elővizsgán. (Azaz beröffent a lazsálós izom.)

03.03; vasárnap, a gyönyörű tavaszi időben úgy döntöttem, hogy ma nagyon odateszem magam. A szobabicikli felejtős, túl alacsony az eszköz, tönkrevágja a térdem, ehelyett lesz az, hogy a megszokottnál nagyobbakat sétálok. Nos, meglett: 3,5 kilométer séta, bot nélkül. Végig úgy éreztem megam, mint Frankestein szörnye, amint éppen járni tanul, de végül annyira belejöttem, hogy amint hazaérkeztem, lendületből kimentem a kertbe és megmetszettem a cserjéket. Aztán leültem és azóta pokoli a nap, minden felálláskor belémhasít az izomláz, de mindegy is, csak vigyorgok rajta, a nagy dolgot már megcselekedtem. (Tapasztalat: egy ilyen erőfeszítés után fájdalomcsillapítóval sem megy a gyógytorna.)

Ezzel zárom is a hónapot. Érdekes volt végigolvasnom. Február 5-én még azon lelkendeztem, hogy fel tudok menni az emeletre. Most meg már rendes, azaz váltott léptekkel járok a lépcsőn és itt volt ez a 3,5 kilométernyi, segédeszköz nélküli séta… még mindig hihetetlen.

PS
Izé. Ezt most találtam.

“Csípőtáji törés után általában 3 hónapig csak a járókerettel, részleges terheléssel szabad közlekedni (a törés jellegétől, a csontegyesítő műtét stabilitásától függően az operáló orvos megmondja, mennyi súllyal szabad a végtagot terhelni)”
– link –

Tisztelt Bíróság, ártatlan vagyok. Nekem senki nem szólt. Egyébként is, mások vittek rossz utakra engem.

SPOILER
Négy napja fejeztem be ezt az írást, de micsoda négy nap volt ez! Megírom.

Vége lett az intenzív időszaknak, jöttek a hétköznapok.

Felhívtam a körzeti orvost. Eleve le kell jelentkeznem, illetve meg kell beszélnünk a gyógytornászt meg a gyógyszerezést.
– A gyógytornász fontos – szögezte le az asszisztens.
– Tudom, de elvagyok magam is.
– Pont ez a baj. Túlhajtja, túlerőlteti magát.
– Én?
– Maga. Ismerem magát már régóta.
– Óh.

Ezek után kiváncsi vagyok, miket szokott mondani Nejnek, aki _tényleg_ egy szuicid terminátor. Na mindegy, nicht ugri-bugri, langsam spazieren… szószerint. Szerencsére időközben megoldódni látszik a vérhígító injekciókkal kapcsolatos probléma is, azaz egyáltalán nincs extra mozgáskényszerem, rá kell állnom egy nem túl lusta, de nem is túl harcos életmódra.

A vécéülőke-magasító nem kicsit lett félretervezve. Legalább 25 centis farok kell hozzá (lankadtan!), hogy a delikvens ne pisiljen ki belőle erőlködés közben.

A lehangoltság nem is igazán megfelelő kifejezés. El van téve megnézésre kábé tíz-húsz bringás videó a youtube-on, mindegyik olyan, amelyikre szükségem lett volna a nyári túrák tervezéséhez. Ezekre most rá sem tudok nézni, de nem is kell, tök feleslegesek. Pont annyira, mint a rendszeresen érkező bortesztek.
Meg hát… először arra gondoltam, legalább lesz időm összevágni a 2023-as év összes bringatúráját. Nos, idő az tényleg van… de nehéz úgy videót vágni, hogy az embernek fátyolos a szeme.

Más szempontból is nagyon kellemetlen a helyzet. Jó öt éve vagyok masszívan benne egy – teljesen jogos – kapuzárási pánikban. Hatvanéves létemre 100-200 kilométeres napi távokat bringázok, alpesi kerékpártúrákra járok és felettébb élvezem, miközben azért sejtem, hogy ez sokáig már nem lesz fenntartható. Minden nap számít. És ennek megfelelően élek: minden nap elveszett, amelyiken nem bringáztam.
Most viszont hirtelen minden a feje tetejére állt. A borzalmasan drága idő, amelynek minden múló másodperce egy tűszúrás, hirtelen elpazarolandó lett. Ki kell bírnom tétlenül ezt a fájdalmas három hónapot. Jó dolog egészen biztosan nem lesz benne, fájdalmak, kinlódások annál inkább. Legszivesebben lehibernálnám magam és csak három hónap múlva kelnék fel. Érted? Amikor minden elpazarolt másodpercért üvölteni tudnék, most ki kell dobnom minimum három hónapot. Felfoghatatlan veszteség.

Van, aki azt hiszi,
Múlatja az időt.
Nem esik le neki
Hogy az múlatja őt.
– And Friends –

Hétfőn (01.29) megvolt a varratkiszedés. Maga a művelet kábé 5 percig tartott, négy szálat húztak ki, négy apró tűszúrásnyi fájdalom. De mire bejutottunk (belső Nyócker, hétfő reggel nyolcra legyünk a rendelőben a 121-es szoba előtt, parkolóhely, besántikálás, a lift nem volt elérhető, másfél emeletnyi lépcsőzés, egy óra várakozás, mert az orvosoknak kilencig dolga van (de akkor mi a francért kellett nyolcra mennem?)), megkinlódtunk rendesen, hogy mást ne mondjak, a fájdalomcsillapító két óra után kezd hatni, de nem lehet egyből bevenni, előtte legalább félórával kell savcsökkentő is, azaz hajnali ötkor keltem, miközben az egyik legfontosabb dolgom a jó alvás lenne, hatkor bevettem a gyógyszert, majd utána néztem a plafont az indulásig és azon szurkoltam, hogy útközben ne kelljen vécére mennem. A varratkiszedést végül nem a doki csinálta meg, azaz még át kellett mennem utána a kórházba, fel az emeletre, ahol feküdtem, levadászni a dokit, hogy megtudjam, mi merre. Ez is volt vagy egy óra, utána persze visszasántikálás a kocsihoz, majd itthon be. A legfurcsább az egészben a sportórám mérése volt: szerinte ezen a napon annyira alacsony volt a stresszértékem, hogy a kórházban gyakorlatilag töltődtem is. Előtte is, utána is, azaz itthon, folyamatosan az egekben van a stressz. A fene sem érti.

Ami szintén furcsa, az az, hogy mennyire megváltozott a helyzet a varratkiszedés után. Innentől már csak éjszakára vettem be fájdalomcsillapítót, napközben nem kellett. (Nem mondom, hogy nem fájt, de elviselhető volt.) És belelkesedve a kutyaszaros sétáktól a Nyóckerben, elkezdtem kijárogatni az erdőbe. Elsőre komoly 900 métert tettem meg, két mankóval, teljesen kikészültem, mire hazaértem, de akkor is, szabadság.

Vannak ezek a fantomérzések. Sétáltam az erdőben, nagyjából a futópályán, aztán nagyon elgondolkodtam valamin, majd közben beugrott, hogy mi a francot sétálok annyit, bele kellene futnom és már majdnem el is löktem magam a földtől, amikor észrevettem a két könyökmankót a kezeimben. Vagy ugyanez a lakásban: fotelben ülve nagyon elmélyültem egy jó könyvben (Presser I-II), amikor Nej szólt valamit, én meg fel akartam pattanni, aztán a durva benyilallás rántott vissza a földre.

Amik nem mennek: zokni felhúzása, cipőfűző megkötése, leesett könyvjelző felvétele a földről. Viszont tudok dartsozni. Amíg ki nem esik a nyíl a táblából.

Péntek (02.02) reggel van. Tegnap este leszedtem az összes kötést és végre rendesen zuhanyoztam. Délután mentem pár métert mankó nélkül. Cefettül fájt, de nagyon jó érzés volt. Ma reggel tök egyedül felkinlódtam a zoknimat és befűztem a cipőmet. Na, ez is fájt rendesen, de megcsináltam, mehetek sétálni. Ja, és felvettem a földről a könyvjelzőt is és a dartsnyilat is. Apró győzelmek ezek, de nagyon kellenek.

Az éjszakáktól viszont még mindig félek. Egyik borzalmasabb, mint a másik. Valószínűleg az van, hogy a napközbeni legénykedés árát éjszaka fizetem meg.

Szombat. Kimondtam a fatvát az ágyra. Nem mintha olyan nagyon zavart volna. Az, hogy itt van a nappaliban, befordítva a térbe, az maximum esztétikai probléma. A reggel korán munkába menők úgyis a konyhába mennek, nem a nappaliba. Én meg egészen hozzászoktam.

Sokkal inkább jelképes dologról van szó. Ha az ágy visszamászik az emeletre, az egyben azt is jelenti, hogy hatalmasat lépünk visszafelé, a korábban megszokott, az ún. normális élet felé. (A lényeg, hogy a betegség-tudat halványuljon. Eleinte nem tudtam lehajolni a mosogatógéphez, így természetessé vált, hogy mások pakolnak utánam, mások kezelik az eszközt. Ez egy úri élet, kedvem lett volna fenntartani, de ahogy le tudtam hajolni, visszaálltam. Ugyanígy, ahogy ráállt a kezem, felmostam magam után a fürdőszobát és sorolhatnám sokáig, a lényeg, hogy igyekezni kell normálisan élni, nem hagyni, hogy magatehetetlen, beteg emberként kezeljenek. Jó, persze, akad még bőven olyasmi, ami egyelőre megoldhatatlan számomra, de fogynak.)

Szóval, ültem a fotelben, aztán letettem egy pillanatra a könyvet és elgondolkodtam. Miért is van még mindig lent az ágy?
– A lépcsőn fel-alámászkálás elkerülése végett. Nos, ezt ügyes optimalizálással le lehet csökkenteni napi két menetre, annyit meg már bőven tudok. Igaz, a reggeli lejövet kicsit necces, mert akkor nincs fájdalomcsillapító, de legfeljebb jobban figyelek. (A sok mászkálás miatt vissza kellett állnom napi három szemre.)
– A lenti mosókonyhában alacsony kád van, abba bele tudok lépni, az emeleti fürdőszoba sarokkádjába viszont nem. Álprobléma. Simán meg tudok zuhanyozni lent és csak utána megyek fel aludni. Fogkefém mindkét helyen van.
– A lenti vécén van az ülőkemagasító. Álprobléma. Pisilni bárhol tudok és amikor a magasítóra van szükség, akkor pont lent vagyok, nagyjából a reggeli kávé után.
– Éjszakai zene (Barclay James Harvest) az automatikus visszaalváshoz. Laptopról megoldható.
– Öltözködés. A lenti ágy nagyon jól működött, itt sajnálom egyedül, hogy felmegy. Cipő. Cipőfűzés. Megoldom máshogy, persze, de az nem annyira komfortos.
Viszont holnap jön a lányom barátja és Nejjel ketten valahogy felviszik az ágyat. Eldöntetett.

Mindent akarok, de azt most rögtön,
Mindent akarok azonnal
Mindent akarok,de azt most rögtön, hé, még ma!
– Bikini –

Igaz, így lekerült az összes bringa az íróasztalom mellé. Nézegethetem őket. A szívem szakad meg. Viszont folytathatom a decemberben megkezdett átszereléseket. Egyszer úgyis szükség lesz rájuk.

Türelmet akarok, de azonnal!

Az első probléma a hazautazás, mint komplex folyamat. Lehetett volna kérni mentőt, pontosabban betegszállítót, de nagyon leterheltek, időnként több órát is várni kell rájuk. Maradt a saját erő. Személyautóba nem tudok beszállni, illetve beszállni még tudnék is, hiszen ekkor a gravitáció segít, kiszállni… na az nem ment volna olyan mélyről. Maradt a mikrobusz. Igaz, abban egy jó nagyot kell fellépni, de bőven van hozzá hely, van kapaszkodó és van egy egészséges lábam. Bizakodtam. De a teljes folyamat ennél jóval komplikáltabb volt. Nejnek kellett bejönnie a kisbusszal a belvárosba (parázott rendesen), parkolóhelyet keresnie, lehetőleg a közelben, aztán feljönnie az osztályra, kölcsönkérni egy kerekes kiskocsit, eltolnia az autóig, majd miután beszálltam, visszavinni a kiskocsit, hazavezetni… itthon meg majd lesz már valahogy. Az a következő problémakör. (Kreatív napjaink lesznek.)
A programjaink szerencsésen illeszkedtek: amíg Nej hétfő délelőtt a megbeszéléseit pörgette, addig én odabent a leszerelést. Mindketten délre végeztünk, indulhatott a művelet.
Amikor beleültem a kiskocsiba, mindketten egyszerre röhögtük el magunkat. Teljesen egy srófra járt az agyunk.
– A francba, elfelejtettem hozni ilyen kis zácslócskát, melyet lengethettél volna, miközben tollak! – közölte Nej.
– Bakker, pont erre gondoltam! Hogy amikor megírom ezt az egészet, ide kellene majd valami Svejk referencia!

Aztán később már nem röhögtünk annyit, a nyócker járdái borzalmasak, kutyaszar bőven, az utak forgalmasak, parkolóhely csak messze volt, a minuszok ellenére rajtam nem volt se cipő, se kesztyű, a kiskocsin nem volt lábtartó, így végig nekem kellett kinyújtva tartanom a lábaimat, ha behajlott, beleakadt a járdába, Nej meg ugye folyamatosan tolta a kocsit, ilyenkor diszkréten ordítottam. De végül túllettünk rajta, hazakocogtunk. Itthon minden lefagyva, a kertvárost ugye nem szokták takarítani, oldja meg mindenki maga. Szóltam is Nejnek, hogy szórjon ki egy kis zeolitot a ház elé. Aztán járókerettel besétáltam, meglepő módon a lépcsőket is simán vettem.

Háát….

Sorházban lakunk, az alsó a közösségi szint, itt van a konyha, étkező, nappali, a hálószobák pedig a tetőtérben. A lépcső viszont kifejezetten rosszindulatú. Magas lépcsőfokok, az egész szűk és kanyargós, kapaszkodó csak az egyik oldalon, de az se túl stabil. Látatlanba nem mertem bevállalni(1), így a család átalakította a lakást. Lecipelték fiam elhagyott szobájából az ágyat, felvitték helyére az összes nem használt bringát, az ágy pedig a bicajok helyére került.

(1) Csütörtökön, azaz nyolc nappal az esés és három nappal a hazaérkezés után sikerült először felmennem az emeletre. Mankóval és fájdalomcsillapítóval.

Így amikor beléptem, rögtön egy menekülttábor jellegű nappaliban találtam magam. Egy ágy, bent a térben, körbe mindenfelé mankók, járókeret, vécémagasító (ezt még nem volt idejük felszerelni). A macskaalom átkerült a szerszámosszekrény elé, mondván, hogy most úgysem fogok barkácsolni, nem a fenét, mire az összes járássegítő eszköz összerozsdált lábain beállítottam a megfelelő magasságot, kellett hozzá rendesen wd40, kalapács, kombinált fogó, franciakulcs.

Minden összefügg mindennel. Nem írom le az összes variálást, inkább csak néhány példán keresztül bemutatom.

Nagyjából tudok egyedül öltözködni, de a zokni kifog rajtam. Pár centi hiányzik hozzá, de nem tudom beleakasztani a lábujjaimat. Nej felvetette, hogy reggel, mielőtt elmegy, felad rám egy zoknit. Ez működhetne is, csakhogy a reggeli után jön a klotyi és jelenlegi állapotomban csak akkor érzem magam tisztának, ha utána lemosdok a kádban. Oda viszont nem jó a zokni. Hmm? Nej vett mamuszt, de nem jött be, nem igazán tudom felvenni. Ez csak úgy működne, ha a mamuszvásárláskor én is ott vagyok és próbálgatjuk. Mi legyen? Végül az lett, hogy vettünk nedves vécépapírt és a száraz/nedves kombinációval már elfogadhatóan rendbe tudtam tenni magamat alvázmosás nélkül, azaz jöhetett reggel a zokni. (Aztán végül mégis a mamusz győzött, mert a fene tudja mitől, de elromlott az alvásom és úgy döntöttünk, hogy fontosabb az, hogy ne ébredjek fel kora reggel a zoknihúzásra.)

Járókeret, vagy mankó? Nyilván mindkettő. (Szerencse a szerencsétlenségben, hogy szinte mindenkinek van olyan ismerőse, akinek valamikor be kellett szereznie ilyesmit, de ma már csak feleslegesen áll a szekrényében és természetesen kölcsön tudja adni.) A járókeret ugyanis a teherautó (habár a szlengben Trabantnak hívják), a mankó meg a sportautó. Bármit is kell cipelni, vagy ráteszem a járókeretre, vagy egybefogom vele, vagy csak fél kézzel kezelem a járókeretet, a másik kezemben pedig cipekedek. (Egyik nap bemutatót tartottam: lannisztereztem egyet.)

Mi lanniszterezésnek nevezzük, amikor valaki egy kristály borospohárral a kezében hanyagul sodródik a társaságban. Jelen esetben bor persze nem volt, de az izotóniás italomat borospohárban kevertem ki, majd az egyik kezemmel a járókeretre támaszkodva, a másikban a borospoharat vállmagasságban tartva flangáltam, rendes, azaz nem béna járással.

A mankó ellenben kicsi, gyors, jól manőverezhető, járásgyakorláshoz nagyon jó, de a használata során nincs szabad kezem. (Azóta már vittem vajaskiflit a zsebemben.) Nej ráadásul valahonnan szerzett macskaszemes mankót is, hátha járkálok majd sötét országúton.
De a legabszurdabb jármű nem ez, hanem a zöldségtároló. Ugyanis felmerült, hogy oké, főzök magamra (a kicsi konyha előnyei, beállok középre és mindent elérek, úgy, hogy bármibe tudok kapaszkodni), de mi lesz utána? Hogyan viszem ki a kaját az étkezőbe? Vagy eszek állva a konyhában? A megoldást a zöldségtároló kiskocsi nyújtotta. A zöldségek át lettek pakolva én pedig kaptam egy zsúrkocsit, melyet járókeretként használva komolyabb dolgokat is tudok magammal vinni.

Így kell járni, úgy kell járni, azaz a nézését és a járását.
Akár járókeret, akár mankó, a legfontosabb, hogy kiverjük a fejünkből azt, hogy betegek vagyunk. Ha ugyanis azt mondom, hogy a bal lábam béna, használhatatlan, akkor mindent a jobb fog csinálni, a bal csak asszisztál. Ebből alakul ki a sánta járás, mely képes a gyógyulás után is megmaradni. És hát a gyógyulás sem lesz az igazi.
Először is ki kell egyenesedni. Segédeszközzel az ember hajlamos görnyedni, mindig a lába elé nézni. Kiegyenesedünk, nem a földet nézzük.
Egyensúlyozni kell. a penge élén. Gyakorolni a járást, úgy hogy még az elviselhető fájdalomig terhelni kell a rossz lábat is. (Egy kis fájdalomcsillapító még nem csalás.) A járás alatt azt értem, hogy figyelni kell, pontosan hogyan is működik a jó láb és ugyanúgy lépni a másikkal is. Vagy ha valaki mentálisan elég erős, akkor el kell felejteni, hogy sérült és megpróbálni hanyagul úgy járni, mintha semmi sem történt volna. A beteg lábbal előre kell lépni; nem szabad húzni, sőt, a beteg lábbal kell húzni magunkat. Meg ilyenek. Ki kell menni az utcára, gyalogolni orrvérzésig. Nagyon hatékony.

Bringáskesztyű a járókerethez. Mert elkezdte törni a kezemet.
– Veszek fel hozzá motoros szemüveget és sisakot is! Mit szólsz? – fordultam Nejhez.
– Lefényképezem!
– Akkor legyen nálad hajszárító is, hagy lobogjon a hajam!
– Mid?

Baszki, ma akkora szélvihar volt, hogy letépte a kerti állólámpa gömbbúráját és vitte magával. Én meg járókerettel rohantam utána.

Még nem kezdett el hatni igazán a fájdalomcsillapító, amikor megjött az orvosi vizit.
– Hogy érzi magát?
– Nem túl jól – suttogtam.
– Mi a baj?
– Most múlt el a műtét érzéstelenítője és még nem hat a frissen beadott.
– Aha. Hát, ilyen van. Hamarosan jobb lesz.
– Persze. Viszont ez nagyon rossz. Kérhetném, hogy amíg bent vagyok, rendszeresen kapjak fájdalomcsillapítót?
– Természetesen – bólintott, majd odafordult a jegyzetelő nőhöz – Írj fel a betegnek fájdalomcsillapítót. Ja, meg írd fel, hogy a gyógytornász jöjjön fel ebéd után megsétáltatni a fiatalurat.

Nekem fél méterre kigúvadt a szemem. Megsétáltatni? Öt órája műtöttek! Milimétereket sem merek mozgatni a lábamon, nemhogy súlyt helyezni rá. Ez biztos csak valami betegszivató orvosvicc lesz.

A délelőtt eseménytelenül telt. A társamat hazaengedték, egyedül maradtam egy háromágyas kórteremben. Nemsokára megérkezett Nej, hozott csomó mindent, leginkább jókedvet. Szükségem is volt rá, ez az egész nem csak fizikailag viselt meg, hanem mentálisan is. (Ezt egy héttel később írom, de még mindig, ha eszembe jut, hogyan éltem az előtt a szerencsétlen esés előtt és hogyan fogok most, könny szökik a szemembe.) Persze hozott mindent, amit jónak látott, meg mindent, amit a kórház megkövetelt. Addig semmim sem volt. Ruhám sem, pucéran feküdtem a lepedőm alatt (takaróm sem volt), de még órám sem, tényleg semmi. Teljesen elveszettnek éreztem magam. Azért ha az ember közelében van legalább egy mobiltelcsi, sokkal nagyobb biztonságban érzi magát, dehát az sem volt.

Az ebéd meglepően jó volt. Utána nem sokkal bevigyorgott a gyógytornász csajszi.
– Akkor most tornázzunk! – javasolta.
– Csinálja. Majd nézem.
– Haha! Maga fog tornázni!

Nem is maradt időm tiltakozni, lerántotta a lepedőmet.

– Hoppá. Vegyen fel valamit.
– Én ugyan nem. Ott van az asztalon egy sporttáska, abban talál alsónadrágot. Legyen kedves, adja fel rám.

Felöltöztetett. Majd elkezdte csavargatni a lábfejemet. Azzal nem is volt semmi baj.
– Most feszítse meg a combjait!
Igazából azzal sem volt gond, a fájdalomcsillapító ekkor már hatott.
– Eddig nagyon jó. Most pedig felülünk!
Ez már nem ment olyan könnyedén, a bal lábamat ő emelte meg és mozgatta, miközben én a maradékot kormányoztam, hátsó madárfogással az ágy vasába kapaszkodva. De végül ültem az ágy szélén.
– Remek! – ujjongott a csajszi – Most pedig kapaszkodjon bele ebbe a járókeretbe és álljon fel!
Ekkor már nekem is kedvem támadt a játékhoz, belekapaszkodtam és a jó lábammal felálltam.
– Erről van szó. Felállt! Mit szól hozzá?
– Nem hiszek a szememnek.
– Ugye? Most viszont üljön vissza, mára elég ennyi.
Leültem, közös munkával vissza lettem hajtogatva az ágyra, betakaróztam a lepedőmmel.
– Holnap is jövök. Addig gyakoroljon! – búcsúzott el.

Azannya. Pár percnyit éltem! Másfél napnyi totál mozgásképtelenség után volt pár reménykeltő pillanat.
Nyilván nem hagytam ennyiben. Kifújtam magam és egy félóra múlva már kúsztam is lefelé az ágyról. A béna lábamat nem tudtam mozgatni, de azt találtam ki, hogy a jó lábammal nyúltam alá és úgy emeltem le az ágyról. Ültem. Utána rátámaszkodtam a járókeretre. Álltam. Szédültem, mint az állat, hányingerem volt, fejfájásom… de álltam. Sőt. Megmámorosodtam és megpróbáltam járni. A technikát hamar kitapasztaltam és simán el tudtam sétálni a vécéig. Aztán ha már ott jártam, pisiltem is egyet. Éljenéljenhurrá. Viszlát kacsa(1), ágytál pedig most már biztos, hogy nem is lesz. Feltéve persze, hogy rá tudok ülni az ülőkére, de csak megoldom valahogy.
Visszaaraszoltam az ágyig és visszafeküdtem. Ez volt a legszarabb rész, nem részletezem. De megcsináltam. Tíz órával a műtét után önállóan felálltam, mentem pár métert, majd visszafeküdtem. Talán megmaradok.

~oOo~

(1) Essen pár szó erről a szárnyasjószágról. A megfigyelőben nyomta a kezembe egy megtermett nővér.
– Ez mi? – kérdeztem.
– Kacsa – nézett vissza meglepetten.
– És ezt hogyan kell használni?
Teljesen zavarba jött. Egy nővér.
– Hát fogja és beledugja azt, amit bele tud dugni, aztán pisil – oldotta meg végül.
Na most nem vagyok annyira debil, amennyire látszok, meg a csajszit sem akartam szivatni, de elsőre tényleg nem értettem a dolgot. Mentségemre szóljon, hogy ekkor még azt hittem, ez az egy eszköz jó mind a két anyagcsere-folyamatra. Aztán a szobatársaim meséltek az ágytálról és így már minden világos lett.

Praktikus megjegyzés: a zöld teára figyelni kell. Hatékony vízhajtó, mely simán produkál olyat, hogy egy éjszaka megtelik az edény, márpedig ezt használat közben nem igazán lehet észrevenni. Az álmoskönyv szerint ez nagy takarítást jelent a következő napon.

~oOo~

Délután kaptam egy szobatársat, innentől végig ketten voltunk. De ez még így is luxusnak számított.

És tulajdonképpen így teltek a napok. Az éjszakák mind vacakok voltak, nem bírok háton aludni, máshogy meg nem lehetett, a külső ajtó éjszaka is nyitva volt, bejött a fény, bejött a hang, szívszorító volt hallgatni, hogy demens emberek mekkora cirkuszokat produkáltak, az egyik például állandóan azért ordibált, hogy azonnal vigyék kórházba. Szóval alvás, az nem volt. Szombatról vasárnapra jutottam el oda, hogy váratlanul álmodtam.

Tökéletes volt. Egyrészt azért, mert álmodtam. Ez már a negyedik éjszaka volt és a sportóra ma regisztrált először alvást és ott szerénykedett benne 6 perc REM fázis. (Ez mind azért mert megpróbáltam oldalra fordulva aludni és sikerült.) De maga az álom is remekül illeszkedett, bringázás közben történt a baleset, a következő rész lehet a kórházi kálvária, úgy fogok hazamenni, hogy Nej jön be értem a Fiat furgonnal, naponta egyeztetünk, mi mindent kell venni otthonra, az alsógatyám meg… folyamatosan veszekedés tárgya volt a kórházban, a gyógytornász szerint viselnem kell, az éjszakás nővér szerint meg tilos és rendszeresen levetette.

Szabályos, de nem szigorú menetrend szerint éltünk. Voltak vizitek, voltak mérések, reggeli-ebéd-vacsora, takarítások, ágyáthúzások, este fürdetés, de én az első után leváltam, megfürödtem magam a lavórból, szurik, gyógyszerek, mindennek megvolt az ideje.

Emberek, sportoljatok! Mindenhol meglepődtek, hogy a koromhoz képest milyen jók az értékeim. Még a röntgen és – értelemszerűen – a műtét előtt is már 110/80-as vérnyomást, 49-es pulzust és 5.9-es vércukrot mértek. Aztán a gyógyulási folyamatom is érezhetően gyorsabb volt, nem győztek csodálkozni. Egyszerűen a sportos életmód, a jó erőnlét ilyen helyzetben kincset ér.

Az ággyal nem voltam kibékülve, de nagyon nem. Sajnos a részlegen nem volt olyan társalgóféle, ahová ki lehetett volna ülni. Oké, traumatológiai kórház, valószínűleg nem volt rá nagy igény, viszont az sem volt frankó, hogy kaptál egy ágyat, ahol tartózkodhattál és… ennyi. Abban kellett ülnöd/feküdnöd egész nap, éjszaka meg benne aludni. Nem ment. Fájt a derekam, elaludtam a nyakam, fájt a fejem, egyszerűen nem találtam kényelmes pozíciót. Az utolsó éjszakámon a sportóra szerint három órát aludtam, szerintem egyet sem. Az gondolom elég sokat elárul, hogy éjszaka elolvastam mobilról a Titán Szirénjeit. A maradék időben aludtam.

A másik, ami nem igazán akart a helyére kunkorodni, az a széklet volt.
Aztán négy nap után megérkeztem a nagy csomóponthoz.

Kezdjük ott, hogy nem készültem erre az egészre. A cetlimre már régóta felírtam, hogy rendeznem kell az ebook-okat a mobilomon, de csak halogattam. Most meg itt vagyok egy kórteremben és annyi az összes dolgom, hogy gyógyulgassak, ne okozzak gondot. Valami jó olvasnivaló kellett volna. Nej behozott két frissen vásárolt Pratchett könyvet, ezek hamar elfogytak, a mobilon viszont nem volt könnyű olvasmány. Jobb híján nekiálltam Stephen Hawking Az Idő Rövid Története című könnyed krimijének. Megjegyzem, ezt már régóta el akartam olvasni, csak eddig vagy az idő, vagy a kedv hiányzott. Ugyanis szerettem volna végre már megérteni a relativitáselméletet. Megérteni. Ismerni ismerem, tananyag is volt, megtanultam, később elolvastam Einstein írásait is, tehát nagyjából képben voltam vele, nagyjából mint háziasszony a mikrohullámú sütővel, azaz tudtam mi az, tudtam mire jó, de nem tudtam, hogyan működik.
Aztán Hawking könyvének már a bevezetőjéből megértettem. Ez az a bevezető, melyet a tudományos tárgyalásoknál vagy elhagynak, vagy túlbonyolítanak.

És akkor beszéljünk egy kicsit a bélműködésemről.
Szerdán még bringázás előtt voltam vécén. Utána viszont… mintha elvágták volna. Csütörtök hajnalban műtöttek, onnantól elképzelésem sem volt, mi lesz ebből. Kimászni az ágyból, ráülni a vécére, kinyomni, kitörölni, felállni, visszamászni… és mindezt túlélni… lehetetlen.
Aztán szépen alakulgattak a dolgok, ment a felállás, a mászkálás, a visszafekvés, de ekkor meg már nem kellett vécére mennem. A szervezet úgy döntött, hogy feladja, inkább nem.
Végül vasárnap reggel tört meg a csend.
Először kimentem vécére és kiszenvedtem két mogyorót.
Aztán visszafeküdtem, olvastam és megértettem a relativitáselméletet.
Ekkor viszont ki kellett rohannom vécére.
És miközben hosszú tízpercekben folyamatosan pakoltam tele a fajanszot, gyakorlatilag tudomást sem vettem az egészről, mert a fényvillanásként jött megértést kellett belehajtogatnom a fejemben lévő rendszerbe.
Csodálatos, amikor nagy dolgok találkoznak.

Mint céloztam is rá, remekül gyógyultam. Egyre több kört sétáltam a folyosón, kimerészkedtem a lépcsőre is, de azon látszott, hogy jócskán később jöhet csak szóba. Minden értékem tökéletes volt, a gyógytornász sem tudott olyat mondani, amit ne csináltam meg, a vécével kapcsolatos összes folyamatom rendbejött, egyedül az alvás nem ment, de az konkrétan a kórház miatt nem, így semmi akadálya nem volt, hogy hétfőn hazaengedjenek. Nejjel már lázasan tervezgettünk. Volt mit.