Author: JoeP

A szószátyárságra csak egy mentség létezik: a jó stílus.

A jövő minisztériuma

Rövid időn belül kétszer is szembejött velem.

  • Egyszer ebben a Csányi Vilmos interjúban, erről tudni kell, hogy kábé egy évvel ezelőtt már említette, én akkor olvastam el, nem kis mértékben az ő ajánlására. Másodszor pedig nemrég tudtam meg, hogy Lucia fordította, ami nem kicsit lepett meg, mert a könyvben viszonylag kevés a vámpír, de köszönet érte, jól sikerült.
  • Szóval itt van ez a könyv, alapjában véve okos, bár én inkább csak jó gondolatébresztőnek nevezném, mint receptnek, mert van benne egy hiba, egy olyan, mely alapjaiban lövi meg a koncepciót. Arról van szó, hogy a szerző szerint a közeljövőben a világ általánossá váló pénzét blokklánc alapúként hozzák létre, kinyírva ezzel a világméretű korrupciót. Ez elméletileg szép, gyakorlatilag viszont elképzelhetetlen mennyiségű energia kellene hozzá és közben annyi hő keletkezne, mely rövid időn belül elfüstölné az élővilágot, de minimum leolvasztaná a sarkokat. Szomorú, de a világ összes pénzmozgását lekövető, utólagos kereséseket lekövethetővé tévő adminisztrációnak ára van, nem kevés. Elég megnézni, mennyi gondot okoz jelenleg a bitcoin bányászata (ami gyk blokklánc adminisztráció), pedig annak mennyisége jócskán eltörpül a világ összes pénzének mennyisége mellett. Márpedig ha marad a korrupció, akkor az emberek élni is fognak vele, ezt legkésőbb MarxEngelsLenins óta tudjuk. Konkrétan hiába szép az elmélet, ha kijátszható, az emberek ki is fogják játszani, mert ez van belénk kódolva túléléstechnikailag.

    CCsT 05: Az első két hét otthon

    Vége lett az intenzív időszaknak, jöttek a hétköznapok.

    Felhívtam a körzeti orvost. Eleve le kell jelentkeznem, illetve meg kell beszélnünk a gyógytornászt meg a gyógyszerezést.
    – A gyógytornász fontos – szögezte le az asszisztens.
    – Tudom, de elvagyok magam is.
    – Pont ez a baj. Túlhajtja, túlerőlteti magát.
    – Én?
    – Maga. Ismerem magát már régóta.
    – Óh.

    Ezek után kiváncsi vagyok, miket szokott mondani Nejnek, aki _tényleg_ egy szuicid terminátor. Na mindegy, nicht ugri-bugri, langsam spazieren… szószerint. Szerencsére időközben megoldódni látszik a vérhígító injekciókkal kapcsolatos probléma is, azaz egyáltalán nincs extra mozgáskényszerem, rá kell állnom egy nem túl lusta, de nem is túl harcos életmódra.

    A vécéülőke-magasító nem kicsit lett félretervezve. Legalább 25 centis farok kell hozzá (lankadtan!), hogy a delikvens ne pisiljen ki belőle erőlködés közben.

    A lehangoltság nem is igazán megfelelő kifejezés. El van téve megnézésre kábé tíz-húsz bringás videó a youtube-on, mindegyik olyan, amelyikre szükségem lett volna a nyári túrák tervezéséhez. Ezekre most rá sem tudok nézni, de nem is kell, tök feleslegesek. Pont annyira, mint a rendszeresen érkező bortesztek.
    Meg hát… először arra gondoltam, legalább lesz időm összevágni a 2023-as év összes bringatúráját. Nos, idő az tényleg van… de nehéz úgy videót vágni, hogy az embernek fátyolos a szeme.

    Más szempontból is nagyon kellemetlen a helyzet. Jó öt éve vagyok masszívan benne egy – teljesen jogos – kapuzárási pánikban. Hatvanéves létemre 100-200 kilométeres napi távokat bringázok, alpesi kerékpártúrákra járok és felettébb élvezem, miközben azért sejtem, hogy ez sokáig már nem lesz fenntartható. Minden nap számít. És ennek megfelelően élek: minden nap elveszett, amelyiken nem bringáztam.
    Most viszont hirtelen minden a feje tetejére állt. A borzalmasan drága idő, amelynek minden múló másodperce egy tűszúrás, hirtelen elpazarolandó lett. Ki kell bírnom tétlenül ezt a fájdalmas három hónapot. Jó dolog egészen biztosan nem lesz benne, fájdalmak, kinlódások annál inkább. Legszivesebben lehibernálnám magam és csak három hónap múlva kelnék fel. Érted? Amikor minden elpazarolt másodpercért üvölteni tudnék, most ki kell dobnom minimum három hónapot. Felfoghatatlan veszteség.

    Van, aki azt hiszi,
    Múlatja az időt.
    Nem esik le neki
    Hogy az múlatja őt.
    And Friends

    Hétfőn (01.29) megvolt a varratkiszedés. Maga a művelet kábé 5 percig tartott, négy szálat húztak ki, négy apró tűszúrásnyi fájdalom. De mire bejutottunk (belső Nyócker, hétfő reggel nyolcra legyünk a rendelőben a 121-es szoba előtt, parkolóhely, besántikálás, a lift nem volt elérhető, másfél emeletnyi lépcsőzés, egy óra várakozás, mert az orvosoknak kilencig dolga van (de akkor mi a francért kellett nyolcra mennem?)), megkinlódtunk rendesen, hogy mást ne mondjak, a fájdalomcsillapító két óra után kezd hatni, de nem lehet egyből bevenni, előtte legalább félórával kell savcsökkentő is, azaz hajnali ötkor keltem, miközben az egyik legfontosabb dolgom a jó alvás lenne, hatkor bevettem a gyógyszert, majd utána néztem a plafont az indulásig és azon szurkoltam, hogy útközben ne kelljen vécére mennem. A varratkiszedést végül nem a doki csinálta meg, azaz még át kellett mennem utána a kórházba, fel az emeletre, ahol feküdtem, levadászni a dokit, hogy megtudjam, mi merre. Ez is volt vagy egy óra, utána persze visszasántikálás a kocsihoz, majd itthon be. A legfurcsább az egészben a sportórám mérése volt: szerinte ezen a napon annyira alacsony volt a stresszértékem, hogy a kórházban gyakorlatilag töltődtem is. Előtte is, utána is, azaz itthon, folyamatosan az egekben van a stressz. A fene sem érti.

    Ami szintén furcsa, az az, hogy mennyire megváltozott a helyzet a varratkiszedés után. Innentől már csak éjszakára vettem be fájdalomcsillapítót, napközben nem kellett. (Nem mondom, hogy nem fájt, de elviselhető volt.) És belelkesedve a kutyaszaros sétáktól a Nyóckerben, elkezdtem kijárogatni az erdőbe. Elsőre komoly 900 métert tettem meg, két mankóval, teljesen kikészültem, mire hazaértem, de akkor is, szabadság.

    Vannak ezek a fantomérzések. Sétáltam az erdőben, nagyjából a futópályán, aztán nagyon elgondolkodtam valamin, majd közben beugrott, hogy mi a francot sétálok annyit, bele kellene futnom és már majdnem el is löktem magam a földtől, amikor észrevettem a két könyökmankót a kezeimben. Vagy ugyanez a lakásban: fotelben ülve nagyon elmélyültem egy jó könyvben (Presser I-II), amikor Nej szólt valamit, én meg fel akartam pattanni, aztán a durva benyilallás rántott vissza a földre.

    Amik nem mennek: zokni felhúzása, cipőfűző megkötése, leesett könyvjelző felvétele a földről. Viszont tudok dartsozni. Amíg ki nem esik a nyíl a táblából.

    Péntek (02.02) reggel van. Tegnap este leszedtem az összes kötést és végre rendesen zuhanyoztam. Délután mentem pár métert mankó nélkül. Cefettül fájt, de nagyon jó érzés volt. Ma reggel tök egyedül felkinlódtam a zoknimat és befűztem a cipőmet. Na, ez is fájt rendesen, de megcsináltam, mehetek sétálni. Ja, és felvettem a földről a könyvjelzőt is és a dartsnyilat is. Apró győzelmek ezek, de nagyon kellenek.

    Az éjszakáktól viszont még mindig félek. Egyik borzalmasabb, mint a másik. Valószínűleg az van, hogy a napközbeni legénykedés árát éjszaka fizetem meg.

    Szombat. Kimondtam a fatvát az ágyra. Nem mintha olyan nagyon zavart volna. Az, hogy itt van a nappaliban, befordítva a térbe, az maximum esztétikai probléma. A reggel korán munkába menők úgyis a konyhába mennek, nem a nappaliba. Én meg egészen hozzászoktam.

    Sokkal inkább jelképes dologról van szó. Ha az ágy visszamászik az emeletre, az egyben azt is jelenti, hogy hatalmasat lépünk visszafelé, a korábban megszokott, az ún. normális élet felé. (A lényeg, hogy a betegség-tudat halványuljon. Eleinte nem tudtam lehajolni a mosogatógéphez, így természetessé vált, hogy mások pakolnak utánam, mások kezelik az eszközt. Ez egy úri élet, kedvem lett volna fenntartani, de ahogy le tudtam hajolni, visszaálltam. Ugyanígy, ahogy ráállt a kezem, felmostam magam után a fürdőszobát és sorolhatnám sokáig, a lényeg, hogy igyekezni kell normálisan élni, nem hagyni, hogy magatehetetlen, beteg emberként kezeljenek. Jó, persze, akad még bőven olyasmi, ami egyelőre megoldhatatlan számomra, de fogynak.)

    Szóval, ültem a fotelben, aztán letettem egy pillanatra a könyvet és elgondolkodtam. Miért is van még mindig lent az ágy?
    – A lépcsőn fel-alámászkálás elkerülése végett. Nos, ezt ügyes optimalizálással le lehet csökkenteni napi két menetre, annyit meg már bőven tudok. Igaz, a reggeli lejövet kicsit necces, mert akkor nincs fájdalomcsillapító, de legfeljebb jobban figyelek. (A sok mászkálás miatt vissza kellett állnom napi három szemre.)
    – A lenti mosókonyhában alacsony kád van, abba bele tudok lépni, az emeleti fürdőszoba sarokkádjába viszont nem. Álprobléma. Simán meg tudok zuhanyozni lent és csak utána megyek fel aludni. Fogkefém mindkét helyen van.
    – A lenti vécén van az ülőkemagasító. Álprobléma. Pisilni bárhol tudok és amikor a magasítóra van szükség, akkor pont lent vagyok, nagyjából a reggeli kávé után.
    – Éjszakai zene (Barclay James Harvest) az automatikus visszaalváshoz. Laptopról megoldható.
    – Öltözködés. A lenti ágy nagyon jól működött, itt sajnálom egyedül, hogy felmegy. Cipő. Cipőfűzés. Megoldom máshogy, persze, de az nem annyira komfortos.
    Viszont holnap jön a lányom barátja és Nejjel ketten valahogy felviszik az ágyat. Eldöntetett.

    Mindent akarok, de azt most rögtön,
    Mindent akarok azonnal
    Mindent akarok,de azt most rögtön, hé, még ma!
    Bikini

    Igaz, így lekerült az összes bringa az íróasztalom mellé. Nézegethetem őket. A szívem szakad meg. Viszont folytathatom a decemberben megkezdett átszereléseket. Egyszer úgyis szükség lesz rájuk.

    Türelmet akarok, de azonnal!

    CCsT 04: Megérkezés haza

    Az első probléma a hazautazás, mint komplex folyamat. Lehetett volna kérni mentőt, pontosabban betegszállítót, de nagyon leterheltek, időnként több órát is várni kell rájuk. Maradt a saját erő. Személyautóba nem tudok beszállni, illetve beszállni még tudnék is, hiszen ekkor a gravitáció segít, kiszállni… na az nem ment volna olyan mélyről. Maradt a mikrobusz. Igaz, abban egy jó nagyot kell fellépni, de bőven van hozzá hely, van kapaszkodó és van egy egészséges lábam. Bizakodtam. De a teljes folyamat ennél jóval komplikáltabb volt. Nejnek kellett bejönnie a kisbusszal a belvárosba (parázott rendesen), parkolóhelyet keresnie, lehetőleg a közelben, aztán feljönnie az osztályra, kölcsönkérni egy kerekes kiskocsit, eltolnia az autóig, majd miután beszálltam, visszavinni a kiskocsit, hazavezetni… itthon meg majd lesz már valahogy. Az a következő problémakör. (Kreatív napjaink lesznek.)
    A programjaink szerencsésen illeszkedtek: amíg Nej hétfő délelőtt a megbeszéléseit pörgette, addig én odabent a leszerelést. Mindketten délre végeztünk, indulhatott a művelet.
    Amikor beleültem a kiskocsiba, mindketten egyszerre röhögtük el magunkat. Teljesen egy srófra járt az agyunk.
    – A francba, elfelejtettem hozni ilyen kis zácslócskát, melyet lengethettél volna, miközben tollak! – közölte Nej.
    – Bakker, pont erre gondoltam! Hogy amikor megírom ezt az egészet, ide kellene majd valami Svejk referencia!

    Aztán később már nem röhögtünk annyit, a nyócker járdái borzalmasak, kutyaszar bőven, az utak forgalmasak, parkolóhely csak messze volt, a minuszok ellenére rajtam nem volt se cipő, se kesztyű, a kiskocsin nem volt lábtartó, így végig nekem kellett kinyújtva tartanom a lábaimat, ha behajlott, beleakadt a járdába, Nej meg ugye folyamatosan tolta a kocsit, ilyenkor diszkréten ordítottam. De végül túllettünk rajta, hazakocogtunk. Itthon minden lefagyva, a kertvárost ugye nem szokták takarítani, oldja meg mindenki maga. Szóltam is Nejnek, hogy szórjon ki egy kis zeolitot a ház elé. Aztán járókerettel besétáltam, meglepő módon a lépcsőket is simán vettem.

    Háát….

    Sorházban lakunk, az alsó a közösségi szint, itt van a konyha, étkező, nappali, a hálószobák pedig a tetőtérben. A lépcső viszont kifejezetten rosszindulatú. Magas lépcsőfokok, az egész szűk és kanyargós, kapaszkodó csak az egyik oldalon, de az se túl stabil. Látatlanba nem mertem bevállalni(1), így a család átalakította a lakást. Lecipelték fiam elhagyott szobájából az ágyat, felvitték helyére az összes nem használt bringát, az ágy pedig a bicajok helyére került.

    (1) Csütörtökön, azaz nyolc nappal az esés és három nappal a hazaérkezés után sikerült először felmennem az emeletre. Mankóval és fájdalomcsillapítóval.

    Így amikor beléptem, rögtön egy menekülttábor jellegű nappaliban találtam magam. Egy ágy, bent a térben, körbe mindenfelé mankók, járókeret, vécémagasító (ezt még nem volt idejük felszerelni). A macskaalom átkerült a szerszámosszekrény elé, mondván, hogy most úgysem fogok barkácsolni, nem a fenét, mire az összes járássegítő eszköz összerozsdált lábain beállítottam a megfelelő magasságot, kellett hozzá rendesen wd40, kalapács, kombinált fogó, franciakulcs.

    Minden összefügg mindennel. Nem írom le az összes variálást, inkább csak néhány példán keresztül bemutatom.

    Nagyjából tudok egyedül öltözködni, de a zokni kifog rajtam. Pár centi hiányzik hozzá, de nem tudom beleakasztani a lábujjaimat. Nej felvetette, hogy reggel, mielőtt elmegy, felad rám egy zoknit. Ez működhetne is, csakhogy a reggeli után jön a klotyi és jelenlegi állapotomban csak akkor érzem magam tisztának, ha utána lemosdok a kádban. Oda viszont nem jó a zokni. Hmm? Nej vett mamuszt, de nem jött be, nem igazán tudom felvenni. Ez csak úgy működne, ha a mamuszvásárláskor én is ott vagyok és próbálgatjuk. Mi legyen? Végül az lett, hogy vettünk nedves vécépapírt és a száraz/nedves kombinációval már elfogadhatóan rendbe tudtam tenni magamat alvázmosás nélkül, azaz jöhetett reggel a zokni. (Aztán végül mégis a mamusz győzött, mert a fene tudja mitől, de elromlott az alvásom és úgy döntöttünk, hogy fontosabb az, hogy ne ébredjek fel kora reggel a zoknihúzásra.)

    Járókeret, vagy mankó? Nyilván mindkettő. (Szerencse a szerencsétlenségben, hogy szinte mindenkinek van olyan ismerőse, akinek valamikor be kellett szereznie ilyesmit, de ma már csak feleslegesen áll a szekrényében és természetesen kölcsön tudja adni.) A járókeret ugyanis a teherautó (habár a szlengben Trabantnak hívják), a mankó meg a sportautó. Bármit is kell cipelni, vagy ráteszem a járókeretre, vagy egybefogom vele, vagy csak fél kézzel kezelem a járókeretet, a másik kezemben pedig cipekedek. (Egyik nap bemutatót tartottam: lannisztereztem egyet.)

    Mi lanniszterezésnek nevezzük, amikor valaki egy kristály borospohárral a kezében hanyagul sodródik a társaságban. Jelen esetben bor persze nem volt, de az izotóniás italomat borospohárban kevertem ki, majd az egyik kezemmel a járókeretre támaszkodva, a másikban a borospoharat vállmagasságban tartva flangáltam, rendes, azaz nem béna járással.

    A mankó ellenben kicsi, gyors, jól manőverezhető, járásgyakorláshoz nagyon jó, de a használata során nincs szabad kezem. (Azóta már vittem vajaskiflit a zsebemben.) Nej ráadásul valahonnan szerzett macskaszemes mankót is, hátha járkálok majd sötét országúton.
    De a legabszurdabb jármű nem ez, hanem a zöldségtároló. Ugyanis felmerült, hogy oké, főzök magamra (a kicsi konyha előnyei, beállok középre és mindent elérek, úgy, hogy bármibe tudok kapaszkodni), de mi lesz utána? Hogyan viszem ki a kaját az étkezőbe? Vagy eszek állva a konyhában? A megoldást a zöldségtároló kiskocsi nyújtotta. A zöldségek át lettek pakolva én pedig kaptam egy zsúrkocsit, melyet járókeretként használva komolyabb dolgokat is tudok magammal vinni.

    Így kell járni, úgy kell járni, azaz a nézését és a járását.
    Akár járókeret, akár mankó, a legfontosabb, hogy kiverjük a fejünkből azt, hogy betegek vagyunk. Ha ugyanis azt mondom, hogy a bal lábam béna, használhatatlan, akkor mindent a jobb fog csinálni, a bal csak asszisztál. Ebből alakul ki a sánta járás, mely képes a gyógyulás után is megmaradni. És hát a gyógyulás sem lesz az igazi.
    Először is ki kell egyenesedni. Segédeszközzel az ember hajlamos görnyedni, mindig a lába elé nézni. Kiegyenesedünk, nem a földet nézzük.
    Egyensúlyozni kell. a penge élén. Gyakorolni a járást, úgy hogy még az elviselhető fájdalomig terhelni kell a rossz lábat is. (Egy kis fájdalomcsillapító még nem csalás.) A járás alatt azt értem, hogy figyelni kell, pontosan hogyan is működik a jó láb és ugyanúgy lépni a másikkal is. Vagy ha valaki mentálisan elég erős, akkor el kell felejteni, hogy sérült és megpróbálni hanyagul úgy járni, mintha semmi sem történt volna. A beteg lábbal előre kell lépni; nem szabad húzni, sőt, a beteg lábbal kell húzni magunkat. Meg ilyenek. Ki kell menni az utcára, gyalogolni orrvérzésig. Nagyon hatékony.

    Bringáskesztyű a járókerethez. Mert elkezdte törni a kezemet.
    – Veszek fel hozzá motoros szemüveget és sisakot is! Mit szólsz? – fordultam Nejhez.
    – Lefényképezem!
    – Akkor legyen nálad hajszárító is, hagy lobogjon a hajam!
    – Mid?

    Baszki, ma akkora szélvihar volt, hogy letépte a kerti állólámpa gömbbúráját és vitte magával. Én meg járókerettel rohantam utána.