Author: JoeP

A szószátyárságra csak egy mentség létezik: a jó stílus.

Szerveslabor-munka

A cím nem főnév, hanem melléknév. Egyfajta munkát jelöl.
Az eredete 1985-be nyúlik vissza. Akkor volt szerveskémia laborunk az egyetemen. Igazából semmi különös nem volt benne, átvettük az általános laborfelszerelést, megkaptuk, hogy milyen anyagokat kell beadnunk a félév során, a könyvtárban kiirodalmaztuk a recepteket és már kezdődhetett is a móka.
Nem, nem azzal, hogy elkezdtük legyártani a kívánt anyagot. Az már lófütty volt.
Az igazi kihívást a speciális laborfelszerelés beszerzése okozta. Mindegyik kimásolt recepthez szükségünk volt 1-3 olyan speciális eszközre, mely nem volt része az egyenfelszerelésnek. Ezekből általában pár darab volt a tanszéken, diákból meg vagy nyolcvan.
Az ember nagy naívan elment az előkészítőbe.
– Háromésfélszer tekert nyakú golyós Erlenmájer lombikra lenne szükségem.
– Magas nyomású?
– Igen.
– Nincs.
– És alacsony nyomású?
– Az sincs.
– Akkor milyen van?
– Semmilyen.
– Mikor lesz?
– Nézzük. Most Lajosnál van, pénteken hozza vissza. A lista… jelenleg tízen vannak előtted.
– Mikor kaphatom meg?
– Május 21.
– 28-án kell leadnom a preparátumokat.
– Az hat nap, hét éjszaka.
– Végülis. Akkor viszont nem a pézsma-acetátot veszem előre, hanem a gumikaucsuk-kloridot.
– Melyik receptet találtad meg?
– Abban a nagy fekete könyvben volt.
– Ahhoz egy csiszolatos háromnyakú, duplafalú lombikra lesz szükséged.
– Pontosan. Van?
– Nincs.
– És lesz?
– Igen. Ennek még üres a listája. Ha felírlak, akkor a jövő héten megkapod.
– Szuper!
– Más kell még?
– Persze. Soroljam?
– Soroljad.

Nos, nagyjából így. Végül, ha nehezen, ha kanyargósan is, de a félév végére be tudtunk adni valamennyi preparátumot. (A termelési százalékokat inkább hagyjuk.)

Nálam azóta az összes olyan munka, ahol a tevékenység kiemelkedően magas hányada az alapanyagok, a szerszámok beszerzéséből és a terep előkészítéséből áll, amihez képest maga a munka már semmiség, az szerveslabor-munka.

Az első ilyen melóm tavasszal a szúnyoghálózás volt. Egyértelműen mindenkinek elege lett ezekből a barkácsboltokban kapható tépőzáras vackokból. Egy hét után már elkezdett leválni a tépőzár, egy hónap után meg lehetett cserélni az egészet. Miután tavaly beszereztem egy rendes létrát, adta magát, hogy csinálok patent fakereteket, fém, vagy üvegszál hálóval beborítom és kívülről csavarozom fel az ablakok elé.
Ránézésre egyszerű.
De.
Minden ablak alsó pereme valami dekorációs okból kilóg a síkból. Le kellene fűrészelni a peremet, de annyira öreg, hogy nem élné túl. Azaz le kell szedni (vésni, faragni) és egy másik profilú szegélyt tenni a helyére. Ilyen boltban nincs, azaz venni kell valamilyet, körömreszelővel befaragni, újrafesteni (kétszer) majd bepasszintani a régi helyére. Természetesen a keretnek szánt faanyagot is le kell festeni minimum kétszer. Már ha találok megfelelő léceket. Végülis lettek. Levágtam, lefestettem. Ezzel el is ment a hétvége, mert meg is kellett száradnia. Csavarok beszerzése. A léc egy centi vastag, ebbe nem mehet akármilyen facsavar. Ilyesmit a barkácsboltok nem tartanak, irány a csavarbolt. Tök feleslegesen, mert amikor elkezdtem ráhúzni a hálót, kiderült, hogy sokkal praktikusabb a kékfejű kárpitos szög. (Még az időközben beszerzett mini U-szögeknél is jobb volt.) A hálóhoz tervezett csavarok persze nem jók a keret rögzítéséhez, szóval újra csavarbolt. Tudom, hogy akik itt dolgoznak, láttak már sokmindent, de azért rendesen megnéztek, amikor kétszer is voltam náluk, mind a kétszer kábé ötven forintnyi áruért. Ja, nem mondtam, amikor végiggondoltam, mennyi munka is lesz ez, leredukáltam a munkát két ablakra. A lenti, illetve a fenti teraszajtókra úgyis szúnyogfüggöny megy.
Na mindegy, kábé három hétbe tellett, mire a két szúnyogkeret tiptop összeállt, az ablakkeretek elő lettek készítve és én is összeszedtem a bátorságomat az újabb létrázáshoz. Ehhez képest a felcsavarozás már röpke ujjgyakorlat volt.
Szerveslabor-munka.

A másik hasonló dinamikájú meló a klíma beszerelése volt. Itt ugyan nem dolgoztam semmit, annyi volt csak a feladatom, hogy összeszedjem rá a pénzt, meg folyamatosan baszogassam a mestert, mert nagyon nem akarta ezt a munkát. Erről már írtam részleteket korábban, itt viszont a teljes folyamatot rögzítem.
– Tavaly novemberben jeleztem a fiamnak, hogy beszéljen már a klímás ismerősével, mert tavaszra klímát szeretnénk.
– Decemberben beszéltem telefonon a klímással.
– Februárban jött ki felmérni a terepet. Hümmögött. Nagy a ház, nagy a légtér. Négy beltéri, két duál kültéri. Gree. Jó lesz? Jó lesz.
– Áprilisban jeleztem egy csütörtöki napon a fiamnak, hogy a klímás felszívódott.
– Másnap – bringázás közben – hívott a klímás, hogy már egy hete akart hívni, csak mindig elfelejtette. Közölte, hogy felmentek az árak. (Nahát.) A korábbi áron Whirlpool klímát tudna szerelni. Jó lesz? Jó lesz.
– Április végén megint jeleztem a fiamnak, hogy a klímás eltűnt.
– Másnap – bringázás közben – keresett a hapsi. Miszerint most tudta meg, hogy az általa megrendelt eszközöket a kereskedő eladta másnak. Van nála négy kültéri, jó lesz? Nem, nem lesz jó. Nem akarok gyártelepet a külső falra. Akkor mi legyen? Megrendelheti újra, de még drágább lesz. Mert megint felmentek az árak. Mennyi lesz? X. Jó, legyen. De akkor legyen már végre. (Előtte szétnéztem a piacon, az X kifejezetten jó ajánlat volt.)
– Eltelt egy hónap. Ekkor már kihagytam a fiamat, rácsörögtem a hapsira és egyáltalán nem kedvesen szembesítettem a helyzettel. Hogy nyár van. Hogy túl vagyunk az első kisebb hőhullámon. Hogy az első ajánlathoz képest már 300e forinttal többnél járunk. És hogy klíma még sehol sincs.
– Ezek után csütörtökön – bringatúra közben – felhívott, hogy megvan minden, szombaton jönnek szerelni. A szombat persze nem volt jó nekünk, nagyon nem volt jó, a vasárnap sem igazán (este érkeztem haza a túrából), de a hétfő meg már neki nem felelt meg. Végül kijöttek vasárnap, a fiam szerencsére ráért, emellett még jöttek kedden, amikor meg már én voltam itthon.

Összességében ez nem volt tipikus szerveslabor-munka, de maga a tény, hogy novembertől júniusig, azaz hét hónapon keresztül tartott az előkészítése, végül maga a munka két nap alatt megvolt, valamennyire mégiscsak ebbe a kategóriába sorolta a folyamatot.

Budapest, Balaton, körbe, vissza #04/04

Almádi – Budapest
2022.05.29; vasárnap

Reggeli. Pakolás, takarítás. Búcsú a tulajtól.
– Vége a kirándulásnak?
– Igen.
– És akkor most mi lesz?
– Hazabringázok.
– Na ne.

A ruhát pont eltaláltam. A télikabátot könnyen elérhetőre csomagoltam, de nem volt rá szükség. A nadrág Decathlon túranadrág, elég meleg volt, fentre meg az egyetlen tiszta rövidujjú pólómat vettem fel az egyetlen tiszta hosszúujjú pólóm alá, pont jó lett. Az egyébként erős szél sem fújt át rajta, és kellően meleg is volt.

A szombati nap keserű tapasztalatai után arra számítottam, hogy megint gyenge leszek és kedvetlen, de ilyesmiről szó sem volt. Nekiálltam darálni a kilométereket, elgondolkodtam ezen, meg azon… és csak mentem. Az első – és egyetlen – pihenőt 70 kilométernél ejtettem meg, a Velencei-tónál. Lángost akartam enni és ez egy kemény kihívás volt, mert a nyitvatartó helyeken nem volt lángos, a lángossütő bódék meg nem voltak nyitva. Aztán találtam egy jellegtelen bódét, ahol semmi más nem volt, csak lángos, meg a hütőben hideg dobozos sör, de lángosból tényleg a klasszikus választék, kerek lángos, szögletes lángos, töltött lángos, lyukas lángos, ahogy kell, én is megtaláltam a magamét (sajtos-kolbászos lángos), szóval végül minden jó lett. Innen egy lendületes nekirugaszkodás és röpke 3 órával később már otthon is voltam.

Ilyenkor azért nehéz elnyomni egy enyhe mosolyt. Amikor hat nap alatt tettük meg ugyanezt a túrát, akkor egész napos etap volt a Balatonalmádi – Fonyód táv. Most délre megvolt. A Velencei-tó – Budapest távolság szintén egész napos túra volt. Most lement három óra alatt. Nem, hirtelen nagy csodák nincsenek. De ha tartósan, makacsul csinálsz valamit, akkor napról-napra jobb leszel benne és sok nap, sok hónap után pedig azt veszed észre, hogy egy másik világban élsz.

Az időjárás betette az indigót, hogy szomorodjon meg. Lefelé az utolsó 50 kilométeren kaptam erős szembeszelet, most Fehérvár után felfelé, végig. Az addigi 22 körüli sebesség vissza is esett 17 körülire. Nem örültem neki, de túl sokat nem tudtam kezdeni vele, tekertem monoton.

A szerencsés érkezés: két kilométerrel korábban csapkodó eső, érkezés után kiülés a teraszra, elgyötört gyerek, söröző Nej, beszélgessünk, mit csinált a klímás, milyen volt a buli, oké, aztán leszakadt az ég és egy többórás, masszív eső köszönt be. Na, ezt pont megúsztam.

A ház… hát nézett ki valahogy. A klímás szanaszét furkálta, mind a négy érintett helyiség teljes felfordulásban. Nyilván ki fogjuk használni a helyzetet és másképp rakjuk össze a szobákat. Az udvaron és a konyhában a buli nyomai, a srácék takarítottak egy nagyot, de azért van még munka vele, az udvar pedig tömény katasztrófa, többhetes fűnyírás és kertészkedés hiánya ordított az égre.
Szerintem a jövő héten nem megyek sehová, csak házimunkázok.

Powered by Wikiloc

Budapest, Balaton, körbe, vissza #03/04

Koloska-völgy
2022.05.28; szombat

A mai nap az extra. Ahogy korábban is írtam, ezt utólag raktam bele a túrába. Mostani fejjel már azt mondom, hogy ilyennek kellett volna lennie az egésznek, de a Balaton-kört is be kellett húzni egyszer.
Az első elképzelés az volt, hogy Litértől az új, általam még nem ismert kerékpárúton bemegyek Veszprémbe, ebédelek valahol, hazafelé a Füredi úton jövök ki, a Nosztori előtt átmegyek Szentkirályszabadjára, onnan pedig erdei kerékpárúton vissza Almádiba. Kicsi túra, semmi röfögés, igazi pihenőnap.
Nyilván nem ez lett a vége.
Először kibővítettem a túrát egy Nemesvámos – Veszprémfajsz kitérővel. Utána, ahogy nézegettem a Stravát, láttam, hogy a haveromnak van egy útvonala, melyet heti rendszereséggel jár be, munkaidő után. Remek. A track jelöletlen utakon megy, de ha a srác rendszeresen jár arra, ráadásul munka után, akkor nem lehet annyira durva. Nosza, gyorsan bele is kombináltam a tervembe ezt a szakaszt. Így viszont a kör fordulópontja a füredi Koloska-völgyben lesz, ami nem baj, mert szeretem azt a völgyet. (Az egyetemista hálózsákom még megvan, elraktam emlékbe. Használni nem nagyon lehet, mert kiégett, pont ebben a völgyben, amikor túl közel feküdtem le a tűz mellé. Én mindenesetre jól aludtam.)

A pillanatban élni. Ma délelőtt egy rövid időre megvolt. Csak ültem a teraszon, semmi dolgom nem volt azonkívül, hogy nem volt kedvem elindulni bringázni. Aztán persze elmúlt, mert eszembe jutott, hogy ezt fel kellene jegyeznem a blogba.

Igen, jól olvastad. Nem sok kedvem volt elindulni. Ez sajnos a koncepció következménye volt. A tegnapi nap után bejelentkezett az izomláz és éreztem azt is, hogy a lábaimból elfogyott az erő. Sík terepen gond nélkül tudtam volna akármennyit is bringázni, de a mai nap pont nem erről szólt. 750 méter szint. Egyáltalán nem barátságos módon: off-road, azaz sáros, köves földutakon, ösvényeken. (Az éjszakai esők gondoskodtak a sárról.)

Végül elindultam, de nem lett jobb a helyzet. Tekertem felfelé az Almádi – Fűzfő közötti emelkedőn, és azok a táskás turisták, akiket tegnap szakmányban előzgettem, most engem előzgettek. A motivációm nem verdeste az eget. (Még akkor sem, ha tudtam, hogy éppen szervezett bringás program van, Keleti-medence kerülés, azaz ezek az alakok azért nem átlagos kocaturisták.)

Ez itt az egykori rettegett beléptető kapu a Nitrokémiába. Amikor a keton részlegben dolgoztam, itt jártam be. Az utolsó napon elég leharcolt állapotban, de a művezető szerencsére átrángatott. Mostanra bezárták, elfelejtették, szorgos kezek perverz üzenetekkel írták tele a koszos üveget.

Aztán nekiálltam mászni a Fűzfő utáni emelkedőn és elkezdett cseperegni az eső. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, legszívesebben visszafordultam volna. Hideg, erős szél fújt, az ég ólomszürkén borult a tájra, az eső csepegett, nekem meg lehetetlen meredekeket kellene másznom saras talajon. Fáradtan. A hosszú 7%-os emelkedő után fordultam rá az erdei kerékpárútra, kicsi pihenős szakasz egy völgyben, majd újabb mászás. Ez most 9%-os kaptató volt. Nem élveztem. Végül kibukkantam Szentkirályszabadján, az eső pedig ezt a pillanatot választotta ki, hogy úgy igazából rákezdjen. Pokoli mázli volt, hogy pont ott volt mellettem a piacszéli csárda, beültem egy napernyő alá és sört kortyolgatva vártam, hogy elálljon. Elég nyögvenyelősen alakul ez a nap.

Nézzük a pozitív oldalát: ma nem kellett napolaj.

Üldögélés közben átterveztem az útvonalat. Ilyen vacak időben, ilyen renyhe kedvvel inkább kihagyom a veszprémi kitérőt. Nincs ott semmi különleges, sőt, még ebédelőhelyet sem tudtam hirtelen találni. Megyek tovább a haver útvonalán.

Aztán csak beindultak a dolgok. Lementem az aszfaltról és bekerültem a sár birodalmába. Innentől már nem volt időm nyöszörögni, a túlélésért küzdöttem. Maradjunk annyiban, hogy nem kicsit becsültem alá a srácot. Kényelmes track. Ja. Rögtön úgy indult, hogy a bejelölt nyomvonalon nem volt út. Comközépig érő fű, az volt. A távolban, olyan 500 méterre szerénykedett egy erdő. Abban bíztam, hogy onnan már lesz út. Így is lett. Eltekertem valami nagyon harcos kutyakennel mellett, szerencsére egyik dög sem tudott kitörni a kerítés mögül. Aztán műút. Videoton telep. Itt már képben voltam, ha a Balcsi felé fordulok, akkor lezúgok a Nosztorin és vége is a bulinak. Ezen is elgondolkodtam. De Csopak fölött vagyok, innen már nem nagy távolság a Koloska, nézzük meg. Ja. Csak hol van a track? A Videoton mellett elmentem, rögtön utána kerítés, mely a horizontig tartott. Nekem viszont itt kellene lemennem jobbra egy úton. De hol? A Vidi és a kerítés között kábé egy méternyi rés van, derékig érő fűvel lezárva. Itt? Igen, itt. Átcsörtettem a füvön és egy keskeny gyalogösvény fogadott. Gyanakodva mentem befelé kábé egy kilométert, amikor is jól járható szekérút lett az ösvényből. Vicces.
Veszprémfajsznál bukkantam ki az erdőből. Magasról láttam rá a falura, a templomtoronyra, illetve a lankákon elterülő, lilán pompázó lenmezőkre. Nem nézett ki rosszul.

A falu után újból terep. Itt tévedtem el először. Ugyanis ahogy mentem a gps után, feltűnt egy MTB túrajelzés. Még hümmögtem is, hogy én azért gravel bringával vagyok, az azért nem monti, ráadásul a tábla azt is jelezte, hogy nagy mászások lesznek. Nem voltam nyugodt. De mentem a jelzésen. Hiba volt. A haverom ugyanis nem engedte meg magának azt a luxust, hogy bármilyen jelzett úton is menjen, minél nagyobb a dzsuva, annál jobb. Amikor észrevettem a hibát, akkor már jócskán vissza kellett volna másznom, többek között azon a lejtőn is, ahol taknyoltam egy nagyot a sárban. De a földutakban az a jó, hogy elég sűrű a hálózatuk, ahogy néztem, lesz olyan pont, ahol vissza tudok menni az útvonalra. Az persze kérdés, hogy milyen áron, általában az ilyen improvizációs részeken szoktak a legnagyobb csipkebokrok virulni. De megvolt és rögtön meg is értettem mindent: az erdő mellett, amelyikben küzdöttem, hatalmas lenmező pompázott, a haverom pedig inkább a mező mellett ment el.

Még tévelyegtem egy sort, majd kilyukadtam egy makadám úton. Sóhaj. Szeretem ezeket a kalandokat, de egy idő után jólesik egy kis pihenő valami járhatóbb úton. Itt pedig már arra számítottam, hogy a makadám végén aszfalt jön és ráfutok a Koloska útjára. Jó nagyot tévedtem. Elágazás, a track szerint le kell fordulnom. Basszus. Valami meredeken lejtő, csupa sár mellékútra. Amikor nem védi semmi erdő a dűlőutat, az éjszakai eső meg vastagon feláztatja az agyagos talajt. Ránézésre is iszapbirkózás. Nézegettem a térképet, de az alternatív levezető út még durvábbnak tűnt, már a térképen is.
Hát, ha ez, akkor ez. Innentől már nem volt visszaút. Menjünk.
Felvétel nem született, mert ha nem tudom kezelni a kamerát, inkább el sem indítom. A bringa összevissza riszálta magát, mindkét oldalon méretes sárrögök repkedtek a levegőben. Szerencsére középen volt egy vékony fűcsík, ha azon tartottam a bicót, akkor tudtam kormányozni. Hogy mennyi idő volt, nem tudom, egyszer csak azt vettem észre, hogy leértem az út aljára. Innentől köves ösvény jött, az én ízlésemhez képest túl köves is. Megint meghajtottam a fejemet a haver előtt: ő ezen az úton _felfelé_ szokott menni. Ja, nem mondtam, volt egy újabb áttervezés. A srác visszafelé is ezen a terepen ment, rengeteg mászással, én viszont ezt a mászós részt már inkább kihagytam. A Koloska után jó lesz nekem a balatoni felső út is. Szép is, szeretem is, most meg egyébként sem vagyok harapós kedvemben.
De előtte ott volt még az aljas sorompó. Próbáld meg elképzelni. Döngetsz lefelé egy meredek, köves úton. Az út széles, jól neki lehet engedni a bicajt. Jön egy közel derékszőgű, ívelt kanyar, rögtön utána keresztbe egy faltól-falig sorompó, megkerülni lehetetlen. Fogalmam sincs, hogyan úsztam meg. Figyelmeztetés, az nincs.
Padlófék, driftelős megállás. Anyád.
A sorompón átemeltem a bringát (megkerülni ugye nem lehet), a túloldalon pedig már tényleg ott volt a koloska-völgyi aszfaltozott út.

A völgy bejáratában a Koloska csárda. Tervezéskor megfordult a fejemben, hogy itt ebédelek, de akkora csend és hullaszag volt, hogy bemenni sem mertem. Mondjuk, nem volt egy kirándulóidő, az tény.

Csopakon ismét elgondolkodtam. Eredetileg az volt a terv, hogy Lovasnál felmegyek Felsőőrsre és ott ismét rácsatlakozom a haver nyomvonalára, így az utolsó nagy mászást még éppen elkapom. Csakhogy megint a logisztika. Szombat délután van, bolt már nincs nyitva, maximum az Aldi Almádiban. (Ahol meg kell mászni a 13%-os emelkedőt.) Jó lenne kajálni is valahol. Ha ez nem sikerül, akkor viszont kell a bolt, mert a mai ebéd nem volt betervezve, nincs otthon annyi kaja. Ráadásul a mai nap után kell legalább két sör is, hogy kiheverjem a megpróbáltatásokat. Fogós. Amiben biztos voltam, hogy Felsőőrsön semmi sincs. A Vén Oroszlán bezárt, valami fagyizó van mellette Kisoroszlán néven, az most nem pálya. Marad a part.
Lovasig elgurultam a felső úton, élveztem, mint mindig. Utána le a partra. Alsóőrsben reménykedtem… és nem hiába. Habár a strand melletti büfésor kihalt volt, mint kísérleti atomrobbantás után egy atoll, de egy-két hely nyitva tartott.

Többek között ez is. Nem hittem a szememnek. Postřižinské. Mely egy filmnek (Postřižiny) a címéből származik. A filmet magyarul Sörgyári Capriccio néven ismerjük. A történet röviden az, hogy amikor a kilencvenes évek elején újraindították azt a nymburki sörgyárat, ahol Hrabal gyerekeskedett és mely élményekből írta ezt a sörgyári trilógiát, nos a tulaj megkérdezte az írót, hogy elnevezheti-e a gyártott sört Hrabal könyve alapján. Az író pedig megengedte.
És Alsóőrsön ott figyelt egy Postřižinské nevű kocsma, ahol nymburki sört csapoltak és kajálni is lehetett. Ilyen egyszerűen nincs. De még ezt is lehetett fokozni: árultak dobozos Postřižinské sört is, így egyből vettem kettőt otthonra. Azaz kajáltam is, meg a boltot is elrendeztem egy füst alatt.

A sör és pihengetés után forró zuhany, be a takaró alá. Nem is kellett sokat várnom, egyből elaludtam. Szunyókáltam egy órát, majd indulhattam is a haveromhoz, ahol meglepetésvendégként összefutottam egy másik haverommal is. Jót dumáltunk. Szívem szerint maradtam volna tovább is, de holnap megint korán kell kelnem.
Az este 11-es hazabringázásnak annyira nem örültem, de vittem télikabátot. Kellett.

[Update]

A francba. Itthon visszanézve a gopró felvételeit vettem észre, hogy nem működött a külső mikrofon, csak az a nagyon béna beépített. Szívesen anyáznám a technikát, de a logika azt súgja, hogy én voltam a balfék. A korábbi tesztelésen ugyanis kiderült, hogy ha jól van összedugva a rendszer, csak éppen nem ismeri fel a mikrofont, akkor azt azért felismeri, hogy valami be van dugva a csatlakozóba és ilyenkor kikapcsolja a belső mikrofont. Azaz ha most volt belső mikrofon, akkor valószínűleg nem volt bedugva a külső.
Valamit így is lehet varázsolni vele, csak éppen külön kell szednem ezt a napot, külön videóba. Ugyanis nagyon kényelmetlen lenne ennyire eltérő minőségű hangot egy videón belül, egységesen kezelni.

Powered by Wikiloc

Budapest, Balaton, körbe, vissza #02/04

Balcsi-kör
2022.05.27; péntek

Korai indulást terveztem, ehhez képest csúsztam egy félórát. Annyira talán nem gond, meg egyébként is, pakoltam lámpákat.
Alaposan végiggondoltam az utat, megnéztem a meteorológiát is, végül úgy döntöttem, hogy a megszokotthoz képest változtatok: most Kenese felé fogok elindulni, azaz az óramutató járásával egyező irányban kerülök. Így délelőtt gyorsan túlesek a nem túl izgalmas déli parton, az sem zavar, ha még semmi sem lesz nyitva, a szél is barátságosabb lesz így, meg nekem is újdonság lesz, hiszen ebből az irányból még nem kerültem. Ismeretlenek lesznek a kanyarok.

A kenesei löszfal.

Panoráma az akarattyai dombról.

Ilyenkor praktikus a reggeli szakaszt megnyomni. Még friss a levegő, tömeg sincs annyira, jól lehet haladni. Szárszóig nem is álltam meg, ott is csak egy bambit ittam és mentem tovább. Az első komolyabb megálló Fonyódnál történt, a balatonkerülős evezés itt ér véget, a kikötő melletti pizzériában, ez pont jó hely volt az ebédhez is.

Nézegettem a Windyt és nem győztem csodálkozni. Nekem a szél úgy általában nem barátom, mindig megtalálja, hogyan tud bosszantani. Ehhez képest idáig enyhe volt és semleges, délben megerősödik és kábé 90 fokot fordul, azaz az északi parton végig hátszelem lesz. Nem értem. Valaki elaludt odafent?
Aztán ha nem a szél, akkor a hőfok. Az előrejelzés olyan 28 fokot mondott, szerintem volt az 30 is, mindenesetre rohadt meleg volt. Déltájban voltam Fenékpusztán, onnantól végig a hőséggel küszködtem. Keszthelyen ittam egy üdítőt, onnan hősiesen eltekertem Badacsonyig, ebbe majdnem belehaltam, újabb üdítő és megfogadtam, hogy ekkora marhaságot még egyszer nem csinálok, Innentől 15 kilométerenként kiálltam a hűvösbe és ittam valamit. Leginkább cukros üdítőt. Mint egykori inzulinrezisztens, az én gondolkodásomban is méregként él a cukor, természetesen roppant helytelenül. Általában egészségtelen, ez tény, de van olyan helyzet, amikor nem és ez most pont ilyen. Hosszú, tartós mozgás esetén gyorsan felszívódó, rendszeres energiapótlásra van szükség. Arról a nonszenszről már nem is beszélek, hogy ihatnák cukormentes üdítőt, meg ehetnék hozzá energiazselét, ami gyakorlatilag cukor, szóval jó nagy és legfőképpen drága kerülőkkel ugyanott lennék, mint a sima üdítővel.

Váratlan meglepetés Balatonberényben. Kócsag kemping. Vízpartja ugyan nincs, de mintha lenne egy féregjárat a nádason keresztül. Hogy miért fontos ez? Mert kezdenek szaporodni a lyukak a balatonkerülős evezés logisztikájában. Azzal, hogy Mészáros kinyírta a keszthelyi kempinget, elég nagy zavart okozott. Vonyarcvashegyen van kemping, de onnan a legközelebbi Balatonlelle, ami olyan 57 kilométer. Meg lehet csinálni, de felettébb kellemetlen, különösen ezen a mindig szeles, mindig hullámos vízen. A Balatontourist kemping Berényben naturista, a bélatelepi Napsugár kemping pedig vízről megközelíthetetlen. Oké, jelenleg Fonyódon még van lehetőségünk megaludni, de ez egy ismerős céges üdülője, nem lehet tudni, meddig lesz elérhető számunkra. Mások számára pedig ez a sarok komoly problémát jelent.

Ott jártam, hogy északi part, cefet meleg. Habár induláskor ambíciózus voltam, de sorban kihagytam a plusz szinteket. Szepezdnél ez magától értetődő volt, másszon hegyet az, aki azt az idióta kerékpárutat kitalálta. Badacsonynál már nem volt ennyire egyértelmű, szeretem a római utat, de nagyon meleg volt és nem akartam a tűző napon mászni. (Meg ahogy írtam is, pont itt tekertem egy túl nagy szakaszt a napon, alig vártam már, hogy bent legyek a faluban, a bódésor hűvösében.)

Érdekes volt elejétől végéig látni a folyamatot. Siofókon tanúja voltam, amikor tömegesen indultak neki a bringatúrázók a távnak. Balatonudvariban meg láttam a túra végét, úgy értem, hogy bizonyos emberek számára a végét. Ahol a kerékpárút keresztezi a 71-es utat, van egy kis bolt. Az előtt hőzöngött 5-6 félmeztelen, seggrészeg figura, a bringa persze lelökve oldalra. Amikor megláttak, kamerával a fejemen, hangos ujjongással fogadtak és rám akartak vetődni. Alig bírtam kislisszanni közülük.

Balatonfüredig gyakorlatilag egy nagy szenvedés volt az út. Nem a fáradtság, az konkrétan nem volt. Szokták mondani, hogy 130 kilométer körül jön egy megpusztulás, aztán holtpont, majd elmúlik és teljesen frissen teker tovább az ember. Nálam ilyesmiről szó sem volt, elég sok nagy távot tettem meg az utóbbi időben, se megpusztulást, se holtpontot, se feltámadást nem tapasztaltam. Csak cudar meleget. Balatonfüreden is az segített, hogy akkor már fél hatot mutatott az óra és alábbhagyott a kánikula. Ennek ellenére a Hatlépcsősbe nem mentem fel, pedig a megfordított kör egyik motivációja pont az volt, hogy így be tudok lépni Füreden velős pirítóst enni. Nos, a logisztika megint beleszólt. Előzetesen megbeszéltük, hogy szombat este felmegyek a helyben lakó haveromhoz, mert már ezer éve nem találkoztunk. Üres kézzel meg nem illik menni.
Csakhogy.
A helyi boltban, nevezzük néven, a Coopban, melyben tegnap este voltam, nem lehetett emberi fogyasztásra alkalmas bort vásárolni. Csupa olyan bor volt, melyet más láncokban még az alsó sorba sem tesznek ki.

Innen üzenem azoknak a seggfejeknek, akik ki akarják zavarni a külföldi láncokat Magyarországról, hogy tényleg ezt akarjátok? Kizárólagosan ezeket az igénytelen, szar magyar láncokat?

Végül csütörtökön, a mai estére, a kerülést megünneplendő, egy üveg vargabort vettem. Na most a Varga borászat termékeit én nem tekintem bornak, ezek a legjobb esetben is maximum szőlőből készített alkoholos italok. Most gondold el, milyen lehetett a többi, ha ez volt a boltban a legjobb?

  • Egy kis kitérő. Beszélgettem helyi borásszal, ő mesélte. A legtöbb önkormányzat küzd azzal a problémával, hogy ezeken a jó szőlőtermő területeken maradjon is meg a szőlőtermelés, ne vásárolják fel a népek panorámás nyaralókként. Azt találták ki, hogy rendeletben írták elő, az ingatlan hány százalékában kell szőlőt, illetve más gyümölcsöt termelni. Ez persze a nyaralótulajdonosoknak púp a hátán, melytől igyekeznek megszabadulni. A borász szerint itt lép be a képbe Varga, meg Laposa, akik vállalják ezeknek az elhanyagolt szőlőknek a gondozását, illetve elviszik a termést. A gondozás olyan, amilyen, nyilván a szőlő is. Aztán ezekből a vacak szőlőkből varázsolnak a borászatban valamit.
    Mielőtt bárki félreértené. A kényszertermelt szőlők átvétele volumenjében saccra észrevehetetlen az említett borászatoknál. Én inkább csak az igénytelenségre szerettem volna célozni.
    Van igény ilyen minőségre? Hajjaj. Nézd meg a nyári szezont, akár csak a Balatonon. (De mondhatnám bármelyik magyar üdülőterületet.) Mit kapsz, ha fröccsöt kérsz? Vargabort. Nem, nem az Aranymetszést, hanem a legalját. Elképesztő mennyiség fogy belőle, aranyáron. (1 deci bort mértek a parton tavaly 550 forintért. Nagyjából egy litert kaphattak ennyi pénzért a borászattól.)
    Na mindegy, nem morgok, a lényeg, hogy nem véletlenül iszok nyáron sört az üdülőhelyeken, dacára annak, hogy erősen boros vagyok.
  • Vissza a sztoriba. Csütörtök este esélyem sem volt a Coopban iható bort venni, péntek este meg már későn érkezem meg, nem marad más, mint szombat délelőtt elmenni az Aldiba. Ezzel viszont az a baj, hogy szombatra teljesen laza napot terveztem, sokáig alvás, teszetosza tétlenkedés, aztán délben elmegyek a hegyekbe állatkodni. A délelőtti bolt ezt az idillt rúgta volna fel, nem kicsit, mert az Aldi a 13%-os emelkedő mögött van, azt meg is kellett volna másznom.

    Végül sikerült kinyitnom az ördöglakatot. Este hét előtt voltam Füreden, még nyitva volt a kemping melletti Spar. Átnéztem a bicót és úgy saccoltam, a váztáskában pont el fog férni egy üveg bor, meg egy tábla csoki. Így is történt. Találtam jó bort, ajándékba vihető csokit, sőt, olyasmit találtam magamnak, amiről soha nem is hallottam: 0%-os Strongbow körte cider. Ennyit a külföldi és a magyar láncokról, meg az igényességről.

    Almádi felé haladva elgondolkodtam. Hogyan menjek fel a szálláshoz? Az Aldi felől durva 13%-os emelkedő van, az nem hiányzik. A Veszprémi út is jó lehet, de emlékeim szerint az is nagyon durván meredek. A legjobb még az lenne, ha letérnék az egykori Határ csárdánál és harántolva, jó hosszan osonnék fel a dombra. Ezt választottam. Nyilván nem jött be. Azt azért tudni kell, hogy ismerem Almádit, amikor a környéken laktam, csavarogtam arrafelé is, de tény, hogy nem biciklis szemmel néztem az utcákat. Most felmentem egy enyhe emelkedőn, utána lementem egy enyhe lejtőn. Hmm. Utána jött egy akkora meredek, macskaköves emelkedő, hogy meg se próbáltam, leszálltam, feltoltam a bringát. De legalább túl vagyok rajta. Gondoltam naívan. Felültem a bicajra, majd… gurultam egy hatalmasat. Vissza a start mezőre. Gyakorlatilag lejutottam arra a pontra, ahonnan a Veszprémi út elkezd emelkedni. Fasza. Almádi nem egyszerű város, nem könnyen adja meg magát. De szerencsére az is kiderült, hogy az emlékeim nem voltak valósak, a Veszprémi út érintett szakasza csak 5-7%-os volt, azon azért még a Balaton-kör után sem volt gond feltekerni.

    Megérkezés. A szokásos probléma: annyi mindent kellene csinálni és persze a legvacakabb dolgok a legsürgősebbek. Töltőre dugtam mindent, elrendeztem a mai nap technikai dolgait, kevertem holnapra újabb italokat, kiültem a teraszra, hívtam a családot, mert a fiammal meg kellett beszélnem, hogyan instruálja a klímást, közben elkezdtem vacsorázni, végül már majdnem ott jártam, hogy hanyattdőlök a nádfotelben a teraszon és felbontom azt a nagyon finom vargabort, na ekkor szakadt nyakamba egy vihar. Becuccoltam. Háromnegyedóra múlva meg vissza. Azért mégse a hálószobában borozzak már, az ágy szélén ülve. Itt esett le, hogy a vihar egy órával érkezett később, mint én. Ki volt ez centizve.

    Sportóra, megint. Azt írta, hogy kész vagy öreg, kampec, hívd az utolsó kenetet. A body battery tartósan nullán, az alvás is csak 10%-ra vitte fel. Egész nap feküdjek, ne mozogjak és aludjak nagyokat.
    Írta mindezt péntek reggel.
    Amikor nekiindultam a tókerülésnek.
    És fogalmam sincs, ez a hülye óra miről beszélt, üde voltam és friss, kicsattantam az erőtől és kíváncsian vártam, milyen lesz végigtekerni a napot.
    Ez az algoritmus nagyon félrement, kedves garmin.
    Arra leszek kíváncsi még, hogy mit fog lépni, amikor este a minusz végtelen body battery értékre még rátolok egy üveg bort. Már egy pohár után is sarokba szokott állítani.

    Este 11 van, üldögélek a sötét teraszon, a vihartól lehűlt éjszakai levegőben. Még van 3 deci borom. Elég jellegtelen, de legalább volt benne szénsav. Odabent meg csak a munka van, konkrétan még nem zuhanyoztam, mosogatni meg csak a lúzerek szoktak, egyébként is ráér reggelig.
    Ja, meg intenzív dörgéssel bejelentkezett az újabb vihar. Annyira nem,aggódok, a zivatarzóna éjszaka átmegy az országon, holnapra a Windy egy csepp esőt sem igért a környékre.

    Persze nem csak borozgatok, jegyzetelek is közben. Ez általában úgy néz ki, hogy igyekszem végiggondolni a napot, aztán ha beüt valami, azt leírom. A mai napról ilyesmik nincsenek. Túlcsordultam. Túl sok volt. Sorra villannak fel a helyszínek, ismerem mindet, nem először járok ezen a környéken, de ma az egész összefolyik egy masszává. Nem tudok kiemelni semmit.
    Talán majd a videó.

    Powered by Wikiloc

    Budapest, Balaton, körbe, vissza #01/04

    Emlékszem, amikor valamikor régen Nejjel letoltuk nagyjából ugyanezt a túrát, le a Balatonra, megkerültük, majd hazajöttünk, mindezt hat nap alatt, szóval ekkor jött egy hozzászólás (CsaSz?), hogy nahát, azt hitte, három nap alatt tettük meg, én pedig harsányan kiröhögtem, miszerint nem vagyok én gép és egyébként is, élvezni szeretem a túrát, nem beledögleni.
    Hát, most itt vagyok. Megcsináltam 3 nap alatt és nem döglöttem bele, sőt, élveztem. Nemhiába, öregszem. Csak máshogy.

    Önmagában már az is érdekes, hogyan jött az ötlet. A túratáram tele van érdekesnek tűnő túrákkal, tényleg a bőség zavarával küzdök. Simán válogathattam volna ezek közül. Aztán egyszer csak jött az éca, rögtön utána a józan ész, miszerint ha Balcsi kör, akkor azt meg kell lépni még június előtt, mert melegben, szezonban már nem akkora buli, a többi túra meg ráér később is, szóval mindenki shift, irány a Balaton.

    Ránézésre volt is szabad négy napom, mondom, ránézésre, aztán menetközben jól bekavart a szaki, de ezt majd úgyis elmesélem a helyén.

    Ja, miért négy nap? Azért, mert három nap alatt letolni a kört az tényleg nagyon vagány lett volna, de úgy gondoltam, hogy ha már úgyis hegyi környezetben leszek (igen, Almádi hegyi környezet), és itthon borzasztóan nincsenek hegyek, de még csak dombok sem, szóval miért ne venném be magam egy napra a környező dombok közé? Így alakult ki, hogy bejött egy napnyi röfögős bringázás is. Pihenésképpen.

    (A tendencia egyértelműen látszik számomra. Ezt most brahiből megcsináltam, de többször nem fogom. Nem akkora élmény, mint az ember gondolná. Az viszont, hogy leutazni valahogy, majd a Balaton-felvidék úttalan útjain kóborolni, az nagyon erősen izgat.)

    Budapest – Balatonalmádi
    2022.05.26; csütörtök

    Pakolás. Meglepően könnyedén elfértem a táskákban, pedig nem is olyan régen még jócskán kellett legóznom.

    Egy dolog maradt ki: az Olympus milc kamera. Ez egy fájó pont az életemben, de szembe kell néznem vele. Essünk túl rajta.
    Szóval, az a helyzet, hogy már elég régóta nem járok fotós kirándulásokra. Ilyenek voltak a fapados röpködések, a 3-4 napos városnézések. Ezeket egyfelől a covid ölte meg, másfelől az a bizonyos belga túra, ahol nagyon csúnyán ott lettünk hagyva. De korábban csináltam olyat, hogy akár itt Budapesten is elmentem fotózgatni, ‘majd csak találok jó témákat’ felkiáltással. Meg ott voltak a gyalogtúrák a hegyekben. A fotós szettet évek alatt nagyon szépen felfejlesztettem, motoros alapobjektív, 200-as zoom, nagy látószögű objektív, ahogy kell. Aztán megváltoztak a szokásaim. Most már egyértelműen a túrák dominálnak: kerékpártúrák, kajaktúrák, elvétve gyalogtúrák. Ezekre eleinte cipeltem a fotós szettet, de egyre kevésbé tudtam értelmesen használni. A vízen elő sem mertem venni, a bringatáska szétrázta (az alapgép hátsó panelje kontaktos is lett), a gyalogtúrákon meg több hasznát vettem a videókamerának. És ez úgy általában is igaz volt. Még amikor fényképeztem is, itthon gyorsan túlestem a képek válogatásán és korrekcióján, kiválogattam, melyek mennek a blogba, a többiekre meg… rá se néztem utána. Pedig nem maradt sok, ami maradt, az mind válogatott, jó kép maradt, de mégsem.
    Töprengtem, gondolkodtam a dolgon, végül az jött ki, hogy a megváltozott életstílusomhoz másik szett illik: egy fejpántos/bringasisakos, mikrofonos gopró, egy dji osmo pocket 2, esetleg egy drón. Az osmo talán kiváltható mobiltelcsivel, bár az nyilvánvalóan nem áll annyira kézre. Hogy ezek nem adnak annyira szép képet, mint a milc? Igaz. De nem is kell. A videókba nem kell az a tökéletes rajzolat, mint ami a fényképekhez. És itt jön a lényeg: a videókat még vissza-visszanézem, hiszen mozgó, élettel teli formában hozzák elő az emlékeket. A fényképeket meg nem. Még akkor sem, ha nagyon jól sikerült képekről van szó. Még akkor sem, ha csinálok hozzá zenés slideshowt. Blogillusztrációnak meg jók a mobillal készült képek is.
    Szóval a milc kamerát feltettem a polcra. Ott zokognak, együtt a korábbi dslr szettel. Meg a még korábbi analóg Zenit szettel.
    Változik a világ.

    Nos, ez volt az első túra, amelyre nem vittem dedikált fényképezőgépet. Gopró és mobil. Drónt se vittem, a Balatonig eléggé élményszegény az út, a kerülős napba nem fér bele a drónozás, meg a Balcsiról már egyébként is vannak felvételeim, Almádi fölött biztosan jókat lehetne videózni, ha nem lenne ott a szentkirályszabadjai katonai repülőtér.
    A fura viszont az volt, hogy ugyan csak egy kamerát hagytam ki az alapcsomagból, mégis mennyivel több helyem lett. Olyan luxuscikkeket is be tudtam rakni, mint szúnyogriasztó spray meg napolaj.

    Érd. A túratervező szoftver nagy pillanatai. Már van bejáratott útvonalam, de a szoftver (bikemap.net) ajánlott egy még jobbat. Ez konkrétan azt jelentette, hogy még később kellett kimennem a főútra, ami tiszta nyereség.
    Ja.
    A végén a szoftver által ajánlott murvás út összefutott a főúttal. Legalábbis majdnem. Volt köztük kábé 4 méter távolság. Meg ugyanannyi szint. Ennyivel volt lentebb a főút. Én meg álltam a meredek domboldalon és vakartam a fejemet. Volt a közelben egy reklámtábla, amellett volt egy nagyon meredek, nagyon keskeny betonlépcső, de már a szélére is félve álltam ki. Szép. Aztán végül nagy levegő és ezen ügyeskedtem le a bringát, de a káromkodás/perc átlagom rekordokat döntögetett.

    Sárkeszi környékén heves szirénázások, majd bent a faluban meg is láttam a helyzetet. Csúnyán összetört autó, tűzoltó, rendőr. Közvetlenül mellettük mentem el, de nem mertem odanézni.

    A reggeli időjárásjelentés szerint oldalról fog fújni a szél. Meg is lepődtem, nem ehhez szoktam. Aztán valójában szemből fújt. Pontosabban, is. Fehérvár után, az ország egyik legszelesebb területén, 30-as szembeszél. Az út végéig. Nagyon meggyötört. Eleve a terep is dimbes-dombos, a szél erős, teljesen olyan volt, mint egy 50 kilométeres közepes mászás. Lejtő nélkül. A végén módosítottam is a terven, Berhida után elmentem Papkeszi felé. Egy kicsit hosszabb, de más az irány, nem fúj direktben szembe a szél.

    Fűzfő után bukkan elő a Balaton, de már korábban megváltozik a hangulat. Valahogy más a levegő szaga. Aztán amikor meglátom a Balatont, hirtelen realizálom, hogy ’ember, itt vagyok a Balcsi mellett!’ és minden megváltozik. Ahogy pici gyerekként is ujjongtunk minden évben, amikor először megláttuk, most is egyfajta elégedettség tölti el a szívemet. Igen, megint itt vagyok. Pedig 14 évig laktam a környéken és ha nem voltam lent ezerszer, akkor egyszer sem.

    A bikemap nem tudott hibázni. Már ott voltam, 300 méterre a szállástól, a bringaútról le kellett mennem egy kertvárosi részbe, amikor fölém magasodott egy brutális emelkedő. Néztem, nézegettem, de akárhogy is néztem, nekem azon fel kellett mennem. 13%. Mindenféle bevezetés nélkül, csak úgy kinőtt a földből. Mondtam, hogy Almádi hegyi település.
    Fellihegtem.
    A szállás rögtön a tetején volt. Még lihegve mondtam épp a kamerának, hogy most már csak meg kellene találnom a 10-es házszámot, amikor a kertből kikiabáltak, hogy ne menjek tovább, mert ez az.
    – Jó napot kívánok – köszöntem.
    – Jó napot kívánok – jött a válasz a hölgytől – Nem mondja, hogy feljött azon az emelkedőn?
    – Miért, volt más választásom?
    – Mások kerülni szoktak.
    – Puhányok. Meg lehet kerülni az emelkedőt?
    – Nem. De arra kisebb.
    – Eh. A szintet így is, úgyis le kell küzdeni.
    – Ez igaz. Merről jött?
    – Budapestről.
    – Mármint Budapest felől?
    – Hát, igen, de konkrétan Budapestről.
    – Na ne.
    – Bringatúra.
    – Jézus. Biztosan nagyon fáradt lehet.
    – Annyira nem. Egy meleg fürdő viszont jólesne.
    – Mutatom az apartmant.

    Sétáltunk.

    – És mik a tervei?
    – Kerékpározni fogok.
    – Merre? Tudja, mi is szeretünk bringázni.
    – Holnap megkerülöm a Balatont.
    – Na ne.
    – Miért, nincs abban semmi szabálytalan.
    – De akkor is… tudja, ez egy kerékpáros szállás, de ez így… merőben szokatlan.
    – Óh, egyáltalán nem. A haveri körömben az ilyesmi teljesen normális.
    – Furcsa haveri köre lehet.

    Ez annyira igaz volt, hogy Orsolya aznap este vigyorgott rám a Straván, miszerint ő holnap jön le a Balcsira a BuBán, majd lendületből megtekeri a Keleti-medencét. András pedig, akihez be fogok ugrani szombat este, nemrég ment végig a BuBán, a Balcsi kört pedig rendszeresen le szokta nyomni. És még nem is ők a legnagyobb vaddisznók a haveri körömben.

    A kevés cuccnak ára van: bolt. Ami itt némileg kihívás: egy domb közepén vagyok, bolt lefelé is van, meg felfelé is van, de mindenképpen mászni kell. Kaját akarok venni, meg folyadékot, az utóbbiból rengeteget, csak hát pont az a nagyobb súlyú tétel a listán. Mindegy, majd csak lesz valahogy.
    Ezen a túrán folytatom a kisérletezést. Egy csomó korábbi túrán agyaltam már rajta, most csak folytatom: hogyan lehet ideálisan megoldani a nagy mennyiségű víz, jobb esetben izotóniás folyadék bevitelét, úgy, hogy az ne legyen alkohol, ne legyen cukorral telített oldat, de azért finom legyen, hiszen egy kis kényeztetés ilyenkor ráfér az emberre. Az újabb verzió a pezsgőtabletta. Egyfelől Plusssz, másfelől Biotech Creatine Zero. Ez jó árban, jó mennyiségben, jó kalóriában. Íz? Elmegy.
    Csakhogy bejön néhány apró részlet. Igen, amiben az ördög lakik.
    – Haza kell hozni legalább 3 üveg másfél literes ásványvizet.
    – Másfél literes vizek nincsenek a bolti hűtőben. Hogyan lesz ez hideg? A szállásokon általában lévő hűtők fagyasztójába nem férnek bele ekkora flakkonok.
    – És ami speciális, azaz konkrétan itt probléma: a holnapi túrám végén már zárva lesznek a boltok, azaz csütörtök este szombat reggelig kell megvennem mind az ételt, mind az italt. Minderre van egy szottyadt tornazsákom hazacipelni.
    Kihívás.

    Nos, bevásároltam. Aztán hozzám képest a tergenyés szamár ugrándozó hiperaktív kölyök volt. Bevásárlás előtt a szálláson kipakoltam a bringából mindent. De így is tele lett a böszme nagy váztáska, sörösdobozok utaztak a kulacstartókban, tele volt a tornazsák és 3 szatyrot cipeltem mellette a kezemben. Nyilván toltam a bringát, a meredek emelkedőn ezzel a felszereléssel esélyem sem volt.

    Sörösdobozok? Eddig erről nem volt szó. Nos, nem valódi sörök voltak. Végül azt okoskodtam ki, hogy amíg meg nem hűlnek a vízek, addig veszek 6 doboz zéróradlert. (Azaz gyakorlatilag ma estére.)
    Ezzel két baj van:
    – Dobozonként 150 kalória. A sör meg 170. Aztán mi az egészségesebb: a kevés alkohol, vagy a rengeteg cukor?
    – Most éppen el tudtam játszani ezt a kivárós taktikát, mert végig ugyanott laktam. De mit csinálok egy lánctúrán? Ott sohasem lesz elég ideje a víznek meghűlni.

    Nem könnyű. Ráfér még némi csiszolgatás. A következő lépés az lesz, hogy félliteres vizeket veszek (az már van a bolti hűtőkben), csak attól tartok, hogy ezek meg drágábbak lesznek a sörnél. A végén mindig ugyanoda jutok vissza.

    Vacsorára babkonzerv. Hogy könnyű legyen nekem a hajnali klotyi.

    Vacsora közben keresett a klímás.

  • Ez egy vacak sztori. Tavaly novemberben szóltam a fiamnak, mert neki van klímás ismerőse. A szaki decemberben hívott vissza, elmondtam neki, hogy még a nagy nyüzsgés előtt, a holtszezonban szeretném telepakolni a lakást klímával, legkésőbb tavaszig. Oké. Megértette. Ehhez képest február végéig nem történt semmi. Ekkor jött ki megnézni a terepet. Végigbeszéltük a technikai dolgokat, megegyeztünk, adott árajánlatot, elfogadtam. Vártunk. Nem történt semmi. Áprilisban felhívott, hogy baj van, felmentek az árak. Bazmeg, persze, hogy felmentek. Amíg totojázott, az euró nekiállt vágtázni. Adott egy másik árajánlatot, másik tipusú klímára. Oké, jöhet, csak jöjjön már. Nem jött. Május elején felhívott, hogy gond van, mert a megrendelt áruját a kereskedő eladta másnak. Itt már meglehetősen hülyén néztem. Azt javasolta, hogy a két duál külső egység helyett legyen négy szóló, amire rendesen kiakadtam, hiszen nem akartam gyártelepet csinálni az udvarból. Jó, ha nem, hát nem, akkor megrendeli újból. Megint nem történt semmi. Május vége felé rátelefonáltam és az addigi kedvességnek, kompromisszumkézségnek már nyoma sem volt a beszédemben. Ekkor ugyanis már megjelentek az első hőhullámocskák. Kaptam egy újabb ajánlatot, az eredeti műszaki tartalommal. Csak éppen ekkor már nemhogy vágtázott az euró, hanem rakétaként lőtt ki. Konkrétan plusz 300e forintnál jártunk. A legdurvább az volt, hogy nem nagyon tehettem semmit: szétnéztem a neten, mennyibe kerül a cucc a boltokban, mennyiért dolgoznak a klímások és ezek alapján a pacák ajánlata pillanatnyilag még mindig kifejezetten kedvező volt. Csak éppen ment az idő és minden veszettül drágult.
  • Nos, ezek után, amikor már a szürkületben ücsörögtem a szállás előtti teraszon, kortyolgattam a kreatin-oldatomat, csörgött a telefon.

    Csak emlékeztetőképpen: csütörtökön. A klímás volt. Együtt van az anyag, szombaton jön. B+. Az egy dolog, hogy én vasárnap este érek haza. De a fiam hétvégére elkérte a lakást, születésnapi kerti partit tartanának a nagyszámú haverjaival. Ami gyakorlatilag egész napos szombati program, bogrács, marhapörkölt, előkészítés, szittyózás, meg ami ilyenkor van. Lányom belakja a konyhát, a társaság a nappalit, meg az udvart, kurvára nem hiányzik ide egy klímás csapat, akik szanaszét furkálják a házat. Ezt úgy el is mondtam a pacáknak és nem túl finoman emlékeztettem rá, hogy azért erőltettem a tavaszt, mert addig még jobbára itthon vagyunk, de ahogy jön a jó idő, mindenki megy a szélrózsa minden irányába. Végül megegyeztünk a vasárnapban. Én ugyan nem leszek otthon és Nej sem (evezősversenyre megy szervezőembernek), de a fiam bevállalta. Egész napos röfögős buli után. Annyiból nem volt gáz, hogy végülis az ő ismerőse. Péntek este kiment a házunkhoz, a Balaton megkerülése után végigbeszéltük telefonon az összes helyiséget, a felmerülő problémákat, aztán ráhagytam az egészet. Nem voltam nyugodt, de ezt majd úgyis megírom.

    Végül egy súlyos hiba: indulás előtt nem mentettem el a mobil könyvjelzők közé a darts stream elérhetőségét. Márpedig ma este dől el, kik kerülnek a Premiere League rájátszásába. Hárman fixen megvannak, de a negyedik hely kérdéses, ráadásul a két hapsi pont egymás ellen játszik, sistergős meccsre van kilátás. Végül eszembe jutott, hogy egyszer elküldtem az url-t a fiamnak, a gmail meg megtalálta a levelet, hurrá.
    A fordulónak éjfél körül lesz vége, ötkor meg ébresztő. Nem irigylem a sportórát. Már indulás előtt hisztizett, hogy ki vagyok merülve, egész nap ne sportoljak semmit, uána meg aludjak egy nagyot. Ehhez képest… 130 kilométer bringa, öt óra alvás. Mondjuk fogalmam sincs, honnan veszi az infókat, de köze sincs a valósághoz. Határozottan jól érzem magam, valósággal lubickolok az életben. A sportóra meg folyamatosan sikítozik, hogy detraining, meg unproductive, illetve a legfrissebb, a bringatúra után, hogy overreaching. Ez az egész sportóra az ún. Algoritmus szégyenfala, de ezt úgyis meg fogom írni, elég sok anyag gyűlt már össze hozzá.

    Powered by Wikiloc