AuthorJoeP

Szendőfi Balázs

A korábbi növény-, illetve állathatározós írásra reflektálva küldött egy kedves kajakos ismerősöm néhány linket, köztük Szendőfi Balázs két természetfilmjével.

Ez valami elképesztő. Teljesen más minőség, mint ami a Youtube szkénában elő szokott fordulni.

Külön kedves számomra, hogy sok filmet forgatott az RSD-n, mely nekem az első számú vízi otthonom.

Ízelítőül álljon itt a két legutóbbi RSD-s filmje.

Érdemes a kommenteket is elolvasni az első résznél.

A létra

Az utóbbi napok egyik főszereplője. Most, hogy körbeértem az első festéssel, megérdemli, hogy külön is foglalkozzak vele.

Pontosabban, nem értem teljesen körbe. Van egy 3-4 méter hosszú szakasz, melyet maximum drónról lehetne lefesteni, a földról nem.

Előszöris a csalódás. Ma nekiálltam méricskélni… és bizony a tíz méteresre saccolt létra csak 6,2 méteres. Azaz én sem tízméteres magasságban akrobatizáltam. Ha ezt tudom, nem lettem volna annyira beszarva. (Nem mintha nem lett volna mindegy, hogy hat méterről, vagy tízről esek le.)

Akkor nézzük most az a konfigot, mellyel oldalt dolgoztam.

Ez itt fent az a rozoga asztal, mellyel kipótoltam a hiányzó egy métert. Látható, olyan, mint egy viharvert vitorláshajó, melyről már leszakadt minden felesleges dolog, imbolyog, mint egy angol legénybúcsus hajnali kettőkor, de a faváza makacsul kitart.

Ilyen érzés volt felmászni rá.

Itt pedig egy képen látszik a konstrukció. A fénykép előtt leültem törökülésbe a kocsibeállóban, néztem ezt az építményt és azt suttogtam magam elé, hogy tényleg nem vagyok normális. (Jelzem, azóta rendeltem egy 110 centivel hosszabb létrát, a mostanit pedig visszaadom a szomszédnak, akitől kölcsönkértem.)

Ez pedig az utolsó nap szépsége. Elől ugyanis nincs elég hely lerakni a létrát, emiatt a felső része nem fekszik fel a falra. Csak úgy van. Lóg a levegőben. Azaz amikor kimászok a legtetejére, szegény alumínium nem tudja, mit csináljon. A létra alja befeszül a melléképület falához, elmozdulni nem tud. Maradna az ívben behajlás. Valamennyire meg is teszi, de sajnos nem eléggé. Viszont ilyenkor az életem csak egy apró alu pöcöktől függ, mely pöcök összefogja az egymásba csúsztatott létrákat. Vidám.
Egyébként látszik, hogy az ablak fölötti timpanont még innen is lehetetlen elérni. A nap megmentője egy hatvancentis lécre felfúrt ecset lett. Hogy mennyire volt kényelmes egy ilyen meghosszabbított ecsettel lábujjhegyen, sutából mázolni, miközben a létra hajladozott és recsegett alattam, hát, az már egy másik kérdés.
A lényeg, hogy készen van. Az első kör.

Hát te ki vagy?

Passo régi videóit nézegetem. Nem azokat, amikor Európát szeli keresztül-kasul, nem is azokat, amelyekben alpesi hágókat (passo, ugye) mászik meg, hanem azokat, amelyekben dolgozik. Natura 2000-es megfigyelőként a cég területeit járja be (bringa, vadkemping, naná) és közben figyeli a növényeket, meg az állatokat.
Le vagyok nyűgözve. Kiugrik elé egy béka és már mondja is, hogy ez egy barna ásóbéka. Illegeti magát egy madár, ő pedig vágja, hogy az egy gyurgyalag. Nyilván egy megfigyelőnek ez alaptudás.
Nekem viszont fogalmam sincs, honnan lehetne ezt a tudást beszerezni.
Érdekelni ugyanis érdekel. Rengeteget vagyok kint a szabadban, vízeken, erdőkben… és jórészt fogalmam sincs, mi vesz körül. Ismerek vagy tíz fát, öt madarat, 15 rovart… és ennyi. Az utóbbi években tömegesen rendeltem mindenféle növény- és állathatározót, lassan egy könyvespolcon csak azok vannak.
Egyik sem ér egy hajítófát sem.

Megjegyzem, ez valahol annyira, de annyira emberi. Ezek a fák, madarak, rovarok köszönik szépen és elvannak anélkül, hogy az ember elnevezgetné őket. És valójában tökmindegy is, hogy az a madár ott egy belga sörpukkancs, vagy egy háromkerekű pakukmadár. Ezeket a neveket mi adtuk nekik, az állatoknak fogalmuk sincs róla. Mégis, valahogy fontosnak érzem, hogy tudjam a nevüket. Mert az az első lépés ahhoz, hogy megismerjem őket.

Kicsit kalandozok itt össze-vissza. Igazából nem akartam többet, mint felhívni a figyelmet ezekre a videókra. Az, hogy nekem mekkora öröm, amikor rávágja egy madárra, hogy az ott egy egerészölyv, vagy egy szürke légykapó, az teljesen magánügy.

In memoriam Sz.J.

Háát, szóval… amit el kell ismerni, azt el kell ismerni. Eltekintve mindattól, ami a témát körülveszi… és amitől persze nem lehet eltekinteni, de most azért csak tekintsünk el tőle, meg most lépjünk is túl azon a mindenhol megjelenő csipkelődésen, miszerint azért az egy meglehetősen high life, hogy hatvanévesen egy buziorgiából menekülni, ekivel a hátitatyóban, szóval ez a Szájer Józsi tud élni, de ami nálam most még magasabbra tette a lécet, az az, hogy mindezt a csatornán mászva abszolválta a figura.

Mutatom.

A bal felső sarokban bekarikáztam a kritikus felületet. Olyan 10-11 méter magasságban. A faburkolatot teljesen szétszedte a nap, elgörbült, elhajlott, kifakult. Meg kellene igazítani, szegekkel le kellene rögzíteni. Utána meg megcsiszolni, majd lefesteni. Illetve, ami innen nem látszik, ugyanilyen magasságban van még egy kétméteres csík befelé, a kamera felé. Ott is ugyanez a munka.

Ami viszont látható, hogy a 10 méteres létra éppen nem ér fel. Olyan 80 centi hiányzik hozzá.
Mi legyen?
Gondoltam, felszájerezek.

Az első képen látható, ha kimászok az emeleti ablakon, kiaraszolok az épület sarkáig, ráhasalok az ereszcsatornára és felkúszok, utána már csak némi mászás és ott vagyok, ahol dolgozni kell.
Megpróbáltam.
Le a kalappal Józsi előtt.
Kurvára nem ment. A sarokig eljutottam, de amikor fel kellett volna másznom a ferde csatornán, elfogyott a tudomány.
Még kimásztam egy oldalsó ablakon (a képeken nem látszik), onnan közvetlenül rá tudtam lépni a létra tetején lévő fokokra… és? Megmozdulni sem mertem, nemhogy szögelni, csiszolni, festeni.
Ültem az ablakban. Lógattam a lábam. A madarak csicseregtek.
Közvetlenül mellettem. Túlságosan is.
Ez bizony szopás.

A történethez hozzátartozik, hogy ez a próbálkozás már késő délután történt. Elötte egész nap a teraszoldalon sportoltam: másztam, festettem, másztam, festettem. Legalább négyszer léptem ki a komfortzónámból, délutánra gyakorlatilag el is felejtettem, mi az. Ekkor már minden mindegy volt.

Így találtam ki, hogy a teraszon lévő munkaasztalt, mely egy 12 éves, rozoga öreg faasztal, kiviszem a terepre és erre állítom rá a 10 méteres létrát.

Elmebeteg ötlet volt. A faasztalt csak az imádság tartotta össze. Annyira lazák voltak az eresztékei, hogy ha lökdöstem, akkor olyan húsz centit lengett ki hosszában. Azért gondold el, ha a tízméteres létra lába képes húsz centit kitérni, mi lesz odafönt. A fa teljesen elérett. 12 év a napon. De a fa alatt volt fém merevítés és amikor felmásztam rá, a súly alatt a kilengés is megszűnt. Tegyük rá a létrát.
Mi bajunk lehet?

És igen. Kib lassan másztam, de végül fent voltam. Bepasszintottam. Leszögeztem. Megcsiszoltam. Minden feleslegessé vált szerszámot örömujjongás mellett hajítottam hátra. Később átraktuk az asztalt egy másik pozícióba, onnan megcsináltam a kétméteres csíkot is.

Tulajdonképpen győztem. Oké, még le kell festeni, de már tudom, hogyan lehet feljutni. Persze, mivel a ház szimmetrikus, ugyanezt meg kell csinálnom majd a másik oldalon is, ráadásul ott sokkal kevesebb a hely.
De eddig minden sikerült, miért pont ez ne jönne össze?

A hosszú létra újra száguld

© 2021 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑