Amikor összedől a világ

Durva heteken vagyok túl. Amikor a lehetetlen feladatok találkoznak az üzleti arroganciával és a multis informatikusok közönyével.
Illetve… azt írtam volna, hogy ‘vagyok túl’? Dehogyis. Csak éppen feltettem a kezemet. Nem ér a nevem. Szeretnék a házba menekülni. Az emberek ezt tudomásul vették. Így csak lassan nyírnak ki, nem egyből.
A következő 3 napom elmondhatatlanul erős lesz. Nem is mondom el. Cetlik tucatjait írtam tele. Ma délutánra minden cetli minden sorát kihúztam. Éjszaka végigtoltam egy migrációt is. A következő szakmai csapás a jövő héten jön. Meg az utána következő héten egy újabb, amelyikre fel is kellene készülnöm. Valamikor.
De addig még meg kell csinálnom ezt a három napot.
Idegeskedhetnék. Rághatnám a körmömet. Veszekedhetnék Nejjel.
Ehelyett elmentem, bringáztam 3 órát. Majd hazajöttem, bontottam egy zacsi mogyorót, egy üveg bort és levettem a polcról a nagy képes rovarhatározót.
Most éppen a homokfutrinkákat tanulmányozom. Meg rokonaikat, a vegyiali pöfögőfutrinkákat.

Mert mindennek ideje van.

Ezt akartuk, nem?

Ilyen egy kompetens kormány, avagy egy jól sikerült Csubakka-védelem.

Januárban 4,7%-kal volt magasabbak az árak, mint egy éve és a maginfláció is 4% lett. S ebben az értékben még csak nagyon korlátozottan van benne az idén szintén rekordgyenge forint áremelő hatása.
https://kiszamolo.hu/ujabb-csucson-az-inflacio/

A forintárfolyamtól nem független a magas infláció, de Gulyás Gergely nem tudja elképzelni, hogy 4,7 százalék legyen az infláció, akárcsak a fogyasztói árak idén januári átlagos emelkedése. 3-3,5 százalékos infláció pedig nem tragikus a miniszter szerint, bár az nem derült ki, hogy utóbbi számokat mi alapján mondja.
https://index.hu/belfold/2020/02/13/kormanyinfo_februar_13_nemzeti_konzultacio/

Azaz ha nem jók a számok, akkor nem hisszük el, hanem hasból mondunk jobbakat.

Jut eszembe, ezt a Nemzeti Konzultációt is átnevezhetnék annak, ami: a Propagandagépezet Hatékonyságának Felmérése.

Végtelen

Ha a világ nem ad munkát
Én adok munkát a világnak

Ritkán szoktam álmokat leírni. De ez most engem is meglepett.

Az elméletileg végtelen pillanatot a valóságban egy hatalmas, de véges értékkel közelítjük. Emiatt van az, hogy az elméletileg halhatlan lét a valóságban halandó lesz.

Tudósok egy csoportja megpróbálta a pillanatot a valóságban is végtelenné tenni. És akinek sikerült, az eltűnt ebből a világból, egy másikba, egy üresbe. Egy örökké tartóba.

Persze végigálmodva sokkal izgalmasabb volt. Hogyan jönnek rá lépésről lépésre, hogy mi okozza a problémát. Hogyan próbálják minden tiltás ellenére megoldani. Hogyan sikerül végül és a katarzis, hogy a halandó élet összetettsége, a szeretteik hiánya miatt végül mégis visszatérnek a semmiből.

Kisgyerek kétségbeesetten belekiabál a semmibe.
– Apa! Hol vagy?
– …
– Apa! Kivel fogok ezentúl kapura rugdosni a parkban?
– …
– Apa!

Pukk.

– Itt vagyok.
– Jaj, de jó! Mennyit fogunk játszani?
– Végtelent.

Lenyűgöző álom volt.
Néha félek magamtól.

Ki vagy?

A kisbusz vagányan kanyarodott be a turistaház portája elé. Vidám társaság dőlt ki belőle.

– Oké, emberek – emelte fel a kezét Kisfőnök – Kulcsok a recin. Mindenki pakoljon le a szobájába, utána irány a bár! Az első program egy dumaparti lesz.

Az emberek lassan gyülekeztek. László belépett, kért a pultnál egy pohár sört, majd körbenézett. Éva mellett még volt hely. Ledobta magát.

– Sziasztok! – lépett be Moder Átor – Meglepetés! Ez egy irányított beszélgetés lesz. Én leszek a moderátor!

Senki nem vitatkozott.

– Bemutatkozással fogunk kezdeni!
– De Átor, mi a francnak? Ezer éve kollégák vagyunk!
– És? Mindent tudsz mindenkiről?
– Háát…
– Na ugye. Tehát. Mindenki bemutatkozik. De nem ám csak úgy! Egy dolgot mondhattok csak magatokról. De az a legfontosabb legyen! Az az egy dolog, amivel egyértelműen jellemzitek magatokat.

Néma csend.

– Na ugye. Lesz itt kihívás – vigyorgott Átor – Ki kezdi?

– Oké, ne tolongjunk…. Kezdjed te, László!

– László vagyok – állt fel László – Ilyen néven ismernek. Köszönöm.
– De László! – kiabált be Helga – Hát ennél sokkal több vagy!
– Nem. Pont ennyi vagyok. Beszélhetnék órákig és akkor sem tudnám ilyen pontosan elmondani mi vagyok. Ez a szakmám. Ez a hitvallásom. Hogy László vagyok. Hogy _ez a_ László vagyok. Mindenestől.
– Akkor legalább a legfontosabbat!
– Minden fontos. Mert lehet, hogy az a mozdulat, ahogyan rágyújtok, nem egyedi. Lehet, hogy az a mozdulat, ahogyan üdvözlöm a barátaimat, szintén nem egyedi. De a kettő együtt már igen. Ezek így, a sokmillió másikkal együtt fontosak, hiszen ezekből áll László, aki vagyok. Egyedi és megismételhetetlen.
– Meg egy kicsit nagyképű – fűzte hozzá Éva.
– Lehet. De ez már a te véleményed.

A hallgatóság mérlegelt. Átor hümmögött. Aztán mosolyt erőltetett magára.

– Ki a következő? Pista?

– Nos, miután László megölte a játékot, túl sokat nem tudok mondani – vonta meg a vállát Pista – Talán annyit, hogy ti mind különbözőek vagytok. Én nem.
– Pablo, genial! – kiáltott fel László.
– Picasso!
– Brian!
– Pontosan. Pacsi!

Mindketten vigyorogva néztek Átor fancsali képére.

– Menjünk tovább – szedte össze magát a hapsi – Helga?
– Hát, izé. Én nem tudok szárnyalni veletek. Én sajnos normális vagyok. Ennyi.

– Oké – sóhajtott fáradtan Átor – Akkor a továbbiakban csak igyunk.