Author: JoeP

A szószátyárságra csak egy mentség létezik: a jó stílus.

Olvasgatok

Így épül fel a mi nyomorult kis diktatúránk: a gyávák és a beszariak félelméből él, azokéból, akik csak csőcselékké tömörülve érzik erősnek magukat. NER, egyház, biblia, reverenda mögé bújva, úgy hiszik, büntetlenül elégíthetik ki alantas ösztöneiket, hazudhatják szeretetnek a gyűlöletet, adakozásnak a lopást, tanításnak az elbutítást és szabadságnak a szolgává válást.
Péterfy Gergely

Villatáska tesztelése saras közegben

Az ember azt gondolná, hogy az élet egyszerű. Ha szereltek a bringa villájára kulacstartó furatokat, akkor oda kulacstartó kell. Raktam is, két szerszámos kulacsot. Abba lehetett csokikat, energiazseléket rakni. Borzasztó keveset. Mindig is morogtam, hogy ez valójában lószart sem ér. Igaz, súlya sincs.
Aztán ahogy néztem, hogyan pakolnak, hogyan bringáznak a nagyok, felfigyeltem arra, hogy sokan kisebb táskákat rögzítenek az első villára. Mindenféle kötözöőeszközökkel, de ha már megvan a lehetőség, nem igaz, hogy nem gyártanak valami masszívabb, felcsavarozható tartót is.
Persze, hogy vannak ilyenek.
Például a Decathlonban. Szuper jó az ár, a termék ránézésre remek, kár, hogy egyik üzletükben sem kapni. Feliratkoztam értesítésre, de eddig nem bombázták atomjaira a postafiókomat.
Első ránézésre ez sem volt rossz, már majdnem meg is rendeltem, amikor elolvastam a figyelmeztetést. Karbonvillára nem ajánlott. Ma meg már szinte mindenhol az van, legalábbis ha az ember nem a legalsó szegmensből válogat. WTF? Nos, ennél – és más táskáknál is – az van, hogy jó szorosan fel kell raki egy pántot, amelyben van egy csavaranya. Ez fogja tartani a táskát. Értelemszerűen brutálisan rá kell húzni a pántot… és azért a karbon ezt tényleg nem szereti.
Végül ez nyert. Nem volt a legolcsóbb, de mindent tudott… és volt. Ezt rá lehet rakni mindenre, van hozzá felcsavarozható műanyag adapter, de van rögzítőpánt is, nyilván az előző megkötéssel.

5,8 liter. Mire elég? Ezt tudni nem lehet, csak ráérezni. Megrendeltem. Nem volt olcsó és inkább csak sejtettem, mint tudtam, hogy jó lesz. Nyilván amikor megjött, vadul nekiálltam gyömöszölni.

Itt már közvetlenül a tesztelés előtt vagyok.

A villatáskák tartalma:
Bal oldal:
Sátor
Matrac
Jobb oldal:
Hálózsák (Nem ez, de valami ilyesmi fapad, szigorúan nyárra.)
Sátoralj
Kormánytáska:
– Pénztárca
– Igazolványok
– Egészségügyi csomag
– Tisztálkodási csomag
– Mobiltelefon
– MILC kamera
– Drón
– Tartalék aksik
– Rengeteg papírzsebkendő.

Minden csomag két kiló környékén mozgott. Ez azt jelenti, hogy az első kerékre hat kilogram plusz súly rakódott rá. Ez nem kevés. Régebben egy full nagy sátoros túrára 15-18 kiló cuccot szoktam vinni, a 6 kiló ennek olyan egyharmada. Mindez a kormányzott keréken. Az igazi persze az lenne, ha tudnék ide könnyű cuccot rakni, de nincs annyi. A ruha ugyan könnyű, de annak spéci helye van. Minden más meg nehezebb.
Szóval ezzel kell együtt élnem, ha kempingezni is szeretnék a gravel bringával. Habár a súly szokatlan, de gondoltam, kipróbálom, mennyire zavaró.

Kimentem a Keresztúri erdőbe. Az igazi a mellettünk lévő Halomi erdő lett volna a szűk ösvényeivel, de a Covid óta ez az erdő elesett. Tele van. A Keresztúri erdő viszont nagy, nincs mellette lakótelep, ideális terep.

Szokatlan volt. Nagyon. Bénáztam. Eleinte. Aztán egyszer csak hozzászoktam. Rengeteg tócsa volt, sarakkal. Mindegyiken átmentem. A szűk, kanyargós ösvényeken is. Gond nélkül kerülgettem a gyökereket és a tuskókat.

Egy dolog nem működött: álló helyzetben nem tudtam 90 fokban elforgatni a kormányt. Nyilván menetközben ilyesmire nincs igény, de az összes elcseszett vasúti átkelőhelyen ott vannak ezek a terelőelemek, na itt kellene a derékszögű elfordítás, csak hát nincs. Nyilván nem tragédia, átmegyek az úton. Aki meg ezeket a terelőelemeket kitalálta, szomorodjon meg.

Viszont… végiggondoltad? Szabad vagyok!
A könnyű kis gravel bringára fel tudok pakolni egy teljes felszerelést. Simán el tudok vele menni akár egy 7-10 napos vadkempingre is, úgy, hogy emberekkel sem találkozok. Kinyílt a tér.
Vadul neki is álltam tervezni.
Jövőre egyelőre a régi elmaradásaimat fogom behúzni, utána viszont reszkess civilizáció, itthagylak a francba.

Az macskák

Szóval baj volt.
Egy éve vannak új macskáink, egy testvérpár: Szürke Pál és Fekete Péter. Alapvetően jól éldegéltünk egymás mellett: a két kis hülye színt hozott az életünkbe, emellett pedig jó volt látni, milyen erős közöttük a testvéri szeretet.

Aztán október vége felé történt valami. Peti cica váratlanul hanyagolni kezdte a macskavécét. Nagyon durva ráébredés volt, amikor benéztem a bárpult mögé és öt darab zsemle méretű akna figyelt vissza. Feltakarítottam, persze, meg felmostam domesztosszal, de nem értettem a dolgot. Aztán Pali cica konkrétan odaszart Nej elé a lépcsőre. Később eljátszotta ugyanezt a nappaliban is.
Ilyenkor mi van?
Vannak itthon macskás könyveink (Minden, Amit Tudni Szeretnél a Macskádról, Macskagondozás Idiótáknak, vagy valami ilyesmik), ezekből azt silabizáltam ki, hogy itt dominanciaharc indult be. Velem. Mivel a macskák hierarchikus szempontjai szerint én vagyok a domináns állat a házban.
Hümmögtem. Harcolni akartok? Nem örülök neki. Én lenni barát. De ha összeszarjátok a nappalit, akkor harcolni fogok.
Ennek rövid időn belül az lett a vége, hogy amikor elkaptam Peti cicát egy újabb kábelezésen, megragadtam a grabancánál és a teraszról kihajítottam az udvarra. Mint macskát szarni. Nem sokkal később megtörtént ugyanez Pali cicával is. Tudok ám én is domináns lenni.
Csakhogy a helyzet messze nem volt ennyire egyszerű. Nekem ugyan kérges a szívem, de még így is feltűnt, hogy valami nem stimmel. Pali cica úgy pakolta ki a csomagokat, mintha mi sem történt volna. Séta, séta, potty, séta, simogass meg. Peti cica viszont teljesen bedepressziózott attól, hogy a lakásban kell szarnia. Ettől persze még odapakolt, de minden ilyen akció után elbújt valahová és sem kedveskedéssel, sem prémium kajákkal nem lehetett előcsalogatni. Mintha érezte volna, hogy valami jóvátehetetlent követett el, olyat, amire nincs bocsánat, azaz ha a humánok éppen kedveskednek neki, az biztosan csapda.
És ezt játszottuk napokon keresztül. Folyamatosan pásztáztuk a lakást, ha láttunk valahol csomagot, akkor feltakarítottuk. Ha én láttam, akkor pedig repültek a macskák. Elkezdtük kizárogatni őket. Akkor kezdett lehűlni, nedvesedni az idő, nyilván nem örültek annak, hogy napokig nem jöhettek be. Én fel is vezettem lányomnak, a nagy macskarajongónak, hogy kezdjen foglalkozni a gondolattal: ha nem sikerül úrrá lenni a helyzeten, akkor ezekből is udvarmacska lesz.

Nem, nagyon nem örültem neki. Az előző garnitúrához tartozó macskák a kezelhetetlen Picúr miatt lettek mindannyian udvarmacskák. A szívem szakadt meg, hogy a lakásban békés, baráti macskák hogyan vadultak el és lett belőlük félvad udvari jószág. Emiatt ódzkodtam az új macskáktól is, de ez a játékos testvérpár levett a lábamról. Ezeket mi nevelhetjük (két hónaposan kerültek hozzánk), imádják egymást, mi kell még? Úgy voltam vele, hogy ha ezeket a macskákat sem tudjuk keretek között tartani, akkor nem való nekünk a macskatartás.

Márpedig úgy nézett ki, hogy ez lesz. A kihajigálások, a büntik nem segítettek. Csak gyűltek a csomagok a lakásban. Lecseréltük a vécét, beszereztünk egy újat, lecseréltük az almot, elszeparáltuk a macskákat… nem változott semmi. Nyilván felmerült az is, hogy mégsem dominanciaharc. Peti cica egyébként is nagyon ramattyul nézett ki, így végül elbandukoltunk az állatorvoshoz. Lekezelte a macskákat (oltás, féreghajtás), de amikor felvázoltuk a helyzetet, csak vonogatta a vállát. Annyi tippje volt, hogy lehetséges még territoriális harc is. Na ja. De kik között? A két macska küzd egymással a lakásért, vagy a két macska küzd erőiket egyesítve ellenem? Egyrészt nem mindegy, másrészt meg tulajdonképpen de, hiszen akármelyik is van, mindenképpen repülniük kell a lakásból.

Elég vacakul éreztük magunkat. Peti cica eddigre teljesen bedepressziózott, inkább nem evett, hogy ne kelljen szarnia, teljesen klinikai eset lett. Lányom úgy döntött, hogy befogadja magához és teljesen elválasztja mind étkezésileg, mind ellenkezőleg a testvérétől. Viszonylagos béke köszöntött be. Pali cica rendszeresen kikéredzkedett, a vécét elintézte valahol odakint. Peti cica pedig egész nap bújt a lányomhoz és szemmel láthatóan jól elvolt. Eltekintve persze a nem evéstől és a nem ürítéstől.

Lányom felszántotta a netet és előállt egy újabb koncepcióval. Lehet, hogy a macskák szándékosan szarnak az orrunk elé. Lehet, hogy így akarják jelezni, hogy baj van. Peti cicával tényleg van valami baj, Pali cica meg segít neki. És egyesült erővel szarják tele a lakást.

Hát, lehet. De mi az a baj? Hamarosan kiderült. Az újabb állatorvosi viziten kiderült, hogy Peti cica nyakán időközben egy csúnya tályog keletkezett. Mitől? Lehetett valami fertőzés is, de lehetett egy cicaharc is, amikor az ellenfél megkarmolta a nyakát és elfertőzte.
Beindult a kezelés.
Pár nap után lányom úgy érezte, hogy immár összeengedhetők a macskák, azaz Pali cica is beléphetett a szobájába. Felmászott az ágyra, a testvére mellé feküdt… Peti cica pedig egy hirtelen mozdulattal belemélyesztette fogait a testvére nyakába. Alig bírtuk szétszedni őket.

Nos, ennyi. Tehát valamikor volt egy harc kettőjük között. Ez Peti cica sebesülésével végződött. A két testvér megpróbált mindent elkövetni, hogy felhívja a sebre a figyelmünket, csak éppen volt egy kommunikációs gap: nem értettük, mi az, amit a lakás teleszarásával jelezni akartak. Illetve nem csak nem értettük, de én abszolút nem adekvát módon hajigáltam ki őket a teraszról.

Aztán persze elcsitultak a hullámok, béke van. Lányom szobája a béke szigete lett, tőlem szemmel láthatóan tartanak (ez egyébként rendben is van, ezt a szerepet is be kell valakinek vállalnia), de dögönyözni már hagyják magukat, és ami a lényeg, újra használják mind a régi, mind az új macskavécét.
Túléltük a krízist és tanultunk is belőle.

Fiók aljáról #01

Ez a blog nem úgy íródik, hogy eszembe jut valami, és hopp, megírom, majd már rakom is ki. A legtöbbször csak arra van időm, hogy feljegyezzem azt, ami eszembe jutott, esetleg beleírjak néhány vázlatpontot, egy-egy markáns mondatot. Ilyen, különböző kidolgozottságú feljegyzésből most is van vagy ötven a piszkozatok között.
Mivel mostanság éppen nem történik semmi érdekes (nem a francokat, csak nagyon nincs időm írni), szóval az időhiány miatt inkább ezeket a félkész írásokat fejezem be.

~oOo~

Kábé 2,5 évvel ezelőtti feljegyzés

~oOo~

Hogy miért nem szeretek multiknál dolgozni. Mesélek.

Projekt egy ügyfélnél. Szerettem volna, hogy egy szolgáltatást bővítsenek ki. Erre fel kell venni egy ticketet. Ilyesmire én nem vagyok jogosult. Leadtam a kérelmet a projekt menedzsernek, aki továbbította a koordinátornak, aki odaadta annak az embernek, akinek megvan a jogosultsága a ticketing rendszerben. Berögzítette. Egy nappal később jött egy visszakérdezés a ticketing rendszeren keresztül: biztos, hogy nekem ez kell? Mert meg lehetne oldani egyszerűbbben is, így, meg úgy.
Na most, normális helyen innentől úgy megyünk tovább, hogy felhívom a pacákot és megbeszéljük. Mert azt már régóta megtanultam, hogy a nagy arc kontraproduktív. Lehet, hogy az illető azért javasolta ezt, mert nem látja át abból a magasságból a dizájnt, ahol én összeraktam. De az is lehet, hogy igaza van és az általam kért módosítás náluk nem valósítható meg, vagy éppen valami okból tiltva van a rendszerükben. Hányszor láttam már, hogy a helyi szabályozás felülírta a best practice alapú tervezést. A kérdés telefonon két perc alatt elrendezhető, utána – amennyiben szükséges – feladok egy ticketmódosítást és mehet minden tovább.

Bedobtam a láncba a telefonszámomat. Hogy továbbítsák és a srác hívjon fel. Azt a választ kaptam, hogy az illetőnek nincs nyilvános telefonszáma, nem hívható fel.
Egy ideig elég bambán néztem, majd megírtam, hogy nem én akarom felhívni, hanem azt szeretném, ha ő hívna engem.
Erre nem jött válasz.
Oké. Akkor szépen nekiültem és maximális udvariasággal megírtam, miért nem jó a javasolt módszer.
Ez volt az a levél, melyet mindenképpen el szerettem volna kerülni. Mert jó eséllyel egósérüléssel fog járni. Ha ugyanis kiderül, hogy nekem van igazam (márpedig sanszos, mivel a régi rendszerben is így lett megvalósítva ez az izé), akkor a hapsinál be fog indulni a seggvédő/egóvédő mechanizmus. Ő ugyanis csak a ticketing rendszerben fog találkozni a válaszommal, mely rendszer nyilvános, monitorozott, archivált, ami oda bekerül, arról értesül a fél világ, köztük a főnöke is. Azaz várható, hogy ha nekem lesz igazam, az illető be fog feszülni. A projekt pedig ilyesmik nélkül is elég vacak, senkinek nem hiányoznak a cicaharcok.

Szóval megírtam a levelet és elküldtem a projekt menedzsernek. Aki hasonlóképpen gondolkodott és inkább nem küldte tovább. Nekiállt megbeszélést szervezni. Ő úgyis kint van az ügyfélnél, megkeresi az illetőt, áthívja magához és online megbeszéljük hármasban ezt az egészet.

Azóta eltelt egy nap, egy hét, két hét. Még nem sikerült összehozni a megbeszélést.

Ugye megvan, hogy egy kábé kétperces telefonbeszélgetéssel tisztázni lehetett volna az egészet?

Itt tervezik

Én örülök neki, hogy itt lehetek,
Mert itt tervezik az isteneket.
Európa Kiadó: Jó lesz

Amellett, hogy a fenti szöveg kifejezetten jól öregedett, azt kell mondjam, hogy tulajdonképpen elégedett is lehetnék. Én ugyanis maximálisan egyetértettem Jenővel. Bohó ifjúkoromban kifejezetten szerettem tanulmányozni az emberiséget, az embereket. Történelem, pszichológia, szociológia… filozófia, művészetek. Mind megvolt. Valamennyire. Sőt, egy időben a megfigyeléseim alapján igyekeztem jellegzetes, de természetesen kifacsart életképeket viccesen megrajzolni, mininovellákban megírni.

Szóval tulajdonképpen maximálisan megkaptam a lehetőséget arra, hogy tanulmányozzam, milyenek az emberek. Ez a kis ország megmutatta, hogy egyetlen ember mértéktelen hatalomvágya és sérthetetlensége miatt hogyan tehetjük pokollá a saját életünket: lélektelen manipulátorok szűk köre gerinctelen, önző bábok segítségével képes szektaszerűen behülyíteni az országnak, az embereknek pontosan akkora részét, amennyi elegendő ahhoz, hogy az egész ország gúzsba kötve szenvedjen. Mindezt gyakorlatilag önként, egy olyan környezetben, ahol körülöttünk minden országban létező szempont mind az ország javának, mind az emberek életkörülményeinek javítása, azaz létezik valamiféle, az ország érdekét szem előtt tartó kormányzás.
Gyakorlatilag olyan, mintha ez a mi kicsi országunk az ördögi aljasság piciny laboratóriuma lenne, ahol tanulmányozhatjuk, meddig képes süllyedni mind az egyes ember, mind a társadalom.

Érdekes módon mégsem örülök a lehetőségnek.