Search: “Tata-Velence körtúra #0”

We found 3 results for your search.

Tata-Velence körtúra #03/03

Tata-Kápolnásnyék(-Budapest)
2022.03.30; szerda

A mai napra saccra 75 kilométer táv jut, 1100 méter szinttel, de ez tényleg sacc, hiszen nem tervezett úton megyek. Környebányáig kell eljutnom, onnan már ismert úton járok, tudom fejből. Ráérős napnak tűnik, a reggelek meg hűvösek, szóval bőven elég 10 körül indulnom. Tök jó kevés csomaggal menni, viszont kifejezetten nehéz hozzáférni útközben a ruhákhoz: kompressziós zsákba vannak beletaposva, az meg öt, masszívan meghúzott pánttal fogva lóg-lengedezik a nyereg mögött. Nem ez az a táska, amelyikből könnyen lehetne ruhákat előkapkodni, azaz jó lenne már abban a ruhában indulnom, amelyben egész nap tekerni fogok.

Ehhez képest mintaszerű indulást követtem el. Ébresztő hétkor, komótos összepakolás, indulás kilenckor. Vacogva. De mint utólag kiderült, nagyon jó döntés volt.
Tatán vár, aztán az Öreg-tó, futókkal. Hangulatos indulás és a kerékpárút sem rossz Tatabányáig. A városba szerencsére nem kellett bemennem, Bánhida felé húztam kifelé, majd váratlanul már a Vértes előtt is voltam.
Jót vigyorogtam ezen a négy évvel ezelőtti íráson. Eredetileg akkor is ez az útvonal volt betervezve, csak megláttam egy 3D térképet a kemping recepcióján és megijedtem a hegyektől. Most meg direkt megyek ugyanazokba a hegyekbe. Változnak az idők.

Meglepően hamar felértem az első, a nagyobb hágóba.

Ennyit jelent, hogy milyen fizikai, illetve lelki állapotban futok neki egy hegynek. Végig 7-9% közti szint volt, a vége felé egy meglehetősen hosszú 12%-os emelkedővel. Úgy mentem fel rajta, hogy volt még lefelé vagy négy fokozatom. Tegnap egy sokkal rövidebb, szintén 12%-os emelkedőn annyira kipurcantam, hogy le kellett szállnom és tolnom a bringát. Csak éppen tegnap már a túra végén futottam neki, úgy, hogy az összes energiámat kiszedte a dombvidék az erős szembeszéllel.

Megebédeltem és felküldtem a drónt. Bár túl sok illúzióm nem volt. Így, másfél év után el kell ismernem, hogy ez a drón nem volt jó vásár. Nem is tudom, kinek lenne ez jó. Az eddigi tapasztalat az, hogy felküldöm és fél percen belül már kapok is valami idegesítő hibaüzenetet. Most konkrétan az jött, hogy elveszett a GPS jel, tegnap 25 méter alatt megszakadt a drón és a vezérlő közötti kapcsolat, de szokott jönni olyan is, hogy túl erős a szél, túl nagy az interferencia, vagy beragadt a gimbal. Meg már 30-40 méter távolságból is beszaggat a jel, egyszerűen képtelenség irányítani, annyira lassabban kapok visszajelzést. Akárhogy is nézem, ez a wifi-re alapozott kapcsolat béna, használhatatlan. Az eddigi rekordom 50 méter magasan 150 méterre elküldött drón volt tiszta időben, szántóföldön. De ekkor már sikoltozott. Annyit tudok csinálni, hogy álló helyzetben felküldöm, körbeforgatom és lehozom. Ennyit tud. Csak éppen ez alig jó valamire. (Valószínűleg nem véletlen, hogy a Mini2-ben is a wifi volt az első, amit kidobtak.)
Most sem volt jobb. Erdőben küldtem fel, majd miután közölte, hogy nincs GPS, jól be is tojtam, mert fentről nem könnyű ám megtalálni, hogy hol is volt az a lyuk a fák között, ahonnan felküldtem. Nem is szórakoztam vele, hoztam vissza, ahogy tudtam. (Ja, és az oldalszenzorok hiányáról még nem is beszéltem. Nem elég, hogy nehezen irányítható, de neki is megy mindennek. Aztán találd meg valahol a lepottyant drónt.)
Immár itthon visszanézve meg nem is igazán értem: összevissza ugrál a felvétel. Ott kint nem írta, hogy gimbal problémája lenne, a szélre sem panaszkodott. Pedig az biztosan nem volt kicsi, de elméletileg akkor sem szabad, hogy láthatóan rángassa a kamerát. Szóval nem értem.

Lefelé nagy döngetés. Élveztem.
Valójában itt már tekertem egyszer. Csak akkor országútival. Óriási volt a különbség. Akkor szószerint tipegtem lefelé, dehogyis mertem elengedni a bringát azon a gödrös-kátyús úton. Most viszont… hagy szóljon. Negyvennyolccal. A bringa is jól bírta, de a legkellemesebb meglepetés a fék volt. Hidraulikus tárcsafékek vannak elől-hátul. Ha túl nagy gödör tűnt fel, simán meg tudtam állni előtte, száguldásból is. Ilyenkor jó. Csak szerelni ne kelljen.
Aztán jött a kisebb hágó, majd a 8119-es út Csákvárra.
Meg a brutál szembeszél. Eddig ugyanis az erdő megvédett tőle. A legfurcsább az egészben az volt, hogy habár Csákvár után délkeletnek mentem, a szél meg déli-délnyugati volt, mégis érezhetően nyomott. Az út meg végig emelkedett, olyan 2-3 százalékkal. Érfelvágós szakasz volt. Pázmándnál ráadásul volt némi kavarás kint a pusztán, na a szél ekkor kezdett el igazán fújni, konkrétan féltem.

Úgy terveztem, hogy ha négy előtt megérkezem Kápolnásnyékre, akkor nem veszem igénybe a szállást, hanem hazasprintelek. Ez most nem jópofáskodás, az eddigre viharossá erősödő délnyugati szél pont hazaröpítene Budapestre, azaz még ennyi tekeréssel a lábamban is világosban érnék haza. Erre odaértem negyed háromra. Nem is volt kérdéses a döntés. A szállásadó hölgy is megértette. A szállásdíjat előre fizettem, bebuktam. Némileg sajnáltam is. Nem a pénzt, mert nem volt drága, hanem a lehetőséget. Nyék határában áll egy terasszal kibővített mobilhome, annyira a határban, hogy mellette már kenguruk ugrálnak.
Azt hiszed, hogy hülyéskedek. Nem. A házinéniék belevágtak egzotikus állatok tenyésztésébe.

Mint megtudtam, valahogy úgy indult, hogy a gyerekeik nem értették, hogyan keletkezik a csirke. Ezért vettek egy tálca csibét. (Vagy beoltott tojást?) A gyerekek megértették, csak éppen valamit kezdeni kellett a 30 darab csirkével. Eladták a tojásokat. Beindult a bolt. Utána jöttek az egzotikus állatok. Emu. Kenguru. Nekem fogalmam sem volt róla, de Magyarországon létezik kengurutenyésztők weboldala, rajta vásárlási lehetőséggel. Nehogy vegyek egyet itthonra házőrzőnek. Vagy bokszpartnernek.
Na szóval az volt a terv, hogy itt megszállok, este meg bulizunk egyet a kengurukkal. De a csütörtökre ígért egész napos kiadós eső elvette a kedvemet. Oké, lehetett volna felszerelést tesztelni. Pontosabban, stratégiát. Az biztos, hogy szarrá áztam volna, egy felhőszakadást nem lehet szárazon megúszni. Az elképzelés az volt, hogy gyorsan száradó cuccok voltak rajtam, nadrágból bepakoltam egy tartalékot a vízhatlan táskába, aláöltözetből meg többet is. A kormánytáskának van vízálló borítása, a váztáskában meg vízre nem érzékeny dolgok voltak. Azaz ha el is ázok, a felszerelés fontos része kibírja én pedig át tudok öltözni a szálláson másik ruhába, a gyorsan száradó dolgok meg gyorsan, azaz másnapra megszáradnak. Tudok továbbmenni, akár újabb esőben is.
Másfelől viszont nagyjából egy éve, pont ezen a szakaszon már brutálisan eláztam. Akkor a Balatonról jöttem haza és Baracska környékén kapott el egy istenes felhőszakadás, mely hazáig kísért. Fogcsikorgatva, dühöngve értem haza, tocsogott a nappali, én pedig egy órát ültem a forró vízben. Nagyon nem volt kellemes emlék. Nem akartam megismételni.

  • Utólagos kiegészítés. Csütörtök este van. Az armageddon elmaradt. Csendes, csöpörgős eső lett belőle. legalábbis Pesten. A Velencei-tó felé nem volt ennyire sima.

    Viszont kitartott pénteken is.

  • Szóval elindultam haza.
    Ember.
    Végre a természet nem ellenem dolgozott. Az eddig ellenséges szembeszél hátulról tolt Érdig. De még hogy! Közepes emelkedőn mentem felfelé, a legerősebb fokozatba kapcsolva, 31 km/h sebességgel. Mondjuk, ebből is látszott, hogy mivel kellett küzdenem eddig.
    Nagyjából 60 kilométer. Fáradtan. Erre két és fél óra alatt értem haza.
    Pontosabban értem volna. Az Univerzum gondoskodott róla, hogy ne örüljek túlságosan.
    Már itt, a mellettünk lévő erdőben, kábé 2,5 kilométerre a lakástól, defekt. Az, hogy dühöngtem, az nem kifejezés. Ha tolom, az háromnegyed óra séta és persze agyonvágja az eddig nagyon imponáló statisztikát. A defektszereléshez viszont le kell szerelnem mindent, kinlódni a lyukkereséssel, a tízcentis pumpával, majd visszaszerelni mindent. Amikor már csak annyi volt bennem, hogy otthon leszórok mindent és pihenek.

    Végül a helyi szerelés mellett döntöttem. Nyilván mikor fogok ki alattomos defektet? Hiába kerestem, nem találtam meg a lyukat, egyszerűen a kicsi pumpával nem tudtam annyi levegőt nyomni a belsőbe, hogy kiderüljön, hol van a hiba. Egyébként is, nagyon apró lyuk lehetett, kifejezetten lassan eresztett le a kerék. A külsőt nagyon alaposan néztem végig, kézzel is, szemmel is, semmi. Közel álltam a robbanáshoz. Ha most összerakom és az új gumi is kilyukad ötszáz méterrel arrébb, berúgom az árokba az egészet. Végül csak annyira pumpáltam fel, hogy ne legyen tök lapos, hét percig kellett kitartania.
    Nem, még nincs vége. A házunk előtt 100 méterrel bekapcsoltam a goprót. Ez kell, mert ezekkel a képkockákkal fejeződik be a videó.
    Na, szerinted? Merevre fagyott. Szét kellett húzogatnom az egészet, a kamerát ki kellett szerelnem a keretéből, kivenni az aksit, elszámolni ötig, majd visszaszerelni, visszadugdosni mindent. Utána visszagurulni a sorompóig és újra hazaérkezni, az immár működő kamerával. Azért a tíz másodperces záróképért. Egy utolsó pillanatos defekt után. Á, nem dühöngtem. Otthon is csak egy pohár bor után ültem le beszélgetni, addig morogtam mindenre.

  • Utólagos betoldás. Hazaérkezés után két nappal vettem rá magamat, hogy megnézzem jobban ezt a kereket. Döbbenetes dolgokat találtam. Nem, nem elsőre, úgy minden rendben volt. Eltekintve attól, hogy a belső rendre leeresztett. Végül nagy tempóval teletoltam levegővel, annyira, hogy a végén már kézzel is érzékelni lehetett a lyukat. Ez alapján próbáltam megkeresni a külsőn a bűnöst, de nem találtam semmit. Hagyhattam volna a francba, de nem erről vagyok híres. Sóhaj. Szétkaptam az egészet. Azt már tudtam, hol kell keresni a performátort, de így sem találtam. Se kézzel, se szemmel. Sóhaj. Akkor valami olyasmi lyukaszthatta ki, ami nem maradt benne a külsőben. Van ilyen. Persze nem túl megnyugtató érzés, mert ott lóg a levegőben a feltételezés: és mi van, ha mégsem? Az aljasabb fajta defektek mindenre képesek. Utolsó nekifutás. Elővettem a fiókból a nagy nagyítót és azzal néztem át a külsőt. És igen! Meglett. Egy icipici akáctüske. Ott volt még mindig a külsőben. Annyira kicsi volt, hogy belülről tapintásra nem lehetett érezni, alacsony nyomásra fújva a gumit még simán elfért a külső anyagán belül, de ha keményre fújtam volna, akkor előbukkan és kiszúrja az újabb belsőt is. A rohadék.
    És most gondold végig. Ha nincs annyi eszem, hogy tök puhára, két kilométerre éppen elegendőre pumpálom a gumit, hanem egy kicsit keményebbre, akkor 500 méterrel később az újabb belső is eldurran. És kint a pusztán esélyem sem volt, hogy megtaláljam ezt az aljas apró tüskét.
  • Némi összegzés a végére. Tulajdonképpen ez is egy teszt volt: mire számítsak, ha bikepacking stílusban megyek hosszabb túrára?
    Nos, a hosszúság jelentősen összement. De azért akadtak így is tanulságok.
    Mind a technikai felszerelés, mind a ruhák simán elfértek. Még a drón is, pedig ebben egyáltalán nem bíztam. Nyilván nem olyan kényelmesen, mint full felszereléssel, a ruhákat menetközben kényelmetlen variálni, a drónt sem kapom elő olyan könnyedén. De oké.
    A nagy változás étel- illetve italfronton történt. Nem cipeltem magammal rendszeresen 5-6 sört. Sőt, kipróbáltam a sör nélküli életet és működött. Nyilván erősebben fogok függeni a vízvételezési helyektől. Ami még gond lehet, az az esti folyadék. 3-4 liter folyadék még alacsony kalóriatartalmú szmörtyiből is durva, a cukorpótlékokkal meg folyamatosan riogatják az embert. Valószínűleg kombinálni kell ásványvizet és ízesített ásványvizet.
    Kajából sem cipeltem magammal több napit. Ahogy írtam, óvatosabban kell vásárolni. A csokik, müzliszeletek, energiazselék vésztartalékként működnek, de bármi jó, amit útközben találok. Pékségek, benzinkutak, utcai bódék. Ugyanúgy figyelni kell rájuk, mint a nyomós kutakra.
    A reggeli, illetve a vacsora boltból megoldható. Nyilván a tervezéskor figyelni kell rá, hogy legyen bolt a közelben, vagy az útbaeső utolsóban kell bevásárolni.

    A bringa jó. A legfurább mondjuk az, hogy nem tudom konkrétan elmagyarázni, miért. Útközben azon töprengtem, hogy mivel végig aszfaltozott útra terveztem a túrát, simán felrakhattam volna a bikepacking felszerelést az országútira is. A cucc kilenc kiló, a súlyhatárba belefér, a görnyedt pozíció meg ugyanaz, mint a gravelnél. De fel tudnám ugrasztani ugyanezt a felszerelést a treking bringára is, az meg elmegy a durvább terepeken is. Sebességkülönbségek nyilván vannak, de nem annyira jelentősek. Nem tudom. Egyszerűen jobban érzem magam ezen a bringán. Valószínűleg sok apróságból állhat össze az érzés. A trekinggel ezen a túrán meghaltam volna a nagy légellenállás miatt. Meg tény, hogy a gravel sokkal jobban gurul, könyebben megy, nem fáraszt annyira. Az országúti nem bírja ennyire a rossz utakat, illetve korlátozottabban szerelhető fel, gondolok itt az összesen két kulacsfelszerelési helyre. Meg az országútihoz képest a gravelen jelentősen több a mászófokozat, úgy, hogy a gyorsabb fokozatok sem hiányoznak, mivel a túrázós áttétel mind a kettőn megvan.
    Az mindenesetre látszik, hogy az új bringa nagyobb szerepre tör, mint amit szántam neki. Jelenleg azt látom, hogy napi edzésre marad az országúti, sátras túrákra, városi mászkálásokra a treking, minden másra, azaz vegyes terepű csavargásokra, sátornélküli túrázásokra viszont már a gravelt fogom használni.

    Tata-Velence körtúra #02/03

    Budapest – Tata
    2022.03.29; kedd

    Reggeli ébredés. Ahogy kell. Békés, bormentes hétfő, jó nagy alvás, a sportóra szerint tökéletes állapotban vagyok a nagy túrához. (Vasárnap még dögrováson voltam szerinte. Kicsit túlspilázza a bort. Na jó, nem kicsit.)
    Megreggeliztem, kávé, fürdőszoba. Utolsó simítások a terveken, a felszerelésen. Aztán beöltöztem, kikapcsoltam a számítógépet. Elkezdtem kitolni a kerékpárt.
    Váratlanul megcsörrent a telefonom. A pannonhalmi szállásadó csajszi telefonált. Rögtön füllentett. Azt állította, hogy csak ma reggel kapták meg a szallas.hu emailjét a foglalásomról és közben már kiadták az összes szobát. Ami gyakorlatilag nonszensz, ezeket a leveleket automata küldi ki, egy órán belül foglaltam le a múlt héten az összes szállást, a többiek simán megkapták, sőt, volt aki egyből reagált is rá. Nyilván a leányzó olcsón akarta megúszni azt, hogy jobban fizető vendégeknek adta ki a szállást. Jelzem, a túlfoglalás megszokott probléma, többször is előfordult már velem, ilyenkor megpróbálunk valami megoldást keresni. Ilyen, hogy egyből hazudunk, ilyen még nem volt. A hölgy először felajánlott egy távoli faluban lévő másik szállást, de aztán visszavonta, végül elkezdett ajánlgatni egy másik panziót a faluban, emlékeim szerint jóval drágábbat (megnéztem, másfélszeres a szorzó, többre emlékeztem), kompenzációról szó sem volt, mint ahogy arról sem, hogy ott van-e éppen szabad hely. Végül abban maradtunk, hogy kérek egy kis gondolkodási időt.
    A problémát a csütörtöki egész napos országos eső jelentette. Ha nem történt volna kavarás, akkor szerda este érkeztem volna Pannonhalmára, a csütörtöki program pedig azon múlt volna, hogy mennyire találta el a meteorológia a nagy zuhét. Ha nagyon esett volna, akkor legfeljebb beveszem magam az apátságba, el lehet ott lébecolni. Ha nem esik nagyon, akkor viszont jöhet a Győr-Sokoró kirándulás.
    Nos, ez borult meg. Kereshettem volna szállást Győrben is, de akkor pénteken a 120 kilométer helyett 140 kilométer lett volna a táv, 1100 méter szinttel.
    Törtem a fejemet, végül arra jutottam, hogy meghúzom a túrát. A csütörtöki eső után úgyis durva lehűlés jön, nem lesz kellemes a bringázás.
    Ehhez persze át kellett raknom a kápolnásnyéki szállást péntekről szerdára. Felhívtam a nyéki hölgyet, rugalmas volt, átraktuk. A merretekerjek.hu nyilván éppen most romlott el, de szerencsére csak 16 kilométert kellett volna megterveztetnem, az meg ment fejből is.
    Éppen hívtam volna a pannonhalmi szállást, amikor ők hívtak. Hogy végül mégiscsak találtak valahol egy egyágyas szobát. De ekkor már nem akartam megint variálni, meg se kérdeztem, hogy és ez milyen és legfőképpen hol van, annyiban maradtunk, hogy bocs, nem. A csajszi ezek után műszaki hibára hivatkozva törölte a foglalást a szallas.hu-ról. Korrekt.

    Így viszont egymás mellé került két mászós nap. Viszont mindkettő még a jó időben.

    Természetesen elgondolkodtam azon is, hogy Kápolnásnyéken sem kérem a szállást és behúzom még aznap a hazamenetelt is. Az egész napos eső kihagyása vonzott, a darts PL elkapása szintén. Viszont így saccra 130 kilométer lesz és közel 1000 méter szint, ami már kevésbé. Arról nem is beszélve, hogy eddig nem említett célom volt a választási finálé kihagyása. Szombat este érkeztem volna haza, nem olvastam volna semmit, vasárnap délelőtt meg behúzom az ikszet, úgyis megvan már a helye.

    Végül úgy döntöttem, hogy majd Nyéken meglátom.

    Budapesten gond nélkül végigmentem, a közelmúltban Biatorbágyig feltérképeztem az utat, nem is volt semmi gond. Még a tervezett csavart is sikerült beletennem. Konkrétan arról volt szó, hogy a viadukt előtt 3-4 kilométerrel lementem egy murvás úton a kerékpárútról. Fentről ugyanis semmi élményt nem jelent átmenni a hídon, ellenben oldalról átgurulni alatta, na az igen.

    Illetve még itthon kinéztem a neten egy rétet, ahonnan nyugodtan drónozhatok, nem zavarok senkit. Meglett a rét, összeraktam a drónt. Elindítottam. Szerencsére egyből bekapcsoltam a felvételt. Így legalább lett pár másodpercem. A drónvezérlő szoftver 20 méter magasságban közölte, hogy túl nagy az interferencia, majd 25 méteren bejelentette, hogy elvesztette a kapcsolatot a drónnal. Én meg csak néztem, mint Rozi a moziban. Ilyenkor mi van? Nyomkodtam a kallantyúkat, de nem történt semmi. Végül egy pillanatra visszajött a kapcsolat, éppen akkor, amikor lefelé nyomtam, az a pár méter pedig elég volt, hogy visszaálljon a kapcsolat. Nyilván soványmalacvágtában hoztam is lefelé a drónt. (Persze az is lehet, hogy a kapcsolat megszűnése után magától kezdett ereszkedni.)

    De nem csak ez történt Biatorbágyon. Az addig szépen kitáblázott, jelzett kerékpárút egyszer csak eltűnt. Voltak táblák, voltak az útra felfestett sárga nyilak, kerékpár szimbólumok, bevittek a kis utcákba… majd egy kereszteződésben eltűntek. Az út ment balra, ment jobbra, jelzés sehol, én meg csak kóvályogtam, mint vasorrú a mágneses viharban, a lelkes helyiek meg dudáltak és ordítoztak velem, hogy döntsem már el, mit akarok, mert pont az a pár négyzetméter kellett nekik, ahol tartózkodtam. Jobb híján meredten néztem a túragps bélyegnyi kijelzőjét, de így meg tuti életveszély tekerni, egyik kis utca, másik kis utca, ezt most majdnem elnéztem, hoppá, szembejött velem egy teherautó. A gyalogúton. Vidám kaland volt. De legfőképpen érthetetlen, mert a település után a kerékpárút folytatódott, mintha mi sem történt volna.

    Alapvetően kellemesen meleg volt az idő. Ez jó. De olyan überbrutál nyugati szél fújt, hogy lesodort az útról. Azt tudtam, hogy mászni fogok, azt is tudtam, hogy a mászások nagy része frusztráló lesz, az etyeki dombvidék erről híres, de a valóság túltett minden várakozáson. Csak néztem elgyötörten a dombságon, mindenfelé nyomorult dombok, mint egy vadul hullámzó tenger, pontosan tisztában voltam vele, hogy minden dombot meg fogok mászni, sőt, amennyit tekereg az út, néhányat többször is, és persze mindenhol szembe fog fújni az erős szél. Annyira reménytelen, érfelvágós volt az élmény, hogy egyáltalán nem csodálom azon, hogy Orbán Viktor, aki ezen a környéken nőtt fel, bosszúból el akarja pusztítani a világot, de legalábbis az országot.

    Így néztem ki Bicske előtt. Két óra alatt tettem meg 15 kilométert. És alig volt bennem élet. Pedig, mint látható, a java még hátravolt.

    A terep egyébként nem lenne rossz. Biatorbágyig oké, a település mondjuk katasztrófa, de utána megint jó a kerékpárút. Ha a szél nem csinált volna ki, élveztem volna. Tetszett Bicske mellett a présházak sora, de a nap meglepetése Tarján volt. Valamikor egy ismerősöm azt mondta, hogy vacak arra az út, én ezt átvittem a környékre is.

    Ehhez képest ez volt a legjobb rész, persze, ez is hullámzott, a szél meg dolgozott itt is rendesen, de voltak bringáspihenők – eddig nem igazán – és bent a faluban találtam működő ivókútat és bringásvécét. A kúttal az életemet mentették meg: Etyektől nem volt semmi vízforrás, a Gerecséhez meg nagyon kellett.

    Tarján után egyszer csak kinyílt a táj, megjelent a Gerecse, láthatóvá vált az első hágó is. Jókor. Amikor az egész napi küzdelem a széllel, az értelmetlen szintmászásokkal addigra teljesen kiszedte az erőmet. Túl sokat nem akarok róla beszélni, valahogy áthámoztam magam mind a két hágón.

    Még Bicskéről felhívtam a szállásadó hapsit. Elmagyarázta. Ha megérkeztem hívjam fel, ad egy kódot, azzal kinyitok egy dobozt, abban lesz a kulcs. Így is történt. Megérkeztem. Felhívtam.
    – Jó napot kívánok. Megérkeztem.
    – Remek. Öné az 1-es apartman.
    – Stimmel. Az előtt állok.
    – Mondom a kódot. Állítsa be.
    – Beállítottam.
    – Nyissa ki a dobozt.
    – Kinyitottam.
    – Vegye ki a kulcsot.
    – A dobozban nincs kulcs.
    – Nyissa ki… mit mondott, nincs kulcs?
    – Nincs.
    – Biztos?
    – Biztos.
    – Az ajtó zárva van?
    – Igen.
    – Hajjaj. Várjon, megyek.

    Aztán szerencsére kiderült, hogy csak apró zavar volt, a 2-es apartman volt az enyém. Valahogy mostanában ingerlékeny vagyok a szállásokkal kapcsolatban.

    Bevásárlás. Jó vastagon. Pedig tudhatnám, hogy éhesen nem szabad boltba menni.
    Meg is jöttek az első tapasztalatok. Tulajdonképpen az ilyesmikért jöttem, szóval nem is baj. Rá kellett ébrednem, hogy eddig tulajdonképpen mindig túl sok kaját vettem vacsorára, illetve reggelire. Aztán ami megmaradt, az ment a táskába, útközben meg a pihenőkben elfogyott. Most viszont nincs táska. El kell találnom a mennyiséget.
    Majdnem elsírtam magam. 96 kilométer, 800 méter szint, 2000 feletti plusz kalória, a mobilom szerint -2700 kalóriánál álltam. Ilyenkor lehet kétpofára péksüteményeket enni. Ott is volt előttem egy csomó. És annyira tele voltam, hogy képtelen voltam megenni. Még a reggelit beleértve sem. Talán ha éjszaka kétóránként felkelnék és ennék egy kis bagettet, meg egy-két pogácsát. Talán.
    Végül szerdán ki kellett dobnom a felesleget.
    Az innivalóval pont fordítva jártam. Vettem három liter üdítőt, meg két blogsört. Ami előrelépés, mert korábban mindig csak söröket vettem. Na most, ez mind elfogyott. Még szomjas is maradtam.
    Ezen megint eltöprengtem. Ugyanez sörből összerakva nyolc sör lett volna, 1600 kalória. Meg enyhe bebaszcsi. A kalóriából ráadásul egyből látszik, hogy a kajával együtt már nem fértem volna bele a limitbe. Ami emellett meglepett, hogy a két blogsör sem hiányzott. Szomjas voltam, gépelés közben egyébként sem figyeltem az ízére. Simán vehettem volna helyettük is üdítőt.
    Apropó, üdítő. Azért matekoztam. A hagyományos cukros üdítők gyakorlatilag egyenértékűek a sörrel. Fél liter kóla 210 kalória, a barna Kozel meg 170. De még az alkoholmentes sör (szintén Kozel) is 115. Négy liter ebből is 920 kalória. Lehet persze játszani zéró üdítőkkel, de az édesítőszerekről sem hallani túl sok jót. Végül ízesített ásványvizet vettem (Vöslauer), ebből 65 kalória fél liter, így kijöttem volna 520 kalóriából. (Ha nem vettem volna két blogsört is.) Itt egyértelműen hibrid megoldás fog születni: bátran venni kell 2-3 liter ásványvizet és 1-2 liter ízesített valamit. Akár Vöslauert, akár alkoholmentes sört, jöhet az ízesített is, bár ezek a 150-160 kalóriájukkal gyakorlatilag a gyengébb sörökkel egyenértékűek.

    A szállás egyébként egy háromszintes társasház földszintjén van, gyakorlatilag az üzletsorban. Az is volt eredetileg, üzlethelyiség, azt alakították át apartmanná. Elsőre tetszett az ötlet, másodjára is, kifejezetten igényes lett a belső tér. Aztán estére kiderült, hogy azért nem minden kerek. Például nagyon hiányzik legalább egy ablak. Konkrétan nincs szellőzés. Az ajtót ki tudnám nyitni, de akkor meg mindenki az ágy lábánál sétálna el. A tulaj úgy oldotta meg, hogy rakott be klímát, de ennek gyakorlatilag folyamatosan mennie kell. Emellett persze természetes fényből sincs sok.
    Viszont így, átutazóként 1-2 éjszakára teljesen tökéletes.

    Elalvás előtt még gyönyörködtem egy kicsit a bringában.

    Amin még napközben töprengtem. Bringás körökben visszatérő téma, hogy jó-e nekünk ez a mostanában épülő Budapest-Balaton kerékpárút? Az a helyzet, hogy nincs rá egyértelmű válasz.

    A piros vonal jelzi azt az útvonalat, amerre én járok le a Velencei-tóra. A kék pedig a részben elkészült kerékpárutat, szintén tőlünk. (Etyek után még elég hiányos, úgy értem, hogy sokszor földutat jelöl a merretekerjek-hu.)
    Nem kell Sólyomszemnek lenni ahhoz, hogy észrevegyük, a kék jóval hosszabb.
    Az adatok konkrétan:
    – Piros: 61 km, 237 méter szint.
    – Kék: 82 kilométer, 680 méter szint.
    Azt szokták mondani, hogy igenám, de a kék útvonal részben dedikált kerékpárút, részben alacsony forgalmú út, kellemes környezetben, a piros ellenben kifejezetten sivár és forgalmas. Van benne valami, de azért érdemes jobban is belegondolni.
    A piros útvonalon a sivár és forgalmas szakasz 16.5 kilométer, Érd határától Pettendig, ahonnan már dedikált kerékpárút visz tovább. Ezt simán le lehet tekerni háromnegyed óra alatt. (Sőt, ha leveszem a martonvásári és a baracskai jól kiépített, összességében 4.5 km hosszú kerékpárutakat, akkor csak 12 km forgalmas szakasz marad.)
    A kék útvonal, a tömérdek le-felmászásokkal – nekem legalábbis – inkább frusztráló, mint szép. Tök értelmetlen felmászni egy dombra, majd a tetejéről meglátni, hogy a gurulás után megint fel fogunk mászni egy ugyanolyan dombra… és így tovább. Elég kifogni egy szembeszeles időszakot és az ember elátkozza azt is, hogy valaha kerékpárra ült.
    Ne veszítsük szem előtt a végső célt sem. A piros úton a Balaton 120 kilométer, 800 méter szint. Ha ugyanezt a kéken szeretném megtenni, akkor 141 kilométert kapok, 1250 méter szinttel. Ez azért megpakolt kerékpárral nem kevés egy napra.
    Az is látszik, hogy a kék útvonal elsősorban Észak-Budáról, Észak-Pestről, illetve a belvárosból tűnik elfogadható alternatívának. A város déli részéről annyira nem.

    Igazából a kék kerékpárút jelentősége akkor domborodik ki, ha elkezdünk rendszerben gondolkodni. Hiszen Etyektől megy kerékpárút Bicske, Tarján felé is, de simán össze lehetne kötni ezt az utat Tatán keresztül az Eurovelo 6-tal is. (Tata már be van kötve, csak éppen Tatabánya egy nagy bringás fekete lyuk. Tarján és Tata között meg nem kicsi a forgalom.) Viszont megnyílna Szlovákia, Ausztria felől is az út a Balatonhoz. Mindemellett már önmagában az is jó, hogy az 1-es út mellőzésével ki tudunk jutni kerékpárúton Budapestről Biatorbágyig, hiszen innen már szabad az út a Zsámbéki-medence felé.
    Szóval van ennek értelme, csak nem kellene a Budapest – Balaton útvonalra kihegyezni a kommunikációt, amikor a lényeg sokkal inkább az így létrejövő hálózat.

    (Azt már csak félve jegyzem meg, mert ismerem ezt az országot, hogy remélem, nem az lesz a vége, hogy a kék útvonal átadása után letiltják a 7-es útról a kerékpárokat. Hiszen annak az útvonalnak is megvan a jelentősége. A letiltáshoz az kellene, hogy arra a 12 kilométerre is építsenek egy kerékpárutat.)

    Tata-Velence körtúra #01/03

    Előkészületek
    2022.03.28; hétfő

    Mi legyen a neve a túrának?
    Kisalföld túra? Ahhoz túl sok a mászás: Gerecse, Sokoró, Vértes. Az ötből két nap 1000 méter körüli szint, majd emellé még egy 600 méter körüli. Ez minden, csak nem alföld.
    Aztán jött az időjárás és kisegített.
    Egy hónapja tart a szárazság. Ami rossz a mezőgazdaságnak, de ez a váratlanul kellemes márciusi tavasz, a napsugárral, meleggel nagyon jól esett mindenkinek. Nem mondom, hogy nem használtam ki. Ennél nincs is jobb idő bringavásárláshoz és bejáratáshoz. Az utóbeállítást még meg kellett várnom, a szervíz két hétre vállalta be a kerékpárt, azaz ennél gyorsabban nem tudtam összekészülni a túrára. Nyilván szívtam közben a fogam, a túrázós jó idő előbb-utóbb véget kell érjen.
    Bingó.
    29-én, kedden reggel fogok indulni és 2-án, szombaton jövök haza.
    Öt nap. Négy évszak.

    Szóval. Kedden még nyárelő. Zavartalan napsütés, 15-35 km/h közötti szél, igaz, nyugatról, azaz totál szemből, viszont 21 fok. Szerdára beborul az ég, 25-51 km/h közötti szél, kicsit srégen szemből, a max hőmérséklet leesik 16 fokra. De a hajam még bírja. Csütörtökön elcsitul a szél, viszont egész nap esni fog az eső. A hőmérséklet tovább esik. Pénteken ismét erős szél. Az ég borult lesz, a hőmérséklet bebukik 10 fok alá. Szombaton közepes szél, egész napos eső. A maximális hőfok leesik két, azaz kettő fokra. A maximális.

    Négy Évszak túra. Ez jó név lesz. Hiszen a nyárban indulok és a télben érkezek. Közel húsz fokot esik a napi csúcshőmérséklet és lesz kétszer is egész napos, őszies eső. Vagy tavaszias.

    Nézd meg ezt a fényképet.

    Felhívnám a figyelmet a nyeregtáskára. Bikepacking viszonylatban ez már egy groteszk karikatúra. Hiszen az egész arról szól, hogy _nem_ pakolom be a fél szekrényt. Csak hát… arról nem volt szó, hogy négy évszakra kell ruhát pakolnom. Induláskor nyár volt, azaz rajtam könnyű ruha, minden más, úgymint sapka, sál, kesztyű, télikabát, mind bent voltak a ruhástáskában. Nos, ezért olyan böszme nagy. Meg a tartalék ruházatoktól. A tavalyi felhőszakadásos bringázás során kiderült, hogy vízhatlan ruha nincs, a helyes stratégia a gyorsan száradó ruha, abból is kettő, így amíg a vizes szárad, a párjában tudok menni. (Kivéve a cipő. Azzal még nem tudom, mi lesz. A múltkori felhőszakadás után egy hét alatt száradt ki.)
    Másfelől viszont kérni sem kérhettem volna jobb tesztelési időjárást. Mindent ki tudok próbálni, ráadásul egy túrán belül. Így kell hozzáállni.

    A túraterv úgy néz ki, hogy Pestről becélozom a balatoni bringautat, azaz Biatorbágy, Etyek, kanyar Bicske felé, egy kis mászás a Gerecsében, az első éjszaka Tatán. Innen egy könnyű szakasz Pannonhalmáig. Csütörtök lesz a kirándulónap, Pannonhalmáról Győr, utána Tényő, egy mászás a Sokorón keresztül, alvás ismét Pannonhalmán. (Mivel egész nap esni fog az eső, ez a túra elmaradhat.) Következő nap át a Vértesen, alvás Kápolnásnyéken. Végül utolsó nap haza. Eredetileg terveztem egy kanyart Ercsi felé, hogy majd a szigeten megyek haza, de megint egész napos esőt ígértek, szóval lehet, hogy egyszerűen csak hazatépek.
    A szállásokkal nem vacakoltam sokat, gyakorlatilag a szallas.hu-n mindenhol egyből találtam megfelelőt.

    Majd pár perccel az indulás előtt lemondták a pannonhalmi szállást. Ülhettem vissza a gép mellé és variálhattam át az egészet. A Kisalföld teljes mértékben kimaradt, lett belőle egy Tata-Velence körtúra. Három nap. Illetve már ekkor felmerült a fejemben, hogy ha olyan állapotban leszek és az időbe is belefér, akkor lehet, hogy a második nap behúzom a két napi adagot. Saccra olyan 140 kilométer lehet és 1000 méter szint. Viszont megúszom az armageddoni méretű esőt.

    Jó. De akkor mi legyen a neve a túrának?
    Nos, így alakult ki a tök semleges Tata-Velence körtúra név.

    Pár keresetlen szó a velencei Drótszamár kempingről. Tök jó hely lehetne. Vízparti kemping. Van fapados olcsó szállás, van közepes és van igényes, de még megfizethető. A nevük is utal arra, hogy kerékpárbarát hely. Eddig általában itt is szoktunk megszállni.
    De sohasem volt egyszerű.
    Egyszerűen kommunikácóképtelenek. Telefont nem vesznek fel, emailre nem válaszolnak, Facebook chat-re nem reagálnak. Nem csak úgy, egyszer-kétszer, nem. Soha. Ha benézel az FB oldalukra, láthatod, hogy tele van erre utaló hozzászólással. Most is ugyanez volt. Én pedig nem erőltettem.
    Mondhatod, hogy nagy a kemping, le kell menni, aztán úgyis lesz valami. Nem biztos. Rendszeresen szoktak olyan rendezvények lenni, ahol lefoglalják az egész kempinget. Futottunk már bele ilyesmibe. De a nem sátor jellegű helyek száma is korlátos, vakon, információ nélkül nem szívesen tervezek ide szállást.
    Szóval ennyi.
    Ami elkeserítő, az az, hogy a tó melletti településeken majdhogynem balatoni árak vannak, ha csak átutazóban szállnék meg egy éjszakára, az is cefet drága. De végül Nyéken lett jó szállás.