Search: “Róma "/6" "2012.04"”

We found 6 results for your search.

Róma 6/6

2012.04.17; kedd

Erős napnak nézett ki, még ha nem is terveztünk sokat gyalogolni. Korai kelés, pakolás. A reggeli metrón valami olyan tömeg volt, amilyent még Pesten sem láttam. A Termininél szálltunk volna át az A vonalra, de az első szerelvényre nem fértünk fel. Mindezt persze teljes menetfelszereléssel: Nej kerekes bőrönddel, én hátizsákkal. A nap meg direkt úgy sütött, mintha kalóriára fizették volna. Egy olyan napon, amikor 70%-os esőt ígért a meteorológia. A Szent Pál bazilikánál nem is bírtam tovább, páros lábbal ugrálva valahogyan belegyömöszöltem az esőkabátomat a hátizsákomba.
Viszont a tömeg jó bemelegítés volt a Vatikánhoz.
Az első sort még beelőztük. Mentünk felfelé az emelkedőn, a sort már láttuk, a bejáratot még nem. De a csodálatos vócser átsegített a nehéz perceken. Portás. Leküzdöttük. Ruhatár a csomagoknak. No problemo. Pénztár. Ez is megvolt. Ami nem volt meg: nem vettük észre, hol lehet ingyenes térképet szerezni a múzeumhoz. Márpedig ezt nem osztják csak úgy: az elkövetkező negyedórában egyre ingerültebben próbáltam szert tenni egyre, de a porta után már sehol sem volt kirakva. Végül amikor már közel álltam ahhoz, hogy ókori szobrokat rugdossak, Nej talált egy információs pultot, ahová kirakva ugyan nem volt térkép, de miután kértem egyet, kaptam.

From Roma 2012

Tömegtől undorodva, szanaszét frusztrálva mentem ki az udvarra, ahol egy nagy aranygömb (paradicsom?) uralta a geometriai központot. Nej lekapta, én is le szerettem volna, az igazi fényképezőgéppel, de az utolsó pillanatban oldalról belenyúltak a képbe. Ezzel vesztettem 5 másodpercet, ami elég is volt ahhoz, hogy egy öreg japán házaspár beálljon a képbe, pont ott, ahol a gömb fő mintázata volt. Először a papóka fényképezte le a mamókát. Lassan, alaposan. Aztán helyet cseréltek és a mamóka kapta le a papókát. Majd álldogálltak egy kicsit a gömb előtt, végül megkértek egy arrajáró hapsit, hogy fényképezze le mindkettőjüket. Mindezt úgy, hogy én már látványosan dühöngtem és a táblákat rugdostam. Nem is kellett magyarázkodnom, hiszen szemmel láthatóan eredetileg én álltam ott a gömbnél, ők utólag gyalogoltak bele a kompozícióba. Aztán mielőtt elkezdtem volna öreg japán embereket rugdosni, Nej arrébb vezetett.

Sajnos csak később derült ki, hogy milyen nemes bosszút lehetett volna állni rajtuk. A gömb ugyanis nem volt fixen rögzítve, ha elég erős ember tolta meg, akkor forgott.
Na, amikor a papó, meg a mamó ott topogtak, hogy pont a minta előtt – és előttem – legyenek, egyszerűen el kellett volna forgatni pár fokkal a gömböt, lefényképezni, aztán otthagyni az öregeket, hogy próbálják meg feldolgozni a szituációt.

Gondolom, látható, hogy ekkor nem voltam éppen ideális állapotban a múzeumlátogatáshoz. Abban a múzeumban, ahová többszáz méteres sor állt, hogy bejusson. Ahol füstölt heringként nyomorogtak az emberek, hogy lássanak is valamit.
A kedvenceim azok voltak – kezdve a fentebb említett japókkal – akik úgy érezték, hogy nekik joguk van, akár percekre is, lestoppolni valamelyik látványosságot. Beálltak elé, pózoltak.
– Jó lesz így?
– Nem, még nyújtsd ki derékszögben a lábadat!
– És most?
– Várjál, még állítok a vakun. Addig nyújtsd ki a nyelved is!
És ezt ment, szinte mindenhol, ahol lett volna értelme fényképezni bármit is. Harcolni nem lehetett ellenük – maradt a szivatás. Ne gondolj semmi extrára, egyszerűen csak beálltam szorosan melléjük. Hogy én is rajta legyek a képen. Eredetileg arra gondoltam, hogy még a tökömet is vakarni fogom közben, de aztán győzött az a jó szívem, és moderáltam magamat. (Ráadásul mindezt MVP ingben, mert azt dobtam be vésztartaléknak, arra az esetre, ha a normális ruháim valamiért – például esőben ronggyáázás okán – kidőlnének.)
Minden teremben turistacsoportok. Úgy elképzeltem, miket magyarázhat az idegenvezető:
– Hölgyeim és Uraim! Forduljanak jobbra! Ott láthatják az előttünk érkezett csoportot, melyet a lila esernyős úr vezet. Most forduljanak balra! Ott azt a német csoportot láthatják, melyet az orchideás idegenvezető hölgy vezet. Vannak ugyan szobrok is a teremben, de azokat sajnos esélyünk sincs látni ekkora tömegben.
Viszont most már abszolút megértem azt az idegenvezetőt, aki megkülönböztető jelzésként egy igazi, kifent kaszát cipelt magával a Sacra Coeur katedrálisnál.

From Roma 2012
From Roma 2012

De azért hullámokban ki lehetett fogni olyan pillanatokat, amikor hozzáfértünk a szobrokhoz is. Nagyon csalóka volt a dolog, mert ahogy ez a töméntelen szobor le volt lökve, az ember hajlamos volt azt gondolni, hogy ezek mindenféle vicik-vacak szobrok. Fokozta a bizonytalanságot, hogy nagyon kevéshez volt írva bármi is, ami volt, az meg gyakran pontatlanra sikeredett. (Pl, huszonvalahányas számú tároló, 4-es szobor, a kiírás szerint szatír valakinek a villájából, valójában viszont egy görög állampolgár, olyan Socrates formájú. De ez még a jobbik eset volt, tárolónként rendszerint kiraktak 5-6 megnevezést és vagy 20 szobrot.) Száma viszont mindegyiknek volt, ebből gondolom, hogy lehetett valahol katalógust vásárolni, amelyből már több mindent ki lehetett volna olvasni. Nekünk maradt az általános műveltség. Szerencsére megismertünk néhány szobrot, és amiben biztosak lehettünk, hogy ezek itt nem másolatok. (Eltekintve azoktól, amelyekre kiírták. Már ha volt kiírás.)

From Roma 2012

Újabb hatalmas terem, tele szobrokkal. A férfiak többsége pucér, pontosabban csak fügefalevelet viselt. Hirtelen eszembe jutott a tegnapelőtt látott szobrászműhely, ahol egymás mellett álltak a polcokon a különböző méretű orrok, fülek. Biztos van külön polc a különböző méretű khmm… fügefaleveleknek is. (Jelzem, ez egyáltalán nem perverz gondolat. A város ajándékboltjai tele vannak olyan hűtőmágnesekkel, melyek Dávidnak pusztán csak egy bizonyos testrészét ábrázolják, igaz, azt viszont hihetetlen részleteséggel. Mindenféle méretben. Javasoltam is Nejnek, mint fanatikus hűtőmágnes-gyüjtőnek, hogy vegyünk egyet, jó lesz a hűtőre kilincsnek.)

Pár teremmel arrébb feljárat az etruszk kiállításhoz.
– Nézzük meg! – javasolta Nej.
– Nagy ívben leszarom az etruszk vázát – kezdtem dúdolni Líviusz antikommercionális slágerét, de aztán észrevettem, hogy ott alig lézeng néhány ember, így mégiscsak felmentünk, levegőzni egy kicsit. Kár lett volna kihagyni, a harciszekérnél jókat vigyorogtunk.

Innen visszacsatlakoztunk a tömegbe, mely monoton áramlott egy irányba. A térképünk is ezt mutatta, szóval mentünk velük. Hiba volt. Szerintem mi – és a tömeg is – a 2 órás látogatás programját kapta meg, csakhogy létezik 5 órás program is, mely tényleg mindent megmutat. Legalább ekkora hiba volt, hogy a múzeumból nem készültem fel előre, így csak utólag, már itthon fogtam gyanút, hogy mennyi mindent hagytunk is ki. Sokat. Hogy mást ne mondjak, pl. a Laokoon szoborcsoportot és rengeteg festményt.

From Roma 2012

Az se volt túl kellemes, hogy a tömeg sodort. Hosszú folyosó, tele faliszőnyegekkel. Semmit nem láttunk belőlük, mert megállni sem lehetett. De értelme sem lett volna, hiszen esélyünk sem volt áttekinteni az egészet.

Így értünk el a Raffaello stanzákig(1). Az egyikben nagyot csillant Nej szeme. Ki volt írva a falra, hogy toilet jobbra.
– Megvársz itt?
– Egy Raffaello teremben? Bármikor.

(1) A stanza az gyk. pápai lakosztályt jelentett, beleértve a hivatalos szobákat is. II. Gyula pápa, amikor átköltözött ebbe a szárnyba, felkért néhány neves művészt, hogy fessék már ki a kecót. Aztán amikor meglátta Raffaello munkáját, sebtében kirúgta az összes többit. Raffaello – és segédei – nem tétlenkedtek. Olyan freskósorozatot raktak a falakra, hogy azóta is csodájára jár a világ. (Sajnos szószerint.) Itt található a közismert freskója, az Athéni Iskola, de a többi is igen meggyőző. (Még annak ellenére is, hogy a freskókban elég nagy a segédi munkák aránya, és ez itt-ott látszik is.)

Míg várakoztam, volt időm nézegetni a szemben lévő festményt. Biztos vagyok benne, hogy nem ezt a hatást szerették volna elérni, de én nagyot vigyorogtam rajta.

From Segédlet

A festmény az ostiai csatát, a szaracénusok legyőzését ábrázolja. A kompozíció félelmetes. A jobb felső sarokban láthatók a gyalogosokat partra szállító hajók, a kép előterében a harcosok, amint leteperik a helybélieket, a bal oldalon pedig egy speciális harcoló egység, a kerekeken guruló pápa, aki csata közben hevesen imádkozik, mint Perseus Python a kviddicsmeccsen.

A következő szakasz végre levegős volt. Modern festmények, installációk. Ezen úgy száguldott át a tömeg, mintha kénkőszagot érzett volna. Mi besétáltunk az egyes szobákba és bár néhány festmény nálam is kiverte a biztosítékot, de találtunk megdöbbentően hatásos ábrázolásokat is. Egyik kedvencem a négy deszkából összeszögelt ‘Jézus a feszületen” kompozíció volt. (Vedd figyelembe, hogy két deszka már eleve elment a feszületre.)

Lassan finiseltünk. Szűk járat a Sixtus-kápolna felé. Elképzeltem, ahogy II. Gyula pápa minden este, tunikáját bokáig felhúzva sietett fel ezen a lépcsőn, lopva megnézni, mit festett, mennyit haladt aznap ez az ördöngős Michelangelo. Aztán amikor minden készen lett, kizavart mindenkit, hanyattfeküdt a padlón és csak nézte, nézte a plafont. Lehet, hogy angyalkázott is közben. Szóval, Sixtus-kápolna. Tényleg impozáns, mint egy óriási ékszerdoboz. Némileg ront az élményen a nagy tömeg és a teremőrök, akik percenként kiabálnak rá a tömegre, hogy ‘csendet, ez egy szent hely!’. Kíváncsi vagyok, amikor a konklávé napokon keresztül pápát választ, azokra is rászólnak-e? Hiszen a szent hely nekik is az. Sőt, különösen nekik.

Innen mindenki szellemileg leeresztve jött ki. Megvolt a fáradságos előjáték, megvolt a katarzis. Ráadásul valami érdektelen lakosztály szobái jöttek, a tömeg már csak a kijáratot kereste. Mi is kis híján elrohantunk egy látszólag hétköznapi szobor mellett, amikor Nej behúzta a vészféket. Rodin, a Gondolkodó. Másolat ugyan, de így is hat.

Aztán egy hosszú egyháztörténeti folyosó. A legtöbbször visszatérő motívum: Valahanyadik Pius dolgokat néz. Majd a végén maga Valahanyadik Pius életnagyságú szobra. A látogatókat nézi.

Átverekedtük magunkat az ajándékbolt részlegen, felvettük a csomagjainkat, kisétáltunk. Huh. Azt hittük, túlvagyunk a nehezén. Pedig még csak igazán most jött az emberpróbáló sor.
Szent Péter székesegyház. Mivel ingyenes a belépés, így nem lehet olyan jegyet vásárolni, amellyel megkerülhető a sor. Az a sor, melyet a fémdetektoros motozógép okoz. Álltunk kint, a tűző napon, az összes cuccunkkal, az összes meleg ruhánkban. Amikor egy felhő végre eltakarta a napot, a tömeg egy emberként sóhajtott fel. Néztem a tömeget és belegondoltam, hogy na, azért valamit mi is adtunk a világnak. A nagy motozás ugyanis valószínűleg azóta van, amióta egy őrült magyar kalapáccsal esett neki a Pietának. De minden sor elfogy egyszer, még az ilyen kellemetlen, szabályozatlan fajta is. A csomagokat ledobtuk a ruhatárban (egy kelletlen, mondhatni bunkó ruhatárosnál), mehettünk a katedrálisba.

From Roma 2012
From Roma 2012
From Roma 2012

Nos, mit mondjak? Szép. Nagy. Szép nagy. Olyan festmények és szobrok néztek le ránk, hogy beleborzongtam. És akkor még nem beszéltem az épületről, a hatalmas méretek ellenére is kellemes arányokról. A kupoláról. De minden szépsége, csodája ellenére sem tudtam szabadulni az érzéstől: ez a templom rámtelepszik, összenyom.

A bazilika előtti teret úgy tervezte meg Bernini, hogy az optikai trükkök lenyűgözzék a belépőket. Éppen ezért egy szűk utcán lehetett megközelíteni a teret, ahol az hirtelen kitágult. (Ezt a hatást csökkentette Mussolini, amikor kiszélesíttette a bevezető utat.) Ahogy haladunk a székesegyház felé, az úgy néz ki, mintha távolodna. Az oszlopsor a tér közepéről azt a hatást kelti, mintha csak egy sor oszlopból állna – pedig négy oszlop található egymás mögött.
Mi nem a javasolt irányból közelítettük meg a teret – de nem ezért nem nyűgözött le. Az oszlopok jó része be volt állványozva, az oszlopsorok végei le voltak zárva valami papír/szövet cuccal… az egész körülbelül annyira volt impozáns, mint egy soroksári logisztikai központ. Nem beszélve a tér nagy részét elfoglaló széksorokról, korlátokról, a bejárat előtti színpadról, ahol a pápa szokott fellépni szerdánként.

From Roma 2012
From Roma 2012

Kerestünk egy árnyékos helyet, leültünk. Mint kiderült, ide szokták ültetni a tanulmányi kirándulásokban megfáradt diáksereget is, így volt alkalmunk megtapasztalni, milyen is az, amikor vagy ötven mediterrán középiskolás kölyök akar egyszerre alfahím lenni.
Ücsörögtünk egy félórát, elment egy szivar is, aztán négy óra körül indultunk el a repülőtérre. Hihetetlenül ráértünk, a gép csak este tízkor indult. Hirtelen ötlettel nem is a metróra szálltunk fel, hanem egy aprócska, tömött buszra. Pont indult is, arra is éppen csak alig maradt időm, hogy megnézzem, egyáltalán a Termini felé megy-e? Oda ment, és utoljára kaptunk még egy remek összefoglalót a városról. Ez egy elektromos busz volt, bemehetett a zsúfolt belvárosba is. Be is ment. Végignéztük a korábbi csavargásaink helyszínét, láthattuk azokat a tereket, utcákat, melyeket kihagytunk, sőt közelről is megismerkedhettünk a világhíres római közlekedési dugóval.
És még ekkor is csak öt óra volt. A Termini mellett egyből elcsíptünk egy Terravision buszt, így hatkor már kint voltunk a Ciampino reptéren.
A buszból pakoltam ki a csomagokat, közben egy bőröndöt, mely Nej bőröndjén feküdt, áttettem egy másik bőröndre. Pont ekkor ért oda a tulajdonosa és akkora patáliát csapott, hogy azt hittem, ég a repülőtér. Hadaró olasz emberrel túl sok értelme nincs vitatkozni, így csak néztem értetlenül. Azért az már komoly szellemi szint, amikor valaki felháborodik azon, hogy a busz csomagtartójában lévő bőröndje nem egyedül utazik.

Ittunk még egy kávét. Itt tovább borzolták az idegeimet. Végigálltuk a sort, erre amikor a pulthoz kerültünk, elhajtottak, hogy először vegyünk blokkot. A kasszírbácsi meg elgépelte, így Nej kénytelen volt tejeskávé helyett kapucsínót inni. Ekkor azért már volt akkora tömegundorom, hogy zavarjon a háromszori sorbanállás – pedig a security check csak ezután jött. De végül áthámoztuk magunkat mindenen, leültünk a budapesti gép kapujában. Este hétkor. Még volt 3 óránk. Itt döbbentem rá, hogy nem elég, hogy kifelé nem tudtam használni a Kindle-t, mert le volt merülve, de Rómában is elfelejtettem feltölteni. Konnektor a reptéren? Ja, az a háromlyukas.

Üldögéltünk. Néztük a falakat. Néztük egymást.
– Elmeséljem még egyszer a császárokat? – fordultam Nejhez.
– Igen, lécci!

Innentől kicsit gyorsabban telt az idő.
Jó magyar szokás szerint a sorállás már 40 perccel kapunyitás előtt beindult, mintha másfél órás repülésnél lenne bármi jelentősége is, hogy hová ülünk.
Ahogy minden cseppkőbarlangban pusztán csak idő kérdése, hogy mikor szembesít minket a túravezető egy anyósnyelv, egy búsuló juhász vagy egy éléskamra nevezetű formációval, ugyanúgy biztosra lehet menni, hogy a tömött repülőgépen hamarosan felhangzik a csillapíthatatlan csecsemőordítás. Közelről. Itt is így történt, ráadásul ez egy különösen edzett torkú csöppség volt, mert túlharsogta még a felszállást is. De csak másfél óra, annyit meg fejenállva is. Rágondoltam Szent Péterre, meg a többi vértanúra és ez sokat segített.

Érkezés sima, az éjszakai buszra is alig kellett várnunk, ráadásul a 200E helyett a 900E nekünk különösen jó, szóval hajnal egykor már itthon is voltunk.

Róma 5/6

2012.04.16; hétfő

Reggel időjárás. 90%-os valószínűséggel eső, délután ugyanekkorával égszakadás, földindulás. Ehhez képest, az ablakon kitekintve megint ezerrel sütött a nap, és mivel ma már nem rohantunk sehová, a reggeli után ki is ültem a teraszra szivarkávézni. Elinduláskor persze magunkra kaptuk az esőkabátot, könnyű ruhánk meg nem volt, szóval izzadtunk, mint a ló. Nem is bírtam sokáig, végül egy szál ingben nyomtam végig az egész napot. Még így is melegem volt.
De, tekintve, hogy a kiszemelt célpontok viszonylag messze voltak egymástól, az időjárásba meg – ugye, 90% – bármikor belerondíthatott az eső, így ezen a napon is vettünk egy napi bérletet. Igen, én is éreztem a helyzet fonákságát, egy három napos bérlettel szemmel láthatóan jobban jártunk volna, de az ember mindig utólag okosabb.

Útközben láttam egy felül nyitott turistabuszt, oldalán felírat: Roma – Christana Experience. Akár a nap mottója is lehetne.
Igen, ma és holnap a kereszténység lesz soron.

Először rögtön a szállásunktól nem messze lévő bazilikával kezdtünk. De mielőtt belevágnék, szeretnék letisztázni néhány dolgot.

Két templomtípust szoktam megkülönböztetni. A két típus között óriási a különbség: az egyikben elmélkedni tudsz Jézus tanításairól, a másikban csodálni tudod Jézus dicsőségét. Nejnek is, nekem is az előbbi tipus jön be inkább. Ha a templom túldekorált (és szinte mindegy, hogy ízléstelenül – lsd. nápolyi dóm – vagy ízlésesen – lsd. Szent Péter bazilika), akkor az már egyfajta hivalkodás. Sokkal jobban bejönnek az egyszerű, az arányokkal és a különböző kövek párosításával operáló templomok, kezdve a Monfalcone-i vakolatlan belsejű templomtól a krakkói katedrálisig, a római Pantheonig, vagy az egészen extrém méretű és éppen a hivalkodás határán mozgó Hagia Sofiá-ig, a kevesebb ezekben az esetekben több. A Sixtus-kápolnát gyönyörű műalkotásnak találom, de hogy szent hely? Na ne már.

Egy másik téma, melyről meglehetősen sokat beszélgettünk Nejjel: végülis, mivel nyert a kereszténység? Mi volt az a plusz, amivel kiemelkedett a korabeli többszáz periférikus vallás közül? Arra jutottunk, hogy azzal, hogy felismerte, Róma a központ, azt kell támadni. És támadta, makacsul. Egészen a milánói ediktumig (AD313) támadta, ami testvérek között is 270 év (AD50 körül jött létre Rómában keresztény kolónia), de ha az államvallásá tételét nézzük (AD380), akkor még tovább.
És persze kellett hozzá a remek szervező és egyházépítő Pál apostol is.

Az ő templomával kezdtünk: Szent Pál Bazilika A Falakon Kívül (San Paolo fuori le Mura).

From Roma 2012

Nem volt nehéz kezdés, ott laktunk mellette 20 perc járásra, a metróállomás (és a dohánybolt) pont mellette volt. Ezt a bazilikát is – mint a Szent Péter katedrálist – oda építették, ahol a névadóját kivégezték. Péter és Pál nagyjából egy időben szenvedtek vértanúhalált (lsd. Quo Vadis), Pétert a Vatikán dombon feszítették keresztre(1), Pált pedig a városon kívül, az ostiai út mellett fejezték le. (Mivel születésétől fogva római polgár volt, így nem szenvedhetett kínhalált.)

(1) Fejjel lefelé(2), mert nem akarta, hogy egyenrangúnak látsszon Jézussal. Ez később segített a maradványai beazonosításában, mivel leszedéskor a lábát vágták le.

(2) Ezek a szentek egyébként is fura anyagból voltak gyúrva. Nemrég olvastam egy orvosi cikket, mekkora pokoli szenvedés lehetett a keresztrefeszítés. És akkor képzeljük el azt, amikor Péter könnyedén odaveti, hogy ő mindezt fejjel lefelé szeretné átélni. Vagy ott van például Szent Lőrinc, aki az egyházi javakat (állítólag a Szent Grált is) kezelte, melyeket az aktuális császár le akart nyúlni. Nem adta, ráadásul kekec is volt, ezért a császár úgy döntött, hogy vasrácson fogja megsütni. Erre mit csinált Lőrinc? Amikor már egy ideje sült, szólt a hóhéroknak, hogy lassan fordítsák meg, mert az egyik oldala már teljesen átsült, a másik meg még nyers. (Így lett a tűzoltók védőszentje.) Vagy Szent Sebestyén. A római gárda tisztje volt, a császár kedves embere, de nem bírt a térítői késztetésével. Miután a császárt is megpróbálta megkörnyékezni, halálra ítélték. Kikötötték egy oszlophoz és telenyilazták. De nem halt meg, később egy nő leszedte, hazavitte és meggyógyította. Mit csinált erre Sebestyén? Visszament a császárhoz, hogy akkor hol is hagytuk abba? Ekkor a biztonság kedvéért bunkókkal verték agyon és a csatornába hajították. Egy másik nő innen is kiszedte, de ekkor már csak annyit tudtak csinálni vele, hogy kivitték egy katakombába és ott helyezték nyugovóra. (Ez az a bizonyos Szent Sebestyén katakomba, amelyről korábban már esett szó.)

From Roma 2012
From Roma 2012

Maga a katedrális kívülről rendkívül impozáns, a kereszténység második legnagyobb temploma, a négy kiemelt fontosságú katedrálisainak egyike. A belső kialakítása szép, a lenyűgözéshez szerencsére nem a túlcsicsázást választották, hanem a tömérdek oszlopot, így teljesen vállalható lett a belső tere is. Ez az a fajta templom, ahol lehet elmélkedni. A nap végén tartott egyeztetésen Nejnek ez a templom jött be leginkább. Nekem inkább a lateráni… de ne rohanjunk ennyire előre.

Innen metróval a Circo Massimo-ig mentünk, bepótolni egy korábban elmaradt látványosságot, Caracalla(3) termáját.

(3) Egy újabb szereplő, akiről eddig nem sok szó esett. A korábbi császármesét Septimius Severus-nál hagytam abba, innen pedig nincs már messze Caracalla sem. Egész konkrétan a fia. Az öreg Septimusnak két fia volt, Caracalla(4) és Geta. Amikor az öreg haldoklott, megkérte fiait, hogy ne rivalizáljanak, uralkodjanak bölcs egységben a birodalmon. Igéretet ilyen durván azóta is ritkán szegtek meg. Septimus halála után belviszály tört ki, majd Caracalla egy családi összejövetelen, anyja kezei közt döfte le öccsét, később pedig közel 20000 hívével is végzett. Elég durva antré egy uralkodáshoz. Később is inkább katona volt, háborúból háborúba vonult a seregeivel. A halála is elég morbidra sikeredett, félrevonult pisilni egy bokorba és itt lepte meg egy orgyilkos.

(4) Caligulához hasonlóan ez is gúnynév. A caligula jelentése katonacsizmácska(5), a caracallus pedig egy bokáig érő, csuklyás köpeny neve volt.

(5) Germanius már volt annyira ravasz róka, hogy amikor háborúzott, mindig vitte magával a családját is. Inkább, mint Lívia közelében hagyja. Caligula ekkor még kicsi gyerek volt, a sereg kedvence, ahogy állandóan a nagyméretű katonacsizmájában bóklászott.

De most nem is ez a sötét történet a lényeg. Caracalla nevéhez meglepően sok építkezés, illetve renoválás fűződik. Egyik ilyen épület a nevét viselő közfürdő, azaz terma. (Ezeket azért ne úgy képzeljük el, hogy az épület egy, vagy több nagy medencéből állt. Ezek a közfürdők elsősorban közösségi helyek voltak, találkozási pontokkal, hatalmas, csevegésre szolgáló terekkel.)

From Roma 2012

Ezt a romot az első tervezgetéskor nem is igazán akartam meglátogatni, úgy voltam vele, hogy csak néhány romos fal, egy valamikor közfürdő, nem egy nagy mutatvány. Hát, tévedtem. Egyrész durván nagy, még romjaiban is. Másfelől van mellette egy park: elszórt gyep, néhány esernyőfenyő. Ez sem hangzik valami lenyűgözőnek, de valahogy mégis a kettő – a rom és a park – olyan hangulatot adott, hogy vagy egy félóráig csak üldögéltünk egy padon és szívtuk magunkba. Erő, kor, méltóság… ember és természet közös munkája… felemelő volt.

From Roma 2012
From Roma 2012

Maga az épület belseje inkább már a mérnöki énünket foglalkoztatta, nézegettük, hol volt a medence, hol voltak a gőzös szobák, öltözők, hol voltak a beszélgetős, találkozós átriumok.

Az ücsörgés során kerítettem sort a magunkkal cipelt egzotikus kólára. Még tegnap vettem a boltban, elsősorban pont az egzotikussága miatt. Nem kellett volna. Valami döbbenetesen idióta ízű lötty volt. Induláskor még akadt egy kis kólaíze, aztán megkeseredett, majd végig olyan volt, mintha szentjánoskenyeret rágcsáltam volna. Nézegettem, mi van benne, de csak csupa szokványos anyagot találtam: víz, cukor, mindenféle savak, adalékok. Azért ebből bravúr lehetett kihozni ezt a perverz ízvilágot.

Innen – dacára a bérletnek – gyalog mentünk tovább. A célpont nem volt messze, de ha tudom, hogy ennyire kellemetlen az út, inkább körbementem volna tömegközlekedéssel. (Meredek, büdös, nagy forgalmú úton mentünk végig, egy szűk járdán.)

De az épület nem volt akármi. Nem tudom, kinek mekkora meglepetést fog okozni, én speciel nagyot néztem, amikor a rákészülés során először találkoztam a ténnyel: a római katolikus egyház hierarchiájában nem a vatikáni Szent Péter székesegyház az egyes számú katedrális. Oké, az a legnagyobb méretű, de rangban csak a második. A pápa trónja a Lateráni Keresztelő Szent János katedrálisban található. Ez a templom az egyház központi épülete, a szellemi magja. Itt is – hasonlóan a vatikáni katedrálishoz – csak a pápa celebrálhat misét.

From Roma 2012

Kívülről minderre nem sok jel utalt. Nem olyan hatalmas, nem olyan impozáns, mint a vatikáni párja. Bemenni is csak egy oldalajtón tudtunk. Nem nagy, de kompakt, arányosan kompakt templom. A 12 apostol szobra dominálta a belsejét. Az apostolok, mint egy kiemelten fontos csapat, állják körbe a látogatókat, meghittséget, biztonságot árasztva. Nyoma sincs a lenyűgözési szándéknak, sokkal inkább egyfajta nyugodt méltóságot sugárzott belül az épület. (Megjegyzés: itt, pontosabban a katedrális melletti lateráni palotában található az a lépcsősor is, mely valamikor Pilátus palotájában állt és amelyen Jézus is felment, amikor az a bizonyos korbácsolós-kézmosós affér volt. Időnként megnyitják, az illemtan szerint csak térdepelve lehet rajta felmenni.)

From Roma 2012
From Roma 2012

Nej gonosz módon rögtön elment megkeresni a szobrok között Júdásét. Naná, hogy nem találta. Szent Pál kitúrta a csapatból, sőt, rögtön a második helyre érkezett be a kerékcsere után. De azért Nej körbejárta a szobrokat, egyenként mindegyiket lefényképezte.
– Megvolt mind? – kérdeztem, amikor visszatért.
– Ja.
– Jól viselkedtek? Nem ficeregtek? Egyik sem mozdult be?
– Nem.
– Jó fiúk ezek. Na, akkor menjünk.

A téren elbambultam, miközben kerestem a fényképezőpozíciót, így az épületből kihajtó autó kis híján elütött.

– Vigyázz, hé! – kiáltott rám Nej.
– Ugyan már – legyintettem – Ebből az épületből csak szent autó jöhet ki. Akit ilyen üt el, az egyből a mennyországba kerül.

From Roma 2012

A következő célpontunk a Fantastic Four(6) újabb tagja, a Santa Maria Maggiore bazilika volt.

(6) A római katolikus egyháznak négy fő katedrálisa van, ezeket nevezik Basilica Maior-nak is. Minden más katedrális csak Basilica Minor, azaz kis katedrális lehet. Ezek közül hármat ezen a napon kerestünk fel, a negyediket pedig kedden. A Szent Péter székesegyház a Vatikán területén van, a másik három Rómában, de a lateráni egyezmény szerint mindegyik vatikáni tulajdonnak számít.

From Roma 2012
From Roma 2012

A legenda szerint maga Mária nagyasszony (Maria Maggiore) szólította fel Liberius pápát, hogy a kijelölt helyen építsenek neki egy katedrálist. A helyszínt nem volt nehéz megtalálni, a Madonna friss hótakaróval jelölte ki a helyet. Augusztusban.
Nos, valószínűleg mire ide eljutottunk, már túlságosan el lettünk kényeztetve. Bementünk, körbesétáltuk, leültünk tíz percre, próbáltuk felvenni a hely hangulatát… aztán kijöttünk. Nem volt csúnya hely… de semmi nem volt, ami megfogott volna benne. Ügy értem, hogy az előző kettőhöz képest. (Oké, azért az a padló, az tudott valamit.)

Térkép. Hogy hol vagyunk.
– Hoztál térképet? – kérdezte Nej.
– Ja. A Térképus Maximus-t.
– ?
– A kettő közül ez a nagyobb.

Aranyos. A Termini pályaudvaron a csomagmegőrző jele: püspöki süveg.
(Viszont a csomagmegőrző itt is drága. Keddre 9€/fő jött volna ki. Nem is terveztük igénybevenni. Mind a vatikáni múzeumnál, mind a székesegyháznál azt írták a házirendben, hogy bőröndöt tilos bevinni – ergo lennie kell valamilyen csomagmegőrzőnek. Volt is. Ingyenes.)

A pályaudvaron Nej elment vécére, én meg venni akartam egy kólát. Beálltam az egyik pult előtti sorba. Sorrakerültem. Mondtam a csajnak, hogy kóla. Meg mutattam is. Kifejtette, hogy ő arra nem jogosult, álljak be a másik sorba, a hapihoz. Megismételtettem vele, mert elsőre nem hittem el, hogy jól hallok. Erre a mögöttem állók, akik gyorsabban kapcsoltak, átmentek a hapsihoz, így mire én is odaértem, már ott is jó hosszú sor állt. Sorrakerültem. Mondtam neki, hogy kóla. Erre odaszólt a csajnak, az kivett egy kólát és odaadta. Nekem. De legalább rend van.
Nej közben visszaért.
– Nos, sikerült?
– Nem.
– Hogyhogy?
– Bementem. Minden ajtó zárva volt, ember sehol. Megnyomtam egy gombot, erre kijöttek egy csomóan és elkezdtek ordibálni.
– És te mit csináltál?
– Leléceltem.

From Roma 2012

Ez a város tényleg kezd hasonlítani Pestre. A társasházban például néhány lakásban van klíma. A külső falra vannak felszerelve, a kondenzcső szépen, ahogy kell, bemegy a lakásba és gondolom rácsatlakozik a szennyvízre. Kivéve egy helyen. – Kondenzcső? Szennyvíz? A francokat! – gondolhatta a lakó és egyszerűen felfúrt egy marmonnkannát a klíma mellé.

From Roma 2012

Még egy templom hátravolt a tervből. Ez sem akármi, megkockáztatom, kétezer évével a legrégebbi keresztény templom: a Pantheon. (Tudom, nem annak épült, de végül csak az lett belőle. Igaz, nem sokkal előzte meg a legrégebbi, eredetileg is kereszténynek épült szentélyt.) De előtte még ungabunga séta: a figyelmes olvasónak feltűnhetett, hogy a Piazza del Popolo és a Venezia tér közötti részen nappal szinte még nem is voltunk. Így metróval elmentünk a térig, majd lendületesen leültünk.

From Roma 2012

Mert a Piazza del Popoló is egy ücsörgős tér. Harmonikus is, élet is van rajta, miért ne nézegetnénk? Itt bátran átadtam a túravezetést Nejnek, vigyen el a Spanyol lépcsőig.

From Roma 2012

Sikerült.

From Roma 2012

A Trevi kúthoz már én vezettem. Nappal durván más a környék, nem is időztünk ott sokat, elsétáltunk Hadrianus palotájának romjai mellett, majd megint bele a húsdarálóba.

From Roma 2012
From Roma 2012

Igen, a Pantheon nem kicsit népszerű turistacélpont, meg kellett szenvednünk a bejutással – de odabent már a látvány feledtette a tömeget. A hatalmas, de könnyednek tűnő kupola és a pont kellemesen dekorált falak megkapó összképet alkottak. Leültünk, bambultunk. Aztán tisztelettel biccentettünk a síremlékek előtt: II. Victor Emmánuel, a fia, I. Umberto… és Raffaello.

From Roma 2012
From Roma 2012

Még kint is körbejártuk az épületet, nézegettük egy kicsit a Piazza Rotonda-t, majd a szokásos Argentina szinház, 8-as villamos vonalon hazazötyögtünk.

Bolt és végre olcsó frizzante. Meg ásványvíz.

Este már nem mentünk sehová. Úgy nyolc körül lett hirtelen vörös az ég alja, majd vonult be Róma belvárosába a beígért, látványosan csapkodós istenáldása. Gyönyörködtünk a látványban. A külvárosból.

Róma 4/6

2012.04.15; vasárnap

Reggeli közben variálás az esővel. Vasárnap délelőttre 20%, délutánra 40% valószínűséggel igérik, ami nem is olyan rossz, tekintve, hogy tegnap még 60% felett volt a mára jósolt érték. Sőt, süt a nap! Ha nem kezdtünk volna időhöz kötött helyen, akkor reggeli után simán kiültem volna az erkélyre napozni + szivar + kávé. Viszont estére 70% felett mondják, sőt, villámlás, mennydörgés is szerepel a repertoárban. Hétfőre pedig egész napra 90%-ot kaptunk, igaz, vihar nélkül. Na, most mi legyen? Mondanom sem kell, mind a két napon elég magas a szabadban tartózkodás tervezett aránya. És lóg még az éjszakai séta befejezése. Nej amellett kardoskodott, hogy vihar ide vagy oda, menjünk ma este. Ha jó lesz, akkor jó lesz. Ha rossz lesz, akkor meg tudjuk ismételni hétfőn. Hátha akkor még rosszabb lesz. Mindegy, majd meglátjuk. Áprilisban úgysem lehet fél napra előre tervezni.
Viszont ha ma megyünk vissza este, akkor megint kell egy napi bérlet.

A reggelihez folyadék: Chianti. Ezen kívül csak tej volt a hűtőben, de annyira azért csak nem büntetem magam. Remélem az öreg faszi is felkelt korán és csuklott, mint a colostok.

Ja, hogy miért a korai ébredés? Meg akartuk nézni a Porta Portese piacot, az meg – információim szerint – csak vasárnap délelőtt él. (A másik meglátogatandó piac, a Campo de Fiori meg minden más napon, csak vasárnap nem. Írtam már, mekkora kihívás volt tervezgetni?)

Újabb brutál erős eszpresszó a sarki reggelizőben. Az a fajta, melyet csak centi vastag falú tégelyben mernek felszolgálni, mert egyébként szétmarná a poharat. Ekkor kezdtem el látni.
Még benéztünk a boltba, egyrészt tesztelni, hogy vasárnap is nyitva van-e, másrészt akkora ásványhízhiányunk volt, hogy azt el se tudom mondani. Bedobtunk egy üveggel a kosárba, később viszont otthagytam a kosarat a földön. Böszme hosszú sor, egy pénztár, beleszarós, lusta pénztárossal. Ennyire azért nem értünk rá. Ismét víz nélkül maradtunk.

Utána 3-as villamossal busszal elmentünk a piacig. Olyan lengyelpiac érzést vártam, és ez teljesen be is jött. Brutál hosszú utca és tényleg mindent lehet kapni. Majdnem azt írtam, hogy majdnem minden szent szart, de biztos vagyok benne, hogy az is volt. Vagy egy órát bolyongtunk, aztán amikor egy kanyar után megláttuk, hogy még mindig nem látjuk a piac végét, akkor visszafordultunk. A látogatást mindemellett nem minősíteném sikertelennek, mindenkinek megvettük a megfelelően bizarr, idióta ajándékot. (Talán a lányomnak szánt nepáli szoknyanadrág lógott ki a sorból, az nem volt annyira idióta.)
Itt – kerül, amibe kerül (3€) – vettem egy kólát, mert már ráncosodott a bőröm.

From Roma 2012
From Roma 2012

Innen nekivágtunk gyalog a Trastevere-nek. Utólag azt kell mondjam, ezt is elböktük. A szigetnél ugyanis átmentünk a túlpartra és onnan sétáltunk tovább az Angyalvárig, pedig mehettünk volna a bal parton is, a kis utcákban. Nem mintha az egykori zsidónegyed szűk utcái ellen bármilyen kifogásom lett volna, de később este is ugyanarra mentünk, így a jobb part kétszer lett meg, a bal meg egyszer sem, miközben az ízelítő, amit a rövid Trastevere-i sétán kaptunk, szintén figyelemreméltó volt. Itt láttunk először intelligens kocsmát, egy Art Book Cafe-t. Átlagos presszó, üdítővel, kávéval, szeszekkel – csak éppen a falon mindenhol könyvespolcok. Könyvekkel, melyeket le lehet emelni és az italok fogyasztása közben elmélyedni bennük. Elképzeltem nálunk: tele lenne a polc Fejős Évával, Frei Tamással és azzal a csomó, könyvnek látszó valamikkel, melyeket annyira hírdetnek manapság.

Nem sokkal a híd előtt megláttam egy nagyon keskeny, mondhatni vadromantikus sikátort. Egyből felcsillant a szemem, de aztán kihajolt egy nő az első emeleten és kiborított egy vödör folyadékot a fél méter széles utcára. Hmm, ide talán mégsem megyünk be. Túl sok a romantika.

From Roma 2012

A szigeten nem töltöttünk túl sok időt, éppenhogy csak mintát vettünk a hangulatból. A Ponte Fabricio hídnál vertünk rövid tábort. Ez Róma legöregebb hídja, és ehhez képest nem is tartja magát rosszul.

Rég esett már szó altesti dolgokról. Rómában őrült jó csavarogni, de figyelj rá, hogy ne kelljen elmenned vécére. Nincs. Elméletileg egy rendelet alapján minden étterem, presszó egyben nyilvános vécének is számítana, de ha csak úgy bemész, simán kidobnak. Nej kipróbálta, szóval tesztelve. Még a jól bevált Mekdöncik sem működnek. Nekünk éppen szerencsénk volt, mert a Culture Week miatt simán bementünk ingyen a múzeumokba, de mi van akkor, ha ez is fizetős? Vagy minden alkalommal inni kell egy kávét?

From Roma 2012

Aztán zsidónegyed, kis utcák.

From Roma 2012
From Roma 2012

Szóltam Nejnek, hogy készüljön rá, keresztülmegyünk egy téren, mely Róma legrégibb piaca (Campo de Fiori), de ma éppen nem lesz ott senki, mert a vasárnap szünnap. Ehhez képest a tér zsúfolásig tele volt árussal és portékával. Szóval nem tudom, honnan terjedt el az információ, de nem valós. Meg is csócsáltuk rendesen a pultokat, elhűltünk a rengeteg fajta szárított paradicsomtól (habár számítottam rá, mert készültem a piacból is), Nejt többször is fel kellett mosni az olajak, illetve az olajban áztatott fűszerek megpillantása után, szóval jó szórakozás volt.

From Roma 2012

Angyalvár. Amíg kivártuk a félórás sort, elmondtam a kötelező köröket: valamikor Hadrianus építette magának és a családjának mauzóleumként, később átalakították erőddé, még később az egyház nyúlta le. Ide menekítették a pápákat, ha égett a talpuk alatt a talaj. Kihasználom az alkalmat és felhívom mindenkinek a figyelmét, hogy a neten is elharapódzó tévedéssel ellentétben a Da Vinci Kód nem itt és a Vatikánban játszódik, hanem a Louvre-ban és Angliában. Amivel összekeverik, az az Angyalok És Démonok című könyv, ugyanattól a szerzőtől(1). Köszönöm, hogy meghallgattak.

(1) Mielőtt rosszra gondolnál, nem olvastam a könyvet, hanem kigugliztam.

Ha már Angyalvár, akkor essen szó arról az angyalról is, akiről az épület a nevét kapta. Rómában éppen egy makacs pestisjárvány pusztított. Egyik nap I. Gergely pápa megpillantotta Mihály arkangyalt az épület tetején, amint elteszi a kardját. Ebből tudta a pápa, hogy hamarosan vége az isteni büntetésnek, aminthogy hamarosan tényleg vége is lett. Ennek köszönhető a tetőn álló, kardját elrakó angyal szobra, illetve a torony első emeletén egy másik csodálatos szobor, mely szintúgy Mihály arkangyalt ábrázolja.

From Roma 2012

A szobrot Raffaello követte el, és ha éppen ráérsz, vagy fáradt vagy, nyugodtan üljél le egy padra és nézegesd. Kecses, légies, mégis erőt sugall.
Éppen volt egy Psyche és Amor kiállítás(2) az egyik teremben, aztán gyorsnézéssel megnéztünk egy fegyverkiállítást is.

(2) A sztorit nem mesélem el, akit érdekel, olvassa el itt. Mindenesetre a kiállítás érdekes élmény volt: termenként mesélték el a történetet, minden teremben a történet ugyanazon elemét ábrázoló festmények voltak, más és más festők elbeszélésében. Őszintén szólva pont az Angyalvárban nem számítottam annyi kukira, mint amennyi az Ámor leleplezését ábrázoló szobában vigyorgott a szemlélődőkre.

Valamit viszont határozottan elrontottunk, nem találtuk meg azt a járatot, mely Hadrianus sírhelyére vitt volna, sőt, utólag megnézve, mi mindent kellett volna még látnunk, határozottan elszomorodtam. Azzal vígasztalom magamat, hogy így legalább gyűlnek azok a dolgok, melyekért egyszer majd vissza kell még mennünk.

From Roma 2012

A teraszra azért felmentünk, a kilátás tényleg szép. Viszont ekkor kezdett el megint esni az eső – igen, az, amelyiknek csak 40%-ot jósoltak – így nem maradtunk sokáig. A tetőteraszra egyébként egy nagyon szűk, egyszemélyes csigalépcső vezet fel. Egy csomó agyhalott ezen a lépcsőn próbál meg lemenni is, nem kis felfordulást okozva. (Visszatolatások, falnak tapadások, test-test elleni harc.) Fent az ajtón méretes behajtani tilos jelölés, meg egy nyíl, amelyik a rendes lejáratra, egy másik csigalépőcsőre mutat. De aki csakazértis a feljáraton akar lemenni, az két vacak táblától nem hátrál meg.

From Roma 2012

Mire leértünk, már masszívan szemetelt az eső, az árusok pedig lecserélték a bóvlikat esernyőre. Azt kell mondjam, Róma kegyetlenül bünteti azokat, akiknek nincsen esernyőjük. Abban a pillanatban, ahogy elkezd cseperegni az eső, az összes indiai pánikszerűen összecsomagolja mindazt a szart, amit árul, majd a turistákat is felborogatva elrohannak a legközelebbi elosztóközpontba esernyőt vételezni. Pár perccel később már ugyanazzal a kegyetlen vehemenciával árulják az ernyőket, mint ahogy korábban a napszemüvegeket. Mi pedig különösen ideális célpontok voltunk, hiszen nem elég, hogy dobogósok voltunk a ‘turistának látszani’ versenyben, de még esernyőnk sem volt. Azzal az aprósággal meg egyáltalán nem foglalkoztak, hogy mindketten esőkabátot viseltünk, ráadásul nem is esett olyan nagyon az eső, azaz még csak a kapucnit sem kellett felhajtanunk, elég volt a sapka. És nem, egyáltalán nem kegyelmeztek. Végül már letértünk a klasszikus turista útvonalakról és belevetettük magunkat az ismeretlen kis utcákba. Itt szúrtam ki egy hangulatos, keskeny sikátort, beléptünk – és az első kapualjból elénk lépett egy indiai, aki mindenáron esernyőt akart ránktukmálni.
– A legközelebbinek feldugom a seggébe az összes ernyőjét! – dohogtam Nejnek.
– Oké. Utána viszont ne felejtsd el kinyitni – helyeselt a drága.
Csak, hogy tisztában legyél a nagyságrendekkel: a bóvliesernyő, melyet ilyen erőszakosan tukmálnak, olcsóbb, mint az a kóla, melyet reggel a piacon vettem. A hangulatrombolás, az idegesség, melyet az árusokkal folytatott makacs közelharc okoz, nagyságrendekkel nagyobb kárt okoz.
De nem csak ez az egy veszélye van az esőnek. A másik katasztrófa a turista – mármint az, akinek _van_ esernyője. A legtöbbje képtelen felfogni, hogy tömegben van, esernyővel. Ugyanúgy megtorpannak, forgolódnak, gesztikulálnak, mintha nem lenne semmi sem a kezükben. A haladók még pörgetik is, miközben az, akit nem véd meg a saját esernyője, nem győz hajolgatni a szemkibökő, fülkiszúrós manőverek elől. Az egyik simán betolta az ernyője kilógó fémvázát a gallérom mögé és csak akkor nyögött ki egy halvány sorry-t, amikor eszelős tekintetet vetettem rá.

Nem is sétáltunk sokáig, a Navona tér előtt nem sokkal vettünk egy éles jobbkanyart és elindultunk haza. Kicsit fura, hogy éjszaka is a Navona tér előtt fordultunk vissza (csak a másik oldalról), meg most is – de így legalább lesz értelme az újabb éjszakai sétának.

Argentina szálló, Sacra Area, azaz Szent Tér. Egy csomószor elmentünk mellette – végülis itt volt a végállomása annak a villamosnak, amellyel legtöbbször jártunk – de mindig rohantunk, mindig csak célozgattam Nejnek, hogy itt majd mesélek neki valamit. Most végre ráértünk, megkerestük a megfelelő pozíciót, így hát meséltem.

From Roma 2012

Például azt, hogy nem értem, miért van annyira alulreprezentálva Julius Caesar a városban. Végülis amekkora ember volt, simán megérdemelte volna, hogy róla szóljon a város, de legalábbis meg legyen jelölve valami nagy piros kereszttel, hogy emberek, itt, ezen a ponton állt az a templom, ahol az a bizonyos döfkölődés történt március idusán. Ehelyett… amikor a tervezés során szagot fogtam, hogy az eset nem is a Fórumon történt, akkor csak hosszas nyomozással találtam némi támpontot, miszerint itt. És azok sem voltak teljesen egyértelmű infók. A Sacra Area egyébként attól szent, hogy anno itt négy templom állt, három kisebb és egy nagyobb, mely utóbbi manapság azért nem látszik, mert a romjaira épült többek között az Argentina szinház. Ebben a nagy templomban tanácskozott rendszeresen a szenátus és itt orgyilkolták meg Juliust. Később az épület elpusztult, aztán szennyvízcsatorna épült a helyén – de ettől egy normális táblát megérdemelne a sztori. Tábla ugyan van, hosszan értekeznek a templomokról – és a szövegben van eldugva egy félsoros megjegyzés arra vonatkozóan, hogy miért nem ez volt Caesar kedvenc helye. (Megjegyzem, egyébként a történetet sem teljesen értem. Julius Caesar nagy formátumú ember volt, ha a birodalom érdeke úgy hozta, még Rómával is szembefordult, olyan ember volt, aki tűzön-vízen keresztül megvalósította az akaratát, még ha az egész világgal is kellett megharcolnia érte – és nem bírta összehozni, hogy a köztársaságból diktatúrát csináljon. Nézzük meg a történelmet, azóta hány, meg hány embernek jött ez össze: Augustusnak is sikerült, Tiberiusnak is, pedig nem is igazán akarta, Claudius hasonlóképpen, meglett Napoleonnak is, Hitlernek is, na meg Orbán Viktornak is… és akkor pont Juliusnak nem?)

Félig-meddig ide kapcsolódik egy tegnapi beszélgetés. Felvetettem, hogy vajon mi motiválhatta annyira az embereket, hogy római császárok legyenek? Hiszen az időszak tele van pár hónapig uralkodó császárokkal, volt olyan, hogy egy 4 éves időtartam már igencsak komoly teljesítménynek számított. És persze nem úgy lett vége, hogy megköszönték az eddigi teljesítményt. Nej szerint mindegyik úgy képzelte, hogy majd ő, ő lesz az, akinek sikerül kitörnie a körből. Szerintem meg egyszerűen csak idióták voltak és nem gondoltak bele a jövőbe.

Kavarások a bolttal. A Radio tértől(3) nem messze volt egy nagy bevásárlóközpont, benéztünk. Volt minden, de egy kicsit drágábban, mint a háztömbünk melletti utcában, így végül csak egy üveg szicíliai shyrazt vettünk, meg némi ajándék sajtot. Még jó egy kilométer a szállás, ne cipekedjünk már feleslegesen.

(3) Ez egy ilyen környék. A Marconi sugárút elején van a Radio tér, aztán sorra a keresztutcák: Enrico Fermi, Alberto Einstein, illetve Tommaso Edison tér.

Aha. Csak éppen a házunk melletti bolt bezárt. Oké, tudom, vasárnap, de reggel, amikor még nyitva volt, direkt megnéztük és azt láttuk, hogy este nyolckor zár. Ott álltunk, délután ötkor, egy érthetetlenül lehúzott redőnyű bolt előtt. Oké, egy kicsit megrugdostam a redőnyt, de ettől még nem lett jobb. Menjünk vissza az előző boltba? Messze is volt, és a kiesett idő is nagyon hiányozna az esti csavargás előtti csendespihenőből. Ha viszont nem megyünk boltba, hiányozni fog nagyon a frizzante (ekkor már nagyon rá voltunk indulva), az _ásványvíz_, és persze nem lesz holnapi reggeli sem, azaz kelhetünk korán, mehetünk boltba. Ekkor villant be mentőötletként, hogy a szomszéd utca elején volt egy tábla, miszerint InterSpar van ihaj a miutcánkban. Igaz, a házszám 160-as, de talán nem lesz olyan messze, mint a Radio tér. Hát, nem lett. Az olaszok igen viccesen számozzák a házakat, minden lépcsőház külön számot kapott. Két méterenként ugrott a számláló, azaz 1 házszám/méter sebeséggel haladtunk. Viszonylag hamar sikerült megtennünk a 160 métert – és tényleg ott volt egy bazi nagy Spar. Meg voltunk mentve. Igaz, 1,6 eurós frizzante helyett csak 3 eurós volt, de holnapig csak kihúzzuk egy üveggel. (Kész röhej. Itt van mellettünk egy bolt, hihetetlen olcsón kapni kellemes, üdítő hatású bort – és nem, nem tudunk venni. Első nap a biztonság kedvéért csak egy üveggel vettünk, a második nap megszivatott minket a nyitvatartás, marad a harmadik nap, mert ugye utolsó napon már nem nagyon lehet duhajkodni. Csakhogy… hiába olcsó és finom, de egy nap nem lehet bepótolni 3 nap forgalmát, mert nem berúgni jöttünk, hanem vidámkodni.) De aztán a Spar gyorsan feldobta a kedélyemet, megláttam a polcon egy üveg 2011-es Bozsolét, viszonylag szolíd áron (6€), gondolkodás nélkül bedobtam a kosárba, de még az arcomra is akkora vigyor ült, hogy külön sort kellett nyitni neki a kasszánál. Ember, odahaza legjobb esetben is csak 2-3 éves bozsolékat látni, meglehetősen drágán(4) – márpedig ez a bor annál jobb, minél fiatalabb.

(4) Aztán utánanéztem és örömmel tapasztaltam, hogy az emlékeimhez képest javult a helyzet. Némi keresgélés után találtam is valami hasonlót, az ára sem vészes.

Hosszú csendespihenő, utána fél kilenckor irány a város. Legnagyobb megdöbbenésünkre nemhogy eső, de még felhő sem volt. Hol van a beígért égzengés? (Nem mintha annyira hiányzott volna.)

Ejtsünk egy szót a Ray-ban meglehetősen aggresszív kampányáról is. Aggresszív alatt azt értem, hogy Rómában körülbelül 20 méterenként belefutottunk a mostani, 75. évfordulós kampányának plakátjaiba, melyek – mondjuk úgy – meglehetősen polgárpukkasztóra sikerültek. Engem nem zavar, a bennem lakó polgárt igencsak nehéz pukkasztani, inkább logikailag tartom marhaságnak a sorozatot. Valami kellemetlen, extrém helyzet, némi homoerotikával fűszerezve, majd nagy betűkkel az üzenet: NEVER HIDE!, azaz NE REJTŐZKÖDJ! Biztos, hogy nem csak én vagyok ilyen Monty Python logikával megáldott, aki kapásból rávágja: MERT AKKOR KÖNNYEBBEN ELTALÁLUNK! Persze, lehet, hogy ez a cél. Mint látható, én is róluk írok, tehát sikerült megragadniuk a figyelmemet.

From Roma 2012

A Via Sacrá-nál szálltunk le, majd ismét keresztülvágtunk a zsidó negyeden, bár odafigyeltem rá, hogy lehetőleg ne ugyanazon kis utcák kövét tapodjuk. Ettől még a piac terét eltaláltuk, de most már tényleg üres volt. Így vettük észre Giordano Bruno szobrát is, mely délután teljesen elveszett az árusok között. Eszembe is jutott az apropó: azért van itt a szobor, mert 1600 körül itt égették meg eretnekként. (Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de nekem mindig is az értelmetlen áldozat jut róla eszembe. Mert mit nyert azzal, hogy keménykedett? Jól kivégezték, fiatalon. Lett belőle forradalom? Nem. Elég lett volna csak annyit mondania a papoknak, hogy basszátok meg, legyen úgy, ahogy mondjátok… aztán hazamenni és gondolkodni tovább a világ folyásán. Nem hiszem, hogy a kor gondolkodói ne tudták volna, hogy a máglya árnyékában nem saját jókedvéből vonta vissza a tanait.)

Továbbhaladtunk egy újabb kis utcába, egy annyira kicsibe, hogy világítás is alig volt. Itt találtunk egy aprócska szobrászműhelyt. Fülek a földön, orrok a polcon, félig kész fej a munkaasztalon, lemezjátszó a sarokban.

From Roma 2012

Megint elsétáltunk az Angyalvárig. Fura volt látni, így, tömeg nélkül. Itt megint elkövettem egy hülyeséget. Habár beterveztem, de egyszerűen kiesett a fejemből, hogy el akartunk sétálni a Szent Péter térre is.

From Roma 2012

Ehelyett elindultunk a délutáni úton és ta-dam, végre beléptünk a Navona térre. Ez egy akkora tér, hogy elhibázni sokkal nehezebb, mint megtalálni. Valamikor ez is versenypálya volt, egy időben még vízzel is elárasztották és tengeri csatákat játszottak rajta.

From Segédlet

Szóval nem kicsi. De nem csak erről híres: ez a tér – és a környéke – Róma éjszakai központja.

From Roma 2012
From Roma 2012

Sétálsz a néptelen, kihalt utcákban, aztán csak zsongást hallasz, elindulsz a tompa zaj felé, hirtelen emberekkel, teraszokkal telnek meg a kis utcák, aztán kiérsz a térre, ahol tömeg vándorol le és föl, gitáros játszik az éttermek mellett és az indiaiak tömegesével lődözik fel azt a világító szart a levegőbe. (Ez egyébként egy nemzetközi maffia. Mi egy hónapon belül voltunk Barcelonában, Londonban, Párizsban és most Rómában, a lézerpointer és ez a világító csúzli mindenhol elárasztotta a köztereket. Róma annyiból más, hogy itt sokkal aggresszívebbek az árusok.)

Egy kis közön mentünk tovább a Pantheon felé. A közben kártyavető vajákosok próbálták utolérni Numa Pompilius teljesítményét. Az egyik pokróc mellett éles hangzavar, vitatkozás vonta oda a közönség figyelmét. Egy dűlöngélő pasi állt a jósnő előtt és halkan osztotta. A jósnő nehezen bírta a kritikát, egyre hangosabban ordítozott, végül felpattant és elrohant a közeli rendőrbódéhoz, hogy őt most inzultálják.

Álljunk meg itt egy pillanatra és képzeljük el, hogyan mehetett a párbeszéd:

– Biztos úr, odajött hozzám egy kellemetlen alak, belémkötött és félek, hogy meg fog támadni! Távolítsák el!
– Mit is csinált maga, hölgyem, ott a sarkon?
– Jósoltam.
– Szóval Ön jósnő?
– Igen.
– És attól fél, hogy meg fogják támadni?
– Igen!

Jelentőségteljes hallgatás.

– De ha Ön jósnő, akkor nem kellene tudnia, hogy valóban meg fogják-e támadni, vagy sem?
– Értse meg, meg akartak támadni!
– De akkor meg fogják, vagy sem?
– Honnan tudjam?
– Hát, Ön a jósnő!
– Jaj, hát meg fog támadni, persze!
– De ha Ön itt van, akkor nem fogja megtámadni.
– Ha visszamegyek, megtámad! Vezettesse el!
– De mi értelme van elvezettetnem, ha Ön azt állítja, hogy úgyis meg fogja támadni?
– De akkor nem fog!
– Maga, mint jósnő, éppen most mondta, hogy meg fogja. Döntse már el, mi lesz!
– Jaj istenem, hát nem fog!
– Akkor viszont miért rabolja az időmet?

Séta tovább.
A Pantheon ugyanolyan jó volt, mint tegnap este. És ezt csinálja már kétezer éve.

From Roma 2012

Habár nem esett szorosan útba, de Nej nem tiltakozott ellene, hogy kerüljünk egyet a Trevi kút felé. Nyilván ücsörögtünk megint egy darabot. Nej a harmóniában gyönyörködött, én meg a mérnöki teljesítményben. Hogy még a legeldugottabb sarkokban is aprólékosan kidolgozták a kövek formáját, úgy, hogy még a legjelentéktelenebb, középről nem is látható vízcsorgás is látványosan repüljön ki a levegőbe, látványos placcsanással landoljon az alatta lévő kövön, majd hasonlóképpen produkálja magát a következő szintesésnél. Ügyes.
Mondják, ha szertartásosan – hátra fordulva, váll fölött – beledobsz egy pénzdarabot a kútba, akkor bebiztosítod, hogy egyszer még visszakerülj oda.
Láttam Nejen, hogy nagyon bejött neki a kút, megkérdeztem, miért nem dob bele egy egycentest?
– Mióta hiszel te a babonákban? – nézett rám megütközve.
– Kicsim, akkor te nem ismered a babonák természetét. A babona az, amikor kiszögelsz egy nyúllábat az ajtófélfára és megnyugodsz, hogy innentől elkerül a rontás. Ez a kút, itt, nem babona. Amikor bedobod a pénzt, akkor megigéred a kútnak, hogy egyszer még meg fogod látogatni. Nem a kút fog visszahozni ide, már hogyan is lenne képes rá? Te fogod betartani az igéretedet, hiszen felelős ember vagy, nem akarod megbántani.
Már repült is az egycentes.

From Roma 2012
From Roma 2012

Innen némi kavircolással kisétáltunk a Venezia térre, megnézni II. Victor Emmanuel(5) emlékművét, a Vittoriano-t. Őszintén szólva, nem is tudtuk volna nem megnézni. Hááát… impozáns. Illetve nagy. Nagyon. Ha valahol kintebb lenne, nem is lenne baj, de ez, itt, akkora, hogy elnyom mindent. Pedig nem akárhol van: lezárja a Fórumot, eltörpíti a Capitoliumot, Trajanus oszlopa csak hüppög mellette, a Venezia tér palotái pedig mintha ott sem lennének. Csak ez a böhöm nagy emlékmű.

(5) Biztos vagyok benne, hogy ezt mindenki tudja, de azért legyen itt is nyoma. II Victor Emmanuel szárd-piemonti király volt. Az ő nevéhez fűződik, hogy a nemzetek kialakulásának idején (XIX. század második fele) rengeteg diplomáciai ügyeskedéssel, olykor háborúkkal, de egyesítette az olasz fejedelemségeket, így ő lett Itália első királya. Még azt a bravúrt is sikerült keresztülvinnie, hogy miután leverte a pápai államot és végett vetett a katolikus egyház oly hosszú ideje tartó dominanciájának – mely tettéért a pápa kiátkozta -, nos élete végére nem csak az országot stabilizálta, hanem sikerült kibékülnie a pápával is, aki visszavonta az átkot.

From Roma 2012

Elsétáltunk mellette, fel a Campidoglió térre. Végre megnézhettük úgy is, hogy nem takarták el a turisták. Tetszett. Jó volt a lépcső, jó volt, hogy ahogy haladtunk felfelé rajta, úgy láttunk egyre többet és többet a térből. Nem is nézegettünk másfelé, a kivégzősziklákat is csak lefelé bámultuk meg. (Az a római nő avatta fel, akit azért dobtak le róla, mert felvezette a szabin harcosokat a dombra.) A tér közepén álló szobor élete sem volt egyszerű, amikor megtalálták, azt hitték, hogy I. Constantinust ábrázolja. Kitették a térre és csak később jöttek rá, hogy valójában Marcus Aureliust kapták helyette. De ekkor már maradt. Illetve nem teljesen, a jelenlegi egy másolat, az igazi – legalábbis a wikipedia szerint – a Palazzo dei Conservatori múzeumában van. (Nem, ebbe a múzeumba nem mentünk be.) A teret egyébként Michelangelo tervezte, de nem ő építette meg. (Nehéz is lett volna, hiszen jó 100 évig épült.)

Visszasétáltunk a Venezia térre és megint választanunk kellett a bika két szarva közül. Nagyjából éjfélre járt az idő. Ha megkeressük a téren a 170-es busz megállóját, akkor az utolsóval haza tudunk menni és pont a házunk előtt tesz le. Ha elmegyünk megnézni Traianus oszlopát, akkor már csak az marad, hogy elsétálunk utána a Colosseumhoz, onnan metró, majd jó húsz perc séta a lakásig. Végül a lustadisznó változat mellett döntöttünk. (Bocs, Traianus, így jártál.) Különösen örültünk, amikor a megállóban észrevettük, hogy van elektromos menetrend is, mely mutatja, hogy hány perc van még a busz érkezéséig. Volt még tíz percünk, így kényelembe helyeztük magunkat. Nem sokáig élveztük a nyugalmat, a kijelző ugyanis nemes egyszerűséggel meghülyült. Először elkezdett felfelé kúszni a várható érkezési idő – ez napközben még érthető is lett volna, dugóba került a busz, dehát most éjfél volt – később pedig egyszerűen eltűnt a listáról. A biztonság kedvéért alaposan megnéztem, tényleg jó buszmegállóban állunk-e, de stimmelt. Vártunk vagy öt percet, hátha előkerül a busz a Bermuda háromszögből, és tényleg, megint megjelent a listán. Ismét tíz percről indulva.

From Roma 2012

Ez már nekünk is sok volt, felszálltunk az első bejövő buszra és elutaztunk a Colosseumig. Útközben Trajanus oszlopáról a pápa szobra átkokat szórt ránk és teljesen igaza is volt, hiszen ebben a felállásban tényleg elsétálhattunk volna meglátogatni, csak a nagy variálásban ez az opció valahogy feledésbe merült. Újabb ok, amiért vissza kell menni.

Metró, séta, terasz, szivar, hangjegyzetek. Örömmel konstatáltam, hogy a beígért 70%-os felhőszakadásból semmi sem lett, ráadásul végre nem kellett az ágyba sietni, hiszen holnapra már csak félnapnyi program maradt. Ráérünk végre aludni egy jót.

Róma 3/6

Szubjektív történelem.
2012.04.

Megjegyzés:
A lentebb leírtak egyáltalán nem ezerszer ellenőrzött, tutibiztos történelmi tények.
A sztori a fejemben mind szépirodalmi, mind történelmi olvasmányaim alapján alakult ki.
Kéretik ezt figyelembe venni, mielőtt bárki felháborodna, hogy ő más forrásból máshogyan tudja.
(Kiigazításokat természetesen szívesen fogadok.)

Azért csak nem tudom úgy lezárni az előző napot, hogy ne írjak kicsit részletesebben Róma központjáról, a Fórum/Palatinus blokkról. Tulajdonképpen itt kezdődött minden. Pontosabban, a sziget mellett találkozott két kereskedelmi útvonal, ott alakult ki valami cserehely, de Romulus és népe a Palatinus dombon tanyázott.

From Roma 2012

Mondjuk, kell hozzá némi fantázia, hogy ezt a hideg és sivár kőkupacot bárki is királyi szállásnak lássa – pedig a kiírás szerint ez volt Romulus szalmafedeles kunyhója.
Romulus tábora – a továbbiakban Róma – nyitott város volt, mindenféle népség letelepedhetett. Ez a mindenféle népség leginkább férfiakból állt, akiknek egy idő után hiányozni kezdett… khmm… az otthon melege. Nőt akartak, de azonnal. Ezért hívták meg a szomszédban lakó szabinokat bálba, pontosabban egy lóversenyre, melyet a Circus Maximus területén rendeztek meg. Mellékesen hozzátették, hogy feltétlenül hozzák el a lányaikat is. A sztori ismert, a szabin nőket elrabolták, a férfiakat hazaengedték, akik kicsit többen és kicsit több fegyverrel jöttek vissza – sajnálatosan csak hosszabb idő múlva, mert sok sereghez sok idő kell – aztán egyik éjszaka elfoglalták a Capitoliumot, Romulusék ugye a vele szemben álló dombról nézték őket döbbenten, aztán mindkét sereg nekiindult, hogy a Fórum területén megütközzenek (ez mondjuk nekem valahol büdös, mert más forrásból úgy tudom, hogy a Fórum eredetileg egy mocsár volt és csak Romulus utóda, Numa Pompilius(1) csapoltatta le), de ekkor előjöttek a szabin nők, karjukon a vadonatúj, frissen született gyerekekkel, hogy nekik ez a mostani helyzet tulajdonképpen egészen jól megfelel. Így egyesült a két nép.

(1) Numa Pompilus egyébként fura király volt. Nem csak előreszaladt az időben és Romulus előtt lecsapolta a mocsarat, hanem – legalábbis a wikipedia szerint – ő vezette be a Vesta kultuszt is, miközben más források szerint (de még a wikipedia szerint is) már elődjének, Romulusnak az anyja is Vesta szűz volt. De Numa rettenthetetlenül közlekedett az idősíkok között, például rendszeresen előrenézett a jövőbe, majd tapasztalatait isteni üzenetként hirdette ki egy dombon. Innen kapta a domb a Vaticanus(2) nevet. Jegyezzük meg jól, találkozni fogunk még vele.

(2) Vates – jós. (Khm… wikipedia.)

Mindezt terveztem, hogy Tiberius palotájának romjain állva elmutogatom Nejnek, de aztán csak az esőnek mutogattam. Be.

Aztán repült az idő, a Fórumból, már csak az elhelyezkedése folytán is, központi tér lett, sorra nőttek ki a földből a templomok.
Castor és Pollux templomáról a csillagjegyem folytán is beszélnem kell. Ők eredetileg görögök voltak (Kasztór és Polüdeukész), a főisten pedig Zeusz, a neveket kéretik majd átfordítani rómaira. Szóval Zeusznak kedve támadt Lédához, ehhez felvette a hattyújelmezt, megtörtént a Léda-nász az avaron. A kapcsolatból két gyerek született, köztük Polüdeukész. Lédának az eredeti férjétől is volt két gyereke, köztük Kasztór. Mindkettőből nagy hős lett, az egyikből harcos, a másikból ökölvívó-bajnok. Imádták egymást. Amikor meghaltak, Polüdeukész – isteni származása révén – helyből mehetett volna az Olimposzra, Kasztórnak viszont maradt a Hádész. Polüdeukész ekkor megzsarolta a főnököt, hogy csak akkor megy fel, ha Kasztór is mehet. Az egyezkedés vége az lett, hogy egy napot Polüdeukész tölthet fent, egy napot meg Kasztór. Nos, ez a két isten alkotja az Ikrek csillagképet. A történet léleknemesítő, a két isten kifejezetten szimpatikus alak, nem csoda, hogy római megfelelőik, Castor és Pollux, a legnépszerűbb istenek közé tartoztak. Az se csoda, hogy a Fórumon olyan patent templomot kaptak. (Közvetlenül a Vesta templom mellett.) És az se csoda, hogy amikor Caligula begolyózott és istennek képzelte magát, e két istennel barátkozott a legszívesebben, olyannyira, hogy a palotáját – mely előtte a bácsikájáé, Tiberiusé volt – összenyittatta Castor és Pollux templomával. Miután Caligulát kinyírták, a figyelmes római nép undorral bontotta el az összekötő épületet.

Csapongok. Most például előrerohantam Caliguláig, pedig ő már a harmadik császár volt. Ki is volt az első? Aki arra tippel, hogy a nagy Julius, annak van még egy dobása. Őt ugyanis akkor döfködték halálra, amikor császár _akart lenni_. Azaz nem lett. Octavianus – a későbbi Augustus – nem akart az lenni, ennek a szenátus annyira megörült, hogy maguk adták meg neki a kellő hatalmat. Így lett vége a köztársaságnak és kezdődött el a császárság időszaka. (Időben nagyjából a nulla pont körül járunk.) Augustus meglátta és megszerette Líviát, egy gyors válás és egy még gyorsabb mérgezés következtében senki nem állt a házasságuk útjába. Augustus egy lánygyereket hozott a házasságba (Júliát), Lívia két fiúgyereket (Tiberiust és Drussust). Közös gyerekük nem született, Augustus később örökbefogadta Lívia két gyerekét. Agrippa, Augustus kedvenc hadvezére (szintén megérne egy hosszabb mesét, miket harcolt Octavianus mellett, most maradjunk csak annyiban, hogy ő építette a Pantheont) elvette Juliát. Tiberius elvette Agrippa korábbi házasságából született lányát és mindenki boldogan élt, amíg meg nem halt. Agrippa. Ugyanis a hadvezér halála megkavarta a szálakat, Augustus erővel elválasztotta Tiberiust a szeretett feleségétől és hozzáadta annak mostohaanyját, Agrippa özvegyét, Júliát. Tiberius annyira utálta a kvázi anyósból feleséggé előlépett nőt, hogy még bottal sem piszkálta meg, így nem is lett gyerekük. Tiberius testvére, Drussus, egy váratlan mérgezés közben elhalálozott Germániában, maga után hagyva egy kupac gyereket, köztük Germaniust és a nyáladzó idióta Claudiust is. (Aki messze nem volt az, de jó érzékkel annak tetette magát.)

Gyerünk vissza kicsit az épületek világába. Augustus úgy döntött, hogy a Palatinus dombot fejleszti fel. Itt építtetett egy hatalmas palotát maga számára, nem messze Lívia villájától. Mindkettő romjai megtalálhatók, Lívia háza meglepően jó állapotban. Emellett volt Lívia volt férjének, az idősebbik Tiberiusnak is a palotája, ebben az ifjabb Tiberius telepedett meg, illetve később Caligula. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy Romulus kunyhója gyakorlatilag Lívia villájának udvarában, nagyjából a Cybele templom mellett található.
De már megint előrerohantam.

Szóval ott jártunk, hogy Augustus, illetve gyakorlatilag Lívia keverte a kártyákat, de rendesen. Tiberius megkeseredett, csalódott a világban, inkább elmenekült Rodoszra, mint hogy a feleségével egy városban kelljen élnie. Aztán váratlan szerencsével kihalt mindenki, aki az örökösödési sorban előtte volt (Lívia még mindig kevert), Júliáról nyilvánosan is kiderült, hogy ribanc, szóval Tiberius hirtelen nyerő pozícióban találta magát. Ekkor váratlanul meghalt Augustus is. (A fáma szerint rájött Lívia cselszövéseire, így a csaj őt is megmérgezte. Nem is akárhogyan. Augustus annyira gyanakodott, hogy csak a saját maga által, közvetlenül a fáról szedett fügét volt hajlandó enni. Mit csinál ilyenkor egy kreatív nő? Közvetlenül a fügébe fecskendezi a mérget.) Szóval Tiberius uralkodó lett és elkezdődött egy bizarr kutyakomédia. Eddig ugyanis papíron még élt a köztársaság, azaz nem öröklődési alapon választották ki a vezetőt. De a szenátus ragaszkodott Tiberiushoz. Aki viszont nem akart uralkodó lenni. Végül a szenátus győzött, Tiberius nagy duzzogva uralkodó lett – és ez a precedens alapozta meg a császárságot, innentől ugyanis öröklődési alapon történt a mindenkori vezető kijelölése. (Már ameddig.) Azaz az a szenátus, amelyik anno ledöfte Julius Caesart azért, mert császár akart lenni, Tiberius minden erőlködése ellenére császárt csinált belőle, a köztársaságból pedig császárságot. Sokra nem mentek vele, Tiberius ekkor már utálta a világot, elvonult a Capri szigeten lévő kéjlakába és egész maradék életét fiatal gyerekek megrontásának szentelte. A helyette uralkodó kegyence – a testőrségének parancsnoka, Seianus – viszont rémuralmat vezetett be, de aztán túllőtt a célon. Amikor Tiberius ellen fordult, az leverte, mint vak a poharat. De ettől csak még jobban megutálta a nagypolitikát és méginkább bezárkózott a kéjlakába. Ahová magával vitte unokaöccse, illetve adoptált fia, Germanicus(3) egyik fiát, Caligulát.

(3) Germanicus népszerű alak volt, nagy hadvezér, aki elkövetett egy hibát: saját szakállára ellátogatott Egyiptomba. A tartomány akkoriban kulcsfontosságú volt a birodalom számára, gyakorlatilag itt termelték Róma számára az élelmet. Lívia gyanút fogott és Germanicus váratlanul meghalt.

Tiberius egyszer váratlan kísérletre szánta el magát: úgy csinált, mint aki meghalt, aztán figyelte, hogy mi történik. Caligula rögtön üzent a haverjáért, a Rómában éppen májer Macróért (aki Seianus utódja volt), hogy jöjjön ki Caprira. Az kijött, mindketten roppant boldogok voltak, megüzenték Rómának, hogy meghalt a cselszövő. Tiberiusnak ekkor lett elege, felkelt, de a fiatalok már beárazták, hogy meghalt, így gyorsan agyonverték. Ekkor lett Caligula a császár. Eleinte nagyon népszerű volt, mondjuk, Tiberius után ez nem volt nagy kunszt. Aztán váratlanul meggárgyult. (Rossz nyelvek szerint Lívia akarta eltenni láb alól, de már öregedett a csaj, remegett a keze, elmérte a mérget.) A lényeg, hogy többhetes agyláz után Caligula felépült és innentől istennek képzelte magát. Hogy népszerű maradjon, töméntelen cirkuszi játékot rendezett. Persze ez töméntelen pénzbe is került, de Caligula sem ment a szomszédba kreativitásért. A kevésbé szerencsés gazdagokat egyszerűen besorozta a gladiátorok közé, a vagyonukat meg megvédte. A szerencsésebbeknek engedélyezte, hogy fogadjanak a lóversenyeken. Az illetőknek egy dologra kellett figyelniük, hogy soha ne Caligula kedvenc lovát, Incitatust fogadják meg. Mindenki más vesztett, így remekül dőlt a zsé. Caligula később az aranytojást tojó lovat érdemei elismeréseképpen szenátorrá nevezte ki. Szóval Caligula tipikus képviselője volt a dilis császároknak, de ne felejtsük el, a történelmet ekkor is a szenátorok írták. (De nem a ló.) Aztán a szenátusnak egy idő után elege lett, elővették a jól bevált receptet és megdöfködték Caligulát is. Az ezután jövő felfordulásban a katonák megöltek mindenkit, aki Caligulához volt köthető, a remegő Claudiust úgy húzták elő egy függöny mögül, de aztán az az ötletük támadt, hogy legyen ez a pacák az új császár. Némileg ráfaragtak, mert Claudius ezután ledobta az álcát és egészen helyre egy császár lett belőle. (A szenátus nem kis bosszúságára.) Claudius uralma sem nélkülözte a bizarr vonásokat: fiatal kora óta köztársaságpárti volt, mégis képtelen volt átadni a szenátusnak a hatalmat, mert azok annyira balfékek voltak, hogy kecskeólat sem lehetett volna rájuk bízni, nemhogy a birodalmat. Így maradt végül muszáj-császárnak. Nősülni viszont nem tudott, legyen elég annyi, hogy fülig szerelmes volt feleségébe, Messalinába. Akit rajta kiívül mindenki más tömködött. Aztán amikor rájött, akkor megsértődött és megölette. Uralkodónak való utóda nem volt, így elfogadta Agrippina házassági közeledését, aki Nérót tolta maga előtt. Amint Claudius átalakította az öröklődési sorrendet, a szorgalmas Agrippina – Seneca segítségével – egyből meg is mérgezte. Így lett Néró a császár. Viszonylag hamar kinyílt a csipája és megüzente Senecának, hogy szerinte jobb lesz, ha minél hamarabb megöngyilkolja magát. Seneca értette a célzást. Jöhetett a hőn szeretett anya. Néró először egy komoly mérnöki csapattal megterveztette, hogyan süllyedjen el Agrippina hajója, de a kitartó anyacsászárné túlélte a próbálkozást. A császárt a keserű tapasztalat megtanította, hogy nem érdemes beleveszni a szépségbe, az egyszerűbb módszerek egyben hatékonyabbak is. Elküldte néhány katonáját, akik felkoncolták a mutert. Néró közben folyamatosan harcolt a szenátussal, folyamatosan veszítette a népszerűségét. Végül a szenátus fellázított három hadvezért is, hogy támadják meg Rómát, legyenek ők a császárok. Mindhárom kapott is az alkalmon, így lett hirtelen négy császára a birodalomnak. Néró úgy érezte, hogy ez már sportszerűtlen, és inkább megöngyilkolta magát. Galba volt az első hadvezér, aki Rómába érkezett, így kikiáltotta magát császárnak. A másik kettő úgy érezte, hogy nekik tkp mindegy, hogy ki van Rómában, ők attól még támadnak. Galba elkövette azt a hibát, hogy átment egy épületen, melyet már Otho emberei foglaltak el. Nem ért át. Othót később a harmadik érkező, Vitellius nyomta le. Túl sokáig ő sem örülhetett a sikernek, mert megjelent Phil Collins. Pontosabban, egy epigonja: id. Titus Vespasianus. (A korabéli ábrázolásokon teljesen úgy néz ki, mint a másnapos Phil Collins. Külön köszönet Tiborunak a meglátásért.) Az öreg érdekes csóka volt: még Néró idején lett kegyvesztett, ugyanis elaludt egy koncertjén. Az első sorban. Néró rögtön kinevezte hadvezérnek. A rák faszára. Valami isten háta mögötti rebellis nép, a zsidók lázadását kellett levernie. Az öreg elvonult, ütötte-vágta a zsidókat, aztán egyszer csak arra ébredt, hogy Rómának nincs méltó császára. Rajta kívül. A sereg felét odaadta a fiának, hogy intézze már el ezt a porfészket, a sereg másik felével meg bemasírozott Rómába és hazavágta Vitelliust. Nem sokkal később megjött az ifjabb Titus is, hogy mission completed, elfoglalta és feldúlta Jeruzsálemet, hadiszákmányként hozott némi aranyat, ezüstöt, meg valami vacak kőtáblákat. Ja, meg menórát, mint ahogy a győzelem emlékére állított diadalíven is látszik.

Huh. Visszatértünk egy újabb kődarabhoz a Fórumon. Ha a Colosseum felőli kijáraton keresztül akarunk bemenni, akkor a kerítés mögött pont ezt a diadalívet fogjuk látni. Ha kispolgári módon valamelyik bejáraton keresztül megyünk be, akkor a diadalívet a Colosseum felőli kijáratnál találjuk, és ilyenkor akár meg is simogathatjuk. Feltéve, hogy nem vagyunk zsidók, mert akkor inkább rúgjunk bele.

A két Titus stabilizálta Rómát. Itt ugyan szó sem volt családi alapú öröklődésről (az öreg Titus a Flaviusok családjába tartozott), de a szenátus valamiért úgy döntött, hogy nem vitatkoznak. Amikor az öreg meghalt, a fia vette át a stafétabotot, de az öccse, Domitianus nem győzött várni, így az ifjabb Titusnak csak két év adatott.

Ha az épületek szempontjából haladunk, akkor az öregebb Titus kezdte el építeni a Colosseumot, de már nem érte meg az elkészültét. Ellenben kibővítette a fórumot egy ún. császári fórummal, benne a Béke templomával, ahová többek között a zsidó hadizsákmányt is rekkentette. Az ifjabb Titus a két éve alatt nem sokra jutott, hogy azért képben legyünk, ekkor pusztult el a Vezúv kitörése miatt Pompei. Domitianus nevéhez fűződik a Palatinus rendezése és a Flavius palota felépítése. Ehhez fel kellett töltenie az Augustus és Lívia palotái között lévő hasadékot. Ma úgy mondanánk, hogy foghíjbeépítést hajtott végre, nem is akármilyet. Gyakorlatilag körbeépítette a létező palotákat(4), hatalmas épületegyüttest hozva így létre. Palotájának jórészt csak az alapjai maradtak meg, illetve a hátsó fertályban a nimpheum. (Medence, szökőkutak, park.) Úgy általában is elmondhatjuk, hogy Domitianus nem ijedt meg az építkezésektől, volt is dolga épp elég. (Róma ekkoriban meglehetősen le volt gatyásodva.)

(4) Ugye lejött: Palatino -> palota.

Hogy még mindig képben legyünk, Domitianus volt az, aki először nyomta le a dákokat (Románia, ugye), illetve elég sokat vitézkedett Pannóniában. Vele összeesküvők végeztek, utóda az egyik összeesküvő, Nerva lett. Ő tekinthető az Antoninus dinasztia megalapítójának. Ez egy érdekes dinasztia volt, az utódok ugyanis nem az elődök vér szerinti fiai voltak, hanem fogadott gyerekek. Magyarul a császár kiszemelte az utódját, örökbe fogadta, így már nem volt akadálya, hogy fiaként kövesse a trónon. Nerva tekinthető az elsőnek az öt, úgynevezett jó császár közül. Öreg ember lévén nem sok vizet zavart, utóda Traianus lett. Ő annyiból érdekes számunkra, hogy nevéhez fűződik Dacia teljes leverése és tartományként a római birodalomhoz való csatolása. (Domitianus ugyan egyszer már leverte őket, de a pannon lázadások miatt gyorsan kötött egy számára kedvezőtlen békét és nem foglakozott velük tovább.) Dacia gazdag tartomány volt, bekebelezése sokat lendített a birodalmon, így Traianus joggal kapott egy oszlopot. (Az oszlopról azóta száműzték a szobrát, jelenleg Szent Péter vigyorog a tetején.) Császárhoz képest természetes halállal halt meg. Őt Hadrianus követte a trónon, meglehetősen fura módon: Traianus nem nevezett meg utódot, egyedül a felesége volt jelen a halálánál, ő pedig azt állította, hogy a haldokló császár Hadrianust akarta. Hmm. Gyanús. De nem volt rossz döntés. Hadrianus határozottan rendbetette a birodalom dolgait, öröm, béke, boldogság. Építészetileg a nevéhez fűződik az időközben porig égett Pantheon újjáépítése, illetve a mauzóleuma, melyre később a mai Angyalvár épült. Őt Pius követte, ismételten eseménytelen időszak, béke és boldogság, Pax Romana, majd egy újabb ismert név: Marcus Aurelius, a filozófus császár. Aki utánaszámolt, az kikövetkeztethette, hogy utóda – a fia, Commodus – már nem volt jó császár. Valójában egy sültbolond volt, aki Herkulesnek képzelte magát, úgy is öltözködött. (Többek között Nero szobrát, a Kolosszust is átformálta, hogy Herkulest ábrázolja.) Utódait inkább ne is emlegessük, az egyik pölö licitáláson vette meg a császárságot az elődjét meggyilkoló zsoldosoktól. Naná, itt a Fórumon. Viszont hamarosan megjelent Septimius Severus, aki erős kézzel rakott rendett és szilárdította meg a katonai hatalmat. Az ő nevéhez fűződik Mezopotámia hozzácsatolása a birodalomhoz, mint új tartomány. Ennek tiszteletére kapott – a fiaival együtt – egy háromnyílásos diadalívet, mely a mai napig is dominálja a Fórumnak a Capitolium felé eső végét. Közvetlenül ez előtt az oszlop előtt van a Rostra, mely egy igencsak nevezetes kődarab.

From Roma 2012

De ezzel most jócskán visszaugrunk az időben. Illetve, ha már ugrálunk, akkor jegyezzük meg ezt a pontot, ide később vissza fogunk jönni – és folytassuk a sétánkat úgy, hogy lejöttünk a Palatinus dombról és elindulunk a Szent Úton (Via Sacra), méghozzá a Colosseum felől. Itt a már korábban is említett Titus diadalív fogad minket. Ha elnézünk a Colosseum felé, akkor egyrészt azt az utat látjuk, ahol naívan a kijáraton akartunk bejönni, másfelől balra a Roma, illetve Venus ikertemplomok egykori oszlopait. Ezeket Hadrianus kezdte építeni, Pius fejezte be, az építkezéshez felhasználták a Domus Aurea köveit is és ekkor vitték el innen a képbe nem illő kolosszust. Innen továbbhaladva jobbra lesz egy fiatalka körtemplom, Romulus temploma, melyről azt kell tudni, hogy ez nem az a Romulus. A domb után jobbra egy impozáns, sokboltíves épület romjait látjuk. Ez a Constantinus bazilika.

From Roma 2012

Igen, már a rómaiak is építettek bazilikákat, csak némileg mást értettek alatta: oszlopokon nyugvó, hatalmas, olykor nyitott épületeket, melyek főleg törvényhozási, illetve kereskedelmi céllal épültek. Ez az épület saját korában a világ legnagyobbjai közé tartozott, a hatalmas keresztboltívek komoly mérnöki tudást sejtetnek. A bazilika tetejét aranylemezekkel borították be, ezek jelenleg a Szent Péter bazilika tetejét díszitik. (Ja, hogy időben mikor és ki is volt ez a Constantinus? Egyszer már szerepelt a neve az innen-onnan összehordott anyagokból készült diadalíve kapcsán. Nos, ő érdekes figura volt, a Diocletianus által kiagyalt tetrarchia idején kezdett kavarni, nagyjából AD300 körül, végül addig forgolódott, hogy egyedüli császár lett. Az ő nevéhez fűződik a kereszténység hivatalos engedélyezése, a birodalom súlypontjának keletre tolása, spec róla nevezték el Új Rómát Konstantinápolynak. (Constantinopolis, azaz Constantin városa.)) Az általa befejezett bazilika a Fórum legfiatalabb bazilikája. (A Fórum legfiatalabb építménye egyébként Phocas császár oszlopa, a VI. századból.)

From Roma 2012

Innen továbbhaladva bal oldalon a Vesta szüzek házának romjai, illetve a Vesta templom látható. A templom kör alapú volt – a néhány megmaradt oszlop ezt jól mutatja -, középen őrizték a Szent Tüzet. A ház – bár méretei alapján inkább palota – falai a Palatinus dombjára kúsztak fel. (Tipikus beugrató kérdés: lehet-e egy Vesta szűznek gyereke? Első körben tekintsünk el Romulus és Rémus anyjától, aki a monda szerint szűznemzéssel esett teherbe Marstól, trükkös módon megkerülve a fogadalmát. A válasz igen: a Vesta szüzség nem egész életre szóló feladat volt, a megválasztottnak kötelessége volt ugyan elfogadni a tisztséget, de 30 év után kiléphetett, ha úgy akarta – és elkezdhette rohamléptekkel bepótolni, amit addig elhanyagolt. Mivel akkortájt egy 40 éves nő már eléggé banyának számított, kevesen éltek a lehetőséggel.)
Közvetlenül a Vesta templom mellett találjuk Castor és Pollux templomának romjait, igen, azt, melyet Caligula annyira kedvelt.

From Roma 2012

Tulajdonképpen itt, ezen a ponton tágul ki a tér, érünk ki a dombok közül. Szemben a Capitolium zárja le a kilátást, a régi levéltár épületével. (A Capitolium – más néven Campidoglio – ma már más korszakról szól, de egyszer oda is eljutunk.) Ha körbenézünk, láthatunk égbetörő oszlopokat, romokat és jobbra egy díszítetlen, tömör épületet. Ez utóbbi a Curia, a szenátus egykori gyülekezőhelye. A jelenlegi épület Diocletianus idejéből származik, a korábbi épületeket többször is lebontották, máshová helyezték, szóval elég sokat piszmogtak vele. (Eredetileg Sulla épített egyet, ezt Julius máshová rakta át, de aztán az meg leégett, így került be a képbe Diocletianus. Juliusról még érdemes megjegyezni, hogy nagyot tarolt a terepen, rengeteg épületet lebontott, de rengeteget épített is. Nála durvábban már csak a rendszeres tűzvészek alakították át a placcot, aztán nem csoda, hogy a régészek úgy bolyonganak a téren, mint vasorrú bába a mágneses viharban.)

From Roma 2012

A tér bal oldalán különböző templomok oszlopai találhatók, mindenféle részletezés nélkül: Saturnus temploma (az első templom a Fórumon, jelenleg ez az egyik leglátványosabb rom), Vespasianus temploma (Nero építette, a tűzvész után), illetve a szintén Julius által gründolt Iulia bazilika. Bazilikából a másik oldalon sem volt hiány. Itt, ezen a téren szívbaj nélkül el lehet időzni órákig, tényleg minden kőnek külön történelme van, legalább 100 darab névvel nevezhető objektum történetét futottam át, kis híján bele is tört az agyam. És akkor még nem is beszéltünk a Fórumon belüli fórumokról. (Nyugi, fogok.)

Mazsolázgassunk inkább. Például menjünk vissza a korábban elejtett fonalhoz, a Rostrához. A kifejezés eredetileg hajóorrot jelentett, de a Fórumon az ellenséges hajókról leoperált dekorációkkal díszítették a szónoki emelvényeket, így a név rájuk ragadt. Három Rostra is található itt. A Severius diadalív mellettit nevezik Rostra Caesaris-nak. Ez egy elég széles emelvény, itt általában a szónok a sleppjével együtt (lásd Leonyid Brezsnyev a Vörös-téren) szónokolt. Ez mögött helyezkedett el a Concordia templom, bár a mögött kifejezés jelen esetben necces, ugyanis eleinte a szónokok a templom lépcsőjén álló nagyfőnököknek szónokoltak, háttal a tömegnek. Az irány csak később fordult meg. Ehhez az együtteshez kötődik Cicero karrierje. Amikor szenátornak jelölték, Cicero itt, a Rostrán jelentette be, hogy az ellenjelöltje hazaáruló. Ezt akkoriban igen komolyan vették, na meg a hülye is látta, hogy Ciceró igencsak érdekelt a pacák likvidálásában, szóval a rákövetkező per meglehetősen nagy közfigyelemnek örvendett. Maga a per a Concordia templomban folyt, Cicero ékesszólása győzött. A nagy szónok egyszer még visszatért a térre, igaz, akkor már egy másik Rostrán volt jelenése. (Julius Caesar ugyanis módszeresen irtott mindent, ami a népeket a köztársaságra emlékeztette, így a Rostrát áthelyeztette a tér másik oldalára. Ez lett a Rostra Divi Julii.) Az is tény, hogy ekkor Cicero már csak részleteiben jelent meg, ugyanis csak a levágott fejét és kezét állították ki. Szenátorként részt vett abban az összeesküvésben, melynek során Caesart ledöfték. Marcus Antonius pedig itt, ugyanezen a Rostrán, mondott egy nagy hatású beszédet, melyben megfogadta, hogy megbosszulja a főnök halálát. Nagyon jó rábeszélőképessége lehetett, mert nem sokkal később 65 szenátor öngyilkolta meg magát, ugyanazzal a késsel, amellyel Caesart kezelték. Cicero nem volt köztük, sőt, ravasz rókaként kibékült Julius utódjával, Octavianusszal, Antonius szövetségesével, de mindez kevés volt. Mivel korábban lelkesen – és nagy hatásfokkal – szónokolt és írt a nagy Márkus ellen, így az tüneti kezelésként eltávolította róla a fejét, amellyel beszélt és a kezét, amellyel írt. És még mindig ez a Rostra: ez mögött állt Caesar halotti máglyája és ennek a máglyának a helyén építtetett Augustus egy templomot, Aedes Divi Iulii néven. (Nem keverendő össze az Antoninus és Faustina templommal, mely közel van és egészen egyben fennmaradt.)

Az ígéret szép szó, én meg betartásban különösen jó vagyok, szóval jöjjenek a császári fórumok (Fori Imperiali). Ez egész pontosan 5 fórumot, azaz 5 uralkodót jelent: Julius, Augustus, Vespasianus, Nerva és Traianus.

From Segédlet

Az írás végén lesz egy modellkép, ezen bejelölgettem mindent, amit be tudtam azonosítani. Ott látható, hogyan kapcsolódtak a császári fórumok a hagyományoshoz. A fenti képen az látható, hogyan vágta szét ezt a kapcsolatot Mussolini, amikor megépítette a római imperializmus sugárútját.

Nos, a császári fórumok sorát Julius kezdte (ki más?), aki hispániai helytartóskodása alatt akkora vagyont kalapozott össze, hogy megengedhette magának a saját fórumot. Ezt eredetileg a politikacsinálóknak szánták, politizálási céllal, mondhatni moderált fórum volt. (Bocs.) Caesar már nem érte meg a befejezését, mint annyi mást, ezt is Augustus zárta le, hozzáépítve a saját fórumát. Julius fóruma a Curia és az Aemilia bazilika mellett kapcsolódott a Fórumhoz. Sorban a következő Vespasianus volt, aki teljesen zárt fórumot épített, ezt nevezik a Béke fórumának is. Domitianus, a fia következett, aki tulajdonképpen egy előszobával kötötte össze a fórumokat. Befejezni nem tudta a művét, így azt az utódjáról, Nerváról nevezték el. Végül Trajanus épített egy impozáns fórumot, templommal, bevásárlóközponttal az északi oldalon. Jelenleg csak ez az utóbbi látogatható valamelyest.

Nos, körülbelül ennyit szerettem volna elmesélni Nejnek, amikor majd térképekkel, papírokkal bejárjuk a romokat. A nyomorult eső miatt ebből csak egy gyors rohanás lett.

Ha esetleg jobban érdekel a téma, és a ‘micsoda hol van?’ témakör, akkor az alábbi linken lehet játszani a térképpel:
http://roma-szenvedely.eu/oldroma/latnivalok/nevezetessegek/fororomano/romok/terkep.html
Ez különben egy egészen érdekes oldal. Rengeteg anyag van fent rajta, csak éppen a készítői nem akarják elárulni azokat. Vegyük például a következő linket:
http://roma-szenvedely.eu/index.php?page=content_shower&pageid=22&type=oldalak
Ez a Fórum Romanum oldalukra mutat. Csakhogy erre az oldalra sehol nincs link a lapon. Durvábbat mondok: száznál több olyan oldal van a lapon, amelyre nem mutat semmilyen link, pedig érdekes írásokat találnánk rajtuk. Én egyszerű URL hekkeléssel olvastam végig, az URL-ben található számot cserélgettem 8-tól 135-ig.

És akkor a beígért modellkép, a rövid magyarázatokkal:

From Segédlet
  • 1 – Trajanus fóruma (császári fórumok)
  • 2 – Augustus fóruma (császári fórumok)
  • 3 – Caesar fóruma (császári fórumok)
  • 4 – Nerva fóruma (császári fórumok)
  • 5 – Vespasianus fóruma, avagy a Béke fóruma (császári fórumok)
  • 6 – Iulia Curia
  • 7 – Aemelia bazilika
  • 8 – Julius temploma (ezen a helyen égették el)
  • 9 – Rostra Caesaris
  • 10 – Septius Severus és fiainak (Caracalla, Geta) diadalíve
  • 11 – Maga a Fórum, ahol a nép gyűlt
  • 12 – Concordia temploma
  • 13 – Titus és Vespasianus temploma
  • 14 – Saturnus temploma
  • 15 – Capitoleum domb. Két csúcsa volt, az egyik a Capitoleum, melyen Jupiter Optimus Maximus temploma állt (bal oldalt), illetve az Arx, melyen Vejovis temploma (jobb oldalt).
  • 16 – Levéltár
  • 17 – Julia bazilika
  • 18 – Castor és Pollux temploma
  • 19 – Augustus temploma
  • 20 – Vesta ház, előtte a templom
  • 21 – Antoninus és Faustina templom
  • 22 – Romulus temploma
  • 23 – Constantinus bazilika
  • 24 – Vénus és Roma ikertemploma
  • 25 – Caesar temploma
  • 26 – Stadion
  • 27 – Augustus palotája
  • 28 – Domitianus palotája (Flavius palota)
  • 29 – Cymbele temploma
  • 30 – Livia palotája
  • 31 – Tiberius, illetve Caligula palotája
  • 32 – Közraktárak, magánházak
  • 33 – Közraktárak, magánházak
  • 34 – ???
  • 35 – Septimius fürdői
  • 36 – Apollo temploma
  • 37 – Ulpia bazilika
  • 38 – Trajanus temploma és az oszlop

Róma 2/6

2012.04.14; szombat

Éjjeli bolt híján étlen-szomjan indultunk el otthonról. Mint az állatok. Szerencsére 15 méterre a bejárattól volt egy sarki étkező, bezörrentünk. Cukrász- és péksütemények, üdítő, kávé. Nem is kell más. (Na jó, esetleg bor.) Kezdésnek kértem egy üres croissant-t, ezzel helyből le lehet tesztelni a péket. Megbukott. Ugyanaz a nehéz tésztájú, lisztfetisiszta stílus, mint nálunk. Következőre kértem egy vaníliásat, ha már úgyis el van cseszve, akkor legyen teljesen. Az eszpresszó kávé viszont ütött rendesen, még délután is maguktól trappoltak a lábaim, amikor csak álltam a buszmegállóban.

Elméletileg ma már Roma Pass-szal utaznánk, de ötkilométeres körzetben nincs turisztikai iroda, ahol vehetnénk, szóval el kell lőni még egy jegyet. Bementünk a Terminihez, ott biztosan kapunk Pass-t. Bármennyire is bizarr, de ott sem kaptunk. Nem azért, mintha nem lett volna – csak az eladó nem adott. A szokásos kedvenc szituációm: közöltem, hogy ‘two roma pass, please!’… erre kaptam egy hosszú szónoklatot, kérdéssel a végén. Mindezt az utcai zajban, forgatagban. Szerencsére másodikra jobban figyeltem, levettem, hogy Annual Culture Week van, azaz április 14-22 között minden múzeum és intézmény, amelyik benne van a Roma Pass programban, minden papír nélkül, ingyen látogatható. Kivéve Colosseum és barátai, ez a blokk – idén először – maradt fizetősnek (12€).
A fejemben lévő komputer ekkor mondta azt, hogy buffer overflow. Gyakorlatilag az egész jól felépített programtervem összedőlt, lehetett mindent újratervezni, a megváltozott körülményeknek megfelelően. De a sok tervezésnek megvan az a nagy előnye, hogy ekkorra már az összes szükséges adat fejben van, csak szét kell szedni a korábbi tervet és összerakni máshogyan. Például, mi lenne, ha egy napra raknánk az összes olyan látványosságot, melyekhez tömegközlekedni kell, arra jó a napi bérlet, a többi napon meg úgyis csak beutazunk a városba, délután meg vissza a szállásra? Az annyi, mint 6 jegy + 1 napi bérlet, na meg a Colosseum belépő, az összesen 22€. De jók vagyunk! A Colosseum és környéke fél nap, a töredékbe pont beleférnek az utazgatós célpontok, akkor mára bérlet, azaz ma este lesz az is, hogy bejövünk éjszakai csavargásra.

A Terminin megvettem automatából a bérletet, már annyira ment, hogy nem is állítottam át angol nyelvre. A Colosseum két megálló. Kiszálltunk, égnek emeltem a tekintetemet, eltátottam a számat – és telement esővel. Jól indul. Mivel Roma Pass nincs, így keményen végig kellett állnunk a pénztár előtti sort. Nem baj, legfeljebb addig eláll az eső. Aha.

From Roma 2012
From Roma 2012

Mire végeztünk, már határozottan és makacsul szemetelt. Bejártuk a szinteket, megcsodáltuk Minden Focistadionok Öreganyját és külön örömömre az egyik szinten volt egy részletes anyag is a Domus Aurea-ról(1).

(1) Domus Aurea: Néró, őrület a szemekben, nagyzási hóbort. Megvan? Nos, előljáróban jó tudni annyit, hogy a történelmet végig a szenátus írta, ergo ha egy császár sokat csesztette őket, akkor megnézhette magát, mi maradt meg belőle az utókornak. Ha egy császárról annyit tudunk, hogy sültbolond volt, akkor azért joggal gyanakodhatunk, hogy nem csak az volt-e az egész mögött, hogy túlzottan keményen bánt a szenátussal? Ettől függetlenül Néró tényleg nem volt százas, de nem is volt annyira idióta, mint ahogy az elterjedt róla. Habár valójában nem ő gyújtotta fel Rómát, de az határozottan nem növelte a népszerűségét, amikor kiállt a tűz mellé és elénekelte a Trója pusztulásáról szerzett dalát. Mint ahogy az se lendítette előre a népszerűségi listán, hogy úgy döntött, a leégett területen felépíti a világ legfényűzőbb palotáját. Magának. Fényűzésben Róma mindig is jó volt, de Néró ezt is bőven túlszárnyalta. A drágakövek és az arany közönséges építőanyagok voltak a palotában. Úgy indult, hogy felállított az épület mellé egy 35 méter magas bronz (illetve arannyal és ezüsttel kevert bronz) szobrot(2). Magáról. A palota teljes elkészültét nem élte meg, de azért már nem kellett szégyenkeznie, amikor beköltözött. Állítólag azt sóhajtotta, amikor becipelték az első papundekli dobozát, hogy “végre, emberi körülmények között élhetek!”. Néró halála után az épület gyorsabban fogyott el, mint egy féldisznó Etiópiában. Később teljesen el is felejtették, majd a reneszánsz időszakban találták meg véletlenül, nagy szemeket meresztve a föld alól kikerült értékekre. (Pl. Laokoon szoborcsoport.)

(2) Erről a szoborról kapta később a mellé épített aréna is a nevét: Colossus -> Colosseum.

A Domus Aurea komoly problémát okozott nekem tervezéskor. Sokat olvastam róla és igencsak kíváncsi is voltam, mi maradt meg a nagyívű épületből. Csakhogy a Google Earth legnagyobb nagyításában sem láttam semmi kivehető alakzatot ott, ahol lennie kellett volna. Akkor ez most van, vagy nincs? Végül arra a döntésre jutottam, hogy nincs, maximum a pinceszintje lehet meg – ezért örültem a kiállításnak, mert rengeteg kép volt arról, hogy az ásatások alapján hogyan is nézhetett ki az épületegyüttes valójában.

Az arénából kijövet megnéztük I. Constantinus összelegózott diadalívét, felmentünk a Fórumig, döbbenten konstatáltuk, hogy ott nincs bejárat, majd visszamentünk a Palatinus oldalában lévő kapuhoz. Na, ekkor szakadt ránk az ég. A szemerkélő eső először szaporára váltott, később elveszítette minden gátlását és dőlt, mintha dézsából öntötték volna. Mivel a meteorológia mind a négy napra ilyen időt jósolt, így nem húzódtunk be sehová, hiszen négy napig úgysem engedtek volna minket megbújni mondjuk Romulus kunyhójában. Na, szarrá is áztunk. A könnyű túrázáshoz használt vékonyabb esőkabátom kábé egy órát bírt, utána ronggyá ázott rajtam minden: útlevél, térképek, mobiltelefonok, fényképezőgép. Tökmindegy volt, mit, hová raktunk, hiszen mindketten bőrig áztunk, de úgy rendesen, fehérnemű mélységig, a táskáinkkal együtt. Mindezt akkor, amikor azon a területen voltunk, amelynek megismerésére napokat készültem. Áttanulmányoztam a császárokat BC50-től AD200-ig, térképről, írásokból kikerestem miden egyes megmaradt kődarab történetét, egy csomó papírt nyomtattam, hiszen ezt a rengeteg információt úgysem lehet fejben tartani. Gondoltam, majd a helyszínen előszedem ezeket, megnézegetünk, beazonosítunk mindent, ha kell rétegek szerint. Na, ezekből lettek az egyszer használatos térképek: ahogy előszedtem valamelyiket, egy percen belül cafatokra foszlott az esőben. Hiába törölgettem a fényképezőgép lencséjét papírzsebkendőkkel, hiszen a pézsék is csuronvizesek voltak. Végül csak azokat az objektumokat néztük meg, amelyekre emlékeztem, aztán kimenekültünk. Jó lett volna bemenni egy meleg múzeumba, szárítkozni, de a Campidogliónál láttuk, dolgozik ezerrel a Culture Week, legalább százan álltak sorba, hogy bejussanak a Palazzo Nuovoba, a Capitoleumi múzeumba.
Nézegettük a teret, már amennyire a tömegtől meg az esernyőktől lehetett, aztán folytattuk a napi tervet: Via Appia Antica. Újabb nyitott helyszín. Esőben. De, ugye emlékszünk, a kocka ekkor már el volt vetve. Aztán ahogy mentünk a Circo Massimo felé, az eső kezdett szolidulni. Egy helyen megakadtunk: volt egy tér, utak minden irányba, nem tudtam, melyiken kell továbbmennünk. Közel-távol sehol nem volt semmilyen fedett hely, így beálltam egy nagy fa alá és elővettem az addig kiemelten óvott kölcsön térképet. (Ing belső zsebe, ahol csak enyhe felületi nedvességet kapott.) Ekkor jött egy széllökés és vagy egy liter víz zúdult a térképre. Itt borult el az agyam, megrugdostam néhány fát és an-bloc elküldtem Rómát a ká anyjába. Nem ez volt a nap fénypontja. Végül saccolt irány alapján mentünk tovább, szerencsénk volt, nemsokára feltűnt a hatalmas murvás tér, ahol egykor a pompás versenypálya állt.

From Segédlet

Mondjuk, ma már leginkább semmi nincs ott az ősi dicsőségen kívül, de ahogy Nej megjegyezte, az is szép tőlük, hogy nem építették be plázával, lakóparkkal meg parkolóval, hanem meghagyták az emlékezet számára.

Gyakorlatilag itt már elállt az eső, de fenyegetésnek otthagyta a lábát. Lógott.

From Roma 2012

Az eredeti tervek szerint gyalogoltunk volna, de mivel úgyis bérletünk volt, meg tele hócipőnk, így maradt a 118-as busz. Rohadt ritkán járt. Álltunk a Circus Maximus megállóban, és közben szórakozottan nézegettük az egykori aréna mögött a Palatinus romjait. Róma, egy mondatban.

From Roma 2012

Röptében történt egy programmódosítás. Úgy terveztem, hogy a busszal kimegyünk a végállomásig, onnan még gyalogolunk egy kicsit a Quintili villa romjáig, majd eldugott földutakon átkeverünk a Via Appiára, ahol többezer év ódon hangulatától övezve visszasétálunk Cecilia Metella mauzóleumához. Ez egy meglehetősen hosszú szakasz, kiemelt látnivaló nincs, csak hangulat: megy az ember az öreg köveken, jobbra-balra rétek, szántóföldek, esernyőfenyők… és öreg romok. Végül a levegőben lógó eső miatt ez a szakasz kimaradt, sajnálom is erősen. (Ha valamikor visszamegyek, ez az 5 kilométeres szakasz kiemelt helyen fog szerepelni.) Ehelyett leszálltunk a mauzóleum magasságában és átsétáltunk az öreg útra. A sarkon volt egy presszóféleség, kértünk egy-egy omlettes szenyót, meg még egy eszpresszókávét. Mert már kezdett leállni a motor. A jó ég tudja, mi volt a szenyóban, ismerős íz, az nem igazán. De ekkor már mindegy volt.
Csak amikor kijöttünk a fűtött, meleg helyről, akkor realizáltuk, mennyire át fagyunk fagyva, mennyire vízesek is vagyunk. Teljesen illett a hangulatunkhoz a kripta meglátogatása.

From Roma 2012

Bementünk, itt is rom, ott is rom, vázák, amfórák, hamvvedrek. Meg egy nagy kút.
– Oké, hangulatos, meg minden… de hol a hulla? – tette fel Nej a mindkettőnket érdeklő kérdést. Nem jött rá válasz.

Kíváncsiságból benéztünk Szent Sebestyén katakombájába, de ez vatikáni illetőségű múzeum(3), ergo belépőjegyes. Kihagytuk.

(3) Akkor nem tudtam, most már tudom. Nem csak Szent Sebestyén holttestét rejtette a katakomba, hanem ideiglenes jelleggel elég sokáig Szent Péterét és Szent Pálét is itt raktározták. Emellett vagy itt, vagy a Quo Vadis templomnál van az a kő a Via Appia burkolatából, mely Jézus lábnyomát őrzi, abból a pillanatból, amikor megjelent a Rómából menekülő Péter előtt, elhaladt mellette, majd amikor Péter megkérdezte, hogy ‘Jé, uram, te most hová is mész?’ (Quo Vadis, Domine?), akkor csak annyit válaszolt, hogy megy Rómába, ismét megfeszíttetni magát. Ettől persze Péter elszégyellte magát és visszament a kereszthez. Aztán ez vagy így történt, vagy sem, az mindenesetre sanszos, hogy Jézus igencsak meghízhatott az alatt a pár év alatt a mennyekben. Én láttam azokat a köveket, azokon nyomot hagyni… kellhetett hozzá némi túlsúly.

Felsétáltunk a buszmegállóhoz.

From Roma 2012

Nem volt hosszú séta, olyan 500 méter, de egy kis darabon megkaptuk az elmulasztott hangulatot is. A buszon beültünk a fűtött ülésbe (a hátsó üléssor mögött közvetlenül már a motor volt és az az áldott termodinamikai hatásfok gondoskodott arról, hogy meleg is legyen), nem is szálltunk le a végállomásig. Ott metró, majd irány haza.

Illetve. Pont a metróállomásunk mellett volt egy dohánybolt és nagy örömömre találtam benne pont a kirándulás tempójához illő, a minőségéhez képest érthetetlenül ismeretlen szivart. Ha azt mondom, hogy nagy múltú, nagy hagyományú olasz szivargyártás, mit lépsz? Nem, ne hívd ki rám az ápolókat, tényleg létezik ilyen. Csak a nagyvilág nem igazán ismeri. A Toscano szivarokról van szó. A márka létezett már elég régóta, olyan elvegetálunk, dohányunk van, csinálunk belőle valamit tempóban. Aztán a XIX. században bekövetkezett a baj, egy egész szállítmány dohánylevelet elfelejtettek bepakolni a raktárba, a hirtelen eső meg szarrá áztatta. Vakarták a fejüket, hogy mi legyen, végül úgy döntöttek, hogy legfeljebb ráírják, hogy erjesztett dohány, aztán eladják úgy. Legyártották belőle a szivarokat – és hatalmas siker lett. A Toscana szivarok azóta is felettébb népszerűek Olaszországban. A világ többi felén pedig még mindig nem hiszik el, hogy vizes dohánylevélből is lehet szivart gyártani. Pedig nem mondhatnám, hogy nem tudnak róla: Clint Eastwoodnak a mai napig ez a kedvenc szivarja. Az összes filmjében ezt szipókázta. Ez volt a szájában, amikor ellőtte a Csúf kötelét. Ezt szítta, amikor Dirty Harry szerepében az alvilágban rakott rendet. Habár a nagy tömegek nem ismerik, a szivar Amerikában, a művelt szivarosok körében ritka ínyencfalatnak számít. Nálunk pedig nem lehet kapni sehol, pedig a közelben gyártják és még csak nem is drága. (Pontosabban van, de ki kell menni érte Párkányba.)

Mindegy. Ott jártam, hogy irány haza. Némileg azért aggódtunk. Hűvös, szeles idő volt, bőrig átáztunk, mindenünk vizes, az apartmanban pedig csak klímát láttunk, fűtést nem. Oké, melegvizes zuhany van (Nejnek, mert a pici bojler csak egy személynek adott melegvizet), a fürdőszobában láttam hajszárítót, azzal meg tudjuk szárítani a cuccunkat, aztán legrosszabb esetben fűtünk a villanyrezsóval. De nem kellett ennyire túlcifráznunk a dolgot, a klímán volt fűtési lehetőség is, így pár óra alatt mind mi, mind a cuccunk visszanyerte eredeti, dehidratált állapotát.

Még hazafelé beugrottunk a sarki boltba. Nagy örömömre láttam frizzante-t és volt Nej kedvence is, Pinot Noir. Illetve, itt Pinot Nero. Az árak… megint nem tértem magamhoz. A vörös frizzante – írd és mondd – 1,6 euró egy üveggel, a Pinot Noir meg 2,5. És ezek felsőpolcos árak. Komoly túrást kellett bemutatnom, hogy találjak 4€ feletti bort – és ez egyáltalán nem költői túlzás. Végül nagynehezen levadásztam egy Chianti-t, valamivel 4 euró felett. Egyszerűen döbbenet. De több bort nem vettem, most csak ketten vagyunk, három napra, langsam spazieren. (Egy nap alatt elfogyott mind a három. A frizzante eleve egy nagyon alacsony alkoholtartalmú, szénsavas ital, kábé úgy ittuk, mint a meggymárkát.)
Még mindig a bolt. Előttünk egy öreg, a szenilitást már messze a túloldalról szemlélő bácsika fizetett. A pénztáros nem rakott ki elválasztót, így az öreg simán betermelte magának az ásványvizünket. Ugyan harsányan szóltunk neki, de a hapi egy kukott nem értett meg a mutogatásunkból és váltig ragaszkodott hozzá, hogy az ásványvíz az övé. Végül rálegyintettem. Nem kellett volna, de ne rohanjunk előre. Vettünk még valami rendes kaját: kenyereket, vajat, szalámit, sajtokat és süteményt. Gigászi vacsorát rittyentettünk belőlük, borral jól meglocsolva. Pihenés.
Ránk is fért, mert jött az éjszakai menet.

Rögtön egy komoly feladattal kellett megbírkóznunk: kijutni az épületből. A külső zárhoz adott kulcs ugyanis nemes egyszerűséggel nem nyitotta a zárat. A többi kulcs sem. Szerencsére jött befelé egy lakó, kiengedett. De ebből bizony gondok lehetnek, különösen az utolsó napon. Akkor kulcsunk sem lesz. Nem mintha a kulccsal ki tudtunk volna jutni.

Városnézés, villamossal. Illetve, a sunyiban buszra cserélt villamossal. A térképek szerinti 3-as, azaz városnéző villamost szemeltük ki, méghozzá végállomástól (Transtevere állomás) végállomásig (Borghia park). Gyakorlatilag körbetekergi a várost, érintve egy csomó látványosságot. Bérletünk meg van mára.
Nejt megállónként kellett felébresztenem. (Utólag azt kell mondjam, nem ez volt a legjobb ötlet: vidáman, élénken jöttünk el otthonról, aztán a másfél órás buszozgatás közben mindkettőnkön kitört az álmosság. Ráadásul elég sok időt el is vett, az meg csak utólag jutott eszembe, hogy éjszaka más a tömegközlekedés, a night bus hálózatot meg nem ismerem.) Az utolsó két megállóban már nem volt senki rajtunk kívül a buszon. A sofőr is elfelejtkezett rólunk, úgy kellett előrerohannunk, hogy legalább vele együtt le tudjunk szállni.
Kint voltunk egy teljesen néptelen sarkában a városnak, ahol a civilizációba csak egy parkon keresztül átvágva lehet bejutni. Itt látszott, hogy ezt eredetileg nappali túrának terveztem és nem gondoltam alaposan végig, mi történik, ha átrakjuk éjszakára.
– Éjjel tíz óra van, kint vagyunk a belváros szélén, egy sötét, néptelen parkban – jegyeztem meg – Vágjunk bele. Mi bajunk történhet?

Nem történt semmi. Igaz, hangulatos sem volt, mert minden neszre összerezzentünk, de elég hamar visszajutottunk a megnyugtató házak, utcák, emberek közé.
Nagyjából a Piazza del Popolo mellett jöttünk ki a vadonból. Rögtön megszerettük a teret. Kellemes látvány, nyüzsgő éjszakai élet. Innen a szélső sugárúton, a Babuino-n mentünk tovább, becélozva a Spanyol Lépcsőt. Már messziről készültem rá, hogyan fog seggreülni Nej a fenséges látványtól.

From Roma 2012

Nos, sehogy.
– Miért álltunk meg? – kérdezett rá.
– Lépcső. Spanyol Lépcső. Gregory Peck, Audrey Hepburn – próbálkoztam, körbemutatva – Nyüzsgő élet! Varázslatos éjszakai hangulat!
– Ja? – nyomott el egy ásítást.
Feladtam. Ácsorogtunk, fényképeztem.
– Felsétálunk?
– Persze.
Itt kaptunk ízelítőt az arab mentalitásból. A tömeg nem csak romantikus lelkekből állt, hanem hihetetlen bosszantó virágárusokból is. Eleinte csak kézmozdulattal hessegettem el őket, aztán már hangos No! kiáltással reagáltam, amint közeledtek, de hiába. Úgy tapadtak, mint a piaci legyek. A spanyol lépcső tetején támaszkodtunk a korlátnak, összebújva, néztük a várost, erre a faszi odajött és beletolta a képünkbe azt a nyamvadt gyökeret. Csak azért nem repült le a haja az ordításomtól, mert néger volt és kopasz. A romantikus hangulatnak persze lőttek. Rögtön utána jött egy másik, aki egy nyomorult lézerpointert próbált ránksózni, lelkesen mutogatva, milyen messzire látszik a fénye. Ember, lézerpointer! Nálunk már évek óta vállalhatatlanul égő játékszer, még az általános iskolákban is – itt meg ilyenekkel nyomulnak, aggresszíven, a pofánkba tolva. Oké, tudom, hogy dobogós helyen vagyunk a ‘Hogyan látsszunk turistának’ versenyben (jól táplált, középkorú pár, térkép, fényképezőgéptáska), de mindennek van határa. Vagy legalábbis kellene, hogy legyen. Ha tíz méteren belül elhajtok 5 virágárust, akkor mi a fasznak nyomul rám rögtön a hatodik? Hátha közben megváltozott az igényem? És nem, nem értik. Volt olyan, akinek ellöktem a kezét, mert érzésem szerint már túlságosan belenyomult a privát szférámba, erre elkezdett pampogni, hogy why? Nem sokon múlott, hogy nem etettem meg vele a virágját. Na, ennyit a romantikus sétánkról. Mindenesetre határozott élvezettel szemléltem, amikor pár nappal később begyűjtöttek egy indiait a Piazza del Popolo-ról, a többi pedig menekült a kapualjakba.

From Roma 2012

A rossz hangulatú spanyol lépcsőtől a Trevi kúthoz sétáltunk át, mely váratlanul egyből lenyűgözte Nejt. Leültünk egy kőpadra, és nézegettük a víz játékát. Habár úgy tűnt, sok ember van a téren, de ezt egyből átértékeltük, amikor később megláttuk, mennyien is vannak nappal. Az esti tömeg pont kellemesen nyüzsgött, pont annyi élet volt a téren, amennyi még jólesett. Indiai árus pölö egy sem volt és nekem ezzel lopta be magát a szívembe a hely.

From Roma 2012

Innen a Pantheon felé sétáltunk tovább. Mint ahogy lemegy az ember egy öreg pincébe és megcsapja a dohszag, úgy csapott meg bennünket a kor ezen a téren. A Pantheon egész egyszerűen a három dimenziós történelem. Öreg. De nem csak az, hanem – a Via Appia Anticá-hoz hasonlóan – sugározza is magáról, hogy öreg, és ez sötétben különösen jól megy neki.
Mentünk tovább, a Navona tér felé… amikor hirtelen kipukkadtunk. Reggel óta úton voltunk, eláztunk, gyalogoltunk, ekkor már éjfél körül járt az idő – és amikor felvázoltam, hogy most vagy hazamegyünk az utolsó villamossal, vagy később gyaloglunk egy nagyot a Circo Massimo metróállomáshoz (utolsó metró olyan 1.30), vagy ha azt is lekéssük, akkor marad gyalog haza, ami pihent embernek nem egy nagy ügy (50 perc), de nekünk, hajnalban már az lesz. Szóval abban maradtunk, hogy a tervezett éjszakai séta másik részét (Navona tér, Angyalvár, Vatikán) inkább áttesszük holnapra, legfeljebb veszünk még egy napi bérletet. Most pedig futás az utolsó villamoshoz.
Szükség is volt rá. Az utolsó pillanatban értünk az Argentina szállóhoz. Először jól el is böktük, a villamos még csak a depó részlegen állt, én meg azt hittem, hogy az már a megálló és nekiálltam nyomkodni az ajtónyitót. Nem tudom, mit drótoztak össze a gépen a talján mérnökök, de a sofőr kihajolt az ablakon, dühödten ordítozott, majd előrébbgurult 5 métert, heves helyezkedési csatározást indítva be ezzel a 30 méterrel arrébb lévő megállóban. De legalább így mi is észrevettük, hogy az az óriási tömeg ott nem egy utcai gitáros körül gyűlik, hanem a villamosra vár. A villamosunkra. Az utolsóra. Odasétáltunk, pesti módra reszelgettünk, élesítettünk egy kicsit a térdünkön és könyökünkön, majd vártuk a szerelvényt. Hála a rutinnak, sikerült feljutnunk.

Éjjel fél egykor értünk haza. Befelé működött a kulcsunk – én pedig úgy döntöttem, hogy ez az ideális alkalom megkeresni, hogyan lehet ebből a lépcsőházból kijutni. Alaposan átnéztük a zárat, megrángattunk minden megrángatnivalót, de semmi. Az egyetlen halvány remény az volt, hogy kiszúrtam, a zárból rögtön megy az ajtóba egy elektromos vezeték, tehát kell lennie valahol egy kapcsolónak, amelyik nyitja a zárat. De ilyen kapcsoló nem volt sehol. Vakartuk rendesen a fejünket. Elsétáltam a lépcsőház hátsó traktusa felé, ahol egy egykor volt portásfülke húzódott meg. Az ajtaja mellett találtam három kapcsolót. Hmm. Lehetséges, hogy ezek közül az egyik nyitja az ajtót? Mondjuk abszolút illogikus, hiszen innen vagy 15 méter az ajtó, mire odaár a delikvens, a zárnyelv tutira visszakattan. Ki kellene próbálni. De mi van, ha az egyik mondjuk a légószirénát kapcsolja? Éjjel egykor?
Vettem egy nagy levegőt és elkezdtem kapcsolgatni, Nej pedig odaillesztette a fülét a zárhoz és figyelte a kattanást. Hogy az első két kapcsolóra mi történt, azt nem tudom, de a harmadikra megjött a várva várt kattanás, kitárult az ajtó.
– Hiába, öt diploma azért nem hazudik! – veregettük meg egymás vállát. Ezt az akadályt is leküzdöttük.

Fárasztó nap után elmondhatatlanul szomjasan értünk haza. És nem, nem volt semmi innivaló a lakásban, csak az az extra száraz Chianti. Most tudtam volna fenéken billenteni a bácsit, aki lenyúlta a vizünket délután. Két pohár bubis víz után már helyreállt volna a folyadék-háztartásom – így viszont a száraz bor az első kortyra leszárította még azt a kevés nedvességet is a számból, ami a sok loholás után megmaradt. Mondamom sem kell, a bor íze sem jött ki rendesen ilyen körülmények között. Ez az, amire azt mondja az ember, hogy kár belém. De persze fogyott így is, a szomjúság nagy úr.
A borral és egy szivarral kiültem a teraszra. Szerencsére esőnek nyoma sem volt, anélkül meg tavaszias meleg volt az idő. (Egész napra 81% eséllyel mondták az esőt. Nos, az a 81% mind abban a két órában zuhant le, amikor a Fórumon voltunk, utána már nem jött egy csepp sem.) Ücsörögtem, rámondtam néhány megjegyzést a mobilra, ha már nincs idő blogolni, azért ne vesszenek el az élmények.

Kettőkor alvás. Ébresztő nyolckor. Naná.