Search"Párizs"/3" "2012.03""

Párizs 3/3

2012.03.26; hétfő

7.30-kor ébresztő, skera a boltba. Végre be tudtunk rendesen vásárolni. Vettem 3 üveg cídert meg 3 üveg bordóit.

– Jézusom – hüledezett Nej – Belegondoltál, hogy csak a mai napunk van már ebben a városban?
– Hmm, nem. De majd megoldjuk.
– És a hűtőben lévő borokkal mi lesz?
– Mindig csak ezek a részletek.

Kezdtük ott, hogy a reggelihez elfogyott az egyik literes cíder és az egyik bor. Abban is biztos voltam, hogy az egész napos fárasztó csavargás a tűző napon elintézi majd, hogy az ajtónyitás után 5 perccel már ne maradjon a lakásban cíder: hideg is, szénsavas is, finom is. Az alkoholtartalma kevesebb, mint egy Radlernek, szóval tipikus üdítőital. A többi meg tényleg kialakul, legfeljebb hagyunk egy üveg bort az utánunk jövőknek.

Ejtőzés, kávé – és indulás. Tegnap este kicsit meghúztam az útitervet, a korábbi éjszakai séta megmutatta, hogy nem érdemes minden kiszemelt helyre elmenni. Igaz, jöttek új helyszínek. Elképzelés: levonatozunk a már jól ismert Mars mezőre, megnézzük az Eiffel tornyot nappal is. A Trocadero-n keresztül elmegyünk a Diadalívig, majd végig a Champs Elysees-n, Concorde tér, Tuileriák kertje, Louvre. Királyi Palota. Les Halles. A Pont Neuf-on át az Ile de Cite-re, Notre Dame nappal. Innen elmegyünk Marais felé: zsidó negyed, Place des Vosges, Bastille. (Már az az egy kockakő, ami maradt belőle.) Aztán a Pere Lachaise temető, majd vissza a Szajnához, átkeveredni a Latin Negyedbe, csalingázni a kis utcákban, Pantheon, Sorbonne, végül pihenő a Luxemburg parkban. Amint fel tudunk állni, kényelmesen elsétálunk a Notre Dame melletti RER állomásra, útközben pedig megvesszük az ajándékokat.
Szendvicset csomagoltunk, innivalót nem. Gondoltuk, majd veszünk valamit az útbaeső boltokban.
Aha. A legvégén, tehát már a RER állomás felé menet találtunk csak boltot. Egészen addig semmi. Ez egy akkora, de akkora fekete pont Párizsnak, hogy rá sem fér a képernyőre. Ezzel simán lecsúszott az utolsó helyre a márciusi kirándulások rangsorában. Egész nap tűzött a meleg, mindenfelé zsúfolt és drága kocsmák voltak csak… bolt, az nem. A folyamatos szomjazás rá is nyomta a bélyegét a csavargásra. Nem volt éppen jó kedvünk, le is húztuk a látnivalók egy részét.

De az elején még nem sejtettünk semmit. Méregettük az Eiffel tornyot, próbáltuk felfogni, mekkora böszme nagy. Úgy átfogóan nem is lehet értelmezni, csak úgy, ha megnézzük az egyes részleteket, azokat felfogjuk, majd a végén megpróbáljuk az egészet összerakni.

From Párizs 2012
From Párizs 2012

Barna sokadjára sem akarta elhinni, hogy ezt a tornyot eredetileg tényleg 20 évre építették és csak az mentette meg a lebontástól, hogy időközben kiderült, mennyire tökéletes antenna. Azt meg végképp nem értette, miért utálták ennyire kitartóan a párizsiak. A mostani eszünkkel már tényleg nehéz felfogni, de akkoriban a tiszta vas, mint építőanyag teljesen új, teljesen szokatlan – és valljuk be, ronda is volt, ha a kővel, a márvánnyal és a fával hasonlították össze. El kellett telnie pár évtizednek, hogy elfogadjuk, megszeressük. Ne azt lássuk benne, hogy mekkora rozsdás ócskavastömeg (nyilván nem rozsdás, nyilván nem ócska, de az ember valamiért zsigerből hajlamos a vasra, mint rozsdás és ócska anyagra asszociálni), hanem észre kell venni az íveket, a statikát, a csipkére jellemző bonyolultságot. És persze sokat segített az is, hogy a stílus elterjedt, megszoktuk.

From Párizs 2012

Felmenni eszünk ágában sem volt, legalább akkora sor állt a lift előtt, mint tegnap Versailles-ban. Lehetett volna menni gyalog is, de akkor el is felejthettük volna utána a gyalogtúrát. Meg a lábunkat.

A Trocadero már messziről sem nyerte el a tetszésünket, nem is mentünk el odáig. Előtte bedöntöttük jobbra a gépet és egy kisebb, de követségekkel teletömött utcán értünk el a Diadalívig. Már előre szóltak, hogy szociológiai szempontból sem utolsó az autósok viselkedésének tanulmányozása. Körforgalom, öt vagy hat sáv – igazából senki nem tudja mennyi, hiszen sávok nincsenek felfestve, így tulajdonképpen annyi autó megy egymás mellett, amennyi az adott pillanatban éppen elfér. Ha jól láttam, a behajtóknak volt elsőbbségük, akik ezzel erősen éltek is: jött a kocsi oldalról és egy kövér gázzal már három sávot be is nyomult a tömegbe. Kicsit úgy nézett ki, mintha csupa szuicid lemming tipusú versenyző próbálna behajtani a körforgalomba.
Amíg a férfiak a forgalmat vizslatták, Dóra a tanulmányaival foglalkozott. Hamarosan le kell adnia a szakdolgozatát, melynek témája egy francia körutazás. Nejjel bementek egy közeli hóttelegáns étterembe és elbeszélgettek a pincérrel, kértek menükártyát, meg minden olyasmit, ami jól fest beleragasztva egy szakdolgozatba.

From Párizs 2012

Itt még mindig vidámak voltunk. A Champs Elysees-n kacagott a napsugár, a tömeg is inkább élénk, mint nyomasztó volt. Elkaptunk egy forgatást is, valami sörreklámhoz kapcsolódó álinterjú lehetett, legalábbis a medvebundába öltözött söröző nő eléggé valószerűtlenül nézett ki.

From Párizs 2012

Aztán kezdtünk fáradni, de az út csak nem akart elfogyni. Az a baj a sugárutakkal, hogy a tervezőik legtöbbször annyira beleélik magukat, hogy nem bírják felemelni a ceruzájukat a vonalzó mellől. Határozottan örültünk, amikor elértük a Concorde teret, mert ott végre le tudtunk egy kicsit táborozni.

From Párizs 2012

Concorde tér. Nehéz erről röviden írni, mert hatalmas nagy tér. Kicsit hasonlít a Hősök terére, csak mi nem loptunk hozzá obeliszket Egyiptomból. Az útleírások azt mondják, hogy tömény Párizs, látszódik innen a Diadalív, az Eiffel torony, a Louvre előtti diadalív, középen a luxori obeliszk, a teret egyfelől klasszikus épületek veszik körül, barokk szökőkutakkal, másfelől pedig egy park, a Tuileriák kertje. Ez mind igaz, de a valóságban ezen a téren ad randevút egymásnak Európa távolsági buszainak jelentős része is, melyek utána körbe-körbe vánszorognak a tömérdek autó között. Szvsz a tér inkább zsúfolt és idegesítő, mint pihentető, léleknyugató. (Bár volt, aki kigurított egy babzsákot a betonra és szemmel láthatóan jól érezte magát.)

From Párizs 2012

Az se dobott túl sokat a hely hangulatán, hogy tudtuk, anno ezen a téren folytak a kommün kivégzései. (Bár más források szerint a guillotine a Körhinta téren, a mostani kis diadalív helyén tombolt. Szvsz ott lesz a keveredés, hogy az egyik forradalom során az egyik helyen gyilkolásztak, a másik forradalom után meg a másikon. Nekem meg most nincs kedvem felfejteni, hogy melyik alkalommal pontosan hol is.)

From Párizs 2012

Utána a park… olyan park. Vannak benne sugárutak és kisebb oldalsó utak, szökőkút, nagy medencével, padok, aztán fák, virágok. Valószínűleg bennem van a hiba, az eddigi olvasmányaim mindig úgy hivatkoztak erre a parkra, mint a mennyország egy apró szeletére – ehelyett viszont egyszerűen csak egy park. (Ott lehet a probléma, hogy a kert valószínűleg a Tuileirák palotájával együtt alkothatott nagyszerű élményt, egészen addig, amíg a kommün idióta vezetése 1871-ben fel nem gyújtatta az egész gyönyörű épületet. Néha tényleg nem értem az emberiséget. Hitler az utolsó napjaiban parancsot adott, hogy egész Párizst el kell pusztítani. Kész szerencse, hogy elszabotálták a parancsot.)

From Párizs 2012

Aztán a túloldal, immáron a Louvre előtti tér. Ez az a pont, ahol maximálisan meg tudom érteni az anno morgolódó párizsiakat. Nekem ugyanis nagyon nem jön be az üvegpiramis. Nem csak az anyagával van gondom: az üveg már évtizedek óta elfogadott építőanyag, megszokhattuk. A hangulata, az. Nem csak, hogy nem illik az együttes hangulatába, de egyenesen rongálja azt. Körben egy egységes reneszánsz palota, az U alak kinyílásában egy diadalív, mely mögött a Tuileriák kertjének fő útja, mögötte pedig ennek folytatásában a végtelenségbe nyúló Champs Elysees. Ennek az egésznek a közepére, az udvarra lett lelökve egy nagy alumínium/üveg piramis. Egyszerűen nem illik ide, a rideg mértani forma tönkrevágja a reneszánsz épület és tér íveit, vonalait. Teljesen ugyanazt érzem, mint a Gellért téren a szabadtéri kút láttán: van valami, ami úgy önmagában nem ronda, de nem illik a környezetébe, elrontja a ‘fenséges’ érzést, bosszankodásra cserélve azt. (És akkor a cetről még nem is beszéltem.)

Morgás vége. Egyelőre.

Innen felsétáltunk a királyi palotához. – Hogy-hogy királyi palota? – kérdezhetnéd – Hát nem a Louvre volt az?
Igazad van, tényleg az volt. XIII. Lajos kezdte a versailles-i vadászlakot bővítgetni, XIV. Lajosig a Louvre volt a királyi palota. E mellé építtetett egy palotát magának Richelieu bíboros. (Ez volt a Három Testőrben a bíborosi palota.) Aztán később fejlődött fel Versailles, a bíboros halálával pedig az épület a királyé lett. Az egykori bíborosi palotát hívják ma királyi palotának.
Ennek az épületnek megint híresen kellemes udvara van, de amikor belépsz, semmi mást nem látsz, csak egy deszkapalánkot a kőoszlopok között. Nos, ez minden, csak nem szép. Aztán ha elosonsz mellette, akkor már ott lesz az udvar. Körben árkádok, alatta mindenféle butikok (nem a klasszikus ajándékboltok, annál egy fokkal kifinomultabbak, pl. numizmatikai shop), középen szökőkutak és az elmaradhatatlan szögletesre nyírt (vagy nemesített) fák. Tényleg hangulatos.

Itt húztuk le az első látványosságot. Eredetileg meg akartuk nézni a Forum des Halles-t, a Les Halles egykori híres piacterét, de menetközben értesültem róla, hogy a piacot még a hetvenes években lebontották, jelenleg egy ízig-vérig modern bevásárlóközpont van a helyén. Azt meg azért mégse.

Ekkor jutottunk el oda, hogy kivált a só a kiszáradt szánk szélén. Innen a Neuf hídig elég zsúfolt utcákon haladtunk, gondoltuk, majd csak lesz valahol bolt, legalább egy icipici szupermarket. Nem volt. A szigeten ráadásul naív módon középen, a hosszanti tengely mentén szerettünk volna végigsétálni, de kétszer is belefutottunk olyan épületegyüttesbe, mely a sziget teljes szélességét elfoglalta, csak a szélein hagyva meg egy-egy utat. Így jutottunk el a Notre Dame épületéig, ahol a már addig is kritikus határon lévő tömeg hirtelen megtízszereződött. Csak, hogy érthetőbb legyen a megrökönyödésünk: abszolút mezei hétfő dél volt. Habár a kölyköknek ingyenes volt a belépő, de a kilométeres sor láttán lemondtak a bejutásról. Leültünk egy járdaszegélyre, megettük a szendvicseinket. Jó ropogós, száraz szendvicsek voltak, illettek a jó ropogós, száraz ajkainkhoz. Emellett tűző meleg, tűző tömeg. Nem is töltöttünk itt sok időt, megkerültük az öreg templomot és a mögötte lévő parkban végre tudtunk pihenni egyet. Találtunk egy vízcsapot (most milyen jól jött, hogy Nej elfelejtett kidobni a táskájából két darab 2,5 decis borosflakkont), volt vécé is a parkban, így teljes vízcserét hajtottunk végre. Leülepedtünk, mint az iszap. Közben elmeséltem, hogy állítólag ezen a szigeten keletkezett az az ősi település, amelyből Párizs kinőtte magát. Akkor Lutéciának hívták, gondolom, a név sok embernek ismerős az Asterix rajzfilmekből. Azért írtam, hogy állítólag, mert amikor építették a metrót, úgy döntöttek, hogy nem szaroznak mindenféle régészkedéssel, ennek következtében a szigeten lévő összes lelet megsemmisült. Szelavi.

From Párizs 2012

Ez volt az a pihenő, ahol igazán drasztikusan húztam meg a programot. A Bastille tere annyira nem érdekes látnivaló ma már. Zsúfolt körforgalom, középen egy emlékoszloppal. Ha viszont nem megyünk el odáig, akkor ugrik a Pere Lachaise temető is, amiért megint nem ejtettünk túl sok könnyet. Oké, kultikus hely, de akkor is csak egy temető. Különben is, megnézni, hol porladnak egykori nagy emberek maradványai… az valahol egyfajta bálványimádás. A magam részéről úgy vélem, sokkal inkább arra érdemes koncentrálni, ami maradandót alkottak, amiben továbbéltek. Most például – amikor írom a cikket – Doors megy a háttérben.
Aztán ha már lehúztuk ezeket a célpontokat, érdemes-e a Marais negyedet megnézni? A királyi palota után egy ideig jártunk benne, a szűk utcák nem azok a romantikus fajta szűk utcák, a tömeg ellenben valódi. A zsidó negyed is csak a nevében az, az őslakosok mára elhagyták. (Nagy részük nem egészen a saját akaratából.) Egyedül a Vogézek tere piszkálta a fantáziámat, de ahhoz, hogy egy térért ekkorát kerüljünk, már fáradtak voltunk és egyébként sem szerettük ekkor Párizst annyira.

From Párizs 2012

Így feltápászkodtunk, átsétáltunk az agyonlakatolt hídon, csavarogtunk egy kicsit a Latin negyedben. Itt is voltak szűk utcák, de valahogy ezek sem jöttek be. Nem tudom. Szerintem mi lettünk elrontva Barcelonában, illetve Nápolyban és szűk utcák esetén az ottani élményeket keressük. Viszont a Pantheon környéke lélegzetelállítóan szép. A kölykök be is mentek az épületbe (nekik ingyenes volt), mi pedig addig csalingáztunk a környéken. Érdekes lehet errefelé egyetemistának lenni. (A Quartier Latin a sok diákról kapta a nevét. A Sorbonne-t 1257-ben alapították – csak emlékeztetőül, Magyarország ekkor éppen a tatár dúlásból próbált felépülni – és a negyedet főleg diákok, konkrétan latinul beszélő diákok lepték el.)

From Párizs 2012
From Párizs 2012
From Párizs 2012

A Pantheon érdekessége – a nagyívű épület mellett – hogy itt van elhantolva az ország néhány kiválósága. A korábban említett ellentmondás feloldása: Zolát eredetileg tényleg a Montmartre-on temették el – ahol két nappal korábban láttuk is a síremlékét – de később átszállították a hamvait a Pantheonba. Tehát tényleg mind a két helyen “el lett temetve”.

From Párizs 2012

A Sorbonne épületei mellett lesétáltunk a dombról, majd lerogytunk a Luxemburg parkban. Tó, szökőkút, árnyék… nem is kellett más megfáradt lábainknak. Na jó, megittuk a magunkkal cipelt vizünk maradékát. (Bolt persze még mindig nem volt.)

From Párizs 2012

A parkban, a tótól viszonylag távol, a víznek háttal, a szobor előtt parádézott két kacsa. Eszembe jutott egy tegnapelőtti ökörködés. A Montmartre egyik kis utcájában sétáltunk lefelé, amikor a húsbolt kirakatában mindenféle állattetemet láttunk.
– Hát az meg mi ott? – csodálkozott rá az egyik dögre a lányom.
– Kacsa. Lö kacsa – világosítottam fel.

Fél órát ücsörögtünk itt, majd jött a túra utolsó szakasza: megkeresni a RER állomást, illetve útközben bevásárolni a szokásos bóvlikból. (Nej hűtőmágnesekre gyúr, Barna pólókra, Dóra meg kulcstartókra.) Közben persze voltak látványosságok is: elsétáltunk a Notre Dame-tól éppenhogy csak egy kicsivel kisebb Saint Sulpice templom mellett, majd az 542-ben épült (később 1163-ban romjaiból újraépült) St-Germain-des-Pres templom mellett. (Többek között itt található Descartes sírja.)
De itt már igazából csak a kulcstartók, pólók és hűtőmágnesek tartották a lelket a fáradt csapatban.

From Párizs 2012

Ritka perverz tréfa volt a sorstól, hogy ezután nagyon sokáig nem találtunk gagyiboltokat, viszont itt, ebben az utolsó, reménytelen szakaszban futottunk bele két élelmiszerboltba is. Persze ekkor már tök feleslegesen, hiszen a RER megállótól negyedóra utazás és otthon vagyunk, ahol tele a hűtő minden jóval. (Például azzal a két liter cíderrel, mely ebben az állapotban már nem is tűnt olyan soknak.)

A St Germain körúton megtaláltuk a korábban már körbenyáladzott cukrászdát. Nem túlzok: odabent hatalmas kupacokban álltak a macaron-ok. Nehogy már még csak meg se kóstoljuk az eredetit! Némi nyomozás után találtunk előrecsomagolt adagokat (a kimértnél fogalmunk sem volt, milyen súlyú lehet egy darab), ezek alapján az jött ki, hogy 1 darab süti 1 euró. Itt azért elhúztuk a szánkat: azért ezek elég picike darab vackok, ennyi pénzért. Ennyi éhes embernek. Dóra mentette meg a helyzetet, eszébe jutott, hogy mintha a szállásunk melletti boltban is látott volna macaron-t.

Végül a fátum is megszánt minket, találtunk egy közt, ahol csak ajándékboltok voltak, de vagy húsz, egymás mellett. Utána beszédültünk a RER aluljáróba, kókadtan hazabumliztunk. Aztán bementünk a kisboltba, erővel ellenálltam, hogy vegyek még pár üveg bort, a macaron-ból 4 euró volt a tízdarabos kiszerelés (és pont ugyanaz a doboz volt, melyet a belvárosban is árult a cukrászda), szóval minden jó, ha jó a vége. A lakásban a két üveg cídert 3,5 másodperc alatt végeztük ki, aztán lassú, alapos vacsora, lassú és alapos borfogyasztással.

Közhely, de igaz: mindig tanul az ember. Nekem itthon egy nagyon profi Fackelmann pincér dugóhúzóm van(1).

(1) Nem, nem az az agyonbonyolított, csigás-karos izé. Láttál te már pincért ilyesmivel dolgozni? Az csak az otthoni látványkonyhába való. Az igazi dugóhúzó egyszerű, de nagyon hatékony: a kulcs a támaszték, azaz egy egyszerű emelő. (Ezt lehet még cifrázni, ha a cucc összecsukható, akkor az a Dreco.)

Ezen a műszeren van gallérvágó is, melyet teljes elégedettséggel használok. Meglehetősen sok borász gondolja úgy, hogy nem rak a gallérra olyan szalagot, melynek meghúzásával szabaddá válna az út a dugóhoz. Ilyenkor elnézően mosolygok, pár mozdulat a dugóhúzómmal és már le is esett a gallér teteje.
Igenám, de a kint vásárolt pincér dugóhúzón nincs gallérvágó. Miközben az összes kint vásárolt borra igaz, hogy nincs szalag a gallérjukban. Azt a keservit. Hát milyen kapitalizmus ez? Igény, az lenne rá, de a piacon meg nincs megoldás? Jobb híján késsel szenvedtem, de azért ez elég gusztustalan munka: ötször-hatszor körbe kellett metélnem a késsel a gallért, mire levált a teteje. Ez az első bornál még elmegy, de a sokadiknál már elég kockázatos mutatvány.
Teljesen véletlenül jöttem rá a megoldásra. Az egyik gallért valamivel jobban szorítottam meg és erre az elfordult. Hoppá. Jó erősen megmarkoltam, egy hirtelen rántás felfelé – és az egész gallér a kezemben maradt. Innentől kezdve semmit nem kellett vagdosnom, csak egy jól irányzott rántás és volt gallér, nincs gallér. Mindenféle vágószerszám nélkül. Hát, ilyen kapitalizmus ez. Azóta itthon is ezt játszom a szalag nélküli borokkal és remekül működik a módszer. A dugóhúzómon a gallérvágó meg bevonult az atavizmusok közé.

Visszatérve az apartmanba. A fárasztó nap, a sok gyaloglás, a folyadékhiány megtette a magáét: meglehetősen hamar odacsaptunk a készletnek, aztán mindenki bedőlt az ágyba. (Egy fél üveg bor maradt a reggelihez.) A korai fekvés nem is volt baj, 7.30-ra jön Selim, addigra menetkésznek kell lennünk.

2012.03.27; kedd

6.00-kor ébresztő. A reggeli menetrend szerint nem kellett volna ilyen korán kelnem, de még várt rám a borzalmas ágy és annak összecsukása. Nem is vacakoltam vele sokat, egy gyors hidegvizes arcmosás és már másztam is be, úgy, pizsamapólósan az ágy alá. Kezemben a brutális rugó. (Tényleg az volt, összeakasztva a két végét simán lehetett marokerősítőnek használni.) Kész szerencse, hogy ez egy francia ház volt, így a szomszédok nem tudtak mit kezdeni az egyre dühösebben elordított káromkodásaimmal. Az expander egyszerre felrakott hat rugójának kihúzása kutyafasza volt ehhez a feladathoz képest. Beakasztottam az egyik végét, majd megpróbáltam ezt az erős dögöt kábé kétszeresére kihúzva beakasztani a másik végpontba. Féloldalasan fekve, egy 30 centi magas ágy alatt. Többször körbevonszoltam az egész tákolmányt a szobában, mert inkább az egész ágy mozdult meg, mint hogy a rugó nyúljon. 10 perc után már ott voltam, hogy inkább vesszen a kaució, de én ezt nem akasztom vissza. Aztán szerencsére elkezdtem használni az agyam. Ha félig összecsukom az ágyat – még nem tudom, hogyan, de tételezzük fel, hogy – akkor közelebb kerül pár centivel egymáshoz a két végpont. Talán úgy menni fog. Elkezdtem összecsukni, de úgy a negyedéig ment, aztán megállt. Se előre, se hátra. Visszanyitni sem tudtam. Bemászni alá szintén nem. Ekkor számoltam ki, hogy ha kibaszom az egészet az ablakon, a kaució még azt is betakarja. Óriási volt a kísértés. Aztán arra tippeltem, hogy a rávarrott vastag szivacstól nem csukódik össze. Próbáltam kicsit lazítani a kötődésen, erre felszakadt a szivacs varrása. Ekkor mentem ki a konyhába, meghúzni a tegnapról maradt bort. Éhgyomorra. Jól esett. Visszasétáltam a szobába. Bermuda alsógatya, pizsamapóló, kibontott, csapzott haj, kezemben egy fél üveg bor, a szememben eltökéltség. Nem lettem volna ekkor az ágy helyében. Leültem egy székre és méregettem a fenevadat. És ekkor jöttem rá a trükkjére! Ugyanazt az alattomos húzást alkalmazta két nappal ezelőtt és ugyanazt próbálta most is: a fekvőréteg lécekből állt és a dizájnosan ívelt láb időnként becsúszott ezen lécek közé. Ha ez bekövetkezett, akkor a láb megszorult és nem engedte egyik irányban sem elmozdulni a szét-, illetve összecsúszni akaró fekvőfelületeket. Mind a két oldalon kifeszegettem a beszorult lábakat – és az ágy puha könnyedséggel összecsúszott. Egy kicsit széthúztam, bebújtam közé és egy lendületes erőfeszítéssel helyére is akasztottam a rugót. A varrás ugyan felszakadt egy helyen, de az nem látszik.
– Te, mit fogunk csinálni a maradék borral? – kiabált be Nej a konyhából.
– Milyen borral? – néztem körül értetlenkedve.

Még zuhanyoztam egyet, majd elkezdtem pakolni, közben felkeltettük az ifjúságot is, gyors reggelire megettük a tegnapról maradt két zacskó chipset, és éppen amikor a kávémat kortyolgattam, beállított Selim is. Futólag átnézte a lakást, hirtelen jófejségi rohamomban megmutattam neki a két törött poharat, vigyorogva legyintett. Poénkodtam egy kicsit az ággyal, de nem értette, dumáltunk még egy kicsit Párizsról, a sok gyaloglásról, végül visszaadta a kauciót, sokáig rázogattuk egymás kezét és eljöttünk. Ahhoz képest, hogy mennyire szétaggódtam magam, teljesen simán ment minden.

Időmilliomosok voltunk. Háromnegyed nyolc volt, a repülőgépünk fél egykor indult a világ végéről. Még a legnagyobb rátartással is ráértünk fél tízre eljutni a buszhoz, amely két RER állomásra volt tőlünk. Beléptünk a kis boltba, meg a pékséghez, a kaját elraktuk, aztán elutaztunk a Porte Malliot térre. Csak lesz ott egy park, ahol le tudunk ülni kajálni.
Ilyen durván még nem sikerült beletrafálnunk: a tér sarkától kezdődik Párizs legnagyobb parkja, az egy egész kerületet betöltő Bois de Boulogne. Miközben zabáltunk, folyamatosan futó emberek cikáztak körülöttünk, de nem hagytam magamat frusztrálni: lehet, hogy ti reggelente futtok, én viszont ma reggel lebirkóztam egy LYCKSELF ágyat.

Reggeli után visszasétáltunk a buszmegállóba. Még mindig igencsak korán volt, a pályaudvaron semmi élet sem mozgott. A buszok felé kordon zárta el az utat, jobb híján ez elé telepedtünk le. 10-15 perc múlva kezdtek szállingózni többek is, beálltak mögénk. Aztán megjelent egy házaspár és szó nélkül besétáltak elénk, teljesen rátapadva a szalagra. (Mi olyan 3 méterre álltunk tőle.) Na most, te mit csináltál volna? Az látszott, hogy az első buszon bőven kevés utas lesz, teljesen függetlenül attól, hogy mikor szállsz fel, nyugisan jut mindenkinek ablak melletti ülés. Azaz semmi tétje nincs, hogy az első vagy, vagy a harmadik helyen szállsz fel. Csak éppen, mégis, az elv. Nehogy már egy pofátlan tahó ilyen könnyen érvényesüljön. Balhézzunk? Amikor semmi tétje? Ráadásul borítékolható, hogy nem fogjuk érteni egymást? (A házaspár lengyel volt, az ő gépük negyedórával korábban indult, mint a pesti.) Végül Arany Jánosra gondoltam és legyintettem egyet.

Repülőtér. Security check. Kiszúrták Barnánál a dugóhúzót. Kis híján főbelőtték miatta, végül elkobozták. A fene tudja, én eddig nem éreztem úgy, hogy egy szimpla pincérdugóhúzó ennyire veszélyes fegyver lenne. Próbáld csak meg elképzelni: ha tényleg azt szeretnéd, akkor hogyan próbálnál megölni vele egy embert? Úgy értem, próbálj elképzelni egy olyan módszert, amelynél egyszerűbb lenne a dugóhúzóval megölni egy embert, mint puszta kézzel. Úgy belegondolok, hogy bemegy valaki a pilótafülkébe és egy dugóhúzóval sakkban tart két pilótát.
Na mindegy, nem volt drága, de Barna érzelmileg ragaszkodott hozzá.

Kár lenne ilyen szomorúan befejezni az írást, álljon itt a Ferihegyen vetített animációs film arról, hogy mit lehet felvinni a gépre és mit nem. Függetlenül attól, hogy némileg túlspilázottnak érzem a szabályozást, jókat vigyorogtam a rajzfilmen. Ilyen a jó propaganda.
 

 
Végül a szokásos link:
Az összes kép (slideshow)

Párizs 2/3

2012.03.25; vasárnap

Úgy feküdtünk le, hogy semmi korai kelés, de 10 óra körül azért jó lenne elindulni. Ez egy ravasz megfogalmazása volt annak, hogy megint keveset alszunk. Éjjel két óra is elmúlt, mire sikerült legyőznünk az Ágyat, mondjuk az elalvás nem tartott tovább 5 másodpercnél, de akkor is, ha tartani akartuk az indulást, akkor legkésőbb nyolckor ébresztő.
Nej volt olyan szolidáris, hogy velem együtt kelt, együtt mentünk le a boltba és együtt csodálkoztunk a kiíráson, miszerint zárva. Itt jött jól a tesóm röpke franciaképzéséből rámragadt idióta gyerekdal(1), kilogikáztuk, hogy a bolt csak hétfőtől szombatig tart nyitva.

(1) Löndimardimercredizsördivendrediszandiédimanzs, infebókondanlöbuáalzuázom, azaz hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap, jó dolgunk van, mint erdőn a madárnak.

Vállvonogatás. Pékség van, éhen nem veszünk. Aztán amikor már hazafelé sétáltunk, akkor kezdte kipakolni a zöldségeket egy kisboltos, na, őt megvártuk, vettünk nála sajtot, bort és nescafe-t. Nem így terveztük, de végül csak lett megint croissant, baguette, sajt és bor, szóval jöhetett a mediterrán reggeli.

Beosztottuk. Amíg a csapat fele reggelizett, addig a másik fele zuhanyzott. Dóra kitépte a falból a fürdőszobai konnektort. Nekem a kezemben maradtak a zuhanyfülke ajtajai. Visszaraktam. Dóra is visszatuszkolta a konnektort. Megint legyőztük a kauciót.

Az órát viszont nem sikerült, végül 11 lett, mire elindultunk. Volt némi közelharc, mire az angolul egy kukkot sem tudó pénztárossal tisztáztuk, hogy négy retúrjegyet szeretnék venni Versailles-ba… de végül sikerült, sőt, kellő eligazítást is kaptunk. A tegnap már olyan jól megismert Mars mezei megállóban kellett átszállnunk.

A tegnapi rókák már barátságos farkcsóválással fogadtak.

Mint már korábban is utaltam rá, Párizs legfontosabb jelzője a sok. Mármint ember. Mindenhol tömeg. A nevezetességeknél pedig valami űbertömeg. Most akkor próbáld elképzelni: vasárnap késő délelőtt, szikrázó tavaszi napsütés, Versailles-ba menő vonat. Mint a heringek. A végállomáson ki is kapcsolták a jegyellenőrzést, így is alig bírt kizúdulni a sok ember. De legalább nem kellett foglalkoznunk azzal, merre lehet a kastély. Mentünk a többiekkel. Útközben megvettük a jegyeket. Közepesen magas árak (kombinált jegy 19,5€, de 26 év alatt EU állampolgárnak nem kell), aztán a kastély.

From Párizs 2012
From Párizs 2012

A tömegre egy jellemző kép. A sorban állva készítettem, balra a sor vége látható, jobb oldalon a sor elmegy a kerítésig, elfordul, majd a bejárat abban a bal oldali alumínium épületben van.

Még odakint toronyárus feketék masszív tömege. A kulcstartóra akasztható pici Eiffel toronytól a cseresznyefa permetezéséhez létraként is használható giga Eiffel toronyig mindent árultak. Szerencsére az udvarra már nem engedték be őket. De ehhez az kellett, hogy talpig géppisztolyba öltözött kommandósok járőrözzenek.

Security check. Lehet abból probléma Franciaországban(!), hogy az embernél mindig van dugóhúzó? Csak nem gondolják azt, hogy habzó szájjal meg fogjuk támadni egy dugóhúzóval valamelyik baldachinos ágyat? Illetve… izé. Azért megpróbáltuk becsempészni. Sikerült.

Első harc. Csajok a klotyiért. Férfiak audio guide-ért. (Egyébként ingyenes.) Mi nyertünk. Mehettünk a kastélyba.

Audio guide. A szobákban minden egyszerre belépő egyszerre bámul a plafonra.

Irdatlan tömeg. A sokadik frusztráció után úgy döntöttem, mostantól én is direkt bele fogok sétálni mások képeibe. Rögtön helyre is billent a lelki egyensúlyom. Ez nem is rossz szórakozás: adni a hülyét, forgolódni idegen gépek előtt, a legrosszabb esetben odavetni a pampogó békazabálóknak, hogy nye ruzomis.

Barna némileg csalódott. Hivatalosan az a mondás, hogy a kastélyban rendezték be a francia történelmi múzeumot, de ez leginkább csak egy gyökérkefe, nem múzeum. Egy tematikus kiállítás van, itt a Napóleon hadjáratokkal kapcsolatos festményeket lehet megtalálni. Amikor megkérdeztük, hogy és a többi rengetegminden hol van, azt mondták, hogy Louvre. Gondolhattuk volna. Az az a hely, ahová szándékosan nem megyünk be, mert nincs annyi szabink egy évben, mely a végigjárásához elég lenne. Így maradtak a szobák és a bútorok. Bútorokat írtam volna? Hát, ez már majdhogynem a szégyen kategória szélét nyaldosta. Szoba szobát követett, tapéták a falon, remekbe szabott freskók a mennyezeten, a bútorok pedig… néhány szánalmas puff a fal mellett, esetleg egy-egy pici asztal. Hát, ez így nem kastély. Én nem csak bútormániákus vagyok, de szeretem elképzelni azt is, hogyan lehet élni egy környezetben. Nos, ebben a környezetben sehogy. Ezt csak úgy odalökték a látogatóknak, nesztek. Gondolom a többi bútor szintén a Louvre-ban van.

From Párizs 2012
From Párizs 2012

Mindemellett a tükörterem elképesztő. Még akkor is, ha tulajdonképpen nincs benne más, mint tükrök, csillárok, puffok és dohányzóasztalok.

From Párizs 2012

A kastély után visszakerültünk az egyszerű nép körébe. A parkba ugyanis ingyenes a bejutás, csak a kastélyokért kell fizetni. Van valami belső buszközlekedés, a kombinált jegy jó is rá, de nehogymár buszozzunk, amikor gyalogolni is lehet.

From Párizs 2012
From Párizs 2012

Az egész park összes fája szögletesre van vágva. Nem ám 1-2 méter magasságban: 10-15 méteren. Aztán később láttuk, hogy más parkokban is. Ha Franciaországban az ember megtanul fákat trimmelni, egész életére el lesz látva munkával. Bár Barna koncepciója is elgondolkodtató: szerinte ezeket a fákat direkt ilyen formájúra nemesítették és azok már nem mernek kinőni a kocka formából.

From Párizs 2012

De nam csak a fák szögletesek, hanem a park összes növényzetét is geometriai formákra nyírták. Tudom, ez a francia kert stílusa… de engem határozottan nyomaszt. Mi mindent lehetne ebből az anyagból kihozni, ha beengednék ide Gaudit, vagy csak egy japán kertészt?

A japán nő, ahogy gondosan felrakta a gépre a napvédőt, majd szembefényképezett a nappal. Értem én, hogy ennyire szikrázó napsütésben komoly kihívás komponálni, meg fényképezni… de ha ész nélkül használjuk a technikát, attól nem lesz jobb.

From Párizs 2012
From Párizs 2012

A séta első állomása a Grand Trianon. Igen, ez az a bizonyos kastély, azon belül is fentebb az terem, ahol azt a szerződést aláírták. Hát, nem egy nagy durranás, de anno a Sans Souci is csalódást okozott Potsdamban. Persze, én vagyok a túl igényes, egy papírt bármilyen fészerben is alá lehet írni. A kastély meg egyébként is azért épült, hogy a királyi család tagjai elmenekülhessenek a túl sok megkötéssel járó fő kastélyból.

Aztán pont ezért épült végül a Kis Trianon kastély, amikor már a Nagy Trianon kastély is túl merev, túl etikettes lett. Ennek már tényleg voltak fészer jellegű beütései, de messze ez tűnt a legélhetőbb épületnek. Annak ellenére, hogy itt különítették el leginkább a személyzetet a lakóktól: mindenféle trükkös gépezetek tették lehetővé, hogy a szolgák úgy tudjanak felszolgálni, hogy személyesen nem is találkoznak az uraikkal. A konyhát simán elfogadtam volna itthonra.

A vécéhelyzet meglehetősen tragikus a parkban. A női részlegek előtt kivárhatatlan sorok, de még a férfiaknál is ácsorogni kellett. A csajok nem is nagyon próbálkoztak, inkább tűrtek. Aztán Kis Trianonban a látogató útvonal elment Marie Antoinette budiárja mellett. Nej meg lemaradt. Azt hittük, beült.

Ahogy kiléptünk, vascsöveket pillantottunk meg, melyek az épület eldugott sarkait védték.
– Komolyan gondolják, hogy ez megakadályozza az embereket abban, hogy odapisiljenek? – értetlenkedtem.
– Szerintem inkább azért vannak ott, hogy segítsenek azokon, akik a sarokba akarnak hányni – tippelt Barna.
Ezen akkor jót vigyorogtunk, de a valóság, a hősi időszakban, valami ilyesmi volt. A kastélyokban nem volt klotyi, mindenki odapakolta a cuccost az eldugott sarkokba, a szolgák meg takarítottak. Na jó, a királynak járt egy aranybili. (A kiválasztott kegyenceknek pedig megadatott a jog, hogy ott legyenek, amikor a király gúvadt szemmel nyögött az apparáton. Szurkolhattak és ha különösen formás adag jött ki, akkor jutalmat is kaptak.)

Ekkor már délután öt körül járhattunk, a parkot hatkor zárták, így elindultunk hazafelé. Komótosan, ráérősen.

Az egyik réten labdáztak. Apuka vagányul be akart mutatni egy Zidane-cselt a gyereknek, de belegabalyodott a lábaiba és hatalmasat taknyolt. Mind a ketten fülig érő vigyorral néztek egymásra.

Már a kastélyon kívül, egy üzletben eldőlt, elájult próbaba, hanyatt feküdt a parketten. Keze leszakadva, messze a földön. Biztosan ő is ott bulizott tegnap este a Szajna parton.

Kényelmesen hazavonatoztunk, kis bolt, sajtok. A söröknél megint kikerekedett a szemem: Chimay trappista sör, abból is a vöröscimkés, a leginkább kedvencem, 0,75 literes kiszerelésben. 4 euró. Ez az a pont, ahol a férfiember elsírja magát. A hűtő tele van finomabbnál finomabb cíderekkel. Ilyenek otthon egyáltalán nincsenek. (Elszórva egy-egy 3 decis, de minőségben meg se közelítik az ittenieket.) Szintén ott figyel a hűtőben néhány üveg bordói bor. Ebből sincs sok odahaza és ha van, akkor bőven nem az itteni áron. Erre jött most rá az abszolút kedvenc söröm, az otthonihoz képest féláron, azaz már megfizethető magasságban. De nekem csak egy gyomrom van és berúgni sem akarok… akkor melyiket válasszam? A biztonság kedvéért vettünk mindenből, aztán majd meglátjuk.

From Párizs 2012

Este nyolc körül értünk haza… és tekintettel a korábbi kevés alvásra, nem is húztuk sokáig a napot. Vacsiztunk, odacsaptunk a boroknak, aztán nagyon korán ágynak is dőltünk. Holnap megint gyaloglós nap lesz.

Párizs 1/3

Rögtön az elején egy választási lehetőséggel kezdem: ha nem akarod elolvasni a most következő 3 nap történetét, akkor helyette az is megteszi, ha megnézed ezt a Randevú nevű rövidfilmet. A pacák kábé nyolc perc alatt beszáguldozza Párizsnak a Szajna északi partján lévő nevezetességeit, külön tetemes időt eltöltve a Montmartre-on, ahol nekünk is volt szerencsénk lakni.

A kitartók számára pedig jöjjön a szöveg.

2012.03.24; szombat

Ott fejeztem be az angliai utat, hogy idehaza váratlanul a márciusi nyárba csöppentünk, ennek örömére egy szál rövidujjú ingben sétáltam hazáig Ferihegyről. Meg is lett az eredménye, este már éreztem, hogy baj lesz, ami másnap be is következett: kifogtam Minden Náthák Öreganyját. Az orromba percenként felszúrtak egy százas szöget, egy láthatatlan kéz erősen megcsavarta, az orrommal együtt, majd az ezt követő tüsszögésektől ketté akart robbanni a fejem, az agyam helyére pedig egy takonnyal átitatott szivacs került. Azzal vigasztaltam magam, hogy legalább a helyes francia kiejtéssel nem lesz problémám: a náthás orrhang sokat segít.
Ilyen állapotban kellett összeraknom a háromnapos csavargás programját, ráadásul az egészre volt egy hosszú délutánom (értsd, hajnalba nyúló), pedig mit nem adtam volna egy jó alvásért. De mivel komolyan hiszek abban, hogy a csavargások által nyújtott élmény egyenes arányban van a rákészülés erősségével, így nem sok választási lehetőségem maradt. Teletömtem a zsebeimet papírzsepivel és negróval, hogy legalább a repülőgépen ne kövezzenek meg, kint meg majd iszok folyékony negrót, aka abszintet. (Egy centet sem találtam Párizsban. Baudelaire és társai valószínűleg folyamatosan pörögnek a sírjukban.)

Nejnek mindenesetre jól indult a napja. Még a ferihegyi buszon mellé állt egy nála jóval alacsonyabb nő és megkérte, hogy jelezzen helyette.

A legdurvább az egész kalandban az a fél nap, mely a lakás bezárásától az idegen helyen lévő ágybahuppanásig tart. A repülés, az összes hülyeségével, az idegen városba bejutás a reptérről valahogy, aztán tömegközlekedni, jegyet venni, megtalálni a szállást, elintézni a formaságokat… és végül ruhástól az ágyba dőlni. Ismét megcsináltuk. A többi már jókedv, vidámság, hejehuja.
A bejutás mondjuk némileg zsebbevágó, a repülőtérről (Beauvais) csak és kizárólag shuttle visz be a városba, 15 euró/fő áron. Ez négy embernél 120 euró. Csak az arányok kedvéért, a repülőjegyek oda-vissza olyan 130 euró körül voltak, szintén négy főre. Viszont raktak ki térképet a pultra, olyan szódával elmegy minőségben, de végül teljesen elég lett mindenhová.

A szállás valami extra szerencse volt, Párizs ugyanis borzasztó drága, különösen 4 embernek. Apartmanban nem is nagyon reménykedtem, de még a booking.com is csak az üveghegyen túlra adott elfogadható áron szobákat. Aztán egy héttel az indulás előtt tettem egy újabb kísérletet és a kedvenc apartmanos oldalam kidobott egy jó találatot: négyszemélyes apartman a Montmartre szélén, 3 éjszaka 250€, éppen van is a cégnél kedvezményem, a fényképek jók, a kommentek is, közlekedés oké, Moulin Rouge 5 perc séta, hajrá. Három dolog zavart csak: a ház és a környéke kívülről eléggé arabsújtottnak nézett ki, a szállásadó kontakt egy bizonyos Selim nevű pacák volt, emellett elég vastag kauciót (300€) kértek – az előre fizetendő – teljes szállásdíj mellé. (A gyanú ott horgadt fel igazán, hogy a szállásdíj és a kaució együttes értéke volt pariban a többi apartman díjával, tehát végig az motoszkált a fejemben, hogy valami trükkel le akarja majd nyelni a pacák a kaucíót.) De ne rohanjunk ennyire előre, végülis elég sok városban szálltunk már meg ezen a cégen keresztül, mindegyik szállás erősen necces volt első ránézésre, aztán mégis mindegyik rendben volt (beleértve a vadromantikát is), szóval gyorsan befoglaltam. Legfeljebb kiemelten vigyázunk a felszerelésre.

Az első találkozás nem volt gáz, a pacák mosolygós, annyira nem is arab, egy kicsit olyan Jean Reno figura, de fura zselézett hajjal (ha ez nem meleg, akkor lerágom tőből a karomat – reagálta le a kicsi lányom), adott elismervényt minden pénzről, lelkesen elmagyarázta a lakás működését, külön felhívva a figyelmünket az IKEA kanapéra. Hogy hogyan kell szétnyitni. Hanyagul rálegyintettem. Az 5 évvel ezelőtti költözködés óta nekem nemzetközi vizsgám van Ikeából, ráadásul a szemem sarkából láttam, hogy ott van az ágy mellett az eredeti használati utasítás is, nincs ezen mit megbeszélni. A biztonság kedvéért 1 órával a tényleges indulás elé kértem a checkout-ot, ha esetleg nem jelenne meg a pacák a kaucióval, akkor legyen időm intézkedni.

Az első lépés volt boltot keresni a környéken. Háát, Párizs nem a boltjairól lesz emlékezetes. Majdnem a Moulin Rouge-ig mentünk el, de csak nagyon apró boltokat találtunk az Avenue de Clichy-n. Végül kínunkban bementünk az egyikbe, vettünk valami sajtot, vettem valami olcsó spanyol tempranillo-t meg egy üveg bordói bort, a pékségben mindenféle finomságot, aztán ennyi. Majd visszafelé sétálva vettük észre, hogy az egyik sárga/fekete üzlet tulajdonképpen élelmiszerbolt, na itt végre találtunk mindent, amire szükségünk volt. Külön szerencse, hogy az üzlet kábé száz méterre volt a szállástól. Oké, innentől minden rendben lesz. Gyors ebéd: croissant, baguette, sajt, sonka, bor.

Naná, hogy egyből a borokhoz nyúltam. Venném le a poharat… derékben el volt törve. Csak éppen ügyesen visszarakták a szekrénybe. Aha, itt más is küzdött a kaucióval. Aztán elöblítettem egy másik poharat, leráztam róla a vizet, majd ugyanezzel a mozdulattal hozzávertem a hűtőszekrény széléhez és letört egy jó nagy darab a pohárból. Ügyesen visszaraktam és betettem a szekrénybe. Én is küzdök a kaucióval.

– Láttad a poharakat? – kiabált ki Barna a szobából.
– Melyikre gondolsz?
– Van ott egy Simpson családos. Enyém lesz a Bart!
– Oké.
– Dórának keressél egy Lisá-t!
– Oké.

Ekkor megálltam egy pillanatra és extrapoláltam: akkor nekem melyik is jut?

– Te, Barna, ezt itt fejezzük be!

Rögtön ezután megbontottam a tempranillo-t… és egyből borítottam is a lefolyóba. Teljesen poshadt volt, színre pedig halványrózsaszín és majdnem tejsűrűségű. De én vagyok a hülye, Párizsban spanyol bort venni -még ha csak 1,5€ volt, akkor is – mekkora marhaság már. Jelzem, tényleg az. Az újonnan felfedezett bolt tele volt 3,5 – 5,5 euró közötti bordói borokkal, egyszerűen nem lehetett hibázni, mind nagyon-nagyon finom volt. (Gondolom, bár mindet nem kóstoltuk végig – volt vagy negyven – de erősen törekedtünk rá.)
Természetesen a szokásos kesergő. Hogy nálunk a borász szakma milyen csúful visszaél azzal, hogy az emberek nagy részének nincs külföldi tapasztalata. Egész egyszerűen nálunk a borok árkategorizálása el van csúsztatva eggyel. Mivel kint is zömében a 4€ körüli borok uralták a közértet, elmondható, hogy ott is, meg nálunk is az 1000-1500 forint körüli borokra lenne a legnagyobb kereslet. Ezek azok a borok, melyekből az átlagember hajlandó lenne bontani egy üveggel hétköznap is. Ha viszont a borok minőségét nézem, akkor a kinti 4 eurós borok itthon a 2-3000 forint közötti boroknak felelnek meg. Azaz tudunk jó borokat csinálni, csak szemérmetlenül drágán adjuk. Ami viszont 1000 forint körül kapható, az csak annak számára vállalható, aki nem kóstolt még külföldön ebben az árfekvésben bort.

Na, mindegy, feltöltöttük magunkat borokkal, ciderekkel (a csajok Londonban rájöttek, hogy ők cíderrajongók), aztán nekiindultunk Párizsnak. Eredetileg közepes mászkálást terveztem, de Dóra szerette volna látni az Eiffel tornyot is éjszaka, így rögtön egy jó nagy mászka lett belőle.

From Párizs 2012
From Párizs 2012

Kezdtük a hullákkal. Elnézést, halottakkal. A fene tudja, Párizsban miért annyira divat a temetőkben mászkálás, de mi sem tudtuk kihagyni. A Monmartre temető pont útba esett, éppen nyitva is volt, mentünk bent egy lendületes kört. Szívesen mondanám, hogy illedelmesen, az élet múlandóságán elgondolkodva andalogtunk, leróva a tiszteletünket néhány nagy névnél, de megjelent egy csomó temetői szolga harangokkal, és elkezdték kihajtani a népet. Stendhal sírja előtt azért megálltunk legalább egy biccentésre, illetve meglátogattuk Zola egyik sírját. (A másik állítólag a Pantheonban van, de ez nekem egy kicsit gyanús.)

From Párizs 2012

A következő megálló a Vörös Malomnál volt. Megnéztük, beszagoltunk… de ez nem a mi világunk. Egzotikum. Innen elég sokáig mindenféle szexboltok szegélyezték az utunkat. Az egyetlen üde kivétel egy őszinte bolt volt, a sokat sejtető Porno Shop néven. (Már az utcai tábla is sokat ígért: Gay Revue, Poppers, Big Dong… és hasonlók.) Akartam nyomni egy fényképet is róla, de éppen előtte üldögélt egy részeg, aki azt hitte, hogy őt akarom lekapni és hevesen tiltakozott. Hiába, a kies Montmartre.

From Párizs 2012

A Place Pigalle-nál(1) tértünk le a főútról és vettük be magunkat a kis utcákba.

(1) Ha kell önnek még egy vallomás,
nem csókol jobban senki más!
Nélkülem hideg a Place Pigalle!

A Ravignan utcában, nem messze a legendás mosókonyhától(2) megálltunk, mert egy Citroen tolatgatott a szűk utcában. Xara Picasso. Nem bírtam megállni röhögés nélkül.

(2) Egyik nagy-nagy kedvenc filmem a Picasso Kalandjai(3). Ebben szerepel ugye az a manzárdszoba, ahol víz ugyan nincs, de electricité, az igen. Na, ez az épület ténylegesen is létezett, ez volt az a bizonyos Bateau Lavoire, azaz Úszó Mosoda a Rue Ravignan 13. szám alatt. Miután Picasso ideköltözött, egy csomó extrém művész követte, így alakult ki ebben a sivár mosókonyhás épületben a párizsi művészvilág egyik központja.

(3) Egyetem, orosz záróvizsga. Nem ez volt az első eset, hogy betlivel mentem vizsgázni, de messze ez volt a leglukasabb mindegyik közül. A szórakozás témát húztam. Ez külön gond volt, mert nekem akkor valójában kétféle szórakozásom volt: olvastam, illetve haverokkal dumáltam mindenféle kocsmákban. Kínomban benyögtem egy általános rizsát, miszerint mozi. A gonosz vizsgáztató rákérdezett, hogy melyik filmet láttam utoljára? Ez úgy nagyjából a Csizmás Kandúr lehetett, durván tíz évvel korábban. Egyre nagyobb zavarban voltam, végül eszembe jutott a Picasso Kalandjai, mint örök kedvenc. – Picasso. Picasso Zsizny – nyögtem ki. A tanárnak felcsillant a szeme. Egy művelt hallgató! Rögtön bele is vágott: Picasso melyik korszakáról volt benne szó? – Ööö – kerestem a megfelelő kifejezést – Vszjo Picasso.
Szemet így kigúvadni még nem láttam(4). Nem is volt több kérdés, megkaptam a kegyelemhármast.

(4) Az vígasztal, hogy ezzel sokat tettem a tanerő mentális egészségének megóvásáért. Évekkel később, amikor Zsolt barátom hasonló záróvizsgán az ‘elmentem a kórházba’ kifejezést a meglehetősen hevenyészett ‘igyí szjudá ambulancija’ formában rögtönözte, a tanár már csak rezignáltan legyintett.

Nos, ha másból nem is, de a Montmartre névből(5) azért lehetett sejteni, hogy nem lesz sík a terep. Ennek ellenére Nej hatalmasat nyögött, amikor meglátta előttünk a lépcsőket.

(5) Mártírok Hegye.

From Párizs 2012

Nem a katedrálissal szemben mentünk fel, úgy gondoltam, hangulatosabb lesz, ha először a piktorok terén kötünk ki. Itt valamikor tényleg nagy festők dolgoztak, de a turisták miatt a Montmartre-ról már elég régen elmenekültek az igazi művészek. Ettől persze a térnek még félelmetes hangulata van, a piktorok gőgösen szegezik állukat az égnek… de sokat levon az élményből a mindent elárasztó hatalmas tömeg.

From Párizs 2012

Innen csak pár lépés volt a Sacra Coeur katedrális. Ez egy szokatlanul fiatal katedrális, valamikor a XX. század elején fejezték be – de ez nem látszik rajta. Lokáció terén pedig kifejezetten jól áll, a templom előtti mellvédekről belátni Párizs teljes belvárosát. (Ez is maradt az egyetlen kilátási pontunk, sem a Pantheonban, sem a Notre Dame-ban nem mentünk fel magasra. Sőt, az Eiffel toronyban sem. El se hiszed, mindenhol milyen hosszú sorok álltak.)

A katedrális előtti tömegben láttam egy zseniális idegenvezető nőt. Ugye tömegben mindig probléma, hogy a vezető ne veszítse el a csoportját, ezért igyekeznek valami feltűnő esernyővel operálni a szerencsétlenek. Csak hát, az egyik esernyő olyan, mint a másik. Na, ez a nő megoldotta: egy rendes, életnagyságú kaszát cipelt magával. Hihetetlen, mennyire praktikus lehet a tömegben.

Minden gagyi- és ajándékárusok Mekkáján, a Steinkerque közön visszamentünk a Clichy útra. Ekkor már elég szomjasak voltunk, gondoltuk, keresünk egy boltot. Ahogy Londonban szoktuk. Aha. Teljesen vissza kellett mennünk a Mártírok útjáig, és ekkor még nem is tudtuk, mekkora mázlisták voltunk, hogy egyáltalán találtunk boltot. Vettünk bent másfél liter dobozos bort (6*2,5 decis bor, mint máshol az üdítő) – és olyat láttam, amitől könnyek jelentek meg a szemem sarkában. Trappista sör. Chimay. Az egyik kedvencem. A világ egyik legjobb söre. 1,5 euró körüli áron. Amit itt Magyarországon 800 körül árulnak az Auchan-ben. Amit már olyan sokszor megfogdostam, de sohasem mertem megvenni, mert hogyan nézne már ki, hogy egy sörfüggő apuka elissza gyerekei jövőjét. Persze, hogy bedobtam egy üveggel és a lendületet látva Nej is berakott egyet. (Ha nem lett volna előttünk még az egész éjszaka, tele gyaloglással, simán bedobtam volna egy egész rekesszel.)
Majd nagyon laza, nagyon vidám clochard módjára be is csöveztük a szesz egy részét, rögtön a bolt melletti mellvédnél. Vettünk odabent 1 euróért egy érdekesen dizájnolt pincérdugóhúzót, mert hát csak Franciaországban vagyunk, nehogymár zavarba jöjjünk, ha szembejön velünk egy üveg bor. Ezzel felharaptuk a söröket – és hát… meggyaláztuk. Gondolj bele, tényleg egy viszonylag drága, nagyon finom, meglehetősen bonyolult, kifinomult sör – mi pedig melegen, üvegből döntöttük magunkba, egy kevergő város meglehetősen zsúfolt közterén, szombat este. Hatalmas röhögések közben. Hangulatunk ekkor érte el az egyik lokális maximumot, végülis Párizsban voltunk, eddig minden jól alakult, épp most ittunk finom söröket, vár minket a belváros, a Szajna-part, a borokat visszük magunkkal, aztán a végén kiülünk az Eiffel-torony lábához, a fűbe, elborozgatunk, hóhahó, mekkora éjszaka lesz. Én még egy szivart is vadásztam magamnak útközben egy trafikban.

From Párizs 2012

Egy ideig tényleg jó is volt, az utcákat hozzánk hasonlóan vidám népek lepték el, még az autók is vidáman dudáltak az időnként a járdákról leszédelgő gyalogosokra. Aztán a Notre Dame Lorette után váratlanul néptelen utcákon találtuk magunkat, le is ült a hangulat, de ettől még mentünk egyenesen lefelé. A királyi palotánál volt a mélypont, ott dühöngtem, hogy nem igaz, hogy nem találom meg a bejáratot az udvarra… és tényleg nem találtam meg. Eszembe sem jutott, hogy a királyi palotában egy deszkakerítés mellett kell elsunnyogni, hogy az egyébként meglepően kellemes és hangulatos kertbe bejussunk. (Hétfőn, immár fényes nappal azért csak megtaláltuk.)
Szóval itt egy kicsit vacakul éreztük magunkat, ott, ahol a Louvre üvegpiramisa kellett volna, hogy álljon, csak falakat találtunk, én már kezdtem volna dühöngeni és falat bontani, amikor találtunk egy boltíves árkádsort, majd azon átbújva csak megleltük a Louvre előtti teret. Üldögélés, némi fotótechnikázás, pihenés.

From Párizs 2012

Mindenkit megvigasztaltam, hogy még a felénél sem járunk a kijelölt távnak. Aztán kisétáltunk a folyóhoz. Innentől már jók voltunk, hasonlóan a Temzéhez, a Szajna is elég jó sorvezető tud lenni. Hajjaj, de még milyen jó. Még nem is láttuk a vizet, de már hallatszott, hogy itt bizony buli van.

From Párizs 2012

A hídakon, a folyó két partján, mindenhol lelkes fiatalok és kevésbé fiatalok éltek éjszakai életet. 5-10 fős társaságok üldögéltek, borozgattak, bagóztak, gitár szinte mindenhol volt, na meg diszkrét jókedv. Senki nem volt túl hangos, de a sok ember miatt az apró zajok bódító zsongássá álltak össze. Ott voltunk hülyék, hogy nem ültünk le közéjük, borral, szivarral, a bársonyos, meleg szajna-parti éjszakában, együtt élvezni az életet azzal a sok emberrel. Ekkor még álmosak sem voltunk, sőt, kifejezetten tágra nyílt szemmel néztük ezt a csendes fesztivált. De aztán hibáztunk, én legalábbis úgy képzeltem, hogy hasonló buli lesz majd az Eiffel torony lábánál is, a Mars mezőn, aztán majd ott lazulunk egy nagyot.

From Párizs 2012
From Párizs 2012
From Párizs 2012

Jó ideig mentünk még a Szajna mellett, felblattyogtunk az Ile de Cite szigetre, megkerestük a Notre Dame-ot. Itt is tömeg, itt is élet. Éppen elkaptuk egy tüzeskedő zsonglőr produkciójának utolsó pillanatait. Jó hely ez a Párizs.

From Párizs 2012
From Párizs 2012

Innen átmentünk a túloldalra. majd elindultunk a hosszú útra. St. Germain boulevard.

From Párizs 2012

Egy ideig ez is rendben volt, nyüzsgés, vidám emberek, buli. Aztán egyszercsak eltűnt mellőlünk mindenki és egyedül maradtunk a késő éjjeli Párizsban. Térkép szerencsére volt, határozottan meneteltünk az Eiffel torony felé, de végig volt egy olyan érzésem, hogy a torony legalább ilyen határozottan menetel előttünk. Kábé két örökkévalóság volt, mire végül elértük, gyk. üres éjjeli utcákon. Mondanom sem kell, a jókedvnek nyoma sem maradt, gyakorlatilag egy zombiapokalipszis vándorolt be képünkben a Mars mezőre.
– Itt van az Eiffel torony.
– Aha. Itt van.
– Az Eiffel torony!
– Látom. Van valahol pad?

From Párizs 2012
From Párizs 2012

Én megittam a maradék boromat, vagy 5 percig üldögéltünk, nézegettük a kivilágított, böszme nagy tornyot, a fel-alá futkározó lifteket, majd elindultunk haza. Véres verítékkel találtuk meg a RER (HÉV) állomást, közben – mondhatni érzéketlenül – átgyalogoltunk egy, a tévé által is közvetített éjszakai futóverseny befutóján. Az állomáson sűrűn kerülgettük a rókákat – úgy látszik a bulizó ifjúság eltökélten végigvitte a produkciót. Egy néger csocsesz jött oda, látva a család állapotát, hogy segítsen megtalálni a helyes vonatot. Határozottan jó ötlet volt, mert éppen készültünk elkövetni az év baklövését: kis híján felszálltunk egy hasonló nevű, de teljesen más irányban lévő kisváros felé közlekedő szerelvényre.

From Párizs 2012

Így viszont végül jó vonatra szálltunk, mi több, ez volt az utolsó éjjeli járat, minket már udvariasan, de határozottan kidobtak a Port Clichy állomásról. Persze tojtunk rá, örültünk, hogy ott vagyunk pár méterre a szállásunktól.

Az első meglepetés az volt, hogy habár ekkor már jócskán benne voltunk az éjszakában, a belülről decensnek tűnő lépcsőházban javában zajlott még az éjszakai élet. Udvariasan köszöngettünk, majd a negyedik emeleten vadul zártuk magunkra az ajtót. Huh. Itthon. Közel az ágyhoz.

De ez nem jelentette azt, hogy már aludhattunk. De még mennyire, hogy nem.

A kihúzható ágy egy IKEA kanapé volt. Valami LYCKSELF nevű. Hát, találó név, kis híján tényleg benyaltam magamnak, mire széthúztuk. Ekkor ugyanis felállt e fejrésze. Majd visszatoltuk. Utána megint szétszedtük. Megint felállt. Gondoltam, ráfekszem és lenyomom. Ekkor velem együtt – értsd, plusz 110 kiló – állt fel a fejrésze. Megnéztem a használati utasítást. Az volt odarajzolva, hogy egy mosolygós alak odasétál az ágyhoz, megfogja a szélét és széthúzza. Még mindig mosolyogva. És ennyi. Csikorgó fogakkal bemásztam alá és letéptem az aljáról egy rugót (ezt mi a fasznak tették ide?), de ez sem segített. Aztán a teljes tanácstalanságban Nej megpróbálta még egyszer kihúzni és simán szétcsúszott. Csak hát… hogyan fogom én ezt az utolsó napon visszacsukni? (Mert hogy addig hozzá sem nyúlunk, az tuti.) És egyáltalán, hogyan fogom visszarakni azt az iszonyú erős rugót, melyet letépni is alig bírtam?
Alakul a kaució.

Utazások

Már nekem is kezdett kellemetlen lenni. Oké, hogy egy egyhetes utazásról szóló beszámolót nem lehet egy írásba kitenni, mert senki sem olvasná végig, de a többrészes írásokra meg nagyon nehéz linkelni. Gyakorlatilag el kell találni a keresőben a megfelelő kifejezést, hogy csak az érintett írások jöjjenek fel. Nem könnyű, én is perceket szoktam eltötyörészni vele.
Hogy ezt ne kelljen minden egyes alkalommal elvégezni – se nekem, se nektek – erre az oldalra összeszedtem a nagyobb, azaz többrészes utazási beszámolók elérhetőségeit.
Fontos, hogy ne keverjük össze ezt az oldalt az Odakint ebook sorozattal. Abban már a lentebb linkelt – sokszor dagályos, felesleges részletekkel tűzdelt – írások feldolgozása található, átszerkesztett, némileg újragondolt formában. Ennyiből az Odakint írásai jobbak a frissiben született, nem elégszer átolvasott írásoknál… viszont hiányoznak belőlük az illusztrációk: a fotók, a térképek, a track-ek, a linkek. Tehát ha azért keresed ezeket az írásokat, mert te is arrafelé szeretnél utazni, a blogról hasznosabb információkat kapsz.
És ha már itt vannak az írások, úgy gondoltam, praktikus, ha megtalálhatók mellettük a videók linkjei is.

   
ÍRÁSOK:

2020

  • RSD oda-vissza
  • Budejovice bringatúrák
  • Mazuri tóvidék
  • RSD, majdnem végig
  • Dunakanyar
  • Csepeli strandkocsmák
  • Szarvas, Élővíz csatorna
  • Tiszafüredi kalimpálás
  • 2019

  • Szlovák Paradicsom
  • Tiszafüred ősszel
  • Balatonkarika, evezés nélkül
  • Fekete erdő – Budapest bringával
  • Balaton111
  • Belgium
  • Lisszabon
  • Budapest – Balaton bringatúra
  • Tiszafüred, április
  • Arizona
  • 2018

  • Balaton-felvidék
  • Nápoly
  • Őszi kajakozások
  • Passau – Bécs, bringával
  • Balaton Maszatolás
  • Délegyháza, Csepel
  • Nagy evezés az RSD-n
  • Gallarate
  • Keszthely
  • Gent
  • Jón szigetek
  • Esztergom-Velence kör bringával
  • Tiszafüred
  • Bükk
  • Zakopane
  • 2017

  • Bakony
  • Toszkána
  • Prága
  • Albánia
  • RSD ősszel
  • Balatonakali
  • Tiszafüred
  • Korai RSD
  • Pisa és Firenze
  • Prága
  • Catania, Siracusa
  • 2016

  • Bükki túra
  • Cseh Paradicsom
  • Bari
  • Tisza-tó
  • Balaton Végtelen
  • Suwalki kajaktúra
  • Posedarje
  • Bari megint
  • Kőrösök vidéke
  • Grúzia
  • Zakopane
  • Krakkó
  • Bari
  • 2015

  • Isztambul
  • Salzburg
  • Ráckevei-Soroksári Duna
  • Keleti-medence Karika
  • Murter sziget
  • Csepel Karika
  • Számosz
  • Bükk
  • Podlesok
  • Bakony
  • 2014

  • Catania
  • Róma
  • Tbiliszi
  • Balatonkarika III
  • Izland
  • Murter
  • Pisa, Firenze
  • Barcelona
  • 2013

  • Isztambul
  • Podlesok
  • Balatonkarika II
  • Alsóőrs
  • Tisza-tó
  • Bükk
  • Bodrogköz
  • Kijev
  • 2012

  • Odessza
  • Balatonkarika I
  • Erdély
  • Murter
  • Róma
  • Párizs
  • London
  • Barcelona
  • 2011

  • Bükk
  • Cesky Krumlov
  • Zakopane
  • Börzsöny
  • Thasszosz
  • Tisza-tó
  • Podlesok
  • 2010

  • Isztambul
  • Zakopane
  • Tisza-tó
  • Podlesok
  • Losinj
  • Podlesok
  • Pozsony
  • New-York, Seattle
  • Aggtelek
  • 2009

  • Bükk
  • Berlin
  • Drezda
  • Tisza-tó
  • Tátra
  • Győr
  • Poroszló
  • Nápoly
  • Grand Canyon, Las Vegas, Seattle
  • 2008

  • Tátra
  • Veszprém
  • Orebic
  • Balatongyörök
  • Seattle, San Francisco, Yosemite
  • 2007

  • Barcelona
  • Velem
  • Cavtat
  • Murter
  • Prága
  • New York, Seattle
  • 2006

  • Kőszeg
  • Podlesok
  • Moszkva, Szentpétervár
  • Mokalo (Orebic)
  • Plitvice, Murter
  • Sopron, Bécs
  • Podlesok, Tátra
  • 2005

  • Podlesok, Tátra
  • Bükk
  • Porec
  • Omis
  • Prága
  • 2004

  • Rabac, Cavallino
  •  

       
    VIDEÓK:

    2019

  • Szlovák Paradicsom
  • Fekete-erdő-Budapest bringával (1-5)
  • Balaton 111
  • Belga kirándulás
  • Lisszaboni kirándulás
  • Balaton-Budapest bringatúra
  • Tiszafüred, tavasz és ősz
  • Arizona (1-5)
  • 2018

  • Dunántúli csavargás
  • Nápoly és az Istenek Ösvénye
  • A Szentendrei-sziget megkerülése
  • Tiszafüred ősszel
  • Balaton Maszatolás
  • Passau-Bécs, bringával
  • Gallarate
  • Egy hét Keszthely
  • Jón-szigetek
  • Esztergom – Tata – Velence bringával
  • Tiszafüred tavasszal
  • Zakopane
  • 2017

  • Toszkána
  • Albánia
  • Theth Valley Roads
  • RSD szeptemberben
  • Prága
  • Balatonakali
  • Tiszafüred
  • Váci kerékpártúra
  • Korai RSD
  • Pisa, Firenze
  • Prága
  • Catania
  • 2016

  • Tisza-tó
  • Balaton Végtelen
  • Suwalki kajaktúra
  • Inetpub a Balatonon
  • Grúzia
  • Krakkó és Zakopáne
  • Kőrösök vidéke
  • Posedarje
  • Pyrus Kupa, Esztergom
  • Bari
  • 2015

  • Isztambul
  • Salzburg
  • Ráckeve-Soroksári Duna
  • Keleti-medence Karika
  • Murter sziget
  • Számosz
  • 2014

  • Szicília
  • Róma
  • Tbiliszi
  • Balatonkarika III
  • Izland
  • Murter
  • Pisa, Firenze
  • Barcelona
  • 2013

  • Isztambul
  • Podlesok, Sólyom-völgy
  • Podlesok, Sucha Bela
  • Bükk
  • Balatonkarika II
  • Kerékpárral a Péterhalmi erdőben
  • Alsóőrs (Bringával Veszprém)
  • Alsóőrs (Kajakkal Tihany)
  • Alsóőrs (Kajakkal borulgatás)
  • Alsóőrs (Bringával Balatonfüred)
  • Budapest-Vác-Budapest (kerékpár)
  • Tisza-tó
  • Bodrogköz
  • Kijev
  • 2012

  • Erdély
  • Odessza (slideshow)
  • Balatonkarika I (slideshow)
  • Róma (slideshow)
  • Párizs (slideshow)
  • London (slideshow)
  • Barcelona (slideshow)
  • 2011

  • Cesky Krumlov (slideshow)
  • Berlin (slideshow)
  • Zakopane (slideshow)
  • Podlesok jégbefagyva (slideshow)
  • Thasszosz (slideshow)
  • 2010

  • Isztambul (slideshow)
  • Losinj (slideshow)
  • New York (slideshow)
  • 2009

  • Berlin (slideshow)
  • Drezda (slideshow)
  • Győr (slideshow)
  • Poroszló (slideshow)
  • Grand Canyon (slideshow)
  • Las Vegas (slideshow)
  • Arizona (slideshow)
  • Amerika vegyes (slideshow)
  • San Diego Seaworld, orkák (slideshow)
  • San Diego Seaworld, delfinek (slideshow)
  • San Diego Seaworld, fókák (slideshow)
  • Seaworld, vegyes (slideshow)
  • Nápoly (slideshow)
  • Pompei (slideshow)
  • 2008

  • San Francisco (slideshow)
  • Yosemite völgy (slideshow)
  • Yosemite vízesés (slideshow)
  • Yosemite Vernal és Nevada vízesések (slideshow)
  • Orebic (slideshow)
  • Yosemite Wawona óriásfenyők (slideshow)
  • Seattle (slideshow)
  • 2007

  • New York helikopterről
  • New York (slideshow)
  • Cavtat (slideshow)
  • 2006

  • Mokalo
  • Plitvice, Murter
  • Krka (slideshow)
  • Podlesok
  • Fertőrákos (slideshow)
  • Moszkva
  • Kőszeg (slideshow)
  •  

    © 2020 MiVanVelem

    Theme by Anders NorénUp ↑