Azok a szürke hétköznapok
We found 10 results for your search.
Egy üde kis szösszenet a Csóványos támadásáról.
Legközelebb sikerülni is fog.
Feltéve, hogy akkor nem üt be valami nyavalya.
Komolyabbra fordítva, ez itt egy 9 perces ujjgyakorlat, bemutatni a terepet.
Pörgős, vidám… és legközelebb tényleg sikerülni fog.
Ez most egy tanulságos bringatúra volt, azért is írok róla külön.
Célozgattam itt egy korábbi posztban arra, hogy hozzá kellene nyúlni az országúti bicóm hajtásához, játszani a lánckerekekkel, hogy masszívabb legyen a hegymászó képessége. Mert akkor majd milyen könnyű lesz felfelé tekerni.
A francokat.
Ma egy rövid, de annál szintesebb terepre mentem: Verőcéből Királyréten át fel a Csóványosra. 25 kilométer oda, ugyanannyi vissza, 900 méter szint. Tekintve, hogy nincs végig aszfaltút, ellenben akad nemcsak makadám, de túraút is, a trekkinggel mentem. Azzal, amelynek az országútihoz képest van még három erősebb hegymászó fokozata.
Úgy számítottam, hogy üde kis kirándulás lesz. Idén már másztam 960 méter szintet, túléltem. Erdőben leszek. Sütni fog a nap. Csicseregnek a madarak. Én pedig a nagymama fokozatban szép kényelmesen felkocogok.
Az első tapasztalat az volt, hogy hegymászó fokozat ide, vagy oda, az energiát akkor is bele kell tenni. A bringa nem megy magától. A különbség maximum annyi, hogy korábban azért kellett megállnom egy hosszú, meredek emelkedőn, mert már nem bírtam megtekerni a pedált, most meg azért kellett megállnom, mert egyszerűen kifáradtam. Álldogáltam egy percet és már tekertem is ezerrel felfelé. (Ez az, amit egy országútival nem lehet megtenni. Ha elfogy a hegymászó fokozat, akkor elfogyott.)
A másik, némileg keserű tapasztalat, hogy van egy negyedik faktor is. Az első ugye az, hogy van egy bringa, amely alkalmas a feladatra. A második az, hogy megvan a kellő erőnlét. A harmadik az, hogy megvan az erős akarat. Eddig azt hittem, ennyi elég.
Nem. Kell a szervezet is. És most nem arra gondolok, hogy vessünk számot magunkkal és így, 60 felé közeledve már ne akarjunk felmászni a holdba, ehelyett üldögéljünk békésen a fotelben és szürcsölgessük a teát. Ez hülyeség. Ha megvan a megfelelő edzettség, akkor menni kell. Amíg lehet. Szóval nem, nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy valami pillanatnyi egészségügyi gebasz beleszól.
Ma az történt, hogy mentem, mentem. Az emelkedő keményebb volt, mint gondoltam, folyamatosan 10-16% között mutatott az óra. Néha megálltam, mert nem lóverseny, megnéztem a Locusban, hol vagyok és mentem tovább. Jött a makadám út, elég tré volt, de járható. Viszont döbbenten tapasztaltam, hogy piszok sűrűn kell megállnom. A makadámon olyan 30 méter szintenként. Na most, ekkor voltam 300 méteren, a végcél olyan 900 körül volt. Nem lesz ez így jó. De muszáj volt megállnom. Elszédültem. Hányingerem lett. Fuldokoltam. Minden jött föl a gyomromból, amit aznap ettem. Végül a Magas-Taxi tisztásig (700 méter) szenvedtem fel magam, de ez tényleg brutális szenvedés volt. Itt már fel kellett adnom, mert komolyan elkezdtem félteni magamat. Álldogáltam egy kicsit, majd ‘vén szar, vagy Józsi’ legyintéssel elindultam visszafelé.
Az érdekes az volt, hogy habár lefelé végig száguldottam, azaz csak utaztam és szívtam be azt a jó friss levegőt, ugyanúgy rosszul voltam. Aztán már a kocsiban beütött a teljes gyomornyomor, aminek annyiból örültem, hogy kiderült, nem én punnyadtam el, hanem csak egy egyszerű gyomorrontásról van szó.
Az már más kérdés, mennyire esett jól. Tíz napja ülök bekatéterezve a számítógép előtt, végre ma lett először lehetőségem kaland üzemmódba váltani, váratlanul bevillant egy kis koranyár is, erre mi történt? Kidurrantam.
Na mindegy, képek.
Illetve még valami. Éppen tegnap este néztem meg egy Cobranco videót, amelyben azt fejtegette, hogy szintmászáshoz az erőnlétet csak szintmászással lehet megszerezni. Teljes mértékben egyetértek. Hiába tekerek 100-200 kilométereket az Alföldön, a hegyekben ezek nem jelentenek semmit. Más mozgás, más izmok.
(Tapasztalat. Anno a Bakonyban kezdtem és csak utána korcsultam el a sík vidéken. Most meg építhetem fel újra magam.)
Hát, amikor vasárnap hajnali 4:30-kor csörgött az óra, többször is átgondoltam, hogy normálisak vagyunk-e? Különösen akkor, amikor sötétben, hidegben ki kellett mennem levakarni a jeget a kocsi ablakáról. Szép nagy autó, szép nagy ablaküvegekkel. Még a teleszkópos jégvakaróval sem értem be mindenhová, kellett sportolnom rendesen. Aztán az első pár méter után belülről párásodtunk be, úgy araszoltam a sötétben, mint egy tankkal. Szerencsére ilyenkor még minden normális ember alszik, nem ütöttem el senkit.
A főútig a klíma legyilkolta a párát, a körgyűrűn pedig már kezdett világosodni. Az M2-n borzongva néztük a mindenfelé mászkáló, araszoló ködöt. Biztos, hogy látni fogunk bármit is? Végül a két gyerek úgy oldotta meg a helyzetet, hogy visszaaludtak.
Diósjenő. Felhúztunk a túraútig. Sehol senki. Remek. Pont így kalkuláltunk. A tömeg ki fog zúdulni a Normafához, a Pilisbe, meg esetleg a Börzsöny déli oldalára. Mi viszont keletről közelítjük meg a Csóványost, majd utána csavargunk fel északra. Remélhetőleg senkivel sem találkozunk.
“A Csóványos népszerű kilátójának közvetlen szomszédságában a Börzsöny legelhagyatottabb, vadregényes, éles gerincei és mély völgyei húzódnak. Túránk ebbe a varázslatos világba, valóban kárpáti hangulatú tájra vezet.
…
A túrát azoknak ajánljuk, akik a Csóványos híres panorámáján kívül a hegység rejtettebb, alig ismert zugaira is kíváncsiak, és bevállalnak egy hosszú, jelentős szintemelkedést is megkívánó gyaloglást az élmény érdekében.”
– link –
Hát, igen. Jelentős szintemelkedés. 26 kilométer, 1210 méter szint. Mindez november végén. Gondolom, így már érthető a hajnali indulás.
Szokásos indulás előtti tetvészkedés, vizek, szendvicsek, műzlicsokik. Nekem a technikai felszerelés. Ez egyben főpróba, át kellett szerelnem a cuccot, úgy, hogy benne legyen a drón is, de minden nehéz a hátamon legyen, az oldaltáskában pedig tényleg csak annyi, amennyit elő-elő kell kapkodnom. A kajámat Nej hozta.
Igen, ez a drón borít minden, jó alaposan kidolgozott pakolási, szállítási eljárást. Gyalog is, bringán is, kajakon is.
Amikor elindultunk, már biztatóan világos volt. A levegő még visszaharapott, ha beleharaptunk, de a nap határozottan sütött és csak ez számított.
Keresztben szélesebb földút. Felnéztem. Nem hajoltak össze felette az ágak. Hurrá. Szabad a pálya. Drón. Ahogy a szólás mondja, a drón egy magunkkal hordozott kilátótorony. Felküldtem. Szétnéztem. Azannya. Körben mindenfelé köd ült a tájon. Egyedül a Börzsöny csúcsai lógtak ki belőle felfelé. Oké. Akkor nem lesz baj. Innentől jó 800 méter felfelé a Csóványos. A ködnek esélye sincs.
Aztán rögtön belémrúgott a technika. Mondjuk, nem lepődtem meg. Számítottam rá. A drónnal szerintem már túlléptem a kezelhető komplexitás határát. A meglepő az volt, hogy a gopro adta fel. A mai napig nem értem, mi történt vele. Itthon átfutottam előtte az aksikat, mindegyik feltöltve. Az egyik csak olyan 60% körül volt, azt itthon hagytam. Van még nyolc, elég lesz. (Egy nap max 3 darab fogy.) Aztán az első aksi 30 másodperc után sípolt. Nullára merült. Hoppá. A következő akksi még addig sem bírta. A harmadik pedig 11 másodperc után merült le. WTF??? Az mindenesetre látszott, hogy ezen a kiránduláson gopro, az nem lesz. Elpakoltam. Innentől a milc géppel dolgoztam. De ez valami borzasztó szenvedés volt. Mindig elő kellett vennem a válltáskából. Egyik kézzel tartani, fél szemmel figyelni, hogy mit vesz. A másik kézben a túrabot és a másik fél szemmel az út, mert nem volt egyszerű a terep. Nagyon bénán éreztem magam. Oké, hogy elhivatottság, de azért ez… már túl volt a normálison.
Itthon rádugtam minden aksit a töltőre. Ötöt nem is töltött, azt mondta, fullon vannak. A három “lemerült” aksi szerinte olyan 80% körül volt, azokat visszatöltötte. Kíváncsiságból bekapcsolva hagytam a kamerát, 50 percig vette szó nélkül a plafont.
Tényleg nem értem.
Na mindegy, cserébe vadul drónoztunk. Gyakorlatilag minden tisztáson. Kipróbálták a gyerekek is. Jól el is ment az idő. De azért haladtunk.
– Ez már a Csóványos? – érdeklődött Nej.
– Kicsim, a Csóványost a legegyszerűbb megtalálni. Körbenézel. Ha látsz még magasabb pontot, akkor nem vagy ott. Ha már nem látsz, akkor ott vagy.
Fultán-kereszt. A háttérben a Csóványos.
Ez szintén a Csóványos, de már a földről. Határozottan közeledtünk.
Aztán egyszer csak ott voltunk a magas cső lábánál. Kilátó.
Nej lent maradt vigyázni a cuccra, én felrohantam a kamerával.
Ez itt a felfelé vezető csigalépcső.
Ez pedig a kilátás. Az a hatalmas ködtenger a Dunakanyart takarja. Erős fantáziával a visegrádi fellegvárat is ki lehet venni.
Utána cseréltünk, én maradtam lent. Ekkor jött néhány ember, hét kutyával. Ők is kettéváltak, egy részük felment, a többiek lentmaradtak. A gazdi nélküli kutyusok pedig fájdalmas vonyításba kezdtek. Én meg rágcsáltam a szendvicsemet és azon szurkoltam, hogy egyik kutya se próbálja meg szendviccsel kompenzálni a világfájdalmát.
A torony után fordultunk, mentünk vissza Diósjenő felé. Én pedig vadul számoltam. Azt mondja, hamarosan elmegy a piros háromszög északra. Nemrég múlt dél. Ha egyenesen megyünk, az olyan 8 kilométer, könnyű terep. Még drónozgatással is simán az autónál vagyunk háromra, azaz világosban. Ha viszont elmegyünk északra, az még 17 kilométer és olyan 500 méter szint. Még erős tempóban is 4-5 óra és semmit nem játszottunk a drónnal. Azaz az utoló egy óra már sötétben, fejlámpával. Az út pedig nehezen járható, meredek ösvény. Ez nem fog beleférni. Vagy ha beleerőszakoljuk, az fájni fog.
Az elágazónál felvázoltam a lehetőséget és végül egyhangúlag a lazább befejezést választottuk.
Az útbaeső tisztásokon pedig játék a drónnal.
Bár itt már kifejezetten sok ember járkált, de szerencsére a tisztások is nagyok voltak, elfértünk.
Hazafelé nagyon kegyetlen volt a vezetés. A többiek ittak sört, forralt bort, majd elájultak. Én pedig folyamatosan masszíroztam a fejemen mindent, hogy ne kövessem őket.
Aztán Ecser környékén az M0-n beleszaladtunk valami kemény ködbe. Ki is tartott hazáig. Azaz ha itthon maradtunk volna, valószínűleg depressziótól sikoltozva vágtuk volna fel az ereinket. Amilyen gusztustalanul ocsmány időjárás volt errefelé. (Ja, és lomtalanítás, mindenfelé sár, szeméthegyek, lomizó tömegek.)
Elképzelni is nehéz volt, hogy egy órával korábban milyen gyönyörű helyeken mászkáltunk.
Tudom, vörös is vagy, büdös is vagy, de ha már a gyerekeknek megígértem?
Szóval múltkor úgy fejeztük be, hogy a Király-rét környékét máskor fedezzük fel. Ez a máskor érkezett el ma.
Terv: Kismarosból erdei vonattal fel Király-rétig, onnan pedig nagy nekibuzdulásokkal egészen Csóványosig. A vonat olyan 250-300 méter magasságon áll meg, a Csóványos 930 méter, azaz ha itt nem töri fel Nej sarkát az új bakancs, akkor sehol sem.
 |
| From MiVanVelem |
A vonaton mögöttünk fiatal család, papa, mama, kisgyerek.
– Sanyi bátya nem jön velünk? – kérdezte a kicsi.
– Nem, Sanyi bátya lent megvár minket.
– Mit fog csinálni?
– Valamit csak kitalál.
Oldalra néztem. Éppen ott volt mellettünk az állomáson Csibi kocsmája. Pontosabban Csibi ordas kocsmája. Ahhoz képest, hogy a vasútállomáson főleg gyerekek tartózkodtak, a kocsma tele volt masszív alkeszokkal. Sanyi bátya biztos meg fogja oldani a helyzetet.
A vonat felzakatolt, ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Tömegek leszálltak, fényképezgettek, gatyakorcot rángattak. Nekiindultunk mi is. Fölfelé nem a népszerű piros jelzést választottuk, hanem a mézeskalács-gyártó szett elemeit: kék kör, kék kereszt, kék iksz. Rögtön soványmalacvágta tempóban kezdtük, mert ugyanarra jött egy kisebb kompánia, köztük két kismama is babakocsival, és a hozzátartozó gyerekzsivajjal. Elhúztunk mellettük, aztán bementem a halastóhoz fényképezni, ekkor visszaelőztek, később megint elhúztunk mellettük.
 |
| From MiVanVelem |
Azt hittük, ezzel minden rendben lesz, de tévedtünk. Feltűnt egy újabb kihívó: egy fiatal pár, két kutyával. Mindkét kutyán csengő. A létező legrosszabb kombináció: valahonnan pont mögénk fordultak ki és nagyjából ugyanabban a tempóban haladtak, mint mi. Folyamatosan csilingelve. Pont mögöttünk.
Találtunk egy újabb tavat, mondtam is Nejnek, hogy ezt nézzük meg jó alaposan, addig a kutyások messzire jutnak, a babakocsisokat meg legfeljebb újra megelőzzük.
 |
| From MiVanVelem |
Az elképzelés jó volt, a kerékcseréről még a babakocsis csapat elé jöttünk vissza, a kutyások meg már nem látszottak. Elégedetten veregettem meg a vállamat. A következő kanyarig. A kutyás pár úgy döntött, hogy szerelvényt könnyít, meg előszedik a fotós felszerelést, szóval elszuttyognak egy kicsit a zsákjaikkal. Én lassítottam, amennyire tudtam, de így is visszaelőztük őket. Aztán innentől nagyon sokáig ez is maradt a felállás.
Ráadásul nem akármilyen terep jött. Egy idő után kijutottunk egy piszok hosszú, gyakorlatilag a távoli horizontba vesző útra, mely végig emelkedett, hol nagyon durván, hol csak közepesen. Mindezt szórt árnyékkal, tűző napon. Nekiiramodtam. Nej próbálta tartani a tempót. Hozzáteszem, amióta rendszeresen fut, több nagyságrendet javult az állóképessége. De vagy az út volt túl meredek, vagy a napsütés volt erős, vagy a közös hátizsák volt nehéz (ő vitte, naná, ő akart erőnlétre gyúrni), a lényeg, hogy le-lemaradozott. Viszont ha időnként bevártam – mert bevártam, hiszen a közös kirándulásaink egyik mozgatórugója pont az, hogy hétköznapokon kábé félóránk van egymásra, a kiránduláson meg egész nap együtt vagyunk – akkor már fel is hangzott mögöttünk a csengettyűszó. Az összes elégtételem az maradt, hogy a hosszú úton végig felzabáltam a szedertermést. Ha bárki kizárólag csak szedermeghajtással tudna felmenni egy emelkedőn, akkor erre az útra ne menjen, mert az összes stratégiai készletet megsemmisítettem.
 |
| From MiVanVelem |
Egy idő után újra erdőbe értünk. Itt volt némi tájékozódási zavar: egyfelől meg kellett találnunk egy leágazást, másfelől a térkép szerint volt itt valahol egy forrás. Szükség az lett volna rá, mert már itt látszott, hogy ilyen melegben, ilyen meredek terepen a vízünk az borzasztó kevés lesz. A kutyás pár itt előzött le bennünket, a továbbiakban fogalmam sincs, merre mentek, szerencsére már nem találkoztunk. Mi először félreértettünk egy jelzést, elindultunk egy nagyon hangulatos, kellemesen lejtő úton, de aztán gyanút fogtunk és visszamentünk egy eszméletlen meredek, borzasztóan kemény, ellenben a megfelelő turistajelzéssel ellátott ösvényre. Na, ez volt olyan meredek, hogy időnként csak a gyökerekbe kapaszkodva tudtunk előrehaladni. Innentől akár a térképet is félrerakhattuk volna, mert a szabály annyira egyszerűsödött, hogy amennyiben volt felfelé vezető út, mindig azon kellett menni. Többször is előfordult, hogy úgy éreztük, abszolút fent vagyunk egy hegy tetején, innen már fizikailag is képtelenség még feljebb menni – aztán előbújt egy újabb ösvény, a fák közül kibukkant egy újabb csúcs és már megint vonszoltuk a nyelvünket a porban.
 |
| From MiVanVelem |
Egy valamit viszont el kell ismerjek ezzel az úttal kapcsolatban: határozottan őszinte volt. Mit értek ez alatt? Tegyük fel, látod a térképen, hogy ott vagy mondjuk 500 méter magasságon, a cél meg mondjuk 800-on. Ez ugye 300 méter szint. De csak az őszinte útvonalon. Az ugyanis nekiiramodik és felfut a célig. A bizonytalan és összevissza kamuzó útvonal viszont elindul felfelé, majd meggondolja magát, lemegy vagy száz métert, aztán összakapja magát és elindul felfelé, majd ezt játssza végig. A 300 méter szint helyett mentél 500 métert, miközben tudod, hogy visszafelé megint lesz 200 méter emelkedőd.
Egy örökkévalóság után kiértünk a főútvonalra. Azaz különböző alsóbb jelzésű útvonalakról a kék/piros csíkra. Innen már csak egy kilométer távra és 120 méter szintre volt a Csóványos. Csak éppen az út kezdett el úgy hazudni, mint a vízfolyás. Lementünk egy meredek szakaszon 50 méter szintet. Nem tetszett. Nem azért szenvedtünk ekkor már órák óta, hogy elpazaroljuk a szintünket. Rövid emelkedő után újabb meredek lejtő jött. És ekkor, a Szabó sziklán láttuk meg a csóványosi kilátótornyot.
 |
| From MiVanVelem |
Egy másik hegy tetején. Néztük, hogy először akkor most még lefelé kellene mennünk, majd ott felkapaszkodnunk jó 200 métert, miközben onnan, ahol vagyunk, már most is eléggé jó a kilátás… és azt monduk a Csóványosnak, hogy kapja be.
A döntéshez hozzájárult a saját balf@szságom is. A túrabakancsomhoz vastag zokni kell, reggel ki is kaptam egyet – és nem vettem észre, hogy a zokni egyik darabjának a sarka gyk. nullára volt kopva. Meredek emelkedőkön az ember sarka feszül neki leginkább a bakancsnak és itt már túl voltunk annyi emelkedőn, hogy dacára az előzetes védekezésül felragasztott sebtapasznak, a rossz zokninál durván feltörte a lábamat a bakancs. Ezt értsd úgy, hogy normál terepen nem volt semmi bajom, meredek emelkedőn viszont a farkasokkal együtt vonyítottam az ég felé.
Szóval stop. Kábé 800 méter lett volna hátra a Csóványosig, 200 méter szinttel… és feladtuk. Leültünk, kifújtuk magunkat és visszafordultunk. Utólag azt mondom, nagyon jó döntés volt. Kellemes tempóban értünk vissza a Király-rétig és éppen elértük az utolsó vonatot lefelé.
De még nem járunk ott.
 |
| From MiVanVelem |
 |
| From MiVanVelem |
Történt ugyanis egy durva árulás. Tudni kell, hogy a Börzsönynek ez a szakasza eszméletlenül bonyolult. Itt megy át a két főútvonal (piros/kék csíkok) és szinte az összes alsóbbrendű útvonalak (kék/piros körök, keresztek, ikszek). Elsőre ki is néztem egy optimális útvonalat, de annyi turistautat kellett volna váltogatnunk, hogy végül elbizonytalanodtam. Mivel ekkor a piros csíkon voltunk és a rengeteg kavarás után megint a piros csíkon kellett volna lemennünk, úgy döntöttem, nem variálok. Habár a térképen látszott, hogy a piros csík tesz egy tök felesleges kitérőt, de ennyit beáldozhatunk a biztonság oltárán.
Ja. A piros csík azzal kezdte a kavarást, hogy felhajtott egy brutálisan levegőelszívó kaptatón. Amikor már jártányi erőnk sem volt. Amikor már nem számítottunk emelkedőre. (Ha ugyanott megyünk le, ahol feljöttünk, végig csak lefelé kellett volna mennünk.) Amikor már szószerint nyüszítve tudtam csak felfelé menni, mert pont ott feszült be a sarkam a bakancshoz, ahol már feltörte a sok felfelé menet.
Vidám szakasz volt. Végig az dobolt a fejemben, hogy mindezt ráadásul a semmiért tesszük meg. Mert felmegyünk ugyan, vezessen akárhová is az út, de utána brutális lefelémenet jön.
A kapaszkodó közepén bevártam Nejt. Egy életem, egy halálom, de most megiszom az összes vizemet. Nem érdekel, mi lesz utána, de innen víz nélkül egy lépést sem.
Bármennyire is meglepő, de innen, ebből a hendikeppből, a piros ösvény ki tudta hozni magát nyerőnek. Ugyanis az emelkedő tetején közölte, hogy tulajdonképppen most fent vagyunk a Nagy Hideg-hegy csúcsán. Ahol volt egy buszmegálló, de sokkal lényegesebb, hogy volt egy turistaház is. Büfével. Vécével. Az előző nekem jelentett katarzist, az utóbbi Nejnek. Amikor a sörömmel üldögéltem az árnyékban, Nej pedig a slanya után a jeges teájával, az élet már nem is tűnt olyan reménytelennek.
Különösen úgy, hogy innen már tényleg egy métert sem kellett mennünk felfelé. (Ha puhányok lettünk volna, akkor üldögélünk odafent egy háromnegyedórát, majd a négyórás busszal lemegyünk Király-rétre, ahol éppen elérjük a 16.38-as vonatot. Meg sem fordult a fejünkben ilyen megalkuvó megoldás.)
Na, ez a lefelé út tipikus spagetti western volt. A tábla szerint másfél óra. Nekünk két és fél óránkba került – miközben emocionálisan sokkal többnek tűnt. Hosszú, egyenes út. Mit hosszú, kib@szott hosszú. Tök egyenes út, a villanyoszlopokból meg látod, hogy hol lehet a vége. Nem a horizonton. Hanem azon is jóval túl.
Egy pozitív és egy negatív jelenség határozta meg a lefelé menetet. (Sőt, amennyire bonyolult világban élünk a pozitív hozadék erősítette a negatívot.) A pozitív a rengeteg szederbokor volt az út mentén – a negatív a töménytelen apró légy.
– Nálad vannak legyek? – kiáltottam hátra Nejnek.
– Nincsenek.
– Adjak?
– Isten ments! Ne tudd meg, mennyi munkámba került, hogy mind átmenjen hozzád!
– Aha.
– Valószínűleg az van, hogy a te sörös kigőzölésed jobban tetszik nekik, mint az én teásom.
– Értem. Szóval szerinted én vagyok a büdösebb.
Bevártam. Egyeztettünk valamit.
– Hé, nálam hagytál egy legyet!
– A francba. Pont a kedvencemet!
– Lehet!
– Jenő!! Jenő!! Meg tudsz nekem bocsájtani?
Ekkor még azt hittük, vicces a helyzet. De aztán elfajultak a dolgok.
Egyrész a szeder nagyon bejött. Akkora, de akkora bokrok voltak, hogy ihaj. Ha nem ettünk meg lefelé fél kiló szedret fejenként, akkor egy szemet sem. Volt egy nagyon szuper bokor, ahol csak az zavart, hogy valaki a túloldalról is szedte a gyümölcsöt. Gondoltam, elsütöm a klasszikus viccet (Hé,te, ki vagy, hogy nyáron is bundában szeded a szedret?), de időközben megláttam, hogy egy fiatal srác – kosárral a kezében – igyekezett kiegészíteni a zsebpénzét.
Szóval a szeder nagy áldás volt, de ugyanakkora átok is, mert ahogy piszkáltuk a bokrokat, úgy rebbent fel belőlük az élősködő had is. Milliónyi apró légy pihent a leveleken, akik észlelték, hogy itt van két, meglehetősen izzadó humán lény (só is, meg víz is), próbáljunk velük közelebbi kapcsolatba kerülni.
A többi már rémálom volt. Felhőként vettek körül minket az apró legyek. Csapkodtam magam körül, legyeztem. Kipróbáltam, mit csinálnának, ha hagynám őket. Erre egy idióta belerepült a szemembe. Befújtam magam szúnyog/kullancsriasztóval. Le se szarták. Végül már folyamatos karkörzésekkel, illetve sapkacsapkodásokkal haladtam. Borzasztóan lehangoló volt, hogy a távvezetékek alapján ekkor még igen messze voltunk a civilizációtól. Ekkor el is szakadtam Nejtől, annyira zavartak ezek a repkedő szarok, hogy semmi más nem lebegett a szemem előtt, csak az, hogy vissza a civilizációba, ahol sok az ember és ezek a legyek eloszlanak az emberek között.
Egy örökkévalóság után beértünk a faluba. Egy fiatal pár jött velem szemben.
– Jó napot kívánok! – köszöntem illedelmesen.
– Jó napot kívánok! – köszöntek vissza.
Én viszont átadtam nekik legalább egy kiló legyet.
Pár száz méter után eltűntek a legyeim. Bevártam Nejt. Ő is felszabadult.
Innentől már tényleg csak az elsődleges problémáinkra kellett koncentrálnunk. Én sörre voltam szomjas, Nejnek klotyi kellett. Sör hamarabb lett. Bár a sör kifejezés enyhén túlzó, mert valami német sörpótlékot adtak cefet drágán, de voltam annyira szomjas, hogy ne zavarjon. Azután átmentünk egy étterembe, ahol volt minden. Sör is, capuccino is, na meg vécé is. A klotyin döbbentem rá, hogy le volt húzva a sliccem. Még amikor felfelé mentünk, akkor álltam ki egy slanyára. És elfelejtettem rendezni a konfigurációt. Az egész túrát úgy csináltam végig, hogy bátran toltam magam előtt az elefántot. Úgy látszik, errefelé az ilyesmi hétköznapi dolog. Tényleg kíváncsi lennék, hogyan is telnek ezen a vidéken a hétköznapok.
A vonat lefelé pontosan indult – és pontosan is érkezett. Beszaladtunk Csibihez, egy ásványvízért meg egy dobozos sörért.
Nej egyből kicsavarta az ásványvíz nyakát. Én csak zsebrevágtam a sört.
– Az én kéjes sikkantásomat csak a kocsiban fogod hallani – jegyeztem meg.
– Azaz büfögni fogsz?
Elindultunk. Nej a fejéhez kapott.
– A francba, elfelejtettem átcserélni a bakancsomat a váltócipőre.
Majd helyesbített:
– Tekintsd úgy, mint szamaritáriánus cselekedetet, hogy nem vettem le a bakancsomat.
– Dehát egyszerűen csak elfelejtetted…
A továbbiakról túl sok mondanivalóm nincs. Igyekeztem társalogni, hogy a fáradt sofőr ne boruljon rá a kormányra, aztán ennyi. Hazaértünk. Jól kifáradtunk. Jó túra volt.
Kiutazás
2022.07.30; szombat
Nem számítottam stresszmentes utazásra, de a végeredmény minden elvárást alulmúlt.
Ahogy terveztük, reggel nyolckor elindultunk. Irány Schlingen am Schlögen, azaz a dupla Duna-kanyar Schlögennél. A GPS 13:13-as ETÁ-t írt ki. Remek. Felverjük a tábort és még bőven lesz időnk felmászni a kilátóba. Sőt, akár a nagyobbik túrát is meg tudjuk csinálni. Az élet szép.
A tankolásra dolgoztam ki stratégiát. (Azért ez milyen már. Mint a nyolcvanas években.) Bábolnán valószínűleg nem lesz tömeg, ott teletankolok. Mosonmagyaróvárnál meg majd meglátjuk. Ha nem lesznek sokan, tankolok. Ha sokan lesznek, akkor nem. Elméletileg mindkét verzióban elég lesz a gázolaj a fordulóra, de Mosonmagyaróvárral biztosabb.
Ehhez képest Tatabányától akkora felhőszakadás zuhant a nyakunkba, hogy az utat is alig láttam. Nyilván elmentem a bábolnai benzinkút mellett. Győr környékén váltott át az eső szemerkélősbe, de ekkor már csak a mosonmagyaróvári kút maradt. Tippeld meg, mennyien voltak? Igen. Sokan. 45 perces tankolás lett belőle.
A továbbiakhoz kell egy kis előzmény. Az autó. A majdnem új autócska. 4.5 éves, 65e kilométerrel. Először valamikor februárban jelzett a hűtővíz, éppen túrázni mentünk lányommal a Kevélyekre, nyilván beszartunk, amikor nekiállt sikítozni a komputer. Szerencsére volt a közelben benzinkút, vettem bekevert hűtőfolyadékot, rátöltöttem olyan egy litert. Mentünk tovább. 3000 kilométerrel később ugyanez. Akkor a Csóványosra mentem volna bringával. Benzinkút, hűtőfolyadék. Persze ez már kiverte a biztosítékot. Szerviz. Elmondtam, mi a baj, mi a dinamika. Megvizsgálták. Azt mondták, lyukas az olajhűtő. Kicserélték. 150e pénz. Indulás előtt pár nappal néztem át az autót. A hűtővízből megint hiányzott egy liter. Bakker. Akkor mégsem az olajhűtő volt. Viszont az időbe már nem fért volna bele egy újabb szerviz, feltöltöttem, az eltelt távolság megint olyan 3000 kilométer volt, az egész kirándulás lesz kábé 1000, bele kell férnie, nyaralás után meg megy vissza a szervizbe. A biztonság kedvéért tettem be két liter hűtőfolyadékot és egy csomó vizet.
Ott jártam, hogy kifordultam a mosonmagyaróvári kútról, alapvetően nyugodtan, az ég ugyan szürke volt, az eső meg szemerkélt, de haladtunk. Ekkor sikoltott megint a komputer. Nem idézem, mit mondtam. Felfogtad, ez mit jelent? A hűtővíz-riasztás hatótávolsága 3000 kilométerről leesett 200 kilométerre. Kimentem a leállósávba, feltöltöttem, visszaültem, majd közöltem a csapattal, hogy a nyaralásnak vége. Ha egy feltöltéssel 200 kilométert tudunk menni, akkor én nem szívesen megyek neki egy Németországba átnyúló, sokmászkálós csavargásnak. Most arra kell koncentrálnunk, hogy egyáltalán hazajussunk, ne kelljen trélert hívnom.
Ja, a helyzetet komplikálta, hogy ezen a hétvégén volt az F1 Hungaroring, óriási dugók voltak befelé. Nekünk ezekben a dugókban kellett volna hazaaraszolnunk, folyamatosan eltűnő hűtővízzel.
Egyáltalán, megfordulni sem tudtam, csak Parndorfnál. Itt kaptam a következő gyomrost. Megint sikított a komputer. Azaz a hatótávolságunk 200 kilométerről leesett olyan harmincra. Kész. Passz. Ez tréler. Félreálltam. Feltöltöttem. Nyilván ekkor már csak ioncserélt vízzel. Visszaültem a kocsiba. Néztem a plafont. Miért?
Barna közben vadul guglizott.
– Apa, van itt 12 kilométerre egy szerviz.
– Ne bassz fel. Szombat délután egy óra van. Ausztriában ilyenkor már a fű sem nő.
– Azt írja, hogy délután kettőig vannak nyitva. Még meg tudjuk csípni.
– Hmm. Nem mondasz hülyeséget. Van esély rá, hogy valami pimfli kis szarság, egy cső, vagy egy bilincs a hibás. Ennyi esélyt még adhatunk.
Átautóztunk Bruck an der Leithába. Városzéli ipartelep. Szerviz. Ledobtam az autót, besétáltam. Szimpatikus fiatal srác. Beszél angolul? Nem. Hjaj. Akkor marad a német. Kühlerwasser kaput. Álljak rá a csáposra. Megnézte. Lyukas a hűtő. Nem kicsit. Nagyon. Kühlerdichtung? Nem értette. Pedig pokolian büszke voltam rá, milyen német szókincsem van. Aztán kézzel-lábbal nekiállt magyarázni valamit, ami szerintem pont a dichtung, azaz tömítő volt. Próbáltam kiszedni belőle, meddig bírja a tömítés, azaz mondjuk hazáig, vagy még belefér-e +800 kilométer, azaz maga a nyaralás, de nagyon nem ment. – Magyarok? – kérdezte meg. – Ja – esett le az állam. – A feleségem magyar – közölte, majd felhívta. Tolmácsolni. De úgy, hogy előtte valami vad szláv nyelven beszélgettek. Itt azért már pislogtam. Mi van itt? De a lényeg, hogy a hölgyön keresztül megbeszéltünk mindent. A hűtőtömítő szuper anyag, kibírja a plusz 800 kilométert. Meg van mentve, nem csak a hazajutás, de a nyaralás is. Aztán elszaladt megvenni, beborította, elmentünk egy 15 kilométeres körre. Közben megtudtam, hogy szerb, az asszonypajtás szabadkai magyar, ő pedig autókrosszozik, a tömítőfolyadékot rendszeresen használja, nem kell fosni. Hát, így.
Előljáróban közlöm, hogy én ennyit még sohasem káromkodtam egy héten. Aminek külön bájt kölcsönöz, hogy fiam barátnője először túrázott velünk. Hát, remélem nem utoljára.
Volt még két egészen durva felhőszakadás, köztük megálltam hűtővizet ellenőrizni, egy kicsit utána kellett töltenem, ezt a szerelő jelezte is, szóval rendben volt. Próbáltam a benzinkút melletti automatából pénzt kiszedni, de egyik kártyámat sem ismerte fel. Fasza. A cash stratégiánk arra épült, hogy feltöltöttem a Wise, illetve a Revolut kártyámat és erről fogjuk kivenni a maximális mennyiségű ingyenes készpénzt. Erre az automata fel sem ismeri egyiket sem. A gyomrom megint összerándult egy kicsit. Schlögenben nincs automata, majd csak a következő napon lesz, Passauban. Én ugyan váltottam ki itthon annyi készpénzt, hogy ki tudjam fizetni a kempinget, akkor is, ha előre kell és nem fogadnak el kártyát, de ebből fizettem a szervízt, azaz ha nem is sok, de van némi esélye, hogy este megszívjuk. Az optimizmusom meg már elfogyott, évekkel ezelőtt, szóval ha van esély a szívásra, akkor fogok.
Na mindegy, mentünk tovább. Az ETA ekkor már 18:00 körül járt, a kilátópontra mászást nyilván kukáztuk. Felállítjuk a tábort, megiszok 1-10 sört, aztán beájulás a sátorba. Legalábbis ez volt a terv.
Kemping. A recepciós nem tud angolul. Hjaj. Német. Letisztáztuk, de amikor megkérdeztem, kérhetek-e parcellát, elhomályosult a tekintete. Recepciós balra el. Jött egy újabb. Ő már tudott angolul.
Ezzel a kempinggel otthon voltak fenntartásaim. Átnéztem a weblapjukat, átnéztem a Google Maps-re felrakott fényképeiket, de egyáltalán nem láttam sátrat. Nagyon hülyén lehet ám járni lakóautós kempingben sátorral. Nos, a recepciós pacák elmagyarázta, hogy nem, nem kérhetek parcellát, az a lakóautóké, de van szabadsátras rész. Viszont sikerült tisztáznunk, hogy fizethetek távozáskor is. Szuper. Ami még szuperebb, hogy vasárnap délelőtt nyitva lesz a kempingbolt. Ez valami elkpézelhetetlen extra. Vasárnap ugyanis egész Ausztriában nincs nyitva semmilyen élelmiszerbolt sem. Pont. Erre már egy csomószor ráfaragtunk a korábbi túrákon, a gyerekek először nem hitték el, majd amikor a Google Maps-on látták, hogy tényleg, akkor beletörődtek. Úgy kellett pakolnunk, hogy hétfő reggelig legyen elegendő inni- és ennivalónk. Szerencsére sikerült bepréselni a kocsiba – az öt bringa mellé – a hős hűtőtáskát is. (Persze ez nem oldott meg mindent, lásd később.)
Sasszeműek kiszúrhatták, hogy ezek bizony országúti bringák, plusz egy gravel. Úgy van. Ezzel is volt rengeteg varia (hja, a bravúros szervezés), ezeket majd az adott túránál elmesélem. A lényeg, hogy két nap kivételével csillagtúráztunk, akkor viszont lánctúráztunk, na oda túrabringa kellett volna, cuccal, de megoldottuk.
Vissza a kempingbe. Eldöcögtünk a szabadsátras placcra. Csak lakóautó volt rajta, de annyi, hogy alig maradt hely a három sátrunknak. (Ugye Nej és én, fiam és a barátnője, meg a lányom.) Hát, izé. Állítsunk sátrat. Legszívesebben ittam volna egy sört, de eleredt az eső, nem lehetett lazsálni. Azért felnéztem az égre, eléggé csúnyán. Legalább tudják meg, mi a véleményem. Ugyanis ez lett volna az a táborállítás, amikor mindenki _megtanulja_, hogyan lehet felállítani a sátrát. (Mind a három a miénk volt, a fiatalság most találkozott velük először.) Nyilván beleszaladtam egy extra szopásba, ugyanis kértünk áramot (ugye a hős hűtő), csak éppen nem sima konnektor volt az oszlopon, hanem lakóautóba való háromlyukú, amelyhez kellett volna egy adapter. Visszasétáltam a recire. Persze van. 25 euró. Szinte ingyen. Írják a számlához. Nem lehet. Készpénz. Most azonnal. A pénztárcám a kocsiban. Az eső esik. Minden perccel pont egy percet tolódik el az az idő, amikor sört ihatnék végre.
Visszasétáltam a kocsihoz. Közben az esőcseppek szolídan füstöltek el a hajamból fejem tetejéről. Szóltam Barnának, hogy menjen vissza a recire adapterért, én meg állítottam a sátrunkat. Megjött az adapter. Összedugdostam. Bevezettem az áramot a kocsi belsejébe, rádugtam az elosztót. Kapcs. Az elosztó nem világított. Fasza. Vagy nincs az oszlopban áram, vagy szar az adapter. Az eső továbbra is esett, a sátrak továbbra is félkész állapotban darvadoztak. Barna megint el. Reciről izmos villanyszerelő medve ki. Ide dugjuk. Oda dugjuk. Másik oszlopcsatlakozó. Van másik elosztónk? Van. Annak sem világít a kapcsolója. Miafasz van? Dugjunk rá fogyasztót. Rádugtuk. Működött. Na ugye, jó ez! Ja, csak az elosztók kapcsolóinak a lámpáját nem tudta meghajtani. De a lényeg, hogy végre volt áram a kocsiban, összeraktam pakskettőt, felállítottuk a sátrakat, addigra az eső is elállt.
Sör.
Ekkor már alig volt fény, én pedig elsétáltam szétnézni. Tök jó lett volna hamarabb eljutni idáig, még ha nem is mentünk volna fel a kilátóba, de kiülhettünk volna a Duna partjára, biztosan vannak itt is padok. És tényleg, voltak. Aztán kiderült, hogy mindenki hasonlóan gondolkodott, összefutottunk a padnál, leültünk, időnként visszaszaladtunk sörért és elvoltunk sötétedésig, mint a befőtt. Utána még valami vacsora a sátornál, már aki tudott enni, én csak a söröket nyeltem, majd beájulás a sátorba. Pár méterre ment el tőlünk egy főút, kamionokkal, traktorokkal, lépegető exkavátorokkal, de úgy aludtam, mint akit agyonvertek.
Recent Comments