Search"Csóványos"

Majdnem Csóványos, videó

Egy üde kis szösszenet a Csóványos támadásáról.
Legközelebb sikerülni is fog.
Feltéve, hogy akkor nem üt be valami nyavalya.

Komolyabbra fordítva, ez itt egy 9 perces ujjgyakorlat, bemutatni a terepet.
Pörgős, vidám… és legközelebb tényleg sikerülni fog.

Majdnem Csóványos

Ez most egy tanulságos bringatúra volt, azért is írok róla külön.

Célozgattam itt egy korábbi posztban arra, hogy hozzá kellene nyúlni az országúti bicóm hajtásához, játszani a lánckerekekkel, hogy masszívabb legyen a hegymászó képessége. Mert akkor majd milyen könnyű lesz felfelé tekerni.
A francokat.
Ma egy rövid, de annál szintesebb terepre mentem: Verőcéből Királyréten át fel a Csóványosra. 25 kilométer oda, ugyanannyi vissza, 900 méter szint. Tekintve, hogy nincs végig aszfaltút, ellenben akad nemcsak makadám, de túraút is, a trekkinggel mentem. Azzal, amelynek az országútihoz képest van még három erősebb hegymászó fokozata.
Úgy számítottam, hogy üde kis kirándulás lesz. Idén már másztam 960 méter szintet, túléltem. Erdőben leszek. Sütni fog a nap. Csicseregnek a madarak. Én pedig a nagymama fokozatban szép kényelmesen felkocogok.

Az első tapasztalat az volt, hogy hegymászó fokozat ide, vagy oda, az energiát akkor is bele kell tenni. A bringa nem megy magától. A különbség maximum annyi, hogy korábban azért kellett megállnom egy hosszú, meredek emelkedőn, mert már nem bírtam megtekerni a pedált, most meg azért kellett megállnom, mert egyszerűen kifáradtam. Álldogáltam egy percet és már tekertem is ezerrel felfelé. (Ez az, amit egy országútival nem lehet megtenni. Ha elfogy a hegymászó fokozat, akkor elfogyott.)

A másik, némileg keserű tapasztalat, hogy van egy negyedik faktor is. Az első ugye az, hogy van egy bringa, amely alkalmas a feladatra. A második az, hogy megvan a kellő erőnlét. A harmadik az, hogy megvan az erős akarat. Eddig azt hittem, ennyi elég.
Nem. Kell a szervezet is. És most nem arra gondolok, hogy vessünk számot magunkkal és így, 60 felé közeledve már ne akarjunk felmászni a holdba, ehelyett üldögéljünk békésen a fotelben és szürcsölgessük a teát. Ez hülyeség. Ha megvan a megfelelő edzettség, akkor menni kell. Amíg lehet. Szóval nem, nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy valami pillanatnyi egészségügyi gebasz beleszól.

Ma az történt, hogy mentem, mentem. Az emelkedő keményebb volt, mint gondoltam, folyamatosan 10-16% között mutatott az óra. Néha megálltam, mert nem lóverseny, megnéztem a Locusban, hol vagyok és mentem tovább. Jött a makadám út, elég tré volt, de járható. Viszont döbbenten tapasztaltam, hogy piszok sűrűn kell megállnom. A makadámon olyan 30 méter szintenként. Na most, ekkor voltam 300 méteren, a végcél olyan 900 körül volt. Nem lesz ez így jó. De muszáj volt megállnom. Elszédültem. Hányingerem lett. Fuldokoltam. Minden jött föl a gyomromból, amit aznap ettem. Végül a Magas-Taxi tisztásig (700 méter) szenvedtem fel magam, de ez tényleg brutális szenvedés volt. Itt már fel kellett adnom, mert komolyan elkezdtem félteni magamat. Álldogáltam egy kicsit, majd ‘vén szar, vagy Józsi’ legyintéssel elindultam visszafelé.
Az érdekes az volt, hogy habár lefelé végig száguldottam, azaz csak utaztam és szívtam be azt a jó friss levegőt, ugyanúgy rosszul voltam. Aztán már a kocsiban beütött a teljes gyomornyomor, aminek annyiból örültem, hogy kiderült, nem én punnyadtam el, hanem csak egy egyszerű gyomorrontásról van szó.

Az már más kérdés, mennyire esett jól. Tíz napja ülök bekatéterezve a számítógép előtt, végre ma lett először lehetőségem kaland üzemmódba váltani, váratlanul bevillant egy kis koranyár is, erre mi történt? Kidurrantam.

Na mindegy, képek.



Illetve még valami. Éppen tegnap este néztem meg egy Cobranco videót, amelyben azt fejtegette, hogy szintmászáshoz az erőnlétet csak szintmászással lehet megszerezni. Teljes mértékben egyetértek. Hiába tekerek 100-200 kilométereket az Alföldön, a hegyekben ezek nem jelentenek semmit. Más mozgás, más izmok.
(Tapasztalat. Anno a Bakonyban kezdtem és csak utána korcsultam el a sík vidéken. Most meg építhetem fel újra magam.)

Csóványos

Hát, amikor vasárnap hajnali 4:30-kor csörgött az óra, többször is átgondoltam, hogy normálisak vagyunk-e? Különösen akkor, amikor sötétben, hidegben ki kellett mennem levakarni a jeget a kocsi ablakáról. Szép nagy autó, szép nagy ablaküvegekkel. Még a teleszkópos jégvakaróval sem értem be mindenhová, kellett sportolnom rendesen. Aztán az első pár méter után belülről párásodtunk be, úgy araszoltam a sötétben, mint egy tankkal. Szerencsére ilyenkor még minden normális ember alszik, nem ütöttem el senkit.

A főútig a klíma legyilkolta a párát, a körgyűrűn pedig már kezdett világosodni. Az M2-n borzongva néztük a mindenfelé mászkáló, araszoló ködöt. Biztos, hogy látni fogunk bármit is? Végül a két gyerek úgy oldotta meg a helyzetet, hogy visszaaludtak.

Diósjenő. Felhúztunk a túraútig. Sehol senki. Remek. Pont így kalkuláltunk. A tömeg ki fog zúdulni a Normafához, a Pilisbe, meg esetleg a Börzsöny déli oldalára. Mi viszont keletről közelítjük meg a Csóványost, majd utána csavargunk fel északra. Remélhetőleg senkivel sem találkozunk.

A Csóványos népszerű kilátójának közvetlen szomszédságában a Börzsöny legelhagyatottabb, vadregényes, éles gerincei és mély völgyei húzódnak. Túránk ebbe a varázslatos világba, valóban kárpáti hangulatú tájra vezet.

A túrát azoknak ajánljuk, akik a Csóványos híres panorámáján kívül a hegység rejtettebb, alig ismert zugaira is kíváncsiak, és bevállalnak egy hosszú, jelentős szintemelkedést is megkívánó gyaloglást az élmény érdekében.
link

Hát, igen. Jelentős szintemelkedés. 26 kilométer, 1210 méter szint. Mindez november végén. Gondolom, így már érthető a hajnali indulás.

Szokásos indulás előtti tetvészkedés, vizek, szendvicsek, műzlicsokik. Nekem a technikai felszerelés. Ez egyben főpróba, át kellett szerelnem a cuccot, úgy, hogy benne legyen a drón is, de minden nehéz a hátamon legyen, az oldaltáskában pedig tényleg csak annyi, amennyit elő-elő kell kapkodnom. A kajámat Nej hozta.

Igen, ez a drón borít minden, jó alaposan kidolgozott pakolási, szállítási eljárást. Gyalog is, bringán is, kajakon is.

Amikor elindultunk, már biztatóan világos volt. A levegő még visszaharapott, ha beleharaptunk, de a nap határozottan sütött és csak ez számított.

Keresztben szélesebb földút. Felnéztem. Nem hajoltak össze felette az ágak. Hurrá. Szabad a pálya. Drón. Ahogy a szólás mondja, a drón egy magunkkal hordozott kilátótorony. Felküldtem. Szétnéztem. Azannya. Körben mindenfelé köd ült a tájon. Egyedül a Börzsöny csúcsai lógtak ki belőle felfelé. Oké. Akkor nem lesz baj. Innentől jó 800 méter felfelé a Csóványos. A ködnek esélye sincs.

Aztán rögtön belémrúgott a technika. Mondjuk, nem lepődtem meg. Számítottam rá. A drónnal szerintem már túlléptem a kezelhető komplexitás határát. A meglepő az volt, hogy a gopro adta fel. A mai napig nem értem, mi történt vele. Itthon átfutottam előtte az aksikat, mindegyik feltöltve. Az egyik csak olyan 60% körül volt, azt itthon hagytam. Van még nyolc, elég lesz. (Egy nap max 3 darab fogy.) Aztán az első aksi 30 másodperc után sípolt. Nullára merült. Hoppá. A következő akksi még addig sem bírta. A harmadik pedig 11 másodperc után merült le. WTF??? Az mindenesetre látszott, hogy ezen a kiránduláson gopro, az nem lesz. Elpakoltam. Innentől a milc géppel dolgoztam. De ez valami borzasztó szenvedés volt. Mindig elő kellett vennem a válltáskából. Egyik kézzel tartani, fél szemmel figyelni, hogy mit vesz. A másik kézben a túrabot és a másik fél szemmel az út, mert nem volt egyszerű a terep. Nagyon bénán éreztem magam. Oké, hogy elhivatottság, de azért ez… már túl volt a normálison.

Itthon rádugtam minden aksit a töltőre. Ötöt nem is töltött, azt mondta, fullon vannak. A három “lemerült” aksi szerinte olyan 80% körül volt, azokat visszatöltötte. Kíváncsiságból bekapcsolva hagytam a kamerát, 50 percig vette szó nélkül a plafont.
Tényleg nem értem.

Na mindegy, cserébe vadul drónoztunk. Gyakorlatilag minden tisztáson. Kipróbálták a gyerekek is. Jól el is ment az idő. De azért haladtunk.

– Ez már a Csóványos? – érdeklődött Nej.
– Kicsim, a Csóványost a legegyszerűbb megtalálni. Körbenézel. Ha látsz még magasabb pontot, akkor nem vagy ott. Ha már nem látsz, akkor ott vagy.

Fultán-kereszt. A háttérben a Csóványos.

Ez szintén a Csóványos, de már a földről. Határozottan közeledtünk.

Aztán egyszer csak ott voltunk a magas cső lábánál. Kilátó.
Nej lent maradt vigyázni a cuccra, én felrohantam a kamerával.

Ez itt a felfelé vezető csigalépcső.

Ez pedig a kilátás. Az a hatalmas ködtenger a Dunakanyart takarja. Erős fantáziával a visegrádi fellegvárat is ki lehet venni.

Utána cseréltünk, én maradtam lent. Ekkor jött néhány ember, hét kutyával. Ők is kettéváltak, egy részük felment, a többiek lentmaradtak. A gazdi nélküli kutyusok pedig fájdalmas vonyításba kezdtek. Én meg rágcsáltam a szendvicsemet és azon szurkoltam, hogy egyik kutya se próbálja meg szendviccsel kompenzálni a világfájdalmát.

A torony után fordultunk, mentünk vissza Diósjenő felé. Én pedig vadul számoltam. Azt mondja, hamarosan elmegy a piros háromszög északra. Nemrég múlt dél. Ha egyenesen megyünk, az olyan 8 kilométer, könnyű terep. Még drónozgatással is simán az autónál vagyunk háromra, azaz világosban. Ha viszont elmegyünk északra, az még 17 kilométer és olyan 500 méter szint. Még erős tempóban is 4-5 óra és semmit nem játszottunk a drónnal. Azaz az utoló egy óra már sötétben, fejlámpával. Az út pedig nehezen járható, meredek ösvény. Ez nem fog beleférni. Vagy ha beleerőszakoljuk, az fájni fog.
Az elágazónál felvázoltam a lehetőséget és végül egyhangúlag a lazább befejezést választottuk.

Az útbaeső tisztásokon pedig játék a drónnal.


Bár itt már kifejezetten sok ember járkált, de szerencsére a tisztások is nagyok voltak, elfértünk.

Hazafelé nagyon kegyetlen volt a vezetés. A többiek ittak sört, forralt bort, majd elájultak. Én pedig folyamatosan masszíroztam a fejemen mindent, hogy ne kövessem őket.

Aztán Ecser környékén az M0-n beleszaladtunk valami kemény ködbe. Ki is tartott hazáig. Azaz ha itthon maradtunk volna, valószínűleg depressziótól sikoltozva vágtuk volna fel az ereinket. Amilyen gusztustalanul ocsmány időjárás volt errefelé. (Ja, és lomtalanítás, mindenfelé sár, szeméthegyek, lomizó tömegek.)
Elképzelni is nehéz volt, hogy egy órával korábban milyen gyönyörű helyeken mászkáltunk.

Majdnem Csóványos

Tudom, vörös is vagy, büdös is vagy, de ha már a gyerekeknek megígértem?

Szóval múltkor úgy fejeztük be, hogy a Király-rét környékét máskor fedezzük fel. Ez a máskor érkezett el ma.
Terv: Kismarosból erdei vonattal fel Király-rétig, onnan pedig nagy nekibuzdulásokkal egészen Csóványosig. A vonat olyan 250-300 méter magasságon áll meg, a Csóványos 930 méter, azaz ha itt nem töri fel Nej sarkát az új bakancs, akkor sehol sem.

From MiVanVelem

A vonaton mögöttünk fiatal család, papa, mama, kisgyerek.
– Sanyi bátya nem jön velünk? – kérdezte a kicsi.
– Nem, Sanyi bátya lent megvár minket.
– Mit fog csinálni?
– Valamit csak kitalál.
Oldalra néztem. Éppen ott volt mellettünk az állomáson Csibi kocsmája. Pontosabban Csibi ordas kocsmája. Ahhoz képest, hogy a vasútállomáson főleg gyerekek tartózkodtak, a kocsma tele volt masszív alkeszokkal. Sanyi bátya biztos meg fogja oldani a helyzetet.
A vonat felzakatolt, ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Tömegek leszálltak, fényképezgettek, gatyakorcot rángattak. Nekiindultunk mi is. Fölfelé nem a népszerű piros jelzést választottuk, hanem a mézeskalács-gyártó szett elemeit: kék kör, kék kereszt, kék iksz. Rögtön soványmalacvágta tempóban kezdtük, mert ugyanarra jött egy kisebb kompánia, köztük két kismama is babakocsival, és a hozzátartozó gyerekzsivajjal. Elhúztunk mellettük, aztán bementem a halastóhoz fényképezni, ekkor visszaelőztek, később megint elhúztunk mellettük.

From MiVanVelem

Azt hittük, ezzel minden rendben lesz, de tévedtünk. Feltűnt egy újabb kihívó: egy fiatal pár, két kutyával. Mindkét kutyán csengő. A létező legrosszabb kombináció: valahonnan pont mögénk fordultak ki és nagyjából ugyanabban a tempóban haladtak, mint mi. Folyamatosan csilingelve. Pont mögöttünk.
Találtunk egy újabb tavat, mondtam is Nejnek, hogy ezt nézzük meg jó alaposan, addig a kutyások messzire jutnak, a babakocsisokat meg legfeljebb újra megelőzzük.

From MiVanVelem

Az elképzelés jó volt, a kerékcseréről még a babakocsis csapat elé jöttünk vissza, a kutyások meg már nem látszottak. Elégedetten veregettem meg a vállamat. A következő kanyarig. A kutyás pár úgy döntött, hogy szerelvényt könnyít, meg előszedik a fotós felszerelést, szóval elszuttyognak egy kicsit a zsákjaikkal. Én lassítottam, amennyire tudtam, de így is visszaelőztük őket. Aztán innentől nagyon sokáig ez is maradt a felállás.
Ráadásul nem akármilyen terep jött. Egy idő után kijutottunk egy piszok hosszú, gyakorlatilag a távoli horizontba vesző útra, mely végig emelkedett, hol nagyon durván, hol csak közepesen. Mindezt szórt árnyékkal, tűző napon. Nekiiramodtam. Nej próbálta tartani a tempót. Hozzáteszem, amióta rendszeresen fut, több nagyságrendet javult az állóképessége. De vagy az út volt túl meredek, vagy a napsütés volt erős, vagy a közös hátizsák volt nehéz (ő vitte, naná, ő akart erőnlétre gyúrni), a lényeg, hogy le-lemaradozott. Viszont ha időnként bevártam – mert bevártam, hiszen a közös kirándulásaink egyik mozgatórugója pont az, hogy hétköznapokon kábé félóránk van egymásra, a kiránduláson meg egész nap együtt vagyunk – akkor már fel is hangzott mögöttünk a csengettyűszó. Az összes elégtételem az maradt, hogy a hosszú úton végig felzabáltam a szedertermést. Ha bárki kizárólag csak szedermeghajtással tudna felmenni egy emelkedőn, akkor erre az útra ne menjen, mert az összes stratégiai készletet megsemmisítettem.

From MiVanVelem

Egy idő után újra erdőbe értünk. Itt volt némi tájékozódási zavar: egyfelől meg kellett találnunk egy leágazást, másfelől a térkép szerint volt itt valahol egy forrás. Szükség az lett volna rá, mert már itt látszott, hogy ilyen melegben, ilyen meredek terepen a vízünk az borzasztó kevés lesz. A kutyás pár itt előzött le bennünket, a továbbiakban fogalmam sincs, merre mentek, szerencsére már nem találkoztunk. Mi először félreértettünk egy jelzést, elindultunk egy nagyon hangulatos, kellemesen lejtő úton, de aztán gyanút fogtunk és visszamentünk egy eszméletlen meredek, borzasztóan kemény, ellenben a megfelelő turistajelzéssel ellátott ösvényre. Na, ez volt olyan meredek, hogy időnként csak a gyökerekbe kapaszkodva tudtunk előrehaladni. Innentől akár a térképet is félrerakhattuk volna, mert a szabály annyira egyszerűsödött, hogy amennyiben volt felfelé vezető út, mindig azon kellett menni. Többször is előfordult, hogy úgy éreztük, abszolút fent vagyunk egy hegy tetején, innen már fizikailag is képtelenség még feljebb menni – aztán előbújt egy újabb ösvény, a fák közül kibukkant egy újabb csúcs és már megint vonszoltuk a nyelvünket a porban.

From MiVanVelem

Egy valamit viszont el kell ismerjek ezzel az úttal kapcsolatban: határozottan őszinte volt. Mit értek ez alatt? Tegyük fel, látod a térképen, hogy ott vagy mondjuk 500 méter magasságon, a cél meg mondjuk 800-on. Ez ugye 300 méter szint. De csak az őszinte útvonalon. Az ugyanis nekiiramodik és felfut a célig. A bizonytalan és összevissza kamuzó útvonal viszont elindul felfelé, majd meggondolja magát, lemegy vagy száz métert, aztán összakapja magát és elindul felfelé, majd ezt játssza végig. A 300 méter szint helyett mentél 500 métert, miközben tudod, hogy visszafelé megint lesz 200 méter emelkedőd.
Egy örökkévalóság után kiértünk a főútvonalra. Azaz különböző alsóbb jelzésű útvonalakról a kék/piros csíkra. Innen már csak egy kilométer távra és 120 méter szintre volt a Csóványos. Csak éppen az út kezdett el úgy hazudni, mint a vízfolyás. Lementünk egy meredek szakaszon 50 méter szintet. Nem tetszett. Nem azért szenvedtünk ekkor már órák óta, hogy elpazaroljuk a szintünket. Rövid emelkedő után újabb meredek lejtő jött. És ekkor, a Szabó sziklán láttuk meg a csóványosi kilátótornyot.

From MiVanVelem

Egy másik hegy tetején. Néztük, hogy először akkor most még lefelé kellene mennünk, majd ott felkapaszkodnunk jó 200 métert, miközben onnan, ahol vagyunk, már most is eléggé jó a kilátás… és azt monduk a Csóványosnak, hogy kapja be.
A döntéshez hozzájárult a saját balf@szságom is. A túrabakancsomhoz vastag zokni kell, reggel ki is kaptam egyet – és nem vettem észre, hogy a zokni egyik darabjának a sarka gyk. nullára volt kopva. Meredek emelkedőkön az ember sarka feszül neki leginkább a bakancsnak és itt már túl voltunk annyi emelkedőn, hogy dacára az előzetes védekezésül felragasztott sebtapasznak, a rossz zokninál durván feltörte a lábamat a bakancs. Ezt értsd úgy, hogy normál terepen nem volt semmi bajom, meredek emelkedőn viszont a farkasokkal együtt vonyítottam az ég felé.
Szóval stop. Kábé 800 méter lett volna hátra a Csóványosig, 200 méter szinttel… és feladtuk. Leültünk, kifújtuk magunkat és visszafordultunk. Utólag azt mondom, nagyon jó döntés volt. Kellemes tempóban értünk vissza a Király-rétig és éppen elértük az utolsó vonatot lefelé.
De még nem járunk ott.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Történt ugyanis egy durva árulás. Tudni kell, hogy a Börzsönynek ez a szakasza eszméletlenül bonyolult. Itt megy át a két főútvonal (piros/kék csíkok) és szinte az összes alsóbbrendű útvonalak (kék/piros körök, keresztek, ikszek). Elsőre ki is néztem egy optimális útvonalat, de annyi turistautat kellett volna váltogatnunk, hogy végül elbizonytalanodtam. Mivel ekkor a piros csíkon voltunk és a rengeteg kavarás után megint a piros csíkon kellett volna lemennünk, úgy döntöttem, nem variálok. Habár a térképen látszott, hogy a piros csík tesz egy tök felesleges kitérőt, de ennyit beáldozhatunk a biztonság oltárán.
Ja. A piros csík azzal kezdte a kavarást, hogy felhajtott egy brutálisan levegőelszívó kaptatón. Amikor már jártányi erőnk sem volt. Amikor már nem számítottunk emelkedőre. (Ha ugyanott megyünk le, ahol feljöttünk, végig csak lefelé kellett volna mennünk.) Amikor már szószerint nyüszítve tudtam csak felfelé menni, mert pont ott feszült be a sarkam a bakancshoz, ahol már feltörte a sok felfelé menet.
Vidám szakasz volt. Végig az dobolt a fejemben, hogy mindezt ráadásul a semmiért tesszük meg. Mert felmegyünk ugyan, vezessen akárhová is az út, de utána brutális lefelémenet jön.
A kapaszkodó közepén bevártam Nejt. Egy életem, egy halálom, de most megiszom az összes vizemet. Nem érdekel, mi lesz utána, de innen víz nélkül egy lépést sem.
Bármennyire is meglepő, de innen, ebből a hendikeppből, a piros ösvény ki tudta hozni magát nyerőnek. Ugyanis az emelkedő tetején közölte, hogy tulajdonképppen most fent vagyunk a Nagy Hideg-hegy csúcsán. Ahol volt egy buszmegálló, de sokkal lényegesebb, hogy volt egy turistaház is. Büfével. Vécével. Az előző nekem jelentett katarzist, az utóbbi Nejnek. Amikor a sörömmel üldögéltem az árnyékban, Nej pedig a slanya után a jeges teájával, az élet már nem is tűnt olyan reménytelennek.
Különösen úgy, hogy innen már tényleg egy métert sem kellett mennünk felfelé. (Ha puhányok lettünk volna, akkor üldögélünk odafent egy háromnegyedórát, majd a négyórás busszal lemegyünk Király-rétre, ahol éppen elérjük a 16.38-as vonatot. Meg sem fordult a fejünkben ilyen megalkuvó megoldás.)
Na, ez a lefelé út tipikus spagetti western volt. A tábla szerint másfél óra. Nekünk két és fél óránkba került – miközben emocionálisan sokkal többnek tűnt. Hosszú, egyenes út. Mit hosszú, kib@szott hosszú. Tök egyenes út, a villanyoszlopokból meg látod, hogy hol lehet a vége. Nem a horizonton. Hanem azon is jóval túl.
Egy pozitív és egy negatív jelenség határozta meg a lefelé menetet. (Sőt, amennyire bonyolult világban élünk a pozitív hozadék erősítette a negatívot.) A pozitív a rengeteg szederbokor volt az út mentén – a negatív a töménytelen apró légy.
– Nálad vannak legyek? – kiáltottam hátra Nejnek.
– Nincsenek.
– Adjak?
– Isten ments! Ne tudd meg, mennyi munkámba került, hogy mind átmenjen hozzád!
– Aha.
– Valószínűleg az van, hogy a te sörös kigőzölésed jobban tetszik nekik, mint az én teásom.
– Értem. Szóval szerinted én vagyok a büdösebb.
Bevártam. Egyeztettünk valamit.
– Hé, nálam hagytál egy legyet!
– A francba. Pont a kedvencemet!
– Lehet!
– Jenő!! Jenő!! Meg tudsz nekem bocsájtani?
Ekkor még azt hittük, vicces a helyzet. De aztán elfajultak a dolgok.
Egyrész a szeder nagyon bejött. Akkora, de akkora bokrok voltak, hogy ihaj. Ha nem ettünk meg lefelé fél kiló szedret fejenként, akkor egy szemet sem. Volt egy nagyon szuper bokor, ahol csak az zavart, hogy valaki a túloldalról is szedte a gyümölcsöt. Gondoltam, elsütöm a klasszikus viccet (Hé,te, ki vagy, hogy nyáron is bundában szeded a szedret?), de időközben megláttam, hogy egy fiatal srác – kosárral a kezében – igyekezett kiegészíteni a zsebpénzét.
Szóval a szeder nagy áldás volt, de ugyanakkora átok is, mert ahogy piszkáltuk a bokrokat, úgy rebbent fel belőlük az élősködő had is. Milliónyi apró légy pihent a leveleken, akik észlelték, hogy itt van két, meglehetősen izzadó humán lény (só is, meg víz is), próbáljunk velük közelebbi kapcsolatba kerülni.
A többi már rémálom volt. Felhőként vettek körül minket az apró legyek. Csapkodtam magam körül, legyeztem. Kipróbáltam, mit csinálnának, ha hagynám őket. Erre egy idióta belerepült a szemembe. Befújtam magam szúnyog/kullancsriasztóval. Le se szarták. Végül már folyamatos karkörzésekkel, illetve sapkacsapkodásokkal haladtam. Borzasztóan lehangoló volt, hogy a távvezetékek alapján ekkor még igen messze voltunk a civilizációtól. Ekkor el is szakadtam Nejtől, annyira zavartak ezek a repkedő szarok, hogy semmi más nem lebegett a szemem előtt, csak az, hogy vissza a civilizációba, ahol sok az ember és ezek a legyek eloszlanak az emberek között.
Egy örökkévalóság után beértünk a faluba. Egy fiatal pár jött velem szemben.
– Jó napot kívánok! – köszöntem illedelmesen.
– Jó napot kívánok! – köszöntek vissza.
Én viszont átadtam nekik legalább egy kiló legyet.
Pár száz méter után eltűntek a legyeim. Bevártam Nejt. Ő is felszabadult.
Innentől már tényleg csak az elsődleges problémáinkra kellett koncentrálnunk. Én sörre voltam szomjas, Nejnek klotyi kellett. Sör hamarabb lett. Bár a sör kifejezés enyhén túlzó, mert valami német sörpótlékot adtak cefet drágán, de voltam annyira szomjas, hogy ne zavarjon. Azután átmentünk egy étterembe, ahol volt minden. Sör is, capuccino is, na meg vécé is. A klotyin döbbentem rá, hogy le volt húzva a sliccem. Még amikor felfelé mentünk, akkor álltam ki egy slanyára. És elfelejtettem rendezni a konfigurációt. Az egész túrát úgy csináltam végig, hogy bátran toltam magam előtt az elefántot. Úgy látszik, errefelé az ilyesmi hétköznapi dolog. Tényleg kíváncsi lennék, hogyan is telnek ezen a vidéken a hétköznapok.

A vonat lefelé pontosan indult – és pontosan is érkezett. Beszaladtunk Csibihez, egy ásványvízért meg egy dobozos sörért.
Nej egyből kicsavarta az ásványvíz nyakát. Én csak zsebrevágtam a sört.
– Az én kéjes sikkantásomat csak a kocsiban fogod hallani – jegyeztem meg.
– Azaz büfögni fogsz?
Elindultunk. Nej a fejéhez kapott.
– A francba, elfelejtettem átcserélni a bakancsomat a váltócipőre.
Majd helyesbített:
– Tekintsd úgy, mint szamaritáriánus cselekedetet, hogy nem vettem le a bakancsomat.
– Dehát egyszerűen csak elfelejtetted…

A továbbiakról túl sok mondanivalóm nincs. Igyekeztem társalogni, hogy a fáradt sofőr ne boruljon rá a kormányra, aztán ennyi. Hazaértünk. Jól kifáradtunk. Jó túra volt.

Észak-Börzsöny

Nem akar ez összejönni. A múltkori túrát terveztük úgy, hogy a Csóványosról hazafelé teszünk egy kört a Börzsöny északi felére, de kicsúsztunk az időből. Most direkt csak az északi részt terveztük be, de ez sem úgy sikerült, ahogy elképzeltük.

Kezdve ott, hogy Diósjenőről a kék túraútvonal elég vacak. Az út a hegy és az erdő szélén halad, házak, tanyák mellett. Ez még nem is lett volna gond, ha a földutat mindenféle mezőgazdasági járművek nem tették volna járhatatlanná. Csapadékos időszakon vagyunk túl, a munkagépek a híg sárból derékig érő dagonyát kevertek, aztán az egész megfagyott és ráesett 5 centi hó. Nem lehetett tudni, hová lépek, egyenes talajra, vagy gödörbe, kimegy-e a bokám, vagy beszakad lábam alatt a jég és belesüllyedek egy tócsába. Tippelgettünk és botladoztunk. Miközben ezerrel ment mellettünk a fakitermelés.


Így telt el hat kilométer. Három óra alatt. Ez gyakorlatilag ki is nyírta a túrát. 24 kilométert terveztünk, volt 5,5 óránk sötétedésig, ismeretlen terepen, hóban… nem vállaltuk be.

Rövidítettünk. De még hogy.

B tervvel nem készültem, így egyszerűen csak ráböktem a gps bélyeg méretű képernyőjére: – Itt van ez a sárga útvonal, ez a legrövidebb vissza. Menjünk ezen!

Pedig annyi eszem már lehetett volna, hogy hegyvidéken nem a nyílegyenes út a legjárhatóbb.

Nos, ezt a sárga túraútvonalat valószínűleg ugyanaz az ember tervezte, aki San Francisco utcáit. A szerpentin, a kanyargós út… mind-mind megalkuvás. A hágó is. A hegycsúcsokra fel kell menni, méghozzá nyílegyenesen.
Eleinte havas-jeges, később havas-sáros kaptatókon küszködtünk, bár nem is a felfelé irány volt a nagyobb cucli, hanem a lefelé ereszkedés a csúszós, meredek hegyoldalakban.

Viszont ahogy a hegycsúcsoknál a nap áttört a felhőkön, a táj kivirult. Hát, igen, napfénnyel minden szebb.


Haladgattunk. Kámor. Jász-bükk, Király-hegy, Kő-szirt. Ezek mind megmászott hegycsúcsok. Rövidítés. Ja.

Ez itt a szintprofil. Nem kamu, a csúcsok előtt/után tényleg ilyen meredek volt a terep.

Ez pedig ugyanez, animálva.

A Kő-szirt az már extra meglepetés volt. Nálam ez volt a nap csúcspontja. Nej… nem élvezte. De túléltem. Pedig bot is volt nála.

Ugyanis az történt, hogy fakitermelés miatt lezárták az erdő egy darabját. Csak éppen azon keresztül ment a túraút. A Király-hegy csúcsa mellett (mert azért fel kellett menni rá) le kellett csúsznunk a Tótok útjáról egy durván meredek hegyoldalon. Ösvény nem volt, szeder viszont igen, most pont jól is jött, legalább valami lassított. A csúszda végén egy nagy tisztáson landoltunk, tömérdek kivágott fa és láncfűrészes jómunkásember között. Nem is akartam sokat alkalmatlankodni, megláttam a sárga jelzést és elindultunk Diósjenő felé.
Hiba volt.
A túraút ugyanis itt, ezen a tisztáson csinál egy hurkot. Pont az ellenkező irányba megy, megkerüli a Kő-szirtet és csak utána fordul rá a falura. Mi meg szépen felcaplattunk a tisztás felső végébe.

Csak ott vettem észre, hogy elböktem. Visszamenni már nagy kerülő lett volna.

– Figyelj Kicsim, mintha lenne itt egy jelöletlen földút.
– Merre megy?
– Fel arra a csúcsra. Viszont az alternatíva az lenne, hogy visszamegyünk megkerülni ezt a böszme nagy hegyet, miközben már majdnem ott vagyunk, ahol a túloldali út megy.
– Végül is…
– Ez a beszéd! A túraút tervezője is ezt javasolta volna.
– Tényleg, szerinted miért nem arra megy az út?
– Fogalmam sincs.

Elindultunk. Nos, földútról szó sem volt, egy vékonyka ösvény vitt felfelé. Viszont valaki már járt előttünk a hóban, azaz csak a nyomon kellett mennünk. Meg is nyugodtunk, akkor azért nem egy járhatatlan útról lehet szó.
Mentünk. Felfelé. Már megszoktuk. Bár nekem hátul már küldte a vészjelzéseket a beépített matematikus, miszerint mindjárt lent kellene lennünk a völgyben, ehhez képes viszont még rohadt magasan vagyunk. De más lehetőségünk nem volt. Ha már elindultunk erre, akkor minden lépéssel egyre nagyobb sebet kapna az önmegbecsülésünk, ha visszafordulnánk.
Ez a lelkesedés elég sokáig kitartott. Egész pontosan addig, amíg az egy lábnyomnyi ösvény ki nem vitt magára a Kő-szirtre. Ez egy sziklaorom a hegy szélén. Kilóg a levegőbe. Alatta 300-350 méter mélység. Az út pedig abszolút a szakadék szélén vezetett. Egy lábnyom szélesen. Kicsit ferdén. Kifelé. Havas-saras, idegesítően csúszós terepen.
Láttam Nejen, hogy az ő önbecsülése már el bírta volna viselni a visszafordulást.
– Ugyan már, megoldjuk – legyintettem és elindultam. A pofám nagy volt, de fényképezni már én sem mertem megállni. Nej eleinte diszkréten, később már gátlástalanul sziszegett.
Aztán egyszer csak vége lett.
– Látod, meg tudtad csinálni – fordultam Nejhez.
Gyilkos tekintetek.
– Ez egy fejlődési lépcső volt. Kiléptél a komfortzónádból és megcsináltad.
– Csak azért nem szúrom a seggedbe a botot, mert még kell a leereszkedéshez!
– Ez az! Jövőbe tekintés, optimizmus. Előre a meredélybe!

Mert meredély, az volt. Itt jött az, hogy gyakorlatilag oldalra fordulva, korcsolyázva csúsztunk lefelé a havas hegyoldalban. Nyílegyenesen. Mert a szerpentin csak a gyengéknek való.

Lent egy csomóponthoz értünk. Nej ugyan reménykedett, de a sárga jelzés megint nem lacafacázott, ment tovább nyílegyenesen, lefelé a meredek völgybe.

– Hmm – vakartam a fejem.
– Mi van?
– Arra megy a sárga. De úgy látszik, vannak puhány emberek is.
– Mert?
– Itt megy nem messze egy aszfaltozott út. Azon is van túraút.
– És ezt csak most mondod!?
– Érdekel?
– Aszfaltozott úton akarok menni. Elég világos, vagy részletezzem?
– Jó, jó, akkor ez lesz.

Tulajdonképpen innentől már nem történt semmi. Az út persze nem volt egy matyóhímzés, de milyen hülyén is nézett volna ki, ha tényleg textilbe hímezték volna. Az autók jegesre csiszolták, én kis híján itt taknyoltam egy hatalmasat. Végül beértünk a faluba. Nej már képes volt mosolyogni. Hamarosan elértük az autót. Így is éppen sötétedésre értünk haza.

Jót rövidítettünk.

« Older posts

© 2021 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑