MiVanVelem

Az Univerzum bekeményít
2017. július 15; szombat

Jó, tudom, ez most kívételesen a saját hülyeségem volt, de olyan jól esik másra kenni.
Szóval tegnap este összepakoltunk mindent. Korai kelés. Reggel még bolt, kényelmes reggeli, utána nyitottam volna a kocsiajtót, hogy bepakolunk. Volna.
Az akksi elhalálozott.

Csak hogy képben legyél, felidézem, hogyan néztünk ki.

Kezdjük ott, hogy ilyenkor nincs központi zár. A csomagtartó ajtaját pedig kulccsal nem lehetett kinyitni, mert pont ott volt előtte a bringatartó oszlopa. A kerékpártartót zárt ajtónál nem lehet leszerelni. Hol is vannak a szerszámok? A csomagtartóban, a süllyesztett pótkerék mellett. Nyilván az üléseket előre tudom dönteni és előlről be tudok mászni a csomagtartóba, de ennek az egésznek azért már van némi pikáns bája. Kajakot meg nem tudunk feltenni, mert akkor nem nyílik a motorháztető.

A magyarázat sajnos eléggé egyértelmű. Nemrég írtam, hogy egy nyitva felejtett ajtó miatt csontra lemerült az akkumulátor, többen írtátok is, hogy akkor ez kuka, bele is törődtem, hogy le kell cserélnem, de halogattam. Hiszen az autó szépen működött. Normál terhelés mellett. Csakhogy ide fitt akkumulátor kellett volna. A strand még kerülő úton sem volt egy kilométer, reggel kimenni autóval, este hazajönni, de az Amúr is csak három kilométer volt, szóval a sok apró út fogyasztotta az amúgy is béna akkumulátort és semennyit sem töltötte. Szombat reggelre purcant ki.

Jól feladva a leckét.

A tiszta munka az lett volna, ha tudok szerezni vagy egy gyorstöltőt, vagy egy töltött akkumulátort. Ekkor egyszerűen bepakolunk és elindulunk. Ha viszont bikázni kell… akkor eleve ki kell tolnunk a kocsit, mert az orra benne volt egy áthatolhatatlan bozótban. Aztán ha beindul, akkor járó motor mellett kell mindent bepakolnunk, na most egy üdülőhelyen szombat délelőtt az ilyesminek senki nem örül. Azaz arrébb kell állni, ekkor viszont cipelhetünk mindent kézben a kocsiig és vannak rendesen nehéz jószágaink, hogy a kajakokről ne is beszéljek.

Elindultam kerékpárral megoldást keresni. Nem kellett messzire mennem, a recepción rögtön átérezték a helyzetemet. Kaptam egy töltőt és egy ígéretet: ha a töltővel 1-1,5 óra töltés után sem indul el az autó, addigra visszaér az alkalmazottjuk a terepjáróval, arról bebikázzák.
Kiműtöttem az összes szóbajöhető szerszámot. Rádugtam a töltőt. Ígéretes volt, hogy a 6 amperes töltő csak 3 ampert vett fel, ezek szerint most nem merültünk le csutkáig. Félóra pihenő (szivar) után úgy döntöttem, hogy mivel úgyis buktuk a hátsó ajtót, bepakolunk belülről, aztán felrakom a bringákat. Annyival is előrébb vagyunk. Másfél óra múlva levettem a töltőt. Túlzottan nem voltam boldog, mert továbbra is 3 ampert mutatott, szóval mintha nem is töltődött volna. Próba. Naná, hogy nem indult be. Ráadásul amikor visszaraktam a töltőt, immár 6 ampert mutatott.
Oké. Keressük meg a bikát.
A recepción megígérték, hogy küldik a hapsit. Mire visszaértem, a töltő még durvábbat mutatott: nulla ampert. Feltöltődött volna 10 perc alatt? Nyilván nem. Ez az akksi úgy szar, ahogy van. Nejjel ketten kitoltuk az autót a tisztásra. (Erősek vagyunk. Aki 35 kilométert evez szélviharban, az nem ijed meg egy autótól.) Meg is jött a terepjáró, harmadik kísérletre bepöccent az autónk. Remek. Kiálltam egy néptelen útszakaszra. Ekkor már csak a kajakokat kellett felraknunk. A recepciónál járó motor mellett fizettünk. Így utólag is elnézést kérek mindenkitől, aki akkor éppen ott ebédelt. (Annyira siettem, hogy el is felejtettem Jagermeister hamutartót venni.) Útközben jutott eszembe, hogy nem teszteltem le, hogy a szürkerendszámos táblán jól működik-e a világítás. A Tisza-híd utáni parkolóban félreálltam. Naná, hogy nem működött rendesen. Innen is üdvözlöm annak a mérnökcsapatnak a kollektív anyukáját, akik az utánfutó elektromos csatlakozóját kitalálták, rohadt nehezen lehetett kihúzni is, bedugni is, naná, hogy kétféleképpen is belement. Csak úgy tudtam megcsinálni, ha hasra feküdtem. Az arcomtól tíz centire tolta kifelé a kipufogó a szutykot, de a motort leállítani nem lehetett. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg kiégett az égő. Tartalékégő? A csomagtartó aljában fekvő pótkerék mellett. Habár már működik a hátsó ajtó, de a kajakok és a bringák miatt felejtős.
– Akkor most mi lesz? – idegeskedett Nej.
– Semmi. Hazamegyünk.
– Így?
– Nézd, a béemvések az egész életüket leélik irányjelző nélkül. Mi is kibírunk 150 kilométert.

Persze még ott volt Eger. Régen láttuk a szülőket, terveztük, hogy beugrunk. Bíztam benne, hogy 50 kilométer alatt töltődik valamennyit az akksi.
Nem töltődött.
Szerencsére egy nyugdíjas autóvillamosságisnál mindig van a sufniban egy töltött akkumulátor, arról bebikáztunk.

Most már csak haza kellett érni a motor leállítása nélkül.
Tudom, ez rénézésre nem olyan nehéz feladat, különösen 35 éves autóvezetői rutinnal. Csakhogy. Biztosan ismered a példázatot a tét okozta bizonytalanságokról. Menjél végig egy félméter széles csíkon. Simán megcsinálod. De menjél végig akkor, ha ez egy félméter széles, kapaszkodó nélküli híd egy többszáz méter mély szakadék fölött. Ugye, hogy nem ugyanaz?
Na, ilyen állapotban vezettem haza. Tudtam, hogy az akksink totálisan szar, nem vesz fel töltést, azaz addig megy az autó, amíg pörög a generátor. Olyan finoman, óvatosan vezettem, mintha vizsgáznék. Nejnek pedig folyamatosan célozgattam rá, hogy otthon melyik pálinkásbutykost fogom megbontani.

A kedvem? Köszönöm a kérdést. Ahhoz képest, hogy tönkrement a számítógépem, elpusztult az autó akksim és pengeélen autózunk, hátsó irányjelzők nélkül, szóval mindehhez képest kösz, jól vagyok.

Végül hazaértünk. Járó motor mellett becuccoltunk mindent, beálltam az udvarra (muszáj, mert csak így ér ki a töltő), aztán leállítottam a motort. Pusztán csak hogy leellenőrizzem a teóriámat – miszerint az akksi nem vesz fel töltést – visszaindítottam. A kocsi beröffent. Tutira azért, hogy bosszantson.
Akkor is lecserélem.
(Másnap reggel már nem indított.)

A teljes fényképalbum.

Felső bringatúra
2017.07.14; péntek

Reggel kellemes idő fogadott. Kicsit karcos hideg, semmi szél. Kényelmesen megreggeliztünk.
Megbeszéltük, hogy azt csináljuk, amiért jöttünk: a strandon borulgatunk, technikázunk.
A kényelmes reggeli után kezdtünk el gondolkodni. (Béláim.) Ugyanis addigra konkrétan kezdett kihűlni a lábunk. Meteorológia: 20-22 fokos csúcshőmérséklet. Izé. Délelőtt tízkor még nem volt húsz fok, ez tuti. A víz ugyan meleg, de a levegő hideg, a 20-as széllel meg kifejezetten csípősen hideg. Úszni még lehetne, de kimászni, borulgatni, megint kimászni… nem igazán. Neoprént nem pakoltunk. Ember, 30+ fokos melegben indultunk.

Maradt a kerékpár. Bezárjuk a teljes kört, körbejárjuk a Tisza-tó felső részét is.

A felső kerékpártúra útvonala.

Nos, megcsináltuk. Egyszer és utoljára. Nem véletlen, hogy ez a szakasz nincs benne a hivatalos körben. Voltak ugyan szép részei, amikor a gát szélét vadvirágok borították, a közeli fákon meg csiviteltek a madarak, a fák mögött látszott a tó, a másik oldalon pedig napraforgómezők terültek el.

De nem ez volt a jellemző. Murvás földút, kirázta a vesekövemet. És semmi. A vizet fák takarták, a másik oldalon pedig mindenféle mezők. Település, kocsma, vagy akármilyen pihenőhely, semmi. Tiszabábolna után azt hittem, vályogot köpök. A tiszadorogmai kompnál zárva volt a büfé.
És így mentünk 48 kilométert. Egy helyen találkoztunk némi élettel, a tiszavalki kikötőben legalább voltak épületek, de embert ott sem láttunk.

Kifejezetten örültem, amikor a végeláthatatlan mezőn feltűntek a távolban a tiszafüredi víztornyok.

Különös. Azt szokták mondani, hogy a patak meghal, amikor belefolyik a tóba, hiszen az addig élő, csobogó vízből csendes állóvíz lesz. A Tisza-tóra ez nem annyira igaz. Számtalan helyen előfordul, hogy habár határozottan a tóban vagyunk – igaz, nádasban – ennek ellenére a terep neve valami folyóvíz: Kis Tisza, Eger-patak, Nyárád-ér. Valószínűleg az elárasztás előtt ezek tényleg külön vizek lehettek, utána viszont egybefolytak… de a nevek megmaradtak.

Időnként elgondolkodom, mi is az igazi élmény a túrázásban: amikor kint a napon küzdünk az elemekkel, vagy amikor megérkezünk, beülünk az árnyékba és felpattintunk egy sört. Valószínűleg mindkettő, hiszen csak úgy, küzdés nélkül bedöngetni egy sört messze nem akkora élmény.

Nos, adtunk az érzésnek. Aztán öt óra környékén átsétáltunk a strandra, az egyik büfében Nej végre talált keszeget, én meg lángost gyros-szal (éhes voltam, na), a sör megbízhatóan vizes volt, szóval ahogy egy strandon kell. Azon mondjuk jót mosolyogtunk, hogy a műanyagtányéros, önkiszolgálós strandbüfé árai valamivel magasabbak voltak, mint a Fehér Amúr árai. Hát, igen, a lokáció.

Utána csendespihenő. A laptophoz dafke nem nyúltam. Majd otthon. Ott van telepítő média. Mindenféle. Mert a Windows 10 már kezdi kiverni a biztosítékot.

Sokszor mondogatják a különböző életmódmagazinok, hogy élj a jelenben. Soha nem értettem: ha nem készítem elő a jövőt, akkor csak úgy megtörténik és egyáltalán nem biztos, hogy az jó lesz nekem. Most viszont megéreztem belőle valamit. Utolsó este, olvasgattunk a teraszon, felnéztem és egy ideig úgy maradtam. Nem, nem történt semmi. A madarak csiviteltek, velünk szemben Hans, a pocakos, harcsabajszú német éppen felnyalábolta a pincsijét és felszálltak a robogóra, ezenkívül gyakorlatilag nem történt semmi, de abszolúte semmi, minden állt, még a levegő sem mozgott, teljes csend volt. És a kellemes környezetben jól esett nézni, ahogy nem történik semmi.

Utána persze történt: estefelé nekiálltunk pakolni. Holnap reggel megyünk haza.

Pihenőnap
2017. július 13; csütörtök

Ma reggel a kereszthuzat letépte rólam a takarót. Mely eseményben már a takaró megléte is újdonság volt, hiszen eddig kitakarózva aludtunk folyamatosan menő ventillátor mellett. (Hajnalban 8 fokra hűlt le a levegő.) Nem is erőltettem a korai kelést. Kilenc körül néztem rá a meteorológiára és láttam, hogy jól éreztem. Kettes viharjelzés, 30-40 km/h alapszél, 40-80 km/h lökésekkel. Még elgondolkodtunk, hogy bemegyünk a csatornákba, de odáig el is kell jutni, az meg 2-3 kilométer a Tiszán, ott meg nem akartuk kipróbálni ezt a szélvihart.

Mint látható, a mérés szerint reggel kilenckor 50-es szél volt és közeledett egy 65-ös góc.

A biztonság kedvéért kisétáltunk a partra. Néhányan álldogálltak a térdig érő vízben. Egy pacák úszkált bólyától bólyáig. Neoprén kezeslábasban.

Oké, pihenünk. Nézzünk várost. Melyiket? Egert, Debrecent már túlságosan is ismerjük, a Hortobágyon nincs semmi, az meg csak a német turistákat érdekli. Mi van még? Aztán rájöttünk, hogy alig ismerjük Tiszafüredet. Megnéztük. Kellemes negyedóra volt.

Városnézés kerékpárral.

Hazafelé a Teszkóból feltöltöttük a sörkészletet. (Ott volt egyedül Soproni IPA.) Vicces dolog ám úgy hazakerékpározni, hogy 15 sör figyel kettőnk kormánytáskájában.

Délután álmos, üdülőhelyi olvasgatás. Öt óra körül kocsiba vágtuk magunkat, átmentük estebédelni a Fehér Amúrba. Érdekes kontraszt, gyakorlatilag a másik véglet, ha a Hellóhal-hoz viszonyítok. Abszolút semmi modernség, semmi kísérletezés, semmi misszió, semmi enyhe sznobságba hajló gasztró, egyszerűen a régi iskola: zsírral, hagymával, vastagon, púpos tányérral. Nej klasszikus dorozsmai pontyot rendelt, én pedig vegyes fatálat, jól megdurrantva mindenfélével, a tetején kakastaréj szalonnával. Finom volt. Ugyanannyi pénzért úgy jóllaktunk, hogy alig bírtunk felállni.
Valószínűleg mi már elvesztünk a gasztroforradalom számára.

Otthon egyből egy unikum, mert hónapok óta egyikünk sem evett egy ültőhelyében ennyit és jobb megijedni.

Az étteremben egy apa a 12 év körüli fiával. A gyerek nyomkodja a mobilját, az apja pedig unatkozva nézi a plafont. Másik asztalnál szinte ugyanez: nagyapa üldögél a tizenéves unokával, aki játszik valamivel a mobilján. A nagyapa meg csak ül és nézeget.
Nem tudom. Mondhatnám, hogy milyen udvariatlan kölykök, de azért ez valahol kétoldalú. Itt elsősorban nem is a nevelésre gondolok, hanem az egészséges viszonyok kialakítására. Beszélgetni kell a kölyökkel, hülyéskedni, esetleg mesélni neki. Megtalálni vele a közös hangot. Akkor nem menekül bele a mobiljába. Ha nekem gyerekkoromban egy unalmas nagypapával kellett volna egy asztalnál üldögélnem, lehet, hogy én is kerestem volna valami más szórakozást.
Mondjuk az én időmben ez maximum az orrpiszkálás lehetett.
Aztán bejött egy család, apuka, anyuka meg két tíz év körüli kölyök. És zengett tőlük az étterem, olyan jól elvoltak együtt.

A szállásra visszatérve bekapcsoltam a laptopot. Úgyis pihenőnap van, le kellene írnom valamit az utóbbi napokról a blogba.
– Akkor most te vagy az a mobiltelefon-nyomkodó gyerek? – érdeklődött kedvesen Nej.
– Olvass. A kultúra nemes szórakozás.

Aztán beütött a ménkő. Nem, nem a vihar, az csak igérgette magát.
Ezt úgy hívták, hogy Windows Update.
Ugye volt nemrég az a bizonyos hőn utált Creators Update, mely óta néhány program egyszerűen nem működik a laptopomon. (A Geonaute-tól visszajeleztek, hogy igen tudnak róla, az összes készülékük kommunikációja meghalt, a Dropboxtól le kellett tölteni egy bétát, az Outlook továbbra is képtelen indexelni, szóval elvagyunk.)
Most pedig megjelent egy üzenet, miszerint az oprendszer feltelepített egy javítást, akarom-e most újraindítani a gépet, vagy megvárom, amíg este magától újraindul. Nem kápráztattak el a választási lehetőségek bőségével, de nem bántam. Valahol reménykedtem, hogy talán ez az a patch, amellyel elkezdték javítgatni a CU okozta károkat. Szóval azt mondtam, hogy oké.
Ezzel öltem meg a gépemet.
A laptop újraindult. Feljött a bejelentkező ablak. Majd a jelszó begépelése után kaptam egy üres fekete képernyőt. Meg egy egérkurzort. Ennyi.
A szép a dologban az volt, hogy nem sokkal korábban másoltam fel mindent (track-eket, fényképeket, videókat, szövegeket) a laptopra, hogy biztonságban legyenek.

Órákig küzdöttem vele. Fasza nyaralás, morogtam. Utána a hétvégén otthon is. Végül sikerült kinyomoznom, mi történt és orvosoltam is a hibát. De ezeket most nem írom le, mert nem akarom, hogy egy utazós bejegyzésbe ékelődjön egy hosszú IT írás. Hamarosan lesz róla külön bejegyzés. A korrektség kedvéért annyit azért elárulok, hogy nem a Microsoft volt a hibás.

Este még meteorológia. Hah, nem is rosz! Holnapra mérsékelt szél (15-20 kmh), semmi kánikula, igazi vizitúrás idő. Irány a hordódi holtág! Igazából akkor kezdtem sejteni, hogy mégsem, amikor Nej az esti bevásárláson hanyagul bedobott a sörök mellé egy tampont, utána meg a gyógyszertárban egy Algoflexet.
Oké, majd kitalálunk valamit.

A nagy kajaktúra
2017. július 12; szerda

Reggeli. Utána pedig minden nap ugyanaz a vajákolás: meteorológia. Kerékpár? Kajak? A Kodiak vagy az M07? Mekkora túra? Merre? Beleférünk a vihar előtt? Megrizikózzuk, mert nem minden vihar érkezik meg.. de ha mégis, hol bújunk el? És ez megy mindennap. Átkozott, kiszámíthatlan áprilisi időjárás.

Most viszont nem is olyan rossz. Mérsékelt szél. (20-25 km/h.) Vihar csak este. Menjünk, evezzünk egy nagyot. A kérdés az, hogy mivel? Habár nagyon rágerjedtem, hogy az M07-tel kellene, de volt min elgondolkodnom. A Sarudi medence ugyanis kutya egy hely. A felső negyedén kell átvágnunk, a szél pedig délnyugatról fúj, azaz bőven van tere hullámokat kinevelni. Ráadásul ez a medence a legsekélyebb, azaz nagyon könnyen keletkeznek törőhullámok. Nekünk pedig pont párhuzamosan kell mennünk a hullámfronttal, azaz totál oldalba kapjuk az egészet, márpedig az M07 erre a legérzékenyebb. Nem mondom, nem nagy távolság az átvágás, 3 kilométer, de ilyen körülmények között lehetetlen küldetésnek tűnt. Legalábbis nekem, a jelenlegi tudásommal. Sóhaj. Legyen akkor a Kodiak. Az meg sem érzi ezt a terepet.

De előtte még el kellett rendeznem valamit. Pénz. Mint kiderült, Nej az én pénztárcámból hagyott othon Dórának zsebpénzt, aztán a bringázáson meglehetősen szabadon költekeztünk, a lényeg, hogy tegnap estére elfogytunk. Sebaj, ez ugye város, biztosan lesz automata valahol. Aha. Spar, Lidl, Penny. Ezek azok a boltok, ahol nincs automata. Végül a város túloldalán, a Teszkóban sikerült találnom.
Érdekes volt a visszhang. A közeli Sparban hallgattam ki vásárlókat, mind megkönnyebbülve sóhajtozott, hogy végre vége a halfesztiválnak. Számukra ez egy kibírhatatlan hétvége. Látva, hogyan lepik el a lakótelepet az autók, az autókban alvók, nem is csodálkozom rajta.

És akkor végre indulhattunk.

Kánikula, szélviharokkal: a legrosszabb kombó egy videóbubusnak. Kánikulában a sapka muszáj, de a sapka és a fejkamera csak akkor férnek el egymáson, ha nincs viharos szél. Ha. Nem sok felvétel fog készülni.

Nos, az M07-tel már az öntözőcsatornában beborultam volna kétszer. Egy hülye picsa, aki úgy előzött meg közelről motorcsónakkal, hogy nem lassított, majd rögtön utána egy yacht, aki méltóságon alulinak találta, hogy észrevegyen. Még a Kodiakban is kapaszkodnom kellett.

A meteorológia által mérsékeltnek nevezett szél percenként tépte le a fejemről a sapkát a Tiszán.

Aztán a Sarudi medence. Armageddon. Ahogy ráfordultunk, közöltem Nejjel, hogy innentől mindenki csak magáért felel, sok szerencsét és találkozunk a túlparton. A három kilométerből négy lett, rengeteget kellett gépészkednünk, hogy mikor merre (az egyenes irány járhatatlan volt), de a végén megjött a feloldozó nádas, ahová beszöktünk, mit beszöktünk, a hullámok hátán ezerrel beszörföztünk, majd takarásban beosontunk a sarudi strandra. M07? Még a Kodiakban is necces volt. (A tavalyi Balaton Karika óta azért sokkal jobban bízok a kajakomban, olyan nagyon nem voltam most ideges, tudtam, hogy ha nem rontom el, akkor nem borulok. Ha nem rontom el.) Még Nej is parázott, pedig ő nem szokott, hiszen a lila kajak atomstabil.

Kocsma. Naná.
Csak éppen a sarudi kocsma egy vicc. Rossz vicc.
Az elhelyezkedése kiváló, öreg, árnyékos fák alatt van egy nagy udvar, valósággal csábítja az embert: gyere, üljél be, van itt minden, mit szemed-szád kíván.
Viszont a személyzet képes ezt az élményt földig rombolni. Ettünk volna valamit. Hat emberes sor. Észrevettem, hogy külön pult van az italoknak, gyorsan rendeltem két korsó sört. Mire visszaértem a kajáspulthoz, már tizenketten vártak. Sóhaj. Beálltam. Aztán megjelent az italospultnál egy haragos vendég, hogy már egy órája vár az ételére, mi a fasz van? Na, ekkor mondtam le a meleg kajáról. Átmentem a sörös pulthoz, kértem 3 zacskó (70g) magot (3000 pénz), aztán elrágcsáltuk a sör mellé. Kalória ebben is van.

Közben a kajáspultnál kezdett lincshangulat kialakulni, egyre többen reklamáltak a hosszú várakozási idő miatt. Fogalmam sincs, mi ment félre, amennyire beláttam, a konyhában három szakács is szorgoskodott. Aztán mégse.

Mellettünk, az udvar másik végében volt a fagyisbódé. Nem tudtuk nem észrevenni, hogy ott is tizensok emberből álló sor van. A pult mögött viszont senki. Az egyik vevőjelölt elment kérdezősködni, de leforrázva jött vissza: ugyanaz a csajszi a fagyis, aki az italospultnál is felszolgál. Márpedig az elkövetkező húsz percben mindig volt valaki a pultnál. Számoltuk, 17 vevő hagyta ott ez alatt az idő alatt a fagyispultot. 17 potenciális vevő. Amikor korábban a csajszi a sörömet csapolta, panaszkodott az egyik ismerős vendégnek, hogy milyen kevés a bevétel a fagyisbódénál. Normális?

Nem is maradtunk sokáig ezen az elátkozott helyen, meg azért hosszú út is volt még hátra. Daráltuk a kilométereket. (Igen, egy kicsit aggódtunk az esti vihar miatt. Nem akartuk a vízen elkapni.)
Emellett viszont nagyon hangulatos volt a víziút. Nem annyira közismert, de a Kis Tisza gyakorlatilag Kisköréig tart. Mi Sarudnál csatlakoztunk rá. Eleinte nádasban tekeregtünk, később pedig az erdőben. Most először fordult elő, hogy végig élveztem Poroszló után a folyót. (A korábbi túráinkon – mint ahogy most is – ez már a hazavezető út utolsó fázisa szokott lenni. Mindenki fáradt, nyűgös, a Kis Tisza meg csak nem akar elfogyni.)

Délután. Amikor éledeznek a szúnyogok. Amikor berepül evezés közben egy a napszemüveged alá. Nem tudsz vele reflexből elbánni, hiszen evezel, meg egyensúly, meg ilyenek. És ott van, pont a szemed előtt, látod a szemét, látod benne a mohóságot, ahogy a véredre szomjazik.

Amikor rádrepül egy valamilyen rovar. Egy állat, melynek fogalma sincs arról, hová került és persze bepánikol és csíp vagy harap. Mi, mint egy magasabb kultúra képviselői, mi, akik jobban képben vagyunk, hogyan reagáljuk le? Bepánikolunk és agyoncsapjuk. Kulturáltan, felsőbbrendűen. Vacakul hangzik? Nem. Ugyanis nem arról van szó, hogy mocskos dögök vagyunk, egyszerűen csak a tapasztalat. Ami rádszáll, az általában megcsíp. Ez van.

A Kis-Tiszán böglyök. Egy ilyen nagy dög rászállt a kajakomra. Első mozdulatra lesöpörtem volna, de aztán hagytam: amíg utazik, addig sem csíp. Békésen haladtunk. Én meg elgondolkodtam a világ nagy dolgain: lehet, hogy az életem értelme annyi, hogy elszállítsak egy nagyon fontos legyet Poroszlótól Tiszafüredig?

A vihartól való parázás megtette a magáét, egy órával a tervezett érkezés előtt már a tiszafüredi strandon voltunk. 35 kilométer, benne négy olyan, mely duplán számít.

A kajaktúra útvonala.

Becuccoltunk. A múltkori nagy sikerre való tekintettel megint lencsegulyás.
– Milyen csapolt sörük van?
– Borsodi és Dreher.
– Akkor kérek két korsó Drehert.
– Értettem. És a hölgynek mit hozhatok?
– Aranydrága bogaram – temettem kezembe az arcomat – Maga kinézi belőlem, hogy egy tányér lencsegulyáshoz megiszok két korsó sört, ebből az egyiket még a leves előtt, egy húzásra?

Mindannyian jót nevettünk rajta, mint valami képtelenségen. Pedig a csaj kinézte.

Este a szokásos program: néptáncimitálás szúnyogokkal. Rohadék szúnyogok. Leteszteltem: nem csitulnak el este tízkor. Inkább szétszednek. Még éjfélkor is. A szivart felejtsd el. Meg az összes szúnyogriasztót. Kiröhögik. Egyedül az esti vihar segít. A ruhán is simán átcsípnek.
Ja, igen. Minden este vihar. Nem, nem olyan barátságos: inkább olyan égzengéses, földindulásos. De nem is ez a legrosszabb. Hanem az, amikor nem érkezik meg. Vagy amikor pár kilométerrel arrébb megy el mellettünk. Csinálni már úgysem tudunk semmit, ülünk a terasz alatt, várjuk, hogy szakadjon már le az ég, hűljön egy kicsit a levegő és legfőképpen takarítsa már el ezt a töménytelen mennyiségű legyet meg szúnyogot.

Alsó bringatúra
2017. július 11. kedd

Reggel nyilván meteorológia. Nyilván erősen szeles idő.

De most komolyan, nézzétek vissza az utóbbi két hónapot: nem hogy szélcsend, de mérsékelten szeles nap sem volt. Csak és kizárólag élénk, illetve erős szél. Remek időjárás.

Szerdára mérsékelt szelet ígértek, átraktuk oda a nagy túrát. Csütörtök, péntek… egyrészt messze vannak, másrészt a másik túránk csatornajárás lesz, abban nem zavar a szél. Szóval ma, kedden, jöhet a bringa. Körbetekerünk a tavon. Pontosabban az alsó felén. Egyébként általában ezt tekintik a Tisza-tó megkerülésének – később rájöttünk, hogy jogosan – de a teljes kör úgy néz ki, hogy északon is megkerüli a tórendszert.
Mi egyelőre csak a déli kört vállaltuk be. Ez is 70 kilométer.

A kerékpártúra útvonala.

Poroszlói szabadstrand, olyan 12 kilométer Füredtől, azaz az indulástól. Talán még nem kellene megállni egy sörre.
– Te, valami nem stimmel – jelezte Nej – mintha puha lenne az első kerék.
Oké. Sör. Mert ebből még sohasem sült ki semmi jó.
De aztán elég volt felpumpálni a kereket és kitartott.

Az első pihenőnk a sarudi strand lett volna, de kihagytuk. Utolértünk egy kábé harminc bringás csapatot, pont akkor indultak el a pihenőjükből. Én az ilyentől mindig felhúzom magam. Nem irigylem másoktól az élményt, különösen nem egy gyerektábortól, nem is rájuk vagyok mérges, hanem a balszerencsémre. A túrákhoz, legyenek azok gyalog, vagy bringával, hozzátartozik az, hogy szabadon élvezhetem közben a természetet, meg-megállhatok fényképezni, nem zavar senki. Na most harminc hangos kölyök, akik fényképezéskor megelőznek, utána visszaelőzőm őket, egy nem túl széles kerékpárúton, minden, csak nem szabad élvezet. Ilyenkor valamit fel kell adni. Jelen esetben a fényképezést. Magasabb fokozatba kapcsoltam és otthagytam a csapatot. Mondjuk Nejt is, de az a jó a gát tetején futó kerékpárútban, hogy nem lehet rajta eltévedni.

A következő tankolási hely Dinnyéshát volt. Bíztam benne, hogy eddigre elég nagy előnyt szedtünk össze.
Kocsma. Egy mogorva pultosnővel. (“Vegye ki a sört. Ne válogasson, mindegyik sör egyformán hideg.” Azaz mindegyik egyformán langyos.)

Túl sokat nem időztünk, közben megérkezett a kölyökcsapat, szerencsére ők is lepihentek.

Egy helyen nem bírtam ki, fényképeztem. Ez ugyanis egy érdekes találkozási pont. A fenti képen a piros nyíl mutatja a Tisza-tó nyugati felén lévő Sarudi medencébe a bejáratot, középen a sárga a nagy Tisza (még ha ez nem is annyira látványos), a zöld nyíl pedig a keleti oldalon lévő Abádszalóki medence bejárata.

A durva szembeszél Kisköréig tartott.

Elfordultunk… és megtáltosodtunk. Az Endomondo track-en is remekül látszik: előtte 15-20 km/h, utána 25-30. Á, nem is fújt a szél.

Abádszalók. Fizetős strand.
– Átmentek, vagy strandoltok? – kérdezték a jegyszedők.
– Átmegyünk.
– Mehettek.
Aztán száz méterrel arrébb lecsűrtünk a kocsmába. Szerintem ez még nem strandolás.

A sörre nagy szükségünk volt, mert innentől 22 kilométernyi, megállás nélküli szakasz jött.
Egészen a Szabics kikötő melletti Hellóhal büféig tekertünk. Itt hosszabb megállást terveztünk, ebéddel, pihenővel. A jól végzett túra pihenőjével, hiszen innen már csak négy kilométer a szállás, jóllakva is hazagurulunk.

A Hellóhal-ról már hallottam korábban, méghozzá jókat. A víziójuk sem rossz.

“Vendéglátóegységeinkben más szemlélettel és hozzáállással találkozhatsz amikor eljössz és megkóstolsz valami finomat. A hazai hal, mint alapanyag drága, de áraink megfizethetőek. Olyan alapanyagokat használunk, melyek fogyasztása eddig nem volt szokványos, divatos. Semmit sem csinálunk úgy, mint más, szeretünk kísérletezni…”

Nos, a fish&chips-ben felszolgált rántott süllő olyannyira más volt, hogy egyáltalán nem volt halíze. Ez még engem is zavart, pedig egyébként nem vagyok oda a halízért. Megettük persze, de nem ájultunk el tőle.

A szállásig még volt egy kis kavirc, egy elágazásnál bevártam Nejt, mert le kellett mennünk a gátról, ő meg nem észrevéve engem továbbment, és mivel én sem vettem észre őt, visszamentem a Hellóhal-ig, aztán amikor felhívtam, hogy hol a fenébe van, vigyorogva közölte, hogy már a faházban sörözik. Azaz átment ott, ahol nem lehet átmenni. Mindig ilyen.

Gyors sör, pihengetés.

Nem sokkal később meglepi, befutott Öcsém a párjával. És még a felesége is elkísérte.
Vacsora a kempingben, beszélgetés késő estig. Nem kellett altató.