Search: “"számoszi szompolygás"”

Hazautazás
2015.06.02; kedd

Hajnalban, pusztán csak a miheztartás végett, ismét orkánszerű szélvihar. Sötét felhők a Kerki fölött. Már megint. Honnan jönnek ezek, hogy sose fogynak el? Persze nekünk már mindegy, egyedül azért kellett aggódnunk, hogy fel tud-e szállni a repülőgép.
Összepakoltunk, indulnánk, amikor megérkezett Joanna, a szállásadó hölgy. Csak azért kelt fel hajnalban és rohant ide reggel hatra, hogy még el tudjon búcsúzni tőlünk. (Az adminisztrációt már elintéztük tegnap este.) Szó bennszakad, hang fennakad. Azért ez már customer relationship management felső fokon.

Utoljára végigautóztunk a kanyargós, panorámás utakon. A repülőtéren leraktuk a kocsit (slusszkulcs a lábszőnyeg alá), aztán besétáltunk a váróterembe. A repülőtérre egyébként rá sem lehetett ismerni, a kora délelőtti órákban vagy hat gép indult (kettő közvetlenül Amszterdamba, hát mi van itt?), ennek megfelelően nagy volt a tömeg, sok a mozgás. Offline checkin, mert online csak az indulás előtt három nappal lehetséges, az apartmanban meg nem volt nyomtató. Nem is tudom, be fogom írni az értékelő lapra és majd jól lehúzom a szállást. (Irónia szmájli, nyilván tőlem is jó értékelést kaptak.) A checkin asztalnál elromlott a számítógép, de nem ültek át máshová, inkább megjavították. Tekintve, hogy a mi gépünk indult először és a végül sikeres checkin után szinte azonnal nyitott is a security, volt némi idegeskedés. Megint megbuktunk a görögségi vizsgán. (A gép kábé félóra késéssel indult, és ez senkit nem zavart, a repülés során meg se próbálták behozni, simán félórával később is érkeztünk meg.)

A checkin után szétnéztem és meglepetésemre az ajándékboltban volt csapolt sör. Életem legdrágább söre volt (5€), de ezt nem lehetett kihagyni. Reggel fél nyolckor egy korsó sörrel a kezemben álltam be a security sorba és úgy időzítettem, hogy akkor fogyjon el, amikor a biztonsági emberhez értem. Míg mások a vizes palackokat dobták a kukába, én elegánsan a műanyag poharat. Böfi nem volt.

Számosz – Szaloniki útvonal (Wikiloc, repülőgép)

Az utat végig élveztem. Eleve a légcsavaros gép alacsonyan repült – kábé 5000 méteren – és sokáig mentünk a török partok mentén, utána pedig szinte mindig volt sziget a láthatáron. Látszott, hogy Leszbosz még jobban tepert a hegyek kiosztásánál, elképesztőek voltak a terepviszonyai. A vége felé feltűnt egy ismerős sziget, nekem pedig megdobbant a szívem: Thasszosz! Fentről megkerestem az öblöket, ahol aludtunk, a kiszögeléseket, ahol kapaszkodnunk kellett erősen az evezőlapátba. De igazából a sziget domborzata (melyet a vízről ugye nem láttunk) nyűgözött le: egy darab, jó magas fennsík. Azaz a sziget kimaxolta a hegyekkel rendelkezést: egy nagy darab lapos hegy volt az egész.

Szalonikiben volt vagy 6 óránk az átszállásra, nem is nagyon zavart a késés. A városba már nem akartunk bemenni, a repülőtéren volt kávézó (szabadtéri, azaz lehetett dohányozni is), volt ingyen wifi, elüldögéltünk.

A beszállás viszont élménydúsra sikeredett. Már csak tíz perc volt az indulásig, álldogáltunk a boarding sorban, viszonylag elől, amikor megjelent egy rendkívül rosszarcú, ötven körüli, testes boarding asszisztens hölgy. Ránézésre sem volt bizalomgerjesztő, de amikor jelentőségteljesen odarángatta a Wizzair csomagmérő eszközét, látszott, hogy itt ma nem lesz elviccelve a beszállítás. Rögtön kiszúrt egy ifjú anyukát, aki egy ötévesforma gyerekkel álldogált. Jól egymásra találtak, mert az anyuka sem volt matyóhímzés, három jókora csomaggal várakoztak, melyek közül még a gyerek hátizsákja is túllépte a kiskézi limitet. Az anyuka is agresszív tipus volt, a beszállítóasszisztens is, pár perc múlva az ordítozásuktól zengett a váróterem. De hiába, az asszisztens valószínűleg vért ivott reggelire, jottányit sem engedett. Sőt, vérszemet kapva, sorra furakodott be az emberek közé és rángatta ki a gyanús alakokat. Például engem. Én már előre vigyorogtam, ugyanis ezen az optikai csalódáson korábban már átestem. Nekem ugyanis kifejezetten a Wizzair méretekre optimalizált táskám van, ez megpakolva milliméterre pontosan akkora, mint a megengedett méret. Azaz ránézésre irtó nagynak tűnik, az ember el sem képzelné, hogy bele fog férni a keretbe. Az asszisztens még kezdő lehetett, nem ismerte a táskát. (Ferihegyen már ismerik, szó nélkül engedik fel, hiába tűnik látszólag nagynak.) A hölgyemény megfogta a kezemet és elkezdett ráncigálni a keret felé. (Ekkor már elég magas volt az adrenalinszint a csajsziban.) Mentem vele. Mutatta, hogy tegyem be a táskát a _nagykézi_ keretbe. Mondtam, hogy nem. Ezzel elvoltunk egy ideig. Az asszisztens úgy érezte, fogott megint egy bliccelőt és egyre jobban rángatott. Én meg megmakacsoltam magamat. Aztán átléptem a keret túloldalára, ahol a kiskézi keret van. A csajszi integetett, hogy azt meg se próbáljam. Én pedig hanyag eleganciával beleejtettem a keretbe a poggyászt. Milliméter pontossággal belecsúszott, még erőltetni sem kellett. Egy OCD-s ott helyben elélvezett volna. Az asszisztensnek kikerekedett a szeme, aztán intenzív szorrizás után elpályázott.

Hogy ezért, vagy másért, de itt is összeszedtünk egy félórás késést,. A pilóta viszont valószínűleg már nem görög volt, Budapestig ledolgozta.

Szaloniki – Budapest útvonal (Wikiloc, repülőgép)

Aztán vége. Itthon már a taposómalom, projekt projekt hátán, hétvégi migráció, csupa teljes agykapacitást követelő munka. Kész csoda, hogy így, egy héttel később még emlékeztem valamire a nyaralásból.

Egy gyors kalkuláció, ha esetleg téged is érdekel egy számoszi kirándulás.

• Az utazás 100-120 euró körül van fejenként. Szalonikibe ki lehet fogni olcsó jegyeket, különösen a Discount klub tagságival, az Astra meg 40 euróért szállít, ha nem vacakolsz túl sokat a jegyvásárlással.
• A szállás – időben foglalva – 15€/fő/éjszaka. Nem is tudom minősíteni, elképesztően jó ár. Akár szezonra is, tengerpart mellé, végtelenül kedves szállásadóval, jó felszereltséggel. Előleget nem kell fizetni, a lemondás egy hónappal az utazás előttig ingyenes, utána sem drága. A booking-on meg lehet találni, Elli Studios & Apartments néven. (Ahogy néztem a többi vendéget, elég sok a visszatérő.)
• Az autóbérlés szintén olcsó. 1-es kategória, 20€ naponta. Mi bejártuk a szigetet, amennyire csak lehetett, 50€ benzint tankoltunk.
• A boltokban nagyjából magyar az árszinvonal (üdülőhelyen kicsit fölötte), az éttermekben a külföldön átlagosnak mondható 10€ körüli kajákkal. (Turistás helyen ez is drágább valamennyivel.) Kávé 1-1,5€, frappé 2,5-3€, a sör 1,5-3€, az utóbbi a sziklák tetejére applikált tavernákban.
• Az emberek mindenhol kedvesek a szigeten. Nyoma sincs a lehúzásra optimalizált hozzáállásnak.

Összességében nekünk bejött. Egyedül az időjárás lehetett volna kegyesebb hozzánk, de erről nem a sziget tehetett.

Linkek:

• Fényképalbum (A blogba csak illusztrációk kerültek, ennél több kép van az albumban.)
• Fényképek, diavetítés módban.

Döglés
2015.06.01; Hétfő

Elméletileg egész nap pihenés. Fekvés a parton. Úszkálás a tengerben.

Csak egy icipici barlanghoz kell felszaladni, itt rögtön a falu határában. Az út majdnem a tövéig visz, sima ügy. Még szivart sem vittem magammal. Pénztárcát szerencsére igen.

Mentünk, araszoltunk felfelé a szamárúton (igen láttunk szamarat is), aztán az egyik kanyarban beszorultunk. Hülye fejjel kétsávos módon vettem egy éles és legfőképpen meredek jobbkanyart, a kocsi pedig nem bírta. Egyesben. Próbáltam elindulni, de csak a gumit koptattam. Kiszállt a holtteher család de ekkor sem lett jobb. Beszorultam a hajtűkanyarba, ahogy kell. Végül vagy 15-20 apró ipszilonozás után megfordultam és lecsorogtam az első olyan helyig, ahol le tudtam rakni a kocsit. Majd visszasétáltam. Itt már láttam, hogy hülye voltam, a kanyar bal ívére tapadva, leszarva, hogy jöhetnek is szembe – itt??? – simán be lehetett volna venni a kanyart lefulladás nélkül is. De ekkor már csak legyintettem, itt van az a barlang nem messze, odasétálunk.

Kampos – Pithagoras barlang (Wikiloc, autó)
Pithagoras barlang (Endomondo, gyalog)

Gyalogoltunk egy kilométert. Ott volt egy tábla: barlang egy kilométer. Oké. Egy kilométer után újabb tábla: barlang 1100 méter. Izé. Egy újabb kilométer után volt egy mézárus. Udvariasan felvilágosított, hogy a barlang még nagyjából egy kilométer. Mindez a pokolian tűző napon, olyan meredek földúton, hogy nem is bántam, hogy lent hagytuk az autót. Aztán egy kilométerre találtunk egy tavernát és leültünk, mint egy sorozat harmadik évadja. Igaz, innen már tényleg látszott a barlang. Kábé 100 méterre van. Függőlegesen.

Meglepő módon a sörért nem kértek vagyonokat. (Pedig a sziklák tetején lévő céltavernáknál nem szoktak szégyenkezni az árakkal, simán befigyel a 3 eurós sör is.) Kaptunk mogyorót és egy kétoldalas tájékoztatót a barlangról. (A pacák először megkérdezte, honnan jöttünk, majd amikor megmondtuk neki, szemmel láthatóan zavarba jött, milyen nyelvű papírokat adjon. Nem hagytuk sokáig töprengeni, megfelelt az angol is.)
Nos, ez a tájékoztató egy gyöngyszem volt. Az a naív hit, ami szólt belőle, az az ügyetlen marketing… bájosra sikerült. Tudni kell, hogy a barlangot Pithagorász barlangjának nevezik és az a híre, hogy a nagy ember egy ideig itt bújkált a sziget uralkodója elől. Én ugyan máshol azt olvastam, hogy egy monostorban, és valahogy ezt jobban el tudom képzelni, de a legenda a barlang. Na szóval, a tájékoztató leírta, hogy két barlang is van egymás mellett, az egyik odabent elég meredek, itt nem lakott senki. A tudós ennek a barlangnak az előterében oktatott, illetve ennek a barlangnak a mélyéről hordta fel a vizet. Volt mellette egy másik barlang is, egy sokkal kényelmesebb, ott lakott. A tájékoztató ezt színesen, érzékletesen le is írta. Majd közölte, hogy Pithagórász halála után mindezt elfelejtették az emberek. Nekem itt azért már ugrott egyet a szemöldököm. De aztán megtörtént a csoda. Élt a túloldalon, a kis-ázsiai böszme nagy hegyen egy szentéletű remete. Fülébe jutott, hogy korábban egy kollégája hasonló körülmények között vegetált a szigeten. Egy komoly tudós. Akkor annak megszentelt helynek kell lennie, okoskodott, és úgy döntött, átköltözik. Hajóra is szállt. A sameszai elhűltek, amikor meglátták a Kerkit, de megnyugtatta őket, hogy a csacsik már várni fogják őket a kikötőben. És tényleg. Ott ácsingózott egy parasztember, három öszvérrel. Amikor a tanítványok megkérdezték tőle, honnan tudta, hogy jönnek, csak annyit mondott, hogy megálmodta. Elindultak a hegyekbe. Nos, a hegy nagy, az utak bonyolultak, itt megtalálni egy barlangot… hát, az Pithagorász ellenségének sem sikerült, pedig küzdött vele eleget, míg a bujkáló tudóst kereste. De ez a remete egyből odament. Megállt a szikla előtt és felmutatott: ott lesz a barlang. Felmásztak… és tényleg ott volt a barlang. Rögtön kettő. A remete nem jött zavarba, szépen elmagyarázta, hogyan élt itt Pithagorász. Innentől emlékszünk rá újból. Majd beköltözött a kecóba. Jó, mi? És még nincs vége a sztorinak. A remete élt, éldegélt, rágta a gyökereket, szórta a nagy igazságokat az arra járóknak. Csakhogy Kis-Ázsiában, az eredeti helyén űr maradt. A helyiek elkezdték hiányolni a mindenféle gyógyításokat, csodákat produkáló szent embert. Át is küldtek egy küldöncöt, hogy remete, jer haza. A küldönc meg is találta a völgyet, de ahogy haladt felfelé, megmarta egy mérges kígyó. Volt társa is, az gyorsan felszaladt a remetéhez és vázolta a helyzetet. A szent ember nem veszítette el a fejét, lement egy kübli vízzel és megitatta a szerencsétlent. Aki egyből meg is gyógyult. Innentől nevezik a mélyebb barlangban fakadó vizet Szent Víznek.

Aranyos sztori. De legalább megtudtuk, hogy két barlang van. A népszerűbbig el is ment mindenki.

Igen, az ott lent a taverna. És nem, nem a barlangból fényképeztem, hanem a félúton lévő kápolnából.

Megnéztük a Szűz Mária kápolnát, aztán lefelé a St John (Szent Klotyi) kápolna után (na,ezért biztos pokolra fogok kerülni) elmentünk egy alig jelzett ösvényen. Ezen annyira gyér lehetett a forgalom, hogy valami cseszett nagy madár pont az ösvényen verte fel a fészkét, és persze csak akkor rebbent fel hatalmas rikácsolásokkal, amikor kábé 30 centire voltam tőle. Kész szerencse, hogy nem ugrottam hátra, mert ott egy elég mély szakadék figyelt.

A végén még jött vagy 2-3 méter sziklamászás felfelé (Nej itt fordult vissza), eloldalazni egy sziklaablak melletti peremen, utána sziklamászás lefelé.

Magunk között szólva nem túl életszerű, hogy Pithagorász napi rendszereséggel közlekedett a két barlang között, valahogy vizeket cipelve, de ez már legyen a legendagyártók baja. Mi is bevettük, pedig milyen gyanakvó turisták vagyunk.

Lefelé a mézes bódé mellett fűszerszag csapott meg. Elkezdtük vizsgálgatni a cserjéket, szerencsére az árus is beszállt, így viszonylag hamar megtudtuk, hogy amin vitatkoztunk, miszerint rozmaring, vagy oregánó-e, az tulajdonképpen zsálya volt. Kaptunk is belőle egy csokorral. Lett volna kedvünk a mézhez is, de azt ugye nem lehet hazavinni, holnap pedig már utazunk.

Lefelé már nem volt semmi érdekes. Megtaláltuk a kocsit. Amikor felvetettem, hogy izé, el lehetne csalingázni Limnionas, esetleg Drakei felé, elég csúnyán néztek rám. Igazuk volt, mára parton döglést terveztünk. Szállás. Folyadékháztartás helyreállítása.

Nej fancsali képpel jött ki a fürdőszobából.
– Voltam vécén.
– Igen, az emberek szoktak ilyesmit csinálni.
– De gubanc van.
– Micsoda?
– Pithagorász rátelepült a klotyira.
– Mi van?
– Nem jön belőle a víz.

Megnéztem a tartályt, megszorult az úszó, azért nem jutott bele víz. Végül megegyeztünk, hogy biztosan az volt a baj, hogy Pithagorász ráült az úszóra.

Ja, hogy értsd. Pithagorász imádott varázsolni a közlekedőedény-elvvel, az a bizonyos Pithagorász kupa is így működik: ha egy bizonyos szint fölé töltöd, akkor az összes folyadék kifolyik az alján.

Punnyadtunk egy nagyot. A csajok kimentek strandolni, de én nem bírtam elszakadni a szivaromtól és a retzinámtól. Olvasgattam, jegyzetelgettem. A kellemes hűvösben. Aztán később kimentünk a partra Nejjel és úsztunk egy hatalmasat. Jól nézett ki a sziget a vízből. Még a Kerki is.

Búcsúvacsora a Kék Vödörben. Nem beszéltünk össze, de az asztalnál mind a hárman ugyanarra a gondolatra jutottunk. Itt vagyunk majdnem egy hete, ez az utolsó esténk – és még egyikünk sem evett birkát. Így mind a hárman ugyanazt kértük, fokhagymás bürgét. Finom volt. A forgalom határozottan fellendült, rajtunk kívül még két asztalnál ültek. A pacák már nem is ment el köretért a boltba.

A csajok egy kicsit paráztak otthon, mi lesz a maradék borokkal, meg ouzóval, de aztán csak elfogyott minden. Még a holnapra félrerakott retzinám is. (Ugyan vezettem, így reggelire nem ihattam, de úgy terveztem, hogy áttöltöm egy pillepalackba és jó lesz az a reptéren is.) Mit mondjak: azért annak van egy hangulata, amikor a tableten bebrózolunk egy görög ABC oldalt, hogy megfejtsük, milyen bort is iszunk egyáltalán. De hiába, végül a nevek sem mondtak semmit. Imádom. És a borok is finomak voltak.
Ahogy Nej fogalmazott vacsorakor: Mythos. Dolmades. Számosz. Támolygász.

(Ja, hogy miért kellett görög ABC két mérnökembernek? Akik matekból, fizikából szinte az összes görög betűt használták valami fogalom jelöléséhez? A boroscimkék kalligrafikája miatt. Még az ABC-vel megtámogatva is percekig vitatkoztunk, melyik betű melyik jel akart lenni.)

Déli túra
2015.05.31; vasárnap

Tiszta az ég! El se hiszem. És a szél sem fúj. Sőt, süt a nap. Ilyennek kellett volna lennie minden napnak. A digitális levelibéka holnapra is ilyen időt jósolt. Úgy döntöttünk, hogy ma megcsináljuk a hosszúra és fárasztóra tervezett déli túrát, holnap pedig csak áztatjuk magunkat a tengerparton. De ha jól alakulnak a dolgaink, akkor ma is lesz fürdés.

A terv az, hogy egy ideig megyünk a megszokott úton, majd a hegyekből förgetegként zúdulunk le a nagy számoszi síkságra, benézve néhány kis faluba, monostorba. Utána Pithagoreio, mint fő látványosság, majd a délkeleti beach-ek sorozata, ahol valahol fürdünk is. Szép, hosszú program.

Szokásos reggeli: dolmades, tzatziki, feta, simit. Már napok óta zöldet… izé. Utána egy kávé a szomszédban. Látszik, hogy a helyiek is érzik a jó időt, a strand előtt két sorban parkolnak az autók. A másfél autó széles úton.

Pyrgos-nál bedöntöttük a gépet három óra irányába. A bedöntést vedd komolyan, elég meredek kanyar volt. Elképesztő úton mentünk. Az, hogy szűk, meg kanyargós, meg meredek, az már senkit nem lep meg, de a panoráma lenyűgöző. Kilométerenként álltunk meg, csak úgy gyönyörködni.

Kampos – Spatharei útvonal (Wikiloc, autó)

Az első falu Spatharei. Először túl is mentünk a belvároson (khmm), de időben kapcsoltam. Visszatolattam. A szűk, meredek utcában. Már nagyon megy. Aztán ledobtam az autót a keskeny utcában. Görög módra. Ez is megy.

Irány a központ, láttuk is a templomtornyot. Szokásos szűk, kanyargós utcák, csak itt még nem vették tudomásul a turisták létezését. Nem is nagyon járnak erre.

Éppen vége volt a misének. Faluhelyen ugye mindenki köszön mindenkinek, mi is végig kalimeráztuk az utat, udvariasan visszaköszöngettek. A főtér pedig tele volt. Helyiekkel. Mise után nincs is jobb, mint kiülni a főtérre, a nagy árnyékos fa alá, bort vagy kávét kortyolgatni, miközben a kispap valami birkát grillez a kőfal mellett. Nem az isteneknek.

Mi nem vettünk részt a fesztiválon, gondoltuk, benézünk a templomba, hátha még nyitva van. Nem volt. De nem csak az zárt be, hanem a templom melletti fészer is. Csak éppen annak nem örültek. A pópa, a fekete egyenruhájában, és egy helyi erő ütötték-vágták az ajtót, mindennel, ami a kezük ügyébe akadt. De az isteni ajtó kitartott.
– Nocsak, a pap nem ismeri az ‘Ajtó, nyílj ki!’ varázslatot? – jegyeztem meg.

Spatharei – Pithagoreio útvonal (Wikiloc, autó)

A következő falu Pagondas volt. Ide is jó szűk és kanyargós utca vezetett be. Megbűvölten követtem a kék nyilat, mely azt jelezte, hogy valahol a faluban lesz egy parkolóhely. De amikor megláttam, visszahőköltem.

Na ne. Az első napokhoz képest már sokkal bevállalósabb lettem, de ebbe a parkolóba nem mertem behajtani. Szerencsére volt egy szűk utca, ahol le tudtam parkolni. Viszont kifelé Dóra felvette az utat, így a majd egyszer valamikor elkészülő videóban benne lesz.
A falu méreteihez képest hatalmas főtér. Több kocsma, több hatalmas fa. Nagyon jól nézett ki. Az egyik kocsmánál három macska bűvölt egy söröző férfit. Nem is tudom honnan, de ismerős volt.

Le is ültünk.

Elmentem kávéért. A pultos hölgy nem beszélt angolul.
– Coffee? – érdeklődtem.
– Frappe. Nescafe. Greek.
– Coffee Latte?
Na, ehhez már nyelvet kellett hívni. A fiatal srác meghökkenten közölte, hogy tej, az nincs. Maradtunk a görög kávénál. (Ez nagyjából törökös kávé. Darált kávéra ráöntve a forró víz.)
Kivittem az asztalhoz. A szomszéd asztaloknál ülő fekete ruhás öregek leplezetlenül figyeltek minket. Nej mindenféle pofákat vágott, amikor meglátta a kávét. Dóra elkérte a számlát és alaposan tanulmányozni kezdte.
– Ne csináljátok már, ember – morogtam – Ez itt olyan, mint nálunk egy isten háta mögötti borsodi kocsma. Ott is mernétek így viselkedni?

Itt is felsétáltunk a templomig.

Dóra közben elkövetett egy hibát, megsimogatott egy macskát. A következő pillanatban simogatásra éhes macskahorda lepte el. Még a helyieknek is fülig ért a szájuk.

Milin éppen csak át akartunk utazni, de Igo gondoskodott a maradandó élményről. Mentem, amerre mondta, az út egyre szűkebb lett, aztán jöttek a derékszögű kanyarok, a meredek kaptatók, végül elfogyott az aszfaltozott út, a falu széli földút pedig belevezetett egy bozótba. Oké, hogy egy monostort kerestünk, de ennyire azért egy szerzetes sem lehet igénytelen. Rutinosan megfordultam, aztán mentem érzés szerint. Egy idő után Igo is kijózanodott és már jól mutatta az utat. Még csak nem is értem a dolgot, a track-en látszik, hogy ez a földút még véletlenül sem vitt a monostor felé.

Moni Megalis monostor. Biztosan szép. De mi pont akkor érkeztünk, amikor valami vasárnap déli titkos bulira készültek a szerzetesek.

Még éppenhogy beengedtek, de csak azzal a feltétellel, hogy quickquick. Jártunk egy kört az udvaron, megnéztük a templomot, de ekkor már nagyon üldöztek a fekete köpenyesek, így kijöttünk. Boldog mosollyal zárták be mögöttünk a kaput. Aztán a kocsiból láttuk, hogy vagy három ember szaladt oda és rugdosta, verte ököllel. Turistabusz, és valaki bentmaradt. A többiek meg nem akartak órákat a napon aszalódni. Izgalmas csatának ígérkezett, de nem vártuk meg a végét.

A következő célpont a Héra templom (Heraion) romjainak megtekintése volt. Állítólag a templom óriási nagy volt, de Számosz meglehetősen viharos történelme során megsemmisült. Megmaradtak az alapok és egy, azaz egy oszlop. De az alapok is elég lenyűgözőek, mutatják, hogy ez tényleg nem volt egy kispályás templom. A mitológia szerint Héra istennő itt született, ezen a szigeten. Ez úgy nagyjából orbitális kamu. Mármint úgy értem, mindenki tudja, hogy ezek a görög istenek valójában nem léteztek, de Héra, mint görög istennő, még a görög mitológiába is nehezen volt beleilleszthető, nem hogy a görögök kedvéért görög szigeten szülessen. Héra elődje az ún. hármas istennő – a szűz, az anya és a banya – már jóval a görög előtti mitológiákban is szerepel, ezer névvel. (Pratchett, Vészbanyák. De ajánlott olvasmány még Graves és a Sátáni Versek is.) Az akhájok előtti görög mitológiában ő volt Gaia, Uránosz felesége. Aztán jöttek a szláv akhájok, leverték a görög őslakosokat, jött egy vallásreform, ahol Zeusz lett a főisten, a korábbi hármas istennőt pedig összevonták, és ő lett Héra. Ezek után elég meredek azt állítani, hogy ezen a szigeten született. Sokkal inkább az emberek fejében. De inspirációnak nem volt rossz, a templom tényleg remek építmény lehetett.
Kár, hogy nem láttunk belőle semmit.
Először Igo kezdett el kavarni. Leértünk a hegyekből a dombok közé, majd a dombokból a tengerpartra, egy T alakú elágazáshoz. Érzésem szerint jobbra kellett volna fordulni Ireon felé (ez ugye már a nevében is utal Hérára), de Igo nagyon határozottan mutatott balra. Jó. Igaz, hogy még csak pár ezerszer vezettél félre, de hátha most nem. Nos, azért mentünk balra, hogy egy kilométerrel később egy kereszteződésben megfordítson, visszavezessen az előbbi T elágazáshoz, és továbbmehessünk egyenesen. Azaz ugyanoda jutottunk, mintha egyből jobbra fordultunk volna. Lassú felfogású a srác.
Megtaláltuk az ásatási területet. Csak éppen annyi időt csesztünk el a kavargással, hogy közben a monostornál a turistákból alakított deszantos csapatnak sikerült kiszabadítania a szerzetesek által túszul ejtett társaikat, és a hatalmas busz éppen akkor parkolt le a romok mellett, amikor mi is kiszálltunk az autóból. Az addig csendes környék hirtelen tele lett vagy 50 zajos turistával. Ráadásul kiderült, hogy a belépő 3€/fő, és nem mászkálhatunk csak úgy magunktól odabent, mindenképpen idegenvezetőt kell szereznünk. A Héttorony-technikával hozzá tudtunk volna csapódni a turistacsoporthoz, a fene sem számolta, hányan vannak, de bekukucskáltunk a kerítésen és a látvány nem túlzottan csigázott fel. (Később néztem meg guglifölddel, igazából nem is a templomot láttuk a kerítés mögött, szóval lehet, hogy tényleg impozáns egy izé lehet.) Mindenesetre akkor úgy döntöttünk, hogy sok látnivaló vár még ránk, a nap pedig véges. Mentünk tovább Pithagoreio-ba.

Ez nem túl nagy, de annál forgalmasabb, turistásabb város. Van kikötője, itt van a repülőtér is, lehet fürödni (az utóbbi kettőt egy helyen) és vannak látványosságok is. Mármint a klasszikus tenger/hegyek kombón kívül. Mindenképpen egy figyelemreméltó település. Bemelegítésnek megnéztük a várat, illetve a vele egybeépült Átváltozás templomot. Itt volt egy festői helyen elterülő temető is, gyönyörű panorámával. Hiába, a helyiek tudnak élni. Izé, halni.

A várból remek a kilátás a repülőtérre.

Lehet látni, hogy közvetlenül a felszállópálya végében, arra merőlegesen húzódik a Potokaki beach. Érdekes lehet ott strandolni.

Utána csavarogtunk egyet a kikötőben, bementünk a kis utcákba, megtaláltam életem eddigi legmeredekebb lépcsőjét, megvettük mindenkinek az ajándékokat, szóval munkás városnézés volt. Mehettünk a komolyabb dolgok felé. Kezdtük volna az Eupalinosz alagúttal. Ezt néhány forrás az ókor hét csodája közé sorolja, maradjunk annyiban, hogy marketinfogásnak elmegy, de nem igaz. Viszont az alagút mindenképpen a kor mérnöki csodája, mindenféle modern hókuszpókusz nélkül a hegy két oldalán elkezdtek ásni egy alagutat és középen pontosan összeértek. Ez anno a Marx Károly (Nyugati) téri felüljárónál a modern építészeknek teodolittal sem sikerült. Sajnos úgy jártunk, mint Geodóék, még mindig zárva volt a látványosság.
Innen nincs messze a Spiliani monostor. Felfelé, persze, miért kérded? Hajtűkanyarok, meredek csacsiút. Ahogy megszoktuk. Maga a monostor egy csendes, hangulatos épületegyüttes, a hozzátartozó szerzetessel is csak akkor találkoztunk, amikor már kifelé mentünk.

Árnyékos sarokban pad, kilátással a városra és a tengerre. Itt azért el lehet üldögélni. Garantálom, hogy senkinek nem fog járni az esze itt mindenféle Exchange migrációkon.

De nem ez a fő attrakció.

A szerzetesek egyáltalán nem buta emberek, felfedezték, hogy a hegyoldalban lévő barlangban milyen kellemesen hűvös van, így odarittyentettek a mélyére egy kápolnát. Leteszteltük.

És akkor már csak a fürdés volt hátra. Állítólag Pithagoreio-tól keletre tele van a part strandokkal. Csak fogalmam sem volt róla, hogyan jutunk le odáig. Térképen az úthálózat úgy nézett ki, mint egy pókháló. Földutakból álló pókháló. A járhatóságukról nem voltam túl jó véleménnyel. Aztán itt volt Igo, aki szemrebbenés nélkül vinne bele akár a járhatatlan mocsárba is. A koordináták megvoltak ugyan, de az itt, ezen a hegyes-völgyes terepen nem sokat ért.
Nem részletezem. Elképesztő utakon jártunk. Igen, elképesztő földutakon. Sáros földutakon. Semmiben, vagy csatornában eltűnő földutakon. Kecskeistállón keresztül. Nem, ez most nem költői túlzás, nem írói fantázia, a földút bevitt egy major udvarába, bátran behajtottunk, mentünk tovább és igen, a végén átvigyorogtunk a Hyundai-jal a gazda kecskeistállóján. Aztán visszafelé is, amikor késöbb elfogyott a földút. és vissza kellett fordulnunk.

Bolyongtunk tovább. Nehogy már olyan strandon fürödjünk, ahonnan nem látszik Izmir.

Psili Amos-t végül megtaláltuk, de nem tetszett. Egy gyors fürdésért nem akartunk fizetni. Mentünk vissza a földút labirintusba. Aztán feladtuk. (Jelzem, a térképen utólag megnézve, itt rontottuk el. Volt egy bonyolult egyirányúsított útszakasz, ahol lányos zavaromban visszafelé is ugyanarra mentem, azaz az egyirányú úton, forgalommal szemben. Az út párján volt az a leágazó földút, melyen mennünk kellett volna.)

Tudni kell, hogy az általunk kinézett déli partszakaszhoz van rendes út is. Az északi parton fekvő fővárosból. Mivel Pithagoreio is délen van, valahogy úgy gondoltam, hogy a tőle keletre fekvő, déli parti strandokhoz nem kell előtte felmenni az északi partra. Tévedtem. Ez egy ilyen sziget, a légvonalat, mint fogalmat, felejtsd el.

Pithagoreio – Tekergés – Poseidonio – Kampos útvonal (Wikiloc, autó)

Persze így már nem volt benne semmi kihívás. Az út a szokásos romantikus, hegyek-völgyek, szerpentinek, gyönyörű kilátással Törökország felé. Innen a szomszéd ország már csak pár kilométer., egy idő után ki is tették a teljesen értelmetlen Fényképezni Tilos táblát. Egy elbűvölő öbölben. Amikor a törökök akár távcsővel, akár műholddal még a fűszál hegyén egyensúlyozó katica pöttyeit is meg tudják számolni. De én, mint turista ne tudjam lefényképezni a partot, a tájat, az apuka meg ne tudja lefényképezni a strandoló gyerekeit… ez azért hülyeség. De a biztonság kedvéért kém üzemmódban kattogtattam.
Közben átöltöztünk és itt, Poseidonio külsőn, végre én is bementem fürödni a tengerbe. Ha már úgyis megfáztam, akkor tökmindegy. Úszkáltunk egy kicsit, nézegettük a túloldalt. Azért Izmir… apám, de jó messzire lejöttünk. (Otthon térképen néztem meg, természetesen nem Izmir volt velünk szemben, az egy szigettel feljebb van, nekünk csak Sogucak jutott.)

Még átmentünk a szomszédos Klima öbölbe, de itt már csak Nej mártózott meg. Köszönöm, nem ráncigálom a betegség bajszát.

Jó hosszú hazaút. 60 kilométer, Igo szerint másfél óra, és ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele? A csajok bealudtak, de ez csak a normál hozzáállás tőlük. Én is kissé bágyadtan tekergettem jobbra-balra a kormányt a hajtűkben. Otthon átszaladtunk a boltba, vacsora, borok. Kiültünk a teraszra, végre kellemes volt az idő, leülepedtünk, mint az iszap.

Északi túra
2015.05.30; szombat

Reggel elképesztő szél fogadott. Olyan 6-7 BF körül. De legalább oszlott valamit a felhőzet és időnként már kisütött a nap. Úgy terveztük, hogy letoljuk a két nagy túra közül a kisebbet: fel Karlovassiba, onnan végig az északi parton, egy hegyi falu (Manolates), megnézzük a híres öblöket a Kokkari környékén (a csajok optimistán dobtak be fürdőruhát is), aztán csavargunk a fővárosban, hazafelé pedig még szétnézünk Chorában.

Megint Marathokampos. Megint Igo. Most direkt mentem be a faluba: egyrészt, hogy legyen track, másrészt Dóra kamerázgatni akart. Túl jól sikerült. Beszélgettünk, nem figyeltem és az egyik kereszteződésnél követtem Igo javaslatát.

iGO vezet from Jozsef Petrenyi on Vimeo.

Ez lett belőle. Addig mentem a kocsival, amíg be nem szorultunk. És akkor még nem beszéltem a kitolatásról. Egy ideig simán ment, de aztán elértünk oda, ahol a rutinos helyiek _már letették_ a kocsit. Még ezek között is ki tudtam volna szlalomozni, de ekkor megérkezett mögém egy bácsika egy ősöreg, roncs Daihatsu pickuppal (a fene tudja, mit ettek rajta, de tele volt velük a sziget)… és megállt. Csak úgy. Kiszállt, nyitva hagyta az ajtót és elkezdett beszélgetni egy ismerősével, aki éppen arra sétált. Az, hogy én éppen kifelé tolattam, ő pedig lezárta az utat, abszolút nem zavarta. Egy ideig túráztattam a motort, de ezzel csak azt értem el, hogy kijött néhány alak és megpróbáltak irányítani a tolatásban. Hogy hogyan tudok centizgetve elmenni az öreg mellett. Az, hogy esetleg az öreg becsukja az ajtót és felsétál a járdára, senkinek eszébe sem jutott. Végül találtam egy apró kiszélesedést és 15-20 Y fordulóval megfordultam (igen, abban az utcában, ahol a videó készült), aztán nyomtam egy irgalmatlanul brutálisan kövér gázt, amelytől az öreg ijedtében felvetődött a járdára én pedig kisuhantam a centire pontosan illeszkedő résen. Őszintén szólva az sem zavart volna, ha viszem magammal a tragacs ajtaját. Még hallottam, hogy ordibálnak utánam. Aztán gondolom megbeszélték, hogy ez a faszi is megbukott a görögségi vizsgán: ahelyett, hogy beült volna valahová kávézni és megvárta volna, amíg az öreg meg az ismerőse befejezik a beszélgetésüket, nekiállt itt izmozni.
Sajnos Dóra ezt már nem vette.

Az északi út gyönyörű. Közvetlenül a tengerparton visz, baloldalt a tenger az öblökkel, jobbra meg erdei táj. Nálunk nem csak gyönyörú volt, de félelmetes is. A viharos szél tette a dolgát, a tenger szószerint őrjöngött. Elhűlve néztük. Nem szívesen ültünk volna ekkor kajakban.

Kampos – Manolates útvonal (Wikiloc, autó)

Aztán az elágazás Manolates felé. Újabb szamárösvény. De a keményebbek közül. Egy-egy meredek hajtűkanyarban még egyesben is felcsörgött a motor. Kettest alig tudtam kapcsolni. Viszont a táj szépsége kárpótolt a vezetési nehézségekért. Ezt a részt Csalogány erdőnek hívják, kellemes, erdei táj, hívogató ösvényekkel. Nekünk nem volt időnk rá… meg őszintén, ilyesmit közelebb is találunk itthon, nem ezért jöttünk a szigetre. Viszont a környéken élőknek meg ez a táj az egzotikum. (Dús erdei populáció egy déli görög szigeten? Azért hány ilyet tudsz mondani?) A terep végét már nem is nevezném erdei útnak, gyakorlatilag csavarmenetként tekeregtünk fel egy sziklára. Fel nem tudom fogni, mi vezette a helyieket, hogy itt alapítsanak falut, egy ilyen magas szikla tetején.

Essen pár szó a közlekedési táblákról. A helyiek tudják, hogyan kell meglepni a vezetőket. Tekeregsz felfelé a szerpentineken, már a harmadik közel 300 fokos kanyart teszed meg egymás után, amivel nincs is baj, de ekkor feltűnik egy tábla: kanyargós út jön. Hát az eddigi mi a lópikula volt, hogy nyaljam a füled? Aztán ugyanez másként. Mész felfelé a szamárösvényen, nemhogy két sáv, de egy is alig. Oké, ilyen a hegyi út. Majd jön egy tábla, miszerint útszűkület lesz. Itt? Hová??

Manolates séta (Endomondo, gyalog)

Vissza a sztoriba. A kocsit végül ledobtuk a falu előtt. Nyulak voltunk, nem mertünk bemenni, pedig odabent volt parkoló is. (Ami külön nagy előny a szigeten, hogy hírből sem ismerik a fizetőparkolást. Igaz, a kresz parkolási fejezeteit sem.)

És akkor szabad csavargás. Nagyon hangulatos volt. Nekem bejött Castelmola is, és itt is hasonló volt az élmény. Szűk utcák labirintusai, több helyi lakos, mint turista, apró, de kidolgozott házak. És a helyiek még ezekben az elképesztően szűk és meredek utcákban is képesek autóval közlekedni. (Nem mintha nagy forgalom lett volna, de egy csomó helyen parkolt autó és ha feltételezzük, hogy nem alkatrészenként hordták fel és rakták össze, akkor azoknak ezeken az utcákon kellett feljutniuk.)

Mentünk tovább Kokkariba. Az ún híres partokat kihagytuk. Látszott, hogy ilyen szélviharban semmi értelme sincs lemásznunk a partra. Kokkariban viszont sétáltunk egy nagyot. Egyrészt az ottani part sem kutya, másrészt a falu is hozta a formáját: szűk, néhol meredek utcák, hangulatos kikötő, ódon házak.
Ja, és megfáztam. Én, aki végig hosszú, meleg softshell nadrágban, zárt cipőben és sapkában voltam. A napsütéséről híres szigeten. Nyáron. Bizarr.

Mondanom sem kell, a fürdésből sem lett semmi. A szélviharban a vizet is alig mertük megközelíteni. A vízben egyedül szörfösök száguldoztak, neoprén ruciban.

Manolates – Samos útvonal (Wikiloc, autó)
Samos séta (Endomondo, gyalog)

Innen a fővárosba mentünk. Ez két településből áll, Számoszból és Vathyból. Vathy fent van a hegyekben, Számosz pedig egy szép öbölben. Ez utóbbi az, ahol érdemes sétálgatni, de őszintén szólva engem nem nyűgözött le. Ezerszer inkább egy kis hegyi falu. Jártunk a parton, ücsörögtünk a templom melletti parkban… és gyakorlatilag ennyi.
Hazafelé még lett volna Chora, de beborult, a falu pedig semennyire sem tűnt szimpatikusnak, így csak lassan áthajtottunk rajta és irány haza.

Samos – Kampos útvonal (Wikiloc, autó)

Róttuk a kanyarokat. Aztán feltűnt a hegyünk. A teteje megint sűrű, fekete felhőben.
– Ez a mi karmánk – jegyezte meg Nej.
– Kermink – pontosítottam.

(Tudom. És te is tudod. Kerki.)

Érkezés után a női szakasz még kivonult a partra. Fürödni. Mintha itt nem lett volna annyira erős a szél. Tévedtek. Csak napozás lett belőle.

Uzsonna. Már a második szójás dolmades konzerv. Eszüknél vannak? Amikor itt annyi az olívaolaj?

Vacsora ugyanott, a Kék Vödörben. Már törzsvendégként fogadtak. A hapi kihozott egy tálca nyers halat, olyan tengeri süllőnek tűntek. A csajok megvették. Én maradtam egy kommersz csirkemellfilénél, metaxa mártásban, vegyeskörettel.

Este a szálláson ouzo. Nej eleinte utálta. Aztán elmagyaráztam neki, hogy ez folyékony medvecukor. Amit Izlandon kétpofára ettünk. Azóta issza.

Éjszakára megint megjöttek az újabb fekete felhők a hegy fölé. Karma.

Jéghideg szoba. Kopogva potyognak földre a szúnyogok. De sajnos maradt is elég. Ezek lehetnek a németszúnyogok.