Search: “"kinyaltuk a balatont"”

2013.09.08; vasárnap
Balatonakali – Balatonkenese
Távolság: 49,59 km
Idő: 10 óra 31 perc (megállásokkal)
Részletesen: Endomondo track

Gyönyörű reggelre ébredtünk. (Meg macskanyávogásra.) Pakolás, indulás. Meteorológia: nem kedden jön a hidegfront, hanem hétfő délután. Anyád. (Ez is mutatja, mennyire nincs értelme a káromkodásnak: a hidegfrontnak speciel nincs anyja. De akkor is jólesik szidni.)

Tükörsima vízen, eleinte még jelentős, de később elcsendesülő szélben haladtunk, átlagos tempóban. Bekukucskáltunk a Demotivátor-öbölbe is, mélyen.

Demotivátor-öböl: Van rendes neve, is, azt hiszem Sajkodi-öböl. De ez a név nem fejez ki semmit abból az érzésből, hogy az öböl tövéből már karnyújtásnyira látod a Marina hotel tetejét és a füredi fehér templomot – miközben tudod, hogy a légvonalban két kilométernyi távolság a vízen tizenhárom.

Ez egyébként jellemző volt az egész napra. Akaliból Kenesét teljesen legális útvonalon 35 kilométeres távon is el lehet érni. Ehelyett mentünk mi ötvenet. A többi volt a különböző demotivátoröblök kinyalása. De ezt nem panaszként mondom, hiszen pont ezekért az öblökért mentünk.

Volt egy kis baki. A tihanyi rév után a törpevízmű különítmény már nagyon partra akart szállni. Emlékeztem egy helyes kis strandra, melyet Nejjel már júliusban felderítettünk, mondtam is nekik, hogy nyugi, amögött a móló mögött kiszállunk. És tényleg, a móló mögött ott is volt a strand és ahogy igértem, a bal oldalon ott figyelt a könnyű kiszállást ígérő homokos part. Zoltán már ki is ugrott, amikor gyanús lett a dolog. Itt ugyanis a homokos rész és a strand között kerítés húzódott. Kiabáltam is Zoltánnak, hogy ez nem az a strand, de nem hallotta meg. Aztán hangosabban kiabáltam, ezt már meghallotta, de ekkor éppen a köveken egyensúlyozott át a kerítés mellett, persze ahogy visszafordult, pont elcsúszott és hanyattesett, szerencsére már a kövek aljára érkezett, de azért végigcsúszott a kagylós részeken, ahol jól felpolírozta a… szóval felpolírozta.
Orsolya is kiszállt, mi Péterrel eveztünk tovább és kiderült a turpisság: egy kilométerrel arrébb volt egy másik móló, a túlsó felén egy hasonló stranddal, és igen, ez volt az, melyet Nejjel felderítettünk. Mivel nem mentünk tovább, nem is gondoltam, hogy arrébb van még egy teljesen hasonló.

Kiszálltunk. A homokos, szépen sarkosra gereblyézett gyerekparton. Éppen Zoltánra írigykedtünk, hogy milyen jól fel lehet polírozva, amikor odajött egy szigorú tekintetű ember – aki nem tudta, hogyan is ismerkedjen. Állt és nézett. Mi meg nem tudtuk, milyen minőségben áll és néz. Végül Orsolya törte meg a csendet, kezet nyújtott, bemutatkozott és közölte, hogy azért szálltunk ki, mert szeretnénk a büfében röfögni. Erre a hapinak egyből felderült az arca és közölte, hogy azt lehet. Sőt, erősen ajánlott. Elmentünk, ettünk menüt, pizzát, ittunk csapolt Démont, meg gyümölcslét, aztán kondenzvíz leeresztés.

Innentől Péterrel már nem szálltunk ki. Csak szólok, ez valamivel több, mint hat óra kajakozást jelentett. Viszont végig élveztem a tájat. Tizennégy éven keresztül ezt a partszakaszt mozogtam be (Fűzfő – Balatonfüred), végignosztalgiáztam a part melleti evezést.

Kenesén pedig eltévedtünk. Ez mindenképpen bravúros mutatvány, mert a vízen elméletileg nem lehet, különösen úgy, hogy a kemping koordinátája benne volt a GPS-ben.
Megmagyarázom.
A készülékem tizedestört formában kéri a koordinátákat, a gugliföld meg más formában jelzi ki. (Tudom, át lehet állítani, de ezt a részt már csütörtökön, közvetlenül indulás előtt csináltam, nem volt annyi időm, hogy turkáljak a beállítások között.) A net tele van konverter programokkal, átszámoltam. Igenám, de ahol számolgattam, az az oldal lekerekítette az utolsó tizedesjegyet. Ez fizikailag nem nagy különbség, csak éppen pont oda esett egy fullra beépített kikötő, mólóval – és persze tömérdek horgásszal – együtt. A kemping pedig egyáltalán nem volt egy látványos kemping, a vízről igazából nem is látszott kempingnek. Így alakult, hogy fel-alá keringtünk a móló körül, a horgászok örömére. Amennyit ugráltattuk őket, annyit még életükben nem mozogtak eme nemes sport közben.
– Kerüljenek, hé!
– Kerülünk!
– De nem annyit, még kerüljenek!
– Jaj, istenem, viszi a madzagot!
És így krosszoztunk előttük fel-alá.
Végül egy unatkozó horgászfeleség szánt meg minket és útbaigazított. A kemping partján – azon a húsz méteren – persze megint horgászok.
Na, őket is megsportoltattuk.
– Hahó, kerüljön!
– Ez a Honvéd kemping? – tértem a lényegre.
– Nem érti? Kerüljön! Jaj nekem, hát mindjárt nekimegy!
– Nem megyek neki! Ez a Honvéd kemping?
– Ez, persze, de kanyarodjon! Azonnal!
– Köszönöm!
Motor leáll, hátramenet bekapcsol. Beeveztem a tóba addig, amíg kisimultak a ráncok a parton. Innentől mindenki kedves lett, elmutogatták, hol tudjuk úgy megközelíteni a partot, hogy ne akadjunk bele semmibe (háromnegyed nyolc volt, már eléggé sötétedett), majd kint a parton derült ki, hogy alapvetően mindenki kedélyes és roppant barátságos idős ember. Kérdezgették, mit csinálunk, majd amikor megtudták, elismerően csodálkoztak, nézegették közelről a kajakokat, néhányan sztorizgattak is. Mind este, mind másnap ugyanezt a hozzáállást tapasztaltuk, sőt, maga a gondnok is ugyanilyen kedélyes bácsika volt. Ez a kemping némileg sötét ló volt, egyikünk sem ismerte, nem tartozott egyik nagyobb lánchoz sem, még önálló weblapjuk sem volt (valailyen szállásportálon találtunk rá), szóval tartottunk tőle egy kicsit, de feleslegesen. Picike kemping, szemmel láthatóan csupa törzsvendéggel.

Péter telefonos segítséget kért az időjáráshoz, azt válaszolták neki, hogy a hidegfront már éjjel megérkezik. Emiatt morogva ugyan, de mindenki rendesen felállította a sátrát. (Addig csak úgy ledobtuk, cövekek nélkül.) Pontosabban, nem mindenki: Orsolyának eddig tartott, hétfőn már dolgoznia kellett. Érzékeny búcsút vettünk és igyekeztünk nem észrevenni az arcán a megkönnyebbülést, hogy ő megússza a vihart. Atiért is megjött a felmentő sereg (még kisdobosuk is volt), a végén így maradtunk hárman. Miután mindennel végeztünk, kiültünk a vízparti padra (a horgászoknak volt földbeszúrt hamutartóoszlopuk is) és gyönyörködtünk a tópart fényeiben. Kenese ilyen szempontból különösen ideális hely, hiszen egyszerre látszik mind a két part, az egyik balról, a másik jobbról. A fűzfői Nitrokémia pont nem, pedig a Balatonról megnéztem volna éjjel azokat a tornyokat, ahonnan 25 évvel ezelőtt a Balatont nézegettem.

2013.09.09; hétfő
Balatonkenese – Siófok
Távolság: 17,19 km
Idő: 2 óra 34 perc (megállás, az nem volt)
Részletesen: Endomondo track

A vihar szerencsére nem érkezett meg éjjel, így reggel komótosan összepakoltunk. Aztán netbook. Meteorológiát ilyen feszülten még nem néztünk soha, mint ezen a reggelen.
Volt is okunk rá, hiszen rázós két napnak néztünk elébe. Egyrészt a tervek szerinti következő szállásunk vadkemping lesz egy – talán évek óta – bezárt kempingben. A hátralévő táv 63 kilométer, ami egy napra elég húzós. Pont félúton van a szántódi Rév kemping, ahol tavaly is aludtunk, vadul. Más szóbajöhető vízparti kempinget nem tudtunk. (A Zamárdi autóskemping vasárnap zárt be és nem közvetlen vízpartos.) Csakhogy ha ronggyá ázunk, akkor vadkempingezni nem öröm, nagyon nem. És egyáltalán, mikor jön hétfőn a vihar, elérünk-e addig? A meteorológia szerint két hullámban jön a hidegfront: az első bő csapadékkal, de alapvetően szélmentesen. Ez nem vészes. A második roham viszont rendes vihar, 50-55 kmh-s széllel, amit én már nagyon nem szerettem volna a vízen megélni. A met.hu-n van órára bontott széltérkép a Balatonra, ott azt láttuk, hogy a keleti medencében délig nincs komoly szél, 13.00-kor viszont már áll a bál. Azaz valamikor a kettő között ér ide a vihar. Kilenckor indulunk, ennyi idő alatt 15-18 kilométer között tudunk menni. Ez a Rév kempinghez kevés lesz. B terv? Vad kempingkeresés a neten. Hátha. Nos, a netbook ezt a pillanatot választotta ahhoz, hogy égnek csapja a fejét, majd összerogyjon, mint akit szügyön lőttek. Pedig a gugli már kiadott egy látszólag jó linket, de amikor rákattintottam, se kép, se hang. Egy ideig kinlódtam, aztán kikapcsoltam, utána nem akart visszakapcsolódni, később nagynehezen mégis, de ekkor meg nem ismerte fel az usb sticket. Kész. A kemping neve azért megvolt, Péter a Tudakozótól megszerezte a telefonszámát. Felvették. Hurrá, tehát még nyitva van. Megmondták a címét, a GPS pedig kidobta a koordinátát. Légvonalban 12 kilométer, figyelembe véve az öböl ívét, ez olyan 16-17 kilométer lehet. Igaz a kemping nem vízparti, de nincs messze, gyakorlatilag egy szabadstrand sáv választja el a víztől. Meg vagyunk mentve. Ja, nem is írtam: Siófok, Aranypart kemping.
Gyorsan összecsomagoltunk mindent, felvettük a vizes cuccokat, a maradék száraz ruhánk akkor lett vizes, amikor beszálltunk, majd alighogy elindultunk, megjött az eső. Eleinte csak csepergett, majd valami marha kiszakította a felhőt és ránkzúdult a tartalma. Akkora felhőszakadást kaptunk a nyakunkba, hogy alig láttunk ki belőle. Így toltuk le 2,5 óra alatt a bő 17 kilométert. A matekbubusok gondolom már kiszámolták, a többieknek elárulom: ha leveszem az induláskori töketlenkedést és az érkezéskori kempingkeresést, akkor ez 6,9 kmh átlag. Fullra megpakolt (értsd 70-80 kg súlyú) kajakokkal. Dúsan szakadó esőben.
Amikor kiszálltunk, gyakorlatilag nem volt olyan porcikám, ahol ne ráncosodott volna fel a bőr a sok vízben ázás miatt. Betekertem a recepcióra, útközben leolvastam a vízparthoz legközelebbi mobilház számát.
– Jó napot kívánok – köszöntem.
– Most érkeztünk kajakkal – tettem hozzá, meglehetősen feleslegesen.
– Jó napot – köszönt vissza a recepciós és látszott rajta, hogy találkozott már különb őrültekkel is.
– Az egyes mobilházat szeretnénk kivenni.
– Lehet, hogy azt pont nem tudom kiadni.
– Foglalt?
– Nem, éppenséggel szabad. Csak még nincs kitakarítva.
– Viccel? – tártam szét a kezemet, a közben bokáig érő tócsa közepén. (Neoprén kalucsni, neoprén rövidnadrág, kajakos dzseki, széles karimájú kalap.)
– Várjon egy picit – közölte higgadtan és hátrament.
– Jó hírem van – folytatta, amikor visszajött – Az egyes már éppen ki van takarítva.
– Micsoda szerencse – sóhajtottam.
Aztán kaptunk kulcsot, felcipeltük vagy kétszáz méterre a dögnehéz kajakokat és belerondítottunk a frissen kitakarított mobilházba. Nem kicsit. Mindenkiből dőlt a víz, a cuccainkból szintúgy, a cipőink pedig bokáig sárosak voltak. Mobilház ilyen gyorsan még soha nem veszítette el a tisztaságát.
Egyenként lezuhanyoztunk, átöltöztünk száraz ruhába (habár odakint még esett), aztán bekapcsoltuk az összes fűtőtestet és szárítóvázakat rögtönöztünk mindegyik mellé. Még így sem fért el az összes vizes cuccunk, de a nagyja igen. Az eső csendesedett, bontottam egy sört és egy kisebb szivarral kiálltam az ajtóba. Az élet szép. Az arra járók igen nagy szemekkel méregették a kajakokat, néhány – hasonlóan ronggyá ázott – kerékpáros vigyorogva integetett.
Teljesen jól éreztük magunkat. Frissen lefürödve, szárazon. Volt áram, lehetett töltögetni a kütyüket. Volt fűtés, volt gáz, voltak tányérok, evőeszközök. Mindez egy olyan napon, amikor úgy ébredtünk, hogy a legdurvább körülményekre számítottunk.
Közben életet leheltem a netbookba. Néztük az Időképen a radart. Látszott, hogy az első front északkelet irányába már elhagyta Siófok térségét. Láttuk a következő frontot is, éppen Keszthelyt semmisítette meg. 50-55 kmh, az annyi mint másfél óra. Gyere vihar, mutasd meg, mit tudsz.
Nem jött.
Elsétáltam a boltba. Megebédeltünk. Zoltán ledőlt aludni. Kiültem a teraszra pótolni a nikotinelmaradást. Érted, kiülni a teraszra! Amikor egy órával ezelőtt még nem láttunk az esőfelhőtől és vártuk a következő támadást. Vérszemet kaptunk, Péterrel elmentünk keresni egy kávézót. Egy kilométer séta oda, ugyanannyi vissza. Még mindig semmi.
Megint ránéztünk a radarra – és elkerekedett a szemünk. Minden előzetes jelzés ellenére ez a front nem úgy közlekedett, mint a korábbi. Ez elment Keszthelyről kelet felé és kihagyta a Balaton északi részét. Potyára tojtuk össze magunkat.
Aztán persze az első frusztráció után leesett, hogy a túra legjobb döntését hoztuk ezzel a kempinggel. Ha bátrak vagyunk és megyünk tovább, akkor nyerünk ugyan, mert a vihar rántotta félre a kormányt (a gyáva nyúl), de ott vagyunk vadkempinges körülmények között, csuronvizesen. Hideg éjszaka, reggel pedig vehetjük vissza a csuronvizes hideg ruhákat. Innen viszont kipihenten, szárazon, jókedvvel telve indulhatunk reggel. A távolság meg benne van az egynapi limitben.
Tulajdonképpen sok érdekes dolog már nem történt. Kiültünk a teraszra, egész délután beszélgettünk, ökörködtünk. Viszonylag korai alvás, mert a pakolás/hazautazás miatt egy órával előrébb hoztuk az indulást.

2013.09.10; kedd
Siófok – Fonyód
Távolság: 47,62 km
Idő: 9 óra 8 perc (megállásokkal)
Részletesen: Endomondo track

A meteorológia végre összekapta magát: egész napra szép, napos időt mondott, enyhe széllel. Igaz, az irányát nem tudta megjósolni, így azt írta, hogy minden irányból fog fújni.
Pakolás, nagyjából azért felnyaltuk a kecót, majd 8:10-kor már a vízen lebegtünk. A napocska éppen próbálgatta a sugarait, Alsóőrs felé a hegyekben már látszott is néhány sáv, ahogy áttörte a felhőket. Ekkor még dzsekiben küzdöttünk, de Zamárdi környékén már mindenki ledobta magáról a meleg cuccokat. A Tihany-Szántód csőig enyhe hátszelünk volt, ami annyiból kellemetlen, hogy az ember úgy érzi, nem siklik, nem megy az a kajak, de szerencsére a GPS azért mutatja, hogy megy az, nagyon is megy. Itt olyan 7.x körüli átlaggal tekertünk, de ahogy átjutottunk a szűkületen, teljesen megbolondult a szél, ahogy a meteorológia is ígérte. Hol északkeletről fújt, hol szemből, hol mind a két irányból egyszerre. Még a hullámok, azok az opportunista disznó hullámok sem tudták, melyik szélnek engedelmeskedjenek.
De minket ez az egész cécó már nem érdekelt. Rááltunk egy 6,5-ös tempóra, és végig dumálva az utat, haladtunk. Ebben a tempóban az a jó, hogy egy idő után az ember nem is érzi, hogy evez, nem fárasztó, nem fájdalmas. A távolság meg fogy. Először csak homályosan láttuk a távolban Szántódot, aztán egyszer csak odaértünk. Aztán ugyanez történt a boglári heggyel: egy nagy púp remegett a víz felett, később saccra már lehetett sejteni a gömbkilátót, aztán fokozatosan élesedett a kép, végül már ott voltunk a kikötő bejáratánál és jöhetett a következő cél, a fonyódi twin peaks.

From Balaton Karika 2013

From Balaton Karika 2013

Közben Szárszón kiszálltunk ebédelni, pofás kis strand, gyönyörű kilátással. (Érdekes, így üresen nem ismertem rá, pedig a Critical Mass előtt kiszálltam itt inni egy sört.)
Szántód és Fonyód között volt az a szakasz, ahol a legnagyobb jóindulattal sem tudtuk tartani az addigi kábé százméteres távolságot a parttól. Szemes után már majdnem ezer méterre bementünk, de még mindig csak egyméteres volt a víz, pedig most egyáltalán nem volt alacsony a Balaton vízszintje. Beletörődtünk, hogy itt nem nézegetjük a vízparti házakat.

Balatonboglár környékén futottunk össze Atival, most szemből jött, Fonyódról, és igyekezett, hogy legalább Szántódig teljesítse a távot. De hiába is küzdött, úgyis diszkvalifikálni fogjuk. Megszokhatta már, valószínűleg hiányozna is neki, ha nem tennénk. A legegyszerűbb az lesz, ha átminősítjük a kajakját a Fakutya kategóriába, azt meg nem értékeljük, mert csak egy induló volt benne.

Végül Fonyódliget, utána vitorláskikötő, majd az ismerős nádasbejárat. Kikötöttünk, felcuccoltunk, elpakoltunk. Az üdülőben volt egy tajtrészeg társaság, akik végigóbégatták a pakolásunkat. Nem írigyeltem őket, ezt az egy kellemes napot kapták, a többin végig szürke, esős idejük lesz. Legalább igyanak.
Még zuhany a kerti slag alatt (olyan állapotban, amilyenben a kajakba beszállok, az autóba semmiképpen sem), aztán érzékeny búcsú. Nagyon jó túra volt, az utolsó napot még külön ajándékként kaptuk, jól éreztük magunkat. Jövőre ismét nekivágunk.

Unalmas két óra haza. A kajakot egyelőre bedobtam az udvarra, ami romlandó, ment a hűtőbe, a neoprének a szárítóra, minden más a fürdőszobába. A mosógép egy hétig hányni fog.

Linkek:
– Fényképalbum
– Fényképalbum (slideshow)
 

2013.09.05; csütörtök
Érkezés

A szokásos őrült pakolás. Minimum 5, maximum 7 nap, nomád élet, kajakkal: azaz legyen mindenből elég, de azért férjen is bele a kajakba. Plusz legyen elegendő könnyű ruha, meleg ruha, felkészülve, hogy akár naponta tönkreázik egy garnitúra és már nem olyan idők járnak, hogy este meg is száradjanak.

A terv: körbeevezni a Balatont.

Kérdezhetnéd, hogy már megint? Nem unjuk?
Nem. Ez most más. Tavaly gyakorlatilag levágtunk minden öblöt és egyébként is igen mélyen bent mentünk, nagyjából az 1500 méteres határnál. Akkor ugyanis már induláskor tudtuk, mikor jön a nagy vihar, volt addig 3,5 napunk, eszetlenül rohantunk. A vágtának 175 kilométer lett a vége, azaz 50 km naponként.
Most szép időt jósolt a levelibéka, gugliföldön megnéztük, kábé 195 km lesz a táv, öt nap alatt kényelmes negyvenes tempóval jók leszünk és még van két viharnapunk is. Ha pedig látni is akarunk valamit a balatoni életből, akkor mélyen ki kell nyalni az öblöket: egyébként csak sportteljesítmény lenne a túra.

Estefelé szállingóztunk le Fonyódra. Először Péter, aki rögtön fel is tette a vacsorát főni. Később Orsolya, majd Zoltán. Orsolyával egymásra csodálkoztunk, hogy azonos a frizuránk. (Bár neki jelentősen rövidebb a szakálla.) Attila idén nem jött, de hogy ne legyen vészes Attila-hiányunk, egy másik Attila (a továbbiakban Ati) becsatlakozott Keszthelyről. (Ő érdekes módját választotta az őrületnek: napközben dolgozott, kora délután kocsiba vágta magát, elment az indulási vagy az érkezési pontunkra és fél nap alatt soványmalacvágtában lenyomta a teljes napi távunkat, majd este némi beszélgetés után értejöttek és hazaszállították.)
De még csak ott járunk, hogy főzés, vacsi, beszélgetés, nagy közös vigyorgások, borozgatás.
Az előjelek jók, mi más kell még?

2013.09.06; péntek
Fonyód – Balatongyörök
Távolság: 44,13 km
Idő: 9 óra 51 perc (megállásokkal)
Részletesen: Endomondo track

Hát például az kellhet, hogy az előjelek ne változzanak ilyen sűrűn. Tegnap még ott jártunk, hogy a meteorológia belengette, miszerint kedd délután talán, esetleg, jön valami. Pénteken már azt írta egy-két portál, hogy nem is kedden, hanem már hétfőn itt lesz a hidegfront, viharokkal, ahogy kell. Remek. Mindegy, elindultunk. Majd meglátjuk.
Nagyon hamar megláttuk.
Ahogy kibújtunk a húszméteres nádas ösvényből, egyből derékba kapta a kajakokat a szél és a hullám. Kifogtunk egy elég erős keleti szelet, mindezt az extrém alacsony vizű déli parton. Amerre a szem ellátott, tarajos, vad hullámok. Ha pont a kajak mellett bújtak elő, akkor simán elérték a 60-70 centit is, ha a kajak alatt, na akkor volt meglepetés. Csak ismételni tudom magamat: a hullámoknál nem csak a méret számít, hanem a tipusa is. Egy 60 centis törőhullám sokkal aljasabb, mint egy kétméteres, alacsony frekvenciájú tengeri hullám: az előbbi nyersen és határozottan bele akarja fordítani a kajakot a vízbe, az utóbbi viszont csak olyan anyásan emelgeti, ringatja a kajakot. Hát, itt volt minden, még ahhoz is össze kellett szednem magamat, hogy a fejkamerát kikapcsoljam egy idő után.
Így telt el az első három óra. Utána kikötöttünk a Sirályszaros szigetnél. A névadótól eltekintve igencsak jól esett egy kis nyújtózkodás, ráadásul közben a szél is elcsitult. Itt volt egy érdekes látványosság (a guánón kívül): a sziget előtt két kis nádsziget között befújta a szél a hullámokat, míg oldalról meg a part verte vissza, így a két hullámzás kilencven fokban találkozott, pont egy gátnál, érdekes interferenciát okozva.

From Balaton Karika 2013

From Balaton Karika 2013

A háromszemű tengeri kalóz

A következő célpont a Zala folyó volt. Most már sajnálom, hogy tavaly kihagytuk: nem túl hosszú szakasz, de gyönyörű. A folyó maga olyan jódosbarna színű, nagyon jól látható, hogyan kavarodik a Balaton – akkor éppen – haragos zöld színével. Csend, nyugalom. Hattyúcsalád, két kamasz gyerekkel. Vizitökök. (Mármint rajtunk kívül.) Jópofa hidak. A zsilipkamrát nyitva felejtették, így oda is bedugtuk az orrunkat. Pontosabban a kajakét.
Keszthelyen hosszabb megállást terveztünk. Egyrészt itt szedtük össze Atit, másrészt megnéztük a Mézes Factory kajakjait. Én most láttam élőben a két kajakot (az egyik tiszta fa, a másik fa/kevlár), gyönyörűek. Nem mellékesen stabilak, gyorsak, szóval igazi minőségi jószágok.
Innen Balatongyörök már nem volt messze. Kész szerencse, mert az időből éppen kezdtünk kifutni. Vonyarcvashegynél átbújtunk a vizisípálya fahídja alatt. (Érdekes eloszlások voltak: Balatonfürednél a vízisípályát a parthoz tették, ott nem volt más megoldás, be kellett mennünk mélyen és megkerülni. Siófoknál viszont betették a vízbe, még hidat sem raktak mellé. Fura, mert egy ilyen kis fahíd nem tűnt valami bonyolult építménynek, mindenhol megoldotta volna a problémákat.)
Györök előtt Ati még tett egy bátortalan próbálkozást kis csapatunk elveszejtésére.
– Mutatok valamit! – rikkantotta és bevezette a népet a nádasba. Péter és Orsolya mentek is utána, Zolival – mindketten Kodiakban – benéztünk, aztán tolattunk is ki, mert szűknek minősítettük a járatot. Hamarosan meghallottuk, ahogy Péter ordít, mint a fába szorult féreg, pedig csak nádba szorult. Végül Orsolya a kormánylapátja feláldozásával tudott kiszabadulni, Péter pedig Hulkként tépte ki maga körül a nádast.

From Balaton Karika 2013

From Balaton Karika 2013

From Balaton Karika 2013

Pont sötétedés előtt – 19:50 – értünk a kemping strandjára. Recepció a weblapjuk szerint este nyolcig volt, de hiába rohantam, már mindenütt zárt ajtó fogadott. Csak a személyzet bulizott a büfében. (Ebből később parti dizsi lett, nagy örömünkre. De belefért.) A recepció – a kiírás szerint – csak 9-10 között volt nyitva, ami még mediterrán tempónak is igen erős.
A szokásos menetrend: tisztálkodás (langyos víz, férfi/női blokk egyben, mert kevés vendégnek már nem kell két blokk), sátorállítás, pakolászás, vacsora, szivar (ahogy sportemberekhez illik), beszélgetés a parton.

2013.09.07; szombat
Balatongyörök – Balatonakali
Távolság: 37,15 km
Idő: 8 óra 32 perc (megállásokkal)
Részletesen: Endomondo track

Reggel hullámverésre ébredtünk. (Én macskanyávogásra, de ez csak az én csengőhang-perverzitásom.) Zoltán először arra tippelt a sátorból, hogy biztos elment egy hajó a nádas előtt, de miután eltelt tíz perc és a hullám még mindig zúgott, rájött, hogy ekkora hajó nem férne bele a Balatonba.
A szokásos menetrend fordítva: sátorbontás, tisztálkodás, reggeli, meteorológia megtekintése visszafogott lélegzettel, beöltözés (fogvacogtatós anyázás a hideg és vizes ruhák miatt) majd kajakok berúgása a vízbe. Az időjós megint dodonai mélységekbe révedt, így fogalmunk sem volt róla, mire számíthatunk hosszabb távon. Majd meglátjuk.
Azt azért észleltük, hogy reggelire megint megkaptuk a Balatonon egyébként kifejezetten ritka keleti szelet. Naná, hogy szembe fújt.
Szóval, valószínútlen szembeszél, nem túl magas, de kemény hullámok, rakkolás 5 kmh körüli sebességgel. Ahogy gyűrtűk, tepertük a vizet, azért belegondoltam, mekkora marha is vagyok: ülhetnék a teraszon ebben a bágyadt szeptemberi napsütésben, begyűjtve a napi nikotinmérgezést. Persze ekkor biztosan lenne előttem számítógép, aztán ha már ott van, csak elolvasnék egy-egy szakmai cikket, sőt, még az is lehet, hogy beleolvasgatnék a céges levelezésbe… na, jó, jertek böszme hullámok, a tiétek vagyok.

From Balaton Karika 2013

Mondhatni érdekes helyeken jártunk. Vannak olyan részei a Balatonnak, ahol kajakos ember soha nem jár. Ilyen a Szigligeti öböl, de ilyen a balatonfüredi is. Egyszerűen annyira, de annyira felesleges kerülő, hogy a sporik mindig levágják. És így nem látják a rejtett nádasokat, a nádasokban megbúvó rejtett szabadstrandokat és a szokatlan panorámát. Pedig nem nagy kunszt, csak időt kell rá áldozni.

Ebédszünet Pálkövén, ahol Mr. Okos Tojás szórakoztatta a horgászokat és minket. Zolival azon röhögtünk az árnyékban, ahogy megpróbálta Pétert hülyére venni, aki viszont elegánsan szivatta vissza: adta alá a lovat, ezerrel, a hapi meg egyre jobban melegedett bele az elméleteibe. Persze kajáltunk is: lángos, palacsinta, sör, csupa vitamin.

Zánka.
– Azért úgy kipróbáltam volna, milyen lehetett az Úttörőváros – mélázott el Zoltán.
– Én voltam – vontam vállat – Ne sajnáld. A lakóépületektől 3 kilométerre volt a strand. Tűző napon, betonúton vonultunk le, alakzatban. Egy óra volt fürdésre, minden csoportot három részre osztottak, 20 perc fürdés, negyven perc napozás. Aztán vonulás vissza.
– Na jó, de mást is csináltatok.
– Ja. Éjszaka őrséget adtunk.
– És nappal?
– Őrségfelkészítés.

Ez volt a legrövidebb – tervezett – táv, még világosban érkeztünk meg az Akali kempinghez. Ati ugyan akart még mutatni érdekességeket a nádasban, de már senki sem dőlt be neki.

Kikötöttünk. Aztán sátorállítás… helyett egyből kocsma. Atinak hamarosan mennie kellett vissza és szeretett volna részt venni a társasági életben is, így megfordítottuk a sorrendet. Annyit baltáztam csak el, hogy legalább a vizes ruhát le kellett volna cserélnem szárazra, így viszont ahogy hűlt az éjszaka, úgy kékült az ajkam is. A harmadik sört már vissza kellett utasítanom, amire időtlen idők óta nem volt példa.

A napi rutint persze nem úsztuk meg, a sátrat meg már behunyott szemmel is össze tudjuk dobni. A parcella mellett volt egy érdekes doboz: elsőre szúnyogzappernek tűnt, de aztán észrevettük az oldalán a feliratot: a limnológiai kutatóintézet tulajdona. Valami rovarcsapda lehetett: speciális illatanyaggal becsalogatták a rovarokat, melyek utána beleragadtak a befőttesüvegbe.
Kintről pókok garmadája fixírozta sóváran az üveget.