Search""kinyaltuk a balatont""

Kinyaltuk a Balatont 03/02

És elkészült a videó is. Nem volt egyszerű, de erről majd később. Most egyelőre öröm és hejehuja. Egyrészt, mert legyőztem minden nehézséget, másrészt meg ez most tényleg jól sikerült. (Annak ellenére, hogy a Youtube képstabilizálója időnként gumilabdát csinált a felvételből.)

 

Kinyaltuk a Balatont 02/02

2013.09.08; vasárnap
Balatonakali – Balatonkenese
Távolság: 49,59 km
Idő: 10 óra 31 perc (megállásokkal)
Részletesen: Endomondo track

Gyönyörű reggelre ébredtünk. (Meg macskanyávogásra.) Pakolás, indulás. Meteorológia: nem kedden jön a hidegfront, hanem hétfő délután. Anyád. (Ez is mutatja, mennyire nincs értelme a káromkodásnak: a hidegfrontnak speciel nincs anyja. De akkor is jólesik szidni.)

Tükörsima vízen, eleinte még jelentős, de később elcsendesülő szélben haladtunk, átlagos tempóban. Bekukucskáltunk a Demotivátor-öbölbe is, mélyen.

Demotivátor-öböl: Van rendes neve, is, azt hiszem Sajkodi-öböl. De ez a név nem fejez ki semmit abból az érzésből, hogy az öböl tövéből már karnyújtásnyira látod a Marina hotel tetejét és a füredi fehér templomot – miközben tudod, hogy a légvonalban két kilométernyi távolság a vízen tizenhárom.

Ez egyébként jellemző volt az egész napra. Akaliból Kenesét teljesen legális útvonalon 35 kilométeres távon is el lehet érni. Ehelyett mentünk mi ötvenet. A többi volt a különböző demotivátoröblök kinyalása. De ezt nem panaszként mondom, hiszen pont ezekért az öblökért mentünk.

Volt egy kis baki. A tihanyi rév után a törpevízmű különítmény már nagyon partra akart szállni. Emlékeztem egy helyes kis strandra, melyet Nejjel már júliusban felderítettünk, mondtam is nekik, hogy nyugi, amögött a móló mögött kiszállunk. És tényleg, a móló mögött ott is volt a strand és ahogy igértem, a bal oldalon ott figyelt a könnyű kiszállást ígérő homokos part. Zoltán már ki is ugrott, amikor gyanús lett a dolog. Itt ugyanis a homokos rész és a strand között kerítés húzódott. Kiabáltam is Zoltánnak, hogy ez nem az a strand, de nem hallotta meg. Aztán hangosabban kiabáltam, ezt már meghallotta, de ekkor éppen a köveken egyensúlyozott át a kerítés mellett, persze ahogy visszafordult, pont elcsúszott és hanyattesett, szerencsére már a kövek aljára érkezett, de azért végigcsúszott a kagylós részeken, ahol jól felpolírozta a… szóval felpolírozta.
Orsolya is kiszállt, mi Péterrel eveztünk tovább és kiderült a turpisság: egy kilométerrel arrébb volt egy másik móló, a túlsó felén egy hasonló stranddal, és igen, ez volt az, melyet Nejjel felderítettünk. Mivel nem mentünk tovább, nem is gondoltam, hogy arrébb van még egy teljesen hasonló.

Kiszálltunk. A homokos, szépen sarkosra gereblyézett gyerekparton. Éppen Zoltánra írigykedtünk, hogy milyen jól fel lehet polírozva, amikor odajött egy szigorú tekintetű ember – aki nem tudta, hogyan is ismerkedjen. Állt és nézett. Mi meg nem tudtuk, milyen minőségben áll és néz. Végül Orsolya törte meg a csendet, kezet nyújtott, bemutatkozott és közölte, hogy azért szálltunk ki, mert szeretnénk a büfében röfögni. Erre a hapinak egyből felderült az arca és közölte, hogy azt lehet. Sőt, erősen ajánlott. Elmentünk, ettünk menüt, pizzát, ittunk csapolt Démont, meg gyümölcslét, aztán kondenzvíz leeresztés.

Innentől Péterrel már nem szálltunk ki. Csak szólok, ez valamivel több, mint hat óra kajakozást jelentett. Viszont végig élveztem a tájat. Tizennégy éven keresztül ezt a partszakaszt mozogtam be (Fűzfő – Balatonfüred), végignosztalgiáztam a part melleti evezést.

Kenesén pedig eltévedtünk. Ez mindenképpen bravúros mutatvány, mert a vízen elméletileg nem lehet, különösen úgy, hogy a kemping koordinátája benne volt a GPS-ben.
Megmagyarázom.
A készülékem tizedestört formában kéri a koordinátákat, a gugliföld meg más formában jelzi ki. (Tudom, át lehet állítani, de ezt a részt már csütörtökön, közvetlenül indulás előtt csináltam, nem volt annyi időm, hogy turkáljak a beállítások között.) A net tele van konverter programokkal, átszámoltam. Igenám, de ahol számolgattam, az az oldal lekerekítette az utolsó tizedesjegyet. Ez fizikailag nem nagy különbség, csak éppen pont oda esett egy fullra beépített kikötő, mólóval – és persze tömérdek horgásszal – együtt. A kemping pedig egyáltalán nem volt egy látványos kemping, a vízről igazából nem is látszott kempingnek. Így alakult, hogy fel-alá keringtünk a móló körül, a horgászok örömére. Amennyit ugráltattuk őket, annyit még életükben nem mozogtak eme nemes sport közben.
– Kerüljenek, hé!
– Kerülünk!
– De nem annyit, még kerüljenek!
– Jaj, istenem, viszi a madzagot!
És így krosszoztunk előttük fel-alá.
Végül egy unatkozó horgászfeleség szánt meg minket és útbaigazított. A kemping partján – azon a húsz méteren – persze megint horgászok.
Na, őket is megsportoltattuk.
– Hahó, kerüljön!
– Ez a Honvéd kemping? – tértem a lényegre.
– Nem érti? Kerüljön! Jaj nekem, hát mindjárt nekimegy!
– Nem megyek neki! Ez a Honvéd kemping?
– Ez, persze, de kanyarodjon! Azonnal!
– Köszönöm!
Motor leáll, hátramenet bekapcsol. Beeveztem a tóba addig, amíg kisimultak a ráncok a parton. Innentől mindenki kedves lett, elmutogatták, hol tudjuk úgy megközelíteni a partot, hogy ne akadjunk bele semmibe (háromnegyed nyolc volt, már eléggé sötétedett), majd kint a parton derült ki, hogy alapvetően mindenki kedélyes és roppant barátságos idős ember. Kérdezgették, mit csinálunk, majd amikor megtudták, elismerően csodálkoztak, nézegették közelről a kajakokat, néhányan sztorizgattak is. Mind este, mind másnap ugyanezt a hozzáállást tapasztaltuk, sőt, maga a gondnok is ugyanilyen kedélyes bácsika volt. Ez a kemping némileg sötét ló volt, egyikünk sem ismerte, nem tartozott egyik nagyobb lánchoz sem, még önálló weblapjuk sem volt (valailyen szállásportálon találtunk rá), szóval tartottunk tőle egy kicsit, de feleslegesen. Picike kemping, szemmel láthatóan csupa törzsvendéggel.

Péter telefonos segítséget kért az időjáráshoz, azt válaszolták neki, hogy a hidegfront már éjjel megérkezik. Emiatt morogva ugyan, de mindenki rendesen felállította a sátrát. (Addig csak úgy ledobtuk, cövekek nélkül.) Pontosabban, nem mindenki: Orsolyának eddig tartott, hétfőn már dolgoznia kellett. Érzékeny búcsút vettünk és igyekeztünk nem észrevenni az arcán a megkönnyebbülést, hogy ő megússza a vihart. Atiért is megjött a felmentő sereg (még kisdobosuk is volt), a végén így maradtunk hárman. Miután mindennel végeztünk, kiültünk a vízparti padra (a horgászoknak volt földbeszúrt hamutartóoszlopuk is) és gyönyörködtünk a tópart fényeiben. Kenese ilyen szempontból különösen ideális hely, hiszen egyszerre látszik mind a két part, az egyik balról, a másik jobbról. A fűzfői Nitrokémia pont nem, pedig a Balatonról megnéztem volna éjjel azokat a tornyokat, ahonnan 25 évvel ezelőtt a Balatont nézegettem.

2013.09.09; hétfő
Balatonkenese – Siófok
Távolság: 17,19 km
Idő: 2 óra 34 perc (megállás, az nem volt)
Részletesen: Endomondo track

A vihar szerencsére nem érkezett meg éjjel, így reggel komótosan összepakoltunk. Aztán netbook. Meteorológiát ilyen feszülten még nem néztünk soha, mint ezen a reggelen.
Volt is okunk rá, hiszen rázós két napnak néztünk elébe. Egyrészt a tervek szerinti következő szállásunk vadkemping lesz egy – talán évek óta – bezárt kempingben. A hátralévő táv 63 kilométer, ami egy napra elég húzós. Pont félúton van a szántódi Rév kemping, ahol tavaly is aludtunk, vadul. Más szóbajöhető vízparti kempinget nem tudtunk. (A Zamárdi autóskemping vasárnap zárt be és nem közvetlen vízpartos.) Csakhogy ha ronggyá ázunk, akkor vadkempingezni nem öröm, nagyon nem. És egyáltalán, mikor jön hétfőn a vihar, elérünk-e addig? A meteorológia szerint két hullámban jön a hidegfront: az első bő csapadékkal, de alapvetően szélmentesen. Ez nem vészes. A második roham viszont rendes vihar, 50-55 kmh-s széllel, amit én már nagyon nem szerettem volna a vízen megélni. A met.hu-n van órára bontott széltérkép a Balatonra, ott azt láttuk, hogy a keleti medencében délig nincs komoly szél, 13.00-kor viszont már áll a bál. Azaz valamikor a kettő között ér ide a vihar. Kilenckor indulunk, ennyi idő alatt 15-18 kilométer között tudunk menni. Ez a Rév kempinghez kevés lesz. B terv? Vad kempingkeresés a neten. Hátha. Nos, a netbook ezt a pillanatot választotta ahhoz, hogy égnek csapja a fejét, majd összerogyjon, mint akit szügyön lőttek. Pedig a gugli már kiadott egy látszólag jó linket, de amikor rákattintottam, se kép, se hang. Egy ideig kinlódtam, aztán kikapcsoltam, utána nem akart visszakapcsolódni, később nagynehezen mégis, de ekkor meg nem ismerte fel az usb sticket. Kész. A kemping neve azért megvolt, Péter a Tudakozótól megszerezte a telefonszámát. Felvették. Hurrá, tehát még nyitva van. Megmondták a címét, a GPS pedig kidobta a koordinátát. Légvonalban 12 kilométer, figyelembe véve az öböl ívét, ez olyan 16-17 kilométer lehet. Igaz a kemping nem vízparti, de nincs messze, gyakorlatilag egy szabadstrand sáv választja el a víztől. Meg vagyunk mentve. Ja, nem is írtam: Siófok, Aranypart kemping.
Gyorsan összecsomagoltunk mindent, felvettük a vizes cuccokat, a maradék száraz ruhánk akkor lett vizes, amikor beszálltunk, majd alighogy elindultunk, megjött az eső. Eleinte csak csepergett, majd valami marha kiszakította a felhőt és ránkzúdult a tartalma. Akkora felhőszakadást kaptunk a nyakunkba, hogy alig láttunk ki belőle. Így toltuk le 2,5 óra alatt a bő 17 kilométert. A matekbubusok gondolom már kiszámolták, a többieknek elárulom: ha leveszem az induláskori töketlenkedést és az érkezéskori kempingkeresést, akkor ez 6,9 kmh átlag. Fullra megpakolt (értsd 70-80 kg súlyú) kajakokkal. Dúsan szakadó esőben.
Amikor kiszálltunk, gyakorlatilag nem volt olyan porcikám, ahol ne ráncosodott volna fel a bőr a sok vízben ázás miatt. Betekertem a recepcióra, útközben leolvastam a vízparthoz legközelebbi mobilház számát.
– Jó napot kívánok – köszöntem.
– Most érkeztünk kajakkal – tettem hozzá, meglehetősen feleslegesen.
– Jó napot – köszönt vissza a recepciós és látszott rajta, hogy találkozott már különb őrültekkel is.
– Az egyes mobilházat szeretnénk kivenni.
– Lehet, hogy azt pont nem tudom kiadni.
– Foglalt?
– Nem, éppenséggel szabad. Csak még nincs kitakarítva.
– Viccel? – tártam szét a kezemet, a közben bokáig érő tócsa közepén. (Neoprén kalucsni, neoprén rövidnadrág, kajakos dzseki, széles karimájú kalap.)
– Várjon egy picit – közölte higgadtan és hátrament.
– Jó hírem van – folytatta, amikor visszajött – Az egyes már éppen ki van takarítva.
– Micsoda szerencse – sóhajtottam.
Aztán kaptunk kulcsot, felcipeltük vagy kétszáz méterre a dögnehéz kajakokat és belerondítottunk a frissen kitakarított mobilházba. Nem kicsit. Mindenkiből dőlt a víz, a cuccainkból szintúgy, a cipőink pedig bokáig sárosak voltak. Mobilház ilyen gyorsan még soha nem veszítette el a tisztaságát.
Egyenként lezuhanyoztunk, átöltöztünk száraz ruhába (habár odakint még esett), aztán bekapcsoltuk az összes fűtőtestet és szárítóvázakat rögtönöztünk mindegyik mellé. Még így sem fért el az összes vizes cuccunk, de a nagyja igen. Az eső csendesedett, bontottam egy sört és egy kisebb szivarral kiálltam az ajtóba. Az élet szép. Az arra járók igen nagy szemekkel méregették a kajakokat, néhány – hasonlóan ronggyá ázott – kerékpáros vigyorogva integetett.
Teljesen jól éreztük magunkat. Frissen lefürödve, szárazon. Volt áram, lehetett töltögetni a kütyüket. Volt fűtés, volt gáz, voltak tányérok, evőeszközök. Mindez egy olyan napon, amikor úgy ébredtünk, hogy a legdurvább körülményekre számítottunk.
Közben életet leheltem a netbookba. Néztük az Időképen a radart. Látszott, hogy az első front északkelet irányába már elhagyta Siófok térségét. Láttuk a következő frontot is, éppen Keszthelyt semmisítette meg. 50-55 kmh, az annyi mint másfél óra. Gyere vihar, mutasd meg, mit tudsz.
Nem jött.
Elsétáltam a boltba. Megebédeltünk. Zoltán ledőlt aludni. Kiültem a teraszra pótolni a nikotinelmaradást. Érted, kiülni a teraszra! Amikor egy órával ezelőtt még nem láttunk az esőfelhőtől és vártuk a következő támadást. Vérszemet kaptunk, Péterrel elmentünk keresni egy kávézót. Egy kilométer séta oda, ugyanannyi vissza. Még mindig semmi.
Megint ránéztünk a radarra – és elkerekedett a szemünk. Minden előzetes jelzés ellenére ez a front nem úgy közlekedett, mint a korábbi. Ez elment Keszthelyről kelet felé és kihagyta a Balaton északi részét. Potyára tojtuk össze magunkat.
Aztán persze az első frusztráció után leesett, hogy a túra legjobb döntését hoztuk ezzel a kempinggel. Ha bátrak vagyunk és megyünk tovább, akkor nyerünk ugyan, mert a vihar rántotta félre a kormányt (a gyáva nyúl), de ott vagyunk vadkempinges körülmények között, csuronvizesen. Hideg éjszaka, reggel pedig vehetjük vissza a csuronvizes hideg ruhákat. Innen viszont kipihenten, szárazon, jókedvvel telve indulhatunk reggel. A távolság meg benne van az egynapi limitben.
Tulajdonképpen sok érdekes dolog már nem történt. Kiültünk a teraszra, egész délután beszélgettünk, ökörködtünk. Viszonylag korai alvás, mert a pakolás/hazautazás miatt egy órával előrébb hoztuk az indulást.

2013.09.10; kedd
Siófok – Fonyód
Távolság: 47,62 km
Idő: 9 óra 8 perc (megállásokkal)
Részletesen: Endomondo track

A meteorológia végre összekapta magát: egész napra szép, napos időt mondott, enyhe széllel. Igaz, az irányát nem tudta megjósolni, így azt írta, hogy minden irányból fog fújni.
Pakolás, nagyjából azért felnyaltuk a kecót, majd 8:10-kor már a vízen lebegtünk. A napocska éppen próbálgatta a sugarait, Alsóőrs felé a hegyekben már látszott is néhány sáv, ahogy áttörte a felhőket. Ekkor még dzsekiben küzdöttünk, de Zamárdi környékén már mindenki ledobta magáról a meleg cuccokat. A Tihany-Szántód csőig enyhe hátszelünk volt, ami annyiból kellemetlen, hogy az ember úgy érzi, nem siklik, nem megy az a kajak, de szerencsére a GPS azért mutatja, hogy megy az, nagyon is megy. Itt olyan 7.x körüli átlaggal tekertünk, de ahogy átjutottunk a szűkületen, teljesen megbolondult a szél, ahogy a meteorológia is ígérte. Hol északkeletről fújt, hol szemből, hol mind a két irányból egyszerre. Még a hullámok, azok az opportunista disznó hullámok sem tudták, melyik szélnek engedelmeskedjenek.
De minket ez az egész cécó már nem érdekelt. Rááltunk egy 6,5-ös tempóra, és végig dumálva az utat, haladtunk. Ebben a tempóban az a jó, hogy egy idő után az ember nem is érzi, hogy evez, nem fárasztó, nem fájdalmas. A távolság meg fogy. Először csak homályosan láttuk a távolban Szántódot, aztán egyszer csak odaértünk. Aztán ugyanez történt a boglári heggyel: egy nagy púp remegett a víz felett, később saccra már lehetett sejteni a gömbkilátót, aztán fokozatosan élesedett a kép, végül már ott voltunk a kikötő bejáratánál és jöhetett a következő cél, a fonyódi twin peaks.

From Balaton Karika 2013
From Balaton Karika 2013

Közben Szárszón kiszálltunk ebédelni, pofás kis strand, gyönyörű kilátással. (Érdekes, így üresen nem ismertem rá, pedig a Critical Mass előtt kiszálltam itt inni egy sört.)
Szántód és Fonyód között volt az a szakasz, ahol a legnagyobb jóindulattal sem tudtuk tartani az addigi kábé százméteres távolságot a parttól. Szemes után már majdnem ezer méterre bementünk, de még mindig csak egyméteres volt a víz, pedig most egyáltalán nem volt alacsony a Balaton vízszintje. Beletörődtünk, hogy itt nem nézegetjük a vízparti házakat.

Balatonboglár környékén futottunk össze Atival, most szemből jött, Fonyódról, és igyekezett, hogy legalább Szántódig teljesítse a távot. De hiába is küzdött, úgyis diszkvalifikálni fogjuk. Megszokhatta már, valószínűleg hiányozna is neki, ha nem tennénk. A legegyszerűbb az lesz, ha átminősítjük a kajakját a Fakutya kategóriába, azt meg nem értékeljük, mert csak egy induló volt benne.

Végül Fonyódliget, utána vitorláskikötő, majd az ismerős nádasbejárat. Kikötöttünk, felcuccoltunk, elpakoltunk. Az üdülőben volt egy tajtrészeg társaság, akik végigóbégatták a pakolásunkat. Nem írigyeltem őket, ezt az egy kellemes napot kapták, a többin végig szürke, esős idejük lesz. Legalább igyanak.
Még zuhany a kerti slag alatt (olyan állapotban, amilyenben a kajakba beszállok, az autóba semmiképpen sem), aztán érzékeny búcsú. Nagyon jó túra volt, az utolsó napot még külön ajándékként kaptuk, jól éreztük magunkat. Jövőre ismét nekivágunk.

Unalmas két óra haza. A kajakot egyelőre bedobtam az udvarra, ami romlandó, ment a hűtőbe, a neoprének a szárítóra, minden más a fürdőszobába. A mosógép egy hétig hányni fog.

Linkek:
Fényképalbum
Fényképalbum (slideshow)
 

Kinyaltuk a Balatont 01/02

2013.09.05; csütörtök
Érkezés

A szokásos őrült pakolás. Minimum 5, maximum 7 nap, nomád élet, kajakkal: azaz legyen mindenből elég, de azért férjen is bele a kajakba. Plusz legyen elegendő könnyű ruha, meleg ruha, felkészülve, hogy akár naponta tönkreázik egy garnitúra és már nem olyan idők járnak, hogy este meg is száradjanak.

A terv: körbeevezni a Balatont.

Kérdezhetnéd, hogy már megint? Nem unjuk?
Nem. Ez most más. Tavaly gyakorlatilag levágtunk minden öblöt és egyébként is igen mélyen bent mentünk, nagyjából az 1500 méteres határnál. Akkor ugyanis már induláskor tudtuk, mikor jön a nagy vihar, volt addig 3,5 napunk, eszetlenül rohantunk. A vágtának 175 kilométer lett a vége, azaz 50 km naponként.
Most szép időt jósolt a levelibéka, gugliföldön megnéztük, kábé 195 km lesz a táv, öt nap alatt kényelmes negyvenes tempóval jók leszünk és még van két viharnapunk is. Ha pedig látni is akarunk valamit a balatoni életből, akkor mélyen ki kell nyalni az öblöket: egyébként csak sportteljesítmény lenne a túra.

Estefelé szállingóztunk le Fonyódra. Először Péter, aki rögtön fel is tette a vacsorát főni. Később Orsolya, majd Zoltán. Orsolyával egymásra csodálkoztunk, hogy azonos a frizuránk. (Bár neki jelentősen rövidebb a szakálla.) Attila idén nem jött, de hogy ne legyen vészes Attila-hiányunk, egy másik Attila (a továbbiakban Ati) becsatlakozott Keszthelyről. (Ő érdekes módját választotta az őrületnek: napközben dolgozott, kora délután kocsiba vágta magát, elment az indulási vagy az érkezési pontunkra és fél nap alatt soványmalacvágtában lenyomta a teljes napi távunkat, majd este némi beszélgetés után értejöttek és hazaszállították.)
De még csak ott járunk, hogy főzés, vacsi, beszélgetés, nagy közös vigyorgások, borozgatás.
Az előjelek jók, mi más kell még?

2013.09.06; péntek
Fonyód – Balatongyörök
Távolság: 44,13 km
Idő: 9 óra 51 perc (megállásokkal)
Részletesen: Endomondo track

Hát például az kellhet, hogy az előjelek ne változzanak ilyen sűrűn. Tegnap még ott jártunk, hogy a meteorológia belengette, miszerint kedd délután talán, esetleg, jön valami. Pénteken már azt írta egy-két portál, hogy nem is kedden, hanem már hétfőn itt lesz a hidegfront, viharokkal, ahogy kell. Remek. Mindegy, elindultunk. Majd meglátjuk.
Nagyon hamar megláttuk.
Ahogy kibújtunk a húszméteres nádas ösvényből, egyből derékba kapta a kajakokat a szél és a hullám. Kifogtunk egy elég erős keleti szelet, mindezt az extrém alacsony vizű déli parton. Amerre a szem ellátott, tarajos, vad hullámok. Ha pont a kajak mellett bújtak elő, akkor simán elérték a 60-70 centit is, ha a kajak alatt, na akkor volt meglepetés. Csak ismételni tudom magamat: a hullámoknál nem csak a méret számít, hanem a tipusa is. Egy 60 centis törőhullám sokkal aljasabb, mint egy kétméteres, alacsony frekvenciájú tengeri hullám: az előbbi nyersen és határozottan bele akarja fordítani a kajakot a vízbe, az utóbbi viszont csak olyan anyásan emelgeti, ringatja a kajakot. Hát, itt volt minden, még ahhoz is össze kellett szednem magamat, hogy a fejkamerát kikapcsoljam egy idő után.
Így telt el az első három óra. Utána kikötöttünk a Sirályszaros szigetnél. A névadótól eltekintve igencsak jól esett egy kis nyújtózkodás, ráadásul közben a szél is elcsitult. Itt volt egy érdekes látványosság (a guánón kívül): a sziget előtt két kis nádsziget között befújta a szél a hullámokat, míg oldalról meg a part verte vissza, így a két hullámzás kilencven fokban találkozott, pont egy gátnál, érdekes interferenciát okozva.

From Balaton Karika 2013
From Balaton Karika 2013

A háromszemű tengeri kalóz

A következő célpont a Zala folyó volt. Most már sajnálom, hogy tavaly kihagytuk: nem túl hosszú szakasz, de gyönyörű. A folyó maga olyan jódosbarna színű, nagyon jól látható, hogyan kavarodik a Balaton – akkor éppen – haragos zöld színével. Csend, nyugalom. Hattyúcsalád, két kamasz gyerekkel. Vizitökök. (Mármint rajtunk kívül.) Jópofa hidak. A zsilipkamrát nyitva felejtették, így oda is bedugtuk az orrunkat. Pontosabban a kajakét.
Keszthelyen hosszabb megállást terveztünk. Egyrészt itt szedtük össze Atit, másrészt megnéztük a Mézes Factory kajakjait. Én most láttam élőben a két kajakot (az egyik tiszta fa, a másik fa/kevlár), gyönyörűek. Nem mellékesen stabilak, gyorsak, szóval igazi minőségi jószágok.
Innen Balatongyörök már nem volt messze. Kész szerencse, mert az időből éppen kezdtünk kifutni. Vonyarcvashegynél átbújtunk a vizisípálya fahídja alatt. (Érdekes eloszlások voltak: Balatonfürednél a vízisípályát a parthoz tették, ott nem volt más megoldás, be kellett mennünk mélyen és megkerülni. Siófoknál viszont betették a vízbe, még hidat sem raktak mellé. Fura, mert egy ilyen kis fahíd nem tűnt valami bonyolult építménynek, mindenhol megoldotta volna a problémákat.)
Györök előtt Ati még tett egy bátortalan próbálkozást kis csapatunk elveszejtésére.
– Mutatok valamit! – rikkantotta és bevezette a népet a nádasba. Péter és Orsolya mentek is utána, Zolival – mindketten Kodiakban – benéztünk, aztán tolattunk is ki, mert szűknek minősítettük a járatot. Hamarosan meghallottuk, ahogy Péter ordít, mint a fába szorult féreg, pedig csak nádba szorult. Végül Orsolya a kormánylapátja feláldozásával tudott kiszabadulni, Péter pedig Hulkként tépte ki maga körül a nádast.

From Balaton Karika 2013
From Balaton Karika 2013
From Balaton Karika 2013

Pont sötétedés előtt – 19:50 – értünk a kemping strandjára. Recepció a weblapjuk szerint este nyolcig volt, de hiába rohantam, már mindenütt zárt ajtó fogadott. Csak a személyzet bulizott a büfében. (Ebből később parti dizsi lett, nagy örömünkre. De belefért.) A recepció – a kiírás szerint – csak 9-10 között volt nyitva, ami még mediterrán tempónak is igen erős.
A szokásos menetrend: tisztálkodás (langyos víz, férfi/női blokk egyben, mert kevés vendégnek már nem kell két blokk), sátorállítás, pakolászás, vacsora, szivar (ahogy sportemberekhez illik), beszélgetés a parton.

2013.09.07; szombat
Balatongyörök – Balatonakali
Távolság: 37,15 km
Idő: 8 óra 32 perc (megállásokkal)
Részletesen: Endomondo track

Reggel hullámverésre ébredtünk. (Én macskanyávogásra, de ez csak az én csengőhang-perverzitásom.) Zoltán először arra tippelt a sátorból, hogy biztos elment egy hajó a nádas előtt, de miután eltelt tíz perc és a hullám még mindig zúgott, rájött, hogy ekkora hajó nem férne bele a Balatonba.
A szokásos menetrend fordítva: sátorbontás, tisztálkodás, reggeli, meteorológia megtekintése visszafogott lélegzettel, beöltözés (fogvacogtatós anyázás a hideg és vizes ruhák miatt) majd kajakok berúgása a vízbe. Az időjós megint dodonai mélységekbe révedt, így fogalmunk sem volt róla, mire számíthatunk hosszabb távon. Majd meglátjuk.
Azt azért észleltük, hogy reggelire megint megkaptuk a Balatonon egyébként kifejezetten ritka keleti szelet. Naná, hogy szembe fújt.
Szóval, valószínútlen szembeszél, nem túl magas, de kemény hullámok, rakkolás 5 kmh körüli sebességgel. Ahogy gyűrtűk, tepertük a vizet, azért belegondoltam, mekkora marha is vagyok: ülhetnék a teraszon ebben a bágyadt szeptemberi napsütésben, begyűjtve a napi nikotinmérgezést. Persze ekkor biztosan lenne előttem számítógép, aztán ha már ott van, csak elolvasnék egy-egy szakmai cikket, sőt, még az is lehet, hogy beleolvasgatnék a céges levelezésbe… na, jó, jertek böszme hullámok, a tiétek vagyok.

From Balaton Karika 2013

Mondhatni érdekes helyeken jártunk. Vannak olyan részei a Balatonnak, ahol kajakos ember soha nem jár. Ilyen a Szigligeti öböl, de ilyen a balatonfüredi is. Egyszerűen annyira, de annyira felesleges kerülő, hogy a sporik mindig levágják. És így nem látják a rejtett nádasokat, a nádasokban megbúvó rejtett szabadstrandokat és a szokatlan panorámát. Pedig nem nagy kunszt, csak időt kell rá áldozni.

Ebédszünet Pálkövén, ahol Mr. Okos Tojás szórakoztatta a horgászokat és minket. Zolival azon röhögtünk az árnyékban, ahogy megpróbálta Pétert hülyére venni, aki viszont elegánsan szivatta vissza: adta alá a lovat, ezerrel, a hapi meg egyre jobban melegedett bele az elméleteibe. Persze kajáltunk is: lángos, palacsinta, sör, csupa vitamin.

Zánka.
– Azért úgy kipróbáltam volna, milyen lehetett az Úttörőváros – mélázott el Zoltán.
– Én voltam – vontam vállat – Ne sajnáld. A lakóépületektől 3 kilométerre volt a strand. Tűző napon, betonúton vonultunk le, alakzatban. Egy óra volt fürdésre, minden csoportot három részre osztottak, 20 perc fürdés, negyven perc napozás. Aztán vonulás vissza.
– Na jó, de mást is csináltatok.
– Ja. Éjszaka őrséget adtunk.
– És nappal?
– Őrségfelkészítés.

Ez volt a legrövidebb – tervezett – táv, még világosban érkeztünk meg az Akali kempinghez. Ati ugyan akart még mutatni érdekességeket a nádasban, de már senki sem dőlt be neki.

Kikötöttünk. Aztán sátorállítás… helyett egyből kocsma. Atinak hamarosan mennie kellett vissza és szeretett volna részt venni a társasági életben is, így megfordítottuk a sorrendet. Annyit baltáztam csak el, hogy legalább a vizes ruhát le kellett volna cserélnem szárazra, így viszont ahogy hűlt az éjszaka, úgy kékült az ajkam is. A harmadik sört már vissza kellett utasítanom, amire időtlen idők óta nem volt példa.

A napi rutint persze nem úsztuk meg, a sátrat meg már behunyott szemmel is össze tudjuk dobni. A parcella mellett volt egy érdekes doboz: elsőre szúnyogzappernek tűnt, de aztán észrevettük az oldalán a feliratot: a limnológiai kutatóintézet tulajdona. Valami rovarcsapda lehetett: speciális illatanyaggal becsalogatták a rovarokat, melyek utána beleragadtak a befőttesüvegbe.
Kintről pókok garmadája fixírozta sóváran az üveget.

Balaton111 Kényszerkinyalás 01/03

Először csak nagy vonalakban
2019.07.14-2019.07.18

Mottó:
Nagyon nem mindegy, hogy a f@sz melyik oldalán állsz.

Ez most rendhagyó túraleírás lesz, mert az első részben kizárólag a körülményekkel fogok foglalkozni. (Már csak azért is, hogy érthető legyen mind a cím, mind a mottó.) Magáról a túráról a többi rész fog szólni.

Egy izgalmas kísérletbe vágtunk bele: meg tudjuk-e csinálni Nejjel 5 nap alatt teljesen legálisan a Balaton körbeevezését? A szezon közepén? Mert olyan már volt ötször is, hogy szeptemberben, szezonon kívül, amikor alig van ember és a vízirendőrök sem annyira harapósak (na meg az egyik útitársunknak van némi protekciója), szóval amikor lazábban lehet venni a dolgot, akkor már megcsináltuk. Nézzük, mire megyünk most?

Nem is indulhatott volna rosszabbul. A június végi, július eleji hosszú kánikulának pont az indulás hétvégéjén lett vége. Egy durván viharos hétvégével. A rákövetkező héten pedig – hogy a meteorológia kedvenc szavával éljek – labilis lett a légkör. Azaz semmit sem lehetett se tudni, se kiszámolni. A tóparti előrejelzésekben jószerint minden nap szerepelt az a kifejezés, hogy “a nap folyamán a helyi hatások alakítják a szélviszonyokat”. Magyarul, habár szívesen segítenénk, de nem tudunk semmit sem mondani: ennél a fánál erről fog fújni a szél, annál a fánál meg arról. Aztán pár perc múlva megfordul.
Egy biztos pont volt: a szélcsend szóba sem jött. Nem, nem voltak viharok. Legalábbis azoknál a fáknál, amelyeknél jártunk. Habár az előrejelzés minden napra írta, hogy bárhol lehetnek zivatarok, de kicsi valószínűséggel. Nos, amerre jártunk, nem voltak. A szél sem volt brutális. Péter, aki éppen a Balcsinál nyaralt, figyelemmel kísérte a jelentéseket is, az időjárást is és esténként, amikor dumáltunk, nem győzött lelkendezni, milyen remek időnk volt. Nekem meg ökölbeszorult az arcom, mert nem tudtam, hogy komolyan gondolja, vagy egyszerűen csak szivat.
Ugyanis a helyi hatások alakították a szélviszonyokat.

És akkor járjuk körül alaposabban ezt a szél témát.
Egész hétre az ún. élénk szél volt a jellemző. Ez olyan 15-20 km/h sebességű szél, 25-35 km/h széllökésekkel. Mint látható nem életveszélyes, de nem is gyenge. Az 1-es viharjelzést a 40 km/h sebességű szél esélyénél lövik fel, azaz a vízirendésznek bizsereghetett egész nap az ujja, mert pont a határon mozogtunk. Nem is bírta sokáig, minden nap kiadták legalább egyszer az 1-est.
Persze ez még nem tragédia, az 1-es jelzésben lehet evezni.
Csak éppen nem mindegy, hogy hol vagy és milyen irányú a szél.

Itt utalnék a költői finomságú mottóra. Nagyon nem volt mindegy, hogy milyen szélben a tó melyik részén voltunk. Simán lehet, hogy ugyanaz a szél valakinek áldott jó, segítő szél, valakinek átkozott, legyűrendő szél, megint valaki másnak meg semleges, de azért kellemetlenül rángató szél. Ugyanis nagyon nem mindegy, hogy a szélnek mennyi ideje, mennyi tere van kinevelni a hullámokat. Ha sokáig tudja maga előtt tolni a vizet, akkor a végére már nagyok, adott esetben nagyon nagyok lehetnek a hullámok.

Vegyünk például egy átlagos 15 km/h sebességű észak-északnyugati szelet a Keleti-medencében, az óramutató járásával fordított irányú körbeevezésnél. Ez Csopaknál, Alsóőrsnél jóformán észre sem vehető. Kellemes partmenti szellő, éppenhogycsak borzolja a vízet. Tihanynál a csúcs közelében már erős hátsó hullámok lesznek belőle. Ez ugyan kellemetlen, de viszi a hajót, szóval jöhet. Kenesénél, Akarattyánál ugyanez a szél szemből jön, emberes szembehullámokkal. Ez egyáltalán nem forgatja a kajakot, de jelentősen lelassítja. Húzni kell, mint az állat. Aztán ott van Zamárdi és Siófok. Armageddon. Überbrutál nagy hullámok, oldalról. Folyamatos gépészkedés, fejben kifáradás, monoton anyázás.
Egy északkeleti szél viszont Kenesén nem lesz érzékelhető, aztán ahogy haladunk délre, úgy lesz egyre halálosabb.
Nem mondom végig ugyanezt a Nyugati-medencére. Legyen ez a házi feladat. Azt azért vedd észre, hogy itt sokkal nagyobb a vízfelület, sokkal nagyobb hullámok képesek kinevelődni, különösen a déli parton, ahol ráadásul a víz is alacsony.

Így lehetett az, hogy Péter a déli sarokban egy déli jellegű szélnél csak azt látta, hogy a szél éppenhogy borzolja a vízet. – De jó idejük lett Józsiéknak! – gondolhatta és ivott az egészségünkre. Miközben mi Zamárdinál pánikban eveztünk az északnyugati szél által keltett durván nagy oldalhullámzásban, egy óra múlva meg megfordult a szél és fogcsikorgatva húztunk ugyanekkora szembehullámzásban és inkább rá sem néztem az órámra, megnézni mennyivel araszolunk. Pedig globálisan mindketten ugyanazt láttuk: a szél élénk, a nap süt, a viharjelzés alapon van, minden rendben. Csak éppen a Balaton egyes részein sima volt a víz, más részein meg sikoltoztak a nyaralók a tarajos hullámokban.

Na, ehhez add hozzá, mi volt, ha rossz helyen voltál _1-es viharjelzésben_?
Mi szigorúan csak rossz helyen kaptuk el, megvolt hátulról, oldalról, előlről. Minden napra egy szopás.

Oké. Mi magyarázza a címet? Nos, az alapkoncepció az volt, hogy part mellett evezünk, én pedig sorban bemutatom Nejnek az összes fát. Ismerem már annyira a Balatont. Elpancsikolunk az evezőlapáttal, egy kis dombon lecsücsülünk kiszállunk, lángos, hambi, sör… az egész egy jókedvű strandolás lesz.
Lóf@szt.
Görcsös, merev, káromkodós evezés lett belőle. Olyannyira nem élveztük, hogy megegyeztünk, amint lehetőségünk lesz rá, levágunk, rövidítünk, le vannak szarva még a vízirendőrök is.
Na, ehhez képest értékeld, hogy úgy kinyaltuk a Balatont, mint 2013-ban. Ennyi lehetőségünk volt rövidíteni. A mindenkori rossz hullámhelyzet egyszerűen rászorított a partra. Nem tudtunk beljebb menni.

Még valami. Nej nagyon bátran az új kajakjával jött evezni. Ember! Az új kajak formára teljesen megegyezik az én narancssárga kajakommal. Pontosan tudom, mennyire instabil, legalábbis a PE kajakjainkhoz képest. Én biztosan nem mertem volna eljönni az enyémmel. Néhol még a Kodiakban is paráztam, pedig a tavalyi balatonkerülés óta, ahol jórészt 2-es jelzésben eveztünk, viharban, szélben, esőben, azt hittem, ez a kajak már nem tud meglepni. Nej meg végigtolta egy alig bejáratott, pengevékony kajakjában. Nehéz ennyi év után átértékelni a helyzetet, de azt kell mondanom, kajakozás terén Nej sokkal tehetségesebb, mint én.
De az erősebb… az még én vagyok.

Nyilván egy ilyen írásból nem maradhat ki maga a viharjelzés sem. Erről önmagában is kisregényt lehetne írni. Hogy miért nem jó? Hogy miért jó? Hogy miért borzalmasan szar? Hogy mennyire függ embertől, szabályzattól? Hogy mennyire megbízható?

Viszont mielőtt ebbe belemennék, némi technológia. Idén hívták fel a figyelmemet két applikációra:
Tavihar és BalatonHelp.
Mindkettő faék egyszerűségű, de hasznos progi. A Tavihar egyszerűen csak mutatja a jelzők állapotát.

Így néz ki a telcsimen az időjárás szekció, középen a Tavihar widget-tel. Ezenkívül beállítható, hogy értesítsen arról, ha az engem érdeklő területen változás állt be. Ez akkor hasznos, ha a telefon össze van lőve az okosórával (jézusom, képes voltam így nevezni a garminomat), ekkor ugyanis az óra pittyen, rezeg, kijelez és rögtön tudom az új állapotot.
A BalatonHelp még egyszerűbb. Feltelepítem, elindítom, beregisztrálja magát. Magában az alkalmazásban van egy piros gomb (szvsz lehetne nagyobb), melyet ha megnyomok, akkor riasztást küld a vízimentőknek, megadva a koordinátáimat is.

Oké, a jelzések. Alapvetően az 1-es jelzéssel nincs bajom. Úgy tapasztaltam, hogy az korrekt. Sőt, néha meg is lepődtem a hullámokban, hogy ez miért nem 1-es? Aztán eszembe jutott, hogy a viharjelzés a szélre vonatkozik, nem a hullámokra; azt meg már írtam, hogy közepes szél is képes lokálisan nagy hullámokat generálni.
A 2-es, a nagy rém, az már más. A félreértések elkerülése végett nem azért, mert annyira evezhetetlen lenne. Ugyanúgy szél- és helyfüggő. Eveztem már 2-es jelzésben, simán lehet benne menni, sőt, volt amikor 2-esben nem paráztam annyira, mint a mostani túrán alapjelzésben. Mondom, szél- és helyfüggő.
A 2-est azért utáljuk, mert akkor hivatalosan vége. Ki kell menned a partra és megvárnod, amíg be nem vonják. És amilyen könnyen fellövik, olyan nehezen engedik el. Amióta a politika belenyúlt ebbe is – értsd, a 2006-os augusztus 20-ai katasztrófa óta – a meteorológus, a rendőr az állásukkal játszanak, ha hibáznak, emiatt túlontúl is óvatosak lettek. Egy rendőr mondta nemrégen, hogy amióta létezik Vízirendőrség, nagyjából egy Siófok méretű város lakosságának megfelelő mennyiségű emberi életet mentettek meg. Hát, ja. Ez jól hangzik és nekik valószínűleg csak ez számít. Viszont közben egy Európa méretű kontinens lakosságának megfelelő mennyiségű ember nyaralását keserítették meg. Oké, tudom, ha emberéletről van szó, akkor nem számháborúzunk, de azért ez a mostani szabályozás nem kicsit van túllihegve.

És ha még csak túl lenne lihegve. De ezen a héten – az időjáráshoz hasonlóan – a 2-es jelzés is igen labilis volt.

Csütörtök reggel nézegettük Balatonakaliban a balatoni előrejelzést. Mert ekkor kellett eldöntenünk, hogy folytatjuk, vagy kiszállunk.

Mint látható, délután 13.00-tól 17.00-ig valami nagyon durva vihar fog átvonulni a tó fölött. A széllökések jócskán 60 km/h felett lesznek és a hullámok sem gyengék, különösen azon a részen, ahol evezni terveztünk.
– Ha ez nem lesz 2-es, akkor megeszem a kalapomat – jelentettem ki a reggeli haditanácson.
Márpedig az idő már előtte sem volt piskóta, szerda délután fellőtték a 2-est, aztán hajnalban át is ment fölöttünk egy emberes vihar. Ahogy néztem, az utórengések nagyjából 10.00-ra csitulnak le annyira, hogy esélyünk legyen elindulni. Márpedig az előrejelzés alapján esélyes, hogy délben már jön az új 2-es, melyet csak este vesznek le. Ennyi idő alatt még Révfülöpre sem érünk át, a legközelebbi vízparti kempingbe.
Viharnap. Nem indulunk el.
Nos, ehhez képest mi történt? Semmi. Nem volt 2-es jelzés. Egyedül a Nyugati-medencében volt 1-es, de oda egyébként is csak estefelé érkeztünk volna meg, addigra meg már leszedték. A vicces persze az, hogy vihar sem volt. Oké, a szél erősen fújt, ahogy már megszoktuk, de semmi több.
Sőt.

“az idei Kékszalag a kitartásról és a sportszerűségről szólt. Hasonlóan szélcsendes időjárásra régen nem volt példa, ehhez képest mégis nagyon sokan teljesítették a távot.”
link

Érted. Csütörtök. Kék Szalag. Ritka szélcsendes időjárás. Mi meg viharnapot tartottunk. Komolyan, ha nem csináltam volna screenshotokat a mobiltelcsim képernyőjéről, utólag már kételkednék magamban, hogy nem néztem-e be valamit.

Aztán nézzük a pénteket. Csütörtök kora délelőtt újabb haditanács. Eldönteni, hogy ez csak egy viharnap lesz, vagy feladjuk? Ehhez persze kellett volna a pénteki időjárás-előrejelzés. Aminek persze csütörtökön semmi értelme sem volt, hiszen labilis a légkör, egy órára előre sem lehetett megmondani, mi lesz, nemhogy egy napra.
De nem tetszett.
Aztán bejöttek más szempontok is, ezekről úgyis írok majd később, a lényeg, hogy feladtuk. Kiszálltunk. Elbumliztam a kocsiért, aztán hazajöttünk.
Pénteken már csak kíváncsiságból sem kapcsoltam ki a Tavihar riasztásait. És igen, déltájban meg is jött. Fellőtték az egyik medencében a 2-es jelzést, egy másikban meg az 1-est. Van abban valami megnyugtató, amikor utólag kiderül, hogy az ember bizonytalan helyzetben jól döntött.
Aztán megnéztem, mi is pontosan a helyzet. És elállt a szavam. Sem az előrejelzésben, sem a mért adatokban, sem a szélviszonyokban, sem a hullámmagasságokban, sem a csapadékban, azaz gyakorlatilag sehol sem volt semmi. Déltől konkrétan nulla széllökés volt az egész napra. Miközben ott díszelgett a térképkijelzések felett, hogy 2-es jelzés, meg 1-es jelzés. Mire?

Erről is van bizonyítékom, a Tavihar app illusztrációját bemutató kép ekkor készült. Látszik, hogy a Keleti medencében piros van, a sárga még nem jött meg.

Persze ettől a döntés továbbra is jó volt. Akár indokolt a piros jelzés, akár nem, be kell tartani.
Azaz roppant ironikusan csütörtökön azért nem indultunk el, mert erősen sanszos volt a 2-es jelzés, mely végül elmaradt, pénteken viszont az fogott volna meg minket, hogy elindulunk és fellőnek egy teljesen indokolatlan 2-es jelzést. Labilis, na.

Jó. Beszéljünk akkor a kempingekről. Egy újabb nehezítés. Az ország ellopása tervszerűen halad, a Mészáros & Co először felvásárolta a Balatontourist kempingeket, majd elkezdte bezárni ezeket. Kell a hely a luxusszállodákhoz. Idén a keszthelyi kempinget lőtték ki, jövőre a szemesit fogják és Balatonfüreden is elindult egy nagy építkezés.
Ami ebből minket, Balatont kerülgető vándorokat érint, az az, hogy csökkennek a vízparti szálláslehetőségek. Különösen a keszthelyi kemping bezárása fájó, mert ott nincs igazi alternatíva. Vonyarcon van ugyan kemping, kettő is, de ezek egy órával növelik meg az utolsó napi evezést, ami pont nem szerencsés, mert ekkor van az, hogy érkezés után pakolás és mindenki húz haza. Nem mindegy, hogy ez mikor történik meg és mennyi fáradtság van az emberben.

És hát volt itt egy másik probléma is. Eddig az összes kerülés alapja az volt, hogy Péter szerzett a fonyódi céges üdülőben egy bungallót az indulás előtti éjszakára. Most viszont Péter nem volt, főszezon meg igen, szóval esélyünk az nulla. Kész szerencse, hogy Fonyódon, konkrétan Bélatelepen, van egy vízparti kemping.
Ja. Kész szerencse.
Persze itt már nem kötött minket semmi és mivel nekem nagy kedvencem a Tomaj kemping, így oda tettem az indulást. Első nap Vonyarc, második nap Fonyód és így tovább. Le is foglaltam időben a szállást. Már csak egy apróságot kellett tisztáznom: hogyan jutunk be a víz felől az egyébként vízparti fonyódi kempingbe?

A probléma lényege, hogy a kempinget kettévágja a vasútvonal. A part felőli szakasz a strand, a túloldal a kemping. Csakhogy a kettőt egy mágneskártyás, forgóajtós rendszer köti össze. Azaz ha kiszállok a parton, már át sem tudok menni a recepcióra. De ha át is tudnék menni, a kajakokat már nem tudnánk átvinni. Azért ezek megpakolva olyan 70 kilósak és 5 méter feletti a hosszuk. Alternatív megoldás lehetne, ha megengednék, hogy a strandon lévő horgászházak mellé nyomjuk fel a sátrat. Illetve van a kemping mellett egy csatorna, akár azon is fel tudnánk evezni, ha ki tudnánk szállni fent.

Ha hiszed, ha nem, ezen a problémán bukott meg a szervezés. Felhívtam őket. A recepciós nem tudott válaszolni. Sebaj. Májusban úgyis bringázunk arrafelé, mi több, abban a kempingben alszunk, megnézünk mindent és beszélünk emberekkel. Nos, este érkeztünk, az éjszakai őr már nem tudott mit mondani. Kora reggel mentünk, hajnalban meg csak a gyakornokot csicskáztatták, aki megint nem tudott mondani semmit. Írjunk emailt. Oké. Még felmértük a terepet, elméletileg megoldható. Hazajöttünk. Írtam emailt. Nem válaszoltak.
Na, ezt a kempinget nem sajnálnám, ha a Mészáros átépítené, mondjuk egy sertéshízlaldának.

Elpanaszoltam Péternek, hogyan jártam.
– Induljatok a fonyódi vízirendőrség elől!
– Hülye vagy? Az oroszlán torkából?
– Miért? Nem is annyira büdös a szája.

És egyébként tényleg nem. A vízirendőrség mellett szabadstrand van, egy roppant ideális kajakos beszálló öböllel. Legfeljebb amíg indulunk, addig roppant szabályosak leszünk.

Egy apró variálás még maradt: a szállás ugye le lett foglalva Tomajban. Így végül vasárnap délután lementünk, ott aludtunk és hétfő kora hajnalban mentünk át Fonyódra, hogy tartani tudjuk a reggel 9.00-es indulást.

Végül egy kép a hadtápról. Nem vicceltünk.

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑