2012.09.17; hétfő
Nekem a tenger a Balaton
A túra adatai:
– Távolság: Badacsonytomaj-Alsóőrs, 44 km
– Idő, beleértve a pihenőket is: 10 óra 50 perc.
– Tracking log
Reggel dupla kukorékolás ébresztett, mivel beállítottam az ébresztést a tartósabb mobilomon, miközben elfelejtettem, hogy az egy nap alatt lemerülősön is be lett állítva, a telefon viszont megrázta magát, dafke nem merült le, így reggel hétkor egy egész kakasfarm szólalt meg.
A tó tükörsima volt, szél egy szál se, de amikor fel kellett venni a reggeli hűs levegőben a tegnapról vizes cuccokat, azért csikorogtak a fogak. Érdekes módon, hiába nem kellett vacakolni a sátorral, most is kilenc órára készültünk össze. Néztem a netbookon időjárást, semmi komoly. Ehhez képest indulásra nagyon durván bevadult az idő. Szembeszél, naná. Nem is kicsi, saccra olyan 40-es. A hullámok vízreszálláskor kábé 30 centisek voltak, de amint kiértünk a nyíltabb vízre, ott 60-80 centisekre nőttek. Leírom még egyszer: 60-80 centis, tarajos törőhullámok. Nem is egyedül jöttek: az elsőt még általában átvitte a kajak, de a hullám után leesett az orra, így a rögtön utána jövő – legalább akkora – másod és harmad hullám már átcsapott a kajakon, beterítve a decktáskát és engem. Az időjárás sem volt a barátunk: a nap elbújt, az erős szél meg gondoskodott róla, hogy a reggeli 12-13 fokos víz összes szépségét kiélvezzük. Valami hihetetlen mázlival pont aznap döntöttem úgy, hogy melegen öltözök, hosszúujjú lycra felsővel és a telente is használt fröcskölésálló dzsekimmel vérteztem fel magamat, melyre még rájött a mentőmellény, amint észrevettük, hogy fellőtték az elsőfokú viharjelzést. Egyedül amiatt dühöngtem, hogy a fényképezőgépet az egyáltalán nem vízálló decktáskába tettem – igaz, azon belül még egy külön vízálló zsákba csomagolva, de láttam én már ezt a zsákot Görögországban beázni – szóval ezt a csomagolást azért nem ártott volna először újságpapírral tesztelni, nem pedig élesben, egy drága dslr géppel. Arról nem is beszélve, hogy ilyen erős környezetben vajon kinek lett volna kedve, egyáltalán lehetősége fényképezni? Szállításra meg teljesen jó lett volna valamelyik vízhatlan tároló.
De nem csak én problémáztam a vízzel. Zoltán gyors kajakkal jött ugyan, de nem kifejezetten tengerre valóval. (A Balcsi ekkor kifejezetten tengerként viselkedett.) Reggel ráadásul nem tökéletesen illesztette be a hátsó tárolója fedelét, a nagy hullámzás pedig tette a dolgát. Magyarul, a kajak segge telement vízzel, az orra pedig kezdett égnek állni. Hogy még szebb legyen a dolog, a víz utat talált a beülőbe, szóval Zoltánnak hamarosan meglehetősen elege lett a vízből. Révfülöp után egy kicsivel Attila és Péter közrevették, egyikőjük igyekezett megemelni a kajakot, a másik pumpált, de mire kipumpáltak két liter vizet, jött egy nagyobb hullám és lustán visszatett ötöt. Az lett a vége, hogy Péter kikísérte Zoltánt a partra, ott víztelenítették a kajakot, megigazították a fedelet, aztán jöttek utánunk. Csak éppen Zoltán összes cucca addigra rongyosra ázott. A ruhának gyakorlatilag mindegy volt, mert Zoltán nyári időre készült, csak könnyű, rövidujjó pólókat és rövidnadrágot hozott, azok meg kábé annyit védtek, mintha nem is lettek volna – de a sátor, derékalj, hálózsák elázása érdekesebbé tette némileg a túrát. Mindenesetre innentől a vízellátással nem voltak problémáink, bárkinek kellett egy kevés, csak szólt Zoltánnak és ő már facsart is egy pohárnyit valamelyik zoknijából.
A kellemetlen időjárás nem csak azzal szivatott minket, hogy mindenki csuronvizes lett. (Jelzem én is, azért ez a dzseki nem vízálló ruha, több órányi hullámátcsapást nem bírt ki.) Komoly gondot okozott azzal is, hogy a szél nagyon visszafogta a tempót. Kipihenten kezdtünk, nagyjából olyan erővel eveztünk, mint tegnap a délutáni nagy sprintben, ennek ellenére az első négy óra után, miután Zánka környékén elállt a szél, 4,2 kmh-s átlag pironkodott a GPS kijelzőjén. Azaz 4 óra megállás nélküli, kemény evezéssel haladtunk 16,8 kilométert. Oké, hogy aznapra pihenős 40 kilométert szántunk, de azért már induláskor is volt némi vita, hogy meg kellene pörgetni a távot. Az előrejelzés továbbra is azt mutatta, hogy szerda délután jön a vihar, azaz minden kilométer számított, melyet szerda előtt pluszban be tudnánk zsákolni. Hát, ezt cseszhettük.
Az akali strandon ebédeltünk, ott számoltuk ki, hogy már ahhoz is keményen tempóznunk kell, ha sötétedés előtt akarjuk elérni Balatonfüredet, az eredetileg kitűzött célt. Nem tudom, a többiek hogyan érezték magukat, én abszolút hullának. Nyoma sem volt a tegnapi rohamnak, az összes motivációm annyi volt, hogy túléljem a napot. Tényleg nagyon legatyásodtam.
Valamennyit segített, hogy amíg ebédeltünk, teljesen kisimult a víz és elállt a szél, azaz olyan lett az idő, ahogy a meteorológia eredetileg jósolta – csakhogy ekkor már délután három volt, azaz maradt négy óránk a hátralévő 20 kilométerre. Kipihenten nem nagy kaland… de én, mint akkor a leggyengébb láncszem, minden voltam, csak kipihent nem.
Annyi öröm azért jutott, hogy a fényképezőgép tárolási módszere bevált, a négy órás hullámátcsapást a gép teljesen szárazon vészelte át.
Végül elindultunk. A kinagyított logon nagyon jól látszik a dilemmázásunk. Először elindultunk szabályosan, a part mellett, aztán számoltunk és ráfordultunk direktben a Tihanyi révre, később győzött a szabálytisztelő énünk és újból párhuzamosra álltunk a parttal, majd egy újabb matekozás, utána pedig meredeken céloztuk be a szirtet. Mentségünkre szolgáljon, tükörsima volt a víz, szellő sem rezdült, így az 1500 méteres határnak semmi értelme nem volt, a rövidítésnek annál inkább, hiszen a szerda délutáni vihar ellen küzdöttünk.
A révnél kikötöttünk. Zoltán egyből kiteregette az összes alsóneműjét a kövekre, korlátokra, némi idegenforgalmi látványosságot varázsolva a meglehetősen unalmas délutánba. Én túl sok mindent nem csináltam, igyekeztem még a bőrömön keresztül is lélegezni. Míg kiértem, a többiek átbeszélték a helyzetet és azt találták ki, hogy vállaljuk be inkább a fejlámpás kikötést, de menjünk tovább Alsóőrsig. Volt benne logika, mert Balatonfüred meredek kerülő, ellenben ha levágjuk a füredi öblöt, akkor nem kevés kilométert nyerünk. (Ugye, átfogó vs befogók összege.) Csakhogy úgy, ahogy akarták, azaz szabályosan, part mellett ez az előny elveszik, miközben egy tizessel többet megyünk, mint az eredeti napi terv. Nekem ez nagyjából a halálos itélet lett volna. Értettem, mit akartak, de úgy éreztem, nem vagyok képes az újabb ötvenes evezésre. Ráadásul voltak érvek is ellene: a füredi kempingnek megvoltak a koordinátái a GPS-ben, megnéztük indulás előtt a neten, tudtuk, hogy nyitva van. Az alsóőrsi Európa kempinget még meg kell találnunk a víz felől – sötétben – és abban sem lehetünk biztosak, hogy nyitva van. Zoltán miatt pedig fontos lett volna a faház, gyakorlatilag nem volt semmilyen száraz cucca. Sikerült meggyőznöm a többieket, de miközben eveztünk a füredi kemping felé, láttam, hogy olyan citrombaharapott arcuk van.
Két kilométer után megálltunk fényképezgetni, a lemenő napban az apátság remek hátteret adott.
Itt dobtam be egy újabb kompromisszumot: mehetünk Alsóőrsre, de csak úgy, hogy átvágunk egyenesen az öblön. Ekkor tíz kilométer helyett csak négy a többlet, ennyit még be merek vállalni – és így nyerünk egy szép adagot, mely szerdán nagyon jól fog jönni. Lehet, hogy furcsának tűnik, de volt ellenkezés: eredetileg úgy terveztük, hogy ez egy teljesen szabályos Balaton kerülés lesz… de aztán győztek a józan megfontolások.
A víz továbbra is babapopsi simaságú volt, hat óra elmúlt, azaz olyan nagy ellenőrzési aktivitás már nem volt várható, a megnyert kilométerek pedig sokat nyomtak a latban. Érzésre becéloztuk Alsóőrsöt (GPS koordináta ugye nem volt) és belevágtunk. 10 kilométer volt még hátra, másfél óra múlva áll be a sötét, 20-30 percet kell majd lámpával eveznünk, de már a part mellett, vállalható.
– Józsi, biztosan nincs benne a GPS-ben az alsóőrsi kemping koordinátája?
– Nincs.
– Kár, pedig mehettünk volna a halálsugár után.
– Vonósugár.
– Egykutya.
Hát, eveztünk egy nagyot még a végén. Nagy mechanikus darálásra emlékszem, közben pedig legeltettem a szememet az ismerős vidéken. 14 évig éltem Veszprémben, illetve a környékén, a Tihany – Kenese szakaszt majdnem olyan jól ismerem, mint a szülővárosomat. A távolság meg csak olyan, hogy előbb-utóbb elfogy, ha darálják. Este nyolc körül értünk a part közelébe, ott, ahol a kempinget gyanítottuk. Nem volt teljesen alaptalan a saccolásunk, egy időben az alsóőrsi Balaton-átevezések rendszeres társasági programnak számítottak, ekkor ebben a – tulajdonképpen senki földjén fekvő – kempingben szálltunk meg, ahonnan vízen közelítettük meg a starthelyet, az alsóőrsi strandot. Azaz láttuk már a kempinget sokszor vízről is, igaz, nem így, éjszakai sötétben. Mire én is partközelbe értem, már hangos vitatkozás fogadott. Horgászok.
– Itt nem köthetnek ki!
– Miért?
– Ez nem az Európa kemping!
– Akkor melyik?
– Ez a Nyárfa kemping! Meg egyébként is zárva van!
– Nem ez az a kemping, ahol a Harley találkozó volt?
– De, ez az!
– Akkor ez az Európa!
– Nem, ez a Nyárfa!
– Akkor hol van az Európa? Milyen messze?
– Hát, el kell menni a nádas mellett…
Megtárgyaltuk.
– Tutira ez a kempingünk – szögezte le Péter – Ezek átbasznak.
– Nem biztos – morfondíroztam, mert emlékeztem, hogy Alsóőrsön van másik kemping is.
– Ne hülyéskedjetek már, egy ekkora kis faluban nincs két kemping – vetette ellent Orsolya.
Én csak hümmögtem.
– Semmit nem veszítünk, ha megkerüljük a nádast – javasoltam – Ha lesz ott valami, akkor jó. Ha nem, akkor visszajövünk.
Megkerültük. A nádas mögött újabb nádas volt. Péter egyre jobban morgott. Végül megkérdeztünk egy stégen üldögélő éjszakai horgászt, hogy melyik az Európa kemping. Határozottan arra a kempingre mutatott, ahonnan pár perccel korábban elzavartak. Visszafordultunk.
– Te, Péter – eveztem mellé – Tudom, mit érzel. De kifejezetten kérni szeretném, hogy legyünk asszertívek. Én ott aludni szeretnék, nem pedig éjszakai háborúzni, folyamatosan aggódva, hogy milyen cuccunkat rongálják meg. Átbasztak, oké. Legyen ez a legnagyobb élményük az életben. Legyintsünk rá, kössünk ki, aztán aludjunk.
– Oké, persze, én is így terveztem.
A horgászok viszont nem egészen így gondolták. Nagyon lassan közelítettünk a part felé, figyelve, hogy elkerüljük a botokat.
– Ááááá! – ordította az egyik – Beleakadt a damilomba!
Egymás közelében eveztünk, körbenéztünk, senki nem akadt bele semmibe. A többi pacák viszont nem tudta, hogy az első ordítozó hazudik, így ők is elkezdtek hisztizni. Elég hosszú ordibálás után tisztáztuk, hogy senki nem akadt bele semmibe, mi pedig ha a fene fenét eszik, akkor is ki fogunk kötni, mivel nincs más választásunk, azaz ha nem akarják, hogy tényleg beleakadjunk a damiljukba, akkor inkább mutassák meg azt a partszakaszt, ahol nincsenek botok. Bármennyire is hihetetlen, de a józan hang segített, ők is rájöttek, hogy ez a járható út, lámpával mutatták, hol kössünk ki. El is kezdtük. Az ordibálás beszélgetéssé formálódott, pár perc múlva már azt kérdezték, tudnak-e segíteni a kajakok kiemelésében. (Trepni már nem volt, a sziklás parton kellett valahogy kiszállnunk és felcipelnünk a kajakokat, fejlámpával.) Szóval szépen alakult az este – amíg meg nem jelent egy extra bunkó horgász. (Valószínűsíthetően a korábbi hazudozó.)
– Mégis, hogyan gondoljátok, hogy kiszálltok? Ez egy bezárt kemping!
– És akkor mit csináljunk? Éjszaka van, tök sötét, hol kössünk ki?
– Hogy a faszba lehet ilyen szarul szervezni egy túrát?
Nekem ekkor keményedett meg kezemben az evezőlapát. Lófaszt az asszertivitásba, ezt a bunkót fel fogom koncolni.
– Nem ide terveztük az éjszakát, de jól jöttünk, tovább értünk – próbálkozott barátságosan Péter.
– Itt akkor sem fogtok aludni. Mégis, hogyan gondoljátok? Össze fogjátok szarni a kempinget? Hová fogtok szarni, he?
– Ott van jobbra egy hatalmas nádas, csak megoldjuk valahogy.
– Nem köttök ki. Azonnal szólok a kemping tulajdonosának!
– Bazdmeg, miért nem azzal kezdted, hogy tudod a tulajdonos telefonszámát? – tört el valami Orsolya lelkében.
– Bazdmeg te! – visított fel a bunkó – El lesztek hajtva a faszba!
– Hívja már fel azt a tulajdonost! – folytatta szelídebb hangon Péter – Nem akarunk mi potyázni, csak akad ebben a kempingben pár négyzetméter szabad hely.
– Takarodjatok innen!
– Nem megyünk el, ahhoz már késő van. Kiszállunk, ha fejreáll is. Szóljon a tulajdonosnak, aztán lebeszéljük vele.
Erre a sötét horgász eltűnt, mi pedig egyenként kiszálltunk, felcuccoltunk. Ahogy letettem a kajakomat, valami eszméletlen reszketés tört rám. Hideg volt az éjszaka, csuronvizes is voltam, de ez ennél sokkal durvább volt: valószínűleg a fáradtság törhetett ki rajtam, az is lehet, hogy a cukrom esett le, nem tudom, de minden porcikám centiméterekben mérhetően reszketett. Beszélni sem igen tudtam, csak azt hajtogattam, hogy “nagyon fázom, nagyon fázom”. Péter szétfeszítette a számat, beborított egy nagy adag pálinkát, ez adott annyi erőt, hogy lerángassam magamról a vizes ruhát. Dehogy foglalkoztam azzal, hogy vannak más emberek is körülöttem, alaposan megtörölköztem, magamra kaptam a száraz polárokat – és szép lassan rendbejöttem. El is sétáltam a nádas szélére pisilni.
Mire visszaértem, öt idegen állt a kajakok mellett, körbevéve a többieket. Az egyik a bunkó horgász volt, kettő olyan vastagnyakú, szekrény méretű gorilla, emellett volt még egy idősebb fazon, meg egy fiatalabb. Az utóbbi volt a tulajdonos, az idősebb meg az apja, érzésünk szerint a valódi tulajdonos. A legrosszabbra számítottan, de ahogy közelebb értem, elvigyorodtam.
– Honnan jönnek? – kérdezte az öregebb.
– Fonyódról.
– Az szép táv – lepődött meg – Tudják, én is eveztem fiatalkoromban.
– Merrefelé jártak? – érdeklődött Péter.
– A Rábát nagyon szerettük.
– A Rábát? Imádom! – kiáltott fel Péter – Csapjon a tenyerembe!
Én ezt már túlzott bizalmaskodásnak tartottam, de az öreg mosolygott.
– Minden évben lemegyünk a Rábán – tette hozzá Péter.
– Mi csináltunk olyat, hogy le a Rábán, aztán át a Dunára, azon meg le a határig.
– Igen, ez a nagy kör. Szép teljesítmény.
A fiatalabb csak állt, pislogott.
– Nos, uraim, akkor mi lesz ezzel az estével? – kezdeményezett az öreg.
– Igen. Tudja, jobban haladtunk, mint terveztük, így kötöttünk ki itt. Nem tudtuk, hogy zárva van a kemping. Késő éjszaka van, már nincs más lehetőségünk, szeretnénk itt aludni. Nem ingyen, persze. Mondjon valami árat, aztán megegyezünk.
– Akkor számolj egy árat – fordult az öreg a fiához.
– Aszongya, sátor, meg személy, meg üdülési hozzájárulás, az annyi mint 2500 forint per fő.
– Huh, ez azért elég vastag, nem? – csóválta meg a fejét Péter – Nem akarok én itt vitatkozni, de tegnap éjjel faházban aludtunk ennyiért.
Nekem tátva maradt a szám. Ez a faszi itt alkudni fog? Ebben a pozícióban?
– Márpedig ennyi – kötötte meg magát a fiatal.
– Khmm. Legyen kétezer – fordult Péter az öreghez.
Az vigyorogva bólintott.
– Rendben. Majd kérek valakitől egy igazolványt, és az lenne a legjobb, ha az illető el is jönne velünk a recepcióra, megmutatjuk, merre van a személyzeti vécé.
A horgász közben eloldalgott. Mivel nekem volt kéznél az igazolványom, így én mentem el velük. Az öreggel kellemesen eltársalogtunk, sőt, a gorillákról is kiderült, hogy teljesen barátságos emberek. Volt egy olyan érzésem, hogy azért vonultak fel ekkora erőkkel, mert a bunkó horgász széthisztizte az agyukat, milyen veszélyes elemek kötöttek itt ki – aztán amikor látták, hogy alapvetően ártalmatlan túrázók vagyunk, ők is megenyhültek. A végén nem csak a vécét mutatták meg, hanem a zuhanyzót is, sőt, a meleg vízet is bekapcsolták.
Tanulság? Az asszertivitás igenis célravezető: le kell nyelni a kezdeti indulatokat és sokkal messzebbre lehet így jutni, mint a veszekedéssel. Viszont van néhány mocskos primitív bunkó, akikkel szemben csak az evezőlapát segít.
Mire visszaértem, a többiek már vacsoráztak. A zuhanyzó nagy sikert aratott, a társaság hamarosan tisztán és jóllakottan sokkal szebb színekben látta a világot. Eltekintve Zoltántól, akinek mindene csuronvizes volt. Eredetileg úgy tervezték, hogy Attila odaadja az egyik nyári hálózsákját, így legfeljebb mind a ketten egy kicsit fázni fognak, de az Öregisten jó napot fogott ki, megesett a szíve Zoltánon: a cucc szétszedésekor derült ki, hogy a hálózsákja valami felfoghatatlan szerencsével száraz maradt, ez pedig elég volt az éjszakához.
Szivar itt nem volt, vacsora után bedőltem a sátorba és aludtam.
Recent Comments