Search: “"a csizma sarkán 0"”

Hazautazás
2016.01.17; vasárnap

Utolsó reggeli. Nemes feladat: üresre kellett zabálni a lakást. Végül sikerült is, de az ebédre tervezett pizzát kihúztuk a programból. Az emberi bőr tágulásának is van felső határa. Legalábbis kell, hogy legyen.

Végre éppen nem esett az eső, így a kávé/szivar mehetett a teraszon. Búcsúzóul lőttem is onnan egy képet.

Az idő finoman szólva sem volt kellemes: szélvihar, fel-feltámadó eső, tíz fokkal leeső hőmérséklet. A tenger tombolását nem csak az ablakunkból, de később még a repülőgépből is látni lehetett. Viszont a család morgott, hogy a krumplival bezzeg elmentem nappal sétálni az óvárosba, velük meg nem, így még tettünk egy kört, utána irány az Aldo Moro tér. Ja, meg a bolt, mert az otthonra szánt tésztát az apartmanban felejtettük.

A busz… na, az eléggé olaszosra sikeredett. Megérkeztünk a térre. A buszmegállót már korábban megkerestük. A busz öt perc múlva indult, de még nem állt bent. Gyorsan elszaladtam a pénztárhoz, melyet korábban szintén kinéztünk magunknak. Zárva volt az ablak. Volt egy ajtó. Be akartam menni. Kidobtak. Oké, értettem a célzást. Legfeljebb megint a buszon vesszük meg a jegyet. Ekkor szóltak a kölykök, hogy a bódé túloldalán nyitva van az ablak. Odasiettem. A pacák nem adott jegyet. Miért is adott volna a helyijárati buszpályaudvaron a jegyárusító bódénak kinéző valamiből helyijáratú buszjegyet? Ehelyett azt mondta, hogy menjek be egy bárba, majd ott. Erre legyintettem: még csak nem is vagyok úgy öltözve. Megint a kölykök segítettek, rámutattak a FAL irodaház – igen, a kamu pályaudvari bejárat – egyik feliratára, miszerint ott bent egy bár működik. A buszunk még mindig nem volt sehol, bátran beszaladtam. Tipikus pályaudvari resti, kávé, sütemények, tömeg. És a pénztárnál minden szart lehetett venni: szerencsejátékot, leninösszest, lépegető exkavátort. Egy öreg bácsika valami nagyon komplex fogadást tehetett, mert hosszú percekig ordítoztak a pénztárossal. Közvetlenül előttem két tenyérbemászó képű suhanc röhögcsélt folyamatosan, még az sem volt kizárt, hogy életük nagy elhatározásával beruháztak egy doboz óvszerre, aztán az egyik elment valahová, addig persze álltunk, mert éppen ők voltak soron. Mögöttem egy öregasszony teljesen pofátlanul megpróbált a pulthoz tapadva előrefurakodni, de egy rutinos fordulattal a hátizsákom odapasszírozta a pulthoz. Magyar embert akar letolakodni? A két kölyök lassan végzett, az eladó pedig hátrasétált a polcokhoz énekelni. Én kimeredt szemmel bámultam kifelé a buszmegállóba, de a busz még mindig nem jött, így megelégedtem azzal, hogy megpróbáltam munkavégzésre szuggerálni a hapit. Egy idő után visszajött, elsikoltottam neki, hogy négy jegyet kérek, majd futottam ki a megállóba. Ott derült ki, hogy először a hétköznapi menetrendet néztük, a vasárnapi szerint még van fél óránk a buszig.
Ekkor kezdett el esni az eső.

Aztán megjött a busz, megint körbejártuk Bari összes külvárosi lakótelepét. Szerencsére még így is volt bőven időnk a repülőtéren. A biztonsági ellenőrzésen megakadt a csomagom az átvilágító dobozban.
– Most próbálják összeszámolni a szivarokat – futott át az agyamon, de aztán simán átmentem. Barna nem, őt elkapták a ferrari-piros kávéfőzővel, de valahogy kidumálta magát. Volt némi csomagméricskélős szopatás, és már a gépen is voltunk. Valahogy mindig Barna kerül át a folyosó túloldalára (a Wizzair már helyjeggyel adja a jegyeket, négy ember meg úgy kap jegyet, hogy hárman az egyik oldalon, a negyedik meg a túlsón), aztán most beültettek mellé egy kiskölyköt, de a tekintetete csak akkor borult el, amikor a kölykök anyukája gondosan ölébe helyezte a hányózacskót. Aztán fogadásokat kötöttünk, hogy hány-e, vagy sem, én akkor kezdtem magas oddszokat adni, amikor az anyuka repülés közben adott a csemetének egy szendvicset, később pedig turbulenciába kerültünk, de az ifjúságnak vasból volt a gyomra, kibírta Pestig.
Itthon belénkharapott a friss, téli levegő. Hazaérkeztünk a nyaralásból. Valami látszhatott is rajtunk, mert búcsúzáskor a taxisofőr viszontlátás helyett kellemes adaptálódást kívánt.

A mérlegre még nem álltam fel.

Linkek:
• Az összes fénykép
• Fényképek diavetítése

Döglés Bariban
2016.01.16; szombat

Tegnap este komoly szópárbaj alakult ki, hogy ki menjen le hajnalban a halpiacra, végül magam sem tudom, hogyan, de abban maradtunk, hogy mindenki. Ez már este sem tűnt olyan zseniális ötletnek, de reggel 6.30-kor aztán végképp nem. Ennek ellenére mindenki összekapta magát, igaz, közben elhasználtuk az egész évi morgáskészletünket.
Töksötét. Szombat hajnal. Szakadó eső. Viharos szél cibálta a pálmafákat. A halpiacon valami sztahanovista koránkelő halász csapkodott betonhoz egy szerencsétlen polipot – a placcsanásokat már messziről hallani lehetett, gyakorlatilag ez alapján találtuk meg a piacot – a többiek pedig vagy még ki sem dugták az orrukat, vagy a fehér műanyag ládáikat mosogatták. Az egyik agresszívabb pacák Dóra orra alá dugott valami büdös ocsmányságot, még jó, hogy nem elém, mert én simán lehánytam volna. Végigsétáltuk a mólót, de halat, azt nem találtunk. Pedig Dóra mondogatta, hogy a tanulmányai szerint Bari kifejezetten híres a szép halairól. A magunk megnyugtatása végett mentünk egy kört a főutcán, meg mögötte egy párhuzamoson az óvárosban, hátha találunk legalább egy zöldségest, elmentünk egy piactér nevű térre is, de semmi.

Piackereső túra.

A lakásba felérve pusztán csak azért nem morogtunk, mert a négy szint után a megszokott módon, lila fejjel kapkodtunk levegőért.

Reggeli. Dühből. Megettünk mindent. Megittunk mindent. Aztán nekiálltam a neten vadászni, és bár piacot nem találtam, de megemlítettek egy utcát (Corso Giuseppe Mazzini), ahol van egy csomó üzlet. Összekaptuk magunkat. A még mindig szakadó esőben elmentünk az utcába (1,5 km csak oda), tényleg volt minden: halas is, zöldséges is, hentes is.

A halboltban plafonig érő vizes csempe.
– Aha, biztosan azért, hogy ha falhoz vágják a polipot, akkor jól placcsanjon – jegyeztem meg.
– És utána lassan, szörcsögősen csússzon bele a falmelléki vödörbe – egészítette ki Barna.
– De ezek tapadókorongosak.
– Jogos. Olyanok, mint anya vákuumos törlőrongytartója a konyhában.
– Várjál, az pl állandóan lecsúszik.
– Csak nem szörcsög annyira.
– Most boldogok vagytok? – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Nej.

Persze, mivel reggel felzabáltunk mindent, így el kellett mennünk ismét mind a két boltunkba. A pénztáros már fejből, odafigyelés nélkül ütötte be a sajtokat, tésztákat és borokat. Kíváncsiságból vettünk 0,9 euróért egy liter zacskós bort is. Mindent meg kell tapasztalni. (Utólagos korrigálás: nem, mindent nem kell megtapasztalni.)

Sort kerítettem a szokásos olasz szivarvadász expedíciómra is. Az egy dolog, hogy szeretem a Toscano szivarokat, de ezen belül is a Garibaldi változat a gyengém. Na most ez a fajta, még kint sem általános. Már Pizában is eljátszottam, de itt is szószerint ugyanúgy ment.
– Van Toscano Garibaldi?
– Van.
– Remek.
– Egy doboz?
– Húsz.
– Mivan???
Aztán a kimenet más és más. Van, ahol az ‘all of them’ lesz a végállomás. Ahol a bácsika/nénike nem tud angolul, ott már nehezebb a helyzet. Ilyenkor komótosan leszedik a polcról a készletet (létra included), esetleg elmennek hátra is, majd bősz telefonálásba kezdenek. Hátha a nagykerben van. És akkor már csak egy-két óra, hogy megkapjam a rendelésemet. Én pedig aktivitizek, hogy elég ez is, köszönöm, very fine.
Tekintve, hogy eleve kevés dohánybolt tartja ezt a márkát, és aki tartja, az is maximum 6-8 dobozt készletez, azt javaslom, hogy mostanában ne próbáljál meg Bariban Toscano Garibaldi szivart venni. Kifosztottam a belvárost. Meg Materát is.

Kajavadászat és boltkörút.

Hallal, tintahallal, tengeri férgekkel – alternatívoknak fasírthúsokkal – zöldségekkel és borokkal felszerelkezve értünk haza. Némi pihenő és indult is a varázslat: a csajok főztek, a fiúk boroztak.
Az eső miatt a terasz még mindig nem működött, a végén a lépcsőházban ültem le szivarozni, mint régen, Rostockban, a szenespince lejárójába.
Aztán kiderült, hogy kevés lett a krumpli, és én lettem a kiválasztott, aki lemehetett érte. Viszonylag hamar le is rendeztem, korábban már találtunk valami zöldségesfélét a közelben, utána viszont kedvem támadt sétálni egyet az óvárosban. Hiszen eddig csak éjszaka láttuk.

– Merre jártál ilyen sokáig? – kérdezte Nej, amikor visszaértem.
– Megsétáltattam a krumplit.
– Igen?
– Voltunk templomban is.

És tényleg. Az egyik katedrálisban misére készültek és nyitva hagyták az ajtót. Én meg belopakodtam. Két kiló necchálós krumplival a kezemben.

Gasztroblog.

Így készült az ebéd.

Így készült a fénykép az ebédkészítésről.

Ilyen lett a fotó.

Így nézett ki a halas fogás.

Maga az ebéd pedig így.

Az ebéd után mi meg így.

Pusztán csak azért nem írom azt, hogy jóllakott óvodások, mert a pukkadásig telepakolt, megtaposott cipőszsákok hasonlat sokkal pontosabban fejezi ki, hogyan éreztük magunkat. Nem is bírtuk sokáig a lakásban, késő délután csavarogtunk egy nagyot a városban.

Útközben találtunk ajándékárusokat is.
– Meg kellene vennünk a szokásos hűtőmágneseket! – javasolta Nej.
– Ezzel gondban leszünk.
– Miért?
– Mert Bari nevezetességei közül egyet sem néztünk meg. A két szupermarketről meg biztosan nem lesz hűtőmágnes.
Aztán mégis vettünk egyet. Az az épület volt rajta, amely mögött fekszik a halpiac. Ezt legalább láttuk.

Matera
2016.01.15; péntek

Huh, a nagy kirándulás. Korai kelés, gyors reggeli, összekészülődés. Az interneten található információ szerint 9.40-kor indul a vonat. Előző délután a biztonság kedvéért megkerestük, honnan indul. Nyugodtak voltunk.
Na most elmondom, mert az internetes források alapján nekem nem sikerült elsőre. Bari vasúti közlekedése némileg kacifántos. Ami biztos, hogy az Aldo Moro körtéren (ahol egy buszpályaudvar is van) található a Bari Centrale, azaz központi pályaudvar. Szép nagy épület, nem lehet elhibázni. Ezt a Trenitalia használja. De ez sem sima, mert ha átmész az aluljárón a túloldalra, ott a két szélső vágány már valami más relációnak tűnik, külön pénztárral. De ezt most ne feszegessük. Materába a Ferrovie Appullo Lucane (FAL) társaság üzemeltet járatokat. Oké, semmi gáz, az Aldo Moro téren van egy négyemeletes FAL irodaépület, a cégnév jó nagy betűkkel kiírva (Streetview is mutatja), a főbejáratnál két jegykiadó automata (rajtuk Matera, mint kiválasztható cél), beljebb jegyérvényesítő automata, még beljebb sínek, vonatokkal. Megérkeztünk? Ádehogy. Minden látszat ellenére ez a Ferrotramviaria vonal állomása. Innen nem megy Materába semmi. Vissza kell menni az Aldo Moro térre és vagy a főbejárat melletti kávézón keresztülvágva, vagy az irodaépület mellett elsétálva, elhaladva egy pénzváltó iroda mellett, ott lesz a FAL másik bejárata, ahol fel tudunk menni az emeletre, és igen, onnan indul Materába a vonat.
Is.
Ugyanis tipikusan két kocsival indítják a motorvonatot (mindkettőn külön motoros egység), melynek csak az egyik része megy Materára, a másik menetközben elkanyarodik a rák farkára. Tehát akárhol is vásároltad meg a jegyedet, ne a főbejáratnél érvényesítsd, hanem a másik FAL bejáratnál, utána még majd be kell dugnod az emeleten egy vonalkódolvasóba is, mely nyitja a peronkaput, aztán persze a vonaton is kilyukasztják. Rend a lelke mindennek. (Feltéve, hogy eltalálják a QR kódot. Barna jegyén a kód fele lemaradt, a sokadik biztonsági sziréna után kijött egy önfeláldozó vasutas és a saját kulcsával engedte át.) (Külön figyelmeztetek mindenkit, hogy visszafelé egészen a hálószobájáig őrizze meg a jegyét, mert soha nem lehet tudni, mikor bukkan fel egy újabb akadály. Például miután már leszálltunk Bariban a vonatról, a pályaudvarról is csak a már érvényesített és később még ki is lyukasztott jeggyel tudtunk kimenni.) De végül fent ültünk a vonaton. És már csak egy órát kellett várnunk az indulásig. Ugyanis a neten található menetrendnek köze sem volt a valósághoz: a 9.40-es vonat helyett már egy 10.10-es volt kiírva. Ja, és Materán az állomásunk pedig egy sötét, föld alatti megálló, ahol csak jelképesen van kiírva, hogy Matera Centrale. Szerencsére a fedélzeti monitor kiválóan működött (a GPS nem), így végül kicsit kacifántosan ugyan, de megérkeztünk.

Odafent körbenéztünk. A város fő látnivalója, a Sassi városrész szépen ki volt táblázva – igaz, száz méterrel később már rosszul (pontosabban, nem a turistatérképhez igazodva) – de innentől úgyis GPS-szel mentünk.

Betértünk egy kávézóba. A pulton mindenféle zacskókban cukrok.
– Ez a fehér a barna cukor?
– Nem, az a sárga.

Amikor kijöttünk, rákezdett az eső. És órákig kitartott. Csak úgy mondom.

A városban, ahogy már megszoktuk, semmi előjele nem volt annak, hogy mekkora csodába fogunk hamarosan belefutni. Mentünk a GPS által kijelölt úton, aztán két ház között láttunk egy nyilat, hogy itt ki lehet menni egy kilátóhoz. Kimentünk. És koppant az állunk a földön.

Matera geometriája elég fura, Egy folyó és az oldalágai szurdokvölgyeket vájtak a tájba, így alakult ki Matera központi, kúp alakú hegycsúcsa. A helybéliek meg kihasználták, hogy ez az egész egy meglehetősen puha mészkő és mindenfelé barlanglakásokat vájtak bele. Zömében nem is a kúpba, hanem a kanyonok túloldalán található hegyoldalakba. Az eredmény döbbenetes hatású lett: egyrészt épültek itt monumentális épületek is, másrészt ugye szanaszét fúrták a hegyet, melyhez nekünk az a nyomorult sötétszürke esőfelhő még kifejezetten drámai hátteret is produkált.

A fenti három kép ugyanazt a monostort ábrázolja, csak ahogy haladtunk körbe a völgyben, és ahogy vonult az esőfelhő, mindig más és más arca lett az épületnek.

Azt mondtam volna, hogy a völgyben? Naná, hogy nem. Gyakorlatilag egy nyolcas alakot jártunk be (Matera séta), ahol a nyolcas metszéspontja a központi csúcson lévő dóm volt. Azaz kétszer másztuk meg a központi hegyet, plusz egyszer a kanyon túloldalát. Megérte.

Amin meglepődtünk, hogy néhány lakást még laktak. Azért, gondold el: ezek között a kövek között, ezekben a lakásokban még sokszáz évvel ezelőtt kolera- és pestisjárványok tomboltak, emberek kucorogtak egy gyertya fényénél, hangsúlyozom, ugyanezen kövek között. Ma meg Giovanni unottan vajazza a kenyerét odabent.

Voltak múzeumok, föld alatti templomok is, de kihagytuk. A kéregetőket és a prospektusárusokat is. Azért ez már turistás hely volt.

Majdnem minden útleírásban szerepel, hogy Materára mennyire kevés egy nap. Ez nagyjából így is van, de ha nincs több időd, akkor alapos rákészüléssel meg tudod nézni egy nap alatt is a lényeget. Itt van egy térkép, láthatod, hogy előrelátóan bejelöltek különböző színekkel túraútvonalakat. Ezeken tényleg körbe tudod járni az izgalmasabb részeket. (Sajnos a terepen nem jelzik színekkel az utakat, sőt, nagy részüket sehogyan sem, kisebb részüket meg egyszerűen csak ‘turistaút’ táblácskával.) De ezzel a térképpel, plusz egy GPS-szel már egészen jól lehet haladni. Mi is csak háromszor-négyszer tévedtünk el (az eső miatt nem tudtam elővenni a térképet, a GPS meg teljesen bedilizett néhol), viszont mindegyik eltévedésből jól jöttünk ki.

Amikor körbeértünk, akkor láttuk, hogy még van egy csomó időnk. (A vonatjegyhez kaptunk kicsi menetrend-füzetet is.) Betéptünk egy pizzériába. Először tartottam az áraktól, mert olyan turistalenyúlós helynek tűnt, de aztán megkaptuk az étlapot és megnyugodtam. Kár volt. Az általam viszonyítási alapnak használt Margherita pizza 6€ volt, ami nem olyan rossz ár (de annyira jó sem, Bariban ugyanez 4), a 3 decis sör már 2,5€, ez egy mérsékelt ejha, aztán amin jót röhögtünk, hogy a ház borából egy liter pont ugyanannyiba került (10€), mint kancsóban egy liter csapvíz, utána megtaláltuk, hogy van 2€ szervízdíj, de igazából akkor rágtunk be, amikor kiderült, hogy fejenként. Ez azért egy 40 eurós számlánál 20% felár. Aztán csodálkoztak, hogy kifelé senki nem köszönt. A rögzítés kedvéért álljon itt a nevük: Trattoria pizzeria, a Via Duomo előtti téren. (Mondjuk, a Tripadvisoron sincsenek elájulva tőlük a vendégek.)
(Hozzáteszem, én voltam a hülye. Az egyik útleírásban ajánlották a Terrazzino pizzázót, én pedig összekevertem a nevét a Trattoriával. A tabletet meg, ahol az adatok voltak, az esőben nem vettem elő.)

No mindegy, elindultunk az állomás felé. Útközben találkoztunk az olasz automatával. A nagyobb helyeken léteznek egyfajta 0-24 boltok, melyekben gyakorlatilag automaták üzemelnek. Beléptünk egy ilyenbe, mert Barna megkívánt egy kólát. Bedobtam az eurós érmét, megadtam a kódot, az üvegfal mögött előbújt egy robotkar, megpróbálta levenni a polcról a kólát, de az valahogy beragadt, a robotkar még vagy kétszer megpróbálta lefeszegetni, de nem jött össze neki, végül visszabújt a helyére. Barnával meg csak néztünk, mint a moziban.
– Ügyes.
Aztán ránéztem a kijelzőre.
– Te, ez még mutatja az egy eurót. Megyünk még egy menetet?
– Igazából annyira már nem is vagyok szomjas.
A pénzt visszakaptuk.

Matera Centrale, azaz központi vasútállomás. Itt újabb kihívással szembesültünk: csak az egyik sínhez volt lejárat, ahhoz, amelyiken érkeztünk. És ez nem végállomás volt. Hmm? Lementünk. Szétnéztünk.
– Jó lesz – jegyezte meg Barna.
– Biztos? – érdeklődött Nej.
– Igen – válaszolta Barna.
– Miből gondolod?
– Például abból, hogy a túloldali sín törmelék alatt van.
– És az is egy elég határozott célzás, hogy a túloldali lejárat be lett falazva – tettem hozzá.

A vonat pontosan érkezett. Ekkor már kezdett sötétedni (a hülye sötét felhő miatt egyébként is sötétszürke volt az egész nap), hamarosan nem is láttunk ki semmit a vonatból, így nagyrészt végigaludtuk a másfélórás utat.

Én pedig így nézek ki, közvetlenül ébredés után, a lányom napszemüvegében.

Bariban még meglátogattuk mind a két boltot, mivel megszavaztuk Dórának a tegnapi vacsora ismétlését, ahhoz meg ugye ezt az egyikben, azt a másikban kellett megvennünk. Az esőfelhők estére megérkeztek Bariba is, így itt is eláztunk, de már észre sem vettük. Egyedül én kaptam egy diszkrét cuclit: esőben nem működött a terasz, azaz hiába volt még mindig tavaszias az idő, a szivarozásnak lőttek. Aztán vacsi, bor, kiterülés. Holnap pihenőnap.

Polignano a Mare
2016.01.14; csütörtök

Könnyen legénykedtünk tegnap, Polignano kábé félóra vonattal és maga a városka, habár kifejezetten szép, de egy-két óra alatt teljesen bejárható. Mondjuk, a vonat valamiért behalt útközben, ácsorogtunk egy plusz félórát, de még így is világosban értünk haza. Kicsit trükkös a méhecsketánc a vonatjeggyel: először megveszed a jegyet az automatából – konkrét időpontban induló konkrét vonatra – ezt az aluljáróba lépés előtt érvényesíted egy másik automatában, majd a vonaton jön egy kaller, aki lyukasztással honorálja, ha mindent jól csináltál.

A táj szokatlan. Gyakorlatilag sík, néhány lanka hullámzik csak óvatosan. A növényzet kizárólag olajfa, de az hatalmas táblákban. A tengerre pedig sík mezők futnak ki. Nem is lehet komolyan venni a partot: semmi vízbe szakadó sziklaszirtek, semmi mennydörgően dübörgő hullámverés.
Ezekre egészen Polignano-ig kell várni.

A vonatról leszállva semmi sem jelzi, hogy itt hamarosan ketté fog állni a fülünk a látványtól. Modern olasz kisváros, tipikus modern épületek, utcák, autóforgalom.

Polignano séta.

Aztán kiérünk egy hídra, de még ez sem egyértelmű, mivel a híd tetejéről nehéz észrevenni, hogy milyen híd van alattunk.

A tengerparti lépcső előtt még vár ránk a nagy ölelés.

A városka nagy szülötte a híres énekes/dalszerző/színész Domenico Modugno, akinek az emlékére szobrot is állított a hálás utókor. Érdemes megnézni, hogyan adja elő az énekes a leghíresebb dalát, látható, hogy a szobor találóan adja vissza a lényeget. (Csak azt árulja el valaki, hogy ezután miért dúdoltam magamban egész nap _Toto Cotugno_ és _Adriano Celentano_ dalokat?)

És akkor másszunk le végre a tengerpartra, tekeregjünk egy kicsit a sziklákon, üljünk ki a szélére, élvezzük a látványt, hallgassuk a hullámverést, és szimatoljunk nagyokat, mert a tengernek igenis van szaga.

Kicsinyke óváros, girbegurba utcákkal.

Egy kicsit tekeregtünk a szűk részen, aztán végig a sziklák peremén, szorgalmasan levadászgatva a kilátási pontokat – végül vasútállomás. Bariban kerültünk egyet a bolt felé, aztán kerültünk egyet a másik, újonnan felfedezett bolt felé, az egyik helyen ez volt, a másikon az, a kettőből állt össze este egy csodálatos tejszínes-gombás tészta. (Van annak előnye is, ha az ember lánya gasztromániás és bele van zúgva a hazánkban nem kapható alapanyagokba.) Na meg persze borok.

Korai alvást terveztünk, holnap Matera, messze van, korán indul a vonat. Még kimentem a teraszra megkoronázni (bocs, nem hagyhattam ki) a napot egy esti szivarral. (Ha látom a jövőt, tutira nikotinmérgezésig toltam volna odakint.)