Search: “"Tour dö Dunántúl #0"”

Balatonakarattya – Budapest
2021.05.19; szerda

Ahogy a kép is mutatja, néha kell egy kis szerencse.

Az esőzóna a Balaton felső széléig, nagyjából Tihanyig tart, fentebb már semmi. Bár igyekeznem kell, az előrejelzés szerint ez az állapot délután ötig tart, akkor viszont érkezik egy özönvízszerű felhőszakadás, mely végig beteríti az utamat.

Nem figyelek oda és az agy küldi a jeleket. Pakolás közben öntudatlanul egy Lord slágert dúdolgattam magamban és csak utána esett le, hogy az egyik nagy koncertélményem pont ezen a településen egy Lord koncert volt. Csóró egyetemistaként átgyalogoltam Fűzfőről, a strand előtt összeverődtünk olyan hatan, vadidegenek és csórók, megbeszéltük, hogy ha egyszerre rohamozzuk meg a kerítést, a rendészek nem tudnak mindenkit elkapni, így is lett, bedobbantottunk, nem kaptak el, a koncert jó volt, utána pedig éjfélkor séta vissza Fűzfőre, telihold volt, az út közvetlenül a Balaton partján vitt, én pedig végig Lordot dúdoltam. Élmény volt.

8 óra tíz perc. Az ég borús. Hűvös van. Oldalról fúj a szél. Hideg. Balatonfőkajárnál fel is vettem a csősálat. Majd ha kisüt a nap, leveszem.
Hehe.

Csorogtam szépen. Jöttek az emelkedők sorban. Érdekes módon lejtőkből sokkal kevesebb volt. Polgárdinál szemerkélt egy kicsit az eső. Ejnye. Nem olvasta a meteorológiát?
Székesfehérvár megint vicces volt. Nem akarok róla beszélni. Inkább elmesélem, hogyan lehet dudálásra késztetni tömegesen az autósokat.
Megállsz egy forgalmas út gyalogosátkelőhelyén. Megyeszékhely, négysávos kivezető, masszívan kiépített átkelőhely. Letámasztod a bringát, kiveszel egy sört a batyudból és felülsz a korlátra. Idönként kortyolsz a sörödből. Aztán figyeled a lámpára váró autósok reakcióját. Öregapu Öreganyuval, merev nyakkal néznek előre. Nem akarnak látni. Furgon sofőr, dudál, vigyorog, like. Kresz Géza, rázza az öklét, dudál. Kész tanulmány.

A Velencei-tónál nem volt nyitva semmi. Legalábbis eleinte. Annyira nem lepődtem meg, még a Balcsi sem ébredt fel a téli álmából. Gárdonynál leültem egy bezárt étterem teraszára, megebédeltem hozott anyagból. Amikor elindultam, nem gondoltam volna, hogy ez volt az utolsó nyugodt pillanatom a túrán.
Ekkor még 70 kilométer volt hátra. A táskámban volt két sör, arra az esetre, ha nem találok kocsmát. Érd 30 kilométerre volt, oda terveztem egy pihenőt, akár a megszokott kocsmánkba, akár csak valahol. Az utolsó 40-et meg vagy lenyomom egy seggel, vagy valahol kiülök az RSD mellé és behúzom az utolsó sörömet. Délután fél egy volt, látszott, hogy vigyorogva hazaérek az eső előtt. Az élet szép.

Ilyenkor szokta mondani az élet, hogy ádehogy. Kápolnásnyéken elkezdett cseperegni az eső. Elsőre nem vettem komolyan. Istenem, valakinek megint nem szóltak a többiek, hogy mikor kell esni. Csakhogy az eső beindult. Baracskán már szakadt és utána nem is adta alább. 65 fucking kilométeren keresztül. Hol csak közepesen szakadt, hol dézsából borították. 3,5 óra alatt nyomtam le a távot, megállás, pihenés nélkül, sőt, toltam, ahogy tudtam… de ebben a 3,5 órában valagig beáztam, sőt tovább is, mondhatnám, ha szivacs lettem volna, akkor teljesen megszívtam magam. Az a rohadt eső megjött négy órával hamarabb, mint jelezték. Pont kifogtam a csúcsát. Most nézd meg a képen a Velencei-tó – Budapest tengelyt.

Itthon… hát igen, itthon nehéz döntések jöttek. Egész úton egy forró fürdő járt a fejemben. Egy pohár borral. Na, ebből nem lett semmi. Betoltam a bringát a lakásba, majd leszenvedtem magamról a csuromvíz ruhát és leszórtam az előszobába. Még úgy ádámkosztümben ittam egy felest, majd megtörölköztem és felvettem valami meleg szerkót. Lemálháztam a bringát, kicsomagoltam mindent.
Meglepő módon működött a felszerelés: 3,5 óra felhőszakadástól sem ázott be semmi. Rajtam kívül, persze.

Ráadásul valami furcsa, szokatlan mintázat is megjelent a szívások vonulatában. Egy alaposabb vizsgálatnál kiderült, hogy a kormánytáska _alja_ beázott. (A gyári esővédője fentről védett, de alulról nem, onnan meg a kerék tolta be a vizet. Amikor levettem a huzatot, vagy egy liter víz állt benne.) Mi is volt a kormánytáskában? Többek között egy 150e forintos MILC kamera, egy 120e forintos mobiltelefon és egy marék akkumulátor. Eddig semmi meglepő sincs, én így szoktam készülékeket frissíteni. Most viszont megúsztam. A táska aljába ugyanis bedobtam egy vaskos bringatérképet, mely felszívta a vizet. Nyilván kuka, de mégiscsak 4e forint, nem 300e. A probléma ettől még valós, vissza kell szerelnem a sárvédőt. (Az első csomagtartó miatt lett leszedve.)

Strava, aztán a képanyagok felmásolása. Ekkor tudtam volna elmenni kádba ülni, de inkább a vacsorát választottam. Utána anyagok rendezése, digitális szutykolódás, analóg pakolgatások. Végül besötétedett, nem csak kívül, azért a két üveg bor már tud valamit, este kilenckor elmentem aludni. Holnap folyt.köv.

Összességében… pont azt gyűlölöm a legjobban az Univerzumban, amikor hosszas szopások után belengeti, hogy nyugi, a vége jó lesz. Minden nap néztem az előrejelzéseket, mindegyik azt mondta, hogy hát igen, szívni fogsz haver, de az utolsó nap már rendben lesz. Majd pont az utolsó nap lett a legszarabb, mert a felhőszakadás négy órával hamarabb érkezett. Még szerencse, hogy vagyok olyan viszonyban az Univerzumommal/Istenemmel, hogy ilyenkor elküldhetem a picsába. (Nem mintha hallaná.)

Juta – Balatonkenese
2021.05.18, kedd

Házireggeli földből frissen kirángatott újhagymával. Ilyenkor nagyon jó, de ha az ember belegondol, mennyi munka van vele, akkor már nem is érzi akkorának a különbséget a piaci meg a házi között. Persze ha más dolgozik vele, akkor oké.

Nyolc körül indulás. Irány a somogyi dombság.

Meteorológia. Az időjárás megint mongyonle. Egészen a Balatonig, azaz az út feléig cudar szembeszél, 40-70 km/h között, ami bőven kimeríti a szélvihar fogalmát. És erre jönnek még rá a dombok.

Tényleg lepetéztem. 13-15 km/h sebességgel araszoltam 54 kilométert.

Balatonlellén annyira megörültem az irányváltásnak (a szél továbbra is fújt, mint egy elmebeteg, de innentől már oldalról), hogy az első étteremben ebédeltem valami pikánsat. (Rántott sajt epersalátával. Azok a pici rózsaborsok nagyon illettek a gyümölcshöz.)

És innentől örőm-boldogság. Sütött a nap. A dzsekit ugyan nem bírtam levenni a hideg szél miatt, így viszont jólesően meleg volt. Mostantól a szél már másokat bosszantott, nem engem.

Útközben szereztem vacsorát, reggelit és a tartózkodáshoz elegendő sört. Egyedül, cuccos bringával ez egyáltalán nem egyszerű, de sikerült.

Ördög Nóráéknál még ittam egy kézműves sört, majd tíz perc múlva már a szállás előtt állva vakartam a fejem.

Hát, izé.

Az már a foglaláskor látszott, hogy ez egy roppant igénytelen hely. Fürdőszoba és vécé külön épületben. Viszont sátorárban adták és pont ott volt, ahol lennie kellett. Az igénytelenséget úgy próbálták leplezni, hogy a helyet Nosztalgia üdülőtelepnek nevezték el, de nem jött be. Ez ugyanis nem a hetvenes évek emléke, hanem maga a hetvenes évek, úgy, hogy ötven évig nem nyúltak hozzá semmihez. Először nem hittem a szememnek, utána folyamatosan röhögtem, végül elkezdtem élvezni. Végigjártam a telepet kamerával, sőt, még a drónt is felküldtem.

Mielőtt félreértenéd. Nincs semmi bajom a hellyel. Pont olyan igénytelen, mint én vagyok. Ne feledd, eredetileg ez az egész vadkempinges túrának indult, zuhanyzás nélkül, bokorbaszarással. Ahhoz képest ez itt maga a luxus. De elképzelem az Átlag családot, akik megörültek, hogy találtak olcsón egy balatoni üdülőt, aztán meglátják ezt…

Az oldalsó épület mühelynek van átalakítva, most is fúr, farag, flexel egy szaki. Neki adtam át a zsét.
– Én itt még dolgozok – közölte.
– Dolgozzál – bólintottam.
– Mikor szoktál aludni? – érdeklődött.
– Este.
– Aha. Nem zavar, ha dolgozom?
– Csináld csak nyugodtan.
Szóval éjszaka lehet flexelés, a vonat meg itt megy el a bódé mellett. Lesz élet.

Közben megtaláltam a különálló tusolót, meg a budit. Asszem az utolsó nap kihagyom a zuhanyzást. A klotyi meg… úgy gondolom, itt simán lehet az udvaron is pisilni. De lehet, hogy cipőt sem veszek fel, csak kipisilek az ablakon.

Viszont ha nincs zuhany, akkor nincs zuhanysör sem. Mindegy, megoldom.

Egyébként a romok alól időnként átérződik, milyen is lehetett ez valamikor. A kiírás alapján vasúti üdülő volt. Tűzrakó hely, mellette közősségi tér, padokkal, mindenfelé óriási árnyas fák. Egy kicsit ki is ültem, időutaztam.

A szobában ott a helye a vízcsapnak. De leszerelték. Ágyneműt kaptam, de a lepedő foltos. Nem gond, majd ruhában alszom.

Ezt nem hiszem el. Este fél kilenckor még érkezett új vendég. Jó napjuk lesz ma a szervkereskedőknek.

Van vagy tíz lakás, a pacákot ennek ellenére közvetlenül mellém rakták be. Hangszigetelés nulla. A hapsi már húsz perce nyuszómuszózik a telefonba, miközben még a csaj hangja is áthallatszik.
A flex jobb volt.

Zselic
2021.05.17; hétfő

Billegős, nagyon billegős. A következő szállás 50 kilométerre van. Erre mondják, hogy fél lábbal és röhögve is.
Csakhogy itt van útközben a Zselic, amelyről már annyi jót hallottam. Bele kellene tekeredni. Ekkor már 88 km a táv és 1200 méter szint. Közepes ejha.
Igenám, de a windy egész napos masszív esőt mond a Zselicre. Meg szelet. Akarom én ezt? Különösen egy ilyen elcseszett tegnap után? Hiszen Mohácsnál már azon gondolkodtam, hogy vonatra szállok és hazamegyek.

Ezt komplikálta tovább az időzítés. Ma egy barátomnál alszok. Csakhogy az illető valami érthetetlen okból nem üzemeltet recepciót otthon, így fél hat előtt nem lehet megérkezni. Miközben úgy néz ki, hogy ma nem olyan nap lesz, amikor érdemes lenne a szabadban bringázni. Jó. Ha átzúzok a Zselicen, délre már ott is lehetek. És utána?

Reggel hét. Ezerrel szakad az eső. Ideragadtam. Egyelőre nem is baj, legalább megy az idő, én pedig nem ázom. A szállásadó hölgy rendes volt, látva a szorult helyzetemet, felajánlotta, hogy nem kell elmennem tízkor, nem jön vendég utánam. Nekem ugyan mániám a korai indulás, hiszen azért jöttem, hogy kint legyek, de most élni fogok az ajánlattal.

Egyébként félelmetes a technika. Pár évvel ezelőtt egy ilyen helyzetben csak megvontam volna a vállam és döntök valahogy. Most itt van a merretekerjek, igaz, app nincs, de működik böngészőből. Szakaszról szakaszra meg tudom nézni az összes alternatív útvonalon a távolságot és a szintet. Aztán a windy, amellyel vizuálisan át tudom tekinteni, mi a helyzet időben/térben az esővel, a széllel, a széllökésekkel. Végül a kiválasztott utat exportálom, bekerül a Locusba és mehetek.

Mondjuk most éppen nem, mert előreláthatóan délután háromig mindenfelé szakad az eső.

Ez persze előrevetíti, hogy ma nem fogom szárazon megúszni, valamennyire mindenképpen elázok, hiszen legkésőbb egykor el kellene indulnom, illetve jobb lenne korábban, ugyanis egyig erős hátszél lesz, utána viszont durva szembeszél.
Ritka trágya egy időjárás.
Matekozzunk. Elindulok 11-kor. Két óra hátszél, ezalatt pont beérek a Zselicbe, ott meg a fák és a hegyek között talán nem játszik az éppen szembeforduló szél. Viszont négy órán keresztül ázok.
A másik terv az, hogy elindulok délután egykor. Rögtön két órányi szembeszél, esővel. És amikor azt mondom, hogy viharos szembeszél, akkor nem viccelek: a windy szerint 55-60 km/h-s széllökések lesznek.
Az első esetben több időm lesz a Zselicre, de valószínűleg nem fogom élvezni, mert kockára fagyok, a második esetben pont időre érkezem, feltéve, hogy nem vágtam fel útközben az ereimet.

Aztán az lett, hogy megvártam, mire eláll a szakadó eső, utána nekiálltam pakolászni, közben ránéztem mindenféle radarokra… és hoppá! Egy lyuk. Az érkezett most ide és pár óráig itt is marad a környéken. Nosza, pakoljunk gyorsan. Semmi eső, erős hátszél, ezt nem lehet kihagyni.
Tulajdonképpen jó is volt. Szentlászlóig. Ott viszont megjelent egy sűrű fekete felhő, a szél pedig átváltott viharos északnyugatiba. 13.00 helyett 11.30-kor. A rohadék. Ez nem olvasta a mai programot.
Az igazi armageddon a Zselicben kapott el. Szakadó eső, az igért viharos szembeszél, erős autóforgalom, hegymászások. Pont ott, ahol azt az időt terveztem eltölteni, amíg a haverom dolgozik és nem ér haza. Mondanom sem kell, csavargásról szó sem volt, még a tegnap este lebutított nyomvonal is tíz kilométerrel volt hosszabb, mint az egyenes, márpedig fent, a tomboló viharban teljesen máshogy hangzott az, hogy 11 km van hátra, mint az, hogy 21.

Aztán egy emelkedőn harcoltam felfelé, mellettem egy kamion nyomult, szvsz elég szűken, amikor összegabalyodott a váltóm és csak csattogott a lánc a lánckeréken. Lecsúszott a lábam a vízes pedálról, kis híján beestem a kamion alá. Utána viszont a váltó összevissza működött, köze nem volt a beállított értéknek ahhoz, amit a kijelző mutatott. Kerestem egy fedett buszmegállót, felnéztem az égre, megcsóváltam a fejemet, majd lemálháztam, fejreállítottam a bringát. Nézzük. Kowalski, analízis. Feszes a bowden, nem engedi kintebb a láncot. Oké, tudom melyik csavarral lehet szabályozni. De álljunk már meg, mitől romlott ez el? Hm, hmm… megvan! A legutóbb, amikor kitámasztottam és a kormány szokás szerint bebicskázott, az egyik kábel beleakadt a lámpába és meghúzódott. Szofisztikált módon elkezdtem megrángatni a bowden rögzítési pontjait és siker: az egyik helyen arrébb csúszott és kilazult a vezeték. Innentől pedig újra jól váltott a bringa.
De még mindig nem voltam Kaposváron. Néhány emelkedő, több mázsa szél, spontán eltévedések. (Mert ebből az irányból nem volt track.) Jó. Hogyan tovább? Fedett, meleg hely kellene, mert szétfagyok, de ilyen helyen nem tudom letenni a bicót. A kerthelyiségben hideg van és erős szél. Hmm?
Végül telefonos segítséggel találtunk egy pizzázót, szélárnyékban. Itt csak hideg volt. Én meg vízes.
Röpke 3 óra még. Sima ügy.
Utána majd még 7 kilométer a házig, ami tényleg semmi, de a windy szerint 25-45-ös szembeszél. Végig. Szántóföldek között.

A pizzériában realizáltam, hogy nem tudok elmenni vécére. Át kellene menni a szomszédos hotelbe, ott elmagyarázni, hogy mit akarok, megkeresni a klotyit, közben meg a bringám csak ott áll, kábé 50 méterre a szállodától. Ráadásul a terasz is üres (viszonylag kevesen ültek ki napozni), így nincs senki, aki elijeszthetné a rosszfiút. Végül szegény pincércsajt kértem meg, hogy vigyázzon a bringára. Aztán az az 5 perc, amíg bent voltam a meleg épületben! Alig akartam kijönni. De nem akartam a csajszit odaszegezni a korláthoz.

Ja, és odakint eleredt az eső.

De minden vacak szituáció véget ér egyszer, fél ötkor összekaptam magam, elindultam a bringával kifelé. Vendéglátóim útközben elautóztak mellettem, integettek, majd Péter otthonról visszajött és mint vadászgépet a tanker, a levegőben megtöltött pálinkával.

Aztán ott, abban a kis falucskában már más világ volt. Először végigkóstoltuk a friss főzeteket, majd ki lettem oktatva paprikatermesztésből, vacsorára udvaron sült kolbász, este Péter haverjának remekbeszabott borai. És persze dumálgatás éjfélig.

Kellemes este volt. Mondom ezt úgy, hogy a fentiekből gyakorlatilag semmit sem fogyaszthattam volna. A hasmenős buli már egy nappal korábban átváltott refluxos bulivá, és hiába ettem a kvamatelt, a nyelőcsövemet végigmarta a sav, még a víz is csípte, nemhogy a pálinka. Ilyenkor az ember bekapcsolja a berserk üzemmódot és leszarja az egészet.

Dunafalva – Szigetvár
2021.05.16, vasárnap

Aztán este még jöttek vendégek, egész éjjel mászkáltak. Hajnalban is.

Reggel viszont jó ébredés, korai indulás. Szuper. Ma 120 kilométer a cél, az eddigiekhez képest sok szinttel, kell hagyni rá időt.
Aztán basszamegbasszameg. Mohácsnál komp. Így jár az, aki nem néz alaposan utána. Ráadásul ha tudom, akkor úgy indulok, hogy pont elérjem. Most meg korán van, vasárnap reggel, még örülhetek is, hogy csak 40 percet kell várnom. (Lett az végül egy óra is. 40 perc múlva még csak a túloldalon kezdték el a beszállítást.)
Pedig mennyire büszke voltam, hogy sikerült egy félórával korábban indulnom a tervezettnél.

Üldögéltem a parton, bontottam egy sört, néztem a tájat. Illetve később álldogáltam a fedett bringatároló alatt. Eleredt az eső. De már a komp elcseszte annyira a kedvemet, hogy az eső nem sokat tudott rontani rajta.
Egyébként nem csak én morogtam, a helyiek is ott dühöngtek mellettem. Mindenki benézte a vasárnapot. Ebből meg már jött az, hogy mi a fészkes fenéért nem lehet ide hidat tenni. Forgalom is, igény is lenne rá.

Igazából a városba sem volt kedvem benézni. Csúnya dolog a prejudikáció, de én már a kompra várva eldöntöttem, hogy ez egy vacak hely. Végül azért csak átgurultam a belvároson. Háát… nem győzött meg.
Ellenben az órámat elfelejtettem elindítani. Mindez akkor jutott eszembe, amikor igazából eleredtek az ég csatornái és az 57-es úton a masszív autóforgalomban kellett lavíroznom. Határozottan utáltam az egészet.

Lánycsók után kiálltam egy buszmegállóba, megnézni, mennyi ideig is tart ez. Nagyon sokáig. És még hátravan 103 kilométer. Ebbe beledöglök.
Nézzük az alternatívákat. Mi lenne, ha nem kerülnék Siklós felé, hanem mennék nyílegyenesen Pécsnek? Az 57-es forgalmas és gyatra, de nem tiltott. Pécs után már csak a 6-os út van. Mit is mond az internet… az sem tiltott. Csak még forgalmasabb. Viszont így már csak 75 kilométer. Mit mond a Windy erre az útvonalra? Armageddon. Délig szakadó eső, utána már csak szél. Szemből. 40-es lökésekkel. Viszont a másikra sem mondott jobbat, sőt, délután négy utánra újabb esőt jósolt, csakhogy akkor a rövidebb úton már fedél lenne a fejem felett.
Jer Pécs.
Az út olyan volt, mint gondoltam. Halmozottan vacak. Úgy szívta le az energiámat, mint szélörvény a drónét.

A belvárdgyulai elágazóban MOL kút. A barátom. Az összes benzinkút. Ide ugyanis be tudok menni úgy, hogy kint hagyom a bringán az összes cuccot. Bentről kilátok, meg egyébként is gyorsan végzek. Péksüti, sör van. Feltöltöttem a készletet, kiültem a teraszra és fel is pattintottam egy páncélost.
Megnéztem a térképet. Nincs már messze Pécs.
Aztán kaptam a nyakamba egy igen rendes emelkedőt, viszont a tetejéről már látszott a város. Haladni ugyan nem igazán haladtam, a brutális szembeszélben lefelé is tekernem kellett, a városig pedig a látszólag szelíd terep tele volt kemény dombokkal. Mindjárt bent vagyok. Na nézd már, egy domb. Oké megvan, ott vannak a házak. Ne már. Honnan került elő ez az újabb domb?
És ez vagy tízszer. A várost komoly erők húzták fel a Mecsekbe, miközben más komoly erők a terepet gyűrték fel, mint a szőnyeget.
A MOL kúttól három óra volt Pécs túlsó széle. Kábé 30 kilométer, de ocsmány szembeszél és tele kaptatókkal. Teljesen kikészültem az erőmmel. Már nem érdekelt, mi hány kilométer, minden benzinkútnál ittam egy sört.

A minőségi változás Alsópeterden történt, a Gomez nevű hamburgeres csehónál. (Jelzem, egész nap ez az egy kocsma volt az úton.) Ugyanis bementem, dacára annak, hogy pár kilométerrel korábban volt egy benzinkút.
A pincércsajszi kijött a bringához.
– Nyitva vannak? – kérdeztem.
– Nyitva.
– Ennivaló is van?
– Igen
– Szuper, akkor milyen hamburgert tartanak?
– Jelenleg semmilyet. Elfogyott a húspogácsa.
– Aha. akkor kérek egy étlapot. És egy korsó sört.
– Az is elfogyott.
– Ejha.
– Van dobozos.
– Jó lesz.
Ücsörögtem egy órát. Nem érdekelt, hogy nyolc kilométerre van a szállás, ami még ilyen szélviharos időben is max 50 perc. Nem szalad el. Végül ettem egy gyros tálat, 3 nap után végre meleg kaja, nem ezek a zabpehely szeletek. Egyből helyrejött a kedvem, a maradék távot már mosolyogva tettem meg.

A szállás minden tekintetben elképesztő. Eredetileg a kempinget céloztam be, de ők csak június hatodikán nyitnak. Kerestem, keresgéltem, majd amikor megtaláltam, azt mondtam, hogy ez lesz a jó.

Erről a házról van szó. A nyitott ablak mögött volt a szobám. Ha pedig balra nézel, láthatod a vár főbejáratát.

A felső szint teljesen az enyém, a berendezés meg… mint nagyanyám tisztaszobája. A házinéni kedves és figyelmes, de nem tolakodó.
Kérem szépen, bringatúrán nem ehhez szoktam.

Zuhanyzás után még sétáltam egyet. Bátor város (Zrínyi, ugye), a barokk főutcába beleapplikáltak egy Gaudi utánérzés kettős tornyot (igen, tudom, Makovecz), ami még nem is lett volna olyan nagy baj, csak éppen nem hagytak helyet előtte, így nem igazán tud érvényesülni.

Holnap reggeli. Lesz házisütemény is, mert Cili mama délután sütött.