Search""Thassos. És?""

Thassos. És? (6/6)

2011.06.23; csütörtök

Arra ébredtem, hogy az arcomba süt a nap, de olyan erősen, hogy az izzadtság a szemembe csorgott. Az átkozottul hideg éjszaka után legalább tudom, milyen érzés termoelemnek lenni.
Mivel a korábban linkelt manuálban azt írták, hogy a kocsmákban nem kötelező fogyasztani is a vécéhasználathoz, így ahogy voltam, a száraz és viszonylag tiszta ruhában (aka pizsama) elsétáltam oda, ahol Jorgosz reggel hétkor éppen a székeket pakolta kifelé. A manuál nem hazudott, beengedtek. Meg volt oldva a napom. A következő lehetőség ugyanis 13 kilométer evezés és 500 kilométer vezetés után lett volna, és még ezt se nevezhettem volna kulturáltnak, lévén a szerb-macedon határon csak hengeres klotyi van.

From Segédlet

A hullámzás nem csitult, de az előző strand után már tudtuk, hogy nem kell megijedni az alacsony víz / tarajos hullám kombinációtól, a lényeg, hogy határozottan kell szembemenni a hullámmal és ekkor nem fordít be. Indulás előtt elbúcsúztunk mindenkitől. A mi végcélunk Thassos volt, ők viszont mentek tovább Keramotiba, ahol a kocsijukat hagyták. (Minek is kompoltak volna, amikor mindenkinek van kajakja?) Mi a kompolás után már hazafelé vettük az irányt, ők még meglátogatták két napra a Dugd Fel Magadnak-félszigetet. (A Chalkidiki-félsziget három ujjban végződik, ezek közül a középsőhöz, Sithoniához ugrottak be.) Megegyeztünk, hogy a vízben még pacsizunk egyet, de annyira elmentek a part felé az utolsó öbölben, hogy a húr vonaláról már nem eveztünk be. Erre Péter csak kijött, mert ugye az ígéret, az ígéret. Kezet fogtunk, érzékeny búcsú, még egyszer. Aztán ők mentek a szieszta öbölbe, mi pedig Thassosra. A városnál pont elkaptuk a vízen a kompjáratot, úgy döntöttünk, inkább nem keresztezzük az útját, kiszállunk a keleti oldalon lévő strandnál. (Indulni a nyugati oldalról indultunk, a kocsi is ott parkolt.) Felmart, felpolírozott lábakkal átvánszorogtam a városon. A kocsi meglett elsőre, kár volt aggódni miatta. A visszaút, na ahhoz már kellett némi bravúr. Nem vittem magammal se térképet, se telefont, hiszen – gondoltam – csak a tenger mellett kell visszagurulnom. Ja. Aztán egy helyen egyirányú lett szemből az utca, a párhuzamos utcát éppen aszfaltozták, terelés meg nem volt. Fel kellett mennem a hegyekbe, majd egy másik úton lejönni, és a sok kis sikátorban megtalálni, melyik az az utca, amelyik az egyirányúsítás után ér le a tengerpartra. Elsőre nem is találtam el, mehettem vissza a hegyekbe. Másodikra kerestem, hol tudnék javítani, láttam is egy utcaszerű valamit, de az ránézésre magánházhoz vitt be. Kihagytam. Hiba volt. Megint rossz helyen értem le a parthoz. Vissza a hegyekbe, immár keményen bedöngettem a magánházhoz, átevickéltem egy másik utcába, majd tíz perc furakodás, tolatgatás és fojtott káromkodás után lent is voltam a parton, immár jó helyen.
Amíg én a helyi közlekedési viszonyokkal harcoltam, Barna derék gyerek módjára behűtött két sört. Először a megszokott módon próbálta, de sekély volt a víz nagyon, még a mederbe beásott sör se hűlt volna le. Leszerelte az evezős madzagját, a végét ráhurkolta a két sörre és besétált a derékig érő vízbe. Ott meredezett valami vasdarab, ahhoz kikötötte a kötelet és ledugta a söröket. Melyek szinte azonnal felúsztak a felszínre. Ekkor már jelentős tömeg figyelte érdeklődve, mi készül. Barna kisétált a partra és keresett egy nagyobb, lapos követ. Kilazította a kötelet és becsúsztatta a két sör közé, majd újra belógatta a vasról. A sörök nem úsztak fel. Elégedetten sétált ki a vízből. A tömeg óvatosan arrébbhúzódott.

Miután visszaérkeztem, a család elment bevásárolni, én pedig nekiálltam pakolni. Ekkor láttam meg az első kajakokat. Lerázhatatlan kis csapatunk utánunk jött a strandra. Először arra gondoltam, hogy a többieknek is az utolsó pacsi hiányzik, de aztán kiderült, hogy nagyon szar volt a szieszta strand, utána meg ez volt a következő lehetőség. Neki is álltak sziesztázni az árnyékban. Én meg pakoltam a tűző napon.

From Thassos 2011

A pakolással gyorsan elröpült az a másfél óra. Igyekeztem nem odafigyelni, amikor azt ecsetelték, mekkora találmány a bolt és a hűtött sör.
Egyszer csak odajött egy szurtos apró kölyök és kikapta a cuccok közül a kis rózsaszín labdát. Rám nézett.
Hmm, játszani akar? – gondolkodtam – Miért ne?
– Nosza, dobd ide! – szóltam rá.
Csak nézett, nagy szemekkel.
– Dobjad, hát! – sürgettem.
Végül idedobta, de mintha a szívét téptem volna ki.
Visszadobtam neki.
– Labdázzunk, jó?
Szorosan átölelte a labdát. Ekkor esett le, hogy nem labdázni akar, pontosabban nem velem.
– De marha vagyok. Vigyed, barátom, a tiéd! – intettem neki. Vigyorogva elrohant. A következő másfél órában ordítva kergette egymást meg a labdát fél tucat maszatos kölyök a kocsi melletti placcon. Vacak kilencven forintos labda, mégis milyen örömöt tud okozni megfelelő kezekben.

Végül bekerült minden a kocsiba, újabb érzékeny búcsút vettünk a csapattól, majd elmentünk ebédelni. Találtunk egy szimpatikus helyet, de a nagy kánikulában inkább már csak salátáztunk. A cégneve saláta (pontosabban, shef’s salad) megint jó választás volt, ráadásul akkora adagot kaptam, hogy az egyharmadát felajánlottam az éhező gyerekvasutasok számára. Amikor visszaérkeztünk a kocsihoz, a többiek még mindig a strandon hűsöltek, de némi habozás után úgy döntöttünk, hogy negyedszer már nem búcsúzunk el tőlük, így csak integettünk, majd beültünk a kocsiba és irány a komp.
Ebből az irányból nem volt semmi terelés, egyből oda is értünk. Ha nem kellett volna mennünk egy kunkort, akkor a 15.00-ás kompot is elértük volna, így viszont pont az orrunk előtt emelték fel a rámpát. Ledobtam a hatalmas, kihalt parkoló közepén a kocsit, megpróbáltam kiokoskodni, mikor megy a következő komp. Nem volt egyszerű, ugyanis a kikötőből több hajótársaság is indít járatot Keramotiba, mindegyiknek külön irodája van, ráadásul mennek innen máshová is kompok – viszont az összes iroda zárva volt. Úgy nézett ki a környék, mint egy kihalt vadnyugati falu, egyedül csak a nap tartózkodott a helyén és tette, amihez értett. Elméletileg a kiakasztott táblákból kisilabizálhattam volna az információkat, ha nem ékes görög nyelven, görög betűkkel írták volna. Az utánunk érkezők meg simán beálltak a kocsink mögé, mert meg voltak győződve arról, hogy mi jó helyen állunk, nekik csak be kell sorolniuk, aztán egyszer majd történik valami. Miközben a kikötő olyan széles volt, hogy legalább négy komp is ki tudott volna kötni egyszerre. (Kettő bent is állt, de kordonnal le volt zárva a felhajtás.) Már éppen azon gondolkodtam, hogy ráerősítem az autót a kajakokra és valahogy átevezünk, amikor az egyik irodabódé falán találtam egy kétnyelvű táblázatot. Ebből megtudtam, hogy pont délután háromtól ritkulnak a járatok, a következő negyed ötkor lesz. Nem örültem. Reggel korán keltünk, eveztünk három órát, pakoltunk kettőt, vár ránk egy 17 órás vezetés – és akkor szobrozhatunk egy vakítóan szikrázó betonplaccon plusz egy órát. Már ha pontosan fog indulni a komp.

Aztán egyszer kinyitott az egyik iroda, végre tudtam jegyet venni. Megkaptam az infót is: a bent állók közül a piros komp fog indulni Keramotiba. Egy német pacák már elé is állt, én pedig besoroltam mögé, de mivel oldalról jöttem, így igazából nem mögé kerültem, hanem ferdén mögé-mellé. Már csak húsz perc volt hátra az indulásig, amikor a német pacákot némi veszekedés után elzavarták a búsba. Érteni nem értettem, de mivel engem nem bántottak, nem foglalkoztam az esettel túl sokat. Sőt, a kompos legény odajött, megnézte a jegyünket, letépte az ellenőrző szelvényt, majd visszament a kompra. Álltunk, álldogálltunk. Egyszer csak lejött egy másik legény és leoldozta a kötelet. – Nézd már, még elmegy a komp üresen – viccelődtam Nejjel. Aztán a komp elment üresen. Összes szál hajam az égnek meredt. Szerencsére megláttam, hogy pár kilométerre jön egy másik komp. Aha! Tehát azért zavarták el a német pacákot, mert az ő autója már belelógott a kiszállási útvonalba. A teli kompot kipakolják és utána szállhatunk be mi. Mondjuk azon eltöprengtem, hogyan fogom elmagyarázni az új komp jegyszedőjének, hogy a mi jegyeinket annak a kompnak az embere tépte meg, amelyik éppen valahol a sziget körül bolyong, de úgy voltam vele, hogy a problémát ráérek akkor megoldani, amikor felmerül. Teli komp beállt, népek leszálltak, legurultak róla. Amikor már nem jött több autó, beindítottam a motort. Erre kiugrott egy legény, elkötötte a kötelet és ez a komp is elment. Üresen. Ránézem az órára, pont ekkor volt negyed öt. – De legalább pontos volt – közöltem Nejjel, bár volt némi sikító felharmonikus a hangomban. Vártunk. Látni túl sokat nem láttam, mert a part és közénk már egy örökkévalósággal korábban befurakodott egy kamion. Végül újra visszaállt az eredeti piros komp és leszállt róla egy másik legény, kezelni a jegyeket. Szerencsére nem akadékoskodott, amikor közöltem vele, hogy a mi jegyünket egy kollégája gyalázta meg. És igen, egyszer csak lenyílt a rámpa és felgördülhettünk.

From Thassos 2011

Természetesen megint ugyanúgy centizgettettek – szerintem egyedül engem – mint egy héttel korábban, pedig már jócskán az indulási idő után voltunk, a parkolóban meg összesen negyed kompnyi autó várakozott, de ki nem szarta le. Fent voltunk a hajón, negyedóra késéssel el is indultunk.

From Thassos 2011

Útközben láthattam, honnan szedte Hitchcock a Madarak ötletét. Idős mamókák kiálltak a korláthoz kekszekkel, a sirályok pedig vadul betámadták a hajót. A képeket úgy nézdd, hogy mobiltelefonnal lőttem, azaz egy szem zoom nem volt rajta. Ezek a dögök tényleg ennyire közel repültek. Meg is jegyeztem Nejnek, hogy ha valamelyik madár leszar, utánarepülök és visszatörlesztek.

Az út egyébként békés volt. Én folyamatosan a tengert fürkésztem, látom-e valahol a kajakos csapatot. Végül megtaláltam őket. Onnantól már csak azon drukkoltam, hogy legalább hamarabb érjünk be náluk, ne maradjunk szégyenben. Végül célfotóval, de sikerült. Ekkor odamehettünk volna hozzájuk még egyszer elbúcsúzni, de jóból is megárt a sok. Legurultunk és tűz haza.

A hazafelé út mondhatni unalmas volt. Az iGO az összes görög alagútban dobott egy fatál errort, de ezt már idefelé kitapasztaltam. (Mondjuk, ez azért érdekes. Mi lehet a görög alagutakban, ami a macedon és szerb alagutakban nincs? Mert a fatal error az összes görög alagútban megjött, a többi alagútban meg nem. A futási időtartam sem okozhatta, hiszen idefelé a hosszú út végén jártunk a görög alagutakban, hazafelé meg a hosszú út elején. Az mindenesetre biztos, hogy nem kicsit szívtam vele. Van vagy tíz alagút, aztán menet közben telefon újraindít, pin kód bepötyög a fekvő telefonon, alkalmazás elindít a file explorerből (mert ikonja, az nincs). Volt olyan, hogy pont akkor sikerült elindítanom, amikor már jött a következő alagút. Hazafelé le is fényképezett egy automata, mert éppen a gombokat nyomogattam, ahelyett, hogy a kilométerórát figyeltem volna.)
Macedonián megint megállás nélkül suhantunk át, és mivel most Pécs felé kerültünk (lerakni a kölcsön kajakot) így az újvidéki, ránézésre kataklizma méretű vihart is elkerültük. A csomagtartót egyedül a magyar határon nyittatták fel, de a tömérdek szemeteszsák láttán undorral intettek, hogy mehetünk. Délelőtt tízre már otthon is voltunk. A kompos intermezzóval 19 óra.
Még elpakolásztunk, a vízhatlan zsákokat kiakasztottam száradni (ugye, érzed az iróniát), a kajakokat is gyorsan elrendeztük az eső előtt… de ez már egy másik történet.

Epilógus

Már itthon. Nej lesétált a nappaliba.
– Gondoltál már arra… – kezdte, de gyorsan letorkoltam.
– Kicsim, én most nem gondolkodok. Minden egyes újonnan keletkezett gondolat felülírja az agyamban azokat a területeket, ahol az élmények tárolódnak. Majd ha felálltam a gép mellől és azt mondtam, hogy kész, leírtam mindent, na, csak akkor várjál el tőlem olyasmit, hogy gondolkodás.

Végül – kifejezetten libazzoli kedvéért – egy újabb félperces skicc arról, hogyan is éreztem magamat a túra során. Így:

From Segédlet

Thassos. És? (5/6)

2011.06.22; szerda

Reggel hétkor ébresztő, kilenckor indulás. Este azt beszéltük, hogy reggelre biztosan csillapodik a tenger. Reggel azt, hogy biztos csak itt, az öbölben ilyen erősek a hullámok, kint már valószínűleg más irányból fog fújni a szél.

Térkép

Mindenesetre ez volt az az indulás, amikor mindenki már az elején komor tekintettel felvette a mentőmellényt. Ave Caesar, a moritúrik szalutálnak. Maga a vízreszállás sem volt egyszerű, egy kollégával betologattuk a hajókat, aztán magunk is bepattantunk. A spricót már csak a hullámokon túl tudtuk felvenni, így a változatosság kedvéért megint került víz a kajakba. (De nem sok, az alábbi videón láthatod is, hogy kábé mennyi.)

Kapcsolódó videó:
Indulás szembehullámban

Aztán ahogy kiértünk az öbölből, úgy lett még erősebb a szél és még nagyobbak a hullámok. A sziget délkeleti csúcskén van egy gusztustalan alakú kinövés, na ezzel jól elvoltunk. A kétméteres hullámokat 45 fokban hátulról kaptuk, és az sem vigasztalt, hogy a reflexiók időnként meg balról pofoztak vissza. Volt egy-két kisebb sziget méretű szikla, a hullámzás meg a sok fehér taraj miatt inkább kívülről kerültük mindet. A pár kilométeres szakaszból így lett végül 7,5. A legdurvább etap volt az egész túrán, én is itt engedtem le egyedül a kormányt. Jellemző, hogy itt mentünk 3,2 km/h átlagot egyedül, minden más szakaszon 5 km/h feletti értékeink voltak. Egyéni szocprobléma, hogy én ráadásul végigbüfiztem a hullámokat. Ha emlékszel még a Retzina cimkéjére, ott egy stilizált alak issza a bort, és közben egy kulcs mélyed a hasába, jelezve, hogy ez az ital rendbeteszi az emésztését. Ja. Annak, akinek nincs gyomorsava. Én viszont éppenhogy túltermelésben szenvedek és a helyzeten az se javított sokat, hogy a gyroshoz adott nyers hagymát is bevágtam tegnap este. Úgy égett reggel a gyomrom, hogy az egész napos vízadagomat megittam már a szieszta kikötés előtt.

Ahogy a holywood-i filmekben szokott lenni, a legvacakabb szakasz után jött a legjobb öböl. Homokos tengerpart, sokáig sekély víz, a betörő nagy hullámok hamar tarajossá váltak. Itt derült ki, ki mennyire tud szörfözni a kajakkal. Barna simán beborult a vízbe (még azt sem tudta, hogy a kajakkal lehet szörfözni), én vigyorogva száguldottam ki a partra, majd a billegő kajakból kiszállás helyett háttal vetődtem bele a vízbe. Egyedül Nej szállt ki kulturáltan, igaz párszáz méterrel arrébb tőlünk. Ő ugyanis azt választotta, hogy ha elindult vele a hullám, akkor utazott vele, akárhová is vitte. Integettünk neki, amikor kerekre tágult szemekkel elszáguldott mellettünk.

From Thassos 2011
From Thassos 2011
From Thassos 2011

Az öböl tipikus karibi paradicsomnak nézett ki. Türkiz tenger, sekély víz, dübörgő, tarajos hullámok, fehér homok, pálmafák, sziklák. Emellett piszok meleg volt. Nem, még annál is melegebb. A nap veszettül sütött, a fehér homok meg nem hagyta magát, igyekezett az egészet visszaverni. A háborút nyilván mi, frontvonalban tartózkodó humánok szívtuk meg. Elméletileg lehetett volna összevissza is sétálni a parton, de a kocsma felé már lécekből volt kirakva a járda. Alternatíva lett volna az aljnövényzet. Az, amelyet még a legyek is óvatosan kerültek, mert a fűszál simán kettévágta volna őket.

Itt voltak egyedül fizetősek a napozóágyak. Nem is méltattuk egyiket sem használatra. Ettünk egyet az étteremben (a muszaka egész jó volt), aztán pont ellenkezőleg, végül majd egy órát ücsörögtünk az árnyékban. Terveztük, hogy direkt beevezünk, gyakorolni a szörfözést, de addigra olyan sok süket ember lett a vízben, hogy lemondtunk róla. (Honnan tudom, hogy süketek voltak? Amikor indultunk, időnként ordítottunk, mint az állat, hogy menjenek már arrébb, mert annyira nem könnyű ekkora hullámokban, ilyen sekély vízben kormányozni a kajakokat – de a fülük botját sem mozdították.)

Ebéd után fürödtünk egyet, majd kifigyeltük, hogy a strandot határoló sziklafal előtt vannak pici árnyékos öblök. Bevettük magunkat és ki sem mozdultunk a szieszta végéig. Érdekes élmény volt, először szivaroztam tengerben. (Nem, nem a szivarozó fehér bálna.)

A beszállást viszont túlspiláztuk. Akiket lehetett, betoltunk a vízbe, túl a sekély részen. Utána már mindenkinek a szerencséjén múlott, hány bóját gombáz el. (Elnézést a bójáktól, hogy a farok fürdőzőket hozzájuk hasonlítottam.) A két utolsó embert már nem volt, aki betolja, ők bejöttek maguktól, simán.

From Thassos 2011

Innentől a sziget takarásában, gyakorlatilag unalmas, sima vízen jutottunk el az újabb szirtig, onnantól pedig közepes hátsó hullámok emelgették a popsinkat az esti szállásunkig, az Arany Öbölbe.

Az előzetes tanulmányok alapján tudtuk, hogy itt sátrazni ugyan nem lehet, de ha eddig nem vertünk fel egyet sem, miért pont most kezdenénk el?
Amíg a partról néztük, hol kössünk ki, gyorsan elmutogattam Barnának, hogyan lehet hullám tetején szörfözni a kajakkal. Hátha jó lesz valamire. Aztán amikor kikötöttünk, ugyanolyan viszonyok fogadtak, mint délben: hosszan sekély víz, ahol feltorlódtak a nagy hullámok, majd fehér habokkal a tetejükön csapódtak a partnak. Mindketten higgadtan szörföztünk ki a partig. Nej – aki másik társasággal jött – a szokásos módon száguldott ki balfenéken a képből, én pedig barátságosan kocogtam mellette a parton. Végülis csak 3,2 kilométer a beach, semmi ez az ausztrál partokhoz képest.

From Thassos 2011
From Thassos 2011
From Thassos 2011
From Thassos 2011

Kikötés után a szokásos partsör (ez olyasmi, mint hegymászáskor a csúcs-csoki), pakolászgatás, tollászkodás. A helyzet némileg szokatlan volt, ez ugyanis egy népes strandnak nézett ki, a közelben lakóházakkal. Az biztos, hogy itt sosem maradunk magunkra. (Vécé? Alvás?) Végül bölcsen legyintettünk rá és elmentünk kocsmázni. Két sör, egy hotdog. A sör duplaannyiba került, mint amennyit kiírtak a becsalogató táblára (bocs, most pont nincs olyanunk, ez viszont drágább), ehhez képest némileg vizes volt. Álcázásképpen raktak bele jégkockát is. (Némi gyanútlan kézbentartás után a jégfélgömb úgy szállt fel a pohár aljáról a tetejére, mint egy medúza.) A hotdog sem volt mindennapi, a kiflit hosszában kettévágták, a főtt virslit megszórták oregánóval majd beledobták a kiflibe – és ennyi. Mustárt, kecsapot külön kaptunk hozzá egy-egy üvegben. Mindennek ellenére nem volt rossz befektetés, mert a tulaj a fogyasztásért cserébe megengedte, hogy éjjel a napozóágyain aludjunk. Azt ugyan nem mondta, hogy el is cipelhetjük azokat, de csak nem gondolta komolyan, hogy a bazi nehéz kajakokat fogjuk odavinni a partszakaszához. Ja, meg még azt is kérte, hogy csináljunk egy közös fotót vele és a kajakokkal, hadd tegye ki a facebook oldalára. Mivel reggel kilencig a pacák színét sem láttuk, így ez az attrakció elmaradt.

Itt találtunk olyasmit, amit addig még sehol sem a szigeten: édesvizű zuhanyt. A kocsmából hazafelé gyorsan le is vetkőztem egy szem alsónadrágra és beugrottam alá. A víz és a levegő hideg volt, a szél erős, de már nagyon hiányzott. Habár ez a sós víz messze nem volt olyan erős, mint az adriai, de emlékszel még, mit csinált az akksim érintkezőjével? Feloldotta. Na, én meg már négy napja állandóan sósvizes cuccban éltem. Nem is csoda, hogy a combom körben fel volt marva. (A homok meg ráadásul folyamatosan polírozta a felmarásokat.) Zuhany után elsétáltam átöltözni a cefet messze lévő kabinba, keresztül a híres görög aljnövényzeten. Jó kis expedíciók voltak, de a tiszta, száraz érzés megérte. Utána esti beszélgetés, szivar. Egy kolléga, feljavítandó a szintetikus vacsoráját, borított bele a mi szintetikus vacsoránkból, valami Vishu fantázianevű izéből.
– Te, Barna, szóltál már neki, hogy ez a kaja első alkalommal mindig megfosatja az embert? – kérdeztem a srácot.
A kolléga egyből felcsapta a fülét. Már csak pár falat árválkodott a tányérján.
– Hű, bakker, elfelejtettem! – vigyorgott vissza a kérdezett.

Végül már sötétben ágyazás. Hülye fejjel csak felkaptam egy polár felsőt, úgy bújtam bele a hálózsákba. Éjszaka valami nagyon durvát hűlt a levegő, a partot szélvihar támadta be, a hullámok is majdnem felcsaptak az ágyakig. Kimászni meg nem akartam abban a hidegben, megkeresni valahol a zsákomat, amelyben valahol volt egy mackóalsó. Így inkább magzatpózban vacogtam végig az éjszakát.

Thassos. És? (4/6)

2011.06.21; kedd

Kora reggeli meglepi. Egyik társunknak aznap volt a születésnapja, így még hajnalban felkelt, kirakta apró süteményekkel a hátsó rekesz fedelét, drazséból az évek számát, majd mellérakott egy üveg aszalt szilván érlelt pálinkát. Én pont az előző napon fogadtam meg, hogy az esti kikötésig maximum sört iszok, mert épp eléggé hullámzik magától is a tenger, de egy ilyen alkalmat nem lehetett kihagyni. Boldog születésnapot itt is, Béka.

From Thassos 2011

Kábé egy kilométert eveztünk a legközelebbi faluig, kikötés, bolt. Van az ilyen vásárlásoknak némi diszkrét bája. Az ember bemegy, pánikszerű gyorsasággal lekapkod mindent, amit venni szeretne, fizet, majd kirohan. Ekkor ugyanis már harmadik napja eveztem a tűző napon ugyanabban a ruhában, mindenféle mosdás és zuhanyzás nélkül. Az igaz, hogy ugyanebben a ruhában fürödtem is a tengerben, de hidd el, ez nem dobott sokat az élményen. A boltban a négyes zsugor Mythos mellett vettem kényeztetésképpen egy tábla csokit is. Elmajszoltuk a parton, majd jöhetett a következő evezésadag.

From Segédlet

A térképen láthatod, hogy egy újabb masszív fordulóhoz érkeztünk, itt kerültük meg a sziget legdélebbi részét. Barnával elszakadtunk a mezőnytől: a többség a part mentén haladt, mi viszont levágtuk az öblök kanyarulatát, mentünk befelé a derék hullámokba.

Értekezés a hullámokról. Szerencsénk volt, szép fokozatosan kaptuk meg az egyre nagyobbakat, eleinte szél sem volt, a hullámok pedig szembe jöttek. Ránézésre ezek tűnhetnek a legrosszabbaknak, mert ezek lassítanak a legjobban – de a sebességcsökkenésért cserébe ezek adják a legmarkánsabb élményt. Az egyik pillanatban egy hatalmas víztömeg előtted, a másikban már a tetejéről nézed a tájat, a következőben meg a gravitáció teszi a dolgát és ismét lent vagy. Az oldalsó és hátsó hullámok inkább idegesítőek.
Azt írtam, fokozatosan. Első nap olyan 40-60 centis hullámaink voltak. Második nap lépték át az egyméteres határt. Ekkor volt az, hogy időnként eltűntek a társak. (A kajakban ülő ember kábé egy méternyit lóg ki a víz fölé.) Harmadik-negyedik nap kifordultunk a nyílt tenger felé és itt a hullámok elérték a kétméteres magasságot. Persze ezt ne úgy képzeld el, hogy az emberre rászakad egy kétméteres tarajos hullám, nem viharban eveztünk. A hullámok kétméteres amplitudóval és nagyon alacsony frekvenciával jöttek, az élmény pedig inkább a hullámvasutazáshoz hasonlított. (Először nem is akartam két métert írni, mert tartottam tőle, hogy elhúzod majd a szádat: nézdd már, mekkorákat lódít az öreg, méghogy zavartalan időben kétméteres hullámok, miközben vigyorogva kajakoznak. Mesélje másnak. Nem a levegőbe beszélek, amikor először nekem ecsetelte ezeket a hullámokat egy kolléga, én is ugyanezt gondoltam róla. Direkt ezért behatóan figyeltem a méreteket, illesztettem hozzá a mellettem evezőket. Hidd el, amikor a hullám nem csak az előtted haladót takarja el, hanem a parti hegyeket is, akkor az megvan két méter.)

Kapcsolódó videók:

Végül feltűnt a távolban egy strand, nagyjából szieszta távolságra. Kieveztünk. Nagy szerencsénk volt, mert a part mellett haladók is ezt a strandot nézték ki és mindenféle extra kínzásokat helyeztek számunkra kilátásba, ha elmentünk volna mellette.

From Thassos 2011
From Thassos 2011

Strand, parti kocsma. Tanultunk az előző napból, vettünk két zacskó csipszet. Barna keményen le is aludta az értékét egy napozóágyon. Mi leültünk a domboldalban, sziesztáztunk. Sör, fürdések, szivar, duma. (Kérdés a büfében: – Hol van a vécé? Bizonytalan körbemutatás. Az egész világ egy nagy vécé. Másfelől az egész világ egy nagy hamutartó. Logikai következtetés: kocsmában nyugodtan bele lehet pisilni a hamutálba.)

From Thassos 2011

Újítás: mivel már nem cipeltem egy hűtőládányi vizet a hátsó tárolóban, így a sörök is egyre melegebbek lettek. Végül többen is összedugták a fejüket és megszületett a megoldás. Kikötés után a rögzítőkötélről leszedték az evezőt, a helyére egy doboz sört kötöttek, majd beásták a tengerfenéken lévő homokba. Röpke félóra után ihatóvá hűlt az egyéként forrásközeli hőfokú sör.

Délután jött a szirt kerülése, illetve egy hosszú, masszív evezés a legkitettebb déli szakaszon. A táj gyönyörű, vadregényes, egy gramm kikötési lehetőség nélkül. Barnával továbbra sem mentünk partközelbe, levágtuk az öblöket. A hosszú evezés után jó volt megérkezni a kiszemelt éjszakai szálláshelyre – de a strand kiábrándítóan nézett ki. (Mármint számunkra, mert egyébként jópofa strand volt.) Rövid part, mögötte zsúfolt város. Pedig a térképen olyan picikének nézett ki – igaz, a sűrűsége nem látszott. Ücsörögtünk egy ideig, ittam egy sört a kajakból, Gabi meg Barna elsétáltak, megnézték a félsziget túloldalát. (Ez egy hal alakú félsziget, a tövében 100 métert kellett csak sétálni a túloldalig.) Találtak egy sokkal jobb öblöt, így a fáradt emberek újból kajakba vágták magukat. Vízen azért csak kellett még evickélnünk vagy másfél kilométert – de bőven megérte. Csendes, barátságos öbölbe érkeztünk. Nyilván nem véletlenül volt ennyire elhagyatott, az öböl nyílásába ugyanis minden akadály nélkül tekertek befelé a nagy hullámok, a talaj is inkább köves, mint homokos volt, a nagy néptömeg értelemszerűen jobban gerjedt a száz méterrel arrébb lévő ideális fürdőszakaszra. Így ez a strand megmaradt nekünk.

From Thassos 2011
From Thassos 2011
From Thassos 2011

Kocsma természetesen itt is volt, rögtön bevágtunk egy gyros tálat, hozzá recinát. A gyros itt is inkább a mennyiségre ment, a minőségét… hagyjuk. De volt vécé és ez mindent vitt. Szószerint. Este nyolckor zárt a büfé, egyedül maradtunk az öbölben. Nem ijedtünk meg. Még a lelkünkre kötötték, hogy reggel hétkor keressük meg a Mamát, olyan kávét kapunk, hogy beszarunk. (Végül nem kerestük meg, mert mi van, ha tényleg.)

Mondhatni, a szokásos esti program. Sütögetések a gázfőzőkön, beszélgetések, szivar, gyilkos italok.
Szóba kerültek a felszereléslisták. Egyik kollégánál fel volt írva a szemöldökcsipesz.
– Ezt meg minek? Ennyire nem lehetsz hiú? – ütköztem meg.
– Egyfelől miért ne? Másrészt a csipesz nagyon jó kullancs vagy szálka kiszedésére.
– Igazad lehet.
– Miért, te nem hoztál semmi hülyeséget?
– Háát, most hogy mondod, lehet, hogy a bébi méretű beöntőpumpa nem túl szokványos.
– ?!???
– DSLR fényképezőgépek CCD pucolásához nélkülözhetetlen.
– Aha. Neked is igazad lehet.

Aztán viszonylag korai fekvés. A paleolit különítmény itt is csapkodta a köveket, de csak büdös lett, szikra az nem.

Thassos. És? (3/6)

2011.06.20; hétfő

From Thassos 2011

A nap még éppen csak elkezdett nyújtózkodni, amikor mi már másztunk kifelé a hálózsákból. Muszáj is, mert amikor már a nap is kimászik a hálózsákjából, onnantól igen kellemetlenné válik a pakolás. Barna gondolt egyet, körbeúszta a hullámtörő gátat. Az ötlet tetszett, megvettem. Nekünk már csak formalitás volt a reggeli kávé. Tegnap óta valamennyit száradtak a dolgaim, utoljára megpucoltam még egyszer mindet, aztán elraktam egy kölcsön vízhatlan zsákba. Emiatt le is maradtunk az indulásról, külön csapatként mentünk a többiek után. Elsőre nem terveztünk nagy utat, egy kilométernyire volt egy település, ott szándékoztunk bevásárolni. Hamar meg is találtuk a többieket, hiába bújtak el a móló mögé.

Retzina

A bolt közel volt, tudtunk venni mindent. Én például recinát is. Ez egy olcsó görög fehérbor, a sörök között árulják fél literes kiszerelésben. Ugyanannyiért. Jéghidegen. Kíváncsiságból vettem is egy üveggel. Aztán eszembe jutott, hogy a langyos sört még csak-csak megiszom napközben, de új borral ismerkedni úgy, hogy langyos (mármint a bor), hamis itélethez vezethet. Sebaj, vagyunk itt nyolcan, csak elbírunk fél liter borral kora reggel. Körbekináltam. De nem fogyott, sőt, az sem kizárt, hogy volt, aki többet köpött vissza, mint amennyit ivott belőle. Pedig nem rossz ez, csak megfelelően kell hozzáállni.

Tudományos ismeretterjesztő rovat. A Retsina (resin -> gyanta) kábé 2000 éves bor. (Legalábbis azóta van róla írásos említés.) Akkoriban még nem volt ismert a fahordós technológia (majd a rómaiak vezetik be a III. évszázad környékén), így a borokat cserép amfórákban tárolták. Hogy ne oxidálódjanak idő előtt borecetté, az amfórák száját gyantával tapasztották be. Ez a gyantaíz ivódott bele a borba és adott neki egyfajta kesernyés, pikáns zamatot. Ma már, a fahordók, saválló acéltartályok és üvegpalackok világában ez az egész egy anakronizmus, de a görögök annyira hozzászoktak az ízhez (hiába, kétezer év, az kétezer év), hogy utólag adagolják a borhoz a gyantát.

Logikusan következik, hogy ezt a bort nem úgy kell inni, mint egy cserszegi fűszerest, hanem úgy, hogy egy kétezer éves hagyomány részesei vagyunk. El is kortyolgattam reggel a fél litert. Habár ettem utána valami csokit meg műzliszeletet – de így is feltünően vidáman eveztem a délelőtti szakaszon. A hullámok meg le voltak tojva. Hullámoztam én is velük.

Akkor egy kis hullámológia.

  • Elsőre meglátja az ember a tegnapinál nagyobb hullámokat és összeszarja magát.
  • Aztán harcol az életéért.
  • Tíz perc múlva észreveszi, hogy habár a hullámok mindent megtettek, ami csak tellett tőlük, mégsem tudták beborítani.
  • Innentől tkp már csak idő kérdése, mikor éri el a kitűzött napi célt. (Feltéve, hogy nem vadul be az időjárás.) Darálás.
  • Majd rájön, hogy a hullámok direkt izgalmassá teszik az unalmas evezést. Ilyenkor kezdi el keresni az interferenciákat, meg megy farvizezni a nagyobb hajók után.

Nyilván minél rutinosabb egy kajakos, annál kevésbé jellemzőek ezek a fázisok. Egy profi bmx versenyző sem emlékszik már, milyen nehézségei voltak, amikor elöször ült biciklire, hiszen a jelenben az egyensúlyozás már odafigyelés nélkül, természetesen megy. Mint ahogy egy idő után a kajakosnak is, még durva vízen is.

Délben egy kisváros öblében kötöttünk ki. Rövid, homokos part, középen egy nagy, árnyas fa, alatta egy masszív farönk asztal, hasonló székekkel.

From Thassos 2011

Birtokba vettük, a közeli étteremből rohant is ki a pincér, hozott hamutartót. Kedves ember. A fogyasztását mondjuk nem dobtuk meg, mindenki elővette a nem sokkal korábban vásárolt söreit a kajakból és azt itta. Az enyémek különösen hidegek voltak, mert megint majdnem színültig volt vízzel a hátsó rekeszem.
Pedig ekkor már bőszen kisérletezgettem. Tegnap felváltva eveztem hullámköténnyel, illetve anélkül – de ez nem befolyásolta a vízmennyiséget, ergo nem a beülőből megy át a víz. Utána arra tippeltem, hogy a hátsó kötélzetre szerelt mentőmellény tereli a hátulról érkező vizet a rekesz pakolónyílásához, ezért a mellényt egyszerűen csak bedobtam a tárolóba. Hiába, ekkor is bejött a víz, ráadásul a fedél alatti neoprén is száraz maradt. Az utolsó tipp az volt, hogy a kormány köteleinek a kivezetésénél ázok be, de azt már csak otthon, slaggal tudom tesztelni.
Ekkor már teljesen megszokott látvány lett, hogy megállunk, többen megvizsgáljuk a kajakot, a társak szent borzadállyal szemlélik az akváriumot a hátsó tárolómban, majd pumpálok egy nagyot. Esküszöm, több vizet szállítottam ebben a pár napban, mint a Golf áramlat.

From Thassos 2011
From Thassos 2011

Ez volt az első nap, hogy huzamosabb ideig tartózkodtunk egy kisvárosban. Az öböl tele volt étteremmel, így megszavaztuk, hogy kipróbáljuk, milyen is az igazi, a legendás gyros a szülőhazájában. Háát… eleve úgy kezdődött, hogy a tíz étteremből csak az egyiknél lehetett kapni. Mondjuk ott meg is dobtuk a forgalmat. A klotyiét is. A gyros viszont meglehetős csalódás volt. Akkor még úgy gondoltuk, hogy biztos csak ebben az étteremben ilyen, de a későbbi tesztek egyértelműen generális problémákra utaltak. Tudomásul kell venni, hogy a gyros szülőföldjén nem azt értik alatta, amit mi. Vagy amit a törökök kebabként esznek. Az igazi gyros ugyanis egyfelől speciálisan sütött fűszeres hús (most ne menjünk bele, hogy birka vagy csirke vagy disznó), mellé pedig mindenféle zöldségek és mártások. A sült krumpli szvsz már opportunizmus. Itt ellenben a következő kombinációt kaptuk: rengeteg hús, közepes mennyiségű sült krumpli és mutatóba némi zöldség meg egy kevés caciki mártás. De ez a nagyon kevés mártás is megmutatta, hogy vannak rejtőzködő mélységek a konyhában, annyira finom volt, hogy simán becseréltem volna a hús felét rá. (A krumplit pedig zöldségekre.) Az mindenesetre látszott, hogy a görögök a gyros esetében a gourmand életérzést feláldozták az anyagerősség oltárán.
A végén még kaptunk ajándékba egy adag ouzót. Nekem ugyan már épp kezdett kiszállni a fejemből a reggeli bor, de a feles visszalökött újra az idióta vigyorgások világába.

Terkep

Ahogy kisétáltunk a taverna fedett teraszáról, a nap megmutatta, mi az, amiben ő a legjobb. A kövek nem egyszerűen melegek voltak, hanem izzottak. Barnával be is tekertünk egyből a vízbe. Csak úgy, ruhástól. Teljesen felesleges lett volna cifrázni, a nap kábé két perc alatt szárította meg rajtunk a ruhát. Fürdés után mentünk is vissza az árnyékba, csak éppen addigra a kedves pincér attitüdje némileg megváltozott. (Hja, nem tartottak gyrost, így nem náluk ebédeltünk.) Kijött és szólt, hogy húzzunk onnét, mert ez az asztal az étteremé és az ott fogyasztó embereké. Az izzó forróságban rajtunk kívül senki nem tartózkodott az öbölben, kizárt volt, hogy bárki is igényelte volna azt a rönköt. Arról nem is beszélve, hogy az öböl egyetlen fáját hogyan is sajátíthatja ki egy étterem. Arrábbültünk fél métert, a földre. Végülis, a pacák megkapta az asztalát.

Utána jött egy igen durva evezés. Egymás után kerültünk meg két fokot és jutottunk át a sziget délnyugati oldalára. Feltámadt a szél és megjelentek az igazi, nyílt tengeri hullámok, melyek vad élvezettel interferáltak a közeli partról, illetve a tengerbe szakadt sziklákról visszaverődő korábbi énjükkel. (Amikor egy fok után jelentős irányváltás is történik, a hullámok mindig összevissza interferálnak egy ideig.) Ezzel együtt váltott a part meredek sziklássá, kizárva azt, hogy ha valaki esetleg beborulna, akkor ki tudjon evickélni a partra. Volt, aki élvezte, volt, aki az életéért küzdött, de összességében jó volt a hangulat. (Aki élvezte, az rikoltozott, aki harcolt, az meg összeszorított foggal tette. Naná, hogy az előbbi dominált.) Nej megpróbálta leengedni a kormányát, de beragadt, amikor pedig segíteni tudtak neki, addigra már csendesebb vizekre érkeztünk. Ettől a naptól kezdve viszont már dafke nem engedte le a kormányt, pedig a későbbiekben jöttek keményebb terepek is.

From Thassos 2011
From Thassos 2011

A két szirt között a barlangvadász csapat kievezett a partig, mert feltűnt néhány aspiráns. De barlang helyett csak büdös lyukakat találtak. (Itt volt is némi nyelvészeti vita a smelly cave, smelly hole kifejezésekről, az utóbbi félreérthetőségéről, belekombinálva az ismert népdalt is.)

 
Tej, túró, tejfel,
Gyócsgatya, pendely,
Azért a kis büdös lyukért
Majd meghal az ember.

– Pajkos Magyar Népdalok –

(Igen, ennek volt egy szelidített verziója is, azt szokták nyilvánosan énekelgetni.)
 

Aztán a második szirt után nem sokkal sikerrel járt a vadászat, találtak egy barlangot, melyen át lehetett kajakozni és mögötte egy hangulatos öbölben kikötni. Pihenő, úszkálás a barlangban, csupa hangulatos jóság.

From Thassos 2011
From Thassos 2011
From Thassos 2011
From Thassos 2011

Kifelé le akartam fényképezni mindenkit, ahogy jönnek ki a barlangból, de Nej már az alatt kiszökött, amíg a fotóapparátot szedtem elő, a többi fénykép pedig vacak lett. (A nap miatt kénytelen voltam kicsit oldalsó pozíciót elfoglalni, a hullámok miatt nem is maradhattam túl közel a sziklákhoz, az emberek meg már richtig egyből elfordultak, ahogy kijöttek a barlangból, így messzire kellett zoomolnom – az meg hullámzó kajakban nem egy jó ómen. Egy-két kivételtől eltekintve nem is lett éles egy felvétel sem.)

Kapcsolódó videó:
Kifelé a barlangből

A következő izgalmakat a szálláskeresés jelentette. Limenaria – a sziget legnagyobb települése – impozáns látványt nyújtott, a kikötője melletti szikla tetején romantikus palota uralta a tájat. A szikla mögött pedig volt egy nagy strand, mellette egy óriási sziklaüreg. Volt taverna is, szóval ránézésre minden rendben volt. El lehetett bújni, de lehetett élni is. Sajnos volt hangos zene is, meg díszburkolási célzattal odahordott diszkő hegyek, raklapokon. Ketten előrementek, hátha van diszkrétebb, kevésbé ipartelep jellegű part is, és pont, mielőtt kikötöttünk, azelőtt jöttek vissza, hogy egy szirttel arrébb találtak egy néptelen öblöt. Két nudista tartózkodott csak ott, de amint meglátták a kajakokat, pánikszerűen elmenekültek. (Csak másnap kora reggel óvatoskodtak vissza, amikor már pakoltunk össze.)

From Thassos 2011

Végül ez lett a szálláshely, és nem bántuk meg. (Nej és Barna visszaeveztek a strandra klotyit keresni, én addigra megszoktam a szögesdrót erősségű aljnövényzetet. Esküszöm, itthon már hiányzik.)
A szokásos kikötési program szerint én nekiálltam vizet pumpálni, a többiek pedig körbeálltak és röhögtek. Ekkor vettük észre, hogy csöpög a víz a kajak alján. Így találtuk meg, hol megy be a víz. Ha ezen a képen megnézed a Kodiak kormányrögzítését, láthatod, hogy nem a szabványos ‘fúrunk egy lyukat a hajótesten fentről lefelé, átdugunk rajta egy vasrudat és arra rögzítjük a kormányttechnológia, hanem valamivel bonyolultabb. A fekete bölcsőt hátulról egy csavar szorítja a testhez (hozzáférni csak a kormány leszerelése után lehet), alulról pedig egy alumínium stift rögzíti az egész miskulanciát. Na, ez a stift csúszott ki vagy egy centit, ettől a bölcső alsó része elvándorolt. Fent tartotta a csavar, tehát le nem esett, de a nagy súly víz alá nyomta a rést, így akadálytalanul tudott beáramlani a víz. A legaljasabb az volt a történetben, hogy itthon kizárólag üresen furikáztam a kajakkal, a rés nem került víz alá, azaz nem is jelentkezett a probléma. Marha nagy mázli volt, hogy észrevettük.

From Thassos 2011

Hasonló mázli volt, hogy éppen akadt nálam egy nagy kalapács (a sátorhoz), illetve egy kollégánál csillagfejű csavarhúzó, így a parton rögtönzött munkaasztalon mindjárt rendbe is tudtuk rakni a bölcső rögzítését. Innnentől egy vidámsággal kevesebb lett a túrán, a továbbiakban hátul egy gramm víz sem tört be. Ez is dobott a kedvemen, na meg a tegnapi szállásra jellemző viharos szél is elmúlt, így lassan kezdtem élvezni a túrát. (Eltekintve persze attól, hogy addigra a felszerelésünk jó része szarrá ázott.)

Úszkálás, vacsora, beszélgetés. Közben ránksötétedett, mi pedig időutaztunk a pattintott kőkorszakba. Valaki kifigyelte, hogy az öbölben lévő – egyébként nagyon szép – kavicsokat összeütögetve kifejezetten nagy fényvillanásokat tud produkálni. Innentől egész este kovakőcsattogástól volt hangos a part. A kifejezetten laza csuklójú kollégák folyamatos világítást is tudtak produkálni. De a kőnek nem csak ez volt a trükkje, hanem foszforeszkált is. Közvetlen mellettünk hevert egy ház méretű sziklatömb, ez beágyazva is tartalmazott kovaköveket, meg rá is pakoltak egy csomót. Az eredmény az lett, hogy sötétben az egész szikla tele lett halványan világító foltokkal.
A továbbiakban nem csak márványdarabokat cipeltünk a kajakokban, hanem gömbölyűre csiszolt, fényes kovaköveket is.

From Thassos 2011

Az alvóhelyeket már korábban összedobtuk, szintén közvetlenül a tengerparton. Itt vált végképp egyértelművé, hogy nemcsak vásárolni volt felesleges a sátrat, de elhozni is. Sátorponyván kényelmesen el tudtunk aludni mind a hárman, és el sem lehet mondani, milyen hangulata van annak, amikor elalvás előtt még utolsó pillantást vetsz a tengerre, ébredéskor az elsőt, közte pedig feletted a gyönyörű csillagos ég. Mondjuk, az is biztos, hogy reggel az első út a “vécére” vezet, mert egy egész éjszakányi hullámverés tud ám trükköket.

Thassos. És? (2/6)

2011.06.18-19; szombat-vasárnap

Kora reggel nekiálltam az éles pakolásnak. Így is éppenhogy befejeztem, mire Barna hazaért a vizsgáról. Negyed négykor csaptuk magunkra az autó ajtaját és lőttünk ki kövér gázzal. Több kilométert is megtettünk már az erdő körüli szűk utcákban, amikor feltűnt, hogy egy indikátor folyamatosan pirosan ég a műszerfalon.
– Lécci, mindenki nézze meg, jól van-e bezárva az ajtaja?
Három gyors ajtócsapódás, egy lassabb.
– Hmm, akkor csak a csomagtartó zárjával lesz probléma.
Az első helyen megálltam, hátrasétáltam. Majd vissza.
– Nézzetek hátra! Láttok valami furcsát?
Először a fiam kezdett el röhögni. Nej pár pillanattal később realizálta csak, hogy a kombi hátsó ajtaja vádlóan meredt az égnek. A nagy kapkodásban elfelejtettük lecsukni. Szerencsére úgy teli volt tömve szemeteszacskókba csomagolt cuccokkal a hátsó tér, hogy semmi nem tudott kiesni.

Lefelé úgy döntöttünk, hogy edukálódunk. Valamelyik rádióarchívumból sikerült megszereznem egy százrészes összefoglalót Magyarország történelméről. (Ne kérdezd, hogyan, már én sem emlékszem.) Részenként 5 perc, azaz 8,5 óra történelemtanulás. Engem egyébként is érdekelt, Barna jövőre emeltszintű történelem érettségire készül, Nejnek meg annyi volt a dolga, hogy aludjon. Nem mondom, hogy nem volt pikáns az anyag, a magyar történelemnek nem kevés része játszódott azon a tájon, ahol áthaladtunk.

A magyar-szerb határ magyar oldalán a határőr egy összeesküvő tekintetével nézett be az ablakon.
– Hová utaznak?
– Görögországba.
– A kajakokból már sejtettem. Jártak már ott?
– Még nem.
– Szerbiában, Macedóniában?
– Ott sem.
– Akkor tudjanak róla, hogy ha nálunk az van kiírva, hogy 40, akkor az 40 és nem 41. Macedoniában meg nagyon vigyázzanak. A legjobb, ha meg sem állnak. Még a benzinkutaknál sem. A szerb határon van egy kutunk, tankoljanak ott, aztán húzzanak keresztül a görögökig.
– Köszönöm, úgy lesz.

Egy ideig emésztgettem az infókat. A kiállási taktikánk eredetileg az volt, hogy a macedon-görög határon tankolunk, így a görögöknél már nem kell. (A benzin is drága, meg a sztrájkok miatt a fene sem tudja, működnek-e a kutak.) Aztán úgy döntöttem, hogy Nisnél tankolunk, meg a görögöknél. Egy tank benzin egy ezressel drágább náluk, ennyit megér az, hogy nem kell idegeskedni a kútnál.

Belgrádig útépítés útépítés hátán. Egyfelől az ilyesminek örül az ember szíve, mert hosszútávon jobb lesz a helyzet, de rövidtávon inkább csak morogtam. Egyre neccesebbnek tűnt a reggel hatos komp elérése. Ráadásul világosban a sebességkorlátozásokat is betartottam. Na jó, nagyjából.
Végül egy biztonsági tankolás a szerb-macedon határ szerb oldalán, már igencsak éjjel. Lepusztult kút, a világítás egy hatvanas égő. Ahogy kiszálltam, legszívesebben ugrottam is volna vissza, de Barna eltámolygott valahová a kút mögé, nem hagyhattuk ott.
– Krcsmrkz? – kérdezte a kutas.
– Yes, full – válaszoltam. Olyan egynegyed tanknyi benzin hiányozhatott a tartályból.
A pacák töltötte, kattant a pisztoly.
– Oké! – szóltam rá, jelezve, hogy én eddig szoktam.
A szakállas, mosdatlan faszi elvigyorodott és csak nyomta tovább.
– Srkzbmdfgl, grtkhkhmfl! – közölte bizalmasan.
A következő kattanásnál még nyomatékosabban szóltam, még szélesebben vigyorgott vissza. Majd miután egészen biztos volt benne, hogy egy csepp benzin sem fér már bele a tankba, eltette a pisztolyt, én visszacsavartam a kupakot, bementünk az irodába. Barna még mindig nem jött vissza. Mutattam a hapinak a hitelkártyát.
– Fgdlgk! – csóválta a fejét. Nyomkodta a zsebszámológépét, majd ideadta.
– Euro – tette hozzá.
Ránéztem, 30.00 volt a kijelzőn. Most ha el is tekintünk attól, hogy mennyi az esélye annak, hogy pont ennyi benzint lehetett belegyömöszölni a tankba, már csak egy visszaosztással is igen durva ár jön ki. Negyed tank, 15 liter. Mondjuk rakott bele még kettőt. 30 euró az 3000 dínár, azaz 176,5 dínár/liter az egységár. Mondanom sem kell, visszafelé a legdrágább helyen, ÖMV kútnál, a 95-ös marketingbenzin (Euro) volt olyan 141 körül. (A dínárt 2,68-cal kell váltani, azaz a hapinál 473 forint/liter áron tankoltam, az ÖMV benzin meg 377 volt.)
Közben a szemem sarkából láttam, hogy Barna visszatámolyog a kocsiba, így pánikszerűen távoztunk a kúttól. Milyen világ lehet Macedoniában, ha a határőr szerint ez a kút még korrekt és biztonságos?
(Barna később nem emlékezett az egészből semmire.)

Macedoniáról túl sok emlékem nincs. Nej átült vezetni, adtam neki négy eurót (Az első kapunál egyet adjon, a másodiknál kettőt, a harmadiknál egyet. Ne foglalkozzon azzal, hogy mit pampognak, ennyi jár. Megállni pedig akkor sem áll meg, ha rendőr ugrik ki elébe. Sőt, ekkor inkább gyorsítson. Kivétel a határőr, de az is csak akkor, ha már a határátkelőnél jár.)

A macedon-görög határnál van egy csomó kaszinókomplexum, ott álltunk meg, visszacserélni a kormányt. Közben nézegettem a közeli benzinkutat. Ez sem állt minden gyanú felett, de a szerb kútnál legalább egy nagyságrenddel bizalomgerjesztőbb volt. A közeli bokor mögött emberek beszélgettek (hajnali négy órakor!), ez sem bátorított minket arra, hogy sokáig álldogáljunk.

A határ túloldalán az első kútnál kimentem tankolni. Beálltam, jött a görök pacák nagy lendülettel. Ránézésre a szerb faszi testvérének tűnt. Már dugta volna bele a pisztolyt a töltőnyílásba, amikor gyanút fogtam és elővettem a hitelkártyát.
– Can I use this? – szögeztem neki.
– Sorry, the computer is wrong – válaszolta.
Finoman, de határozottan kivettem a kezéből a pisztolyt.
– Good bye! – intettem és már mentünk is tovább. Nem voltam kíváncsi egy újabb kreatív pénzváltásra.

Aztán 260 kilométeren keresztül nem tudtam tankolni. Ezt értsd úgy, hogy ebből 210 kilométer autósztráda volt, ahol azért illett volna. A thesszaloniki kerülőút után jött egy kút, de teljesen ismeretlen, helyi görög neve volt. Mivel mellette tábla jelezte, hogy 7 km múlva Shell kút jön, inkább továbbmentem. A Shell kút viszont zárva volt. Mentünk tovább. Az E90-en kút egyébként nincs, tábla jelzi, hol kell lehajtanod, ha tankolni akarsz. Csakhogy a táblázás a lehajtás után megszűnt, rád volt bízva, hogy megtaláld, merre lehet a kút. Mert látszani nem látszott. Volt, hogy megtaláltam, volt, hogy nem. De ha megtaláltam, abban sem volt köszönet: apró Shell kutak voltak, önkiszolgáló módba állítva. Ezzel csak az volt a gond, hogy a használati utasítás kizárólag görögül volt rájuk írva. Görög betűkkel. Hajnalban meg forgalom nulla, még csak meg se tudtam nézni, mások hogyan csinálják.
Az összes reményemet a Keramoti leágazónál feltűntetett BP kútba vetettem.

Ekkor már látszott, hogy a 6 órai komp nem lesz meg. Azért tekertem, hogy legalább a 7 órai meglegyen, ne kelljen a többieknek egész délelőtt ránk várniuk. (Kész szerencse, hogy nem tudtam, hogy Görögországban már egy órával több van, azaz legjobb esetben is csak a 8 órás kompot tudom elérni, de olyan meg már nincs.) Keramoti előtt a lehajtás az E90-ről elég tekergős, figyeltem ezerrel az iGO-t a telefonomon. Na, ekkor hívtak fel a többiek, hogy merre járok. Nagyon örültem neki, mert ilyenkor ugye eltűnik a térkép a kijelzőről. Gyorsan lenyomtam a telefont, de az illetőt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy le lehessen nyomni, hívott még egyszer. Még határozottabban nyomtam le. Egy ideig elég is volt. A benzinkutat megtaláltam és éppen amikor fizettem, akkor kerestek megint. Mivel most sem voltam olyan állapotban, hogy felvegyem, megint lenyomtam. Egyébként is, rohantunk a komphoz, hogy meglegyen az a 7 órai. A falvakon nyolcvannal zúgtam át, és ha láttál már görög falvakat, akkor sejtheted, ez mit jelent. A három kajak a tetőn valószínűleg már ekkor tengeribeteg lett. A komp még bent állt, de valamiért úgy “szervezték” meg a forgalmat, hogy a lejövetel egyenes, a felhajtáshoz viszont autózni kell még másfél kilométert a parton. Rally tempóban vettem a kanyarokat, majd driftelve érkeztem a bódéhoz. Közben rutinosan nyomtam le az újabb telefonos érdeklődést. 7.05. Futva vettem a jegyet, de amikor ráfordultam a kompra, akkor láttam, hogy valami nem stimmel. A raktér ugyanis szinte üres volt, talán 5 autó árválkodott bent.
Felmentem, erre elémállt egy irányító pacák. Jelezte, hogy forduljak meg, viszont ekkor megjelent egy haverja biciklin és elkezdtek ökörködni. Én meg ott maradtam félig megfordulva a komp közepén és nem tudtam, mi van. Végül az irányító intett, hogy tolassak rá egy mikrobuszra. Megtettem. Intett, hogy most meg menjek előre. Kurvára nem értettem a dolgot, de előrébb mentem. Ekkor csörgött megint a telefon. A készüléket az mentette meg a biztos haláltól, hogy Nej lefogta a kezemet. Az irányító kiszállította Nejt és Barnát, majd intett, hogy szedjem alá és tolassak. Csakhogy ahová mutatott, ott már állt egy autó. Integetett, hogy menjek, aztán hol erre szedette a kormányt, hol arra. Nekem a gőz már a fülemen tört ki, végül nem is bírtam magammal és kipattantam a kocsiból.
– What is this stupidity? What do you want?! – ordítottam.
A hapi intett, hogy nyugodjak le, csak csináljam, amit mond. Nem tudta, hogy engem már normálisan is azzal lehet a legjobban feldühíteni, ha valamit úgy csináltatnak velem, hogy nem tudom, mi történik(1). Itt meg szó sem volt normál állapotról, 15 óra vezetés után voltunk, ráadásul még az időkényszer utáni stresszben, telefonhívásokkal megspékelve. Végül nagy nehezen megértettem, hogy az irányítónak az volt a baja, hogy először olyan 20 centi távolságra tolattam be a mikrobusz mellé, ő pedig addig navigált, tekergettette velem a kormányt, amíg egy centi nem lett a távolság. Ez verte ki végképp a biztosítékot. A kompon volt ekkor 6 autó, de a húsz perccel későbbi induláskor is csak olyan 20-30 autó árválkodott a fedélzeten. Azon a fedélzeten, ahol normál parkolás mellett is száznál több autó fér el. Mindezt előszezonban, reggel hétkor, amikor a várakozásra fenntartott több focipálya méretű parkoló is tök üresen szomorkodott.
Kiszálltam, felsétáltam a fedélzetre, de legalább tíz perc kellett ahhoz, hogy az idegrendszerem lecsillapodjon.
Ekkor hívtam fel a haverokat, hogy ha jól látom, mintha kerestek volna. Megbeszéltük, hogy mi hol vagyunk, ők hol vannak, meg hogy hamarosan találkozunk.

(1) Gyerekkori sztori. Iskolafogászat, alsó tagozat. Nem rajongtam túlzottan a fájdalomért, de tudomásul vettem, hogy ha kell, akkor kell. Általában az volt a menetrend, hogy a dokinő megnézte a fogaimat, majd elmagyarázta, mit fog csinálni, én pedig ehhez lőttem be a fájdalomküszöbömet. Egyszer viszont nem az az orvos volt bent. Megnézni ez is megnézte a fogaimat, majd szó nélkül elkezdte összerakni a fúrókalapácsot.
– Mit tetszik majd csinálni? – kérdeztem rá.
– Ó, semmi különös, ne foglalkozzál vele – legyintett – csak tátsd nagyra a szádat!
– Tessék megmondani, mi fog történni!
– Nem a te dolgod.
Na, ember olyan szorosra még nem zárta össze a száját, mint ahogy én akkor. A dokinő próbálta feszegetni, aztán besegített az asszisztens, végül áthívták még a szomszédból a férfi dokit is, meg az asszisztensét. Hatalmasat birkóztunk, én ütöttem, rúgtam, vágtam, a négy felnőtt meg nyögve, izzadva próbált úrrá lenni a helyzeten meg rajtam. Aztán kifáradtak, nekidőltek a falnak. Én a székben pihegtem.
– Hogy is indult ez az egész? – kérdezte meg a férfi doki.
– Nem mondta meg, mit akar csinálni – válaszoltam.
A két orvos egymásra nézett.
– Egy tömésről van szó és egy tejfog kiszedéséről – ismerte be kényszeredetten a dokinő.
– Biztos? – kérdeztem vissza.
– Biztos.
Hátradőltem, kinyitottam a számat, a kezemmel meg jeleztem, hogy kezdheti.

A beszállóhelyet már a kompról kiszúrtuk. Voltak távolabb sokkal jobbak is, de az autó miatt lényeges volt a “városi” közelség. Két óra pakolás, közben megkaptuk a találkozási pont pontos koordinátáját. Kézi gps: Google Earth térkép – rácshálóval – kinyomtatva.

From Thassos 2011

Elrúgtuk magunkat a sziklás parttól és végre béke volt. Ezért jöttünk. Ellazulva evezni a hol türkiz, hol mélykék vízben, körben a mediterrán világ, az összes idegeskedés meg kint marad a parton.

From Segédlet

Egy távoli homokos öbölben megtörtént a csapategyesítés. (Az első kék/fehér kör, a Start ponttól balra.) Nem akármilyen öböl volt. Előszezon lévén csupa üres napágy feküdt a homokon. Előző nap elég volt inniuk egy méregdrága sört a büfésnél (€2,5 egy kicsi dobozos sörért) – és már engedték is az alvást a napágyakon. De a fő attrakció a klotyi volt, erről legyen elég a fénykép.

From Thassos 2011
From Thassos 2011
From Thassos 2011

Beleültem a tengerbe, begyűrtem egy sört, nagyon jól esett mind a két tevékenység. A következő napokban sűrűn ismételgettem.
Nem húztuk sokáig az időt, indultunk.

From Thassos 2011

A fok után jött némi megcondolodás. Addig ugyanis bébipopsi simaságú volt a víz, innentől viszont megjelentek a hullámok. Nem is kicsik. Az Adrián ezeket már tiszteltük. (Mögöttem a túrával, ma már csak mosolygok.) Akkor volt némi kezdeti kézremegés, de mivel mindenki szó nélkül ment tovább, így mi is. Társas lény.
Az első kikötés nem sokat váratott magára (második kék/fehér kör), a kései indulás miatt hamar dél lett. (Terv szerint 12.00 – 15.30 között szieszta. Amikor családon belül túrázunk, mi nem szoktunk, de nem rossz ötlet, hiszen ekkor tűz legjobban a nap. Habár ez a vízen nem érződik – fúj a szél, permetez a víz, legrosszabb esetben megmártom a sapkát a tengerben – de azért tényleg nem túl egészséges.)

From Thassos 2011
From Thassos 2011

Kikötés után vettem volna elő a sört a hátsó tárolóból, ültem volna bele a sekély vízbe – amikor észrevettem, hogy a tároló félig van vízzel. Azért ez elég durván ütött. A rekesz ugyanis elméletileg vízhatlan. (Oké, apró vizesedések elő szoktak fordulni, de nem 10-20 liter.) A kajak eddig is közel súlyhatárig volt pakolva, a fene sem akart kint a tengeren elsüllyedni. Még szerencse, hogy hátul minden vízhatlan zsákban volt, így legalább a cuccomat biztonságban éreztem.
Kipumpáltam a vizet, kivettem a sört, majd ücsörgés.
Az indulás után megint durva terep: a hullámok nem lettek kisebbek, ráadásul sietni is kellett, mert fontos hajózási útvonalon vágtunk át. (Na ez az, ami sohasem szokott zavarni minket a családi evezések alkalmából. Elevickéltünk akármekkora nagy dögök – Jadrolinija – közvetlen közelében is. A hullámzás sokkal jobban fájt. De még csak nem is nekem, mert egy idő után rájöttem, hogy nem olyan vészesek, sokkal jobban aggódtam Nej és Barna miatt. Nekik még nincs meg az a rutinjuk, melyet én az utóbbi egy év alatt felszedtem.)

From Thassos 2011

Az első furcsaság: sokkal kevesebb a kismotoros hajó, mint az Adrián. Ott ilyenkor már csak úgy nyüzsögtek mindenhol, vicces oldalhullámokkal tesztelve a kajakosokat. Itt semmi, tényleg csak az ég, a szárazföld és a tenger.
Jó hír: a víz is kevésbé sós.

A kiszögellés után már éjszakai szálláshelyet kezdtünk keresni. Nem nyüzsögtek, így nagyon megörültünk, amikor találtunk valami hasonlót. Csak a kikötés után derült ki, hogy ez bizony fizetős kemping. A szigeten nem szólnak a vadkempingért, de azt azért éreztük, hogy kempingben vadkempingezni azért valahol túlzás. Félóra pihenő után megint elrúgtuk magunkat a parttól.
Ha eddig kevés szálláshely volt, innentől még jobban megritkultak. Valamiért minden szakasz kiesett. Nem győztünk előre-hátraszaladozni, azaz hol szemből kaptuk a 60 centis hullámokat, hol hátulról. Végül a Dzsanga Pípöl a Márvány Hálószobában elnevezésű helyet választottuk.

Érzem, a név némi magyarázatra szorul. Hosszú, látszólag homokos strandról volt szó, de kikötni nem lehetett rajta, mert a víz kellemetlenül sziklás volt. A strand szélén nyúlt be egy kő hullámtörő, annak a tövében tudtunk végül partot fogni. Itt, ebben a kitüremkedésben halmoztak fel több tonnányi márványtáblát. Ezeken étkeztünk, ezeken aludtunk. (Nem, a vécé az országút túlsó oldalán fekvő elhanyagolt telken volt.) A márványtömböktől nem messze feküdt az adekvát beach kocsma, jamaikaira véve a figurát. (Színes szörfdeszka heggyel lefelé beleállítva a homokba, reggae a hangszórókból, hatalmas, színpompás zászló.) Túl nagy forgalmat nem generáltunk, egyrészt szerencsére messze volt, másrészt ugyanolyan drágán dolgozott, mint az előző szálláshelyen lévő.

From Thassos 2011

Vettem volna elő az esti sörömet, de csak arra tellett, hogy a szívemhez kapjak és hanyattvessem magamat. A hátsó rekeszben pakolónyílásig állt a víz. Ez egy Kodiaknál hihetetlen mennyiség. Kész csoda, hogy egyáltalán partra tudtam evickélni vele. Kiborítottam, kipumpáltam, kitöröltem – de éreztem, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Tenni viszont este már nem tudtam semmit.
Kiszedtem a vízhatlan zsákokat, kinyitottam… és ekkor vetődtem el megint. De most sokáig nem is volt kedvem felállni. A ruhás zsáktól eltekintve mindegyik “vízhatlan” zsákban állt a víz! Csak emlékeztetnélek, hogy ezekbe raktam a kritikusabb cuccokat.
A tengervíz hiába volt kevésbé sós, mint az Adria, de a felszerelésemnek bőven elég volt ennyi is. Csak néhány tétel:
– 3 fejlámpa, 12 darab AAA akkumlátorral. A tengervíz kioldott a lámpákból valami vasat, majd ez a sötétbarna, sűrű trutymó befolyt mindenhová. Habár a Petzl lámpák elméletileg cseppállók, de a többórás, tengervízben ázás legyűrte őket.
– A fényképezőgép tartalék Nikon akksija. A víz egész egyszerűen feloldotta az érintkezőit. (Az egyik még félig megvolt.)
– Az összes toll és a notesz. (Ebbe terveztem jegyzetelni az írásokhoz. Jobb híján most mindent fejből írok, de így pont az apró, életszerű motívumok fognak hiányozni.)
– Két doboz szivar, három öngyújtó. (Szerencsére a szivarok még külön celofánban is voltak, így némi kinlódás után használhatóvá tudtam varázsolni néhányat. Az öngyújtók közül is feltámadt az egyik egy nap után.)
– A mobiltelefonom szétszedhető töltője. (Ezt még ki sem mertem itthon próbálni.)
– A B+W polárszűrő szerencsére jól vette az akadályt.
Mindemellett a frissen vásárolt Robson decktáska is csuronvizes lett belülről, pedig ez nem nálam utazott, hanem Barna kajakjára szerelten. Hihetetlen mázli volt, hogy az összes iratot (igazolványok, útlevelek, jogsik), illetve a pénztárcát még külön nejlonba tettem, így azok megúszták. De a mindentudó dossziém, amelyikbe egy csomó előrenyomtatott anyagot vittem, cafatokra ázott. Valamit megérezhettem, mert a kocsi slusszkulcsát is bedobtam a mobiltelefon vízhatlan tokjába.

From Thassos 2011

Ültem a romok előtt és borzasztó pocsék kedvem volt. A nap hosszú is volt, nem kevésbé fárasztó, a kárt fel sem mertem mérni, a szél pedig olyan viharosan fújt, hogy a márványtömböket is kis híján felborította. Bármit is tettem le a földre, kővel/kövekkel kellett rögzítenem, mert egyébként a szél már vitte is. Ilyen körülmények között próbáltam menteni, ami menthető, klotyipapírral pucováltam a cuccaimat. Érzékeltem, hogy úgy általában jó a hangulat, de résztvenni benne annyira értelmezhetetlen volt számomra, mint denevérnek az atomfizika. Amikor hozzámkerült a pálinkásüveg, meghúztam ugyan, de a töltet nem robbant be.

From Thassos 2011

Nem is húztuk sokáig, hamar elmentünk aludni. Az egyetlen áhitatot a “hálószoba” dekorációjának szépsége váltotta ki. Elalvás előtt sokáig ültem a hálózsákba csavarva és néztem a tengert, meg a kristálytiszta, csillagos eget. Aztán pánikszerűen eldőltem és egész éjjel nem érdekelt a viharos szél.

« Older posts

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑