Search: “"Tbiliszi 0"”

We found 6 results for your search.

Tbiliszi 06/05

Gyakorlatilag ugyanazt tudom írni, mint a római videónál. Hogyan lehettem ennyire szórakozott? A kinntartózkodásunk felét az óvárosban, a másik felét pedig a kerületnyi piacon töltöttük. Na, miről nincsenek felvételek? Hát az óvárosról, meg a piacról. Oké, vannak másról, azok se rosszak, csak éppen az egész nincs összhangban az emlékeimmel. (Egyébként nem könnyű. Én elsősorban fényképezni szeretek, csak éppen a fényképeket, legyenek bármilyen jók is, nem nagyon szoktuk visszanézegetni. Egy videót már annál inkább. Csak éppen ha egyszerre koncentrálok a fényképezésre is, meg a videózásra is, akkor pont a helyben megélt élmény veszik el.)

No mindegy. Itt van a tbiliszi kalandozásról készült felvétel. Egy icipici óváros és piac azért van benne.


Tbilisi 2014.10 by jozsef-petrenyi

Tbiliszi 05/05

2014.10.11; szombat
A természet. És a hazautazás.

Korai kelés. Ha le akarjuk vezényelni a szokásos, dionüsszoszi, boros reggelinket – már pedig le akarjuk, mert ma már mindent ki kell enni a hűtőből – akkor tényleg nincs sok alvás, hiszen a kilenc óra hamar eljön. Az utolsó üveg bort bontottam fel (hosszú, lefelé szűkülő nyak, csak mondom), el is fogyott, ahogy az kell. Ráadásul ma reggel már nem volt csacsa, mert az utolsó egy decit elcsomagoltuk a kölyköknek. Hogyan? Kiborítottuk az egydecis Listerine-es üvegből a szájvizet, Nej alaposan kimosta, és abba töltöttük bele. Kész. Kinek mi köze hozzá, hogy én milyen alkoholos szájvizet használok? Mi van, ha nekem a törköli aroma jön be? Na, azért.

Mondanom sem kell, időre elkészültünk. Öreg rutinok vagyunk már a pakolásban. Hozzám kerültek a nehezebb cuccok, Nejhez a könnyebbek. Kicsit túl is lőttünk a célon, a reptéri mérlegelésnél 10,5 kilót mutatott a zsákom, de szerencsére nem szőröztek. (Épp elég volt, hogy 15 kilométert kellett sétálnom vele. Hegyen-völgyön.)

Útvonal: Parkok és egy kicsi óváros

Kulcs a lábtörlő alá, aztán gyerünk. Az első célpont a Mtatsminda park. Ez tulajdonképpen a helyi vidámpark, nem is akármekkorra: az egykori Szovjetunióban ez volt a harmadik legnagyobb, leglátogatottabb. A park fent van a belváros melletti legnagyobb hegy tetején, busszal lehet felbumlizni, na meg siklóval. Én az utóbbit terveztem, de nem voltam teljesen biztos magamban. Az itt tartózkodásunk alatt a hegytetőn látszódó óráskerék egy fokpercet sem mozdult, a sikló pályáján meg sohasem láttunk mozogni semmit. Minimum gyanús. De valami majd csak lesz. A parkba a belépés ingyenes, azaz ha nem működik semmi, akkor is lehet sétálni egy kellemeset odafent.

Felcaplattunk a sikló állomásáig. Jó magasan volt. Megkérdeztem, jár-e? Naná, önérzeteskedtek. A jegy két lari/fő/út, de kell hozzá venni egy kártyát is (amelyre lehet pénzt tölteni és ezzel lehet felszállni a park attrakcióira), ez plusz két lari, szóval összesen egy tizes. Szinte egyből indult is a járgány. Elzötyögtünk a Pantheontól nem messze. Ezt eredetileg terveztem, hogy megnézzük, de élőben látva, mennyire meredek és hosszú ösvény visz fel, inkább kihagytuk. Amennyire tudom, a legnagyobb grúz írók emlékhelyei vannak fent. Nem ismerek közülük egyet sem. (Na jó, gyerekkorból rémlik Fazil Iszkander neve, de ő abkház. Abkházia státusza meg egy kicsit necces, ugyanis a grúzok szerint Grúzia része, az abkházok szerint meg nem.)

From Tbiliszi 2014

Fent pedig… egy kísértet-vidámpark fogadott. Rajtunk kívül csak a takarítószemélyzet tartózkodott fent, de ők sem nagyon nyüzsögtek. Viszont az összes csilingelő, zenélő, pénzbedobós elektromos játék demó üzemmódba volt kapcsolva, azaz hol innen, hol onnan csendült fel valami csilingelős, vidám zene. Vagy egy elefánttrombitálás. Ember persze nuku. A legdurvább az volt, hogy pont amikor a ciklonnál jártunk, beindult egy szerelvény. Egy tök üres szerelvény. Majd végigment a pályán és beállt az állomására. Még egyszer hangsúlyozom, ember nem volt sehol. Így sétáltuk be végül a parkot, a sok-sok automata között. Volt ugyan kísértetkastély is, de szerintem most idekint sokkal kísértetiesebb volt a hangulat.

Sikló, vissza a városba. Következő célpont a botanikus kert. A leírások szerint nem egy nagy durranás, de kellemes helyen van, kábé egy órás csavargás erdei környezetben és a végén van egy izgalmas vízesés. Ezzel megint úgy voltam, mint az élelmiszerpiaccal: nem találtam sehol információt arról, hol is van pontosan, így csak besaccoltam a koordinátáit. Ehhez busszal lehetett a legkönyebben felbumlizni a hegyre. (Érdekes módon pont azzal, amelyiknek a végállomása a vidámpark, szóval lefelé már nem is kellett volna siklóznunk. De ez csak egy utólagosan okos megállapítás.) A parlament előtt szálltunk fel a buszra. Ennek valószínűleg ólomból volt a teteje, mert a GPS jel nem jött át rajta. Ha megnézed a track-et, szépen láthatod is. Illetve nem láthatod. Az egyik megállónál felszállt két ellenőr. Nem tudom, hogyan csinálják, de már szagról ki lehet őket szűrni, még 2400 kilométerre Magyarországtól is. Az előttem ülő fiatal srác is gyorsan kapcsolt, egy villanás, bedobta az érmét, kihúzta a jegyet és visszadőlt az ülésre. Majd keresztet vetett és elmondott egy imát. Utána ugyanezt megismételte minden buszmegállóban. Így is lehet küzdeni a bűntudat ellen.

A busz viszont erőlködött, zötyögött felfelé az úton. GPS jel nem volt, én pedig kezdtem érezni, hogy túl nagyvonalú voltam. Eredetileg úgy képzeltem, hogy a botanikus kertnek lesz majd egy nagy főkapuja, nagy táblával, remélhetőleg latin betűkkel is, a buszmegálló meg ott lesz előtte, mi pedig kényelmesen leszállunk a megfelelő helyen. Nem úgy nézett ki. Kimentünk a városból, átmentünk egy hosszú alagúton, utána pedig kopár hegyek mindenhol. Életnek semmi jele. Előrementem a sofőrhöz, ravaszul rákérdeztem: Botanical Garden? Nyilván nem értette, de határozottan közölte, hogy semmi hasonló nincs a hátralévő úton, megállt, majd kedvesen letessékelt minket a buszról.

Néptelen grúz út, kopár sziklás terep, a lábunknál a mélyben Tbiliszi.

From Tbiliszi 2014

10,5 kilós zsák, melyet ugyan a hátamra tudok venni, de nem erre tervezték, pengevékonyak a pántjai.

From Tbiliszi 2014

Jó mélyen magunk alatt láttuk Grúzia Anyácskát (igen, azt a szobrot, melyet eddig mindig jócskán magunk fölött láthattunk), elindultunk abba az irányba. Talán emlékszel, ott volt korábban egy tábla, mely a botanikus kert felé mutatott. Úgy okoskodtam, hogy a kertnek köztünk és a szobor között kell lennie valahol, csak megtaláljuk. Átmentünk gyalog az alagúton, jó füstös volt, utána viszont ráakadtunk a múltkori túraútra és ettől teljesen megnyugodtam. Csak ezen az úton kell menni, és ha volt egy kis eszük, akkor odakanyarintották a parkhoz.

Mentünk. Sokat mentünk. Elértünk a szoborhoz. Botanikus kert sehol. Pontosabban, dehogyis sehol: ha a gerincről lenéztünk a völgybe, láthattuk, hogy odalent a mélyben a park ösvényei kanyarognak. De hol van a bejárat? Mentünk tovább. Elértünk a Narikala erődig és a libegő végállomásáig. (Ja, eddig nem írtam, az Európa parkból libegő jár fel az erődhöz, kifejezetten a lusta turistákat célozva meg. 1 lari/út/fő.) Semmi botanikus kert. Illetve… megtaláltuk a tegnapi táblát. Mely még mindig abba az irányba mutatott, ahonnan jöttünk. Ciki.
Nos, a megoldás egy lépcső volt. Nem, nem abban az irányban, ahová a tábla mutatott, de a táblától kábé húsz méterre volt egy kitörés a derékig érő kőfalban, először azt hittük, hogy csak kilátási pont, de innen indult lefelé egy alulétrás ösvény, persze mindenféle tábla nélkül, jó meredeken, aztán jó sok ereszkedés után találtunk egy fabódét, ráírva, hogy Botanical Garden, booking. Huh. Csak meglett. A jegy valami 2 lari körül volt, megvettük és elindultunk a keskeny ösvényen.

Éppen kezdtem magyarázni Nejnek, hogy ne nagyon számítson túl sok botanikus információra, ez inkább csak park, egy óra séta, a végén egy vízeséssel… amikor hirtelen a vízesésnél voltunk.
Miaf? Igaz, a tetején voltunk, a hídnál és látszottak a mélyben az ösvények, de akkor is.

From Tbiliszi 2014

Leereszkedtünk, láttunk néhány virágot, botanika tényleg nem volt, megnéztük alulról is a vízesést, aztán… hogyan tovább?

From Tbiliszi 2014

Kellemes, csendes sétáról szó sem lehetett, a kert tele volt zajongó iskolás csoportokkal. Felnéztünk a sziklára, hát, visszamászni sem volt sok kedvünk. Ekkor jött az ötlet: meg lehet-e kerülni az erődöt? Akkor ugyanis csak egy laza séta lenne a város.

From Tbiliszi 2014

Most jött jól, hogy kerékpáros térképet töltöttem le a GPS-re, jó nagy nagyításra mutatta, hogy az az út, amelyiken éppen a parkban járunk, kivezet a folyó partján lévő házakig, oda, ahová az egyik fürdőt saccoltuk. El is indultunk… és meg is találtuk a főbejáratot. Hoppá. Innen minden rendeződött. Igaz, hogy sehol nem volt leírva a bejárat pontos helye, de azért 180 fokot és vagy öt kilométert tévedni, az nem kis teljesítmény.

From Tbiliszi 2014

A bejárat mellett még megcsodáltuk a mecsetet. (Az óvárosban gyakorlatilag egymás mellett van néhány ortodox templom, egy zsinagóga és egy mecset.)

From Tbiliszi 2014

Nem messze megtaláltuk a fürdőt is. Szóval jól álltunk. Csak az a zsák ne lett volna olyan rohadt nehéz és a nap ne sütött volna olyan veszettül. Meg is egyeztünk, hogy már nincs értelme spórolni a larikkal, a folyó partján emlékeztem egy kerthelyiséges sörözőre, ott lezavarjuk a múltkori pisi/sör programot. Időnk még úgyis rengeteg volt a busz indulásáig, a mai programot pedig már teljesítettük. A sörözőt megtaláltuk, de ordított róla a turistalenyúlás.

From Tbiliszi 2014

Inkább elsétáltunk abba a kis utcába, mely tele volt étteremmel, kávézóval meg sörözővel, majd leültünk oda, ahol pár nappal ezelőtt már kávéztunk. Egy sör (négydecis Krombacher), egy kóla, egy szivar. Jól esett zsák nélkül ücsörögni. A fizetés már nem esett ennyire jól: 12 lari. Lefordítom: egy négydecis korsó sör, egy kóla, 1680 forint. Ez még a pesti belvárosban is lehúzás.

From Tbiliszi 2014

Még pótoltuk az elmaradásunkat és benéztünk a Metekhi templomba. Naná, esküvő.

From Tbiliszi 2014

Egy utolsó séta az óvárosban, aztán Szabadság tér, árnyas pad a szökőkút mellett. Innen fog indulni a buszunk. Három óra múlva. Elmentem, az aluljáróban vettem egy kétliteres üdítőt, két kacsapurit (kis pizza méretű, sajttal töltött lepény) meg két túrós batyut. Megebédeltünk. Fura volt, hogy a pillepalackban most nem bor volt, de a hajléktalan érzést most is hoztuk. Bőven belefért a szivar is.

Egy idő után elkezdett motoszkálni a fejemben egy kellemetlen gondolat. Igazi buszjegyünk ugye nem volt, a téren már nem volt Georgian Bus pult sem. Nekem viszont rémlett, hogy a reptéren a fazon azt mondta, hogy a ticketet visszafelé is be kell mutatnom valahol, ahol majd adnak jegyet. De hol? Abba bele sem mertem gondolni, mi lesz, ha a sofőr nem fogadja el a – valljuk be – könnyen hamisítható kinyomtatott papírt. Összesen volt tíz larink, dollárunk semmi, kártyánk ugyan volt, de mi van, ha már nem lesz időnk automatát keresni, pénzt kivenni? A gondolat addig izgett-mozgott a fejemben, míg elsétáltam a közelben lévő turistainformációs pavilonig és megkérdeztem, hogy ilyenkor mi van. Meglepő módon tudtak segíteni. Megnyugtattak, hogy a busz tényleg innen fog indulni, a tér túloldalán pedig van egy Warsawa nevű borbár, ott lehet jegyet venni, ott biztosan tudnak segíteni. A szervezettségre jellemző, hogy a báron kívülről sehol nem volt feltűntetve, hogy ez egyben a Georgian Bus pultja is, azaz aki nem volt előtte a turistainfóban, az szopott. Vagy megvette 22 lariért a jegyet a sofőrtől. 20 helyett. Na mindegy, bementem a bárba, beszédbe elegyedtem a fiatal csajszival. Kábé öt percig beszéltünk el egymás mellett. Elöször nem értette, hogy nekem online booking ticketem van (szerintem még csak nem is hallott róla, hogy ilyen létezik) később pedig nem akart adni jegyet, csak ha kifizetem. Végül addig erősködtem, amíg felhívta a központot, megbeszélték a problémát, majd azt mondta, hogy nem kell jegy, a sofőr már ki van képezve, hogy elfogadja az én ticketemet is. Hiszem, ha látom – morogtam, de többet nem tudtam tenni.

Ja, még az árakhoz. Miközben beszélgettünk, azért meglestem az ártáblát. Egy deci bor, minden fajtából 7 lari volt. Azaz egy ezres. Mondom, egy deci. És még csak nem is különleges borok voltak, láttam az üvegeket, ilyesmiket vettünk mi is a boltban, 10 lari körül. Egy üveggel. Szóval lesajnálhatsz, kinevethetsz minket a pillepalackos technika miatt, de ebben a városban ez volt az egyedüli racionális megoldás.

Visszasétáltam a padhoz. Üldögéltünk. Délután ötkor lesétáltunk a parkolóhoz. Állt is ott egy kisbusz, többen már köré is csoportosultak, de végül fél hat körül befutott az igazi. Bepakoltunk, beültünk. A sofőr csak közvetlenül indulás előtt ellenőrizte a jegyeket, akinek nem volt, az pengetett. Én higgadtan odaadtam neki a kinyomtatott foglalást, meg biztonság kedvéért a kinyomtatott számlát is, ránézett, eltette. Ment tovább.
– Ennyi – fordultam Nejhez – Most már az isten sem ment meg minket attól, hogy hazarepüljünk.

Hozzáteszem, ilyen sokszor még sohasem kellett fegyverként forgatnom kinyomtatott papírokat. Az európai utakon elszoktam tőle, sokszor már ki sem nyomtattam. Szerencsére itt valahogy megéreztem, hogy kelleni fognak.

Érdekességként megjegyzem, hogy az út Mtskheta mellett vezetett el, azaz ha máshogy nem is, de a buszból láttuk a települést, láttuk a katedrálist is, na meg láttuk a hegy tetején lévő templomot. Aztán hamar besötétedett és már csak a sofőr életveszélyes előzései jelentették az egyetlen látnivalót. Ja, ugyanaz a sofőr volt, ugyanúgy egy jó nőt ültetett maga mellé, ugyanúgy bagózott és hasonló zenét szolgáltatott. Most éppen orosz tánczene volt soron, egészen biztos vagyok benne, hogy volt Alla Pugacsova is.

Félúton pihenő egy országúti kiscsárdánál a hegyekben. Én már összeszorított lábakkal vártam. A busz még mozgott, amikor már feltéptem az ajtót. A klotyi előtt üldögélt egy öregasszony, szemmel láthatóan pénzt kellett neki adni, de fogalmam sem volt, hogy mennyit. Belemarkoltam a zsebembe, adtam neki egy csomó aprót, valószínűleg elég lett, mert nem kiabált. Odabent… hát igen. A keleti környékre jellemző cső a földbe, csak éppen a ráállós porcelán fele hiányzott, ott tátongott alatta a sötét, büdös gödör. Engem még nem is zavart a dolog, a fiúk praktikusabban vannak összerakva, de belegondoltam, utánam Nejnek mit kell majd itt ügyeskednie…
Hát, többet. A nénikén ő is zsebbemarkolós technikával hámozta át magát, bement… majd elment az áram. De mindenhol. A kocsma részen nem is volt gond, gyorsan gyertyákat gyújtottak, de hogy Nej hogyan érezhette magát azon a klotyin, az üreg mellett… bele sem merek gondolni.
Mivel időnk volt, aprónk is maradt, vettem egy sörnek kinéző dobozos valamit (grúz betűk), örömmel konstatáltam, hogy tényleg az is volt benne, megittam. Ennek köszönhetően hoztam haza egy újabb élményt: mind a repülőtéren, mind a repülőgépen, mind itthon két napig futva jártam vécére. Sokszor.

Repülőtér. Az itiner azt írta róla, hogy very basic. Valójában nagyon örülnék neki, ha az európai repterek csak fele ennyire kényelmesek lennének. Nem viccelek: rengeteg fekvőmatrac (ilyen műbőr bevonatú tornamatrac-szerűség) volt beépítve ülőhelyek helyett. Az emberek kényelmesen elheveredtek, bóbiskoltak, olvasgattak. Fekve. Habár már elég sok utas gyűlt össze, de Nejjel simán találtunk még két üres matracot. Hawai.
Egy ideig olvasgattam, majd megint elkezdtem aggódni. Miért áll olyan sok ember a checkin pult előtt? Mi lennénk az egyedüliek, akik mindezt elintézték online? Nem valószínű. Elsétáltam és láttam, hogy a sorban állók között sok embernél van házilag nyomtatott boarding pass. Hát, jó. Szóltam Nejnek, beálltunk. Csomagmérlegelés, útlevélellenőrzés, ravasz keresztkérdések után (folyadék van?) megkaptuk az igazi boarding pass-t és a matricát a csomagra. Közben kinyitott a security, átmentünk. Bent már nem voltak ágyak, volt viszont duty free shop. Méghozzá ilyen kései órában is nyitva, aminek nagyon örültem, mert akkor tudunk hozni haza a kölyköknek is csacsát meg fehér bort. Árcédula? Nem vészes, 10-20%-kkal drágább csak, mint a bolt. Már mentem volna fizetni, amikor gyanút fogtam. Újabb ellenőrzés. Hoppá, ez nem lari, ez euró. A francba. Így viszont már nem működik: a boltban 1400 forintos bor itt 4300. Annyiért már otthon is kapok jó bort. Kapják be.

A többi már gyorsan ment, beállt a repülőgép, felszálltunk, leszállt a repülőgép, kiszálltunk, a 900-as éjszakai buszt nekünk találták ki, hajnalban már mindenki aludt. Reggel mentem volna a teraszra, akkor láttam, hogy amíg nem voltunk itthon, jó buli lehetett, mert valaki letörte a kilincset. Remek. Kivittem Grúziába a vizes problémáimat, hazahoztam cserébe a kilincses problémákat.

Még a repülőtéren kérdezte Nej, hogy milyennek éreztem az utat. Nehéz kérdés. Végülis ez egy házassági évfordulós ajándék volt, nem szidhattam, de hazudni sem akartam. A város maga érdekes volt és akadtak benne szép és hangulatos helyek. A négy nap egyértelműen sok rá, két nap alatt bőven bejárható a belváros, a külváros meg nem játszik. Annak a csajnak volt igaza, aki Tbilisziben csak kiszállt a buszból és már húzott is fel hátizsákkal a hegyekbe, meg sorolta, hogy mely vidéki településeket tervezi felkeresni. Ott még valószínűleg megvan az, aminek Tbiliszi belvárosában nyomát sem találtuk: elfogadható árak, kedves emberek. Ehelyett legtöbbször mogorva kiszolgálást kaptunk, horribilis árakkal, átvágási kísérletekkel. Szégyenszemre a drága nyugati városokban használatos csóró életviteli technikákat kellett alkalmaznunk, úgy, hogy étterembe már be sem mertünk menni.
Ami feltétlenül jó, az a belvárosi csavargás és persze a borkultúra meg a hozzá kapcsolódó dolgok – habár itt is meg kell válogatni, hol próbálkozik az ember. Legolcsóbban a bevásárlóközpontokban lehet borhoz jutni, de ez némileg zsákbamacska, jók még az óváros belsejében (nem a szélén!) lévő borboltok, ahol ugyan pár larival drágább, de az eladók tudnak angolul és meg lehet beszélni velük az igényeket. De étteremben, bárban már nem érdemes próbálkozni. Online sem: a felkészülés során találtam online grúz borboltot, a számok nagyjából jók is voltak, de később vettem észre, hogy ott meg fontban számoltak.
Mondjuk, annyira nem panaszkodok, bevezető áron 32e forint volt kettőnknek a repülőjegy, plusz 10e a busz, szóval 42e forintból kijött a közlekedés, a szállás ugyan annyira nem volt olcsó (mindennel együtt $80/nap), de lecsekkoltam a booking.com-ot és ez az ár az apartmanoknál a középmezőnyben volt. Összességében 100e forintból kijött az utazás és a szállás, kajálni boltból kajáltunk, az ugyanannyi lett volna itthon is. Szóval nem rossz, de azt is látni kell, hogy ennyi pénzből Nyugat-Európában is ki lehetett volna hozni sok helyen egy négynapos kétfős kirándulást.

Hogy visszamennék-e? A kisvárosokat, a vidéket, a nemzeti parkokat szívesen becsavarognám. De ha Tbiliszibe kellene mennem, akkor televásárolnám boltból a hűtőt borokkal és sajtokkal, utána ki sem dugnám az orromat az utcára. A látnivalókat már láttam, a többi meg nem kellemes. (illetve ami még megfontolandó, tovább utazni Jerevánba.)

Utóirat

Már itthon rendezgettem az anyagokat, amikor kaptam egy automatikus levelet az only-apartments-től, hogy segítsem a minőségbiztosítási folyamataikat és értékeljem a szállást. Nem válaszoltam rá. Nem sokkal később kaptam egy másikat, hogy na, léccilécci.
Nehéz volt megállni, de erre sem reagáltam. Pedig már kint annyira fortyogott bennem a felháborodás, hogy legszívesebben beleszálltam volna az eredeti levelezésbe. Hogy megvédjem magamat és a reputációmat. Hogy jelezzem, nem arról volt szó, hogy nem akartam fizetni: a teljes összeget odaadtam nekik az első napon, csak miután jeleztem, hogy kérek belőle vissza, akkor kaptam vissza az egészet, hogy ezt még tisztázni kell. Hogy csak arról van szó, hogy nem voltam meggyőzödve arról, hogy jogos a követelésük. Hogy rosszindulató rágalom az 50%. Hogy részemről teljesen jóindulatú és konstruktív volt a hozzáállás, míg a másik oldalról sorra kaptuk a pofonokat.
Szóval legszívesebben mindezt megírtam volna, de a szituáció volt annyira bonyolult, hogy láttam, borzasztó nehéz lenne elmagyarázni és Iliáék nyilván bedobnának mindent, hogy még érthetetlenebb legyen, ráadásul emlékeztem rá, hogy amikor kezdő apaként a kölykök bonyolult ügyekben kényszerítettek arra, hogy döntőbíró legyek, az lett a vége, hogy komplikált nyomozás helyett mind a kettőt leszidtam és magamban is úgy könyveltem le, hogy tutira mind a ketten hibásak. Szóval végül hagytam a fenébe az egészet. Tudni kell elengedni dolgokat, még akkor is, ha utána keserű marad a szám íze.

Linkek:

Tbiliszi 04/05

2014.10.10; péntek
Mtskheta. Vagy mégsem.

Reggel vetettünk számot a készlettel. Még van borunk. Bőven. Újabb boros reggeli.

From Tbiliszi 2014

Sőt. Jöhet a toszkán modell: pillepalackba töltöttem bort, és ahogy az átlagos turisták az ásványvizet, úgy vittük magunkkal a fehér bort. (Mondjuk, jobban belegondolva, nem tudom, miből feltételezem, hogy az átlagos turisták vizet hordoznak. A színe alapján lehetne vodka is.)

From Tbiliszi 2014

A mai program Mtskheta. Ez volt a legbillegősebb. Először felírtam a listára, aztán lehúztam, majd csak az utolsó napos átvariálásnál került vissza. Mtskheta egy kisváros, Tbiliszitől 30 kilométernyire északra. A középkorban 5-600 éven keresztül ez volt Grúzia fővárosa. A műemlékváros nagyon picike, de egyben szép is. Úgy tudom, része a Világörökségnek. Van egy XI. századi katedrálisa, van egy kolostora, meg pár tucat régi háza, szép a táj… aztán ennyi. Van még egy nagyon ősi, nagyon szent templom a közeli hegy tetején, de oda nem egyszerű a feljutás, mondhatni felejtős. Katedrális, öreg ház van Tbilisziben is, ez még nem mozgatott meg bennem semmit. Viszont a kijutás olcsó (busszal 1 lari/fő/út, gyk ingyen), nekünk éppen felszabadult egy fél napunk, szóval miért ne?
Hát, például a kijutás bonyolultsága miatt.
Tbilisziben van három buszpályaudvar: Didube, Ortachala és a főpályaudvar. A buszok mindenhonnan indulnak mindenhová. Mi, már csak az eddigi ismereteink alapján is Didubét választottuk. Némileg bonyolította a helyzetet, hogy a főpályaudvar is a Didube kerületben van, szóval az őskáosz bugyraiban kellett megkeresnünk valamelyik buszpályaudvart, majd azon egy konkrét buszt. Háát…
Na, pont ezért választottam ki ezt az utat. Láttunk már öt darab XI. századi katedrálist, nem hozott lázba egy hatodik. Az óváros sem. De az utazásnak volt kalandértéke, az már igen. (Ezért nem is mentünk taxival. A 40 lari sem vágott volna földhöz, de pont a lényeget vette volna el az élményből.)

Ja, a cuccolás. A tegnap esti élmény után biztonsági intézkedéseket vezettünk be. Mivel nem jött válasz a levelemre és a bizalomnak már a szikrája is elfogyott, emiatt úgy döntöttünk, hogy a kritikus dolgainkat inkább visszük magunkkal. Nehogy, amíg nem vagyunk itthon, túszként begyűjtsék ezeket. Azaz vittük magunkkal a tableteket, a mobiltelefonokat, a mágikus dossziét, benne a beszállókártyáinkkal, meg a buszjegyünkkel. Gyakorlatilag néhány póló, meg a szennyes maradt a lakásban. Legyenek boldogok vele.

Didubébe busszal mentünk ki, már rutinból. Nekem közben volt egy tippem, hol lehetne még esetleg a korábban nem talált food market, találtunk is valamit, ami akár lehetett volna… de szinte teljesen kihalt volt a placc. Igaz, az a néhány kofa, aki volt, viszont pont olyasmit árult, amikre mi gondoltunk.
– Lehet, hogy ma nincs piacnap? – vetette fel Nej.
– Itt? – néztem nagyot – Az egész kerületben folyamatosan piac van, minden nap. Ahol ekkora az igény, miért pont a hivatalos piac ne lenne nyitva minden nap?
De mindegy, most sem lett meg. Felsétáltunk arra a térre, ahol korábban sok buszt láttunk. Ez volt a főpályaudvar. Nagyon sok kicsi busszal. Mindegyiken grúz betűk. Kizárólagosan.
Ez nem lesz könnyű. Először is, össze kellene rakni, hogyan írják grúzul a Mtskheta nevet. Hoppá, pont itt van a tablet. Még a felkészülés során találtam egy 30 oldalas pdf zsebkönyvet Tbilisziről, abban benne volt, hogyan írják. Hurrá. Memorizáltuk. Körbejártuk az 50-60 megállót, egyenként megnéztük a buszok tábláit. Semmi. Jó, fogjunk nyelvet. Komolyan, nem bonyolítottam túl a szöveget. Ennyit kérdeztem az emberektől: Mtskheta, busz? A legkomplexebb válasz az volt, hogy nye ponyimáju. Próbáltunk még valami információs irodát vagy bódét keresni, de semmi. Az egész tér boldog szervezetlenségben úszott. Ennyi. Leforrázva visszafordultunk. A GPS-ben egy véletlen belenagyításnál azt láttam egy épületre írva, hogy Central Bazar, gondoltuk, azt még megnézzük. De ez sem a mi piacunk volt, pedig az árkádok alatt a levágott disznófejek egy pillanatra reménnyel töltöttek el. Végül vettünk egy helyen grúz teát, egy másikon vagy 50 csurcsillát (nagy a család), és a nap legnagyobb sikerét, egy faék egyszerűségű dugóhúzót, 1,5 lariért. Innen kimentünk a már ismerős parkba a stadion mellé. Legalább ücsörögjünk egy jót, a két napi esős, szürke idő után a végre előbújó napsütésben.
Nem volt üres pad.
Aztán találtunk egyet, ahová még elfértünk.
– Figyelj, üljünk le amellé a csöves mellé! – mutattam rá egy távoli alakra.
Nos, közelről kiderült, hogy egy normálisan öltözött fiatalemberről volt szó, aki éppen a tabletjét nyomkodta. Leültünk, elővettük a papírba csomagolt csurcsillákat, nekiálltunk falatozni, időnként meghúztuk a pillepalackos bort, én rá is gyújtottam. A hapi meg egy idő után elment. Gondolom, nem csipázza a hajléktalanokat.
Mi mindenesetre jól éreztük magunkat, dacára annak, hogy tkp nem történt semmi. Azon kívül, hogy sütött nap, a park elviselhetően nézett ki, ettünk és ittunk és éppen jól éreztük magunkat.

Aztán elindultunk haza, busszal. Otthon bontottunk is egyből egy üveg bort (végre dugóhúzóval), vágtam hozzá egy kis sajtot, isteni volt. Lepakoltuk a kajákat és mivel még rengeteg időnk volt, mentünk egy kört az óvárosban. Pillepalack included.
Sioni katedrális. A koporsó helyén esküvői pár.
Aztán valahogy megint a kedvenc terünkön lyukadtunk ki. Ez egy árnyas, hangulatos kicsi park az óváros közepén, padokkal… és dominózó nyugdíjasokkal. De ne olyan békés, mosolygós embereket képzelj el, ezek az emberek itt életre-halálra dominóztak. Ki volt rakva az abakusz az asztalra, azon vezették az állást. Egy-egy lépés előtt perceket gondolkoztak, majd úgy vágták ki az esedékes dominót, hogy beleremegett az asztal. Nem is bírtam magammal, beálltam az asztal mellé kibicelni. Végignéztem két menetet, elismerően bőlogattam, majd megkérdeztem tőlük, fényképezhetek-e.

From Tbiliszi 2014

Innen hazasétáltunk. Útközben még beléptünk a GTC-be. Kenyér, vaj, saláták. Meg bor.
– Hülye vagy? – nézett rám Nej – Egész nap azon küzdünk, hogyan bírjuk meginni azt a rengeteg bort a hűtőből. Te meg még veszel?
– Kiszámoltam – jegyeztem meg szárazon – Ennyi még kell. El fog fogyni.

Útvonal: Busz keresése a Didube városrészben, illetve az óváros

Vacsora, a szokásos kivitelben. Öt óra körül fejeztük be. Beültem a bőrfotelbe, hogy akkor most relaxálok és készülök a pénz átadására. A relaxáció olyan jól sikerült, hogy háromnegyed hatkor ébredtem fel. Gyorsan bedobtam a zsebembe a pénztárcámat, a GPS-t, meg egy doboz szivart, Nejnek a lelkére kötöttem, hogy csak akkor húzza el a riglit, ha teljesen biztos benne, hogy én vagyok, majd lementem. A liftajtó a megszokott traktorhanggal nyitódott, egyáltalán nem volt tekintettel arra, mennyire vagyok ideges. Lent leültem valami kávára, rágyújtottam és bekapcsoltam a GPS-t. Tudom, valószínűleg ilyesmire nem kerül sor, de ez az utolsó nap estéje és ha nem tudunk megegyezni és neadjisten elvinnének valahová, tudjam, hol vagyok. Vártam. Negyed hétkor rájuk csörögtem.
– Helló Ilia. Én itt vagyok. És te hol?
– Tíz perc múlva ott leszek.
Hét óra körül érkeztek meg, az apjával.
– Helló.
– Helló.
– Itt van a pénz. 210 dollár.
Surr-surr. Számolás.
– Oké. Van valami egyéb probléma?
– Ja, a víz. Sok helyen nem lehet elzárni. A fürdőszobában csak a főcsappal tudunk manipulálni.
– Hmm. Apám felmegy és megjavítja.
– Istenments. Együtt tudunk élni vele.
– Hát, rendben. Helló.
– Helló.

És ennyi. Felmentem. Nejen láttam, hogy ugyanazok a gondolatok, melyek a találkozó előtt bennem felmerültek, őt sem kerülték el. Csak ő már el is könyvelte, hogy ezek tényleg elvittek valahová. Töltöttem egy pohár bort és először, amióta itt vagyok, gondtalanul terültem el a fotelben. Az utolsó esténken.
– Menjünk be a városba, csavarogjunk egyet!
– Oké, sötétben még úgy sem láttuk.

Túl bonyolult útvonalat nem választottunk. Ilyenkor úgyis az a lényeg, hogy a napközben már megszokott környezetre éjjel is rá tudjunk csodálkozni.

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

Szabadság tér, improvizáció az óvárosban, Sioni katedrális, gyalogos híd, Európa park. Hátha lesz péntek este műsor a szökőkútnál. Nem volt. De így is leülepedtünk az egyik padnál, mint az iszap, és néztük körben a tájat. Ugye ez az a pozíció, ahonnan egyszerre látsz mindent, ami fontos. Beszélgettünk, bort kortyoltunk, szivar, közben a táj szépségének abszorbeálása.

Útvonal: Esti séta.

Hazafelé még vettünk reggelre ásványvizet (Nej puhul), aztán otthon újra kipróbáltam a csodaszerzeményt, az új dugóhúzót.
Beletört a dugóba.
Döbbenten néztem rá. Direkt ezt az üveget hagytam az utolsó éjszakára, ez volt a legfinomabb kvevri. A szokásos lefelé szűkülő, hosszú nyakkal. Amelybe még akkor is csak hosszas, pokoli erőfeszítésekkel tudtam betolni a dugót, amikor az szabadon összenyomható volt. Most meg ott van beletekerve egy vastag és kihúzhatatlan fémspirál. De ez akkor is az utolsó éjszaka és akkor is a legfinomabb kvevri.
Engedjük ki a magunkban rejtőzködő McGyvert.
Nej az egyetlen értelmes késsel (a másik rögtön a második napon eltört) nekiállt faragni a dugót. Nem volt könnyű feladat, az üvegnek szűk volt a nyaka, a dugóhúzó maradéka meg nagyon útban volt, de azért csak sikerült neki vagy másfél centi hosszan lefaragnia a dugót. Csakhogy még maradt vagy három centi. Na, ekkor jöttem én és a nyers erő.
Nem jutottunk semmire. A kanalak és villák gyanúsan meghajoltak, de a dugó nem mozdult.
– Hoppá – csaptam a fejemre – A kilincs!
– Melyik?
– Amelyik nincs! A teraszajtón!
És tényleg. Az egyik ajtóból simán ki lehetett szedni a kilincset (mit kiszedni… állandóan kiesett) és az a derékszögű vas pont olyan erős, pont olyan formájú volt, hogy immár tudtam érvényesíteni a fizikai erőfölényemet. A dugó megindult. És már csak fél centi hiányzott, de a legszűkebb részen beragadt, a kilincs vasa pedig rövid volt, már nem ért le addig.
– Itt már csak a villa segíthet – töröltem le a homlokomról a verítéket.
– De az eddig sem segített.
– Tudom. De odáig már csak az ér le. Más nem.
Nem részletezem. Húsz perc alatt, egy csomószor erőt gyűjtve, egy csomószor nekiveselkedve, milliméterről milliméterre, de egyszer csak sikerült betolni a dugót.
Megszenvedtünk érte, de megérte.

Immár frusztrációmentesen, stresszmentesen, kisimult arccal feküdtünk le aludni.
Jól betakarózva, persze, hiszen a teraszajtók… de ezt ugye már tudjuk.

Tbiliszi 03/05

2014.10.09; csütörtök
Óváros

Nem kapkodtunk a reggeli készülődéssel. Elméletileg ma fog hívni Ilia a fizetés ügyében, feltehetően van annyi esze, hogy vagy reggel csörget, vagy este.

Alapos reggeli, Nejt sikerült rávennem, hogy ne vacakoljon a tejjel, a bor is tökéletes reggeli ital.

A mai cél a cipőtalpak simára koptatása volt. Tulajdonképpen egy nap alatt terveztük begyalogolni Tbiliszi összes látnivalóját. A település ilyen szempontból szerencsés, a látnivalók meglehetősen szűk helyre zsúfolódtak össze. De tényleg, ez egy nagyon furcsa város: olyan, mint egy csokornyakkendő. A központban a Kura folyó mindkét partján viszonylag nagy hegyek vannak, ezekre nem terjeszkedett fel a város. Ott vannak a katedrálisok, ott van az erőd, az elnöki palota és mindkét oldalon az óváros…. majd párszáz méterre már legelők, erdők. Északra és délre viszont hosszan elnyúlik, háromszög alakban kiszélesedve. Mondjuk ezeken a helyeken már inkább új részek, orosz tipusú lakótelepek találhatók, nem turistás vidékek. Kicsinek nem kicsi a város, 1,3 millió lakossal semmiképpen sem nevezhető annak, különösen úgy, hogy Grúzia egy 4,5 milliós ország.

Útvonal: Óvárosi csavargás

Lesétáltunk a Szabadság térig, aztán belevetettük magunkat az óvárosba. A hangulat egyből megjött. A házak állaga pár méter alatt rohamosan leromlott, az egyik utcából pedig pár bácsika tántorgott ki, egymásba ölelkezve, mit mondjak, nem nagyon lehettek már szomjasak, majd hangosan énekelni kezdtek és csak nagy sokára ismertem rá a dalra. Utána viszont egész nap nem bírtam kiverni a fejemből a dallamot.

Sétáltunk, sétáltunk… és nekem két dolog jutott eszembe. Az egyik a Romlás Virágai kötet, a másik pedig egy város: Odessza. (Pontosabban az Odessza utánérzés már a tegnapi séta során megjött, ahogy be-benézegettünk az Aghmashenebeli sugárút romosabb részén a kapualjakba.)

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

A képek ne vezessenek félre: nem csak ilyen, romjaikban is gyönyörű házakat láttunk, hanem voltak ronda épületek is. A szegénység nem jelent kötelezően romantikát.
Az óváros más részeit viszont felfuttatták: az Ancsiszkáti katedrális és a Sioni templom közötti út már műromos volt, értem ez alatt, hogy frissen renovált, felújított, de azért hangulatában a régihez illeszkedni igyekező épületek, utcák kötötték össze a két templomot.

From Tbiliszi 2014

A Kote Afkhazi, az óváros főutcája pedig teljesen nagyvárosias volt, macskaköves, fás, hangulatos út, kevés öreg házzal, sok üzlettel (borboltok tömege), utcai árussal.

From Tbiliszi 2014

De most még csak az Ancsiszkáti katedrálisnál járunk. Amikor azt mondom, hogy katedrális, ne a kölni dóm méreteivel vetélkedő templomokat képzelj el. Ezek borzasztóan öreg, következésképpen kifejezetten kicsi katedrálisok. Akkoriban ez volt a normális méret. Az Ancsiszkáti is illeszkedett a sorba. Kicsi, már-már karikatúraszerű ikonosztázzal, sötét belsővel, képeket csókolgató öregasszonyokkal.
Innen a Sioni templomhoz mentünk. Hasonló méret, de itt már szemmel láthatóan a környezet is a templomhoz tartozott, azaz a komplexum összességében már elég nagy volt.

From Tbiliszi 2014

A templom belülről hasonló, kicsi, sötét, sok bóklászó ember, kevés turista. A templom közepén koporsóban feküdt egy viasz szobor, gondoltam, valami korai szent lehetett.
– Micsoda hatásvadászat – csóváltam a fejemet. Iderakják, aztán még a kifolyt vérét is ráfestik a szája szélére, meg a lehunyt szeme alá. Körbesétáltam a koporsót, és a túloldalon megláttam egy fényképet. A nőt ábrázolta. Fiatal korában. Mai ruhában. Bakker… ez egy igazi hulla. Ide ravatalozták fel, ebbe az ősi templomba. Nem győztem áldani a reflexeimet, hogy nem kezdtem el korábban automatikusan fényképezni. A rokonsága körében. Nem is maradtam sokáig a templomban, kisétáltam a főbejáraton és igen, ott várakozott a halottas autó. Finom.

From Tbiliszi 2014

Nem mondanám, hogy a látvány összetört, de azért nyomot hagyott bennem. A sors furcsa fintoraként egy nappal később meg esküvőt láttunk ugyanitt, szóval az élet köszöni szépen, megy a maga útján. De azért egy-két napig még elég nyomasztó dolgokról beszélgettünk Nejjel. Valahogy mindig eszembe jutott az a fehér ruhás, töpörödött öregasszony, ahogy még halálában is mosolygott és mellette a fénykép, melyen látszott, hogy milyen életvidám, szép, nagyvilági nő volt valamikor.

From Tbiliszi 2014

Innen átváltottunk a modern korba. Abszolút a város központjában leraktak egy impozáns gyalogoshidat, a folyó túloldalán pedig elkezdtek kialakítani egy teljesen modern parkot. Ez az Európa park. Még nincs teljesen készen, de már most is igazi kikapcsolódást nyújtó hely. Teljesen sík, még a fák sem nőttek meg igazán, tele van zavarbaejtő modern formákkal… de nem ez a lényeg.

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

Hanem az, hogy innen a belváros összes kiemelkedő templomát, erődjét, palotáját és szobrát látni lehet, ha lassan körbefordulunk. Mint egy finálé a színházban, amikor a darab végén mindenki kijön a színpadra. A sziklafal alatt volt egy nagy szőkőkút, amellett ültünk le egy asztalhoz, gyönyörködni a látványban. Éppen megjegyeztem Nejnek, hogy ez nem lehet kispályás szökőkút, hiszen tele volt álló és forgő csövekkel, na meg látszottak a víz alatt a színes reflektorok is, amikor váratlanul beindították. Hétköznap. Délben. Néztük, nézegettük és akkor még nem gondoltuk, hogy lesznek ilyen szellemkastélyos élményeink később is.
A sziklafalon folytattuk az utunkat. Nem mászva, nyilván, hanem a lépcsőn. Bár mehettünk volna mászva is, ugyanis a lépcső melletti falból mászófalat csináltak. Újabb piros pont. Nálunk azért biztosan nem raktak volna nyilvános parkba ilyen meredek mászófalat, csak úgy, közhasználatra, minden biztosítás nélkül.

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

A dombon csavarogtunk egy kicsit az aviabari óvárosban, úgy intézve, hogy az elnöki palota mellett lyukadjunk ki. Gondoltam, lesz ott valami dísztér, vagy hasonló. Nos, nem volt. Magas, igénytelen deszkakerítés, az volt. Meg bentebb még magasabb hálók.

Az itteni köztársasági elnökök nem nagyon bíznak a népükben.

Külön érdekesség volt, hogy az óváros leglepusztultabb, legromosabb épületei pont a palota mellett álltak. Elég érdekes kontrasztot adtak.

From Tbiliszi 2014

Innen már csak párszáz méterre volt a legnagyobb grúz templom, a Tsminda Sameba katedrális. Nem nehéz megtalálni, fent van egy dombon, jó magas épület is, mindenhonnan látható. Pont szerencsénk volt, elkaptunk egy esküvőt.

From Tbiliszi 2014

Mondanom sem kell, nekem egyből a másik templom jutott eszembe, a ravatallal. Ez is egy kontraszt volt.

From Tbiliszi 2014

A templom egyébként csalódás. Hatalmas méretek és szinte üres. De nem úgy, mint egy firenzei templom, amely ürességében is magasztos, nem, ez olyan volt, mint egy festésre előkészített lakás. Vallási aurát tekintve a ma látott két kicsi templom több nagyságrenddel körözte le.

From Tbiliszi 2014

Maga az esküvő sem volt meghitt. A pár és a koszorúslányok/fiúk megszeppenve álltak a hatalmas tér közepén, előttük egy pópa motyogott valamit a szakálla alatt, de semmit nem lehetett hallani, pedig a fényképezőgépet kihasználva eléggé közel álltam. Nem, annyira nem, mert bennem még van jólneveltség. A többi fényképészben már nem volt, gyakorlatilag beledugták az objektíveket a pár orrába. Nem, nem hülyéskedek. Volt egy pillanat, amikor a pópa elfordult valamiért és nem tudott visszamenni a párhoz, mert a fényképészek közéjük nyomultak. Szegény nyomorult csak ott tipegett, motyogott és próbált visszafurakodni az ifjú párhoz.

From Tbiliszi 2014

Visszafelé szintén az aviabari óvároson keresztül mentünk le, de egy másik úton. Teljesen véletlenül futottunk bele egy autentikus piacba. Szűk volt, zsúfolt, koszos és büdös. Igazából nem is piac volt, hanem egy meredek macskaköves út két oldalára kirakott deszkapultok hosszú sora. Az úton még csorogtak lefelé a délelőtti eső okozta patakocskák, kerülgetni kellett rendesen a tócsákat. Egy mercis nem így gondolta, ezerrel bedöngetett a tömeg közepébe, az emberek és a tócsák egyszerre fröccsentek szét. A kofák kiabálása alapján azt hiszem, ezt a pacákot is simán meglincselték volna, ha megáll a közelben. Mondjuk engem nem zavart a dolog, ugyanaz a cucc volt rajtam, amelyikben Izlandon a vízesések alá is bemászkáltam, de Nej farmere elég komoly sebeket kapott.

From Tbiliszi 2014

Innen a Metekhi templomhoz sétáltunk le. Ez egy igen látványos templom, a Kura folyó egy részen magára talált és meredek sziklafalat növesztett maga mellé. A templomot pedig odaépítették, pont a sziklafal szélére, nyomatékképpen pedig odaállították a Tbiliszit megalapító Vakhtang Gorgasali király lovasszobrát.
Itt is esküvő volt, de ez a pár már ravaszabban járt el, lezáratták a templomot. Nem is mentünk be. Most mondd, csak egy újabb XI. századbéli minikatedrális. (Nyugi, csak elhalasztottuk.)

From Tbiliszi 2014

Visszamentünk az óvárosba, majd kapaszkodás. Jött a Narikala erőd, pontosabban mi mentünk fel hozzá.

From Tbiliszi 2014

Maga az erőd eléggé romos, nem is nagyon lehet benne mászkálni, meg kellett elégednünk a Szent György katedrálissal. Igen, egy újabb XI. századi pici kocka, kupolával. Belül ez is sötét volt, tele ikonokkal. Bármennyire is fura, de ezeket a templomokat közelebb éreztem az Istenhez, pontosabban ahhoz a félelemhez, ahogy az emberek a külvilág dolgainak megértésében keresték a transzcendentálist és egyáltalán, reménykedtek benne, hogy van. A későbbi templomok már inkább erőfitogtatások.

A hegy gerincén mentünk tovább. Van itt egy túraút is, ami annak fényében némileg meghökkentő, hogy még abszolút bent vagyunk a belvárosban. De ugye már írtam, hogy itt nagyon keskeny a város.

From Tbiliszi 2014

Nem sokkal messzebb található egy újabb kiemelkedő látványosság: Grúzia Anyácska szobra. Igen, kiemelkedő, ugyanis ezt a hatalmasra nőtt szobrot is mindenhonnan látni Tbillisziből.
Útközben elmentünk egy tábla mellett, mely a Botanikus Kert felé mutatott. Nej csodálkozva nézett, mert a kert tervben volt, csak éppen nem mára.
– Nyugi – hűtöttem le – Ez a tábla csak kamu. A kert piszok messze van, és nem is így fogjuk megközelíteni, hanem a másik oldalról, busszal.
A túraúton indultunk vissza a városba, a Betlehem templom felé. Nagyjából ekkor csörgött ránk Ilia, hogy jönne a pénzért, de lehűtöttem, miszerint irgalmatlanul nem vagyunk otthon, jöjjön inkább este nyolcra. Nyögött valamit, én beleegyezésnek vettem. Túl sokat nem foglalkoztam vele, mert már a templomnál voltunk.

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

És ez egy nagyon hangulatos templom. Oké, a klasszikus forma, kicsi, négyzet alaprajz, kupola, belül sötét, és ikonok, de ez itt, a házak közé bezsúfolva, egy meredek domboldalon, Grúzia Anyácska lábainál, egy kicsi, de hangulatos kert közepén… nos, hangulatos volt.

From Tbiliszi 2014

A templomok világából vissza a földre, a meredek domboldalon le az óvárosba. Címre mentünk, kijegyzeteltem egy remek borkóstoló/borbolt címét. Egy bizonyos borblogger írt anno az itteni élményeiről és nagyon dícsért egy külső óvárosbéli boltot, bizonyos Vino Underground nevűt. Én pedig még itthon elhatároztam, hogy inni fogok kvevrit, mégpedig megbízható helyen vásárolt kvevrit, kerül, amibe kerül.

Ja, mi is az a kvevri?

A bor, ahogy valamikor ismertük. A bor, ahogy ma már nem ismerjük. Azaz az a fajta bor, melyet sok ezer évvel ezelőtt, még bőven Európa megszületése előtt készítettek. A technológia teljesen más volt, fahordó helyett homokba ásott cserépedényekkel játszottak. Akit érdekel a módszer, annak javaslom látogasson el erre az oldalra, van magyar nyelvű verziója is. (Ha valakinek sikerül megnéznie a kisfilmet, árulja már le, hogyan szedték ki a fazekast a kvevriből. Nálam ugyanis 14 perc környékén megáll a film.)
A bolt koordinátája benne volt a GPS-ben, méterre pontosan oda is mentünk… ahol egy Xerox fénymásolást szolgáltató üzlet volt. Kicsit még szaglásztunk a környéken, de semmi. Így jártunk. (Utólag annyira nem is bánom, de ne rohanjunk ennyire előre.)
Viszont már kellően szomjasak voltunk (én), illetve ellenkezőleg, vízleresztési problémákkal (Nej), így kapóra jött egy Staropramen fantázianevű söröző. Legalábbis kiírva ez volt rá. Belülről viszont egy puccos étterem volt, az összes asztal megterítve, porcelánok, kristályok. A pincércsaj egyből ránk is mozdult, étlapokkal.
– Izé – dünnyögtem – Mi csak röfögni jöttünk. Milyen sörük van?
Pincércsaj étlapokkal el, mi meg nézegettük, melyik asztalhoz üljünk le. Pincércsaj vissza.
– Van másik termük? – érdeklődtem, hátha létezik csak sörözős rész is.
A csajszi bólintott és elvezetett egy másik szobába, ahol, ha csak lehet, még jobban meg voltak terítve az asztalok.
– Köszönjük, jó lesz az előbbi is.
Szó nélkül hozta a söröket, Nejnek is. Legalább ennyiből hasonlított a hely egy igazi prágai sörözőre. Sör. Slanya. Fizetés. Kértem a számlát, ki is hozták, finom bőrtasakban. Megnéztem, nyolc lari.
– Ten – adtam oda egy húszast a csajnak. Vigyorgott, eltette.
Ültünk. Vártunk. Sokat vártunk.
– Te, lehet, hogy azt értette, hogy thanks? – fogtam gyanút.
– Várjunk még pár percet.
Vártunk. A pincércsaj közben mobiltelefonált, mászkált. Aztán eluntam és odamentem hozzá. Nem vett rólam tudomást, csak kotorászott egy dobozban. Átmentem a másik oldalára. Ott sem vett észre. Megköszörültem a torkomat. Kicsit hangosan. Ekkor már rám nézett.
Hogy is mondjam. Igyekeztem óvatosan, udvariasan elmondani, hogy miért vagyok ott. A csajszi pedig közölte, hogy nem tud visszaadni. Majd a kezembe borított tíz larit, gyakorlatilag fillérekben.

– Oké, húzzunk innen – mentem vissza az asztalunkhoz. Még a kabátunkat is kint vettük fel.

Mit mondjak, eddig nem sokat tapasztaltunk a híres grúz vendéglátásból. És még nem volt vége.

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

Az óvároson keresztül mentünk haza. A főutcán az összes borbolt kirakatát végigszemléltem és hoppá! Az egyikben találtam kvevrit, nem is drágán. Bementem, az eladó mondjuk lebeszélt a kirakott darabról, ajánlott helyette két másikat, de árban ugyanott voltak, így elfogadtam. Hurrá. Van kvevrink.
Innen meglehetősen nagy kerülő lett volna a Smart, kaját viszont vennünk kellett, így ismét nekifutottunk a GTC-nek. És most már meg is találtuk az élelmiszer részleget. Bementünk. Ledöbbentünk. A Smarthoz képest óriási választék, pedig az sem volt rossz. Sajtok. Izgalmasabbnál izgalmasabb saláták. Kolbászok. Friss bagett. Feltankoltunk, majd elmentem a borokhoz. Sajnos nem nagyon tudtam válogatni, mert egy eladó csajszi megérezte, hogy külföldi vagyok (fogalmam sincs, honnan, istenbizony nem motyogtam magamban) és rámtapadt. Ismeretlen helyen, ismeretlen borok között úgy szoktam válogatni, hogy állok, nézelődök és várom, hogy melyik bor szólít meg. Erre most esélyem sem volt, a csajszi folyamatosan kérdezgetett, ajánlgatott. Végül kínomban mondtam neki, hogy kvevri és ő is ajánlott két üveggel, szintén jó áron. Még lekaptam két másik, szimpatikus üveget és boldogan cipeltem a zsákmányt a kosárhoz. Újabb jó kör. Már csak dugóhúzót kellett volna szereznünk, de itt is, hasonlóan a Smarthoz, csak húsz laris design dugóhúzó volt, arra meg sajnáltam a pénzt. Ember, két üveg bor ára, a reptéren meg úgyis elveszik.

Irány haza. Illetve, akadt még egy kellemetlen elintéznivalóm. Volt nálam 210 dollár, de ötvenesekben. Emiatt nem is tudtak a múltkor visszaadni. Most már nem akartam ezzel szarakodni, gondoltam, az egyik ötvenest felváltom. Persze ez nem olyan egyszerű, végül bementem egy pénzváltóba, közöltem, hogy 30 dollárért kérek larit és odaadtam az ötvenest. Simán ment, ott volt a tárcámban a 180 dollár. Nyugodtabban várhattam az estét.

From Tbiliszi 2014

Addig persze jól megvacsoráztunk. Az egyetlen gondot a dugóhúzó hiánya jelentette, a kvevris üveget ugyanis direkt úgy alakították ki, hogy szopassák a dugóhúzó nélküli embereket. Hosszú, lefelé elkeskenyedő nyak. Hogy pont ott, ahová már alig ér le a kiskanál, ott kelljen a legnagyobb erőt kifejteni. Kiskanállal nem is ment, végül nagynehezen találtam egy olyan villát, amelyiknek keskeny volt a nyele és azzal szenvedtem be valahogy a dugót. Hősies küzdelem volt, de majd megőrültem, hogy eddig minden sikerült és most csak azért ne ihassak kvevrit, mert egy nyomorult dugó nem enged oda.
Megkóstoltam. Hümmögtem. Biztosan ismered azt az érzést, amikor valami ismeretlent kóstolsz és egyelőre nem tudod eldönteni, hogy finom-e. De úgy a harmadik korty után azt mondtam, hogy megfogott. Tényleg finom. De más, mint amihez szoktunk. Nejt annyira nem vette le a lábáról, neki a hagyományos grúz fehér borok jobban ízlettek. (És azok is tényleg nagyon finomak voltak.) Szóval jól elvoltunk, falatoztunk, kóstolgattuk a salátákat. (A céklasaláta annyira nem jött be, a shuba viszont annál inkább, a padlizsánsaláta sem volt rossz, de ekkor már maradtam a tegnapról jól bevált babsalátánál.)

Kaja után vártuk Iliát. Gondosan előkészítettem az előlegszámlát, szép nagy számokkal rá is írtam, hogy mi mennyi. Ilia nem jött.
Bekapcsoltam a tabletet, átfutottam a leveleimet. És hoppá, egy levél az only-apartments-től. CC-ben tettek rá a végén. Ilia írt nekik… és felnyomott. Hogy nem akarok fizetni. Ráadásul azt is írta, hogy én azt mondtam neki, hogy már kifizettem 50%-ot előlegnek. A szerencsétlen összekeverte a fifteen (15%) kifejezést a fifty (50%) kifejezéssel, pedig ha csak egyszerűen matekozik, akkor is rájöhetett volna, hogy az általam említett 32 dollár előleg az a 210-nek nagyjából a 15%-a, nem pedig 50. És az egészben az volt a legszebb, hogy neki volt bőr a képén felnyomni engem, amikor ő felejtette el a foglalást, ő tagadta le a levelezésünket (érdekes módon, az only-apartments-nek írott levelében már emlékezett a foglalás azonosítójára), ő adta ki másnak a lefoglalt apartmant és ő adott ki helyette egy nem teljesen százas lakást. Na, remek.
Nyolc óra már elmúlt, de a hapi nem volt sehol. Telefon.
– Helló, itt Jozsef – üdvözöltem – Hol a faszban vagy?
– Ööö, izé – válaszolta – Akkor otthon vagy?
– Igen.
– Jó. Tíz perc múlva ott leszünk.
Fél óra múlva csörgött a telefonom.
– Itt vagyunk. Gyere le.
– Gyere te fel.
– Ööö, nem tudok. Ma még sokat kell tanulnom. Gyere le te.
Erre az érvre nem tudtam mit mondani. Összeszedtem a papírjaimat, toll, pénztárca, kulcs. Nejjel megegyeztünk, hogy a kettős kopogás leszek én, csak akkor nyisson riglit.
Lent erősítéssel vártak, volt vele egy csaj. Aki végre rendesen beszélt angolul.
– Olvastam a levelezésedet az only-apartments-szel – vigyorogtam rájuk.
– Oké, akkor tudod is, hogy mennyit kell fizetned – válaszolt a csaj.
– Felejtsd el. Az only-apartments száma hülyeség. Ők még úgy tudják, hogy két napot vagyok itt, nem hármat és nyolcvan dolláros a lakás, nem hetven. A matek sokkal egyszerűbb: 3*70 a szállás, én már fizettem 32 dollár előleget, kaptok 180 dollárt és minden rendben.
– De mi nem kaptunk semmit, értsd már meg! – kapta fel a vizet a leányzó – Amit te fizettél, az az only-apartments közvetítési díja!
– Ne szórakozz velem – komolyodtam el – Már vagy húszszor foglaltam ennél a cégnél, soha nem kellett külön közvetítési díjat fizetnem, az mindig benne volt az árban.
– De itt van a levélben! – mutatta a csajszi.
Valami tényleg volt ott, de nem ismertem a hivatalos kifejezést.
– Oké. Tisztázzuk le. Ma este én is írok az only-apartments-nek, rajta lesztek ti is cc-ben. Megkérdezem, hogy pontosan mi a helyzet. És akármit is válaszolnak, az alapján fogok fizetni. Jó lesz ez így?
– De biztosan az alapján fogsz fizetni? – kérdezte élesen a csajszi.
– Biztosan.
– Oké. Akkor találkozunk holnap este hatkor, ugyanitt.
– Oké.
Elváltunk. Fent hümmögtem valamit Nejnek, bontottam egy újabb üveg kvevrit, majd előszedtem a foglalás összes papírját, elektronikus levelezését és elvonultam matekozni. Hogy nehogy hülyeséget írjak az only-apartments-nek.
És itt jött a fordulat. Igazuk volt. Én az árat euróban kaptam, az előleget is abban fizettem, így nem ugrott ki elsőre, hogy az előleg fizetése után még tényleg 160 dollárnyi fizetendő díj maradt. Tehát amit én előlegnek hittem, az tényleg az only-apartments közvetítési díja volt, csak eddig én erről nem tudtam, mert vevőként soha nem derült eddig ki, mennyi volt a szállásadó eredeti, only-apartments nélküli ára. Csakhogy itt, a jelenlegi szállásnál, meg lett kavarva a szar, két nap helyett három lett, az eredeti lakás helyett pedig egy másik, más árral. És ők ekkor már only-apartment _nélküli_ árakkal kalkuláltak és letojták, hogy én közben mennyit fizettem a közvetítőnek. Hjaj.
Nagy levegő. Írtam egy udvarias hangvételű levelet, hogy átnéztem az összes papíromat, matekoztam egy sort és az jött ki, hogy nekik van igazuk. Elnézést kértem a félreértésért. Emiatt nem is írok a cégnek, jöjjenek holnap, megkapják a 210 dollárt. (Közben persze bennem volt az ideg, fogalmam sem volt, hogy Grúziában mennyire könnyű larit dollárra váltani. Hiszen pont ma délután váltottam be a dollárjaimat larira.)
Nejjel még dumálgattunk, de már nem volt olyan jó kedvünk, mint tegnap. A csajszi el is ment aludni, én még a kvevrivel leültem, internetet bogarászni. Gondoltam, megvárom, mit válaszolnak. Jól is tettem.
Hamarosan jött a válasz. A hapi kifejtette, hogy tulajdonképpen most jött rá, miszerint mi nem is három napot vagyunk ott, hanem négyet, így legyek kedves 280 dollárt fizetni.
Anyád.
Vártam pár percet, mire lehiggadtam, majd kínos udvariassággal, ahogy a hülye gyerekeknek szokták elmagyarázni, megírtam, hogy a szállásdíjat mindig az éjszakák után szokták fizetni, majd napra pontosan részleteztem, hogy mi hány éjszakát töltünk ebben a szaros lakásban. (Eredetileg úgy volt, hogy szombaton a cuccunkat ott hagyjuk, mert csak este hatkor indul vissza a busz, de itt már ilyesmi bizalomról szó sem volt.) Azaz a 210-et megkapja, de egy centtel sem többet.

Aztán vártam még egy órát, de erre a levélre már nem jött válasz. Elmentem aludni.

Tbiliszi 02/05

2014.10.08; szerda
Open Market

Ez valójában új napnak számít, legalábbis Nejnél, mert ő aludt is valamit, de nekem a kedd és a szerda összefolyt.

Szóval ott jártunk, hogy Nej fél kilenckor megébredt, összekészültünk, irány a város. Az első bankból kidobtak, mert csak tízkor nyitnak. Kávézók, reggelizők már voltak nyitva, de nekünk pénz nélkül csak a nyálunk csorgott.
– Oké, menjünk fel a Smartba – határoztam – Az egy nagyobb bevásárlóközpont, ott tudunk kártyával is fizetni.
– Mármint te – tettem hozzá, mert az én kártyámat ugye nemrég vonta be a bankom.

De végül szerencsénk volt, találtunk egy renitens pénzváltót, aki egyrészt nagyon jól váltotta a dollárt, másrészt már kinyitott korábban. Ebben az volt a jó, hogy így tudtunk aprópénzt váltani a boltban és beszerezni a buszjegyként is használatos 50 tetris pénzdarabokat. (A tetri a lari váltópénze. Ja, és egy lari 140 forint.) Végül a vásárlás túl jól sikerült (éhes ember soha ne menjen sok pénzzel boltba), gyk elköltöttük az összes frissen váltott pénzünket, ráadásul fél larikat sem kaptunk. (Csak valami ajándék játékticketet a szomszédos Wendy’s játéktermébe és amikor magyaráztam a csajnak, hogy kellene aprópénz, azt hitte, hogy a játékticketekről érdeklődök. És elmagyarázta. Többször is. Feladtam.) Hazafelé sétakor esett le, hogy ez így nem lesz jó, így megint bementem az undok bankba. Odaléptem a pénzváltó ablakhoz, erre egyből rámvetődött egy alkalmazott és egy biztonsági őr. Elég nehezen sikerült tisztáznunk, mi is volt ez. Habár csont üres volt a bank, a pénzváltó ablak meg még csak nem is odabent volt, hanem az előtérben, kábé két méterre a bejárati ajtótól, de csak egy eldugott ügyfélautomata használata után lehetett volna odamennem. Végül lehúztak nekem egy jegyet és már válthattam. Amikor kértem, hogy adjanak 50 tetris érmét is, undorral adtak kettőt. Nej meg közben kint nézte döbbenten, hogy mi folyik bent. Ja, és rajtam volt egy fullra pakolt hátizsák, amelyikben minden lépésre csörögtek a borosüvegek. Meg a pálinkás.

Mindegy, volt megint pénzünk. Csak éppen buszjegyünk nem. Oké, akkor iszunk egy kávét a szomszédos kávézóban, aztán majd váltunk ott. Hát… a kávé meglepően drága volt, (két kávé 12 lari, azaz 1680 forint), ráadásul amikor odaadtam egy ötlarist, hogy kérek érte 10 darab féllarist, meglehetős undorral lökte elém a csajszi a váltópénzt és persze csak kint számoltam meg és csak kilenc volt.

Eddig erősen kezdett a város.

De leszartuk. Beléptünk a lépcsőházunkba, lift, felüvöltött az ajtómotor, magunkra zártuk a riglit és fejedelmien megreggeliztünk. Illetve ebédeltünk, mert ekkor már jócskán délre járt. Jöttek a kóstolások. Csacsa. Ez a helyi törkölypálinka, de sokkal kifinomultabb, mint a miénk, leginkább grappa jellegű, de azok közül is a jobbakhoz hasonlít. Nagyon finom volt, és ehhez képest fillérekért mérték. (Fél liter kábé 10 lari a boltban.) És persze vettünk borokat is. Ez volt a kirándulás egyik értelme. Grúziában nagyon fejlett és egyben nagyon ősi is a borkultúra, régészeti leletek szerint már 8000 évvel ezelőtt feldolgozták a szőlőt és egyfajta bort csináltak belőle.
Csak hát azt a bort valahogy ki is kellett nyitni. A lakásról, bármennyire is impozáns volt első ránézésre, apránként derült ki, hogy lakhatatlan. A fiókban volt valami dugóhúzó-imitáció, de már amikor elkezdtem volna beletekerni a dugóba, eltört. Kávéskanállal benyomtam a dugót, a kanál nyelére szalvétát tekertem, majd ezt használtuk dugó helyett. És hát, azt kell mondanom, a pálinkához hasonlóan a bor is igencsak kítűnő volt. (Nem foglalkoztunk vörös borokkal, Grúziában egyértelműen fehér borokat kell kóstolni.)

Ebéd után rövid csendespihenő, majd irány a piac, Azért rögtön az első napon, hogy ha találunk finomságokat, akkor legyen időnk is az elfogyasztásukra.

Nem volt egyszerű. Sőt. Nem is igazán találtuk meg a piacot. Mármint _azt a piacot_.
A felkészülési fázisban rengeteg írást olvastam. Mindegyikben el voltak ájulva a tbiliszi piactól. Hogy tele van finomságokkal. Hogy a savanyítás istennői árulják az áruikat, magukat öregasszonyoknak álcázva. Sajtok. Húsok. Édességek, töménytelen mennyiségben.

Nagyon sok cikk. Hasznos információkkal. Csak azt felejtették el megírni, hol van ez a piac. Szerencsére annyit kivettem az írásokból, hogy a Didube városrészbe kell mennünk. Gondoltam, ha ott leszünk, akkor majd megtaláljuk valahogyan.
Némileg gáz, hogy ez a Didube városrész elég messze volt, kint a Tbiliszi Dinamo stadion mellett. Gyalog négy kilométer a szállástól, de szerencsére jár közvetlen busz. Ha megtaláljuk. Ugyanis kint a feliratok 80%-a grúz betűkkel íródott és nem egyszerű a megértésük. Négy nap alatt eljutottunk oda, hogy egy-két rövid szöveget visszakódoltunk, de ez sem olyan egyszerű, ugyanis ugyanannak a betűnek számtalan formája van, attól függően, hogy a helyi kalligrafikus hogyan érezte szépnek kanyarintani az íveket.

Az alábbi feliratok betűről betűre megegyeznek, csak az egyik grúz betűkkel íródott, a másik latinokkal. Figyeld meg a ‘z’ betűt az egyik feliratban, majd a másikban.

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

De a buszozás még arrébb van, kifelé eleve gyalog terveztünk menni. Azt írták valahol, hogy az Aghmashenebeli sugárút egy figyelemre méltó utca, az eleje óvárosi, a közepe bevásárlóutca, a vége pedig már Didube, ahol a piacot terveztük keresni. Szóval séta. (Előtte megpróbáltuk becserkészni a GTC-t is – Georgian Trading Center, kifejezetten nagy élelmiszerbolttal – az épület meg is lett, de nem találtuk meg rajta a bejáratot. Nem kicsit éreztem magam hülyén.) Az idő nem volt igazán jó, sűrű, szürke felhők, az eső lába végig a levegőben lógott.

Útvonal: Piackeresés

Az utca eleje tényleg óvárosi hangulatú volt.

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

Aztán megtaláltuk a piacot. De még mekkora piacot! Az útleírások némileg tévedtek: a piac nem a Didube városrészben van, hanem az egész városrész maga a piac. Kábé három kilométer átmérőjű körben mindenhol kofák, pultok, belső udvarok, parkolókból leválasztott murvás placcok és hatalmas csarnokok, régiek és modernek vegyesen. Óriási. Csak éppen az élelmiszerpiacot nem találtuk meg. Szárított krokodilpéniszt tutira tudtunk volna venni, Búvárszivattyút is. Ruhákat. Edényeket.

From Tbiliszi 2014

Megtaláltuk a zöldségpiacot. A gyümölcspiacot.

From Tbiliszi 2014

Egy árkád alatt találtunk néhány disznófejet is. De összességében azt a helyet, ahol halmokban állnak a fűszerek, a teák, az édességek, a savanyúságok, a sajtok… azt a piacot nem. Pedig próbálkoztunk, keményen. Végülis, erre volt szánva a nap.
Csurcsela viszont volt minden mennyiségben, legalább azokat végigkóstolgattuk.

From Tbiliszi 2014

Csurcsela: dió/földimogyoró felfűzve madzagra, majd must rákocsonyásítva. Nevezik mustkolbásznak is, na meg grúz snickers-nek. Egy köteggel kiültünk a stadion melletti parkba, jól esett üldögélni is. Aztán felszálltunk a 46-os buszra és kifigyeltük a helyieket, hogyan vesznek jegyet. A fél larist bele kell dobni egy nagy, ütött-kopott fémdobozba, meg kell nyomni egy gombot, erre kijön a jegy. Nem egy rocket science. De mielőtt lenéznénk a grúz atyafiakat, lehet kapni mágneskártyát is, erre lehet pénzt tölteni és ugyanezen a dobozon van kártyaolvasó is, leveszi a jegy árát és kiadja a jegyet. Hol van ilyen Budapesten?

Szóval hazazötyögtünk. Élményeket kaptunk, azért ekkora területen átélni a bazári hangulatot, a folyamatosan hömpölygő tömeget, még a szűk járatokban is, mindenképpen ingerekben gazdag élmény… csak hát jó lett volna finomságokkal a zsákban hazatérni. A biztonság kedvéért a Smartba még beugrottunk, végre volt friss kenyér, találtunk érdekes salátákat is (hagymás grúz babsaláta, piros paprikába töltött diókrém), azért ma sem fogunk éhen halni. A délelőtti borok kellemesen meghűltek, a csacsa is, kajáltunk egy nagyot, kitelepedtünk a teraszra, nem volt hideg, szivar, bor, beszélgetés.

Korai lefekvést terveztünk, de előtte azért még amortizáltunk a lakáson. A fürdőszoba nagyon szépen nézett ki, sötétzöld műmárvány, design csaptelep, meg ilyenek. Csak éppen Nej zuhanyzás után elkezdett kiabálni, hogy nem tudja elzárni a vizet. Bementem, megszakértettem… és tényleg nem lehetett elzárni a vizet. Elromlott a design csaptelep. Felnéztem az égre. Nem elég, hogy mostanában otthon is vizes problémákkal szívok, de most még itt is? Végül úgy oldottuk meg, hogy elzártuk a fürdőszoba főcsapját. Ezzel persze kilőttük a klotyit is, de szerencsére volt a lakásban még egy vizes blokk. Mondjuk, ott meg a vécékagylóban folyt állandóan a víz, de leszartuk. Szószerint. (Egyébként a konyhai csap is folyamatosan csorgatta a vizet, de ezt már megszoktuk. Nálunk is így ment az utóbbi hetekben.) Majd amikor végeztünk a teraszon, becsuktam az ablakot (beablakozták a teraszt, mondjuk elég szarul, mert az ablak alja nem lett rögzítve, ha nekitámaszkodtál, az egész hóbelevanc kilógott a levegőbe) és el akartam húzni a függönyt. Ez egy ilyen modern függöny volt, ez a széles szálakból álló függőleges redőnyszerűség, nos, amikor be akartam húzni, az egész szerkezet leesett a földre és egyből kibogozhatatlanná tekeredett. Hagytam a fenébe, nekünk úgysem kellett. A teraszra két ajtón keresztül lehetett kimenni, ebből az egyiken szar volt a kilincs, állandóan kiesett, emiatt nem lehetett az ajtót rendesen bezárni. A másik ajtón kilincs sem volt, így azt sem. Ja, és ez a két hálószoba volt. Mondjuk nem gond, elalszunk mi nyitott ablak mellett is, nemrég Izlandon még ennél is durvább körülmények között voltunk.

Nyolc körül úgy éreztük, hogy a továbbiakban már nem tesszük próbára a lakást, elmentünk aludni. Azért akárhogy is nézem, elég hosszú nap volt.