Egész napos döglés
2017.01.23; hétfő
Reggelre valami szokatlan látvány fogadott. Eltűnt a szürke szín. Kisütött a nap. Kiléptem a teraszra.
– Nézzétek, majdnem látszik a Vezúv!
– Az igen! És az Etna?
– Aha.
De tényleg. Itt vagyunk egy 3329 méter magas, éppen füstölgő vulkán közvetlen tövében. Két napja. És nem látszik, mert felhők és szürke és rengeteg eső. Aztán ma reggel, mintha áttűnne a szürkeségen a hegy körvonala.
A hagyományosan bő olasz reggeli után irány a város. Halpiac. Dóra ma nagyon ki akar tenni magáért: kardhalból steak, garnéla, plusz polipsaláta. Meg nekem húspogácsák. Vittem a fényképezőgépet: az első nap ugye még hátizsákkal voltunk, a rendes kamera a zsák alján kuksolt, így kénytelen voltam a mobilt használni. Ez ugyan jó telcsi, de fényképezőgépnek igen gyatra. Nos, arcon landoltam: a piacon alig volt árus. Nyoma sem volt a szombati tolongásnak, olaszos kiabálásnak, annak a jó piaci hangulatnak és választéknak. Éppen hogy találtunk egy-egy árust, ahol azért meg tudtuk szerezni, amiket akartunk. Elő sem vettem a kamerát.
Az én műsorszámom. Még hiányzott vagy 15 doboz szivar, meg az ínyencségek. (Ez utóbbiak elég drágák, de csak itt beszerezhetőek.) Nos, bementem az egyik boltba, mondtam, hogy a drágaságomat akarom. A boltosnak felcsúszott a szemöldöke.
– Mennyit? – kérdezte, miközben kinyitotta maga mögött a széfet.
– Mindet – mondtam szerényen.
Erre visszafordult. Még jobban felcsúszott szemöldökkel.
– Négy doboz van – közölte.
– Akkor annyit.
Csóválta a fejét. Meg sem mertem neki mondani, hogy tíz doboz a cél.
Aztán a fejéhez kapott.
– Van itt valami ritkaság – suttogta összeesküvő stílusban, és elővett a széfből egy Il Moro-t.
Most nekem csúszott fel a szemöldököm. Nem vagyok túl nagy véleménnyel magamról, de tényleg ennyire baleknak látszom? Ez ugyan egy nagyon finom szivar, én pedig nagy Toscano rajongó vagyok, ráadásul Olaszországban nem is annyira durva az ára, mint a fenti linken lévő amerikai boltban, de azért a helyi 40 euró is igencsak húzós ár egy szál szivarért. Ennyiért azért kifejezetten magas prémiumkategóriájú kubai szivart is lehetne venni.
Egy ideig még vitatkoztunk az árussal, végül sikerült meggyőznöm, hogy nem én vagyok Dagobert bácsi.
Mindenesetre legyen itt egy kedvcsináló videó. Amikor egy mocsok dög pacák elszív egy ilyen szivart. És mocsok jól érzi magát közben.
Visszatértünk a lakásba. Mindenkiről lógtak a cekkerek. Nagy zabálás lesz.
Dóra kezdte a polippal.
Habár a piacon azt mondták, hogy meg lett rendesen csapkodva – az árus mellett jelentős méretű kalapács feküdt – de séfünk úgy érezte, hogy ez még nem elég puha. Csak hát nem volt mivel ütlegelni azt a szerencsétlen jószágot. Végül megcsaptuk mindennel, amit találtunk. Sportos főzés volt. Szerencsére én fasírtot kértem.
Szokás szerint kiültem a teraszra. Az időközben barátommá vált templomot nézegettem. Már teljesen feloldódott, mintha egy kicsit közelebb is húzódott volna.
Az Etna is kidugta a fejét. Szolidan pöfékelt.
Ebéd után megint csendespihenő, most kivételesen én is szunyókáltam. Aztán egy utolsó nagy séta.
Az első állomás, szivarbolt. Ínyencség. Mondtam, hogy öt. A pacáknak a szeme sem rebbent, elővette a széfből. Jó hely.
Érdekes egy város ez, az ember azt hinné, hogy bejárt mindent, aztán elindultunk egy olyan irányba, amerre még nem voltunk – és amerre nem is számítottam arra, hogy lesznek érdekességek – aztán kiderült, hogy egészen nyüzsgő város van arra is, nem is kicsi, ráadásul tele megdöbbentő épületekkel, parkokkal.
A botanikus kertet mondjuk pont az orrunk előtt zárták be, de volt egy hatalmas közpark, bejártuk.
Forgalmas tér. Fákkal. Nagy templommal. Az egyik sarokban trombitaszó. Nézzük meg. Fedett kioszk, egy csomó ember, a trombitás az Il Silencio-t fújja. Végül is, igen, eléggé késő van már a takarodóhoz. Vettem az egészet kamerával. Aztán egyszercsak szó bennszakad, kamera kikapcsol, elrak. Bakker. A sakkasztalon egy koporsó feküdt, az emberek pedig gyászolók. Mi ez? A trombitás befejezte, a közönség megtapsolta, majd négy markos ember felemelte a koporsót és vitték tovább a templomba.
Én meg csak néztem. Azannya. Így kell meghalni. Hogy a haverok, akikkel a megboldogult feltehetően egész nap a kioszkban sakkozgatott, a templom előtt még felravatalozták a sakkasztalon, az egyik haver elfújta az Il Silencio-t, és csak utána jöhetett a hivatalos templomi rész.
(Belegondoltam, hogy nálam ez hogyan nézne ki. Hülyén. Engem a számítógép előtt kellene felravatalozni.)
És még nem volt vége a napnak. Holnap korai kelés – megint – azaz ma este össze kell pakolni a nagyját. Rohadt sok cuccunk lett. Az a rengeteg szivar, a rengeteg tégla méretű sajt. Tetriszeltünk rendesen. Így is kimaradt egy csomó kaja, melyeket meg kellett enni. Bilagit.
Meg a sok felesleges dolog. A tablet. Melyet kihoztam, de be sem kapcsoltam. A tepsimobil remekül helyettesítette. Viszont a repülőtéren természetesen külön ki kell szedni a tömött táskából.
Hazautazás
2017.01.24; kedd
Szerencsére eseménytelen. Korán keltünk, időben indultunk. A busz egyből jött. A szekuritin gond nélkül átjöttünk, bár volt némi para a sajtok miatt. (Állítólag plasztikhoz hasonló lenyomatuk van a szkennerben.) Az olaszok megint elég lazák voltak, a gépünk 45 perc késéssel indult Budapestről, de a kijelzőn az állt, hogy nincs késés. Még akkor sem javították, amikor már el kellett volna indulnunk, de a gép még sehol sem volt, nyilván a boarding sem kezdődött el. Annyira nem bántuk, jó volt élvezni a meleget, a napsütést. A kijelzőn ugyanis láttuk, hogy odahaza minusz tíz várt ránk.
Megkaptuk.
Linkek:
Recent Comments