Search: “"Sörkolbászbringa a Duna mentén"”

Budapest
2019.08.24; szombat

Távolság: 71 km.
Szint felfelé: 230 m.

Istenem. Ezt is leírhattam. Budapest. Este otthon alszunk. Ágyban. Párnák között. Halni meg.

De addig még el is kell jutni.

Ma reggel a másik véglet. 6.40-kor bukott elő a nap a hegy mögül és már egyből perzselt. A reggelinél még csak-csak elvoltunk, de utána a sátor összerakásánál már izzadtunk. Ma már elhittük a levelibékának, hogy nem fog esni, ezért is hagytuk a sátrat a végére. Meg már nem érdekelt, akár vizesen is elrakhatjuk. Otthon úgyis ki lesz terítve száradni. Velünk együtt.

A komphoz könnyű volt időre menni, itt van tőlünk a kikötő 200 méterre.

Ja, miért kompoltunk itt és miért nem kompoltunk soha odakint? Azért, mert nem szeretünk kompolni. Egy bizonytalanság. Időt zabál. Elrontja a tempót. Inkább vettem a fáradságot és úgy terveztem meg az útvonalat, hogy mindig a jó oldalon legyünk, de még időben átmenjünk előtt valami hídon.
Jelen esetben mindenképpen a pesti oldalon akartunk megérkezni. Egyszerűen jobb a terep. Visegrádtól Szentendréig csak rövid szakaszokon van bringaút és Szentendre után sem túl rózsás a helyzet. A pesti oldalon ezzel szemben csak Dunakeszi és Újpest között van egy 3-4 kilométeres necces szakasz, egyébként tök jó. És persze ott van a gödi csárda. Igen, a budai oldalon meg a Római-part, de nekem a gödi csárda jobban bejön.
Tudom, az igazán stílusos lezárás az lett volna, hogy elgurulnunk a vár alatt, szemben a parlamenttel, beleujjongunk a fejkamerába… de ezeket csinálják csak a turisták.

20 perccel a komp indulása előtt ott voltunk. Mások nem kapkodtak ennyire, tudták, hogy a személyzet csak 5 perccel korábban sétál ki. Addigra szépen összegyűltünk, vakartam is a fejem, hogyan fér el ennyi minden azon a kis hajón. Egy csomó autó, köztük egy bátor kamion, bringás turisták, na meg egy lovas pár is.
De végül mindenki felfért. Igaz, kamerázni nemigen lehetett, a kamion mindenhol belelógott a képbe.

A túlsó parton egyből sör. Már ekkor cudar meleg volt. Nekünk pedig reggelre nem maradt hideg sörünk. Meg egyébként sem siettünk. A lányomnak megüzentük, hogy jöttünkre 14-15 között számítson északnyugat felől, addig meg kényelmesen megesszük ezt a hatvan kilométert.

Hatvan? Azt írtam volna, hogy hatvan? Hát, az írás fejlécében 71 km. szerepel.
Benéztem. Nem kicsit. Nagyon.
Visegrád nekem rendszeres bringás kirándulóterep. Elég jól ismerem. Úgy is ragadt meg bennem, hogy 60 kilométeres táv. Ja. A budai oldalon. Csakhogy most a pesti oldalon jöttünk, a jóval nagyobb íven. Márpedig az egy jó tízessel hosszabb.

Verőcénél közelít egymás mellé a bringaút és a főút. Na, mit tippelsz? Defekt. Rohadt meleg, zaj, kipufogószag. Én pedig szerelhettem megint. Nagyjából ekkor volt az, amikor az összes bizalmam elszivárgott a bringával kapcsolatban. Pedig volt rengeteg: ahogy már korábban is írtam, kábé 2200 kilométert túráztunk eddig ezekkel a kerékpárokkal, ezzel a felszereléssel, soha sehol nem volt semmilyen meghibásodásunk, még csak egyszerű defektünk sem.
Most meg?
– Sárvédőtartó letörése.
– Hátsó fékbowden elszakadása.
– Küllőtörés.
– Felni deformálódás.
– Felni kirepedése öt helyen.
– Sárvédő kényszerű letörése, ezzel a teljes világítás kinyírása.
– Láncvédő eltörése, később kényszerű letépése.
– Négy defekt nálam, egy defekt Nejnél.
– Nejnél két láncleesés.
Azért ez elég ugrásszerű változás, nem? Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy semmivel sem vittünk több cuccot, mint amennyit korábban szoktunk. (Igen, mert kétnaponta váltottunk tisztát, így ugyanannyi ruha kellett, mint egy egyhetes túrán.) Oké, a bringa a túra előtt közvetlenül nem volt szervízben átvizsgáláson, de júliusban igen.

Aztán ha már itt vagyunk, összeírom – leginkább magunknak – a pakolási tapasztalatokat.

• Gázpalack, gázégő, alumínium edény, instant kávé… teljesen feleslegesek. Már induláskor sem akartam elrakni, de Nej erősködött, hogy ő kávézni akar reggelente. Aztán neki is jobban bejött a sör.
• Nem kell a kormányra szerelhető mobiltartó. Pedig télen tök jó ötletnek tűnt… csak aztán azok a fránya részletek.
  – Nem teljesen vízhatlan. Az esőt kibírja, de a pára belemegy.
  – Pont annyit vesz el a mobiltelcsi fényerejéből, hogy ha látni is akarok valamit, akkor teljes világításra kelljen kapcsolnom.
  – Teljes fényerővel a telcsi maximum 2,5 órát bír. Nyilván egy egész napra ez használhatatlan. Csak ehhez kellene napi 3 powerbank.
  – Remek dolog, hogy nézhetem közben, mit vesz a Gopro, így nem lesznek félresikerült felvételeim… csak éppen a Gopro app egy szutyok szar, időnként úgy rántja magával a telcsit, hogy csak a kikapcs/bekapcs segít.
  – Az egyedüli dolog, amire használható a mobiltelefon egy bringatúrán, az az, hogy amikor a túragps bélyegnyi kijelzőjén nem egyértelmű a helyzet, akkor megnézem Locus-ban is a részleteket a mobil sokkal nagyobb kijelzőjén. A mobiltartóból viszont nagyon körülményes kivenni a telefont, sokkal egyszerűbb a kormánytáskából.
• Az Olympus MILC kamera töltője. Másfél akkumulátort használtam el a két hét alatt. És van belőlük öt.
• Nej fényképezőgépe, akksikkal, töltővel. Elő sem vette, mindent mobillal rögzített. (Jelzem, én is elég sokat használtam a mobilt. Az új Nokiának kifejezetten jó a kamerája.)
• Fém felespohár-készlet. Négy darab 3 centes, négy darab decis pohár. Egyszer sem használtuk. Jó volt az üvegből is.
• Bringáskesztyű. A túrabringáknak kényelmes a kormányuk. Nej hozott, nem használta.
• Ezzel szemben kritikus a szivacsbetétes nadrág. De erről már írtam.
• A műanyagpohár maradhat. Különösen, ha borvidéken megyünk keresztül.
• Állandóra elrakott félliteres pillepalack, víznek. Nagyon sok helyen nincs se kocsma, se kút, nagyon hosszú szakaszokon sem. (A kulacs nem praktikus: szükség esetén nem dobható el.)
• Hosszabbítós elosztó, négylyukú USB töltő. Elképesztően kritikus elemek. Máshogy egyszerűen nem lehet ennyi mindent 1 nap alatt fullra tölteni, akár egy konnektorból is.
• Reklámszatyrok. Vinni kell egy kilót. Van is itthon annyi, hogy életünk végéig elég lenne. Ehhez képest kint pénzért vettük. Nagyon sok bringás pihenőben van pad, de nincs kuka. Ilyenkor cipelnünk kell magunkkal a szemetet. Erre nagyon jók ezek az eldobható szatyrok.
• A szerszámkészletre ráfér még egy optimalizálás. Meg voltam győződve róla, hogy mindenünk van, ami kellhet, aztán menetközben derült ki, hogy mégsem. A kombinált kulcson például nincs 12-es kulcs, pedig a bringához kellett volna.
• Észrevettél valamit? Egyszer sem szidtam a Goprót. Tökéletesen működött. Minden felvétel sikerült. Megérte a 3-asról 7-esre váltani.
• A pakolási szisztémát teljesen át kell gondolni. Pók szóba sem jöhet. Meg kell oldani, hogy madzagokra se legyen szükség. Amikor naponta négyszer-ötször kell le-föl szerelni az esővédelmet, nagyon fontos, hogy az minél egyszerűbb legyen. A súlynak is egyenletesebben kell eloszlania, legalábbis nálam. (Az enyém a nagyobb bringa, azon van a súly nagyobb része.)

Ott jártam, hogy defektszerelés. Megint könyékig mocskos voltam és most vízünk sem volt. De még a fű sem volt harmatos. Így jártam. Szerencsére Vácon van nyomós kút, hatalmasat fürödtem.

És igen. Hamarosan ráfordultunk a gödi csárdára. Amiről ábrándoztunk két héttel és 1250 kilométerrel korábban.
És tényleg frenetikusan jó érzés volt.

Persze a nap közben zenitre jutott és bekapcsolta az összes fűtőelemet. Sebaj, innen már simán hazagurulunk. 25 kilométer. Egy etap.

Nej az Árpád-híd alatt pukkadt ki.
– Álljunk meg valahol. Pihenjünk!
– Ne hülyéskedj már. Ekkora távokat simán le szoktunk tolni máskor egyben.
– Készen vagyok.
– Nem akarok megállni. Utálom a bringát. Egy percig sem bízok benne. Addig nem leszek nyugodt, amíg otthon be nem lököm a sarokba. És már szeretnék túllenni ezen a rémálmon, minél hamarabb. Már csak attól is frászt kapok, ha belegondolok, hogy megint eltörhet egy küllő, letörhet a pedál, elgörbülhet egy lánckerék, vagy egyszerűen csak kapunk még egy defektet és már csak ragasztott belsőnk van.

Rossz döntés volt. Még én is ezt mondom, pedig Nejnél százszor jobb a bringatűrésem. De amikor szenvedtünk a tűző napon, az izzó aszfalton, a Bajcsy környéki felbontásokban, a Kiskörút eszeveszett forgalmában, az Üllői úton teherautók, buszok, kamu lerobbant kisáruszállítók között, az Ady út szűkítéseiben, a kispesti stadion körüli szűk, de piszkosul forgalmas utcákban, ezerszer elátkoztam ezt az egész bringázás dolgot. A végére 36 kilométer lett, megállás és víz nélkül, tűző napon. Egy ilyen túra után. Brutális.

Aztán kijöttünk az erdőből. Csengetés. Az udvarunkból ujjongás. Sógornőm és az öcsém rögtön kirohantak két sörrel. Megérkeztünk. De ezt már megírtam.

És innentől vége a kolbászok és péksütik, sörök mértéktelen fogyasztásának.
Holnaptól a konyhamérleg uralma kezdődik.

– Relive videó –

Térkép

A teljes útvonal

Visegrád
2019.08.23; péntek

Távolság: 76,2 km.
Szint felfelé: 180 m.

Reggel megint esett egy kicsit. Szép teljesítmény ez egy olyan várostól, amelyikről a meteorológia azt mondta tegnap is, meg ma is, hogy semmi eső nem lesz.
Persze ez megkavarta rendesen a napi stratégiát. Először a sátor jön. Csakhogy ilyenkor már nem tudjuk a cuccokat vízhatlanul tárolni, azaz full összepakolás, ponyva. Így viszont nem tudunk átbringázni a strandra, ahol a padok vannak. Szóval az lett a vége, hogy becuccoltunk a mosogatóhelyiségbe és ott reggeliztünk. Állva, mint a lovak.
Persze néhányan már hajnalban is bejöttek. Ki csak úgy benézni, mi ez a mozgás, ki meg fogat mosni. Mert a mosogató 10 méterrel közelebb van, mint a mosdó.
Mi meg… kaptunk mindet. Lenéző pillantásokat. De volt néhány ejha! is. Mondjuk tényleg nem lehet megszokott látvány, ahogy reggel 7.10-kor besenyőpista bácsisan, egyik kezünkben kolbásszal, a másikban sörrel morgunk vissza, hogy morgen.

Mire elindultunk, beborult és elkezdett csepegni az eső. Ki is tartott több órán keresztül. Dafke nem húztuk fel a ponyvát, se a bicóra, se magunkra. Mert egyébként meg meleg volt.

Süttő, Nagyivó söröző. Már csak a neve miatt is betértünk.
Görbelábú, vékony hapsi, némileg támolyogva. Bemegy.
– Hihi, már megint itt van! – nevet fel odabent valaki.
Délelött 10.21.

Aztán teljesen váratlanul eltűntek a felhők és kivirított az ereje teljében tomboló augusztusi nap. Pillanatok alatt csatakossá izzadtuk magunkat. Én ugye alsónadrág/rövidnadrág/vastagnadrág kombinációban nyomom négy napja a nyereg feltörése miatt – ne tudd meg milyen így pisilni – na, kánikulában van ám tocsogás a nyeregben.

Esztergomban kajáltunk volna, de előtte ráleltünk egy Ficánka nevű halcsárdára. Egy koszvadt, lepukkadt bódé, de volt hekk, volt sültkolbászhal, meg sör is. Esztergom után egy üde vízparti bringaút után hosszú, monoton bringázás. Pilisrátótig meg sem álltunk, de ott is csak bolt volt. Meg árnyék. Meg sör. Meg még egy sör. De csak a meleg miatt.

Nagyon nehezen ment. Nej már folyamatosan matekleckének hívta magát. Lejjebb vettem a sebességet, 20-as tempóról 18-ra, de ez is túl gyors lett, Nej rendszeresen lemaradt. De azért csak letoltuk az utolsó 10 kilométert is.

Kicsit fura kemping. Dög- és hullaszag. Töküres. Recepció sincs. Át kell menni a közeli szállodába. Van esetleg faház, bungalló? Nincs, mind ki van adva. Nem mondja, abban a kempingben vannak emberek?

Igen, ez már az az időszak volt, amikor rendszeresen meginogtunk.
– Itt van egy zsák pénz, adjatok már léccilécci valami normális szállást!
– Sajnálom, mind elfogyott!
Így végül mindig maradt a sátor.

Sátrat úgy állítottunk, hogy nem volt sátorállítós sörünk, de a rohadt melegben mindegy is volt.

Utána bolt, vacsorakaja, reggelikaja, sörök. Leültünk a kempingben a kihalt presszó kihalt teraszára. Árnyékba.

Teljesen bizarr ez az egész kemping, de nem rossz. Tulajdonképpen az egész a miénk. Sehol nem mozog senki.
Gyorsan egy sör. Ez volt a sátorállítós. Aztán még egy. Ez volt a blogolós. Aztán harmadik.
– És ezt miért? – kérdezte Nej.
– Mert pokoli meleg van és melegszenek a sörök. Addig kell meginni ezeket, amíg hidegek.
– De akkor mi lesz később?
– Elmegyünk megint hideg sörért a boltba. Hétig nyitva van.
– Te egy zseni vagy.

A rövid távolság, azaz korai érkezés hátrányai. 17.00-kor vacsora. 17.15-ig. És aztán? Este tízig izzik a levegő, esély sincs alvásra a sátorban. Sör? Öt órán keresztül? Nem pálya. Jó, lehet jegyzetelni. Szerencsés esetben találunk hosszú beszédtémákat. De baromi lassan tudnak ilyenkor vánszorogni a percek.

– Észrevetted, hogy ez a kemping tulajdonképpen egy hatalmas gyümölcsöskert?
– Ja. El is gondolkodtam, hogy tudnék-e egy ilyen telken épült házban élni?
– Itt? Visegrádon?
És máris megvolt a beszédtéma estére.

– Relive videó –

Térkép

Komárom
2019.08.22; csütörtök

Távolság: 90,3 km.
Szint felfelé: 270 m.

Reggel enyhe szél, ragyogó napsütés. Nézzünk meteorológiát, mert ugye minden reggel az határozza meg a tevékenységek sorrendjét.
– Azt mondja, hogy esik az eső – olvasta fel Nej a mobiljából.
– Micsoda? – néztem körbe. Felhő sehol, süt a nap.
– Azt is mondja, hogy egész nap esni fog.

Hát, izé. A sátorral nem viccelünk. Akkor először összecuccolunk és csak utána reggelizünk.

Ez egyébként egy érdekes kemping. Valójában egy hotel, mely mellékesen hasznosítja a hátsó udvarát is, de nem az a lényeg. Hanem az, hogy a vízierőmű mellett építettek sportolási célú csatornákat is, kihasználva, hogy szép nagyot esik a Duna. Milyen sportok? Vadvízi evezés, rafting. Hiszen vadvízből az erőműben van bőven.
Itt konkrétan van egy tükörsima csatorna, kezdőknek. Ebben csak belógatott rudak vannak, melyeket kerülgetni kell. Mellettük viszont van egy whitewater és egy rafting pálya, melyek… ejha. Reggel kisétáltam és pont elkaptam egy pacákot, aki gyakorolgatott. Én simán betojtam a parton, pedig csak néztem, hogy mit csinál. Nagyon durva sport ez.

Aztán indulás. Az ígéretnek megfelelően rögtön eleredt az eső. Délig el sem állt.

Na most, sokmindent el lehet mondani a környékről. De az senkinek soha nem jutott még eszébe, hogy a Dunacsúny – Bős közötti szakaszt szépnek nevezze. Nem is az. Különösen szürke, monoton esőben nem az. Üzemi csatorna. A Dunát hatalmasra duzzasztották, egy Duna-tó lett belőle. A gát viszont tiszta beton, alul vastagon bekátrányozva. Ugyanilyen a túloldalon a part is. A kerékpárút kiváló minőségű, gyakorlatilag elmenne osztrák bringaútnak is. Egyenes, gyors, hatékony. Csak éppen semmi infrastruktúra sincs. Nemhogy büfé, de még csak egy nyomorult pad sem. 30 kilométeren keresztül. Nem lehet mást csinálni, csak folyamatosan tekerni. Lélekölő.

Értem én, hogy gazdaságilag, illetve árvízvédelmileg nem is lett volna olyan rossz eredeti formájában mégis megépíteni a Bős – Nagymaros rendszert, de elég végigbringázni a köztes gáton a szlovák duzzasztás mellett, aztán kajakozgatni, kenuzgatni néhányszor a Szigetközben… ordító a különbség.

Nos, gondolhatod, az első falunál, Szapnál lezúztunk balra, be egy csárdába.

Napi menü (menzaszint), két korsó Krusovce. aztán elpilledés. Olyan nehezek lettünk, mint a bálnák. De mikor volt utoljára olyan, hogy ráborsoztam, rásóztam volna egy zöldséglevesre? Ember, 12 napnyi kolbász és péksütemény van mögöttünk.

Utána egy ideig a közúton mentünk, majd Medve előtt visszatértünk a töltésre. Amilyen profi volt eddig a kerékpárút, annyira vacak lett innentől. Murvás, de nem az a kemény murvás, hanem az a mély, süppedős fajta. Amelyikben jobb esetben csak elakad a bringa, rosszabb esetben meg felborul. Egy ideig mentünk a töltés melletti földúton, de látszott, hogy ez nem fog sokáig működni.
Csakhogy nem tudtunk menekülni sem. A helyi kitáblázott kerékpárút már régen elment észak felé, jó nagy kerülőt leírva. Az egyedüli megoldás az volt, hogy kivergődünk valahogy a közeli műútra, aztán megyünk az orrunk után. Szerencsére egyszer közel is kerültünk az úthoz, ráadásul volt egy összekötő földút is.
A végén méteres átmérőjű tölgyfák keresztbefektetve. Több sorban. Elég határozott jelzés, hogy ember, ne gyere ide be. Csakhogy mi ki akartunk menni. Valahogy átszenvedtem a baromi nehéz bringákat rajtuk, de az enyémnek az alját odaütöttem és az egyébként is törött láncvédő elmozdult, sajnos visszapattinthatatlanul. Innentől olyan hangja lett a bringámnak, mint egy traktornak. Letéptem a faszba. Nej persze sikoltozott. Valahogy nem látja át egyből a durva, de logikus megoldásokat. A bringámból meg lassan cross terepkerékpár lesz, sorra eltűnik róla minden kényelmi felszerelés, a végére jó, ha két kerék és egy puszta váz marad belőle. De remélem, hazavisz.

Ha hazaérek, egy hétig kezet fogok mosni. Kényszeresen.

Innentől közúton folytattuk.

Kolozsnéma. Az első bravúr. Hogy észrevettem a fák alatt egy bezárt, de öt perc múlva nyitó boltot. Aztán éppen a jól megérdemelt Fácánunkat kortyolgattuk a bolt előtt, amikor megszólalt a falurádió. Ember, ezer éve nem volt ilyesmiben részem. Először lement az “Egy szoknya, egy nadrág” sláger. Majd többször is bemondták, hogy holnap gyümölcsárusítás lesz a főtéren, holnapután meg zárva lesz a bolt. Meg ilyenek. Tátott szájjal hallgattuk.

A második bravúr az volt, hogy Őrsújfaluban kifigyeltem – bringáról, 18 km/h sebesség mellett – hogy a cukrászdában csapolnak sört is. Mert egyébként nem igazán voltak sörforrások. Nem gondoltam volna, de a mai nap is igen sivatagosan alakult. Az út fele a kihalt gáton, a másik felében pedig szinte semmi bolt, semmi kocsma.

A cukrászdából, ahol sört csapoltak, jókedvűen álltunk fel. Azért van még remény. De az optimizmus csak a bringáig tartott. Eleredt az eső. Komáromban. Ahová a meteorológia egész nap nem ígért esőt. Sóhaj. Rakhattuk fel újra a ponyvákat. Aztán irány a város.

A legszarabb élményem volt az utazás során.

Délutáni csúcsforgalom egy bevezető főúton, még a szlovák oldalon. Autók, kamionok között. A csepegős esőből pedig egy virtigli felhőszakadás lett. Toltuk, toltuk. Szerencsére volt egy elég széles leállósáv, szóval végülis elvoltunk, de egy barom oldalról betette a kocsija orrát a leállósávba, ezzel belelökött a forgalomba, az utat meg éppen javították, a normál sáv 5 centivel mélyebbre volt marva, mint a leálló, amikor pedig megpróbáltam visszamenekülni, a hegyesszögű felmászást nem kultiválta a bringám, azaz akkorát taknyoktam, mint egy ház. Főúton. Csúcsforgalomban. Felhőszakadásban. Persze, ordítottam, toporzékoltam, a köcsög meg ki sem mert szállni a kocsijából, aztán megvizsgáltam magam, hmm, minden oké, megvizsgáltam a bringát, ott már nem, de javítható. Továbbmentünk. Párszáz méterrel arrébb volt Billa, oda úgyis be akartunk menni, leálltunk. Bementem. Vásároltam. Erre amikor kijöttem, a felhőszakadásnak nyoma sem volt. Ezerrel sütött a nap.
Mi van itt, valaki kicserélte az augusztust egy kibaszott áprilisra?
Helyreigazítottam a kormányt, kifüstölögtem magam és mentünk tovább. Hogy érezd a viccet: a felhőszakadás 8 kilométerrel a vége előtt kapott el minket, a bukás, az eső elállása, a kitörő kánikula és az újbóli leszerelés meg 5 kilométerrel. Azaz perceken múlott minden. Halló, odafent, nem lehetne már végre elfelejteni engem?

Megtaláltuk a kempinget. Kedves emberek. A recepciós hölgynek a szíve szakadt meg, amikor jeleztem, hogy nem hoztunk fürdőruhát, ő viszont kénytelen volt felszámolni a kemping mellé a strandbelépőt is. De a legaranyosabb a sorompós beengedő asszonyság volt. (Az más kérdés, hogy nyugaton ilyen, hogy külön sorompónyitogató ember, nem létezik.)
– Messziről jönnek?
– Igen.
– Honnan?
– Nagyon messziről.
– De mégis?
– Donaueschingen. 1200 kilométer.
– Szűzmáriaszentjózsefirgalomatyjanehagyjel. Mióta jönnek?
– 12 napja. Olyan napi 100 kilométer körüli tempóval.
– Uramirgalmazz. Végig sátorban aludtak?
– Igen.
– Krisztusakiamennyekbenvagysegíts.
Majd némi gondolkodás után odafordult Nejhez.
– És mondja kedves, maga is élvezi?
Amire persze az adekvát válasz az lett volna, hogy ádehogy, de a kontroll fenntartása miatt muszáj. Ehelyett Nej elröhögte valamivel.

Nincs pad. Az egész kempingben. Míért? Aki bringás, az nem hoz magával se széket, se asztalt. Márpedig volt kerékpáros rendesen a kempingben.

Mi a bécsi technikát alkalmaztuk, felnyomtuk a sátrat, berendeztük, a kaját és a piát szatyorba tettük, majd átgurultunk a strandra. Ahol tucatjával nyüzsögtek a padok és az asztalok. Fürdőruhánk ugyan nem volt, de józan eszünk igen.

Vacsi után még dühöngtem egy csomót a tetű garmin-szinkron miatt, de jó félóra idegtépő kinlódás után végül sikerült. Lenyugodhattam végre.

Ekkor kezdett el megint esni az eső.

De fedett padunk volt, nem foglalkoztunk vele. Megvártuk, amíg eláll.

Persze estére a sátorban fülledt meleg lett. Kinyitottunk minden nyílást. Melyen éjfélkor bejött az eső. Még időben sikerült berántanunk az összes zippzárat, ugyanis hosszú, durva vihar érkezett. Hogy mennyi eső esett, azt nem tudom, de a villámlós/dörgős cirkusz kitartott reggelig. Mi meg megfőttünk a sátorban.

– Relive videó –

Térkép

Dunacsúny
2019.08.21; szerda

Távolság: 87 km.
Szint felfelé: 225 m.

Reggel a kempingben: tájkép csata után. A nem megfelelően rögzített napernyők elmentek világot látni.

Vidám út lesz. Egész nap 20-25-ös alapszél, 60-as széllökésekkel. Szerencsére nem szemből, csak oldalról, de így is keményen fogni kell majd a kormányt.

Borongós volt az ég, megint kezdhettük sátorbontással a napot. Összeraktunk mindent, majd elmentünk reggelizni. Aztán hajrá. Szerencsére nem kellett sokat tekeregnünk, a bringaút itt megy tovább a kemping mellett. Ez a hely egyetlen előnye.

A szél nem is volt olyan rossz. Északi, északnyugati szelet kaptunk. Az északit blokkolta a bringaút melletti erdő, a nyugati komponens meg tolt előre.
Nyilván megjött az eső. Ponyva, dzseki fel. Így sem rossz.
Aztán jött egy elterelés. A halálom. Kényszermegoldások, kényszertáblázás, trackem persze nincs hozzá. Vacak földutak, vagy forgalmas autóutak. Ez pedig itt nem kispálya, 35 kilométer. Gyakorlatilag a hainburgi hídig. Mi a franc ez? Töltésépítés.
Csak hát… az eddigi szélvédett terepről kikerültünk a védtelen szántóföldekre. Hol szemből, hol oldalról, hol hátulról kaptuk a viharos szelet, nem tompított rajta semmi. A suhanásból vörös fejű erőlködés lett. Csak azért nem azt írtam, hogy izzadás, mert esőben, szélviharban elég nehéz izzadni.

Orthnál lett elegem belőle. Leszarom az elterelést. Menjünk a trackjeim után. Meg is találtuk az eredeti kerékpárutat. Ránézésre semmi baja nem volt. Csak át volt húzva pirossal a tábla és volt valami tessék-lássék, könnyen kikerülhető lezárás. Mi legyen? Egyszer már nekimentünk egy ilyen terepnek, akkor bejött. Itt viszont, ha gubanc lesz, akkor 20 kilométert kell visszajönnünk. Hmm.
Jött egy bácsika, bringával. Látta, hogy tépelődök.
– Ne vacakoljon, fiatalember! – kurjantott oda – Menjen csak neki bátran, jó az út.
– Biztos?
– Biztos. Csak arra figyeljen, hogy…
És itt jött egy hosszú magyarázat, amelynél sajnos három mondat után leestem a szekérről. Az öreg viszont lelkesen nyomta, időnként mindenféléket gesztikulált is a kezével.
– Hát, köszönöm – búcsúztam el.
Nem győzött meg. Különösen az utolsó gesztikuláció volt zavarbaejtő.
Visszamentem Nejhez.
– Menjünk vissza a tereléshez. Nem tetszik nekem ez az egész.
És mennyire jól éreztem. A hainburgi hídnál jött volna ki az eredeti út, egy borzasztóan meredek, szűk ösvényen, de az egész egy olyan barikáddal volt lezárva, melyet tankkal sem lehetett volna áttörni. Megkerülni meg a meredek domboldal miatt nem lehetett. Valószínűleg ezt magyarázta az öreg is, hogy a vége előtt valahol menjünk ki és keressük meg a terelőutat. Tekereghettünk volna.
Igaz, így meg a szél vette ki minden erőnket. Az a szél, amely egyébként hátszél lett volna.

A túloldalon nekiálltunk boltot keresni. Szomjasak voltunk. Éhesek voltunk. Fáradtak voltunk.

Ja. A kazetta bedarálta a pókot.
Ez nem egy kémvígjáték titkos jelszava (vö. a kankalin sötétben virágzik), hanem a szomorú valóság. Bár érzem, hogy némi magyarázatra szorul.
A Vaude bringástáska-rendszeremhez tartozik egy vízálló huzat is. Csakhogy ennek a méretezésénél nem vették figyelembe, hogy a legfelső táska tetejére még lehet pakolni. Nálam viszont itt utazik a sátor. Ha megpróbálom ráhúzni a huzatot, pont nem ér le az oldalsó táskák aljáig, menetközben rendszeresen kiakad, felugrik, szabadon hagyva a táskák oldalát. Erre találtam ki, hogy mindkét oldalon egy-egy pókkal szorítom rá a huzatot az oldaltáskákra.
A módszer szépen működött is, bár eléggé megnehezítette a huzatok le-felrakását az, hogy át kellett fűznöm a táskák és a kerék között két pókot.
Pontosabban addig működött, amíg a táskák feszesre voltak pakolva. Csakhogy az utóbbi idők defektjei miatt kénytelen voltam a súlyt egyenletesebben elosztani, ebből viszont az jött ki, hogy az egyik oldalon laposabb lett a táska. Legalábbis addig, amíg egy boltbéli bevásárlás után fel nem töltöttük.
A lapos táskán viszont nem feszült meg a pók. Ehelyett leesett. Bele a hátsó lánckerekek közé, a kazettába. A pók kampói beleakadtak a küllőkbe, a pók egy ideig nyúlt, majd megfeszült, utána lefeszítette a láncot, de közben a lánc bedarálta a pók anyagát.
Ritka ronda látvány volt.
Ja, és mikor történt? Kétszáz méterrel a bolt előtt. Ahol feltöltöttem volna a táskát.

Nem kezdtem neki egyből. Éreztem, hogy lelkileg nem állok rá készen. Előtte bementem a boltba. Vettem söröket. Sokat. Mert ez nem egy sör lesz. De nem is kettő. Meg valami kaját. Ettünk. Ittunk. Aztán leszereltem minden cuccot a bringáról, felfordítottam és indult a szarbanturkálás. Mire minden darabot kipiszkáltam az olajsaras kazettából, úgy néztem ki, mint tíz disznó. Nem egy, az egy az mostanra már az alaphelyzet.
Nej samponjával és az ivóvizünkkel valahogy kezet mostam. A boltba járó mámik már a sörnél is csóválták a fejüket, a kézmosásnál meg még jobban. Ez van.
Közben persze ezerrel kisütött a nap, jelezve, hogy de nagy marha vagy fiam, hogy egyáltalán felraktad a huzatot.
Felnéztem az égre.
– Több eső most már nincs. Értem?
Elpakoltam a huzatot. Levetkőztem pólóra.
Tíz perc múlva szakadt az eső.
Valaki nagyon utálhat engem odafönt.
Meg egyáltalán, honnan esik? Ezerrel süt a nap, semmi felhő nincs felettünk.
Nos kérem, az történt, hogy habár fölöttünk tényleg nem volt felhő, de jócskán arrébb igen, a viharos szél meg ránkhordta az esőt. Ravasz megoldás. Hogy meg is süljünk, meg el is ázzunk.
Visszaöltöztem. Visszaraktam a huzatot. Azt a bénát. Mert az egyik oldalon már nincs pók. Megette a kazetta.

Aztán szélben, esőben Pozsony.

Csak a krónika kedvéért: menetközben eltört a láncvédő műanyag a bringámon. Nagyjából visszapattintottam, hogy ne essen le. Le fog. Érzem.

Pozsonyt először teljesen ki akartuk hagyni. Volt is rá trackem. Egy. Minden más arra utalt, hogy érdemes végigtolni a Duna partján a kerülőt.
És tényleg.
Nagyon jól megcsinálták. Nekem még az volt a fejemben, hogy beton, meg gyárak, meg logisztikai telepek… ehelyett egy nagy park fogadott, fákkal, szuper bringaúttal. És.. végre… nagyon végre… igazi szlovák kocsmával. Aranyfácán. Kabátgombokért. Legalábbis az eddigi árakhoz képest.
Egy bringáskocsmába be is ültünk. Aztán alig tudtunk kijönni. Annyira jólesett a sör.

Teljesen meghülyít az időjárás. Itt ülünk egy pozsonyi parkban, fedett kerthelyiségben. Szakad az eső, borult az ég, viharos szél rángatja a ponyvákat. Simán besaccolnám este hétre az időt. Miközben fél három.

Mellettünk szlovák outis sporik, egy ideig együtt is jöttünk. Nagyjából egyszerre érkeztünk. Már a harmadik körüket isszák. Sör és tömény. Kemény dolog ez a sport.

A mai szállásunk sem mindennapi. Rengeteg variáltam, mire megtaláltam. Igen, az Ausztria utáni négy nap tervezése sokkal több időt vett igénybe, mint az előző tízé. Magyarországon az EV6 gyakorlatilag autók között megy, nem is kevés ideig főúton. A szlovákoknál viszont van egy egészen jó hírű bringaút a Duna partján. Legalábbis Dunacsúny és Bős között. Ott viszont kemping nincs.
Tudod, hol találtam végül kempinget? A dunacsúnyi erőmű tetején.
Itt megalszunk, holnap a szlovák oldalon megyünk Komáromig, utána váltunk és a magyar oldalon folytatjuk.

Nos, a hír igaz, a kemping tényleg itt van az erőmű tetején. Elég fapados. Cserébe az egész a miénk. Mondjuk a recepciós kölyök jól átvágott. Kérdeztem, van-e valami alternatív szálláslehetőség a sátor helyett, erre közölte, hogy nincs. Oké. Pedig jó lett volna, hűvös van, időnként esik az eső és viharos a szél, mindez egy préri közepén, a Duna fölött. Aztán feltoltuk a sátrat, szétnéztünk és találtunk egy csomó üres faházat. Az egyikben laktak is.
Na mindegy, kibírjuk.
Illetve… csak nézőpont kérdése.
Amikor megkérdeztem, hol verhetünk sátrat, a srác bizonytalanul körbemutatott. Bárhol.
Kihasználtuk. Felvertük a sátrat a kocsmaterasz mellé.

Így most miénk a teljes terasz. Fedett. Padok, székek, több is, mint kell. Pár lépésre a sátor. Közelben a vécé. A kuka. A bringát ki lehet lakatolni a villanyoszlophoz. Ezek közül a bécsi kempingben egyik sem volt meg.
Ja, az ár egy éjszakára 9, azaz kilenc euró.
Tényleg csak egy bajunk lehet, a terepet akadálytalanul befújó viharos szél. Nagyon idegesítő.

Legyen sör.

Kábé két kilométerrel korábban volt egy kocsma. Úgy terveztük, hogy visszamegyünk, de aztán láttam egy kiírást, miszerint senki ne hagyjon semmit a kocsiban, mert lopnak. Hát igen, megérkeztünk Kelet-Közép-Európába. A lényeg, hogy akkor a sátorban sem szabad hagyni semmit őrizetlenül. Így végül én mentem vissza hátizsákkal sörért.
Simán kiakasztottam a hapsit. Mondtam neki, hogy nyolc sör. Erre csak nézett nagyot. Hogy mibe csapolja ő azt ki? Aztán amikor rámutattam a hűtőre, hogy hideg és dobozos, akkor meg azon sopánkodott, hogy nincs is neki annyi. Puha vagy, Jenő.

Este érkeztek fiatalok. Gurulós bőrönddel. Sátorral. A bőröndöket húzták a homokban. Aztán odajött az egyik, kicsit imbolyogva, de legalább jókedvűen. Van-e kalapácsom kölcsön? Ha már fel tudtam állítani egy sátrat. Mondtam, hogy egyszerűen betapostam a cövekeket a lábammal. Á, az neki nem megy. Akkor keress követ. Az meg nincs. Miközben üres a kemping a horizontig. Hát, oldd meg.

Basszus. Hideg van. Nagyon. Csapkodó eső, viharos szél. És ma van a zuhanyzós napom. A francba. Szerencsére van még wachaui sárgabarackpálinkánk.

Azért milyen augusztus már. Mindketten szinte végig bringás télikabátban toljuk. Minden idők legmelegebb nyarán. Finom.

75 kilométer helyett 87. Ennyit jelentett az elterelés és a pozsonyi tiszteletkör.

– Relive videó –

Térkép

Bécs
2019.08.20; kedd

Távolság: 90,7 km.
Szint felfelé: 250 m.

A Kotmány ünnepe. Gusztus 20. Taktikusan külföldön. Az kellett volna még, hogy ezt a négynapos ünnepet is elkapjuk.

Azt hiszed, addig alszol a kempingben, ameddig akarsz? Hát, nem. Addig, amíg a többiek. Ha egy elkezd sátrat bontani, beindul a többi is.

Reggelire Wachau Federspiel rizling. Műanyagpohárból. Ahogy kell.

A mai nap betette az indigót. Kora reggel borzasztó felhők, nem is vacakoltunk, összepakoltunk mindent és csak utána reggeliztünk. A meteorológia szerint Kremsben délben kezd el esni, de hol leszünk mi már akkor? Bécsben délután hatkor indul az eső, addigra remélhetőleg már állni fog a sátrunk.
Szóval a szokásos parázós nap.

Aztán indulás után egy órával eső. Egy órán keresztül. Ponyvák, dzsekik fel. Utána meg beindult a kánikula. Minden le.
Komolyan, négy évszaknyi ruha kell.

Most másik utat választottunk, átmentünk a túloldalra. Mindegy volt. Ugyanolyan kihalt az egész.

Nagyon vártuk az altenworth-i erőművet. Azután nem sokkal ugyanis van egy lakókocsiból kialakított büfé.

Be volt zárva.
Pedig ez egy nagyon zsugori, mondhatni profitéhes hely.

Leültünk, sör és péksüti a csomagból.

– Hová mész? – kérdezte Nej, amikor nekiindultam az erdőnek.
– Dzsungelbe tigrist vadászni.

…

– És találtál?
– Tigrist nem. De tigrisszart rengeteget.
Ehhez tudni kell, hogy még a fizetővendégnek is 50 cent a bokrok mellé kirakott ToiToi, ekkora pofátlanságnál meg mindenki inkább bemegy a bokrok közé.

Mentünk tovább. Újabb 30 kilométer ingerszegény környezet. Pontosabban… szóval nem, nem az, sőt, gyönyörű, teperünk a töltés tetején futó széles aszfaltcsíkon, balra hömpölyög a folyó, néha nagy hajókkal futunk össze, a töltések mögött fasorok, nagyon szép.

Csak éppen lassan tíz napja ezt látjuk. Jólesne már valami település. Valami változatosság. Egy atomerőmű. Egy külszíni fejtés. Egy lépegető exkavátor. (Jelzem, ezek mind megvoltak ezen a szakaszon.)

Nagyon vártuk Tulln városát.
Hangulatos Duna-part, rögtön az elején egy kerthelyiséges kocsmával.
Be volt zárva.
Alvin.

Viszont van ingyenes nyilvános vécé. Kihagyhatatlan.

Na mindegy, majd csak lesz valami. Ha más nem, akkor a tavalyi banya.

Háát… végülis… lett.
Olyan 12-13 kilométerre volt egy yachtkikötő, étteremmel. Odaértem. 2-3 asztalnál ültek a kerthelyiségben. Remek. Akkor itt kajálunk is. Már csak Nejt kell megvárni, mert nagyon lemaradt. Az ilyen monoton terepeket nem igazán bírja, hamar elveszti a motivációját. Vártam. Közben meg csak jöttek a bringások és mindegyik betért az étterembe. A francba. Beülhettem volna, de Nej már bizonyította, hogy akkor is képes elmenni mellettem, ha neonreklámot szerelek a fejemre. Aztán amikorra megérkezett, már csak egy asztal volt szabadon, pontosabban volt rajta egy tábla, hogy foglalt, de volt mellette időpont is, szóval leültünk. Pincércsaj. Két sört kérünk. Közben elmentem étlapért. Megjött a sör. Kérnénk két pizzát. Pizza csak öt után lesz, közölte a csaj, majd el is ment. Anélkül, hogy megvárta volna, hogy akkor mi mást kérünk. Gyors pillantás. Jó lesz egy-egy pár debreceni is. Elkezdtem futni a pincércsaj után, hangos Bitte! csatakiáltásokkal. Cseszett megállni. Pont az orrom előtt ment be a konyhába. Jó. Visszaültem. Jött a másik, a szomszéd asztalhoz. Én nővel ennyire feltűnően még sohasem próbáltam szemezni. Lepattant róla. Integettem. Elment.
Felbasztam az agyamat. Menjünk innen. Lehúztam a sörömet. bementem fizetni. Sikerült a pincércsajt nekiszorítanom a pultnak. Határozottan megijedt, de aztán mondtam, hogy csak fizetni szeretnék. Amikor visszaadott, remegett a keze. Nem azért, mert tőlem félt, hanem ekkora stresszben voltak. Nagyon gyorsan kellene kiszolgálniuk nagyon sok vendéget. A teraszra 10 perc alatt ült be vagy negyven ember.

A banyapók lepusztult kocsmája is zárva volt. Egyszerűen hihetetlen. Hol élünk? Milyen kapitalizmus ez? Hatvan tetves kilométeren keresztül nincs nyitva semmi. Vannak éttermek, vannak büfék… de mindegyik zárva. Az az egy meg, amelyik nyitva van, nem képes kezelni az erős forgalmat.

Aztán öt kilométerrel arrébb egy újabb yachtkikötő, újabb étterem, újabb kerthelyiség. A béke és a nyugalom szigete. A kerthelyiség félig, hely bőven. Önkiszolgáló, azaz a pultnál kell rendelni, fizetni is, majd hangosbeszélőn értesítenek. Rendeltünk sört és ebédet. Ücsörögtünk az árnyékban. Békésen.
Ez persze megint azt mutatja, mennyire hülye a rendszer. Hatvan kilométeren keresztül nincs semmi. Az összes bringás, mint életmentő oázisba, úgy esik bele az első étterembe. Senki nem akar megrizikózni egy újabb 60 kilométert. Pedig 5 kilométerre van a Paradicsom.

Jóllakottan sétáltunk ki a bringáinkhoz. Lenyugodva.
Felszálltam. Ellöktem magam.
Abban a pillanatban sikoly hátulról.
Defekt. Most Nej bringáján.
Nem is tudom, melyik a szarabb: esőben defektet szerelni, vagy ötezer fokban, tűző napon?
Mindegy. Egyik sem jó. Nej megkapta az új belsőt. Azt, amelyiket az automata adta. Jé, ez is preszta szelepes. Na, akkor innentől mindketten lapos hátsó gumival megyünk. Mert adapter a kompresszorokhoz, az nincs. (Mint írtam, végül lett, de inkább hagytam laposan.)
Annyi szerencsém volt, hogy az étterem vécéjében le tudtam mosdani a szerelés után.

Az utóbbi napok… mintha higanyban haladnánk.
Klosterneuburg. Idén direkt a déli oldalon jöttünk. Nézzük már meg a Bécs környéki borvidéket is. Grinzing. Heiligenstadt. Vagy legalább Nussdorf. Itthon a Google Maps-en ki is néztem egy tipikus Heurigert, azaz autentikus helyi borozót. Mutattam Nejnek. Azt mondta, hogy túl puccos. Ami igaz is volt, de másikat nem találtam a bringaút mellett. Viszont volt a közelben egy másik kocsma. Azt mondta magáról, hogy Karin bringás találkozóhelye. Kerthelyiség. Közvetlen Duna-part. Nussdorf. Legyen inkább ez, javasolta a Kedves.

Amikor beértünk Bécsbe, Nej már kész volt, mint a mateklecke. De csak mentünk előre. Aztán egy borzasztóan koszos lebuj előtt megálltunk.
– Íme, megérkeztünk!
– Mi van? Hová? – pislogott zavartan.
– Hát a helyre, melyet kiválasztottál.
– Én? Ezt a koszfészket?
– Te. És igen, ezt.
– Nem értem, de nem is akarom. Igyunk sört.

Vettem két sört a pultnál és kiültünk a “kerthelyiségbe”. Mely gyakorlatilag lepusztult, szanálásra váró padokkal volt tele, meg ócska asztalokkal. Árnyékolás semmi. Döngölt, kiszáradt föld.
– Nos, hogy tetszik a hely? – feszegettem tovább.
– Láttam már rosszabbat. De nem sokat.
– Pedig te választottad.
– Ezt már az előbb sem értettem.
– Indulás előtt te javasoltad a puccos borozó helyett.
– Ja, tényleg! Nahát, nem is olyan rossz ez a hely!
– Aha.
– Puccos? Nem. Na ugye. Tök jó hely.

17.30. Áll a sátor. Mi tudjuk a dolgunkat. Vajon az időjárás is?
Ez egyébként egy nagyon vacak kemping itt Bécsben. (Neue Donau.) Simán dobogós volt a Túra Legrosszabb Kempingje versenyben. Tavaly úgy éltünk túl itt – 3 éjszakát!! – hogy a porta melletti büfé állandóan zárva volt, így bringával/autóval legurultunk és egész este a teraszán lazultunk. Most viszont nyitva van a presszó, reggel is és este is.
B terv. Játszótér. Ott ugyanis vannak padok és asztalok. A szabadsátras részlegen konkrétan nincsen semmi. Se pad, se asztal, se tető, se közösségi tér, se konnektor. Semmi. Csak két autósztráda meg egy vasúti fővonal, 10-20 méterrel arrébb. Gettó.
A játszótéren gyerekek ugrándoztak, apukák pingpongoztak. Mi meg vacsoráztunk. És söröztünk.

Aggódtam. Tudom, nem újdonság, hiszen végigaggódtam az utat. De ez valami új volt. Ugyanis elkezdett fájni a torkom és rengeteget tüszköltem. Ez vajon mi? Megfáztam volna? Vagy “csak” parlagfűallergia és reflux? Nem bántam volna, ha az utóbbi kombináció. A náthától meghalok. Olyan vagyok, mint a macska. Kilenc életem van és minden nátha elvisz egyet.

Éjfélkor durva szélvihar tört a kempingre. Addig meg pokoli forróság volt. Nem tudom, de nekem egyre inkább elegem van ebből az extrém augusztusból. Napokig eső és hideg, aztán egy nap gatyarohasztó meleg, a következő nap vihar, aztán megint fülledt meleg, majd szélvihar, a végére kánikula, de addig jönnie kell még egy szélviharnak, amelyik kifújja a mostani hideg levegőt.
A szélvihar úgy köszöntött be, hogy vitte mindkettőnk törölközőjét.
Nej eszmélt először.
– És a törölközőink?
Én pedig alsógatyában, fejlámpával kimentem a sötétbe törcsit vadászni. Meglettek.

– Relive videók –

Térkép