Vysehrad és Vynohrady
2017.10.12; csütörtök
Habár tegnap direkt nem írtam a helyszínen semmit, mert ilyen állapotban nem szabad írni, de ma, a mai nappal kapcsolatban már nem tudom megtenni ugyanezt. Aludni aludtam ugyan egy éjszakát, higgadtam is, de a város ma megint a barátságtalan arcát mutatta. Én pedig nem voltam toleráns kedvemben.
Ma egy jó nagy túrát terveztünk, jó sok sörrel. Konkrétan mára terveztem a legtöbb sört.
Kezdjünk a múltkor kihagyott Nováknál. Ők sajnos nincsenek benne a Sörkalauzban, így nem tudtam, mikor nyitnak. Tíz körül értünk oda, zárva voltak. Így jártunk. Szerencsére nincs messze az egyik csúcskocsmának számító Ejtőernyős és az a web szerint tízkor nyit.
Zárva volt.
Ráadásul a leginkább sutyerák módon: a nyitvatartás a bejárati ajtóra volt kiírva, arra viszont ráhúzták a rolót. Azaz még csak esélyed sem volt megtudni, mikor nyitnak. Bezörgetni a rolón? Kijön a csapos és letépi a fejed.
Tekintve, hogy innen egy hosszabb kocsmamentes szakasz jön, kockáztattunk.
Csak kinyit ez a hely 11-kor. Addig meg megnézzük a kocsmával szembeni emlékhelyet.
Nem akarom túlságosan részletezni, tavasszal már megtettem. A kocsmával szemben van az a templom, ahol Heydrich merénylői elrejtőztek és ahol végül tűzharc során meg is haltak. Az emlékmű erről a történelmi eseményről szól: a merénylet előkészítéséről, végrehajtásáról illetve a nácik bosszúhadjáratáról.
Az első tablón felsorolják a nácik bűneit, többek között azt is, hogy elvették Csehszlovákiától a Felvidéket. Hmm.
Jellemző a hangulatomra, hogy amikor a csendes teremben felharsant mögöttem egy érces cseh hang, rögtön arra gondoltam, hogy innen is kidobnak valamiért. (Egy idegenvezető trombitálta össze ilyen sötét módon a csoportját.)
11-kor tényleg kinyitott az Ejtőernyős. Remek. Szűretlen Gambrinust terveztünk inni és hozzá egy hermelint. Mert a kocsma után hegymenet lesz.
Mogorva csapos. Köszöntem csehül. Semmi válasz.
– Két korsó szűretlen Gambrinust kérünk.
– Nincs.
– De a táblán…
– Nincs.
– Oké, akkor két korsó Kozel. És két hermelin.
– Nincs.
– Hogyhogy?
– 11 és 15 között csak menü van.
– De ez nem főétel, ez sörkorcsolya!
– Nincs.
Ennyi. Nem kicsit fortyogtam, amikor kijöttünk. Kicsit túl sok volt az utóbbi időben a csaposterror, az a hozzáállás, hogy örüljek, ha beengednek, pofa kussba és fogadjam el, amit adnak, ne válogassak. Aztán csodálkoznak, ha az alapvetően jóindulatú sörturista is bunkóvá válik. Én mindenesetre itt határoztam el, hogy ha ennyire masszívan köcsög turistának néznek, akkor az is leszek. Szigorúan angolul kommunikálok, nem hagyok szó nélkül semmit és persze borravaló sincs. Miért igyekezzek elnyerni a jóindulatukat, amikor szemmel láthatóan a pokolba kívánnak? (Miután fizettem, persze.)
Oké, hegymenet. Pontosabban, közvetlenül az emelkedő előtt még ott van az Arany Horgony. Ez is jó kocsma, remélhetőleg tudunk valami egyszerűt harapni is a sör mellé. Plusz a vécé.
Zárva volt.
A táblája szerint délben nyit. 12.05-kor értünk oda. Jó, hát várunk. Belestünk az üvegezett ajtón. Odabent semmi mozgás. Negyed egy. Mintha mozogna valaki. Rátapadtam az ablakra, hátha meglát. Meglátott. Kijött és közölte, hogy gondjai vannak, majd egykor nyit, bocs.
Mi meg bámultunk lógó orral. Amikor terveztem a mai napot, direkt beraktam plusz kanyarokat, hogy kisétáljuk magunkból azt a sok sört. Azt a sok sört.
Odafent szerencsére volt nyilvános vécé. A vysehrad-i vár egyébként is teljesen rendben volt. Szeretem ezt a helyet.
Nem rossz persze a közismertebb vár sem, csak éppen túl mohók lettek az idegenforgalmiak: régebben csak az Arany utcácska volt fizetős, ma már az egész vár az. Ahhoz, hogy bejussál, be kell állnod a pénztárnál egy 50-100 méteres sorba. (Ami persze azt mutatja, hogy igazuk van, hiszen így is van rá kereslet.) Mi viszont már láttuk korábban többször is a várat, ennyit nem ér meg.
A vysehrad-i várban jobban érződik a történelem. Nem csak a híres temetője miatt. Szeretek csalingázni a sétányain, az eldugott ösvényein.
Aztán irány az ismeretlen. Errefelé valamikor az ezredforduló környékén jártam, még ha nem is pont erre, ráadásul akkor vezettek. Térkép nem igazán van, mert a Folimanka ösvényein akarunk valahogyan feltekeregni Vynohrady-ba. Azaz fel kell jutnunk a völgyből a viadukt mellé.
Egészen jól sikerült. Igaz, háromszor kerítésen másztunk át, de ezek valami ideiglenes építkezési szarok voltak, nem szerepeltek a tervben.
Gömbvillám. Ez egy kocsma. Hangulatos, de már az új stílust követi. Fiatalos, romos, kézműves sörös.
Klasszikus sörkorcsolya itt sem volt. Kínunkban kértünk egy menüt, leves nélkül. Azt mondták, hogy prejt. Jó. Végül kiderült, hogy ez olyan laposra sütött darált hús. A sör meg semmi extra, a szokásos agyonkomlózott vacak, piszok drágán.
Annál nagyobb marhaság, mint Prágában drága kézműves sört inni, nem sok van. Hagyományos sört is óriási választékból ihatunk, olcsón, és olyan minőségben, amilyenről itthon csak álmodhatunk. Drága kézműves sör meg nálunk is van.
Mondjuk már a leülés sem volt egyszerű. Ahogy haladtunk befelé, szobáról szobára, úgy rakosgatta ki egy hapsi a “foglalt” táblákat az asztalokra. Helyünk is csak úgy lett, hogy az egyiknél mi voltunk a gyorsabbak. Viszont amikor kijöttünk, a mi asztalunk is megkapta a tábláját.
Jó. Akkor igyunk egy igazi csapolt szűretlen Staroprament. Szerencsére itt van nem messze a híres Staropramen Parlament.
Hát egy lóalkatrészt.
Bementünk. Az előtér tisztán ipari hangulatú. Lehet, hogy valakinek bejön sörözés közben a sörtartályok bámulása, nekem nem. Mentünk tovább. A folyosó végén lehetett balra menni és jobbra. Még eszmélni sem jutott időnk, de már ránk akaszkodott egy csajszi és folyamatosan hadarva szerette volna kiszedni belőlünk, mit akarunk. – Azt, hogy befogd végre a szádat és eldöntsem végre, mit akarok – morogtam magamban. De a leányzó nem lanyhult, hiába jeleztem neki mindenféle módon, hogy várjon már egy kicsit. Végül hátat fordítottam neki és elindultam jobbra. Ekkor utánam kiáltott, hogy arrafelé le van zárva minden. Visszafordultam, de a csaj mögött meg éttermet láttam. Mondtam neki, hogy egyszerűen csak sört szeretnénk inni. Erre kiküldött az ipari előtérbe. Kijöttünk. Pár perc múlva újra bementem, ekkor már nem állt az ajtóban a csajszi, körbenéztem a teremben, de kiderült, hogy azok az asztalok, melyek elsőre üresnek látszódtak, mind le voltak foglalva. – Hát, örüljetek neki – jöttem ki. Minimálisan sem volt szimpatikus a hely.
“Körbejártunk, és megpróbáltuk összeszámolni, pontosan hány helyiség is van itt, de végül nem sikerült, mert féltünk, hogy az idő múlásával szép lassan elapad az asztalon hagyott sörünk habja. Egy dolog biztos: hely van, bőven!”
– Prágai Sörözők –
Ez alapján úgy gondoltam, hogy végre egy többszintes, tágas, de azért ólmeleg sörözöt kapunk. Erre kiraktak abba a kellemetlen, kicsi előtérbe. Hétköznap, délután kettőkor.
Mondjuk, itt már erősen NDK érzésem volt. Ott éreztem utoljára, hogy ennyire erős a pincérmaffia. (Aki nem tudná, akkoriban nem mehettél csak úgy be egy étterembe, kizárólag a pincér kísérhetett be. Ha nem tetszettél neki, akkor elküldött.) Itt is ez van: ha nem tetszel a csaposnak, vagy a pincérnek, akkor kidob. Azaz nem enged leülni. Meg nem ad sört. Megteheti? Meg. Hiszen már délután kettőre le van foglalva az összes asztala. Miért pont téged szeressen?
Nejnek nem is mondtam semmit, csak füstölgő fejjel mentünk a következő helyre.
Deminka.
Egy kicsit meglepett, olyan… túl elegáns volt. De az árak is és a választék is rendben volt. Beültünk. Kaptunk étlapot. Végül rendeltem két korsó sört és két vízihullát.
Utopenec: hagymás lében pácolt szafaládé.
Megérte. Ilyen finom utopenec-et még nem ettem. A lé már eleve paradicsomszószos volt, a hagyma mellett volt benne erőspaprika is, nagyon egyben volt. Aztán a végén a szokásos cseh megoldás. Megnéztem előtte az étlapon: Kozel 32 korona, utopenec 70, az két személyre, szolíd borravalóval együtt 210 korona. Zsebrevágtam a pénzt, elmentem slozira és visszafelé akartam fizetni a pultnál. A pincér szemrebbenés – és részletezés – nélkül beütött a gépbe 230 koronát. Annyi meg nem volt nálam. Mondanom sem kell, ma nem voltam éppen csehbarát hangulatban, elmentem a pénztárcámért és 1-2 koronásokban kiszámoltam neki a 200 feletti részt. (Összegyűlt, na.)
Vedd észre, nem az a 310 forint bosszant. Hanem a pitiáner cigánykodás. Hogy még egy ilyen kicsi összegnél sem bírja megállni és átvágja a vendéget. (És nem, nem érdekel, hogy a kenyeret számította még fel hozzá, vagy a terítési díjat, vagy valami hasonlóan kreatív tételt.) Hiába volt kellemes a hely, finom a sör és a kaja: egy ilyen piti sunyiság után egyből megkeseredik a szám íze. Előtte beszéltük Nejjel, hogy pénteken visszajövünk, megnézni, mit tudnak kihozni a hermelinből. Ezek után szó sem lehetett róla.
Innen már séta, bolt, séta haza. Nejben azért már dolgozni kezdett a sör. Megérkeztünk a házunkhoz. Ilyenkor még az utcán rendezni kell a kütyüjeimet, mert a házban már nincs GPS jel.
– Menjünk már! – toporgott Nej.
– Nyugalom, előbb ezek, aztán elő kell szednem a kulcsomat.
– Igyekezhetnél!
– Türelem rózsát terem! – emeltem fel tanárbácsisan az ujjamat.
– Nem.
– Nem terem?
– Nem rózsát.
Megvacsoráztunk. Utána esti séta. Hogy lássuk Prágát akkor is, amikor nincs tömeg.
Háát… ehhez nem kilenckor kellett volna elindulnunk, hanem ahogy tíz évvel ezelőtt csináltam, éjfélkor. Kilenckor… csak a tömeg összetétele változott, a mérete nem. Turisták helyett fiatalok, még csak azt sem mondanám, hogy döntően józanul. Az este a szórakozásé. Ez látszott is, mert egy kocsmába sem fértünk be.
Annyira már nem zavart, otthon tele a hűtő. Az emberekből meg úgyis elegem volt.
Linkek:
– A napközbeni csavargás útvonala.
– Az esti csavargás útvonala.
Recent Comments